Bólintok arra, amit mond, de nem faggatom tovább őt. Kár lenne, hiszen nem akar róla beszélni, én meg nem akarom erőltetni a dolgokat. Én se tudok a magaméról beszélni, így érthető, hogy az övét se akarom firtatni. Én se örülnék annak, ha egy idegen elkezdene faggatni. Ha a barátaimnak nem tudtam róla beszélni, akkor neki se menne.
- Ez igaz, de egy időre meg lehet próbálni és megóvni másokat a lavinától. – nézek rá egy szomorú pillantás keretében. Tudom, hogy örökké nem titkolhatom majd el a dolgokat, de rövid időre és nekem most erre van szükségem. Időt kell nyernem, mert még ma magam se állok készen arra, hogy szembe nézek a történtekkel. Eddig se volt egyszerű semmi, de most még inkább úgy érzem, hogy egyre csak nehezebb lesz minden és fogalmam sincs, hogy meddig fogom bírni a terheket a „vállaimon”.
- Jelenleg jobb, de vajon tényleg igazi futás, ha minden egyes másodpercben veled van? – teszem a nagy költői kérdést. Valószínűleg igen, de szerintem még se teljesen. Legfeljebb csak nem tudok teljesen szembe nézni vele, mintha attól tartanék, hogy teljesen meg fog semmisíteni és utána miként fogok talpra állni.
- Remélem, hogy hamarosan vége lesz a tiédnek és minden jóra fog fordulni. – hangom őszintén cseng és komolyan gondolom. Jó lenne, ha legalább egyikünk élete jóra fordulna. El se tudom képzelni, hogy vajon vele mi történhetett, milyen olyan dolog, ami miatt olyan városba kellett rövid időre jönnie, ami nem a szíve csücske. De tényleg azt kívántam az összetört szívemmel, hogy az ő sebei összeforrjanak és amiatt, mert minden jóra fordult. Viszont a reményt sose szabad feladni.
- Bejártat vagy csak egy városban éltél? – kérdezem kíváncsian. Amolyan sose jártam ott módon, mintha csak kíváncsi lennék. De egyetértek, hogy vannak szebb részei és kevésbé, de az a baj, hogy ez már nem csak országokra igaz, hanem néha városokra is. A két véglett képes egy városban is megjelenni…
- Akkor ne add fel, bármi is történjen... – nem akarom megmondani neki, hogy mit tegyen. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy erősebb annál, mint hogy esetleg csak úgy feladja a küzdelmet. Legalábbis remélem így van, mert biztos lenne olyan, akinek nagyon hiányozna.
Csendesen hallgatom őt, illetve figyelem is. Mintha csak apró rezdüléseiből szeretnék olvasni. Rossz látni azt, hogy valami ennyire marcangolja belülről. Viszont egy pillanatra elgondolkozom azon is, hogy vajon én is így festhetek mások szemében? Nem kizárt és eme gondolatnak köszönhetően még inkább kicsit szarul érzem magamat.
- Inkább spontán vagyok, ami elég sokszor nem jó, de ilyenné formált a világ, az élet, így ezt kell szeretni, vagyis gondolom. Nem nehéz mindent előre leegyeztetni, mármint megtervezni? – kérdezem tőle kíváncsian, mert tényleg el se tudnám képzelni az életemet úgy, hogy mindent előre megtervezek, esetleg lejátszok fejben. Viszont ha így élnék, akkor nem történt volna az pár napja.
- Zuhany alatt szerintem mindenki kész művész, s most sincs nagy közönség, csak te és én. – biztató pillantással nézek rá. Nincs mitől tartania. Amikor elkezd énekelni, akkor rövid időre elhallgatok és az ő hangját hallgatom. Tényleg nagyon jó. Nem is értem, hogy miért nem énekel másoknak, majd pedig bekapcsolódom és vele együtt „ropom” a számot.
Így szinte repül az idő és hamarosan meg is érkezünk, viszont valaki elfoglalja a kiszemelt helyet és a reakcióján igazán meglepődök. Egy pillanatra inkább kibámulok és amikor újra megszólal, akkor együtt érzően bólintok.
- Ez a modern világ. – nevetem el magamat keserűen, majd pedig körbe pillantok.
- Nézd, ott van egy hely. – s azzal a megfelelő irányba mutatok. Remélhetőleg azt senki se fogja elfoglalni. Amint megálltunk kiszállok, megigazítom a ruhámat.
- Merre? – fordulok felé kíváncsian és közben a táskám pántját babrálom.

Csendesen hallgatom, amit mond és bólintok egyet. Ez egy igazán jó kérdés, amire igazán nehéz lenne szerintem választ adni. Mindannyian olyanok vagyunk, hogy szeretjük kerülgetni a problémáinkat, ilyenkor még inkább meghallgatjuk a másik nyűgjeit is, mert legalább nem a sajátunkkal kell foglalkozni és másokon segíteni jó érzés. Véleményem szerint… Végül pedig picit megrántom a vállaimat, mert nem tudom, hogy mi lenne jó, mennyire sietve kellene fel tépnem a szarul beforrt sebeket, hogy utána rendesen be tudjon forrni…
- Igen, ezt már hallottam és részben igaz, de néha szerintem a futáshoz is eléggé erősnek kell lenni, illetve talán csak időre van szükségünk néha, hogy elfogadjuk azt, hogy ez nem csak egy rémálom, hanem a rideg valóság. – szólalok meg picit halkabban. Fura dolog az élet, hogy két összetört lelket minként képes egymás útjába sodorni.
- Sose szabad feladni a reményt, hiszen ha feladjuk, akkor már jó dolgok se történhetnek. – én így látom, de nem kell velem egyetérteni.  Pont ettől szép a világ, hogy mindent másképpen látunk, vagy élünk meg. Ha mindenki mindenre ugyanúgy vélekedne, akkor az élet eléggé egy síkú lenne, s nem lenne benne se boldogság, se fájdalom, ami még erősebbé tesz minket és ami megtanít arra, hogy miként is örüljünk az élet apró dolgainak.
- Akkor ezek szerint szereted a természetet. – nézek rá mosolyogva, hiszen tényleg gyönyörű ország az is, illetve képes magával ragadni az ottani életstílus is, ahogyan más országoké is. Talán jelenleg ez hiányzik a legjobban, hogy bejárhassam a világot és engedhessek a világ csábító szavának, de megígértem, hogy többé nem fogok eltűnni. S biztos vagyok abban is, hogy hamarosan sikerül megszoknom azt, hogy újra tartozom valahová és mondhatni fontos vagyok.
A kijelentésére csak bólintok, de attól még, hogy valaki esetleg saját magát nem tudná megölni… Az nem jelenti azt, hogy mást ne venne rá arra, hogy megtegye helyette. Ami talán pont a könnyebbik út, mert saját magunkat megölni egyáltalán nem könnyű, míg más kezébe adni a végítéletet… Az már szerintem az.
- Viszont néha baromságot csinálni igazán üdítő tud lenni. – s egy apró mosoly kúszik újra az arcomra. Lehet, hogy tervezés alapján menni biztonságosabb, de ha néha hülyeséget csinálunk, akkor nem csak mások arcára csalhatunk mosoly, hanem a sajátunkéra is, már ha megtanultunk magunkon is nevetni. Mert néha az se árt.
Pillanatokkal később pedig már az énekünk tölti be a kocsit. Szerintem egyáltalán nem rossz, sőt nekem tetszik az, ahogyan énekel és szerintem mások is szeretnék. Kíváncsi lennék, hogy ő mivel foglalkozik, de inkább nem firtatom, mert az már túl személyes kérdés lenne, vagyis gondolom.
- A lovagok időközben kihaltak… - jegyzem meg csak úgy, hiszen ez az igazság. Az elmúlt évtizedek alatt egyre inkább rájöttem erre. Oké, még akad egy kettő közöttük, de a többség már nem az. Amikor pedig megállunk, akkor sietve szállok ki én is, majd követem őt a járdára. Egy pillanatra körbe pillantok, figyelem az embereket, épületeket és egy pillanatra még a zajok forrásában is elveszem.
- Igen, szeretem és benne vagyok! – szólalok meg jókedvűen, mert egy kis boldogsághormon bármikor jöhet. Most meg mindenképpen. Amikor pedig elindul, akkor egy kisebb habozás után követem én is őt, majd mellé sétálok.
- Hmm, nem feltétlenül hátrányos, de néha nem túl szerencsés, mert ezzel együtt jár az is, hogy néha nem tudok lakatot tenni a számra. – válaszolok egy kisebb habozás után. – S igen, volt már bajom belőlem, de egyáltalán nem bánom, hogy így éltem eddig. Most talán változni fog a dolog. A jövő kiszámíthatatlan. – elég érdekes lett volna, ha szigorú szabályok között élve jártam volna be a világot. De most egyhelyben maradok, így lehet változnom kell az új helyzettel együtt. Csak nem biztos, hogy menni fog…

follow you

Már a repülőn ülve is elfogott az érzés, hogy egy kibaszott idióta vagyok, de akárhányszor a csomagra gondoltam, kevésbé éreztem magam annak. Megmondtam, hogy vissza kell hoznia, de ehhez is gyáva volt, és emiatt megint egy fél vagyont költöttem el csak azért, mert Ő létezett. Ennyit a racionalitásról.
A reptérre megérkezve nem sok dolgom volt, mert azt az egy szem hátizsákot, amit félig megpakoltam, még csak le sem kellett adnom, szóval minden gyorsan ment. Csak a Hiltonhoz akartam eljutni, de a környéken nagyon haloványan tudtuk csak a Holdszeművel megérezni őt, így hát a kölcsön kocsiban ülve arra mentünk, amerre erősödött az annyira hiányolt és szeretett illata. Már az idegen városból kicsit kifelé tartottunk, de ez nem számított. A tóhoz/tavakhoz érve leállítottuk a kocsit, és amint kiszálltunk belőle, jó hangosan becsapva a kocsiajtót, a hátizsákkal a fél vállunkon mentünk egyre közelebb hozzá. Hogy semmi kétsége se legyen, úgy az ötödik lépésnél teljesen levetem a pajzsom, háttérbe szorítva azt az örömöt, amit a farkasaink kifejeznek egymás felé.
- Most komolyan?
Kiabálom már a messzeségből felé, ahogy meglátom, és a hanyagul félvállra vetett táskából kiveszem a dobozt, benne a nadrággal és a kamupulcsival, és a lábai elé dobom. Pont úgy, ahogyan a kurva rózsacsokrot, de ezúttal játékosság helyett a harag motivál. Ha be is esik a tóba, ha meg is látjuk mindketten azt, ahogy a doboz és a ruhák is a tó vizén úszva lelnek örök nyugalomra, annyi baj legyen. Pont leszarom, nem ezért jöttem le egészen idáig.
Minden sejtemmel a közelében akarok lenni, magamhoz húzni és megcsókolni, ahogyan azt kellene. A szürke már rohan is, de én, az ember, megtartom a kellő távolságot, még akkor is, ha öngyilkosságnak érzem az egészet.
- Baszd meg, Dakota! - vágom hozzá teljesen természetesen - Bárki miatt is cseszted szét a pulcsimat, remélem, hogy megérte, és azt is remélem, hogy csak fele annyira élvezted, mint velem.
A szeretet, a vágy és akarás mellett most élesen robban fel a dacos sértettségből adódó fájdalom. Az arcára nézve az egészet visszavonnám, és csak mennék hozzá úgy, ahogyan mindig is, de nem. Azt kell tennem, mit én is várnék mástól. Állítólag. A poklok poklát járom meg éppen, de ha már egyszer elindultam, végig is kell mennem az úton, gondolom. Hátat fordítok neki és zaklatott léptekkel haladok a kölcsönkocsi felé.
- És tudod mit? Nem! Nem szeretlek, egyenesen rosszul vagyok tőled!
Mivel megfeledkeztem arról, hogy a pajzsom csutkára lent volt, így az sem esett le, hogy ezt a méregből született, aljas hazugságot Ő is átlátja bármiféle megerőltetés nélkül. Meg persze, nyilván azért is jöttem le ide, mert ezt akartam neki mondani...  Hát, Pat most biztos nem lenne büszke rám. Minden sejtemmel imádtam, és a Holdszemű is rosszallóan morrant fel a lelkemben, ahogy a szavak elhagyták a számat.
- Majd dumálunk...
Böfögtem fel a fairbanski kikötő parkólójára emélkezve, ahogy a kocsiajtó kilincséhez nyúltam, hogy kinyissam, és ha csak nem tett olyat, amit miatt maradásra ösztönözne, én készen állok (nem), hogy ennyi után ott hagyjam, ahol éppen volt. Nem vagyok játék. Nem vagyok sokadik próbálkozás. Én ÉN vagyok, és ha ez neki nem elég, akkor tényleg teljesen felesleges beszélgessünk a továbbiakban, nem hogy vacsorára áthívni Pat miatt.

