Tűzrakóhely, csónakkikötő, horgászstég.

Nevetését hallva enyhén döntöm oldalra a fejemet, mintha csak jobb szögben szeretném látni a hímet. Méregetem, igen, de semmi kihívó nincsen a mozdulatban, személyem sajátja, hogy szeretek mindent alaposan felmérni, pláne, ha veszélyforrásnak ítélem. Mert akárhogyan csűröm, csavarom, az előttem álló hím falkatag és akármi miatt érkezett, nem fogom félvállról venni, ez az ő földje, én vagyok itt az idegen.
~ Legnagyobb szerencsémre ~ könnyedén szöknek újfent a szavak a hím elméjébe. Szándékosan kétértelműek a szavaim, egyrészt örülök, hogy nem esett komolyabb baja, másrészről tényleg kár lett volna azért az arcért. Túltárgyalt téma, abban a pillanatban lezártnak tekintem, ahogyan felkelek helyemről és közelebb lépdelve elhaladok mellette, ruháim mellettem állva csupán meg. Gyors az alakváltás, ahogyan az öltözködés mozdulata is, csak akkor fordulok vissa felé, mikor már a nadrágomat és a pulcsimat is magamra húztam. A cipő ezek után már beszéd közben is megy, figyelmem továbbra is a hímé.
- Igencsak messzire látnak, ha már a határaikon kívüli jelenlétem is zavarja őket - felfelé ficcen szám egyik sarka, ahogyan a hímre emelem a tekintetem. Nem nehéz olvasni a sorok között, ez a hobbim, hogy szétcincálom mások mondandóját, szavanként értelmezve az elhangzottakat, a fogalmazásmód,a  szavak megválasztása pedig rengeteg mindent elárul a farkasról. Erről a példányról is.
- Miért érné meg neked az ilyesmi? - merész szavakra merész szavakkal válaszolok, azzal pedig mit sem törődök, hogy tisztában van azzal, várok valamire. Nem az a típus vagyok, akit könnyű megijeszteni, vagy aki fülét-farkát behúzva hunyászkodik meg az erősebb és nagyobb előtt. Ez a hím határozottan felkeltette az érdeklődésem, minek eredményeképpen lejjebb adok a biztonsági játszmáimból, merészebb vizekre evezve így.

Az éveim száma és az életem során megélt dolgok mellett ennyi idő után sem éreztem azt, hogy hibát követtem el annak idején. Még nagyon korán volt. Az egyetlen dolog, ami őszintén zavart, hogy még mindig nem kerültem közelebb a megoldáshoz, közelebb Alignak terveihez, vagy bármi olyan gyengepontjához, ami hasznos lehetett volna. Az, hogy fél évente utasítást adott a kölyökképű helytartó nem zavart jobban annál, mint amit akkor kellett elviselnem, amikor az Elsők utasításai miatt hazudtam a falkámnak. Nem mondom, hogy tetszett vagy megszoktam - de szükséges rossz volt ez is ahhoz, hogy a Tipvigut által számomra örökül hagyott vér élhessen. Falkám már évek óta nincs: örököseim vannak.
Örökösei Darrennek és Michelle-nek is voltak, most azonban az előbbi után utóbbi vére is "kárhozatra" ítéltetett. Hogy tetszett-e Alexander kinyilatkoztatása? Nem. Hogy volt-e kedvem megtagadni? Volt. Hogy megtehettem-e... Nem.
A kölykeimre gondoltam, a világban jól és kimagaslóan teljesítő Villámokra. Azokra, akiket Tipvigut is életben hagyott volna, miután kellően meggyötört. Hiszen a Fiammal és az Unokámmal is ezt tette. És vele, helyette is jogot tartottam arra, hogy én és csakis én döntsek arról, mi lesz a Véremmel.
Mi, a Jégvihar öröksége nem fogunk a pusztulásra ítéltek közé kerülni. Ahogy Emilyben sem, úgy Michelle-ben sem csalódtam a döntésük okán, hiszen épp elégszer hoztam már magam is olyan döntést, amitől talán rosszul kellett volna aludnom... Mégsem tettem, mert akkor azért, most ezért, de ez a dolgom. Alfaként is csak úgy lehettem az, aki, hogy akár a fiamat is képes voltam feláldozni azért, hogy a tekintélyem megmaradjon. Ez sem volt igazából másabb.
Hollót öltem. Örökre elnémítottam a Fürkész pofáját, de pusztán azért, mert az ott jártamkor az ember barátai társaságában tűzifát gyűjtve annyira megfeledkezett valódi kivoltáról, hogy addig, amíg meg nem ragadtam a torkát, fogalma sem volt arról, hogy veszélyforrás van a közelben: én. A gyilkosság szavak nélküli volt, érzéketlen, annyira sem méltattam, mint oly sok mást, akit Alfaként fosztottam meg az életétől - de meg sem érdemelte a csevegést. Valahol azt akartam remélni, hogy Michelle sem kímélte volna - a történetünket és Őt ismerve kíméletlen volt maga is, ha a helyzet megkívánta: és most megkívánta. Unott eleganciával próbáltam lerázni a kezemről a Holló vérét, abban a talán hamis tudatban, hogy igazából... Michelle is megtette volna. Ha a falkám tagja lett volna a felelőtlen, vak Fürkész, akkor is megtettem volna.
Lejelentettem a "jó" dolgom végeztét, de csak akkor, amikor a "kiválasztott" keresett meg, nem szaladtam elé. Nem fogok sosem, de nézd és lásd: itt van, ezt akartad - megkaptad. Ennél több lelkesdésben vagy rajongásban sem neked, sem a Holdistennek nem lesz része.

Egy kis móló címét adtam meg Brunonak, ott vártam a csónakkal, és egy kis piknikes kosárral. Már tegnap ide eveztem vele, nem kérdezett senki semmit, miért tették volna, hiszen jól ismernek. A kosarat már betettem a hajó orrába, aki elől ül majd, annak kell kerülgetnie, de nem lesz túlságosan zavaró. Remélem nem felejtette el, hogy itt bajosan tud átöltözni, szóltam előre, hogy kényelmes ruhában érkezzen, amiben bírja majd az evezést. Korábban jöttem, mert nem tudtam aludni, így leültem a móló szélére, és a folyót bámultam, lábaimat lógattam a víz felett.
Volt időm rendezni a gondolataimat, és nem tagadom, hogy ehhez a legnagyobb inspirációt épp onnan kaptam, ahonnan a legtöbb bizonytalanságom eredt. A születésnapom után ugyan próbáltam pár napig homokba dugni a fejem, és belevetettem magam az edzésbe, meg abba, hogy gyakoroljam a gyógyítást és egyéb varázslatokat, készültem a vizsgára, az utazásra a munka miatt, meg úgy nagyjából mindenre is fókuszáltam, csak épp arra nem, hogy képletesen szólva kihúzzam a biliből a kezem. Csakhamar beláttam, hogy a személyes találkozás közeledtével az a legbölcsebb, ha kitalálom, hogy mit is szeretnék a Brunoval alakuló barátsággal kezdeni, merre mozduljon ki a szekér ebből a gödörből, ha egyáltalán ki kell mozdítani valamerre. Ki kell mozdítani innen? Egyértelműen igen, hiszen gyakran érzem magam frusztráltnak, nem is akkor amikor beszélünk, hanem inkább utána, furcsa, kellemetlen űrt érzek. Na de hogyan mozdítsam ki? Előre? Hátra? Ha előre, akkor milyen irányba? Vagy úgy egyáltalán, akarok-e én ezen a szekéren lenni, jó-e ez nekem? Arról nem is beszélve, hogy az egy dolog, hogy mit szeretnék, de nem csak én vagyok ebben a képletben az egyetlen változó.
Szóltam a mentoromnak, hogy elmegyek két napra, épp csak a város határán kívül, egy csendes és békés helyre, meditálni és gondolkodni, mert már úgy éreztem a belső feszültségem rosszul hat a mindennapokra is. Fókuszálatlan lettem tőle, és szerettem volna megoldani mielőtt még nagyobb bajt okoz.
Amúgy sosem voltam az a kifejezetten sátorozós típus, de úgy voltam vele, hogy egy éjszakára jó lesz, és kellően kívül esik a komfortzónán ahhoz, hogy beváljon. Az első napon igazából kerestem egy helyet, ahol felállítottam a sátramat, vacsorát készítettem, tüzet raktam meg ilyesmi, és élveztem a csendet. Hajnalban aztán felébredtem, gondoltam meditálok a napfelkeltében egy kicsit, az majd feltölt, de épp csak leültem a folyó partjára, amikor egy harkály repült el az orrom előtt, majd szállt le egy ágra alig pár méternyire tőlem. Ott ringatózott az ágon, és egymást néztük. Egy aprócska tollpihe pedig (sokkal kisebb mint amit ajándékba kaptam), berepült a sátorba. Este olvasgattam elalvás előtt, egy történelmi jellegű regényt. A szellő, ami befújta a tollat a sátorba odébb pergette a lapokat, én pedig csak bámultam az eseményeket, mert bár nem hiszek az ilyesmiben, de megpróbáltam nyitott elmével figyelni és értelmezni ami történt, meghallani, ha az univerzum akart volna mondani nekem valamit. A toll lehullott az egyik lapra, majd a szellő is elállt. A madár csicsergett egyet, majd eltűnt a fák lombja közt. Nehéz lett volna nem valamiféle jelként értelmezni ezt az egészet. A tollpihe pontosan egy olyan lapra hullott, ahol a regény főhőse felöltötte a páncélját, amit a családi címerben található farkas és egy rózsa díszített. Még pár percig gondolkodtam és néztem a folyót, ahogy békésen hömpölygött, majd összecsomagoltam, és hazamentem. Megtaláltam, amit kerestem, nem volt szükség egész hétvégén a sátor előtt üldögélni.
