Mint tudjátok, a Staff minden felhasználó IC születésnapját nyomon követni, amit a rendszer ki is jelez. Ebben a topicban lehetőségetek van felköszönteni egymást, amikor aktuális. Linkelhettek képet, zenét, videót, írhattok verset, vagy azt, hogy milyen ajándékkal lepnétek meg IC az ünnepeltet. Ezt tetszőleges módon illusztrálhatjátok is
Aki szeretné IC kijátszani a születésnapi partiját, és esetleg nincs hozzá játékostársa, vagy egy ötletre vágyik, keresse fel az Adminokat. Meglepetésbulikat, esküvőket és halotti torokat is vállalunk! Na de lehet kérni ilyesmiket is, ha van hozzá kedv.
Szerző
Üzenet
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Zach hívott, és oké, farkas-hallás meg minden, de telefonon keresztül a nagy háttérzajjal azért nem volt olyan egyszerű kivenni, hogy mit magyarázott. Aztán leesett. - Baszki, boldog szülinapot! - kiabáltam vissza neki nevetve a loft ablakán kilesve. - Figyu, a ma estém... hosszú lesz, de a héten mindenképp iszunk valamit. Meghívlak majd egy minyonra és még kis gyertyát is kapsz bele. Nem, nem fogsz tőle még egy évet öregedni, eskü! Na, hess, tessék szépen lealjasodni. Elköszöntem tőle, és azért mindennek a javát üzenetben is megírtam neki, mert a háttérben harsanó közbekiabálások miatt nem mertem volna mérget venni rá, hogy mindent hallott, amit mondtam. Vigyorogva ráztam meg a fejem. Vén csont. Megigazítottam magamon a selyemhálóruci pántját, majd töltöttem egy ujjnyi tequilát és ittam egyet Zach egészségére. Aztán, ahogy jó feleséghez illik, vártam haza az őrmester urat az első napjáról, hogy eláthassam a baját.
Fogalmam sincs, hogy kell ezt az egészet úgy csinálni, ahogy a "NAAAAGYON" nagy szellemek, meg mindenfélék szokták. Azon kívül, hogy akadt rálátásom innen az élő pályára, igen csak pici és tanulatlan voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak, aminek értelme van. Vonatkozott ez mindenkire, akit "megfigyeltem". Valami buli volt a Pitben, és ahogy élőként sem volt nagy hatalmam senki felett, így nyilván most sem volt. Csak a Pitet betöltő hangszórókat kiszolgáló laptop felé vettem a testetlen irányt. Nem tudom. Hiába pötyögtem volna, nem történt semmi, nem irányítottam a gépet, semmit. Ezen pedig nyilván eléggé felidegeltem magam, és ahogy itt a világ másik oldalán végül minden próbálkozás meghiúsulása után egy pillanatra lefagyott a gép, és megszólalt a zene, már jobban éreztem magam. Sol is ott volt. Hannah is. Pascal is. De heló, én is itt vagyok! Egy random megakadt, Pites hangfalon át üvöltő nótában.
És Zach, te hülye! Nehogy nekem még egyszer majdnem megölesd magad csak úgy hobbiból! Mert ha mégis, és ideát találkozunk hát... Max halálra csikizlek majd a halálban. Nem, nem tett bölcsebbé a halál, tényleg. Na, mindegy is, éljél még sokáig tesa, élvezd ki, és bár elmondhatnám, de, amúgy... nincs mitől félni. Anya is itt van. Mindenki itt van. És szeretjük, ha a családunk boldog. Na, szevasz, te! Te...
Mit is adhatnék valakinek, akinek mindene megvan... Nincs egyszerű dolgom, az egészen biztos, a közhelyes tárgyi ajándékokat - mint ital, bonbon, utalvány és ki tudja még mi - mégis gyorsan elvetettem. A Duncannek bedobott komolytalan ötletet, mely szerint küldjünk neki lófejet, pusztán a poén kedvéért, szintén gyorsan lesöpörtem a lehetőségek közül.
A régimódi postai levél hófehér, a maga egyszerűségében is tökéletes. Cantwell-i a pecsét rajta, s mivel kis triumvirátusunkból én nem lógtam el egyedül a fogalmazásórákat anno nekem jutott a női szentimentalizmusból némi meg-megcsillanó foszlány, nem lehet nehéz kitalálnia, hogy ki rótta a karakán, íves címzést fel a papírra. Benne A5-ös ébenfekete képeslap, arany cikornyás "Happy birthday!" felirattal karcolva a jóízlés határát, de már csak zenélő volta végett sem tudtam ott hagyni, hogy bele mindössze annyit írjak egy évtizeddel ezelőtti emléket idéző, jól elkapott, nyakkendőigazgatós közös pillanatképünk mellé, - akkor jöttem a városba, alig pár hónappal előtte és lám, most hol tartunk mind a ketten... - hogy:
Pocsék voltam ajándékozásból. Őszintén szólva már ajándék lehetett az ismerőseimnek az is, ha nem futottak össze velem, merthát a Corvin bajjal jár. Erre csak olyan kivételes egyedek voltak immunisak, mint Ems és Dolf. És az ünnepelt. Nekem nem volt olyan szépérzékem, mint Emilynek. (Aki miután feladta a levelét, gyanúsan nagy vehemenciával markolt rá egy üveg italra, és a jelek szerint feltett szándéka volt komolyan inni. Én nem álltam az útjába, a gyerek is csak sanda oldalpillantásokat vetett, egyikünknek se hiányzott, hogy a nap hátralevő részét egy lisztes zsák elevenségével töltse.) Semmitmondó kérdésként dobtam oda Dolfnak, hogy lenne-e kedve este kimozdulni - ismerhetett már annyira, hogy tudja, nem csörgésre gondoltam. A válaszával együtt számoltam a létszámmal, majd elővettem a mobilom. Pár pillanatig elidőztek az ujjaim a betűk fölött. Hosszú évek teltek el az utolsó óta és most szégyen szemre némi félsz mart belém. Aztán eszembe jutott, mekkora maflást keverne le érte, mire elhúztam a szám, és minden további tökölés nélkül megírtam majd elküldtem az üzenetet, Dolf válaszától függően egészítve ki a létszámmal.
