Nevetését hallva enyhén döntöm oldalra a fejemet, mintha csak jobb szögben szeretném látni a hímet. Méregetem, igen, de semmi kihívó nincsen a mozdulatban, személyem sajátja, hogy szeretek mindent alaposan felmérni, pláne, ha veszélyforrásnak ítélem. Mert akárhogyan csűröm, csavarom, az előttem álló hím falkatag és akármi miatt érkezett, nem fogom félvállról venni, ez az ő földje, én vagyok itt az idegen. ~ Legnagyobb szerencsémre ~ könnyedén szöknek újfent a szavak a hím elméjébe. Szándékosan kétértelműek a szavaim, egyrészt örülök, hogy nem esett komolyabb baja, másrészről tényleg kár lett volna azért az arcért. Túltárgyalt téma, abban a pillanatban lezártnak tekintem, ahogyan felkelek helyemről és közelebb lépdelve elhaladok mellette, ruháim mellettem állva csupán meg. Gyors az alakváltás, ahogyan az öltözködés mozdulata is, csak akkor fordulok vissa felé, mikor már a nadrágomat és a pulcsimat is magamra húztam. A cipő ezek után már beszéd közben is megy, figyelmem továbbra is a hímé. - Igencsak messzire látnak, ha már a határaikon kívüli jelenlétem is zavarja őket - felfelé ficcen szám egyik sarka, ahogyan a hímre emelem a tekintetem. Nem nehéz olvasni a sorok között, ez a hobbim, hogy szétcincálom mások mondandóját, szavanként értelmezve az elhangzottakat, a fogalmazásmód,a szavak megválasztása pedig rengeteg mindent elárul a farkasról. Erről a példányról is. - Miért érné meg neked az ilyesmi? - merész szavakra merész szavakkal válaszolok, azzal pedig mit sem törődök, hogy tisztában van azzal, várok valamire. Nem az a típus vagyok, akit könnyű megijeszteni, vagy aki fülét-farkát behúzva hunyászkodik meg az erősebb és nagyobb előtt. Ez a hím határozottan felkeltette az érdeklődésem, minek eredményeképpen lejjebb adok a biztonsági játszmáimból, merészebb vizekre evezve így.
Az éveim száma és az életem során megélt dolgok mellett ennyi idő után sem éreztem azt, hogy hibát követtem el annak idején. Még nagyon korán volt. Az egyetlen dolog, ami őszintén zavart, hogy még mindig nem kerültem közelebb a megoldáshoz, közelebb Alignak terveihez, vagy bármi olyan gyengepontjához, ami hasznos lehetett volna. Az, hogy fél évente utasítást adott a kölyökképű helytartó nem zavart jobban annál, mint amit akkor kellett elviselnem, amikor az Elsők utasításai miatt hazudtam a falkámnak. Nem mondom, hogy tetszett vagy megszoktam - de szükséges rossz volt ez is ahhoz, hogy a Tipvigut által számomra örökül hagyott vér élhessen. Falkám már évek óta nincs: örököseim vannak. Örökösei Darrennek és Michelle-nek is voltak, most azonban az előbbi után utóbbi vére is "kárhozatra" ítéltetett. Hogy tetszett-e Alexander kinyilatkoztatása? Nem. Hogy volt-e kedvem megtagadni? Volt. Hogy megtehettem-e... Nem. A kölykeimre gondoltam, a világban jól és kimagaslóan teljesítő Villámokra. Azokra, akiket Tipvigut is életben hagyott volna, miután kellően meggyötört. Hiszen a Fiammal és az Unokámmal is ezt tette. És vele, helyette is jogot tartottam arra, hogy én és csakis én döntsek arról, mi lesz a Véremmel. Mi, a Jégvihar öröksége nem fogunk a pusztulásra ítéltek közé kerülni. Ahogy Emilyben sem, úgy Michelle-ben sem csalódtam a döntésük okán, hiszen épp elégszer hoztam már magam is olyan döntést, amitől talán rosszul kellett volna aludnom... Mégsem tettem, mert akkor azért, most ezért, de ez a dolgom. Alfaként is csak úgy lehettem az, aki, hogy akár a fiamat is képes voltam feláldozni azért, hogy a tekintélyem megmaradjon. Ez sem volt igazából másabb. Hollót öltem. Örökre elnémítottam a Fürkész pofáját, de pusztán azért, mert az ott jártamkor az ember barátai társaságában tűzifát gyűjtve annyira megfeledkezett valódi kivoltáról, hogy addig, amíg meg nem ragadtam a torkát, fogalma sem volt arról, hogy veszélyforrás van a közelben: én. A gyilkosság szavak nélküli volt, érzéketlen, annyira sem méltattam, mint oly sok mást, akit Alfaként fosztottam meg az életétől - de meg sem érdemelte a csevegést. Valahol azt akartam remélni, hogy Michelle sem kímélte volna - a történetünket és Őt ismerve kíméletlen volt maga is, ha a helyzet megkívánta: és most megkívánta. Unott eleganciával próbáltam lerázni a kezemről a Holló vérét, abban a talán hamis tudatban, hogy igazából... Michelle is megtette volna. Ha a falkám tagja lett volna a felelőtlen, vak Fürkész, akkor is megtettem volna. Lejelentettem a "jó" dolgom végeztét, de csak akkor, amikor a "kiválasztott" keresett meg, nem szaladtam elé. Nem fogok sosem, de nézd és lásd: itt van, ezt akartad - megkaptad. Ennél több lelkesdésben vagy rajongásban sem neked, sem a Holdistennek nem lesz része.
Kezdőlap