Még épp a reggeli kávét szürcsölgettem papírpohárból, amikor hallottam, hogy egy autó érkezik, majd meg is áll a közelben. Feltápászkodtam a móló széléről, és kicsit leporolgattam a nadrágomról a koszt ami esetleg rám ragadt. Egyébként nem vittem túlzásba az öltözködést, de ennek egyszerű oka van: konkrétan elfelejtettem. Tegnap este ugyanis össze készítettem egy szűk sport nadrágot, egy szép színes topot és egy csinosabb kardigánt, még le is tettem a fotelba, hogy majd reggel ne kelljen keresgélni. De mivel egész éjjel csak forgolódtam, reggel annyira álmos voltam, hogy valahogy megszokásból vettem ki a szekrényből egy fekete biciklis nadrágot, meg a szokásos kényelmes fehér pólót amin az egyetem logója van elől, a hátán pedig a nevem, ebben edzettem még amikor versenyeztem. Ezt a szettet egészítette ki egy világoskék-lila kockás ing, mert reggel még hűvös van, nyár ide vagy oda.
Amikor hallottam a közeledő lépteket, nem tagadom, hogy az eddigi nyugalom helyét átvette egyfajta izgatottság, és egy kevés aggodalom. A napszemüveget levettem és a hajamba tűztem, majd szinte levegőt sem vettem, amíg a kis nádas mögül elő nem tűnt Bruno alakja. Az arcom izmai felett elvesztettem minden kontrollt, és egy nagy, vidám vigyorgás tört elő belőlem, és ha nem harminc hanem tizenhat éves lennék talán még egy kicsit sikkantottam is volna örömömben, és izgatottságomban.
- Szia! De jó, hogy itt vagy! - elé siettem, de már az üdvözléssel el is érkezett az első pont, ahol akár kínos fordulatot is vehet a találkozás. Úgy döntöttem, hogy a rég nem látott jóbarátnak járó puszi még talán nem megy túl minden határon, szóval ha nem tiltakozott ellene, már cuppant is a két puszi a két orcáján. Nem emlékeztem az illatára, igaz, rég találkoztunk, meg nem is erre figyeltem, pedig egészen kellemes. Hátráltam egy lépést, hogy ne másszak a nyakára, de a jókedvem nem kopott meg egyáltalán. - Könnyen idetaláltál? Hoztam neked is kávét, nem sietünk sehová. - csak pár lépésnyire van a két papírpohár a kávékkal. Dorát kérdeztem meg, hogy Bruno hogyan szereti a kávét, mert nem voltam benne biztos, hogy jól emlékszem rá.

Mire eljött az utazás napja, igyekeztem mindent elrendezni, hogy se a munkahelyemen, se otthon ne legyen fennakadás azért, mert pár napig távol leszek. Elcserélt és átütemezett műtétek, konzultációk, amik esetleg már be voltak írva erre a néhány napra, és a szokásos hétvégi nagybevásárlás sem maradt el – legalább erre ne legyen gondja Dorának, még ha a munkába járás esetleg kicsit nehézkesebb így, autó nélkül neki. Úgy is volt már róla szó, hogy valami más járművet is célszerű lenne beújítani, majd ha hazamegyek, sort kerítünk rá. Valamikor… mert egy héttel később meg konferencia miatt kell utaznom, ahová már ő is elkísér, legyen némi változatosság neki is a munkában.
Mindenesetre, mire eljött az indulás napja, már minden szükségeset összekészítettem a csomagtartóba, úgyhogy szerdán, ebédszünet után útnak is indultam, hogy valamikor a késő esti órákban megérkezzek a hotelhez. Így azért kényelmesebb másnap elgurulni a megadott címre, mintsem az éjszaka közepén, 8 órányi vezetés után beesni úgy, mint akit most húztak ki a kutya szájából. A vízparton haladva akaratlanul is eszembe jutott a múltkori beszélgetésünk a tájékozódásról, és akaratlanul is hálát adnam az égnek, hogy már feltalálták a GPS-t, anélkül nem tudom, mennyi idő lett volna ideverekednem magam, pusztán elbeszélés alapján. Így azért sokkal egyszerűbb volt.
Ahogy leparkolok a földút egy szélesebb részén, a megadott végállomás közelében, a kocsiból kilépve a bennem élő farkas egyből felkapja a fejét az ismerős energiákat érzékelve. Egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy elkéstem-e, de az órámra pillantva úgy tűnik, időben vagyok, egyszerűen csak Bia is előbb érkezett. Ami az öltözéket illeti, már a korábbi jó tanácsa kapcsán is meséltem neki, amennyit fiatalkoromban eveztem, meg amilyen időjárási körülmények között, azok után az öltöny-nyakkendő sem zavarna különösebben közben. De azt inkább meghagyom a péntek esti estre, most egy lazább, világos lenvászon térdnadrág – rövidujjú ing párost választottam, ha már ilyen rövid errefelé a nyár, használjuk ki! És ha már kinti program, napszemüveg helyett inkább a szalmakalap mellett maradtam, az előbbi bőven elég vezetésnél, amikor az utat kell figyelni, nem pedig mással beszélget az ember.
Még kivettem a csomagtartóból a piknikkosarat, bele a kocsikulcs meg a mobiltelefon, majd könnyed léptekkel el is indultam abba az irányba, amerről a másik energiáit érzékeltem, néhány méterrel később, egy kisebb nádas foltot megkerülve pedig végre meg is pillanthattam. Vidáman emeltem a kezem, hogy integessek neki, amíg közelebb érek, innentől pedig nem is kellett több, a jókedvét látva én is egyből szélesebben mosolyodtam el.
- Szia! Régóta vársz? - hajoltam közelebb, viszonozva a köszöntését, a kérdésére pedig bólintottam egyet – Így, hogy van GPS az autóban, egyáltalán nem volt vészes. Bár egy helyen rossz irányba akart hozni, de ahogy tapasztaltam, a földutak valahogy nem tartoznak a kedvenceik közé. - szimplán jöttem tovább egyenesen, amikor egy olyan képzeletbeli úton akart elvezetni, ahol valójában szántóföld van, azon túl viszont semmi extra nem volt.
- A kávé viszont jól hangzik, azt ma még nem ittam. Viszont tegnap este felfedeztem, hogy van egy szimpatikus kis pékség a hotel mellett, úgyhogy hoztam pár friss péksütit, ha megéheznénk. - emeltem fel a piknikkosarat. Meg ha már a pékség szomszédságában zöldséges is korán nyitott, oda is betértem még indulás előtt. Pontosan nem volt szó róla, hogy meddig tervezünk csónakázni, de inkább sétáltassak meg egy kosárka kaját feleslegesen, mintsem azért kelljen hazamennünk, mert megéhezünk.
- Ezzel fogunk menni? - intek a móló mellett pihenő csónak felé, majd amikor kiszúrom a másik piknikkosarat, egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy talán nem jól látok, de jól, így ismét Bia felé vándorol a tekintetem – Ó, hogy poénnak szántad, amikor a telefonban azt mondtad, hogy hozzak… Mondjuk inkább legyen kettő, mint egy se. - állapítom meg óvatosan, a telefon átka, hogy igaz, bármikor hallhatjuk a másik hangját a világ túlfeléről is, de a farkas képességeim olyankor a kispadon csücsülnek. De ha már így alakult, nem dől össze a világ, valószínűleg úgy se ugyanazokat pakoltuk be. Én például kávét nem hoztam, cserébe egy üveg bort két pohárral igen, mert miért ne?
- És mi lesz a menetrendünk, kapitány? Vagy meglepetés, majd meglátom, csak bízzam rád magam? - járatom körbe a tekintetemet a folyóparton, miközben elveszem a nekem szánt kávét. Azt említette, hogy szeretne megmutatni a helyet, de túl sok szó nem esett róla, így még csak annyit sem tudok, melyik irányba indulunk el a folyón.

A folyópart mindig megnyugtat. Valószínűleg éjjel is ide kellett volna jönnöm, amikor nem tudtam aludni, mégse így tettem, hanem nekiálltam feltúrni a mélyhűtőt fagylaltért. Aztán mikor elfogyott egy egész doboz, persze, hogy már fájt a hasam, és kezdődött a végeláthatatlan mászkálás az amúgy nem túl nagy házban. Szóval néhány óra alvás után inkább sütöttem egy kis áfonyás kekszet, mert miért ne, és ha már így alakult, akkor már elővettem a kis piknik kosarat, és szépen teli is pakoltam finomságokkal. Mire kettőt pislogtam, már akár el is kezdhettem készülődni a túrára, nem sok értelme lett volna vissza feküdni, szóval itt a móló szélén, lábamat lógatva a víz fölé már a mai harmadik kávémat szürcsölöm. Nem így terveztem, de ez van, a gondolatok áradata nem hagyott pihenni. Ennek ellenére nem vagyok olyan fáradt mint amilyennek lennem kellene, az alvás mennyiségéből kiindulva.