Este vadászat?
Én nem tudok neked szép betűket és szavakat adni, csak vért és halált. De hiszen ezért is haraptál át, nem igaz, Castor?
Emma sem az elmúlt évek, sem a közelmúltban történtek ellenére sem szűnt meg sosem többnek lenni számomra annál, mint amivé még akkor vált, amikor látszólag még minden "rendben" volt. A falka, az életünk, az irány, ami felé tartottunk. Együtt, egymás mellett, még ha olykor az árnyékok közt is. Nem tudtam hol és merre találom éppen, ezért nem is postáztam semmit, nem is próbáltam vakon keresni a világban. Az utolsó, általam tudott telefonszámán kerestem, és ha felvette, csak magamhoz képest kedvesen köszöntöttem fel, érdeklődtem felőle és meséltem neki arról, hogy hiányzik. Kicsit talán túlpendítve a húrokat, nosztalgiával fűszerezve, hogy mit és hogy szerveznék neki ma este a Holiday Inn wellness részlegén, mielőtt a lakosztályomba vinném. Ha jött velem, hát addig-addig fantáziáltam, amíg bele nem ment abba, hogy találkozzunk. A városon kívülre is eshetett a viszontlátás öröme, ha kellett, a Vörös szemű Bestia nehéz mancsainak nyomait hagytam magam mögött, amíg feljutottam a hegyre, a vadonba, a távoli semmi közepébe. Akár az agyaraim közt, akár emberként a kezeim közt, de egyetlen szál, mesterségesen feketére színezett levelű rózsával álltam meg előtte. A világot uralni készülő Bestia is ellágyult, velem együtt. - Hiányoztál. Ez volt az igazság, ennél több mondandóm nem volt. A többit inkább éreztettem volna vele, ha partner volt, ha engedte, ha hagyta... Utána akár még beszélgethettünk is, hogy jó eséllyel elrontsuk mindazt, aminek a mai napot szentelni akartam. De ez sem számított. Újabb év, újabb lenyomata a világban annak, hogy az Elsők közt él, hogy kiválasztott, hogy erősebb annál, mint aminek a világ gondolja. A Szellemek éltessenek még tovább, talán hosszabban is, mint engem fognak.
Az áprilisi incidens után már szinte a napokban, amikor leközelebb sikerült beszélnem Kyle-al, érdeklődtem Rebecca felől. Ha esetleg eddigre nem értesült volna a fiaskómról, elmondtam neki röviden, hogy mi történt és hogy miért érdekel ennyire a nő, szinte a semmiből. Amikor pedig végül megtudtam, hogy még hónapok vannak a születésnapjáig, megnyugodtam. Se nem maradtam le, se nem kellett rá túl sokat várni. Pont ideális volt. Ahogy az élet visszatért számomra a normális kerékvágásba, a műhelyben is sokkal több időt töltöttem. Akadt néhány megrendelés, amikor nem tudtam aludni, akkor a Nagy Művemen dolgoztam, amikor pedig csak simán volt rá kapacitásom, akkor a Napgyermeknek szánt ajándék skicceivel voltam elfoglalva, amíg meg nem találtam a legjobban tetsző koncepciót.
Egy egyszerű, fehér borítékot nyomtam Kyle kezébe, amire nyomtatott nagy betűkkel csak annyit írtam, REBECCA. Megkértem, hogy majd a születésnapján adja át neki az egyetemen, cserébe vendégem egy estére az O'Connors-ban, amikor majd éppen ráér.
A boríték aljára egy aranyból készült karkötő csúszott, ezen kívül volt benne két papírlap. Az egyik egy névjegykártya méretű, elegánsra nyomtatott ajándékkártya volt az egyik prominensebb, nőiruha-üzletbe Fairbanksben, ha már egyszer a (szerintem) valahogy lehányt/összemocskolt kabátját sosem volt esélyem pótolni. A másik pedig egy üzenet volt tőlem, kék golyóstollal írva, vagy inkább macskakaparva, de olvashatóan.
Kedves Rebecca!
Fogadd szeretettel ezt a kis apróságot születésnapod alkalmából, amit neked készítettem. Téged és Egont ábrázolja. Az én kultúrámban az Őrzők a Nap gyermekei, a Hold pedig, gondolom, hogy magáért beszél. = ) Viseld egészséggel! Ha túl nagy lenne, hívj fel és igazítok majd rajta.
A Szellemek éltessenek még nagyon sokáig!
Lynx
Ui.: "közeleg a Tél"... Remélem, addigra találsz új kedvenc kabátot!
Bár legutóbb nem váltunk el jó kedvvel egymástól, utóbb beláttam, hogy jogos volt tőle. Ezért is nem csomagoltam a neki szánt ajándékok közé egy ostort, kételkedtem abban, hogy értené a poént, hát biztosra mentem, pedig a lovardában is voltak szép számmal a falon régi, már-már műemléknek is beillő darabok. Maradtam a jól bevált édesség és pia mellett, de nem hagytam ki az apró célzást sem, másrészt valahogy meg kellett hálálnom a csodás ajándék papucsát. Daniela ajtaja elé tettem az ajándékdobozt, benne az egy újabb kellemes estéhez szükséges "kellékekkel". A kártyára pedig rövid üzenetet is írtam.
"Boldog születésnapot kívánok! Ha bármikor újabb finomságokra vágysz, csak kopogj át hozzám, szívesen venném a társaságod! Bessie!"