Simán tettem le a gépet a bemutatóm végén, bár az alaszkai télnek hála víz helyett jégre. A múltkori kis kaland után eszembe jutott, mennyire is hiányzott a repülés. A műhelybe - vagy épp a bontóba - nem voltam bejelentve (nyilván!), de viszont nem lehetett csak úgy beruccanni. Hamis pilóta engedély, hamis papírok, hamis minden. Kivéve a tudásom és az élevezet, amivel a gépet vezettem. Hosszabb-rövidek utak, max 6 fő, ez az ajánlat, a fizetés jó - jesszus, fizetés, nekem! -, és igazából ha a tervezett 2 hónapot még itt töltöttem, akkor legalább olyasmivel szórakoztassam magam, amit tényleg imádtam.
Kezet fogtam az újsütetű főnökömmel, aki aztán eldöcögött a dolgára, én pedig egyedül maradtam a hangárok előtt.
Bennem volt, hogy megírom Henrynek, hogy hivatalosan is akármikor tudunk menni repülni, de a késztetést gyorsan kinyírtam. Volt tőle két nem fogadottam, amiket kalapáló szívvel hívtam vissza, de akkor meg ő nem vette fel. Biztos megkapta a pakkot. Jobb is volt így, és még szerencse, hogy nem írtam semmit se.
Ebben a félig megnyugtató tudatban fordultam a tavak felé, és alig vártam, hogy tavaszodjon, felengedjen a jég, vízen fejtessem meg a fel- leszállást. Tök más volt, mint az imént, jégen, kerekekkel.
Túl ismerős kiáltás harsant mögöttem, és ahogy megfordultam, egy túl ismerős alakot pillantottam meg felém közeledni. A ledobott pajzsnak hála még az O'Connor's parkolóban tapasztalt haragnál is nagyobbat kaptam a nyakamba, miközben azt se fogtam fel, hogy Henry itt van.
Meglepettség, öröm, értetlenkedés és némi félsz kavargott benne, ahogy kinyitotta a hátizsákját és a pár napja feladott csomagot felém hajította. Ezért szenvedtem én velem annyit, bazdmeg?!
A lábamnál hevert, mintha a felboncolt mellkasomat vetette volna elém. Az igazi pulcsi árulkodó hiánya...
Ezen a ponton fogtam fel, hogy ez nem valami könnyed kis találkozás, hetyke leruccanás, ó, nem! Oké. Jó. Legyen, baszki.
Feljebb húztam a pajzsomat, majdnem teljesen eltűnve előle. A nőstény ezt bánatosan vette tudomásul, de talán mert múltkor annyit engedtem neki, most ő hagyta, hogy menjek a fejem után. Várta, hogy vívjam meg szépen a csatát. Megacéloztam magam, amennyire tudtam, és vettem egy nagy levegőt, amit aztán lassan kifújtam. Hanyatt-homlok szoktam menekülni az ilyen szitukból. Most is bennem volt a késztetés, de az erősebb lett, hogy a sarkamra álljak. Na gyere, játsszuk le!
Épphogy rebben a szemem, amikor hozzám vágja azt a "baszd meg"-et. Pengevékony az ajkam, annyira összeszorítom. A vádaskodására megremegett az orrcimpám, a szemem villámokat szórt. És igen, félretoltam minden felőle érkező érzést, ami az indulatával ellentétes lehetett, a csupán résnyire nyitott pajzs ebben elég sokat segített.
- Szerinted azért nincs itt a pulcsid, mert valaki utánad megbaszott a héten? - morogtam összeszorított fogaimon keresztül szűrve a szavakat. Fele olyan hangos se voltam, mint ő, de tudtam, hogy így is meghall minden szót.
Aztán ahogy tovább vittem a saját gondolatmenetem, még dühösebb lettem.
- És úgy gondolod, hogy emiatt lejöhetsz ide, így beszélhetsz velem, aztán mint aki jól végezte dolgát, lelép a faszba, ugye? - Oké, a végére már megemeltem a hangom, de nem mozdultam a helyemről. - Szart se tudsz! - kiabáltam immár én is.
És akkor még hazudik is. Ökölbe szorítottam a kezem és reméltem, hogy haragomban nem vesztem el az uralmat és nem döföm át a saját kezemet a karmaimmal. Az baszott volna még be.
Egyetlen rúgással küldtem félre a dobozt, nem néztem, merre csúszott, leszartam, megindultam Henry felé, mint egy felbőszült bika. Megálltam tőle három méterre, és ha az eredeti mederben folytatta a dolgait, akkor bazdmeg lyukat égettem a hátába a puszta pillantásommal.
- Nem fogunk dumálni - morogtam rá, aztán fogtam a tőle kapott mobilt és a lába elé dobtam. Nem erővel, nem ért annyit. - Add olyannak, aki értékeli, ha sértett pöcsként viselkedsz, nekem nincs szükségem erre.
Jelenetre, ilyesmin való gyötrődésre, arra, hogy még jobban beleessek. Szélesre tárta előttem a menekülés kapuját, mit gondolt? Hogy majd nem fogom használni, mert három találkozás után miatta, érte elfelejtettem minden egyebet és valaki más lettem? Nem megy, Henry!
Elcsörtettem a közeléből a "saját" autómhoz, egy fikarcnyit sem engedve a pajzsomból. A nőstény szomorúan nyüszített, nekem is fos volt, de... de. Eddig is így éltünk, volt egy durva kilengés, ennyi. Majd a Pitben leöblítem.

Ahogy Dakota sem vesz tudomást az érzéseimről, úgy én is teljesen kizárok minden árulkodó jelet, ami esetleg a közeléből érkezhet. Az igazság az, hogy semmiféle megerősítésre nem vártam, semmiféle visszaigazolásra nem volt szükségem. Pontosan tisztában voltam azzal, min megy keresztül és nem azért jöttem, hogy ezen rugózzak (asszem?).
Az egész életemet végig kísérő, elemi robbanékonysággal érkezem, vágom a lábai elé a kurva dobozt és küldöm el a picsába. Nem tetszik neki. Hát persze, hogy nem tetszik, én sem rajonganék most a helyében saját magamért. A visszakérdezése megnevettet.
- Hát az kurvaisten, hogy nem azért, mert egy kutya kitépte a kezeid közül... És nem emiatt jöttem! - vágom vissza már a kiabálására.
Nem tudok szart se. Hát, aranyom, az a meglepetésem van, hogy te sem. Minden ízemben remegek, szívem szerint legszívesebben szétverném a bérelt autót, de helyette csak a lépteim keménységébe próbálom levezetni a feszültséget, mintha a jeges földet büntetném a puszta létezéséért.
Égette a hátamat a belőle áradó harag, igazából a maga módján még egészen romantikus is volt, ahogy az érzéseink összegabalyodtak a térben. Nem kellett, hogy nyitva legyen a pajzsa, még így is éreztem belőle annyit, hogy szétkarmolja a lelkemet. Csodás. Belegondolva pontosan ugyanazzal az intenzitással csapódtunk egymásnak, mint a kertben, csak az íze volt más ennek az egymásra találásnak. Ez csípett és mart, sósavként égette a torkomat a tökéletes káosz egyvelege, a két elcseszett baromé, akik képesek lennének lángba borítani a világot.
Hallom a lépteit, tudom, hogy utánam jön. Mert hát, miért is hagyná ennyiben? Pedig a csomagküldéssel egészen biztos az volt a szándéka, nem vagyok teljesen hülye, és igazából ezért vagyok itt. Mert nem akartam, hogy ennyiben hagyja, és még azt is leszarnám, ha valóban valami fasz szaggatta volna le róla a pulóvert. Ez volt az utolsó dolog, amit "megbeszéltünk", mielőtt azt mondta, hogy kedvel, felfogtam és abba is belementem, hogy megbeszéljük, hogy nem beszélünk meg semmit. De akkor még fiatal voltam és naiv, az azt követő eseményekre nem voltam felkészülve, beszélni róla pedig nem voltam képes. Ez van.
Kinyitom a kocsiajtót, amikor közelebb ér és a földre dobja a telefont. Azt a kurva...
Eltátom a számat, néhány pillanatra teljesen lezsibbadok a látottaktól és a hallottaktól. Úgy vágom be az ajtót, hogy abba az egész kocsi belemozdul, és ahogy ő elindult én a telefonhoz lépek, felveszem a földről, és most rajtam a sor, hogy Dakota után menjek, és egy gyors, határozott mozdulattal elkapjam a felkarját, megállítsam és magam felé fordítsam.
- Dehogy nincs. - mordulok rá halkan, de mégis erőteljesen - És éppen ez a baj, ezt mindketten tudjuk, és ezért jöttem, mert annyira hülye vagy, hogy még a cuccaimat sem voltál képes te magad visszahozni.
Ezüstben villannak a szemeim, ahogy a doboz helyett most az igazságot dobom a lábai elé. Mindent megteszek azért, hogy továbbra is a karjánál fogva tartsam, egész egyszerűen azért, mert még ebben a helyzetben is rohadtul vágytam arra, hogy hozzá érhessek. Plusz nem állt szándékomban a telefon nélkül elengedni innen. Bassza meg, nem lehetne, hogy visszamenjünk a csomagbontás előttre? Ahogy az arcát fürkészem, elfog a kínzó vágy, hogy megcsókoljam, hogy inkább ne mondjon semmit, hogy én se mondjak semmit, mert abból csak a baj van, nem úgy, mint a kertben, amikor egy kurva szó sem kellett ahhoz, hogy minden a "helyére" kattanjon. Szabad kezemmel felé nyújtom a telefont.
- Vedd vissza... - dörrenek rá erőteljesen, fel sem fogom, hogy kétségbeesés színezi a hangomat kissé reszketeggé - Vedd vissza, vagy mondd a szemembe pajzs nélkül, hogy soha többé ne kerüljek a szemed elé, hogy nem akarsz látni, nem akarsz velem lenni... De a szemembe mondd, és ne egy kurva FedExessel üzend meg!
Összeszorítom az állkapcsomat, ahogy a válaszára, reakciójára várok. A lelkem mélyén valahol tudtam, hogy ezt nem fogja megtenni értem, már csak dacból sem, és azért sem, mert nem képes rá.

Röpködnek a káromkodások ide-oda közöttünk, ha templom közelében lennének, leszakadna a feszület. De lehet még az épület is összeomolna, és az se hatná meg egyikünket sem, ó nem! Most csak a másik volt és az az iszonyatos harag, amivel ő érkezett, majd nálam is pillanatok alatt befűtött neki.
Valahol szép azért, hogy ilyen szinten partnerek tudunk lenni mindenben szinten, de bassza meg, fel tudnék robbanni a viselkedését, attól, amiket és ahogy hozzám vág. Mi a szart képzel magáról?!
Elindul, utána megyek, de tisztes távolban tőle állok meg. De, majd még az arcába is belemászok, nem őrültem meg! Így is olyan szinten sűrűsödött be közöttünk a levegő, hogy harapni lehetett volna a mindenféle feszültséget. Vöröset láttam a dühtől, de lehet szimplán a szemem váltott - fényes nappali, emberi területen, le se szarva az egészet. A karmaim a tenyerembe vájtak.
A telefon kicsit verésen ér földet előtte, de kurvára leszarom. Legfeljebb kidobja, felgyújtja, vagy felgyújtja és kidobja, de felőlem fel is dughatja magának! A kocsim felé trappolok füstölögve. Komolyan gondoltam, hogy nincs több duma, ő elmondta, amit akart, én meg pláne, szevasz. Éljünk tovább boldogan egymás nélkül, eddig is tökéletesen ment, eztán is menni fog - főleg nekem, van gyakorlatom az ilyen jellegű érzéseim figyelmen kívül hagyásában.
Akkor döbbenek meg egy pillanatra, amikor utánam jön és megragadja a felkarom. Ahogy fordulok már rántom is ki magam a markából, ha nem fog elég erősen, ha igen, az talán még rosszabb. Így is, úgy is vicsorgok, ahogy sarokba szorítotthoz illik, és tessék, ha annyira kellett, ledobtam a pajzsom.
- Ne érj hozzám! - mondtam síri hangon, az összes kis démonommal a fejemben. Nem Henryt láttam, hanem magát a helyzetet, és bár a félelem legfeljebb halvány árnyék volt a harag legmélyén, attól még ott húzódott, mint egy pengetésre váró húr.
Hányszor állítottak már meg így, söpörték félre a "nem"-et és szarták le minden szavam, csak azért, mert valamim éppen reagált. Remegtem az indulattól, a kezem pedig félig váltott, mintha kész lennék kikaparni magamat egészből, kerül, amibe kerül.
- Lófaszt nem üzentem a FedExessel a kurva nadrágodon meg a pulcsin kívül, te látsz bele faszságokat! - Ha nem eresztett, hát megint megpróbálkoztam egy dühös rántással. - És jelenleg tényleg kurvára nem akarom, hogy itt legyél.
Megremegett a szám, a szemem szúrt, a haragomra pedig lapátoltam az utánpótlást, amíg csak lehetett. Nem akartam, hogy ezt lássa, hogy ilyennek lásson. Mi könnyedek vagyunk, viccesek, szórakozunk, aztán a reggellel lelépünk, kész. Semmi köze nem kéne, hogy legyen bármihez, ami ezen túl van.
- Nálam van a kibaszott pulcsid - vallottam be kelletlenül, ahogy mindig is tettem, ha valamiből szabadulni akartam. - De ha azt is visszaküldtem volna se lenne jogod ehhez. - A szám belsejét harapdáltam, úgy, hogy ne lássa, hogy csak én érezzem, mivel próbálom megint egyben tartani magam. - Az étteremben lebaszol, most meg azt játszod, amiről pontosan tudod, hogy nekem nem oké. Azok után sem, ami a kertben volt. - Már nem kiabáltam, nem morogtam, a hangom kicsit vékonyabb lett és gyűlöltem, de szaporábban pislogtam. - Azt hittem, legalább te tudod, hogy mire fizetsz be.
Nem a FedEx miatt voltam hülye, hanem ezért. A dühöm lassan apadt, most már csak szimplán szar volt egész, és ezen nem segített, hogy a pajzs hiányának hála színtisztán éreztem mindent felőle. Bennem csak káosz volt. Vissza akartam menni kedd előttre.