Örülök, amikor meghallom a közeledő autó hangját, itt kint nem hallani már úgy a város zaját, szóval nem ért meglepetésként. Mégis izgatott lettem tőle, ezt meg sem próbálom titkolni. Régen találkoztunk, és azóta már annyi minden történt, annyira sokat beszéltünk, hogy teljesen más a szituáció, mint az első alkalommal mikor semmit sem tudtunk még egymásról. Most őszintén szeretném látni, a szemébe nézni beszélgetés közben, megérinteni, hogy egy kicsit élvezzem, hogy itt van, és nem olyan mint valami képzeletbeli barát mint ami a gyerekeknek szokott lenni.
Próbálom a lelkesedésem a normális szinten tartani, miközben elraktározom a látványát, hogy legyen mit felidéznem amikor a telefon két oldalán vagyunk. Az apró részleteket, amiktől tényleg beleég egy pillanat az ember agyába. Valamiért úgy érzem, úgy is készültem, hogy erre szükségem van.
- Nem, pár perce értem ide én is. - nincs messze, szóval csak elsétáltam idáig. - Elfelejtettem mondani, hogy hajlamos elvinni más irányba, de igazából akkor is ugyanide hozott volna, csak kerülővel. - magyarázkodok egy kicsit, mert tény, hogy a GPS klassz találmány de nem mindig talál oda ahová az ember indult. Nehéz pontos címet adni egy ilyen kis mólóhoz, ez nem utca és nincs házszám, szóval GPS koordinátákat kellett elküldenem, de lényeg, hogy idetalált.
- Melyik hotelben szálltál meg? Kár, hogy tegnap nem tudtunk beszélni sem út közben se amikor ideértél. - őszintén sajnálom a dolgot, mert jó alkalom lett volna, ha nem épp idefelé tartott volna, kár is lett volna érte, hogy kimaradt egy hosszabb beszélgetés. Viszont az edzést nem akartam kihagyni, és még elő is kellett készítenem mindent a szabadságom előtt. A szálloda iránt amiatt érdeklődök, mert a városban több hangulatos kis pékség is akad, de csak egyről tudok ami egy hotel mellett van. - Ezek szerint elemózsiában nem lesz hiány. - bólintok mosolyogva, majd leesik, hogy mit is tart a kezében. Piknik kosarat… ó, hogy az a..! Tényleg beszéltünk erről, egyszer, futólag, még nevettünk is meg képtelennél képtelenebb ellátmányokat soroltunk fel (fagylalt, szuflé, és csupa olyasmi ami tönkre menne mire odaérnénk az úticélhoz), de nem gondoltam komolyan, hogy neki kell gondoskodnia az ételről, ha már egyszer én hívtam ide. Inkább kézbe veszem a kávékat, és én is közelebb sétálok a hajóhoz. Épp csak egy kicsit engedem el magam körül a mágiámat, nem szorongatom gondolatban mint mondjuk munka közben, ezt is inkább megszokásból, mint máskor is amikor a vízre megyek és felszabadulok kicsit, de amint megérzem, hogy nem a szokott módon úszik el mellette, mint ahogy általában teszi, máris próbálom kicsit visszább fogni magam. Nem kekeckedni akartam, csak egy kicsit megfeledkeztem magamról, remélem nem veszi zokon.
- Igen, ő az. Egész kényelmes lesz, inkább klasszikus, bőven elférünk benne. - itt van kikötve az én hajóm is, igaz le van takarva, de eleve maximum harmada olyan széles mint ez a csónak, ennek ellenére hosszra talán még kicsit hosszabb is. Versenyzésre termett, az egyetem utolsó évében vettem, és még neve is van: Rose Lightning. Mondhatnám, hogy fiatal voltam és bohó, de tényleg tetszik ez a név, Sophia adta neki, mikor először látott vele versenyezni. Ketten festettük hugival az oldalára a feliratot, és nincs szívem átfestetni, vagy lecserélni. Ez így van jól.
- Igazság szerint nem számítottam rá, hogy komolyan veszed a feladatot, reggel valahogy jött magától, hogy csomagoljak én is. - vonok vállat kicsit zavarban, egy halvány mosollyal. Kicsi az esély, hogy ő is házi áfonyás kekszet hozott volna, szóval már csak nem lesz teljesen egysíkú a menü.
- Felfelé megyünk egy kicsit, úgy számolom valamivel több mint fél óra lesz az út, most nem olyan erős a sodrás. Utána csak egy rövid séta. - osztom meg vele a tervet, mert nem titok, ha jól sejtem még nem járt arrafelé. Legalábbis ezt mondta, hogy nem ismerős ezen a vidéken. - Van ott egy táborhely is ahol kikötünk, de igazából alig pár méterrel odébb már nem a kavicsos part van hanem egy füves terület, ott mégis csak kényelmesebb piknikezni. - teszem hozzá magyarázatként, miközben kortyolok egy kicsit a kávéból. Ismerem a környéket, igaz, általában nem állok meg annál a pihenőnél hanem még megyek egy kicsit felfelé a folyón mielőtt visszafordulnék. Jobb szeretek az odaúton árral szemben haladni, mint már kifáradva erőlködni, hogy hazajussak.
- Ha nem bánod a kormányzást viszont rád bíznám. Majd mondom az irányt, hogy mikor húzódjunk ki a partra, ha már a közelben vagyunk. - eleve jobb lesz a hajó egyensúlya is ha ő van hátul, másfelől engem kevésbé zavarna a két piknik kosár, rövidebbek a lábaim, egyik jobban mint a másik. Különösebben az sem zavar, hogy így a hátam mögé kerül, vegye nyugodtan megtiszteltetésnek, alapvetően a hideg is kiráz ha ismeretlenek vannak mögöttem, de ő kicsit sem ismeretlen, a körülmények ellenére. Legalábbis nem érzem annak.

- Semmi gond. Azt a koordináták alapján úgy is megnéztem a térképen, nagyjából hová kell eljutni, legrosszabb esetben sétáltam volna egy nagyot. - nyilván más, ha valami erdei helyszínt beszélünk meg, de így, hogy a folyó városon kívüli szakasza, és az is megvolt,melyik oldalon, azért jócskán leszűkítette a helyeket. Maximum késtem volna egy kicsit.
- A SpringHill Suites-ben az 1st Avenue-n, a Chena parton. Ott van egészen a belváros mélyén. Szeretem a kiesebb, kevésbé nyüzsgő helyeket, de ha már úgy is olyan helyen élek alapvetően, néha jó egy kis változatosság, meg legalább minden közel van. Meg talán könnyebb elkerülni a falka figyelmét. - vagy ha azt nem is, egy fokkal nehezebb dolguk van így, mint ha valami városon kívüli apartmanban kéne fülön csípniük. Nem mint ha szándékosan zavarnám őket, vagy keresztbe szeretnék tenni nekik, de amíg lehet, kerülném a találkozást – Ugyan! Mást nem majd a visszafelé úton bepótoljuk. Vagy a következő pár napban is lesz bőven lehetőség beszélgetni, személyesen is. - tudom, alapból általában én vagyok a szűk keresztmetszet, ha a telefonbeszélgetéseinket nézzük, tekintve az egészen kötött napirendemet a munkában. Pont ezért egy rossz szavam sincs arra, hogy a másiknak is akad programja, amikor én épp ráérnék, majd megtaláljuk azokat az idősávokat, amik mindenkinek megfelelnek, eddig is sikerült valahogy. Ami meg az ideutat illeti, legalább volt lehetőségem nyugodtan, egyedül gondolkozni… nagyjából mindenen.
- Az már biztos. Bár nyár van, ha semmit nem hoztunk volna, akkor se halunk éhen. - intek körbe, majd a túlparton pihenő erdő felé, és még csak nem is lenne szükség vadászatra hozzá. Annyira azért nem dobnám be a mély vízbe, pláne úgy, hogy a város is itt van egy karnyújtásnyira tőlünk, meg nem is a világ végére készülünk.
Ahogy a stég szélén állva megérint a mágiájával, kíváncsi tekintettel fordulok felé, hogy jelezni szeretne-e valamit, vagy nem igazán volt szándékos, de a reakciói alapján az utóbbira tippelek.
- Ismerkedünk, ismerkedünk? - kérdezek vissza játékosan, mindenféle negatív felhangtól mentesen, mielőtt elgondolkodva folytatnám – Milyen különös belegondolni, amikor először találkoztunk, attól féltem, hogy a végén még szívrohamot kapsz mellettem. Ahhoz képest, mint ha teljesen más ember lennél, pedig ha úgy nézzük, személyesen csak most találkozunk másodszor. - vagy harmadszor, ha nagyon szőrszálat hasogatnánk és a múltkorit kettőnek vennénk – Egyébként miattam ne zavartasd magad, nyugodtan lazíts, nem zavar. - sőt, mondhatni, még kellemes, nosztalgikus emlékeket is ébreszt bennem az őrzőket körüllengő mágia ismerőssége. S hogy a szavaimnak némi nyomatékot adjak, a farkas energiáimmal felé nyúlva, könnyú szellő módjára én is körbesimítottam.