A hófehér boríték belesimul az élettér hétköznapi valójába. Nincs hivalkodóan az ágy közepére fektetve, gondosan elrendezve a párnának támasztva, csak úgy beleveszik a magazinok és egyéb papirosok sűrűjébe és mégis megkerülhetetlen, mert a szoba tulajdonosa motozni fog arrafelé egészen biztosan. A borítékon cikornyás D betű hirdeti tulajdonosának kilétét, benne pedig egyetlen, törtfehér névjegykártya papíron annyi áll, régimódi írógéppel írva: 58.400338 / -134.590269
Amikor a falkában valakinek születésnapja van, arról képtelenség lemaradni. Már napokkal a jeles nap előtt megy a sutyorgás vagy a nyílt ünneplés tervezése. Így volt ez Niall esetében is. Ismerve a Vezetőmet, voltak sejtéseim, hogy nem az a partyállat, mint mondjuk Darren annak idején, így én is egészen szolidan, szinte már hétköznapi jelleggel kerestem fel a Lakban, amikor otthon volt. A kezemben egy egyszerű, sötétkék ajándékos zacskóval. - Héj, Niall! Tessék... A Szellemek éltessenek! Kicsit meghajtottam a fejem, aztán már ott sem voltam. Nem hadokoltam azért, hogy lássam a reakcióját, szerintem tudni fogja. A csomagban csupán egyetlen tárgy volt. Nem ért sokat. Nem volt sem giccses, sem kacérkodó. Lekenyerező pedig végképp nem. Egy áttetsző, nagyobb üvegpohárba öntött, bézs gyertya volt, az üvegen pedig a mohikánok békeszimbóluma díszelgett egy kék körbe pecsételve. Nem fűztem hozzá különösebb magyarázatot, ismerhette már a múltam és a származásom ezen részét - ha mást nem, hát mint Vezető, az aktámból. Viszont abban is biztos voltam, hogy majd utána fog járni. Rég volt már az áprilisi fiaskó, igaz. De valami személyeset akartam adni neki. Olyasmit, ami a lelkemből származik, jelentősége van. És most az volt, hogy nincs bennem tüske, és ezzel a "békeajánlattal" remélem, hogy már benne sem lesz. Ráadásul, akár még a meditálásai közben is hasznát tudja venni a fényének. Különben is, unalmas, hogy már a fél falka kapott tőlem valamilyen ékszert.
Kellő határozottsággal és lendülettel lépve be az orvosiba kutat pillantásom Miss Evans után. Azzal sem törődve, hogy esetleg mások tanúi lehetnek a jelenetnek, lépek oda hozzá egy hétköznapi "Válthatnánk pár szót?" keretében, hogy egy kisebb, határozottan mélyzöld ékszeres dobozkának tűnő dolgot nyújtsak felé a pozitív válaszát követően: - Csak annyit akartam mondani, hogy boldog születésnapot! Nagy volt a kísértés a kosár narancs kapcsán, de ez szerintem jobban illik hozzád. - Cinkos kacsintással nyugtázom mondandóm végét, hogy mikor átveszi az ajándékot, ne várjam meg a nyakba-borulós köszöngetést, csak nemes egyszerűséggel kisétáljak a helyiségből egy újabb könnyed frázis - egyúttal egy "Legyen szép napod!" közepette.
// A dobozkában egy narancsvirágot formázó bross található. Isten éltessen Bells! //
10.14. - szombat
A futár egy kisebb, 'törékeny' feliratú dobozt hoz Misha ideiglenes lakhelyének címére. Egy korábbi beszélgetésünk nyomán ouzot és sangriát egyaránt tartalmazó csomag - sajnos nem a tetoválómester személyes készletéből, de talán megbocsájtja nekem ezt - mellé rövid üzenet is jár: "Szokásos időben, a szokásos helyen? Mégsem hagyhatom, hogy egymagadban ünnepelj... "
// Boldog szülinapot moya vorona! x) //
Maloney V. Rocher
Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 50
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 33
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : tarka ruháival és túlzó mennyiségű kiegészítőjével
A születésnapomon senki másnak nem szokásom kártyát vetni, csupán magamnak, ám a hirtelen jövő, kósza gondolata annak, hogy eszembe ötlik, nem pusztán én ünneplem egy új év kezdetét ezen a bolygón arra ösztökél, hogy ha teljes terítést ne is tegyek életéről - nem tisztem belepillantani Sorsába, ha nem kér rá - egyetlen iránymutató lapot azért kérjek a szellemi síktól születése napján az Issumatarnak.
A lapok rutinos könnyedséggel forognak kezemben, egyik-másik széle már finoman megsárgult az idők során, lenyomtatát őrizve az évtizedek viharainak, mit megélt. Most, hogy immár a Fairbanksben tett látogatása nyomán arc is társul nevéhez, sokkal könnyebb rákoncentrálnom, ahogy kitárt tenyeremet végigfuttatom a legyezőként szétterült lapok között, mígnem az Akasztott lapjában akad meg ujjam végül.
„Mr. Lachazar,
Először is engedje meg, hogy boldog születésnapot kívánjak Önnek és előre is elnézését kérjem, amiért bátorkodtam megírni ezt a pár sort! Nem az a fajta születésnapi köszöntés, amire ismeretlenül is számítana, jól tudom. Éveink előrehaladtával az ember (farkas) már sokkal inkább nyugalomra és békességre vágyik maga körül, az állandóság lesz a komfort, melyet Anchorage városa megadhat bárkinek, ki ott telepedik le. Bár azt kívánhatnám, adja meg Önnek is mindezt, elöljárói tisztsége ellenére is... de sajnos azzal, hogy a Vörösszemű megvetette a lábát a maga városában is, csak áltatás lenne egy efféle jókívánság. Én azt kívánom, legyen képes erőt meríteni a magához hűekből, nézőpontját hozzáigazítani a változó közeghez és ez által meglátni maga körül azokat, kik szép szavakba csomagolva árulnak álnok igazságokat a bosszúálló szellem nevében.
A Szellemek tartsák meg jó egészségben még sokáig!