Továbbra sem akartam bántani. Csak azt akartam, hogy ne hagyjon itt. És bár megöl a dolog, de engedem, kirántsa magát a szorításából. Teljes meggyőződéssel ki tudtam volna jelenteni, hogy én aztán soha semmiben sem akartam szánt szándékkal lekorlátozni, ebbe a fizikai része is beletartozott, de attól még fájt. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy érzelmileg viszont voltaképpen megbéklyózni készültem annak ellenére, hogy szabad választást kínáltam neki.
Még, hogy nem üzent lófaszt se a FedExessel! Hitetlenkedve ciccenek fel, mert ezt ő sem gondolhatja komolyan, ugye? Ugye...
Akár pofon is vághatott volna. Akár a karmos mancsát használva is, és a szürke felnyüszít a lelkemben, amikor azt mondja, hogy nem akarja, hogy itt legyek, mert ezeknél a szavaknál az is jobb lett volna. Egy fél lépéssel hátra is hőkölök. Nem, hogy a telefont nem akarja visszavenni, de engem sem akar sem látni, sem érezni. Hát ez kibaszottul fantasztikus...
Amikor azt mondja, hogy nála van a pulcsim, a szívem nagyot dobban. Hogy micsoda? Én ezt már kurvára nem tudom követni. Teljesen össze vagyok zavarodva, minden egyes mondata ellentétben áll az előzővel és az azt követővel.
- Ez nem a jogaimról szól Dakota, szarok a jogaimra! - csattanok fel kissé - Miért nem tudod megérteni...
Ha most tényleg azt hiszi, hogy azért jöttem egészen idáig, ilyen hirtelen és ilyen hévvel, mert körbe akarom hugyozni és a nem létező jogaimat érvényesíteni, akkor valami nagyon mellé ment.

Azt hittem, hogy onnantól kezdve egy kicsit azért minden más lesz. Azt el tudtam fogadni, hogy az éttermes egymásra találáskor érzett magabiztosságom csak egy hülye lila köd volt, egy hazugság, amivel az egóm etetett. De ezt nem. És az igazat megvallva, továbbra sem vagyok hajlandó.
Nem gondolkozok sokat, úgy vágom magamra a pajzsomat, mintha egy második bőrként mindig is rajtam lett volna, ami áthatolhatatlan és megfejthetetlen minden, ami mögötte van. Nem tudok tovább Dakotára nézni, fejemet a tó felé fordítom. Ez százszor rosszabb, mint a parkolós búcsúnk volt.
Tudom, mire fizettem be. De azt Dakota sem gondolhatja komolyan, hogy korrekt azt vágni a fejemhez, amiről az étteremben beszéltünk. Azt viszont be kell lássam, hogy úgy fest, hogy elbuktam, mert évtizedek berögződéseivel nem tudom felvenni a versenyt, és ha ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy tíz karommal kapaszkodjon a saját hazug igazságába, akkor legyen így. A kert után oké lenne, ha csak egy kicsit is megpróbálna ezzel szembenézni.
Fogalmam sincs, hogy pontosan meddig nem szólalok meg. Megnyalom a szám szélét, az alsó ajkamba harapok és csak szorítom-szorítom a fogaim közé. Mély levegő be, a szabad kezemmel a hajamba túrok.
- A kert más volt.
Rekedten jön ki belőlem ez a négy szó, és csak ezek után vagyok képes újra Dakota szemeibe nézni. Tudom, hogy tudja. És ő is tudja, hogy tudom. Hiszen nála van a kedvenc pulcsim is... Minek tartotta volna meg? Ereklyének? Megy a polcra a többi trófea mellé? Hagyjuk már.
A szabad kezemmel kiveszem a telefonomat a nadrágzsebemből, feloldom és a torkomban dobogó szívvel nyitom meg a kapcsolatlistát, némi keresés után kattintok a Dakota... nevű kontaktra és nagyot nyelve kitörlöm.
- Remélem, nem lesz túl késő, mire ezt te is képes leszel elfogadni.
Már nem volt mit mondanom neki. Annyira megnyíltam előtte, amennyire csak lehetett, nyitott könyv voltam, és be kellett, hogy lássam, hogy a szavak ide részemről már kevesek. Én is az vagyok.
Az ő telefonját csalódott tekintettel lóbálom meg az arca előtt, és ha akarja, hagyom, hogy elvegye. Ha még hajlandóságot sem mutat erre, egy kicsit közelebb próbálok lépni hozzá, hogy becsempésszem a kabátzsebébe. Ha ezt sem engedi, akkor rajtam a sor, hogy hanyagul a hóba dobjam.
Még egy darabig fürkészem a szemeit, az arca ívét, az orra hegyét és a száját, ami talán most a legjobban hiányzott. Annyira szerettem volna megcsókolni, hogy majd belehaltam, de azt mondta, hogy kurvára nem akar látni, hogy ne érjek hozzá, úgyhogy megtettem neki minden szívességet, amit eddig kért tőlem.
Először csak a testem fordul vissza a kocsim felé, a tekintetem addig marad rajta, amíg csak tud. Ki tudja, talán most látom őt utoljára. És ha csak meg nem állít, lassú léptekkel indulok meg, hogy magára hagyva kisétáljak az életéből.

Tudom, hogy semmi értelme annak, amit mondok. Illetve van - nekem van, csak annyi szar bugyogott alatta, hogy azt lehetetlenség volt pár mondatban összefoglalni. Szóval meg se próbáltam. Hagyta, hogy kirántsam magam a markából, ami egy fél pillanatra szinte összezavart, hiszen ez nem egészen így szokott kinézni. Ettől pedig valami összerándult bennem.
A fejéhez vágok mindent, ami csak eszembe jut, zsigerből, haragtól hajtva, mert itt és most bántani akartam, karddal határvonalat húzni kettőnk közé és ellökni. Mert ezt kellett csinálnom. Mert mégis ki a faszom gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora katasztrófa lesz az egészből? Szinte belefájdult a fejem - a szívemet meg hagyjuk is.
- Mert nem úgy viselkedsz - túrtam két kézzel a hajamba, szinte tébolyultan. Mert eddig jószerével csak ezt láttam.
Felhúzza a pajzsát, talán azzal egyszerre, hogy én leengedtem. Tök mindegy, már totálisan mindegy, nem? A mellkasát bámulom miután kiadtam magamból mindent és én is a fejére olvastam a magamét. Hagytam, hogy az elfröcsögött szavakkal a dühöm java is elszálljon szép lassan, hogy a helyét átvegye a bánat, némi bűntudattal. Annyira jó, de tényleg... Visszahúztam én is a pajzsom. Senkinek semmi köze nem volt a viharomhoz, legalábbis erről győzködtem magam.
Karba fontam a kezem. Már nem tudtam a szemébe nézni, vagy a vonásait figyelni, mert ja, gyáva voltam. És nem akartam szembe nézni az iménti kirohanásom következményeivel, ez van. Szóval a mellkasát fixíroztam, de nem mozdultam. Se közelebb, se távolabb nem léptem, szimplán megrekedtem egy ponton. Itt és talán magammal is. Mert kényelmes volt és semmi sem akadt, amiért elmozduljak onnan. Illetve... pár éve talán igen. Aztán az is vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, úgyhogy azt hiszem, feladtam. Könnyebb így.
Henry hallgat. Én is.
Ez a csend teljesen másképp vibrál közöttünk, mint a néhány nappal korábbi: megüli a gyomrom.
Pislogtam párat, ahogy a kertet említette, de mással nem reagáltam. Valószínűleg az életben nem felejtem el, hogyan nézett rám abban a pillanatban, guggolásból felemelve a fejét. A nőstény energiái lobbantak egy aprót a pajzs mögött. Tudom, kis szuka, tudom.
Nem tudom, mit nyomkodott a telefonján, az ő dolga volt. De ha látom, se állítottam volna meg.
Reméli, hogy képes leszek elfogadni... Én inkább azt, hogy képes leszek elfelejteni. Azt hiszem. De lehet, hogy megint csak hazudok magamnak, mint olyan sokszor. Arra emeltem csak fel kissé a fejem és a tekintetem, hogy előttem lóbálja a telefont, amit "visszaadtam" neki. Amit sose veszek fel, amin jókora késéssel írom a válaszokat, reakciókat. És még így is... te még így is...
Nagyot nyelve próbálom legyűrni azt a kurva gombócot a torkomban, ahogy lassan a telefonért nyúlok. Alig egy centire tőle áll meg a kezem, még nem veszem el. Helyette kényszerítem magam, hogy Henry szemébe nézzek. Kérdezném, hogy miért csinálja ezt magával, de pontosan tudom a választ, és ettől kicsit sem könnyebb.
- Lassítsunk - kértem halkan, megremegő hangon. - Csak... lassítsunk - ismételtem, majd visszavettem a mobilom. A mozdulat közben félig szándékosan ujjbegyem a bőréhez ér egy pillanatra. Sajnálat, vagy kérlelés, nem tudom. Egyik sem igazán, mégis mindkettő.
Én erre egyáltalán nem állok készen. Egy kicsit sem. És bármennyire idegtépő, amennyit képes voltam felé lépni, legalább annyit rohantam az ellenkező irányba - azt pedig nem kérhettem és eszembe se jutott kérni, hogy ezt elviselje.
Ha ment, nem állítottam meg.

Ebben az elcseszett, megtépázott és cafatokra szaggatott helyzetben is ugyan azok voltunk, csak már megint nem beszéltünk róla. Pontosan ugyanolyan hirtelen lángolt fel a dühünk, vágtunk egymáshoz minden szart, majd bántuk meg az egészet, hogy most így a végére egymás mellett feküdjünk a padlón. Persze, szép is lenne, ha az élet arról szólna, hogy minden csak játék és mese habbal, de ez nem volt így, számunkra pedig aztán végképp nem. Minden egyes kiejtett szavam értelmetlen lett volna, ha most nekiállok bármiről is győzködni. Kitöröltem a telefonomból, hogy később még véletlenül se jusson eszembe ilyesmivel megkeresni. Vagy egyáltalán. Rajta volt a sor, legalább is így kellett volna legyen, többet nem tehettem, mintsem Dakota kezébe adtam a gyeplőt, és megvárni, hogy merre halad a lóval. Ha pedig úgy dönt, hogy a tőlem ellenkező irányba, akkor egyébként sem lett volna okom a számát őrizgetni. Ennyire egyszerű.
De a tervezett "örök" hallgatásom előtt még mindenképpen emlékeztetni akartam a legfontosabb dologra. Az egyetlen fontos dologra igazából, ami ez elmúlt pár percben megtörtént, és ami számított. Persze nem válaszol, miért is tenné? Mondjuk abban már nem reménykedtem, hogy a nyakamba ugrik majd, tisztában voltam vele, hogy ekkora fordulatot nem várhatok el tőle. De nem is vártam, nekem bőven elég lett volna annyi, ha legalább egy kicsit "elindul" a fordulás útján. De nem úgy tűnt, mint aki erre hajlandó, szóval lezárásként, egy utolsó utáni reménysugárként még finoman meglóbáltam előtte a telefont. Erre már legalább felnézett, nem vágta ki egyből az ujjaim laza fogásából. Ha nem esküdtem volna magamra szájzárat, most könyörögtem volna, hogy vegye már el a picsába is, de így legfeljebb a tekintetemből tudta mindezt kiolvasni, ha már a szemembe nézett.
Aztán mozdul. Még levegőt venni is félek, ahogy a vívódása egy lassú, nehéz de mégis vágyakozó mozdulatban mutatja meg magát, a szívem pedig vészesen kalapál, főleg akkor, amikor nagyjából egy centire a kezemtől, megmerevedik.
Halkan és bizonytalanul szólal meg, nyoma sincs már a háborgó picsának, aki elküldött a kurva anyámba. Törékennyé vált, nem csak sebezhetővé, de sebzetté is egyaránt - olyan dolgok által, amikhez közöm sem volt, amikről nem én tehettem, amikről nem tudtam semmit, de most mindennek én ittam meg a levét. Én viszont nem akartam más faszok viselt dolgai miatt lecsúszni róla, elveszíteni azt, amink van és amink még lehet, ha mindketten úgy akarjuk. Aprót rándul a szám sarka, ahogy szavainak, kérésének jelentése is megüli a tudatomat, nem csak a hangja, és bár nem vigyorodom el a szokásos teltséggel, egy alig látható mosoly húzódik meg a bajszom alatt. Ha nem vinne magával a pillanat, akkor egész biztosan a lelkemet is kisóhajtanám és összeomolva zuhannék a térdemre a megkönnyebbüléstől. De amikor átveszi a telefont és egy ártatlan pillanatra találkozik a bőrünk, a stressz olajként csurog rólam lefelé és gyűlik tócsává mindkettőnk alatt. Bólogatni kezdek. Lassítsunk... Megmondaná nekem valaki, hogy azt hogy kell? Mert nekem halvány gőzöm sincs róla, én, aki mindig kapkodok, robbanok, azonnal akarok mindent és mindenkit, aki gyűlöl várakozni és hisztizik, ha valami nem tetszik. De ez most mind sokadlagossá válik, és csak bőszen bólogatok egy darabig és anélkül cselekszem, hogy egyáltalán végig gondolnám. Lassú mozdulatokkal lépek hozzá és szándékomban áll megölelni és a feje búbjára tenni az államat. Először csak finoman, aztán az ő reakciójához igazítva szorításom erősségét. Ha tehetném, még a szusszt is kinyomnám belőle, de mindkettőnk állapotára való tekintettel talán jobb, ha ezúttal nem tolom túl a biciklit elsőre.
Lelassítok veled, Dakota. Mert az azt jelenti, hogy legalább egy irányba haladunk, és ez jó. Ezt akartam, nem mást, nem kézen fogni és elrohanni hirtelen megesküdni valahol ebben a kicseszett Anchorage-ben. És ha Dakota nem állt ellen az ölelésemnek, kissé a szürkét is kieresztem a rácsok mögül, hogy ezek után az intenzív élmények után egy kicsit együtt nyugodhassunk le, felsegítsük egymást a padlóról.
- Akarod, hogy elmenjek...?
Kérdezem halkan akárhogy is legyen, a testével a kezeim közt vagy előtte állva, ha nem kért belőlem. Mondjuk most már könnyebben képes lettem volna eltakarodni a szemei elől, mint azelőtt, hogy elvette volna a telefont és megszólalt, de ez nem jelentette azt, hogy akartam is. Tudom, hogy van egy kamujegyem arra a buzi TEDx-re, ki tudja, talán még hallottam is volna valamit, ami ebben a helyzetben segíthet. De gyaníthatóan így is inkább valamelyik csehóban kötnék ki, mert bár nem vagyok teljesen javíthatatlan, vannak dolgok, amik nem változnak.