- A célra tökéletes. Az eredeti kajaknak és kenunak úgy is kissé más a funkciója. - az előbbi kimondottan vadászathoz készült, az utóbbit meg főleg kereskedelmi célokra használták az őseink, és bár az utóbbival se lenne lehetetlen kivitelezni a kis kirándulásunk, egy ilyen, modernebb csónakkal mégis csak kényelmesebb.
- Nem tudtam eldönteni, hogy mennyire gondoltad komolyan a kosarat, úgyhogy amikor megláttam a piacon, úgy voltam vele, hogy miért is ne? Később is jó hasznát ehetem még. Ha meg piknikkosarat hozok, hogy nézne már ki üresen… - vontam vállat. Különösebb problémát nem okozott, pláne, hogy van, amit otthonról hoztam még, de a többi miatt se jártam le különösebben a lábam. Egyébként is korán kelek, az időbe is bőven belefért, nem okozott fáradtságot.
A menetrend ismertetését érdeklődéssel hallgatom, mert bár a belvárosban volt már pár ismerősebb rész, amit korábban bejártam, az igazat megvallva, a város határain kívül eddig nem igazán merészkedtem. Igaz, összességében túl gyakran nem is jártam a városban. S bár ő fog navigálni, azért nagyjából nem árt tisztában lenni azzal, hogy merre fogunk haladni. Pláne, ha én nyertem a kormányzást.
- Nem is tudom, mikor eveztem utoljára… de ez is olyan mint a kerékpározás, ha az ember egyszer megtanulja, nem lehet elfelejteni. - pláne ha mondjuk egy halászfaluban nő fel az ember, aztán az első 50 évében többet evez, mint más egy komplett élet alatt. Ki is iszom a maradék kávét a poharamból, majd a piknikkosárba rakom, azt pedig a kenuba – Akkor, van még valami amire várunk, vagy indulhatunk? - nem tudom, tervezett-e még valamit, ha igen, akkor türelmesen várok, ha viszont nincs más, akkor el is foglalom a helyem a csónak hátuljában. Ha kell, a kezem nyújtom felé, hogy segítsek beszállni, ha nincs rá szüksége, akkor csak igyekszem a csónakot fixen helyben tartani a móló mellett, amíg elfoglalja a helyét. Aztán indulhatunk is! A mólótól elrugaszkodva elsőre valószínűleg elég esetlen látványt mutattunk, de lévén, először evezünk együtt, talán nincs benne semmi meglepő. Néhány perc azonban bőven elegendő, hogy összehangoljuk az evezőcsapásainkat, és úgy szeljük a vizet, mint ha évek óta együtt edzenénk.
- Nem különös belegondolni? Itt siklani a vízen, vagy a földön sétálni, ahol évszázadokkal ezelőtt az őseink „történelme” indult? - szólalok meg néhány perc csendes evezést követően, miután már valamennyire magunk mögött hagytuk a mólót, természetesen az őrző és vérfarkas elődeinkre gonodolva. Ilyen szempontból mindig is vonzott ez a környék, és alaposabban is fel akartam fedezni a környéket, csak valahogy sosem úgy alakult.

- Hát… ha sokat késtél volna, úgyis felhívlak és legrosszabb esetben megosztom veled a helyzetemet. - ma már ez csak néhány kattintás a telefonon, szóval könnyen megtalált volna. Hasznos dolog, akár egy fesztiválon vagy valami olyan helyen is ami zsúfolásig van emberekkel, könnyebb mint órákon át keringeni.
- Ismerem a környéket. Amúgy egészen hangulatos meg nyüzsgő tud lenni, sok kis üzlettel meg az éttermekkel. A tömegben valahogy könnyebb észrevétlen maradni. - bólintok. Ritka, hogy én estére kimaradjak, vagy ne adja ég bulizzak, de amikor mégis megesik, nyilván nem a semmi közepén talál az ember valami jópofa kocsmát. Őszintén szólva tavaly még kevésbé lettem volna művelt ilyen téren is, a nyitott elmével járás és a barátkozás nem várt hozadéka ez is. - Jó, hogy most a beszélgetések végén nem a telefon elsötétedő kijelzőjét bámulom majd. - mosolyodok el vidáman, mert nem negatív éllel mondom ezt, hanem tényleg örülök, és egészen újszerű tapasztalás lesz ennyi hónap után. Furcsa izgatottsággal tölt el a gondolat, hogy most pár napig itt lesz, és a jótékonysági estet leszámítva semmi kötöttség nincs amivel foglalkozni kellene, vagy valahová sietni kellene.
- Hát, kis szerencsével ha minden péksütit megettünk, visszafelé is meg lehetne tölteni a kosarat finomságokkal. - és nem csak gyümölcsökkel. Van egy kollégám, vele például gombát szedni szoktunk az erdőben, persze utána ő elviszi bevizsgáltatni. Nekem illik annyira ismernem már a növényeket, hogy tudjam mit ehetek meg és mit nem, melyik védett növény és melyik az amiből tonnaszám lehet szüretelni. Jut is eszembe, a bárányhoz még jól is jönne pár erdei gomba, persze ha találnánk út közben egy jó lelőhelyet.
Óhatatlanul is, megszokásból engedem egy kicsit szabadjára az energiáimat, nem vagyok még sem elég rutinos róka, se elég erős Őrző ahhoz, hogy minden szituációban tökéletesen kontroll alatt tartsam a mágiámat. Meglehet, a bennem lévő érzések miatt is uralom kicsit nehezebben.
- Csak… jött. - vonok vállat halványan elpirulva pár másodpercre, majd elmosolyodok egy kicsit, amikor az első találkozásunkat idézi fel. Azóta nagyon sokat dolgoztam ezen a mentorommal is, meg lettek más farkas ismerőseim, és már tudom, hogy alapvetően jó az óvatosság de a paranoia nem egészséges. - Mondjuk úgy, hogy megbarátkoztam a gondolattal. Időm volt rá bőven. - teszem hozzá, mert hát na, nem két nap telt el hanem több hónap, ami alatt sikerült kialakítani egy olyan bizalmat az irányába, hogy már nem ver le a víz ha megpillantom. Sőt. Amikor megérzem a farkasa energiáját, pár másodpercre libabőrös is leszek kicsit, és érzem, hogy még a tarkómon is végigszaladt a kellemes hideg. Nem rossz érzés, ami azt illeti, de nem viszonzom a dolgot, inkább megtartom magamnak a mágiámat, mert sosem tudni mikor jön jól, nem vagyok még elég tapasztalt ahhoz, hogy “fölöslegesen” merítsem a képzeletbeli elemeket.
- Az ilyen hétköznapi szituációkban mindig elfelejtem, hogy neked milyen nehéz újat mondani. - csóválom meg mosolyogva a fejem. Persze ha a modern technológiáról vagy a szórakoztatóipar különböző termékeiről lenne szó, bezzeg én lennék előnyben, de a nyakamat rá, hogy elég lenne egy kis idő és ebben is lepipálna mint valami két lábon járkáló lexikon. Már elfogadtam a dolgot, sőt, élvezem a történelmen átívelő bölcsességét, tudását. Ugyanakkor na… hát lepj meg valakit bármivel is, aki már “mindent látott” amit csak el tudsz képzelni a szegényes fantáziáddal.
- Vagy majd Dora is kölcsönkéri párszor a kosaradat. - jegyzem meg, mert kétségem se fér hozzá, hogy a lánynak tetszene egy ilyen klasszikus formájú piknik kosár, amit teli lehet pakolni finomságokkal. Talán a drágával, vagy az apujával próbálná ki az élményt, mindenesetre valóban jól jön majd még, nem baj ha van a háznál ilyesmi is. - Kíváncsi vagyok, hogy mit hoztál, de szeretem a meglepetéseket is, szóval kivárom. - nincs túlfejlődve a szaglásom, szóval nagyjából fogalmam sincs a kosár tartalmáról. Viszont megnehezítettem az ő dolgát is, oké, szándékosan, de na. Ne tudja már amint megérkezik, hogy milyen ételeket pakoltam össze. Minden benne van légmentesen zárható dobozokban, és egy illatos, frissen mosott konyharuhában is ami csak úgy ontja magából az öblítő virágos illatát.
- Pont a csónakázást engedted el? - ez új infó. Azt tudom, hogy vitorlázni szokott, de nem gondoltam volna, hogy ezen felül úgymond megszakadt a vízi utazással a kapcsolat. Pedig jó dolog, ha lenne rá lehetőség én szinte mindenhová hajóval mennék, sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb mint kocsiba vágódni és nyomni a gázt.