A ma este az ország nagy részében a Halloweenről szól. Az igazat megvallva, sokáig nem ünnepeltem, de mióta Aida már nagyobb, ha akarnám, se tudnám megúszni. A töklámpásokat már tegnap délután kifaragtuk, mielőtt még azonban leszállhatna az este, és ellepnék az utcát a mindenféle boszorkányok, vámpírok és egyéb „rémségek”, mindenképpen be akartam ugrani az egyetemre, hogy hagyjak egy tálca sütőtökös muffint az alagsori konyhában őrző társaimnak. No meg bekopogjak a gyógyító társamhoz, aki éppenséggel ma ünnepli a születésnapját. - Boldog születésnapot, Maloney! - ha nincs ellenére, még egy ölelést is kap tőlem, mielőtt felhívnám a figyelmét a konyhában lévő sütire, és átnyújtanám az apró, gondosan csomagolt kis ajándékcsomagot. Benne egy doboz Darjeeling teával, mert az egyre hidegebbé váló időben igazi testet-lelket melengető ital, és egy gondosan kiválasztott malával, amit akár nyakláncként, vagy többször a karjára tekerve karkötőként is hordhat, ha szeretne. Rudraksha gyöngyökkel, pontosabban magokkal, amiket Indiában szent növényként tisztelnek, gyógyító hatást tulajdonítva neki, és türkizzel, ami több kultúrában is ősi, védő amulettként ismert. Az pedig jól jön ezekben a vészterhes időkben… Röviden megérdeklődtem, hogy van mostanában, hosszasan viszont nem szerettem volna zavarni, amúgy is sietnem kellett haza – esetleg, ha kedve van, valamelyik este, egy forró ital mellett örömmel vendégül látom az otthonomban, és folytathatjuk a diskurálást akár mint gyógyító a gyógyítóval, vagy az élet nagy dolgairól, esetleg az apró pillanatokról, amik bearanyozzák az ember napját, és megkülönböztetik egyiket a másiktól.
Az esti zártkörű rendezvény a PIT-ben szinte már kötelező jellegű volt a városi elöljáró születésnapján, nem is próbáltuk hát meg elrejteni előle az előkészületeket a testvéreimmel, legfeljebb, látványosan elhallgattunk vagy direktben rájátszva takargattuk a részleteket, amikor felbukkant köreinkben az öreg. Az öcsém felelt a dekorért és a hangulatért, - mondjuk direktben kérve lett, hogy a halloween tematikát húzza lejjebb emészthető szintig a dologban - a húgom a cateringen túl az ajándékot is megnyerte magának, s olybá fest, még Pascal is hajlandó volt tűzszünetet hirdetni a kamaszos duzzogásában irányomba a mai nap kedvéért. Ami nagyapát illeti, ő nyerte meg az elterelő szerepét, ugyanis akármennyire számított a kocsmabeli partizós csődületre apám a születésnapján, arra biztosan nem, hogy néhány órával előtte Anatole-lal együtt nemes egyszerűséggel beállít hozzájuk az egész pereputty némi privát köszöntésre. Az esti ünneplés sokkal inkább szólt az Issumatarnak, mint a fiúnak, az apának, nagyapának vagy épp a férjnek, aki számunkra volt, hát kerítettünk rá alkalmat, hogy méltó módon ünnepeljük meg őt magát szűk családi körben is.
Este pedig, amikor elszabadulva a társaságtól a kinti hidegben gyújtott rá épp, kilépve mellé csak annyit közöltem, fejemmel a parkolóban sorakozó motorok felé bökve egy vigyor keretében: - Kössük el Anatoleét és lépjünk le, pár óra kiesést úgyse vesz észre senki! - Fogadjunk, hogy nem mered... De persze, nagyapa hallótávon belül volt, hisz direkt úgy ejtettem el a mondatot; legyen benne kihívás. - Nah... ha itt mertek hagyni, utánatok megyek! És annak garantáltan nem lesz jó vége... - Karcos, fáradtan fenyegető tónusában kellemes derű ült meg, hisz nála is lecsúszott már némi alkohol. Innentől igazából apámon állt, mennyire volt hangulata némi közös vadászathoz Minden Trollok Anyjának erdejében. Az erdőben, melynek fái jól ismerték nem csak a város, de az ő történetét is...
Már sokkal könnyebb, de még mindig nem túl egyszerű feladat volt számomra a Pitben kicsit megzavarni a zenét, és random valami Green Dayt betenni. Az American Idiotot sikerült, mert PERSZE, hogy az a legnépszerűbb mindenhol, válogatni pedig nem vagyok elég erős kisSzellem, ahogy elég erős kisFarkas sem voltam. De ahogy életemben, úgy holtomban is próbálkozok, és ennél nem akartam feladni, mert Sol többről szólt. Itt vagyok! Itt vagyok, helló!
Anatole motorjának elkötéséhez azzal próbáltam hozzájárulni, hogyha felültek rá, és beindították, hangosabban brummogott fel a járgány, mint egyébként. Meg olyasmit is próbáltam, hogy meglegyintem a szőke hajukat, de gondolom, ennek semmi foganatja sem volt.
Anyu Éltessen Sol <3 Zach, neked is puszi, és majd Pascalnak is mondd meg, hogy még mindig nagyon láw <3
Oh, my... Azt hiszem, hogy hiába ugráltam, ebből nem ment át sok minden, de akartam és megpróbáltam. Hát nem erről szólt az életem is?