Csendesen kérek, és mondhatnám, hogy óvatosan nyílok meg, felfedve pár ronda dolgot magamból, de ebben a világon semmiféle tudatosság nincs. Tagadni tudok, önámítani szintén, de sose voltam igazán jó a hazudozásban, főleg, ilyen témák kapcsán. Csak sajnáltam, hogy ennek a szemtanúja és elszenvedője lett. Közben pedig tudtam, hogy hiába minden sajnálkozás, esélyesen lesz még ilyen bukkanó, már ha nem hagy itt a picsába. Őszintén? Egy percig se hibáztattam volna érte.
Ő értette és elfogadta látszólag a kertben történteket, én ott és akkor megéltem, azóta pedig masszív tagadásban léteztem. Rettegtem tőle, basszus! Nem Henrytől. Hanem az egész helyzettől. Attól, hogy mi lesz, ha jó lesz, és attól, hogy mi lesz, ha nem.
Úgyhogy belövök egyelőre egy olyan középutat, ami talán valahogy működhet mindkettőnknek. A rándulásnyi kis mosoly láttán feloldódott a görcs a gyomromban. Egy egy röpke pillanatra majdnem felnevettem a hirtelen jött megkönnyebbüléstől. Túl sok és meredek érzelmi hullámvasút ez basszameg... Mindez pedig javarészt annak köszönhető, hogy néma vallomások ide-oda, fogalmam sem volt, hogy igazából mit akartam. És amit akartam, az sem feltétlenül kellett, hogy lefedje azt, amire szükségem volt. Lehet, hogy pszichológusra lenne szükségem, így 112 évesen talán megérett az idő rá.
Lassan mozdul, én kíváncsian figyelem, amikor pedig magához ölel, elszáll belőlem a feszültség, vállam megereszkedik, és megadóan fúrom arcomat Henry mellkasába, miközben ő a fejemen nyugtatja az állát. Ha nyitva van a dzsekije, az alá bújtatom a kezem, úgy vezetem fel a lapockájához és markolok a felsőjébe, miközben viszonzom az ölelést. Nagyot szusszanva lélegzem be az illatát és teljesen megnyugszom. Elvonult a vihar, csak a nedves erdő illata maradt.
A farkasom az egész huzavonától némileg zsémbel rám, de annyi baj legyen. Legközelebb majd megint ő jön.
- A faszt! - csúszott ki a számon reflexből a válasz. - Mármint... na. Nem.
Elemeltem a fejem, de csak annyira és azért, hogy fel tudjak rá nézni. A rubinszín eltűnt a tekintetemből, a karmaim is visszahúzódtak - szó szerint és átvitt értelemben is. Úgy méregettem a vonásait, mintha válaszokat akartam volna kiolvasni belőlük a saját magamnak szóló kérdésekre.
- Meddig van kimenőd?
Neki fullos programterve volt rám előzőleg, nekem semmim. Ezért nem szabad meglepni! Mondjuk ha előre megbeszéljük se hiszem, hogy nagyon terveztem volna.
- Kajás vagy? - Mert én igen, mint mindig, nyilván, de ezúttal talán én etethetném meg őt. Aztán meglátjuk, hogy jóllakottan mihez és mennyire jön meg a bátorságom.

you've had a choice - you've made it now

Óvatos vagyok az ölelés kezdeményezésével - igazán kár lenne egy lépést megtenni előre, aztán rögtön kettőt hátra. Nem mondom, hogy nem vagyok képes az ilyen bakikra, mert nagyon is, de most szívből nem akartam a saját csapdámba esni. Csak akkor szorítok rá határozottabban, amikor érzem a dzsekim alá surranni a kezet és megszorítja a pulcsimat. A fejével a mellkasomon biztosan megérzi, ahogy kissé megremeg a tüdőmből kifújt levegő, ahogyan végleg elszáll belőlem minden feszültség. Egy darabig csak létezünk ebben az egész nyugalomban - szép nagy köröket futkostunk, de úgy tűnt, hogy végül mégis ugyanoda jutottunk. Vissza, egymás mellé. És ennek borzasztóan örültem.
Azt viszont meg kell jegyezzem, hogy bármennyire menekültünk hanyatt-homlok a romantikától, bármennyire is csapkodott meg ötven szál rózsával a romantikus gesztusért, ez itt és most az volt. Egy kibaszott tó partján ölelkeztünk csendesen, a napsütéses, havas táj kellős közepén.
Én átkulcsoltam a kezeimet a dereka mögött, ő pedig szó szerint belém kapaszkodott. Voltak erős sejtéseim, hogy mi lesz a válasza a kérdésemre, amit talán felesleges is volt feltenni, de hallanom kellett rá a választ az ő szájából. Ideje lesz elkezdenem hozzászokni, hogy kevesebbet feltételezzek, és többet hallgassak arra, amit valóban szóvá is tesz. Na, nem mintha azon paráznék, hogy nincs igazam bizonyos dolgokban, mert nyilván az van, de csak akkor lesz belőlük valóság, ha Dakota saját maga mondja ki.
A reflexből rávágott válaszára felnevetek. Olyan Billysen. Szokásosan, de röviden. Ahogy azt megszokta, ahogy azt mindketten szeretjük. Úgy tudtam!
Felnéz rám, én pedig bohókás hálával nézek vissza rá. Tudod, bármennyire is úgy tűnik, hogy nekem nincs szükségem rád, szerintem van. Talán Patnek igaza van és hiába mondtam azt, hogy nem fogom megváltani a világodat, talán kettő az egyben kell lennie. Miattad nekem is érettebbnek kell lennem annál, mint amit hittem, hogy lenni tudok.
Még mielőtt a kérdéseit feltenné, már bátorkodom lehajtani hozzá a fejem és megcsókolni. Tudtam, hogy jobb ötlet lett volna ezzel kezdeni a kurva doboz helyett, de én sem vagyok tökéletes.
- Meddig legyen? - kérdeztem játékosan - Tudod, igazából nekem ma hatkor a TEDx előadáson kell lennem, ha már megvettem rá a jegyet, de azt hiszem, túl fogják élni, ha nem vagyok ott. - osztottam meg vele a mocskos kis titkomat, az alibit, amire ráfogtam a látogatásomat - Holnap este megy a gépem.
Éééés osztottam meg vele azt is, hogy igen, nem szaroztam, repülővel jöttem és megyek is. Azért gratulálok magamnak újfent, hogy egy kisebb vagyont kibasztam az ablakon azért, hogy hozzávághassak egy dobozt.
- Tegnap délután óta csak stressz és koffein van bennem, szóval... ja. Tudnék enni.
Ismerem be keserű, de azért a normálishoz lassan vissza-visszatérő nevetéssel. Tudom, el kellene engedjem, de nagyon nehezemre esik, főleg azért, mert tudom, hogy most mindenképpen két kocsival fogunk majd elindulni, már ha megyünk valahova. De öröm az ürömben, hogy ez az alaszkai porfészek sem sokkal nagyobb, mint Fairbanks, így esélyesen nem fogunk túl sok időt külön légtérben tölteni.
- Te figyelj... - köszörülöm meg a torkomat - Ne tűnj csak úgy el, jó? Ennyit kérhetek?
Ha a lassú menetelésünk közepette úgy érzi, hogy elege van belőlem, ne szívódjon már fel csak úgy. Egy "dobásnyi" üzenetet csak megérdemlek, nem? Ha ebben meg tudunk állapodni, nekem is könnyebb lesz minden napom, amikor nem beszélünk.
- És még annyit, hogy csörgess meg, mert "véletlenül" kitöröltem a számod.
Húzom el a számat játékos bűnbánással. Hát most, na. Én is elég impulzív személyiség vagyok.

A nevetése kedves ismerősséggel csengett, és ebből tudtam, hogy rendben leszünk - legalábbis a következő asszóig. De talán elég hosszúra tudjuk nyújtani az addig hátralevő időt. Vagy nem. Az a baj, hogy bizonyos dolgokat sokkal jobban tudtam átveszekedni, mint előre szólni, vagy megbeszélni.
A világ kicsit helyre billent, és ahogy felnézek rá, elkönyvelem magamban, hogy nagy eséllyel megint az ő szagát fogom magam után húzni egy-két napig. A nőstény a gondolattól lelkesen csóválta a farkát, én szimplán elfogadtam a tényt. És kicsit lábujjhegyre álltam, hogy a csók elébe menjek. Azt hiszem, hiányzott már, hogy a szakálla és a bajusza vörösre dörzsölje az ajkaimat.
- TEDx? - szaladt magasba a szemöldököm, és ahogy szép lassan a helyükre kerültek a dolgok, csak tátogtam párat, mint egy szerencsétlen, partra vetett hal. - Nos, a normálisak úgyis moziba mennek esti program gyanánt, és ha már vettél rá jegyet, biztos élet, hogy elmegyünk rá - elővettem a farzsebemből a mobilom, és már néztem is, hogy van-e még last minute jegy. Volt. Háh, a lusták mázlija. - Látod! - mutattam felé a kijelzőt, rajta a frissen vett jeggyel. - Mondjuk remélem, nem tanulunk sokat belőle, mindkettőnk imázsán komoly csorba esne.
Forgalmam sem volt, mi lesz a téma, vagy ki fog pofázni, vagy mi és hogyan lesz, de rohadtul leszartam. Poénra vettem, de igazából ha bárkinek bármiért eszébe jutna megkérdezni, hogy felhasználta-e a jegyet, még csak próbálkoznia sem kell hazugsággal. Max tíz perc után lelépünk.
- És légy szíves, legközelebb ha viszket a tenyered, inkább egy óriás plüssmacit vegyél. Úgy tudom a FedEx nagyméretű csomagot is kiszállít - szemtelenkedtem a felelőtlen költekezését hallgatva. Nem normális. Kicsit sem. Én sem, de az új volt, hogy valaki hülyeség ilyen szinten egybecsengjen a magaméval.
Megráztam kicsit a fejem, és inkább a kajáról faggattam. Valami naiv-buta mosolyféle jelent meg az arcomon, amikor bevallotta, miben volt az utóbbi két napban. Majdnem kicsúszott a számon, hogy "édesem!" Majdnem. De ilyesmivel nem dobálózunk olyan feleőtlenül, mint a káromkodással.
- Szereted a kebabot? Ismerek egy kurva jó török bódét, bár még csak hajnal egy és négy között ettem ott, de gondolom nem az utcalámpa fénye adja az ízé. Ha mégis, akkor bocsi - húztam fel a vállam előre sajnálkozva. - Vagy gyros, vagy hambi... vagy mit ennél? - Én mondjuk akár mindhármat is, ebben a sorrendben.
Ha döntött, már épp készülnék elhúzódni, hogy akkor uccu neki, faljunk végre, mert 2 órája semmit se ettem, amikor megállít a szinte még el se kezdett mozdulatban. Kíváncsian néztem fel rá, hogy mit akarhatott - nagyon remélem, hogy nem leánykérést! Amikor meghallottam a kívánságát, ajkaim kissé elváltak egymástól, ahogy a barna szempárt figyeltem.
- Pocsék vagyok az ilyesmiben - ismertem el --, de igyekezni fogok. Nem akartam áltatni és ebben a tóparti idillben mindent vakon megígérni. Viszont még ha kevesebb is volt, mint amit kért, ennyit biztosan tudtam vállalni. - Cserébe te se nőlj fel nagyon - mosolyodtam el finoman -, már látszanak a komoly-ráncaid - tettem egyik kezem a halántékára és húztam végig hüvelykujjam az egyik halvány vonalon a homlokán. - Próbálom majd nem szaporítani őket.
Stressz- és koffein diétával például. Még a végén amikor legközelebb újra látom, full ősz lesz és szottyadt. Jó, nem minden a külső, de azért az apa-komplexus pont kimaradt a "sikerszériámból".
Elengedtem és elléptem tőle, hogy a kocsihoz lépjek, aztán pofázzam tovább a következőket, de megint feljött valami. Megfordultam, és amikor közölte, hogy törölte a számomat... először lesújtó pillantást vetettem rá, aztán megrándult a szám sarka, elvigyorodtam, és nevetésben törtem ki.
- Drámakirálynő - mondom én, a másik drámakirálynő. - Na pattanj be! - intettem fejemmel az anyósülés felé, és nem, egyelőre nem csörgettem meg. - Ugye nem gondoltad, hogy majd külön autóval megyünk, vagy esteleg te vezetsz - néztem rá komolyan, de a mosolygásom tökéletesen elvett minden élt.
Két röpke pittyegés jelzi, hogy nyílt a zár, mire kinyitottam a sofőrülés felőli ajtót, és várakozva Henryre néztem.