- Indulhatunk, csak még kérek két percet. - nem vagyok paranoiás, egyszerű rutin. Megbökdösöm a cipőm orrával a ladikot, megnézem, hogy minden felszerelés rendben van-e, majd bólintok, hogy most már beszállhat, minden oké. Nyilván enélkül is minden rendben lenne, de akkor is, így szoktam meg. Nem valami nagy élmény léket kapott hajóval útnak indulni, volt már hozzá szerencsém és tanultam belőle. Megvárom amíg beszáll, és csak egy másodpercre bizonytalanodok el amikor a kezét nyújtja. Nyilván tudja, hogy be tudnék lépni a hajóra egyedül is, de értékelem a gesztust, így megfogom a kezét, és úgy szállok be. Mindkét kosarat elhelyezem amíg eloldozza a kötelet, majd én is helyet foglalok, és megragadom az evezőmet. Nem pont így szoktam, általában menetiránynak háttal ülve evezek, de ez sem nehezebb, meg van benne rutinom is valamennyi. Egy ideig csendben vagyok, míg meg nem találjuk azt a ritmust ami mindenkinek kényelmes, és egyenesen haladunk a folyón. Ahhoz képest nem is tartott sokáig, ezt elismerem.
- Eleinte gyakran gondoltam ilyesmire. - értek egyet vele, miközben erősen fókuszálok, hogy ne álljak neki forgolódni, hogy aztán újra vissza kelljen találni ehhez a kellemes de meglepően gyors ütemhez. - Mikor néhány éve elkezdtem ismerkedni ezzel a fajta történelemmel, kicsit olyan érzés volt mint amikor… nem is tudom, mintha valami távoli rokont találnál a családfán, és mindenhol kerestem a kapcsolódási pontokat, jeleket, a régmúlt események maradékait. Neked ez biztos egészen más érzés.- egy kicsit elgondolkodok, mert hát ez az egész nekem még mindig “új”, és van mit tanulnom, neki meg volt szerencséje ennek a bizonyos történelemnek jelentős hányadát megtapasztalni. - Mostanra megszoktam a dolgot és már nem kattog annyit az agyam ezen. Próbálom hasznosabban lekötni az időmet, és inkább tanulok a múlt eseményeiből, mint hogy elmerüljek benne és még több kérdés merüljön fel bennem. - meg van bőven más, amin kattoghatok. Például a mögöttem evező és ez a furcsa barátság. Mondjuk a múltkori sátorozás hála égnek legalább ezen segített egy kicsit, hogy már nem vagyok annyire vaksötétben mint korábban. Sovány vigasz.
- Itt maradj a széles íven, jobbra szeszélyesebb a sodrás. - jegyzem meg, mert a múltkor egy komolyabb esőzés után még engem is megviccelt a folyó, pedig lassan tíz éve ismerkedek vele. A vártnál jobb tempó előnye, hogy rövidebb lesz az út időben, pedig még szinte csak most indultunk.
- Múlt héten, amikor nem tudtunk beszélni - jegyzem meg úgy, hogy közben igyekszem annyira elzárkózni minden érzelemtől, amennyire csak lehet. Bizony gyakorlatilag egész héten hiába kerestem, csak SMS válaszokat kaptam, zsúfolt napjai voltak, aztán meg én nem tudtam felvenni a telefont… szóval, pont nem jól jött ki a lépés, volt már ilyen. De nem volt még, hogy annyira elfogott volna a közlési kényszer, mint utána hétfőn. - Szóval utána hétfőn, amikor bele sípolt egy riasztó a beszélgetésbe - gondolom emlékszik rá, még vissza is kérdezett, hogy mondtam-e valamit mert nem hallott semmit tőle - azt mondtam, hogy hiányoztál. - nem tudom, miért nem ismételtem meg akkor, és most meg miért hoztam fel a dolgot ennyire indokolatlanul. Pedig úgy még könnyebb is lett volna, elbújni a vonal túlsó felén, nem pedig így, hogy ha nem is szemtől szembe, de élőben, karnyújtásnyira beszélünk egymással.
- Tartsunk kicsit középre. - jegyzem meg, mert úgy látom, hogy egy kidőlt fa kerülne az utunkba. Nem vészes, talán még el is mennénk mellette, de nem tudom milyen hosszúak azok az ágai amik a folyóba lógnak és elrejti őket a víz.

- Szép is lenne, ha nem találnánk egymást! Így, hogy végre egy városban vagyunk, nem több órányi távra. Helymegosztás nélkül is menne, ha tudom, merre keresselek. - csóválom a fejem nevetve, mégis csak vérfarkas vagyok, van némi helyzeti előnyöm másokhoz képest.
- Igen, én is így tapasztaltam. Hiába gondolná az ember elsőre pont ellenkezőleg. Tömegben sokkal könnyebb elvegyülni. - ha nagyon akarnának, nincsenek illúzióim, valószínűleg úgy is a nyomomra bukkannának, de miután senkinek sem tettem keresztbe, és nem is jelentek különösebb fenyegetést számukra, mindig bízok abban, hogy gond nélküli lesz az itt tartózkodásom.
- Igen. Meg nem függünk a térerőtől – mint amikor az erdőben sétálva hívom – vagy felejtem el töltőre rakni a készüléket, és merül le a beszélgetés közepén. - mert szégyenszemre, de egyszer-kétszer már ilyenbe is sikerült belefutni, azt hittem, kibírja a telefon a beszélgetés végéig. Tévedtem – Látod a másik arcvonását, mozdulatait, apró rezdüléseit, nem csak a képzeletedre tudsz hagyatkozni… van még pár előnye a személyes találkozásnak. - elvégre ez is csak néhány kiragadott példa volt, lehetne még hosszasan folytatni a sort, de úgy sem azért vagyunk most itt, hogy ilyesmiket tárgyaljunk meg. Az viszont tagadhatatlan, hogy ha választani lehet, én is jobb szeretek személyesen beszélgetni. Nem is értem, miért jutott egyáltalán eszembe olyasmi az úton, hogy mi lesz, ha csak kínosan feszengünk a sok telefonos beszélgetés után, élőben, egymás mellett…
- Ha az időbe belefér, és találunk olyat, ami megtetszik, miért is ne? - gyümölcsök, gombák, gyógynövények, teának való, bár a környéket nem ismerem, de lévén nyár van, mikor, ha nem most? Csak nyitott szemmel kell járni, aztán ki tudja, a következő pár napban kényelmesen el is fogyaszthatjuk, amire bukkanunk.
- Örülök, hogy sikerült. - azt nem tudom, pontosan hogyan tette, de talán nem is az számít, csak a végeredmény. A lényeg, hogy érezhetően működik. Oké, aláírom, az első találkozás alkalmával tényleg nem várt meglepetés volt a kilétünk, és fordított helyzetben valószínűleg én is sokkal bizonytalanabb lettem volna. Vagy lennék, ha tőlem valaki több száz évvel idősebb farkassal hozna össze a sors, csak a koromból kifolyólag elég elenyésző ilyesmire az esély, már, ha léteznek egyáltalán ilyen idősek. Abban sem igazán vagyok biztos.
- Ugyan, a legtöbb dolgot csak azért tudom, mert régóta élek, aztán a gyakorlattal rám ragadt. Amúgy meg közhely, de igaz, hogy minél többet tudsz, annál inkább rádöbbensz, hogy valójában milyen keveset. - sóhajtok együttérzően. Lehet, hogy az orvoslásban igazán jó vagyok, de ha megnézzük, hogy jó ideje annak is csak egy kisebb szegmenség gyakorolom, annyit fejlődött az orvostudomány, már egyből nem olyan extra dolog az sem. Arról nem is beszélve, hogy ez a „milyen keveset tudás” érzése a mai, felgyorsult világban hogyan tudja egyre inkább elbizonytalanítani az embert.
- Azon sem lepődnék meg. Úgy is szóba került már, hogy majd kirándulunk párat a környéken, csak eddig valahogy sosem jött össze. - vagy neki volt valami programja, vagy én nem éreztem kedvet hozzá, más elintézni valóim akadtak, arról nem is beszélve, hogy dönteni sem igazán sikerült még. De ami késik… majd bepótoljuk!
- Igen? Ez esetben akkor nem rontom el a meglepetést. - ha ismeri a helyi pékségek kínálatát, akkor valószínűleg sok újdonság nem lesz benne, de remélem, legalább sikerül valami olyasmit választani, amit szeret.
- Nem mondanám, hogy elengedtem, inkább úgy fogalmaznék, egy kicsit pihentetem. - korrigáltam a szavain – Még csak pár éve élek Anchorage-ban, az elmúlt pár évtizedben meg rengeteget utaztam, több időt töltöttem külföldön, mint az országban, Seattle-ben is csak egy kis lakásom volt. Valahogy túl sok macerával járt volna. - akár sajátot szerzek be, akár bérelek, nem igazán érte meg a vesződséget, amivel járt volna. Mostanában meg hol úszni szoktam, hol vitorlázni, de ki tudja? Lehet beszerzek egy kis csónakot a ház mellé, a környékünkön egész kényelmesen lehetne kikapcsolódni vele.
- Persze, csak nyugodtan. - bólintok a szavaira, majd érdeklődve figyelem a tevékenységét – és némileg el is szégyellem magam. Persze, tudom, manapság mindenhol ezt tanítják, ellenőrizd az autót, kerékpárt, minden járművet elindulás előtt, de valahogy ennyi idő után nem igazán szoktam ilyesmivel foglalkozni, maximum ha nagyobb, több napos utakra készülök. Dicséretes, hogy ő legalább ilyen lelkiiesmeretesen igen.
- Egy kicsit más, igen. Bár nem elhanyagolható különbség, hogy azért kettünk „családfája” egészen más léptékkel működik. - ki tudja, hogy ő az első őrzők hányadik generációs „leszármazottja”, az őrzővé válás is egészen másképp működik, mint nálunk, farkasoknál. Esetemben a vérvonalam feje valójában a vérvonalnagyapám, és utánam is jó, ha két generáció van az én ágamon.