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Úgy derengett fel bennem a mai nap finom jelentősége, mint egy régi álom. Az akkor szokatlan könnyedsége, amivel megosztottam vele, hogy novemberi születésű vagyok, ahogy ő is - félszegen mosolyogtam az újabb hasonlóságon. A rákövetkező években nem törődtem vele, ahogy senki mással sem, akit valaha hátra hagytam, így viszont, hogy a sors vagy a Szellemek akaratának hála újra keresztezték egymást útjaink, felrémlettek az évtizedekkel korábbi napok, köztük ez a beszélgetés is. Ugyanúgy nem tudtam volna pontosan meghatározni, hogy miért éreztem fontosnak, mint év elején azt, hogy visszatérjek Anchorage-be, csak a késztetés jött, szóval engedtem neki. Hirtelen ötlettől vezérelve mentem ki az erdőbe, hogy összevadásszam, amire szükségem volt. Látszatra semmiség, de tudtam, hogy Bruno érteni fogja. Egy kicsit nekem is szükségem volt erre, már csak azért is, mert ő volt az egyetlen élő, aki származásom indián ágára emlékeztetett, felelevenítette azt, amikor arra volt szükségem. Dakota Miles. Te is segítettél, hogy ez a név megszülessen. Az, amit viselve a leginkább önmagam vagyok, a legigazabb én. Hét, fehér sastollból álló "csokrot" hagytam az ajtaja előtt (lakás vagy rendelő, szabadon választott, melyiket ismerhetem), a hét erénynek, ami mindkettőnk törzsében azonos volt. Imádkozás, tisztelet, törődés, együttérzés, őszinteség, igazság, nagylelkűség, együttérzés, alázat és bölcsesség. Ezeket a szavakat ismertem a nyelvünkön, ezeket írtam fel egy-egy tollra, már csak azért is, mert úgy éreztem, az ő "gyűjteménye" teljes volt - az enyém foghíjas, de nem éreztem rosszul magam miatta. A törődés és a bölcsesség tollak voltak a legnagyobbak, mert ezt kaptam tőle annak idején. Vörös cérnával kötöttem át a "csokor szárát". Szinte hallottam, ahogy magyarázta: a vörös Északot jelöli. A jeges, büntető szelet, ami megtisztít, erősebbé, állhatatosabbá tesz a megpróbáltatások által. Egymagamban is kuncogtam, mert beugrott, hogy csak annyit morogtam erre: baszódjon meg a büntető szél. Jót derült rajtam...
Nem vettem kutyafülét sem a nyuszifülnek, mert hát... Mégis mit vehetnék Neki, amije nincs meg, és amire igazán szüksége lenne? Sajnos ami igazán boldoggá tehetné ezt a napot, a közelemben sem volt, pedig hát, ha a Szellemek is úgy akarták volna, vihettem volna a szorult helyzetünk Szent Grálját is elébe ma. De sajna nem tudtam.
Nyilván, mint minden évben, volt egy közösségi megmozdulásunk lent a pincében. Ettünk-ittunk a Protektorunk éltére és egészségére, bár részemről idén az volt a difi, hogy a szervezésben nem igazán vettem ki a részem, csak gyakorlatilag mindenre rábólintottam, amit valaki a jeles nap kapcsán kérdezett tőlem, hogy szerintem jó lesz-e és mehet-e. Szellemek, nagyon remélem, hogy nem adtam akaratlanul is áldásomat valami deviáns és polgárpukkasztó performanszra, mert én hiába élvezném, Will minden bizonnyal nem igazán, szóval... Egy kicsit most nem Tiquana miatt, hanem a saját jólétemért fohászkodtam, amikor csatlakoztam az estéhez.
Elvoltam másokkal, ittam, koccintottam, de az igazi lényeg nem ebben volt. Valahol ez is csak kötelesség és feladat volt, hiába élveztem egyébként a csevegést. Igazából csak vártam, kerestem a megfelelő időpontot és alkalmat a kötelező köreink után, hogy egész egyszerűen a vállára tehessem a jobbom, a balomban egy üveg rum nyakát szorongatva. - Akarsz bebaszni, életem? Hát, én nagyon remélem, hogy akart, mert ezen a ponton már mindketten eltűnhettünk a nyilvánosság elől úgy, hogy nem lesz belőle sértődés. Aki csak a tiszteletét tette, már elment, aki meg még itt volt, az nem Will miatt maradt, hanem mert a többiekkel is jól tudta magát érezni. Szóval mosom kezeimet, meg a lepedőimet, meg akármit is, amit ilyenkor metaforikusan illik. Nyilván, ha másra vágyott, akkor elengedtem, és "ajándékként" a rumot nyomtam (megint) a kezébe, ha pedig hajlandó volt velem elvonulni, testvériesen összeborulásig ihattunk és beszélgethettünk az életről. Olyan dolgokról, amik nem számítottak. Sportról, a polgármesterről, a politikáról, a Z-generációról... Mindegy volt. Az én ajándékom vagy az üveg rum volt, vagy az, hogy ha csak egyetlen estére is, de olyan dolgokról beszélgethettünk és veszekedhettünk, amikről az átlagember szokott. Nem a sorsunkat és világunkat meghatározó, egyébként nehéz témákról. Azért így vagy úgy, a borostás/borotvált képére nyomtam egy csattanós puszit, amikor elváltunk. - Jövőre ugyanitt. Így vagy úgy, de tuti. Ha békességben és boldogságban, akkor abban, ha a teljes káosz közepén, akkor majd megint csapatunk egy "átlagos" estét és úgy teszünk, mint ahogy az év másik 364 napján nem tudunk.
A hozzászólást Dimitris Xenakis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 09, 2023 6:44 pm-kor.
Nagy volt a kísértés, hogy olyan igazi, nagy, születésnapi partit szervezzünk a kedves protektorunk számára, amilyet a kerek századikra illett volna - kár, hogy amikor a készülődés közben véletlenül elszóltam magam, olyan szúrós pillantást kaptam válaszul, hogy szavak nélkül is vettem a lapot. Se lufi, se konfettieső, se olyan dekoráció, hogy utána egy hétig kelljen takarítani, de azért egy kis ünnepléssel csak dobjuk már fel a szürke hétköznapokat. Pláne, mert amilyen idők járnak mostanság, mindenkire ráfér egy kis önfeledt vidámság, meg hogy ne a vállunkat nyomó problémákon rágódjunk. William vállain pedig sokkal több pihen, mint bárki másén, ismerem már ennyire. Mindenesetre a szülinapi tortát nem úszta meg, bár több emeletes helyett egy egyszerű csokitortával készültem, és pár üveg pezsgőt is beszereztünk, nehogy már azért ne tudjunk koccintani a főnök egészségére, mert nincs mivel! Az ajándékot részemről viszont meglepően egyszerűre vettem, a szülinapi köszöntés és az azzal járó puszik után egy apró ajándékdobozt adtam át az ünnepeltnek. Nem, gyógyítóként még mindig nem vagyok a tömény italok híve, nem is ajándékozok, de tisztában vagyok vele, hogy időnként mindenkinek jól jön valami káros szenvedély – a kis csomag így hát ennek és az alkalom jegyében mindenféle gyógyteát rejt 1-1 adagban ( zöld tea, citrom, gyömbér, borsmenta, kömény és cikória), vagy ha egyik se válna be, akkor még mindig van mellettük B megoldás gyanánt egy doboz fájdalomcsillapító, kimondottan fejfájásra, továbbá egy kézzel írt "használati utasítás".