Úgy tűnt, hogy minden kezd visszaállni a normális kerékvágásba. Sikerült letaglóznom az alibimmel, talán még jobban is, mint azt vártam. Hagyom, hogy ficeregjen, hogy a telefonjával molyoljon egy kicsit, és közben a szavait hallgatva feltámad bennem a kisördög. Most tényleg? Már azelőtt tudtam, hogy mire készül, mielőtt az arcomba tolta volna a frissen vett jegyet, de basszus. Felnevettem, más opcióm nem volt jelenleg.
- Most komolyan? - ismételtem meg a ma őt köszöntő mondatomat egészen más kontextusban, vidám meglepettséggel - Hát jó. Fogalmam sincs, mi a szarról lesz szó, de legfeljebb mi leszünk azok, akiket a biztonságiak csendben kikísérnek, ha túl sokat röhögünk. Elég nagy rá az esély...
Elég nagy csorba esne az imázsunkon? Pont leszartam, ahogy nevetve húztam magamhoz megint, mint egy haver, mint egy barát, aki épp örül annak, amit hall, csak hát persze nyilván nem ezekre a posztokra pályáztam, és nem is ezeken a posztokon éreztem magam. Az most eszembe sem jut, hogy esetleg jót akar, hogy a seggemet akarja menteni, de talán később, egyszer majd erre is sor kerül.
Landolt a pénz-bomba, én pedig csenevész pillantással jutalmaztam az óriás macira való igényeit. Aha. Szóval ezek szerint a picit is tényleg eltetted, és ha zokon nem is veszed a random költekezésemet, de legalább próbálsz neki olyan célt adni, ami mindkettőnk számára zsigerből hasznos. Legyen, bár a mostani kettőnket eltekintve az alapötletem sem veszett kárba, és ha kellene, az egészet gondolkodás nélkül újrakezdeném, ha biztosan tudnám, hogy itt fogunk kikötni. Mert megérte. Nekem meg. És szerintem végső soron neki is.
Amikor rátérünk a kajára, én őszintén megmondom neki, hogy igazából azt sem tudom, hogy mi tart még életben éppen, ő pedig természetesen felsorol mindent is, amit a városban választani lehet.
- Kebab, gyros, hambi, ebben a sorrendben. De hogy ne legyen akkora nagy kerülő, menjünk a kedvenc helyedre, és ígérem, hogy addig zabálom az étlapot, amíg ki nem pukkadok, bármi is legyen a választék.
Ez olyan ígéret volt, amit meg tudtam tartani és szándékomban is állt. Talán szemben mindazzal, amit én kértem tőle a szétválás előtt, bármennyire is tűnt apróságnak számomra.
- Tudom, hogy az vagy, éppen ezért kérem külön. - ahogy az arcomhoz nyúl a ráncaimmal gúnyolódva, az én kezem is követi a mozdulatot, ahogy végigsimít rajtam, és mielőtt csak úgy ledobhatná a kezét, én birtokba veszem és kicsit megszorítom.
- Én is pocsék vagyok a felnövésben..., de igyekezni fogok.
A pocsék felnövés iskolapédája volt, amit ma itt lerendeztem, szóval szerintem tudja, miről beszélek.
Ellépett mellőlem, már hirtelen nem éreztem azt, amiért itt eddig vergődtem, ami romantikus volt (baszki), és amire annyira vágytam. De huncut, fél vállról odavetett cikizéssel támad, amiben rögtön partner is vagyok, a megnevezésére szúrósan húzom össze a szemhéjaimat, a felvetésére hangos méltatlankodás visszhangzik a tó vizén.
- Csak lábjegyzetként mondom, hogy te vagy az egyetlen nő, akit engedek vezetni! - közlöm vele pimaszul, miközben megindulok, hogy bevessem magam az anyósülésre - Ha ez nem a végtelen bizalom jele, akkor nem tudom, mi lehetne az...
Persze, tudom. Az egész eddigi a végtelen bizalom volt részemről, de ezzel most nem akartam foglalkozni. Csak is azzal, hogy újra egy olyan "átlagos" húron pendültünk, ami számomra a világ legszebb hangját adta ki magából, ami természetes volt és ahol tudtam, hol a helyem. A többi fogpiszkálókra épített kártyavár volt neki és és nekem is.

Bevágódtam az anyósülésre, és hagytam, hogy most az egyszer Ő mutasson meg valamit az életéből először. Vezessen, ahogy engem is vezet gyakorlatilag az orromnál fogva, menjünk oda, ahova Ő akar vinni. Átadtam azt a bizonyos gyeplőt megint. De tudtam, hogy nem fog csalódást okozni, tudtam, hogy innentől bármit tesz vagy mond, az csak fokozza majd az egyébként is szoros hasonlóságunkat. Nem féltem attól, hogy ütközünk. Nem féltem attól, hogy bármi bajba kerülnénk, hiszen ahogy az ágyban fekve is tudtam, nincs szüksége arra, hogy én védjem meg. Túl tudott élni magától is, vezetni is tudott, így hát megadtam magam a helyzetnek és neki is. De most rajtam volt a sor, hogy ahelyett, hogy a város látképét falnám, az ő arcára bambulva kérdezgettem jelentéktelen dolgokról.

Ő nevet, én vigyorok, mintha az egész kiabálva veszekedős dolog nem velünk és nem pár perce történt volna. És imádtam érte. Hogy nem cövekelt le ott, tartott fenn megbántottságot és sértettséget, hanem amint irányba fordítottam a magam ladikját, jött velem. Energiáim könnyed örömmel lengtek körül.
- Max keménykedsz a jelvényeddel... nincs itt, mi? - kuncogtam, mert sejtettem, hogy ha ilyen mocskos kis hasznot tudnék húzni belőle, úgyse lesz nála. Bár ez semmit se von le az egészből.
És ja, nem kötöttem az orrára, hogy azért valamennyire foglalkozok azzal, hogy a szükségesnél nagyobb szarba ne kerüljön a falkánál miattam. Kétlábon járó katasztrófa voltam, tiszta sor, de azért ha lehetett, olykor tompítottam a hatást olyannál, aki számított.
A random költéseire is volt jobb ötletem. Hogy a faszomba ne lett volna? Főleg ha miattam/rám költi, azon pedig nem agyalok, hogy mindezzel épp mennyire adom ki magam. Tudjon csak róla.
- Oh, wow! - nevettem fel röviden, amikor sorolja, hogy minden opciót végig enne, azt pedig fölöslegesnek érzem közölni, hogy én is pont így vagyok, mert szerintem isme már annyira hogy tudja. - Azért ne kapj infarktust, ha nem lesz olyan puccos, mint az étterem - böktem meg játékosan az oldalát.
Azt egyelőre megtartottam magamnak, hogy amúgy vacsizni is lehet majd, sőt, rendelhetünk is. Fellobbanó kis gondolat volt, hirtelen jött ötlet, amiben még nem voltam biztos, de hát előttünk volt a nap nagyja, plusz egy TEDx, ami alatt lehet akkora megvilágosodás ér, hogy magam alá fosok.
Kér - igazából szinte ugyanazt, mint eddig is. Se többet, se kevesebbet. Sose vallanám be neki, hogy milyen aranyos ilyenkor, mert lehet tökön szúrná magát, és na, kár lenne. Úgyhogy csak megcsókolom, miután megígéri a maga igyekezetét. Bőven elég ennyi, aztán meglátjuk, melyikünk mennyire képes helyt állni.
Ellépek tőle, kicsit basztatom, mert ennyi jár, és jól szórakozok az arckifejezésén. Olyan könnyen veszi fel a ritmust, ahogy én az övét, és efölött továbbra se tudok napirendre térni. Ahogy afölött sem, hogy legutóbb, amikor a környéken jártam, olyan szinten elkerültük egymást, hogy a létezéséről se tudtam. Most meg... most meg.
- Megtisztelve érzem magam - tettem túljátszva a szívemre a kezem. - Akkor is ha ezt úgy mondtad, mintha a kedvemért betennéd egy tigris szájába a fejed.
Beültem, beült. Egy pillanatra az izgalom és az izgatottság keveréke futott rajtam végig, ahogy beindítottam a kocsit, majd ránéztem, és kacsintottam. Nem hittem, hogy tényleg rám bízza magát, furcsa volt. Legutóbb Aiden hagyta, hogy vigyem: el a városból, messzire Alaszkától. De Henryt nem akartam "elrabolni", szerintem nem is tudtam volna, és ez így volt jól. Lavírozunk a magunk és a másik igényei között - eddig egész jól ment.

Eldugottabb mexikói kajáldába vittem végül, kicsit kopott volt, magas asztalokkal, bárszékekkel, mindent belengő fűszer- és olajszaggal. Tíz perc és a hajadtól a zoknidig mindened átveszi az aromákat a kis vendégtérben, de az ételek! Nekem már attól összefutott a nyál a számban és megkordult a gyomrom, hogy beléptünk. Reméltem, hogy Henrynek is oké volt a hely, elvégre aki Új-Mexikót és Texast megjárta, annak csak nincs baja a mexikói konyhával.
Mondjuk nem értem, mit aggódtam - aggódtam! -, hogy gebasz lesz, eddig igen kevés dologban nyúltunk mellé egymást illetően. És láss csodát, ez a hagyomány se itt szakadt meg.
- Méghogy én vagyok terhes - nevettem, amikor leadta a bődületes rendelését. Hát az én hármas kombóm ott fent elbújhatott mellette, de oké, szólt előre, hogy végigeszi a menüt. Eskü szinte azzal jóllaktam, ahogy néztem, hogyan evett. Jóízűen, élvezettel, az elmúlt két nap agybaja nélkül.
Én meg csak mosolyogtam, mint egy szerencsétlen idióta. Vagy inkább szerencsés idióta. Én már befejeztem a magam részéről, és csak a sörömet iszogattam, amikor ő még evett. Kértem neki churrost - nem, másfajta desszert nem volt terítéken most.
- Jól laktál? - kérdeztem mosolyogva, amikor befejezte, aztán rendeztem a számlát. - Gyere, szellőzünk ki - húztam fel a székről a karjánál fogva, mint egy jóllakott napközist, és ahogy kiléptünk a járdára, átkaroltam a derekát.
Jól esett a friss, hideg levegő a benti után, és ha csak Henry nem úgy húzta maga után a hasát az ebédnek hála, akkor lesétáltattam vele két sarkot. Volt arrafelé egy kávézó. Egyetlen zabálás sem az igazi, amíg nincs lefojtva kávéval! Oké, koffeinen élt, de na, ez azért más. Most nem miattam, hanem velem élt kávéval. Út közben rágyújtottam és őt is megkínáltam egy szállal, meg adtam tüzet. Jah, fura lehetett, hogy épp nem én lejmoltam őt mindenért, de most ő volt a vendég. És azt akartam, hogy jól érezze magát, még ha nem is teszünk tönkre egy bowlingpályát.
A kávéban az egyetlen extra a barista ügyessége volt. Rögtönzött portrét rittyentett a habba a vendégről, akinek  a kávé készült. Elnagyolt volt, csak a jellegzetes vonások, de bírtam, hogy amikor például a fejemből alig láttam ki, képes volt poénra venni az egészet és gigantikus táskákat "rajzolni" a szemem alá. Henry elég laposakat pislogott a kávé alaján.
- Csak nem kajakóma? - gügyögtem cukkolva. - Szeretnél délutáni szundit, papa? - szívam a vérét, mert hát persze, hogy szívtam! Még elalszik itt nekem.
Ugyanúgy karoltam a derekát, és húztam kávéspohár mentes kezét a vállamra, mint előtte. És nem érdekelt, ki láthatott meg minket, csak boldog voltam, hogy itt volt velem, holnap estig pedig csak az enyém. A gondolatra megérett bennem az elhatározás, de még semmit sem mondtam. Henry is legfeljebb annyit érzékelhetett, hogy látszólag minden ok nélkül lelkesebb lett a farkasom. Én pedig kicsit izgultam, de hát még volt időm.
Egy egész TEDx-nyi.
Na jó, kurvára nem egy egész, mert ahogy később megérkeztünk a helyszínre és programfüzetet csórtunk az egyik asztalról az előadóterem ajtaja mellett, ré kellett jönnünk, hogy ja. Ebből nagyon rövid úton kivezetés lesz.
- Bipoláris Brodway zenész? - néztem Henryre. - Lehetsz az északi pólusa, én megyek délre.
Hű, mami, ez eleve rosszul kezdődött.
- Fogadjunk, hogy öt perc alatt kitesznek minket... - mondtam és ráharaptam az alsó ajkamra, mert kizártnak tartottam, hogy mi ezt végig kibírjuk. Még ha a különféle whiskyfajtákról tartottak volna előadást, akkor azt mondom, van esély, de így? Hangyafasznyi sem.
A folytatás se lett jobb. Bementünk, mint a jó gyerekek és leültünk a leghátsó sorba, mint a rossz gyerekek. Egyikünk se figyelt. Ő megpróbálta lenyúlni a telómat, hogy végre megcsörgesse magát, én meg folyamatosan hárítottam, az egész kezdett egy ülő birkózásra hasonlítani, esztelen vihogások közepette. Aztán kirobbant belőlem a nevetés - pont egy néma kussos, valószínűleg megható pillanat közepén -, amikor megcsikizte az oldalamat. A galád! Az egész kibaszott terem tőlem visszhangzott, Henryt, rázta a röhögés, és úgy egyáltalán, mint betépett tini az iskolai nagygyűlésen, az igazgató szónoklata alatt, úgy viselkedtünk.
Éééés jött is a biztiőr, hogy nagyon csúnyán nézve ránk távozásra szólítson fel bennünket.
- Úgyis menni akartunk! - Naná! Minket nem kidobnak, mi egyébként is lelépünk.