- De igazad van, valószínűleg tényleg hasznosabb, mint a múltban ragadni. Én is igyekszem inkább előre tekinteni, mint hátra, de ha ennyi ideig élsz, néha akaratlanul is előkerül, utolér a múlt. - vagy csak szimplán azon kapod magad, hogy a gondolataid arrafelé kalandoznak. Pláne, ha épp nyugodtabb időszakodat éled és felvet a szabadidő.
- Rendben. - bólintok automatikusan a szavaim mellé, még ha nem is látja, majd miközben a tekintetemmel az árulkodó, fodrozódó vízfelszínt pásztázom, az evezővel kicsit változtatok az irányon, hogy elkerüljük a problémásabb részt. Nem tartom valószínűnek, hogy kettőnknek olyan nagy gondot okozna, akkor se, ha véletlenül elkapna minket, de az áramlatokat jobb nem lebecsülni. Valóban elég csalókák tudnak lenni.
- Igen? - kérdezek vissza, a felvezetése után türelmesen várakozva, mit szeretne megosztani velem, csak amikor pontosít, akkor is csak hümmögök egyet, hogy még mindig övé a figyelmem – a folytatással azonban sikerül meglepnie. Akármennyire is melengetik a szívemet a szavai, csendben ülök mögötte, az újabb utasítását is szó nélkül követem, s csak azután szólalok meg ismét, hogy magunk mögött hagytuk azt a kidőlt fát.
- Nekem is hiányoztak a beszélgetéseink, hogy halljam a hangod, hogy teltek a napjaid. - hogyne emlékeznék a riasztóra! Az egész, utazás előtti időszak egy merő káosz volt, túlóra túlóra hátán, egy rakás intézni való... Így, hogy ezen a héten is, meg a következőn is távol leszek néhány napot a rendelőtől, egyszerűen nem tudtuk másképp megoldani a szabadságokat, mint némi túlórával, de valamit valamiért.
- Ki gondolta volna, hogy ilyen kötődés ki tud alakulni telefonon keresztül is? - azt nem mondom, hogy teljesen megértem, miért lógnak a mai fiatalok folyamatosan a telefonon, de azt hiszem, már kezdem kapisgálni. Ha nem tapasztaltam volna meg személyesen, biztos, hogy kétkedve hinnék csak benne, hogy lehetséges egyáltalán ilyesmi.
- Kár, hogy ilyen messze lakunk egymástól. Nem mondom, még mindig jobb a telefon, mint levelezve heteket, hónapokat várni egy-egy válaszlevélre, de mennyivel másabb lenne, ha csak azért hívnánk egymást, hogy nincs kedved együtt ebédelni? Vagy munka után meginni valamit? - esetleg kirándulni egyet a környéken, kivitorlázni az öbölbe? Vagy bármi hasonlót összehozni.

- Úgy tűnik ebben van már rutinod. - bólintok egyetértésben. Nekem még nem kellett sokszor elbújnom, de valószínűleg én sem egy kietlen pusztában rejtőzködnék, hanem bent a sűrűjében. Ha valakinek gyakrabban kell ilyen eszközökhöz nyúlnia, bizonyára jobban is csinálja, szóval különösebben nem aggódok Bruno miatt, hiszen nem véletlenül élt el ilyen sokáig. Tudja mit csinál, nem szólok bele, nem is tehetném.
Csak röviden nevetek azon amit mondott, hogy néha lemerül a telefonja. Igen, ez olyankor elég bosszantó, de így visszagondolva, most, hogy itt van, egészen vicces. Ez valami generációs dolog lehet, velem jó ha évente maximum egyszer történik ilyesmi.
- Vannak, igen. - számos előnyt tudnék felsorolni azon kívül is, hogy a hang mellé már így vannak vizuális élmények is. Szó szerint karnyújtásnyira van, és már önmagában ez a tény is izgalmas a korábbi telefonálásokhoz képest. Bár voltak kétségeim, hogy esetleg nem lesz mondanivalónk egymásnak így, hogy nem a “megszokott” módon beszélgetünk, de már ilyen rövid idő után is biztos vagyok benne, hogy ez alaptalan volt.
- Rendben. Szavadon foglak, szeretek gyűjtögetni. - legjobb ilyenkor az erdőben, ha véletlenül áfonya bokorra bukkanok, biztos, hogy szüretelést tartok. Persze nem szedek le sosem mindent, hagyok az állatoknak is. A gombákkal már más a helyzet, a kedvenceimmel tényleg képes lennék megtölteni az egész
- Komoly szereped van a dologban, szóval igazából hálásnak kellene lennem. - tény, hogy megijedtem az első találkozáskor, de az azóta eltelt időben megtanultam bízni benne. Meg más farkasokban is, így már az energiáik sem teljesen ismeretlenek számomra. Mondhatni felkészültem a találkozásunkra, mégis ez a sok-sok beszélgetés az ami segített abban, hogy legyűrjem a félelmeim nagy részét.
- Én nem érzem így. Minden új dolog amit megismerek valahogy hozzáad az életemhez, és nem érzem kisebbnek tőle magam. - valószínűleg még nem éltem eleget, vagy túl keveset tudok. Ha a nulláról indulsz, ezeket a dolgokat inkább sikerként éled meg, hogy megtanultál valamit, találsz egy érdekes cikket, vagy ilyesmi. Nekem még csupa újdonság és színes izgalom a világ, mert még nem jött minden szembe kétszer. Ilyen értelemben nincs bennem szorongás, hála égnek.
Örülök, hogy benne van a meglepetésben. Szeretem az ilyesmit, valahogy mindig egyfajta figyelmességet éreztem ezekben a dolgokban. Úgy meglepni valakit, hogy örüljön is neki, figyelmességet és bizonyos értelemben erőfeszítést igényel. Összekötni a pontokat, tervezni, megvalósítani. Mint Bruno szülinapi ajándékát. Jó, oké, a dallal elrontották kicsit a kollégák, de megesik az ilyesmi.
- Én korábban egy kollégiumi szobában laktam, aztán egy kicsi albérletben. - vonok vállat, mert ez alapvetően nem hely kérdése. Nem akarom feszegetni, vagy nem volt hozzá kedve, vagy valami más miatt engedte el a dolgot. Lényeg, hogy most itt vagyunk, és egyelőre úgy tűnik egyikünknek sincs ellenére a program. - Seattle-ben merre volt a lakásod? Bitter Lake környékén nöttem fel, de a város többi pontját is egész jól ismerem. - azt már mondta, hogy élt egy ideig Seattle-ben, de eddig nem került szóba, hogy hol. Bitter Lake nem éppen valami csilivili környék, de vannak rosszabb helyek is ahol egy gyerek felnőhet. Szerettem ott lakni, mindent egybevéve.
Indulás előtt még ellenőrzön a hajót, oké, nem teljesen a teljes nagy rutint járom végig, de ahhoz épp eleget, hogy nyugodt legyen a lelkem. Sokszor volt már, hogy enélkül indultam el, de elég volt egyszer pórul járni, és máris figyelmesebb lettem. A hibáimból általában tanulok.
- Így is lehet mondani. Az enyém mostanáig szinte teljesen átlagos, leszámítva az apámat akiről meg nem is nagyon akarok tudni. Nálatok könnyebb a helyzet így, hogy a hagyományoson felül ott vannak még a vérvonakhoz köthető ágak is. - elgondolkodok egy kicsit a dolgon. Igen, jóval összetettebb, de ugyanakkor egyszerűbb is, bizonyos szempontból. Na nem mintha azt gondolnám, hogy jobban dokumentálják a farkasok az ilyesmit, de ott az emlékezés is, ami nem elhanyagolható.
- Igazából azért nem szoktam ilyesmin gondolni, mert felhozná az emlékeket a saját múltamról. Azzal pedig még túl sokat is foglalkoztam, nem vezet sehová ha újra meg újra bele hempergek a szomorúságba. - megcsóválom a fejem. Éveket töltöttem azzal, hogy magamat hibáztattam, aztán sopánkodtam, elengedtem a hivatásomat, mert bűntudatot éreztem. Nem kell, hogy most amikor rendezném a soraimat, megint kezdődjön az egész depresszió az elejéről. Azzal nem hozok vissza senkit, csak a saját boldogságom útjába állok vele. Ezért is van, hogy a történelmünket is próbálom analitikus szemmel nézni, nem bele keverni az érzelmeket, inkább szó szerint tanulom, mintha csak egy iskolai történelem könyvet olvasnék.
Sikeresen elkerüljük a sebesebb sodrást a folyó jobb oldalán, így megosztom vele a gondolataimat. Mármint arra vonatkozóan, amit korábban nem mondtam el. Mondtam, csak pont nem hallotta. Nem könnyű csendben várnom a válaszát, egy kicsit feszültebb is lettem, de ettől még nem kevésbé őszinték a szavaim, és komolyan is gondolom, hogy hiányzott. Jobban is, mint amennyire ez a furcsa barátság indokolná.