HA esetleg olyan jól sikerülne a buli, ÉS nem bírnád olyan jól az alkoholt, mint 25 évesen, Indiában állítólag ezek a teák a leghatásosabbak másnaposság ellen. Ha mégsem segítenének, akkor maximum 3x1 tabletta segít a gondon. Vagy ugorj át reggelire, összeütök valamit, egy kiadós reggeli is csodákra képes!
Ui.: Ne felejts el sok vizet inni! U.i.2: Boldog születésnapot még egyszer!
Abie
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Nem tudtam és nem is akartam kimaradni William születésnapi bulijából. Szerettem az összejöveteleket, főleg ha nem csak pár fősek és most tényleg mindenki itt volt. A szervezésben annyira nem voltam benne, épp csak felajánlottam egy nagy tálca süteményt, amit saját kezűleg sütöttem otthon és szállítottam el a buli helyszínére, az ajándékkal együtt. Nem találkoztam vele az ünnepség előtt, szándékosan kerültem, nehogy rákérdezzen és nekem hazudnom kelljen, amit vele szemben képtelen lettem volna. Arról persze nem tudtam, hogy van más is rajtam kívül, akinek a szemei árulók, és arról sem, hogy milyen kritériumok lettek hallgatólagosan felállítva az ilyen-olyan konfetti és más meglepetések használatával kapcsolatban. Ezért történhetett meg, hogy Abie tortájára egy tűzijátékos gyertya is került a jóvoltomból, amit egyszerűen imádtam. Az ajándékot egy alkalmas pillanatban adtam át, mielőtt még Dimitrisszel lelépett volna, egy üveg jóféle rum a Tetoválómester teáihoz, hogy ne kelljen Dimitrisnek belecsempésznie. Ahogy elnéztem, lesz neki bőven a következő születésnapjáig, Abie ajándéka nem fog kitartani addig. A lényeg inkább az ünneplésen volt, és kihasználva a lehetőséget, elég sokáig maradtam, ám én magam nem ittam, mert még haza is kellett vezetnem. *
Mióta megjelentek az országban, azóta szerettem régiségkereskedésekbe járni, hisz a sok értéktelen kacat között néha igazán értékes kincsre bukkanhat az ember, akár a saját múltja egy darabjára is, az pedig nem kis szó, pláne, ha valaki annyi évet élt, mint én. Az egyik legutóbbi sikerélményem még nyár elején történt, nem sokkal azelőtt, hogy megtudtam, Adriana – vagyis most már Dakota – a városban van. Nem volt a medálra különösebben szükségem, tudtam, hogy úgysem használtam volna, mégis, egyszerűen valami megmagyarázhatatlan okból, amit magam sem tudnék megmagyarázni, mégsem tudtam ott hagyni a medált. Még akkor sem, ha az eladó szerint csak valami olcsó bizsu lehetett… Honnan is tudhatta volna, mekkorát téved? Végül megvettem. A fiatal nőstény felbukkanását pedig égi jelnek véve eldöntöttem, az eddig céltalanul a fiók mélyén pihenő, sorsára váró szerzeményem az ő születésnapi ajándéka lesz, ha még addig nem áll tovább. Mire elérkezett a nagy nap, a medál a hozzá kapott ékszeres dobozban pihent, mellé egy rövidke, kézzel írt levelet mellékeltem. Hogy mikor kapja meg… Ha a születésnapján nem sikerül elcsípnem, akkor majd valamelyik este a Pitben átadom neki, különösen nem stresszelek miatta.
Nitȟá-Aƞpétu Wašté!
Egy kis érdekesség erre a szép napra: tudtad, hogy népünknél korábban nem is annyira a születés igazi napját tartották számon, helyette, ha a másik korára voltak kíváncsiak, az iránt érdeklődték, hány telet éltek túl? A medálban lévő kő manapság fehér türkiz néven ismert – igen, nem csak kék színben létezik. A népünk viszont „Fehér Bölény Kő”-nek hívta, és számos pozitív hatást tulajdonítva neki, szentként tisztelte. A hozzá kötődő legendát nem kizárt, hogy anyukád révén te is hallottad már, ha mégsem, és érdekel, valamikor szívesen elmesélem.
A Falkát tekintve a mai nap is olyan volt, mint a többi. Nem várt rám fához láncolandó kölyök, vagy lenyesni való ujjak. Úgyhogy megengedtem magamnak azt a hanyagságot, hogy "szabadságot" vettem ki, és a reggeli kakaóm után csak és kizárólag a saját dolgaimmal foglalkozva hagytam meg a Lakban, hogy akkor se keressenek, ha meghalt valaki, mert... Ma nem érdekel. Majd intézi az Atanerk vagy az épp felelős Vezető. Bánom is én. Eden pontosan tudta, hogy ez a nap sokat jelent nekem, és miután búcsúzóul megcsókoltam a lakrészünkben, Ő is visszakuporodott a maga dolgaihoz. Ezek után már csak a húgom ajtaján kérdés nélkül benyitva, kissé türelmetlenül faggattam arról, hogy akkor most jön-e velem vagy sem, mert idő van, mennék már. Nem mintha bármiről is elkéshettünk volna, de szabadulni akartam a zsivajból. Ez van, öreg vagyok.