A kocsiba visszaszállva nem indítottam azonnal. A slusszkulcs már a helyén volt, a kezem rajta, a pulzusom pedig megint feljebb mászott. Henryre pillantottam, az utcalámpák fényében még markánsabbá váló vonásaira, a barna szempárba, ami úgy tudott nézni, hogy kellemes borzongás futkosott a bőrömön fel-alá.
Egy szót se szóltam, kérdezni se kérdeztem, csak indítottam.
Nem vezettem látványosan lassabban, mint eddig, csak... kicsit megfontoltabban. Mérlegeltem közben magamnak, hogy ezt most tényleg, és ezt most így, és komolyan... A nőstény zsongott. Nem nagyon, csak azért mégis. Oké.
Leparkoltam a hatemeletes ház előtt. Régi, hatalmas gyárépület, amit elhagytak, kivájtak, majd lakásokra szabdaltak. Amiben vettem magamnak lofot, aminek még mindig leginkább új szaga volt a bútoroktól és minden benne találhatótól.
Még járt a motor, amikor Henry felé fordultam.
- Feljössz, vagy visszavigyelek a kocsidhoz? - kérdeztem, pedig majdnem teljesen biztos voltam a válaszában.


//Ha gondolod, mehet IDE a következő. :$ <3//

Knock the world right off its feet

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, amikor lefoglaltam ezt a programot valamelyik este az ágyamban fekve. Talán az adrenalin ütött be, sose voltam az a fajta, aki ennek élt, de ez a lehetőség egyszerűen kihagyhatatlannak tűnt abban a pillanatban. Egyszerűen izgalmasnak hangzott az, hogy körberepítenek a város felett, ahol a következő időszakot fogom tölteni. És vonzott az is, hogy még sohasem repültem így, csak a sima utasszállítókkal. Eleanor Roosevelt egyszer azt mondta, hogy minden nap csinálj valami olyat, amitől rettegsz. Hát, akkor repüljünk.
Enyhe gyomorideggel öltözködtem ma reggel, kilőttem a felháborítóan magastalpú cipőimet, felvettem egy tornacipőt a szűk overállomhoz. Úgy ítéltem meg, hogy ez megfelelő öltözék lesz ehhez a kicsit extrém programhoz. Kontyba fogtam a hajam, majd taxiba ültem. Kivételesen nem a csinos lány szerepét akartam betölteni, egyszerűen csak kényelmes ruhákban akartam élvezni a napot.
Az idegeim lenyugtatása érdekében útközben megálltam egy pohár jegeskávéért. Valószínűleg miattam fog meggazdagodni a helyi kávézó, de sebaj. A poharammal a kezemben szálltam ki a járműből és úgy próbáltam felfedezni a környéket illetve befogadni a látványt. Azt hiszem, sikerült előbb ideérnem a tervezettnél, ezért úgy döntöttem, hogy körülnézek, ha már van egy kis plusz időm.
-Basszus, de gyönyörű ez a hely -ábrándoztam. Mert ennél szebbet maximum képeken láttam eddig csak. Hát na, New York is szép, de a természet… az mindennél varázslatosabb. Egy ideig sétálgattam a tóparton és próbáltam pár szelfit csinálni magamról, de valahogy sose jött össze olyanra, amilyenre akartam. Azért a pilótát mégsem kérhetem meg, hogy lőjön már rólam pár képet. Bár, ki tudja, lehet kedves úriember és megteszi. Jó, kellenek azok a jó képek Instagramra. Véletlen sem az volt a célom, hogy a követőim között irigykedjen valaki, ah, dehogyis, meg sem fordult a fejemben. Egyáltalán nem.
Az órámra pillantottam, még mindig volt pár perc addig, amíg az én időpontom következett. Basszus, nem vagyok normális, hogy ezt bevállaltam. Sarkon akartam fordulni és elrohanni. Nekem tuti elmentek otthonról. Lehet, hogy meg kellett volna kérnem valakit, hogy jöjjön velem, de nem tudtam, kit hívhatnék magammal. Talán az utóbbi időben egy kicsit antiszociálissá váltam. De most jó lett volna szorongatni valaki kezét, hogy megnyugtasson. Mivel egyedül voltam, így csak a poharamat tudtam szorítani.
A távolban megpillantottam egy női alakot közeledni. Oh, hát ezek szerint egy hölgyeményhez van szerencsém, nem is úriemberhez. Micsoda kellemes meglepetés. Integettem neki és közelebb szökdécseltem hozzá. Azért még mindig nem szoktam hozzá teljesen ehhez a hideghez és kezdtem fázni. Bár őszintén, van rá esély, hogy valaha is hozzászokjak a mínuszokhoz?
-Hello, vagy jó napot, vagy szia, vagy bármi, ami tetszik -hadartam. Izgultam, na. -Dora vagyok és izé… én vagyok a következő időpontod. Vagy mi. Igazából képes lennék körbefutni ezt a tavat, annyira izgatott vagyok. Bár lehet, hogy sok kávét ittam, de inkább az előbbire tippelnék. Nagyon szép ez a hely, tetszik. Baromi menőnek hangzik a munkád. Nem tudom, hogy mondtam-e már, de Dora vagyok -nyújtottam felé a kezem, mosolyt erőltetve az arcomra. Mély levegő, ez a munkája, nem fogunk belezuhanni a tóba. Ha meg mégis megtörténne, akkor kipipálhatom a nem létező bakancslistámról a jeges tóban való fürdést.

Ahogy közeledett a második beültetés eredményének napja, úgy aludtam egyre kevesebbet, és igazítottam a magam fuvarjait Henry beosztásához - már amennyire lehetett. Nem akartam a néma loftban kuksolni, kizárólag a saját gondolataim társaságában, akkor már inkább sűrű naptárral léteztem, még úgy is, hogy a tél - főleg a turistaszezonhoz képest - kurvára kihalt volt. A legtöbb pilóta ilyenkor ment nyaralni, a beeső megrendelésekkel és a menetrendszerű kisebb járatokkal kevesebben is elbírtunk. Főleg, amikor úgy döntöttem, hogy sztahanovistát játszok.
Ma korareggel is Henryvel együtt készültem össze, ő egyenbe bújt, én benyúltam az egyik vastagabb, sötét pulcsiját, bőrnacit, bakancsot és bélelt, műszörös gallérú bőrkabit kaptam magamra, aminek a zsebébe egy csomag bontatlan cigit meg öngyújtott tettem.
- Ne nézz így, baszki, vagy sose indulunk el - toltam a bejárati ajtó felé Henryt nevetve, miután végigmustráltuk egymást. Benne lettem volna mondjuk, de most azt hiszem, ennél is nagyobb szükségem (szükségünk?) volt figyelemelterelésre. És nem ilyenre.

Egy röpke Anchorage-Wasilla oda-vissza volt az első utam, könnyed bemelegítés, és ahogy visszaértem a Cook-öbölbe, leszálltam a gépről már rá is gyújtottam. A leheletem fehér pamacsa keveredett a füst szürkségével, miközben felszínesen csevegtem az irodaként szolgáló melléképület falának dőlve az egyik kollégával.
A alaszkai tél mínuszai pirosra csípték az arcom, kesztyűt is csak azért húztam, mert szerettem lassan bagózni, a lefagyott ujjakat viszont nem, úgyhogy: áldozathozatal. És bár ezen a téren a queridóval nem értettünk egyet, de részemről még mindig inkább ez, mint a perzselő puszta, a tűző Nap - közben meg mindkettőnket egyszerre hasonló és tök más emlékek fűztek hozzá.
Most meg ott toporogtunk annak a kapujában, hogy ezen a vidéken sokkal többet teremtünk, mint a legvadabb álmainkban mertünk, és... Megjött a második fuvar. A kolléga figyelmeztetett rá, én már kioffoltam fejben a jelen valóságból, szóval ideje volt visszamászni belé.
Megdumáltuk, hogy ha visszajöttem, megyünk tízóraizni - neki ebédféle -, majd ellöktem magam a hideg faltól és a kiscsaj felé indultam. Szerencsére ember volt, a Farkas pedig a füle botját se mozdította. Én menet közben még szívtam egy utolsó slukkot, majd félúton felé járva elpöcköltem a csikket és a dzsekim zsebébe vágtam mindkét kesztyűs kezem.
A köszönésére hanyag féloldalas mosolyra húztam a szám, majd fejemmel a lába felé intettem.
- Fel fogsz fázni, az tetszik. - Tornacipő, Alaszkában, télen, még az én lábujjaim is pityeregtek volna miatta. Mondjuk hazudtam, nem tetszik, hogy fel fog fázni, csak a szavajárását böfögtem vissza, a hogylétét le se szartam, amíg nem a gépemen ájul be, hal meg vagy zuhan le velem.
Dora. A rendszerben Theodora volt, és a foglaláskor nem is szúrt szemet, de most... annyira azért nem nagy Anchora-ge, az egyezőség lehetőségétől pedig valami szórakozottság mozdult meg bennem. Na, majd kiderül, vagy nem.
- Miles kapitány - mutatkoztam be, a hivatal megkívánta, mégsem egy fodrászszalonban futottunk össze vagy mi? Embereknek még a Claire-t szoktam bedobni, de azt is jó ideje nem használtam. Út közben, egyik településről a másikra élve elviseltem, ha mondjuk két óra erejéig így hívott pár ember, de semmi Claire-es nem volt bennem.
A szövegelése végére a mosolyom szélesebb lett, majd megráztam a fejem.
- A hely szép, zord és kegyetlen, a munkám olyan, mint egy taxisé, csak levegőben, nem földön, de ja, menő, hogy ha én nem bírok el egy utassal, akkor a "kiteszem az út szélén" picit drasztikusabb - vigyorodtam el. Nem mintha valaha is eszembe jutott volna, hogy bármelyiknek ártsak. - És itt nincs olyan, hogy "koccanás". - Na, ezért sem én vagyok a társaság PR-osa. - Pár alapszabály: felszállás után nem kelsz fel az ülésedből, nem ugra-bugrálsz, nem csatolod ki magad, ez egy kis gép, a turbulencia létező dolog, én pedig nem szeretnélek koponyatöréssel korházba szállíttatni. Zacskóm nincs, ha behánysz a gépbe te takarítod ki. - Igazából nem, csak felárat számolunk ilyen balesetekre, meg van zacsi is a többieknél, de hát én nem vagyok ennyire jófej. A többiek lehet elviselik a visszajáró hányós vendégeket, én nem. - Rágót kaphatsz nyomáskiegyenlítésnek - tettem hozzá, mert egy cukorfalat vagyok, aztán lvettem az eddig hajpántnak használt pilótanapszemcsimet és az orromra biggyesztettem. - Minden tiszta?
Ha igen, akkor a gép felé indultam, a magam részéről eleget élveztem Alaszka fagyos harapdálását, ideje volt nulla fok fölé találni.