- Szeretem a történeteidet. Meg azt is, ahogy megosztod velem. - akár arról van szó, hogy mi történt aznap, vagy mit csináltak Dorával, akár a régi dolgokról. A történetmesélés, különösen ha valaki jól csinálja elég ritka. - Tényleg, hogy van a macska? Megtanulta már a helyét? - ezek a kis szobacirkálók nagyon makacsak tudnak lenni, és persze sok dolgot tönkre tesznek, szétkarmolnak, megrágnak és lepisilnek. Valahogy nem érzek rá késztetést, hogy most rögtön beszerezzek én is egy házi kedvencet, de ami késik nem múlik, egyszer még az is lehet, hogy lesz egy kutyám vagy ilyesmi. Szeretem az állatokat.
- Talán ez nem is a telefonon múlik, vagy azon, hogy személyesen találkozunk-e. Én mindig őszinte voltam hozzád, és nincs okom mást feltételezni rólad se. Ennek valamivel nagyobb a szerepe szerintem, mint, hogy telefonon vagy levélben vagy hogyan beszélgetünk. - bennem is kialakult egy egészen komoly kötődés, a körülmények ellenére. Aztán az is lehet, hogy pont a telefon segített, így könnyebb őszintének lenni, nem kell félni attól, hogy a másik látja a zavarunkat, vagy a bizonytalanságot.
- Ezen én is gondolkodtam már. Sokat, ami azt illeti. - értek egyet, és nem tudom visszatartani a csalódott sóhajt. Igen, sokkal könnyebb lenne, és valószínűleg bennem sem lenne vagy lett volna az a rengeteg kérdés. Meg néha a szomorúság, amiért pontosan ezeket, amiket felsorolt nem tudjuk megtenni. Nincs olyan opció, hogy csak úgy összefussunk valahol egy kávéra, vagy elmenjünk moziba. - Arra is gondoltam, hogy ez az egész… nehéz. - különösen az utóbbi egy-másfél hónap volt igazán nehéz. Hiányzott, az is, hogy beszéljünk, az is, hogy nem láthatom, nem tudok dűlőre jutni saját magammal. - Aztán megcsörren a telefon, és örülök annak is ami van. Jobb, mintha egyáltalán nem beszélnénk többet. - nem teszem hozzá, hogy ahhoz túlságosan megkedveltem. Persze, hiányzik, és azért hiányzik, mert nem tudunk olyan gyakorisággal találkorni mint szeretném. De ez van, a semminél több, és igazából örülök neki, hogy ha ilyen szokatlan módon, de megtaláltuk egymást. Az első rádiós szereplése után el is engedhettük volna a dolgot, de nem tettük. Nem bántam meg, egyáltalán, de nyilvánvaló, hogy a távolság miatt itt lebeg egy probléma, amit most a hétvégén meg kellene oldanunk ha jót akarunk magunknak. Csak még azt nem tudom, hogy hogyan.

- Akad némi. - akár másnak kell a nyomára bukkanni, akár engem próbáltak megtalálni, kijutott már mindkettőből az éveim során, még ha nem is mostanság, de elég jól sikerült elsajátítanom, hogyan hagyjak minél kevesebb nyomot magam után.
- Ezen ne múljon. Akkor a visszaút előtt mindenképp sétálunk egyet az erdőben. Vagy mezőn, attól függ, hová is viszel pontosan. - különösebben nem esek kétségbe, elvégre nyár van, tárva nyitva a természet éléskamrája, és nem kell hozzá mást tenni, mintsem nyitott szemmel járni. Még ha mások hasonló indokból is érkeztek errefelé, amit mondjuk elég valószínűtlennek tartok, akkor is biztosra venném, hogy nem távozunk üres kézzel. Már csak azért sem, mert a nyilvánvaló, és minden amatőr számára is nyilvánvaló bogyókon meg terméseken túl is számos növényt lehet találni ilyenkor is, amiket fel lehet használni – akár teának, salátának, mártáshoz, vagy akár fűszerként. Ki tudja? Lévén, Bia régebb óta itt él, mint én, az sem kizárt, hogy még én tanulok tőle valami újdonságot!
- Valóban? Ez esetben örülök, ha segíthettem, még ha így tudtomon kívül is. - vallom be, és egy kicsit még talán meg is hatódok a szavain. Mert egy dolog tudatosan segíteni másoknak, de amikor mindezt úgy sikerül elérned a szavaiddal, vagy a viselkedéseddel, hogy mit sem sejtesz róla, nos… az egy egészen más, megható érzés.
- Tudod, ha valamit, ezt annyira irigylem tőletek, fiataloktól. Teljesen más szemmel néztek a világra, sokkal frissebben, pozitívabban, reményekkel telibben. - mondhatnám, hogy ne aggódjon, az évek jó eséllyel úgy is kiölök belőle, vagy legalábbis megkoptatják kissé, elég néhány csapás az élettől. De ismerve a múltjából mindazt, amit eddig megosztott velem, valószínű, hogy őt keményebb fából faragta az élet, mint amilyenre elsőnék tűnne. De legyen akármilyen pozitív személyiség is, akkor sem lehet összehasonlítani azzal, mint amikor évszázadokon keresztül élsz, és élsz át mindenfélét.
- Oké, jogos, igazad van. A lakáshoz nem sok köze van. Inkább pontosítanék… az akkori életstílusom mellett nem igazán tudtam volna úgy foglalkozni vele, ahogy szerettem volna. - lehet, hogy bérelhettem volna mindig, amikor kedvem támad, vagy itthon vagyok, de az mégsem az igazi, pláne ha ilyen dologról van szó, ami ennyire közel áll az ember szívéhez – vagy rendesen, vagy sehogy. Azt meg, hogy megkockáztassam, hogy minden alkalommal ellopják, csak mert hónapokig felé sem nézek, szintén drága mulatság lett volna, mellé felesleges fejfájás. Viszont most tényleg adott minden körülmény, szabadidő, a víz közelsége, nem hiába, hogy idén végre rászántam magam a vitorlázásra. De nem tartom kizártnak, hogy a nap végére a csónakázáshoz is visszatér a lelkesedésem annyira, hogy beszerzek egyet a házunkhoz.
- Én egy kicsit arrébb, az egyetemi negyedben. Ha épp itthon voltam, akkor néha ott is megfordultam az egyetemen, mint vendég előadó. - osztottam meg vele. Most sem ritka, hogy a helyi egyetemen tartok egy-egy órát, szeretem is, változatosság is, de az, hogy minden nap ott álljak a pódiumon, és csak elméletben beszéljek arról, amivel mostanság napi szinten foglalkozok… túlzottan hiányoznának a műtétek, úgyhogy végül ez lett nálam az arany középút. Meg az, hogy szinte mindig akad egy-két gyakornokunk a rendelőben, akinek terelgetjük a lépteit.
- A vérvonalunkat könnyebb visszakövetni. Azt mondjuk nem tudom, a kölyköm tovább vitte-e már azóta, hogy utoljára hallottam felőle, de ami a családfát illeti… huh! Csak a lányom ágát ismerem, de azt sem olyan egyszerű követni. - nem mint ha olyan kacifántos lenne, egyszerűen csak jó pár generációval bővült az elmúlt bő 200 év alatt. Még szerencse, hogy amíg élt, egészen jól sikerült lejegyezni, így azért sokkal egyszerűbb nyomon követni a leszármazottaimat, még úgy is, ha ők nem tudják, ki is vagyok valójában. Másfelől pedig különös belegondolni, hogy ha annak idején én is a tengerbe veszek a szülőanyámmal, akkor egyikük sem létezett volna soha.
- Nézd, amíg friss a seb, tényleg felesleges önmarcangolás ilyesmivel foglalkozni. Aztán ki tudja? Lehet, hogy évtizedek múlva egyszer feltámad benned a kíváncsiság. - vonok vállat, miközben szinte hangtalanul evezek mögötte. Lehet, hogy az arcán átsuhanó érzéseket így sem láthatóm, maximum amik átsuhannak a szívén, de még így is fényévekkel jobb, mint egy telefonos beszélgetés – Ne aggódj, én sem akkor álltam neki a kutatásnak, miután egyedül maradtam. - egyszerűen csak régebb óta élek, több idő eltelt azóta. Lehet, hogy számára sok emlék olyan, mint ha tegnap történt volna, esetemben néha olyan érzésem van, mint ha egy teljesen másik élet lett volna az, amit magam mögött tudok. Újabb közhely, hogy az idő gyógyít, de valóban így van. Csak türelemmel ki kell várni.
- A macska… az macska. Jól van, gondolom, de vannak kétségeim benne, hogy valaha is meg fogja tanulni, hogy hol a helye. - tudom, mondani sem kell, nem vagyok kimondottan macskás típus, ha rajtam múlt volna, biztos, hogy nem is lenne ilyen háziállatunk. Annak fényében, hogy vérfarkas vagyok, talán megbocsájtható bűn, de lévén, Dora kapta, és megígérte, hogy gondját fogja viselni. Amíg betartja a szavát, és a kis szőrmók nem teszi tönkre a berendezést, vagy randalírozik a szobámban, addig megleszünk egymás mellett.
- Annak biztosan, ami pedig a többit illeti, lehetséges. Ez inkább a te szakterületed, mint az enyém. - mosolyodok el, én maximum a saját tapasztalataimról tudnék regélni, ő meg ha nem is praktizált, de csak ezt is tanulta éveken keresztül.