Akár jött, akár nem, akár csak később ért be valahol, én már a tornácra lépve az északi szörnyeteg testét magamra öltve vágtattam be az erdőbe. Nyugatról szarvasbika szagát hozta felém a szél, de ma, érte, ennyivel nem értem be. Medvét kerestem. Nem figyeltem az időre, hogy mikor, hol és miként akadtam rá. Még mindig volt bennem (bennünk) annyi, hogy az első két csapás után gyöngén essen össze a zsákmány, hála Kaapo vérének. Még akkor is, ha volt alkalma a vállam vérét fakasztani. Tessék. Ez a Tiéd, a te tiszteletedre lesz ma nagyvad Lakomára.
Jaj, Kaapo! Igazán sosem a születésed napja számított, mert a halálodban lettél Atyám igazán. Az első és a második után is. Most is. Nem mondom, hogy nem szomorít el a tény, hogy az örökösöd fontosabb, mint én, de nekem már mindent megtanítottál, amit csak tudtál. Jobb is, hogy (megint) nem vagy itt. Néha azt kívánom, bár ne kegyelmezett volna meg Tupilek és én is inkább melletted lehetnék odaát, ahogy azt Te is akartad. Mert hiányzol, akkor is, ha ezt soha nem mondanám ki. Remélem, jól megy a sorod, bármit is jelentsen ez. Hogy legalább Te látsz értelmet abban a káoszban, ami most minket, még itt lévőket körülvesz. Remélem, hogy nem okoztam csalódást, hogy nem gyűlölsz azért, mert "csak" Malgukká váltam, és ezt sem szeretem igazán. Hogy azért sem haragszol, mert nem vettem el a nevedben is az életét olyan utódodnak, aki nem biztos, hogy érdemes arra, hogy közénk tartozzon. Mert adtam neki egy első esélyt.
A medve zsíros, nehéz húsa lassan töltötte meg a gyomrom, a vér vörössé színezte a fehér pofám és a mancsaim, amikkel az ízesebb falatokért kapartam a tetemet. Mit mondjak? Mit kívánjak? Hogy halálodban éltessenek a Szellemek? Inkább csak azt, hogy a neved éljen örökké, és anélkül, hogy valaha szégyent hoznék rád. Ha ez megvan, nem tudom, mi mást kívánhatnék. Csak azt, hogyha hamarosan megint találkozunk és csatlakozom hozzád, olyan örömmel fogadsz majd, mint eddig mindig is.
Az ikertestvéremmel ellentétben engem a Falka dolga egészen kevéskét mozgattak csak, túlságosan belemerültem abba, hogy egy alkalmas örököst keressek, mielőtt még jobb létre szenderülnénk. Egyelőre nem találtam, és ez rendkívüli módon bosszantott. Hosszú életünk alatt sosem éreztem annyira ingerenciát erre, mint az utóbbi években, de be kell látnom lassan, hogy az elvárásaim túlságosan magasak talán, de ha már emberként is csalódás valaki, farkasként még inkább az lesz. Mikor berobogott Sakari, csupán röpke lendületet véve emelkedtem meg ágyamról, és indultam utána, úgy, ahogy anyám egykor kitolt magából, pőrén, minek kellene ugyan ruha, ha úgyis mindjárt kirobban belőlem a hószín szörnyeteg? S így is lett, hamarjában már a két óriási méretű északi fenevad nyargalt egymás mellett, valaki olyan miatt, aki mindkettejük életében kiemelt szerepet töltött be. A testvéremében nyilván némileg többet, de általa én is mindig tudtam mindenről, miképpen fordítva is így lett volna, szóval nem kifejezetten éreztem elhanyagolva magam. Amúgy sem érdekel semmi annyira, hogy ez az érzés megkörnyékezzen valaha. Hagytam, hagy vadássza le azt a medvét, mert hát, ő a férfi, ő a Malguk, én pedig megengedem neki, hogy szervírozza a vacsoránkat. Szerintem nagyon kedves dolog tőlem. Teljesedjen csak ki minden maszkulinitásában, én a hátsómat a hóban pihentetve nézem végig. Majd egy kicsit megnyalogatom azt a sebet, ha befejezte. Ennyi azért kijár neki. Nyilvánvalóan én is legyűrtem volna azt a medvét, de ketten olyan unalmas lett volna, így legalább úgy érezhette a medve egy fél pillanatig, hogy van esélye. Mondjuk nyilván nem volt neki. Közben az utolsó alkalmon járt az eszem, mikor beszélhettem Vele, azon egyetlen lélek volt, aki valaha látott sírni, még Sakarinak se engedtem meg soha, mert akkor tudta volna – jó, nyilván így is tudta -, hogy mennyire végtelenül fontos nekem. De amikor szóba került, hogy nekem nélküle kellene tovább élnem, egyszerűen… még a gondolatát sem bírtam elviselni. Az bosszantott csak az egészben, hogy fölöslegesen áldozta fel magát, mert a világunk ugyanolyan, vagy éppenséggel még szarabb, érzem a bőrömön, szinte sistereg rajta a készülődő borzalom, mert hogy jó dolgok nem jönnek, az biztos. De legalább Kaapo már nem innen kell végignézze… és talán ez a vihar már magával ránt majd minket is. Odaát pedig ismét találkozunk majd… A medve finom, friss, meleg. Bár ehetnél még ilyet Te is… De talán odaát egész más értékek vannak, amik miatt nem hiányzik a szádban szétporladó medvehús. Legyél amúgy büszke rá, jól csinálja, jobban, mint ahogy valaha hittem volna. De hogy is lehetne másként, igaz? Te tanítottad mindenre… Boldog Születésnapot!