Simán lehet, hogy nem csak a hideg miatt ugráltam, hanem az izgatottság miatt. Nehéz volt döntenem a kettő között. Az alaszkai időjárás egy részben valóra váltotta a reményeim és végre láthattam havat, amennyit csak akartam, bármerre is néztem. De más részről… miért sikerült a világ leghidegebb helyén kikötnöm, és miért nem találtam még elég vastag kabátot? Bezzeg a hölgy, aki közeledett felém, úgy tűnt, meg se érzi a hideget. Én is így akarok vonulni a hóban egyszer, mint ő.
-Ne aggódj, dupla zokni van rajtam -vigyorogtam. De igaza van, fel is jegyeztem fejben magamnak, nem kéne felfázni. Otthon majd veszek ezek után egy meleg fürdőt, hátha az segít. Addig meg marad a remény és az ima (annak ellenére, hogy nem voltam vallásos), miszerint nem fogok se fel-, se megfázni. Sose szerettem betegen feküdni otthon.
Megjegyeztem a nevét és bólintottam. Miles kapitánynéni. Rossz szokások, Henry-t is ezzel idegeltem ki a múltkori kocsmázásunk alkalmával, de vannak bizonyos dolgok, amiről nehezen szokik le az ember. A sok rossz közül ez volt a legrosszabb abból a szempontból, hogy ez másokat zavart, mint a nem dohányzókat a cigifüst. Hát, ha nem is szokok le róla egyhamar, akkor megtanulok lakatot tenni a számra. Egyszer biztosan sikerülni fog.
Vigyorogva bólogattam a szavaira. -Nem szeretném megtapasztalni, hogy hogyan teszel ki valakit az út szélére. Legalábbis addig nem, amíg nincs egy ejtőernyő nálam. Sajnos nem vagyok olyan, mint a macskák, hogy talpra essek, amilyen szerencsém van, én telibe lefejelnék valakit vagy valamit -vagy eltörném a csuklóm. Részletkérdés. De határozottan tetszett a hölgyemény humora, tudtam értékelni az ilyet. -Bár még nem próbáltam, lehet, hogy csak simán seggre esnék. De a lényeg, hogy nincs kedvem keresőcsapatot hívni magamra -kuncogtam.
A kis nevetgélésem után gyorsan rendbe szedtem a vonásaim és komoly arccal figyeltem a szabályokra. Hiába szeretem a görbe napjaimon megszegni őket, ez nem annak a helyzetnek tűnt. Semmi kedvem nem volt a rosszulléthez és a hányáshoz. Fuj. Rágondolni sem akarok. Viszont szerencsére logikusnak tűntek a szabályok, semmi extra. De igyekeztem mindet megjegyezni, végszükség esetére. Azért eléggé megnyugtatott, hogy ezeket elmondta, így már egy fokkal készebbnek éreztem magam az útra. Señorita Dora, kalandra fel! Megigazítottam a hajam, mint aki tényleg készen áll erre. Ennek ellenére még mindig baromira izgultam.
-Minden tiszta hölgyem! Viszont, ha nem gond, akkor még lenne nagyjából három dolog. Egy, hogy szeretném kidobni az üres  kávéspoharam, ha nem gond. Kettő, nyalókát is ehetek, miközben repülünk, vagy ez veszélyesebb annál? -sima repülések alkalmával mindig nyalókát szopogattam, ötletem sem volt, hogy ez hasonló lesz-e vagy teljesen más.
A harmadik kérdésem előtt vettem egy mély levegőt. Nem szokásom ennyire zavarban lenni, de Miles olyan embernek tűnt, akivel nem érdemes packázni. Úgyhogy kicsit félve néztem rá, mielőtt feltettem a kérdést. -Tudnál rólam csinálni egy képet, háttérben a tájjal? -kifújtam a bent tartott levegőt. Nem is volt olyan nehéz kérdés. Tényleg szerettem volna egy olyan képet, amire irigykedve néznek az emberek, na. Lehet, hogy azok az agyhalott csimpánzok végre érdeklődnének, hogy mi van velem.
Odanyújtottam neki a telefonom, ha igent mondott és pózoltam egyet. Csak a szokásos hülyeségeim egyike. Valószínűleg egoistán hangzik, de rólam még nemigen készült rossz kép.
Követtem őt a gép felé, és éreztem, hogy a gyomrom összeszűkül. Azt  hiszem, jól tettem, hogy nem reggeliztem semmit sem. Enyhén szólva ijesztőnek hatott a gép már a talajon is, így mély levegőket véve igyekeztem megnyugtatni magam és felidéztem Miles kapitánynéni szavait. Minden rendben lesz, nem vagyok hároméves (csak fejben néha), tudok viselkedni. Vettem egy utolsó mély lélegzetet és bemásztam a gépbe. A félelmen túl az izgatottság nyomait is felfedeztem magamon.
-Készen állok Miles kapitány! A végtelenbe és tovább! Vagy valami ilyesmi -kuncogtam. Közel sem biztos, hogy jó helyen álltam, de ez zavart a legkevésbé, végre fel mertem szállni a gépre és ennek borzasztóan örültem.

- Nem aggódok - mondtam egyszerűen, és ez volt az igazság. A világon semmit se jelentett nekem, hogy épp beteg vagy egészséges vagy a kettő között félúton.
A bemutatkozásomra bólintott, és az eddigi hallomásos ismereteség alapján szinte vártam, hogy lesz-e valami hozzáfűznivalója de megkímélt. Még a végén tényleg nem játszunk zuhanásosat - oké, kurva korán innék ezzel a medve bőrére. Az az egy órányi keringés hosszú idő, bármi megeshet alatta. Jó, majdnem bármi.
- Az ejtőernyő se lenne garancia, tízezerből egy nem nyílik és a tartalék is van, hogy becsődöl, szóval ha lenne is nálad cucc se javasolnám, hogy teljesen rábízd az életed, amíg van más választásod - közöltem csevegő hangon, az arányokat az elején meg hasraütésszerűen böfögtem be a közösbe, amiről neki nem kellett tudni. - Emellett, ha ki akarnálak dobni, úgyis megszabadítanálak tőle, szóval... - vontam vállat a félbehagyott mondatnál, a szám sarkában pimasz mosollyal.
Röviden felnevettem arra, hogy milyen szerencsétlen tudott lenni, mert hát ez ismerős, igaz változatos intenzitással és sűrűséggel.
- Hát, ha túl is éled a zuhanást, esélyesen eszméletedet veszted, szóval nekem kéne keresőcsapatot hívni, és még ha én is tennélek ki, hidd, felszámolnál a segítségnyújtást - vigyorogtam rá már-már bájosan, de ebben a gesztusban nem volt valódi kedvesség. Nem vagyok én jótündér, se irgalmas szamaritánus, hogy erre-arra jótékonykodjak.
Felrémlett Bruno évtizedekkel ezelőtti intelme, miszerint nyújtsak segítő kezet annak, aki arra rászorul. Igen, és amikor megtettem, a jobb hüvelykujjam bánta. Köszi, inkább maradok számító ribanc. Meg kvázi-kötelességtudó pilóta: elsoroltam pár alap dolog. Egyik sem agysebészet, mert ha kettőnél több agysejtje van valakinek, magától is tudja, de nem árt biztosra menni, amennyire lehet. Örültem, hogy figyelt és nem mondjuk a telefonját basztatta közben, ez már fél siker és ígéretes kezdet.
Aztán a kérdésemre, hogy minden világos-e, bedobta, hogy "HÖLGYEM".
- Pffffffffffffffffffffffffffff - esett ki belőlem reflexből a prüszkölő reakció, majd minden átmenet nélkül felröhögtem sok éves cigizéstől és tequila-whisky fogyasztástól rekedtes hangon. - Süldő malac koromban hívtak így utoljára. - Mármint a jelen 113-amhoz képest süldő. - Maradjunk a Milesnál, az ilyen hölgyemezést meg többi szart hagyd meg a született feleségeknek - mondtam még mindig jót derülve magamban, könnyedén. - Az asszonyomra se gondolj, meg semmi egyéb ilyen hülyeségre, köszi-puszi.
Jobbnak láttam ezek után ezt leszögezni, mielőtt a következő megszólítással úgy felhorkanok, hogy félrenyelem a nyálam és megfulladok. Kurva ciki lenne, Henry meg szó szerint is halálba röhöghetné magát utánam, és szinte hallottam Pat lemondó "gyerekek" sóhaját. Igen, elég reális forgatókönyv.
- Mi a faszért nem dobtad még ki? - kérdeztem vissza, miközben a pilótaszemcsit felvettem. A hangsúlyomból érezhette, hogy amúgy nem érdekel a válasz, dobja ki, és a mocskos szám nem ingerültségről árulkodik, csak ilyen vagyok. Gyerekek meg nagyon flancosok között moderáltam magam - nem hiányzott, hogy valami érzékeny lelkű anyukat panaszt emeljen ellenem.
- Nyalókázhatsz, ha pénisz-alakú, én is kérek - bólintottam blazírt arccal. Tök mindegy, mit kap(unk) torokra, rágót vagy cukorka-faszt.
A harmadik dologra nagyon rákészült. Felvont szemöldökkel, zsebre tett kézzel vártam, hogy végre kibökje, mi lehetett az a grandiózus kérdés-kérés. Ha most benyögi, hogy egy estére kölcsön venné a férjem, lehet kettéfejelem, amolyan felebaráti - haha! - szeretetből - hahaha!
- Acca! - nyújtottam a kezem a telójáért minden további nélkül, és ahogy beállt, lőttem pár képet fapofával (nem újrázunk azért, mert épp belepislog, biztosra mentem), majd ahogy elindult vissza hozzám, odadobtam neki a mobilját. - Na, gyere, mutatok ennél jobbat - intettem fejemmel a gép felé és előre mentem.
A gép kicsi volt, még öt személyt tudtam volna magammal vinni. Már épp mutattam volna körbe, hogy dobja le magát az egyik utas-ülésre, amikor megtorpantam, visszanéztem Dorára és egy másodpercnyi mérlegelés után megszólaltam.
- Ha megígéred, hogy nem nyírsz ki, ülhetsz mellém ha akarsz. Jobb a kilátás. - Kibaszottul jófej vagyok, tudom.
Akárhogy is döntött, járt neki egy rádiós fejhallgató, a helyemet elfoglalva pedig én is feltettem a magamét. Lejelentkeztem a toronynál, a masina felzúgott, és ugyanúgy nem bírtam megállni vigyorgás nélkül, ahogy ráfordultam a felszállásra, mint legelső alkalommal. Olyan volt, mint a farkaslét, az alakváltás utáni pillanatok izgalma, a másik testbe bújás. Nem a gép emelkedett el, hanem én rugaszkodtam, repültem. A látvány, az egyre zsugorodó felszállópálya, a hangárok, az épületek, odébb a hegyek inkább volt nekem mellékes kellemes, mint fő-műsor.
- Minden oké? - kérdeztem Dorát és a szemem sarkából lecsekkoltam, amint letudtam a magam gyönyörét és ráértem foglalkozni az ő hogylétével is.

Ahogyan hallgattam a kapitánynéni számait, éreztem, hogy egyre jobban kikerekednek a szemeim. Arról szó sem volt, hogy ez ennyire veszélyes program. Jézusom, mégis mibe keveredtem én bele megint? Oké, Dora, nem a világvége, csak kibírod és reméljük a saját lábadon jössz ki a gépből. De biztosan? Az a mosoly nem volt túl bíztató rám nézve.
-Ahá, hát, most iszonyatosan megnyugodtam -még jó, hogy a szarkazmussal sosem volt gondom. De tényleg ilyen az én szerencsém, valakiről mindig feltételezem a kedvességet, aztán… kifogom azt, aki minél hamarabb meg akar tőlem szabadulni. Tudnék rá példát mondani, de azt hiszem nincs rá szükség. Elég, ha a rendőrbácsimra gondolok.
Mondjuk azt félsikernek könyveltem el, hogy felnevetett, bár kivételesen tényleg csak udvarias akartam lenni vele. Hát, az ember tervez, aztán mindig keresztülhúzzák a számításait. -Jójó, Miles, bocsika -vigyorogtam. -Bár nem ismerek ilyen embereket, csak a sorozatot, de ha találsz egy ilyen született feleséget, feltétlen mutass be neki, hogy bájosan mosolyogva és jól kiemelve a szemébe mondhassam és elfussak -már elképzeltem, ahogyan szökdécselve szaladok és megpukkadok a nevetéstől. Végül is, mindig elég élénk fantáziám volt, Abuela is megmondhatta.
Miután megemlítettem a kávéspoharam és meghallottam a válaszát, vagyis pontosabban a jogos kérdését, egy gondolat szöget ütött a fejembe. Míg elugrándoztam a kukához, ezen gondolkoztam. Mégis mennyi esély van rá, hogy a kapitánynéni és a rendőrbácsi ismerik egymást? Mert ebből a mondatból eléggé úgy éreztem, hogy hasonlóak. Bár lehet, hogy csak túlságosan el akartam terelni a gondolataim a repülésről és ilyenek jutnak eszembe. Mindenesetre egyelőre csendes megfigyelő leszek, de ha még egyszer hasonlót mond, akkor tényleg megkérdezem. Amilyen szerencsés vagyok, kifogtam Henry mását. És akkor annyi nekem. Visszasétáltam és a kis hasitasimban kezdtem el kutakodni.
-Sajnos nem pénisz alakú, csak sima gömb, de ha szeretnéd, képzelheted másnak -kuncogtam. -Legközelebb, ha találok olyat, elküldöm Miles kapitány névre ide.
Néha (mindig) áradnak belőlem a hülyeségek, csak azt nem leszek soha képes felfogni, hogy miért félek egy olyan egyszerű dologtól, mint pár fotó. Mindenesetre nagyon örültem neki, hogy benne van, így vidáman pózoltam. Na, ezt nézzétek majmok, Dora még itt is jól néz ki és jól is érzi magát, ezt nektek.
-Okidoki Miles -bólintottam és hittem neki. Ő már csak tudja, hogy mi olyan szép fent. Vagy valami ilyesmi, ennek a gondolatnak már semmi értelme nem volt. Ráfogtam arra, hogy baromira izgulok és eszemet vette az a szörnyű hideg, ami ezen a helyen jellemző volt. Lehet, hogy jobban fel kellett volna öltöznöm, ahogyan ő is tette.
Tényleg nem az első alkalom volt, hogy repültem, de valahogy ebben a gépben még nem bíztam annyira, mint a távolsági járatokban. Mondjuk annak volt valami megnyugtató kényelme, hogy bárhova ülhettem és nem zavart meg senki. Talán mégis jól tettem, hogy egyedül jöttem el a programra. Kapja be mindenki. Viszont Miles kapitánynéni szavaira elmosolyodtam. Még szép, hogy szeretnék mellette ülni. Így viszonylag nyugodtan, de vidámabban, mint az előbb, leültem a székbe.  Kicsit bizonytalanul méregettem a fejhallgatót, majd minden mindegy alapon felvettem.
Igyekeztem nem túl sokat fészkelődni az ülésben, ahogyan megindult a gép. Csak egy pillanatra sikkantottam fel, amikor elemelkedtünk a biztonságos betontól. Nem, ez határozottan nem olyan, mint az utasszállítók. Ez sokkal izgibb, sokkal viccesebb és jobb. Beütött az adrenalin végre, és ezért idétlen mosollyal a fejemen néztem ki az ablakon. Új élmény volt, mintha most élnék először úgy igazán.
-Hát ez csodálatos! -válaszoltam a hölgy kérdésére kicsit nagy lelkesedéssel. Baromira tetszett a dolog, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire jó lesz. Mint a kisgyerekek a cukorkaboltban a zsebpénzükkel. Hirtelen elnevettem magam azon a gondolaton, hogy az előbb még mennyire féltem. De ezek a gondolatok ott maradtak a kifutópályán én pedig csak élveztem a pillanatot. Olyan… felszabadító élmény volt és boldog voltam, hosszú idő után először úgy igazán. Legszívesebben sikítottam volna örömömben, de azt lehet nem díjazta volna annyira a kapitányom.
-Ez életem legszebb reggele -vigyorogtam, mint a vadalma. Milyen hülye kifejezés ez is. -Én imádom ezt -kicsit túlpörögtem, de nagyon élvezetes volt, éreztem, ahogyan száguld a vér a testemben. Ujjaimmal az övembe kapaszkodtam és úgy kapkodtam a fejem, hogy mindent be tudjak fogadni. Nem tudtam, hogy merre nézzek, mindent látni akartam.
Végül megállapodott egy percre a tekintetem Miles-on. Levakarhatatlan mosollyal kérdeztem tőle. -Ez mindig ennyire jó, vagy csak én bolondultam meg és azért tetszik ennyire? Vagy netán csak álmodom? Ha igen, akkor egy darabig még nem akarok felkelni.

Beszart, helyes, legalább ezzel is nagyobb az esélye, hogy nyugton marad és tényleg nem fog nekem valami hülyeséget művelni, amitől tényleg lezuhanhatunk. Haladunk. Ehhez mérten volt kicsit eszelős a félmosolyom, lássuk már, hányadán állunk, mert nem baj, ha nem tart teljesen százasnak a kiscsaj.
Az után meg nem tudom, minek könyvelhetett el, hogy felröhögtem a "hölgyem"-ezésre, de nem is nagyon érdekelt. Szutykos kis életemben egy valaki rólam alkotott véleménye számított, az pedig pont nem ő volt. Amúgy majdnem kicsúszott a számon, hogy én született feleség voltam - mármint hitelesen parádéztam akként, még akkor, amikor neki a dédanyja max pajzán gondolat szintjén létezett.
- Ha találok ilyet, sarkon fordulok és otthagyom a picsába, ne viccelj - ingattam a fejem kedélyesen. - De abban biztos lehetsz, hogy esélyesen fél pillantásra se méltatnak, vagy adott hely személyzetének néznek és jó esetben megengedik, hogy vidd a ridiküljüket. - Igen, én is ezt csináltam, mert ez volt a belém nevelt és a tőlem elvárt.
Szarjak le másokat a státuszom miatt, és hát a születési előjogom, hogy jobb, több vagyok náluk. Bezzeg most! Most azért szarok le másokat, mert szimplán nem érdekelnek.
A kávéspoharas kérdést is ehhez mért nemtörődömséggel tudtam le a magam részéről. Néztem, ahogy elszökdécselt a kukához és kicsit megráztam a fejem. Nagyon gyerek volt, bár minek baktasson lógó orr-ral, ha nincs rá oka? Plusz, ha választhatok az ilyen pattogás, meg a folytonos kesergés, sopánkodás és panaszkodás közt, akkor már inkább ez, legalább nem hoz le az életről!
A nyalókát se tiltottam be, bár arra látványosan és túljátszva biggyedt le a szám, hogy nem faszalakú. Igen, és akkor ő a gyerek, igen, tudom.
- Áh, úgy nem poén - legyintettem, de azért lejmolásra nyújtottam a tenyerem. - Kösz - mondtam, ha kaptam, a csomagolást pedig ugyanolyan hanyag nemtörődömséggel dobtam félre, ahogy korábban a csikket elpöcköltem. - Ú, jó, de akkor többet küldj, hogy az irodában mindenkinek tudjak ide-oda dugdosni, meg mások gépére rejteni. Kollegális összetartás meg minden - vontam vállat.
Amúgy tényleg csíptem őket, máskülönben nulla energiát fektetek még ennyi kis szívatásba is.
Felvontam a szemöldököm a nagy harmadik kérés-kérdést várva, és amikor megkaptam, nem csodálkoztam. Néha amúgy is úgy érzem magam pilótaként, mintha másodállásban fotós lennék azoknak, akiknek nincs, vagy elfelejtenek magukkal hozni selfie-botot. Családok, kiscsoportos turisták, párok... kicsit flúgos huszonévesek... Se meglepődni, se fennakadni nem tudtam, főleg azóta, hogy bazmeg tényleg van a szerződésemben fotózásra vonatkozó apróbetűs rész. A főni elárulta, hogy amúgy nem lenne, de úgy gondolta, nálam jobb, ha bent van. Igaza volt.
Amikor kész voltunk, visszadobtam neki a mobilját és intettem, hogy menjünk, lesz még ennél jobb képe is ma. Az "okidoki"-ra megrándult a szám sarka, de nem szóltam semmit. Azt hiszem, mulattatott valahol, de nem akartam adni alá a lovat, még elbízza magát.
Nem mondom, hogy izgultam, vagy kicsattanóan izgatott voltam, ahhoz már túl sokat röpködtem, viszont az a kellemes bizsergés még mindig ugyanúgy elfogott. Szerettem repülni, és ezt nem is titkoltam, az ebből fakadó engedékenységgel hagytam Dorának, hogy helyet válasszon, sőt, egyenesen magam mellé invitáltam. A jó szívem fog a sírba vinni - remélhetőleg nem ma.
Egy pillanatig se hibáztattam őt, amiért csak vigyorogva tudott létezni, az én képemen is majdnem ilyen széles mosoly ült, ahogy nekiindultunk és elrugaszkodtunk. Az emelkedés befejezésével azért a biztonság kedvéért csekkoltam, hogy mi a helyzet vele, kicsit felé fordulva.
- Fasza, mi? - kérdeztem vissza tök fölöslegesen, amikor már nevetett. - Erről lőj fotókat meg videózz! - biztattam és kicsit megdöntöttem a gépet egy nagyívű kör megtételéhez a város fölött.
Nem zavart amúgy az örömködése, amíg hadonászva szét nem basz valamit, hadd lelkesedjen - főleg, hogy pontosan tudtam, miért tette, hát én is így éreztem magam nem egyszer. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy megtanultam repülni. Nem, nem gépet vezetni; repülni.
- Akkor jó - mosolyodtam el a további lelkendezésére. - Megyünk egy kört a város fölött, aztán megnézzük kicsit a hegyeket és irány vissza. Majd nézd meg a nyári programokat: maci les, gleccserezés, brunch, kurva jó cuccok, meg ha úgy van, hozhatsz magaddal másokat is - mutattam magunk mögé az ülésekre, jelezve, hogy hely az van.
Nem feltétlen nálam mondjuk. Válogatós voltam, ha lehetett, bár a nyári dömpingben nem igazán volt ilyesmire lehetőség, minden esetre az egy dolog, hogy őt egymagában elviselem és nem bosszant, az meg teljesen más, hogy még két-három hasonszőrű mennyire tenne próbára. Nem voltam rá kíváncsi.
- Nekem még nem sikerült megunni, szóval akkor inkább ja, mindig ennyire jó - válaszoltam a kérdésére. - Este is szép, szar időben kicsit fosatós, de annak is megvan a maga hangulata. És nem is hinnéd, mennyi kisebb település van Alaszkában, amíg rá nem jössz, hogy kisgéppel mennyi helyen le tudsz szállni.
Én is azt hittem eleinte, hogy van az államban Anchorage meg Fairbanks, esetleg Sitka és ezzel kifújt. Hát a francokat!

Miles kapitánynéni humora pontosan olyan volt, amit annyira szerettem a filmekben és a mesékben, amit néztem. Az a fajta, amin legszívesebben a hasadat fogva röhögnél. Bár a helyszín nem a legmegfelelőbb volt, ennek ellenére nehezen tudtam moderálni magam és hagytam, hogy a nevetés kiszökjön az ajkaim közül. Mivel tényleg ilyen amerikai meséken nőttem fel, nem voltam túlságosan sértődős típus, sőt, én is rátettem egy lapáttal. Mert baszki, miért is ne?
-Sí, sí, Señorita, én vinni te táskád, nem aggód -próbáltam komoly arccal végig mondani, de sajnos nem sikerült. Consuela megirigyelhetné az akcentusom. Határozottan jobb volt humorral kezelni a helyzeteket. Tényleg, lehet, hogy az amerikai animációs mesék tehetnek arról, hogy ennyire hozzám nőtt a szarkazmus?
Ha már hirtelen ennyire filozofikus kedvemben voltam, elgondolkoztam Henry és Miles lehetőségéről, de igyekeztem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Nem vagyok én kémfőnök és különben is, elég sokszor tévedtem már életem során. Egyszer, asszem Halloween-kor találkoztam egy sráccal, akinek simán elhittem, hogy Atlantiszból származik. Talán nem kellett volna annyira berúgnom, mert másnap majdnem gyomormosás lett a vége. Hupszika.
-Persze, szívesen adok, van epres és barackos, meg almás -kutakodtam a tatyimban. Még jó, hogy egy egész csomaggal hoztam. És hogy befért ebbe a kis táskába. Bár hiába szerettem öltözködni annyira, sose fogom megérteni, hogy mi az istenért nem lehet normális méretű női táskákat gyártani. -Uh, ez jó ötlet! Plusz, ha elfogadsz egy tanácsot, akkor én kis cetliket is tennék mellé. De nem csak annyit írnék rá, hogy Miles-tól hanem ilyesmit, hogy „tegnap este rád gondoltam” és egy férfinevet írnék rá. Szigorúan csak akkor, ha férfikollégának adod a nyalókát -kuncogtam. Nekem sem kell a szomszédba bennem  a hülyeségért.
Miután gyorsan lecsekkoltam a képeket, bontogatni kezdtem az epres nyalókámat. Mégiscsak az a legfinomabb és erről nem is lennék hajlandó vitázni. Gyerekkorom óta ez a kedvencem.
Annyira boldoggá tett ez az egész kisprogram, hogy valahogyan muszáj volt kiadni magamból az örömöm. Fogalmam sincs, hogy mikor nevettem utoljára ennyit és ilyen őszintén. Tényleg kisgyerekes módon örültem. Persze csak a felszállás után, valahogy az elemelkedés sose volt a kedvencem. Könnyűszerrel az a legfélelmetesebb pillanata a repülésnek. Van olyan, aki ezt szereti?
-Imádom! -vigyorogtam. -Uh, el is felejtettem, hogy kéne képet csinálni, annyira megörültem a dolognak -előkaptam a hasitasimból a telefonom és lőttem pár képet. Nem állt szándékomban az egész utazás alatt fotózni. Mindig is inkább annak voltam a híve, hogy az ilyen pillanatokat inkább a saját szememmel élem meg és nem a telefon kameráján keresztül. Mert hasonló fotókat biztosan találok a neten, de csak egyszer tudom kiélvezni úgy, ahogyan most. Ez az én élményem, nem az Instagramra való, mint a kávém. Na.
-Még soha nem láttam macit közelről. Mármint a természetes élőhelyén, a Central parki állatkertben már igen, de az nem ugyanolyan. Egyszer láttam egy videót, amiben valaki egy gleccserben fürdött -cseverésztem vidáman. Igyekeztem nem törődni a mondata második felével. Ha most egyedül vagyok itt, szerinte mégis ki a fenét tudnék magammal hozni? A plüssmacimat, amivel a mai napig alszom? Senki mást nem érdekeltem túlzottan egy „hogy vagy, semmi, minden jó, akkor jó, szia”-n kívül. De nem hagytam, hogy ez elrontsa a kedvem. Mert akkor is jól éreztem magam és ha nem ültem volna, ugrándoztam volna örömömben.
-Az igazat megvallva, még nem is igazán voltam a városon kívül. Szeretnék a közeljövőben túrázni egyet, de nem tudom, hogy merre érdemes, így szívesen fogadok tanácsokat, ha vannak. Meg egyszer nagyon szeretném látni a sarki fényeket, olvastam róla, hogy csodálatos, így semmiképpen nem szeretném kihagyni.
Egy darabig csak vigyorogva ettem a nyalókámat és igyekeztem befogadni a látványt. Valóban nincs szebb dolog a természetnél, és bár hideg volt itt állandóan, mióta itt vagyok, nem tudtam betelni a hó látványával sem. Már kezdtem hozzászokni, de mindig felfedeztem benne valami újat. Mint például most, repülés közben. Annyira szép volt.
-Most már értem, hogy miért ezt a szakmát választottad Miles kapitány. Egészen új és csodálatos élmény ez a repülés. Kicsit olyan, mintha testen kívüli élményem lenne, nehezen hiszem el, hogy itt vagyok és ennyi szépet látok -mosolyogtam. -Bár valószínűleg az adrenalin beszél belőlem, a második tetoválásom után is ilyen álomszerűnek tűntek a dolgok. De még mindig nehéz elhinni, hogy tényleg itt vagyok, annyira tetszik! Ha nem nagy kérés, belém csípnél, hogy valóban ébren vagyok-e?
Motoszkált a fejemben egy bátor gondolat is, ha már ennyire bátor vagyok, mi akadálya, hogy ezt is megtegyük? Mielőtt ránéztem volna Miles kapitánynénire, éreztem, ahogyan egy kissé ördögi vigyorba megy át a boldog mosolyom. Hát Dora, itt az ideje nem beszarinak lenni.