Szokásomhoz híven, reggel még munka előtt beugrottam az egyetemre, hogy váltsak néhány szót Williammel, de úgy tűnik, ma később érkezik. Szerencsése nincs szó semmi sürgősről, így miután a többiek sem tudták, ma mikorra várható, nemes egyszerűséggel az ajtaja előtt hagytam a kis cserepes krókuszt, a virágok közé dugva a félbehajtott papírlappal - néhány napon belül teljes szépségében fog pompázni. Úgy sincs benne semmi olyan, amit más ne láthatna, meg egyébként is, szerintem már az összes őrző tisztában van vele, hogy céljaim között szerepel az alagsor lakhatóbbá varázslása – pár éve egész jól működik a rendszer, hogy néhány havonta hozom-viszem, váltogatom, cserélgetem az ittenieket az otthoni cserepes virágaimmal. Ami télen nem fér a lakásba, az átmenetileg beköltözik az alagsorba, ami olyan tavaszi hagymás, mint példának okáért a krókusz, azt miután elvirított, kiültetem a kertbe, helyette pedig megint más hozok… Mert hihetetlen, hogy akár egy cserepes virág is mennyivel barátságosabbá képes tenni egy egyszerű szobát!
Múltkor, amikor a virágokat locsoltam idelent, láttam, hogy az egyik virágod kiszáradt az irodában. Dobd ki nyugodtan, itt egy csipet tavasz helyette! Abie”
Véletlen vagy sem, csak valamikor a munkaidőm közepette tudatosult bennem, hogy milyen nap is van ma valójában…
Mostanában egész ritkán boldogítottam a falkatársaimat a négy fal közt zenével, lefoglalt a munka… szánom bánom, ezen változtatni kell! Hisz ha nehéz időket is élünk, a Titanicon is húzták a zenészek az utolsó pillanatig! Egy szó mint száz, gondoltam, itt a Valentin-nap, a vissza nem térő alkalom, hogy a zenémmel némi vidámságot csempésszek a négy fal közé. Vagy inkább az ablak alá, s ha nem is az egész falkának, inkább egy személynek címezve, mert… hogy is szokták mondani? Bátraké a szerencse? Legrosszabb esetben meg remélhetőleg szerzek pár vidám és emlékezetes pillanatot a másiknak… Mire a falka tagjai, és a kiszemeltem ébredezni kezdtek, én már teljes harci felszerelésemben a helyemen, öltönyben, csokornyakkendőben ücsörögtem a csellóm társaságában Daniela ablaka alatt, hogy ha úgy érzékelem, már ébren van, akkor a húrok közé csapjak. Ha pedig ez nem lenne elég, az ajtón kilépve egy csokor virágot és egy doboz csokit is talált, tényleg jól induljon a nap.
Ha kedd reggel Theodora megérkezik a rendelőbe, már az asztala közepén várja egy egyszerű, apró ajándékcsomag, benne egy ékszerdobozzal – a doboz azonban nem ékszert rejt, hanem egy fél kagylóhéjat, benne egy igazi, déltengeri igazgyönggyel, és a mellé helyezett, összehajtogatott levelet:
„Bámulatra méltó, hogy egy olyan egyszerű élőlény, mint a kagyló, olyan csodákra képes, mint az igazgyöngy. Az emberek, ha irritálja őket valami, dühöngenek, morognak, csapkodnak. A kagyló egészen mást tesz. Ha idegen testecske kerül a belsejébe és irritálni kezdi, olyan anyagokat bocsát ki, ami csökkenti a kellemetlen súrlódást. Bevonja a sebesülést kiváltó testecskét, és csodák csodája, a kibocsátott anyag megszilárdul, és gyönyörűséges gyönggyé változik. Azoknak a kagylóknak, melyeket idegen testecske nem irritál, nincs problémája. Nincs probléma - nincs igazgyöngy.”
/M. Dale Baughman/
Ha a tanulmányaid, vagy akár az életed során olyan problémákba ütköznél, amik leküzdhetetlennek tűnnek, gondolj erre a gyöngyre, és arra, hogy semmi sem lehetetlen, csak bíznod kell magadban! Boldog születésnapot!
Ismét eltelt egy év, immár a hetedik, mióta feláldozta magát egy nagyobb, jó ügy érdekében. A hetedik alkalom, hogy május közepén Aida társaságában kilátogatunk az erdőbe, a kedvenc fájához, a Bölcs Hallgatóhoz, hogy virágot ültessünk az emlékére. Bár az idei a körülményekre való tekintettel egy kicsit más, kivételesen a lányom nélkül érkeztem, ha bármi baj történne, legalább miatta ne kelljen aggódnom, de minden más változatlan volt. Eleinte volt bennem némi félsz, hogy fogják bírni a virágok a kortalanul idős, nagy fenyő árnyékában, de úgy tűnik, szerették a helyüket – körbenézve elégedetten állapítottam meg, hogy a korábban ültetett virágok szeretik a helyüket, sőt! Több már egész szépen megszokta itt, és egészen szépen megnőtt, elkezdett terjedni, hogy ha nem is egész évben, de egyre nagyobb részében virítsanak a fa árnyékában. Hamar sikerült egy szimpatikus helyet találnom az idei erdei szellőrózsának is, nem messze attól a helytől, ahol a férjem nyugszik, miközben pedig előkerestem a hátizsákomból a kis kézi ásót, és nekiláttam az ültetésnek, hogy addig se csak csendben tevékenykedjek, meséltem neki arról, hogyan telnek mostanság a napjaink. Nem tudom, figyel-e onnan fentről, hallja-e a szavaimat, vagy mennyire követi szemmel a földi eseményeket, de valahol… olyan megnyugtató érzés volt. Ennyi érzelgősködés talán belefér néha, pláne egy ilyen, számomra fontos napon, arról nem is beszélve, hogy amúgy is magam vagyok... - Boldog születésnapot, mera pyaar! Akkor egy év múlva találkozunk újra itt… - néztem körbe még egyszer, búcsúzóul, miután végeztem, majd indultam is vissza a városba, az egyetem felé véve az irányt. Hisz akármennyire is van olyan érzése az embernek az ősöreg fenyők között sétálva, mint ha megállt volna az idő, sajnos nem így van, tennivaló pedig mindig annyi, mint égen a csillag.
Kezdőlap
//
"
//