- És mire jutottál? - kérdeztem vissza kíváncsian, vajon van-e bármi meglátása, véleménye, javaslata? Esetleg hagyjuk a „kapcsolatunkat” továbbra is képletesen békésen csordogálni hagyni a medrében, meglátva, hogy végül hová vezet? Egy kiszáradt mederbe, valami kis hegyi tavacskába, ahol megreked, vagy egy nagyobb folyóba, az egy még nagyobba, mígnem elérjük a tengert?
- Nem egyszerű, de lehetne rosszabb is. Legalább csak Alaszka két különböző részén lakunk, nem az országén. Gondolj bele, ha valamelyikünk mondjuk Floridában élne, vagy a Hawaii-szigeteken! - nem mondom, ez a fél napnyi vezetés is fárasztó tud lenni, de hogy ugyanennyi időt, vagy még többet repülőgépen kelljen eltölteni, annak már a gondolatától is lever a víz. Pedig az előbb emlegetett szigetcsoport amúgy rajta van a bakancslistámon, hogy hol szeretnék még lakni, ahol eddig nem.
- Nekem is hiányozna, ha nem beszélnénk többet. De nézzük a jó oldalát, itt ez a pár nap, lehet, hogy a végére azt fogod kívánni, bár maradnék inkább csendben! - nevetek komolytalanul. Nem mint ha annyira szószátyár típusnak tartanám magam, de ha már az előbb szóba került az őszinteség, van valami felemelő érzés abban, ha az embernek nem kell minden szavára figyelnie, meg titkolóznia a másik előtt – De tényleg, ha túl sokat beszélnék, nyugodtan szólj rám, vágj nyakon, vagy bármi, nem sértődök meg és veszem a lapot. - teszem még hozzá, ismét a folyó közepe felé irányítva a csónakunkat.

- Ha akarjuk, lehet bármelyik, bár én eddig úgy tapasztaltam, hogy az erdőben többmindent lehet találni. Mondjuk főként gombákat szoktam keresni, meg gyógynövényeket teákhoz és főzetekhez. - vallom be, hogy mi a gyengém az erdő ajándékai közül. Nem a legbiztonságosabb, de igazából ha nem tudjuk melyik bogyó ehető és melyik mérgező, akkor a gyümölcsökkel sem sokkal egyszerűbb.
- Gondolod, hogy ez neked már nem menne? Ez is olyan valami amit lehet tanulni, ha akarod még lehetsz lélekben te is fiatal és bohó. - megfiatalodni már nem fog, de végső soron a pozitív gondolkodást lehet tanulni meg gyakorolni. Vannak erre is különböző módszerek, ezen ne múljon, megtanítok neki mindent amit tudok. Meg aztán ott van a kis lakótársa is, fogadok, hogy legalább annyi lendületet visz a mindennapokba mint ahány ősz hajszállal gazdagítja. Szóval, optimizmusban nem lesz hiány, majd meglátja, mostantól erre is koncentrálok majd a beszélgetéseink során.
- Csak a csónakokkal kapcsolatban gondolod így, vagy általában mindenről? - sosem hittem volna, hogy az a “mindent vagy semmit” típus lenne. De úgy tűnik senki sem tökéletes, vannak témák amik így működnek nála. Mondjuk megértem, ha nem akar valami egyesületnél lapátot ragadni, akkor elég költséges egy hobbi, és engem is bosszantana ha nem lenne rá elég időm. Vagy kedvem. Ennyi sok év alatt ezzel a rengeteg költözéssel gondolom már elég sokféle életet is élt, bizonyára volt ami pörgősebb, van ami nyugodtabb mint az Anchorage beli időtöltése. Azért nem mondanám akciódúsnak egy sebész mindennapjait, még ha ezek az incidensek mint a betörés egy kicsit meg is kavarják az álló vizet. Azért remélem, hogy a barátságunk megmaradhat, még ha nem is tökéletes minden körülmény…
- Régóta tanítasz? - azt tudtam, hogy most is szokott néhány órán előadni az egyetemen, de nem tudom még, hogy milyen régóta űzi ezt a műfajt. Egy-két évtizede, vagy esetleg régebb óta? Biztosan élvezi különben a költözéssel ezt is elengedte volna, bármennyire is könyörög a helyi egyetem. - Nemrég engem is felkértek, hogy tartsak egy pár órát a rádiózásról. Műsor szerkesztés, meg ilyesmik. De még sosem tanítottam szóval nem tudom, hogy vállaljam-e. Azt hiszem nekem nem menne a dolog. - megcsóválom kicsit a fejem. Egy dolog csinálni a dolgod, egy másik pedig átadni a tudásodat. Valószínűleg túl fiatal vagyok még ehhez, minden tapasztalatom ellenére is.
- Furcsa lehet belegondolni, hogy a lányodnak köszönhetően milyen sokan kötődnek hozzád genetikai értelemben. Ha abból indulok ki, hogy az átlagos családfák mennyire szerteágazóak, gondolom mára már nagyon sokan lehetnek. Legalábbis remélem. - mosolyodok el halványan. Normál esetben szinte exponenciálisan növekednek a családfák a rengeteg leszármazottal. Rosszabb esetben viszont egy-egy ág teljesen kihal, vagy össze szűkül, hogy már csak egy-két ember tartja a frontot. Remélem, hogy az ő utódaival nem ez a helyzet, és jó sokan vannak, még ha nem is ismeri őket személyesen. Furcsa belegondolni, hogy nekem valószínűleg sosem lesznek leszármazottaim, a Giles ág rám eső része jó eséllyel zsákutca lesz. Mivel már a húgom sem él, ezért a teljes elágazás kiesik. Szomorú, de ez van, megbékéltem már ezzel, és ezekben a mai viharos időkben gondolni se akarnék gyerekre. Meg nagyon máskor sem, ez nem egy olyan életforma amit megosztanék egy kisbabával. Túl sok a veszély, és én biztosan nem állnám olyan derekasan a sarat mint más őrzők akiket ismerek, és vannak gyerekeik.
- Azt hittem valami olyasmit fogsz mondani, hogy pár évtized, és már el is felejtem az egészet. Az valamivel… könnyebb lenne. - elgondolkodok egy kicsit. Tanultam erről, hogy a feldolgozásnak, gyásznak milyen lépései vagy fokozatai vannak, és azt is tudom, hogy már egész jól állok, az út jelentős részét megtettem. De a neheze még hátra van így is. Pár évtized múlva inkább remélem, hogy elhalványodnak ezek a dolgok, és nem pont akkor akarok majd megint leásni a mélyére.
- Hátha összebarátkoztok. - kicsi az esélye, de azért ne zárjuk ki. Láttunk már csodákat. - Meg aztán, Dorának is jól jön ha tanul egy kicsit ebből a szituációból, gondoskodni egy másik élőlényről elég nagy kihívás tud lenni. - még az egyetemen a szobatársamnak volt egy hörcsöge. Eléggé szétszórt csajszi volt, így leginkább én tartottam életben a kis rágcsálót, és már ez is épp elég stresszes volt néha. Főleg mikor nem felejtette el megetetni, és dupla adag kaját kapott a kis rágcsáló.
- Akár a szakterületem, akár nem, igyekszem nem analizálni a környezetemet. Eleinte folyton ezt csináltam és eléggé frusztráló volt. Ma már inkább próbálom úgy élni az életet mint egy átlag ember. Nem is igazán lenne fair, ha kielemezném a beszélgetéseinket. Nem azért osztod meg veled azokat a dolgokat, hogy nagyítóval keressek benne… tudom is én, valami elmebajra utaló jelet. - nevetek egy kicsit játékosan, hogy nehogy komolyan vegyen. Tényleg eszemben sem lenne elemezgetni a viselkedését vagy mindazt amit mesélt. Persze, magánemberként megvan a magam véleménye, meg nem lehet teljesen eltávolítani a gondolataimtól a tanulmányaimat. De már így is épp eléggé összetett ez a dolog, nem hiányzik, hogy még teóriákat is gyártsak.
Aztán egy kicsit más vizek felé evezek, szó szerint és képletesen is. Jó lenne tudni, hogy tulajdonképpen merrefelé is tartunk, mert az idegrendszerem már nem sokáig bírja ezt a sodródást az árral.
- Épp elég ezzel is megbirkózni, ebben igazad van. Ezekben a hónapokban még nem is olyan vészes, de télen? Mondjuk ennyi erővel a szomszéd város is lehetne, akkor se lenne jobb a helyzet. - ismeri már ő is ezt a vidéket, néha egyik napról a másikra leesik fél méter hó, aztán csak leshetünk a füstbe ment és alaposan tervezett találkozási tervek után. Sok dolog van ami elromolhat, de talán igaza van, és csak elszántság kérdése az egész. Végtére is repülőre is lehet ülni, meg találkozni félúton. Nem tudom még, hogy hogyan, de meg lehet oldani ha akarjuk. Próbálom úgy felfogni a helyzetet, hogy minden befektetett energia csak annak függvényében sok vagy kevés, hogy mit kap érte cserébe az ember. Ha ezt a dolgot is sikerülni tisztáznunk, a fene se tudja. Talán még a Hold sem tűnne olyan messzinek.
- Te, sokat beszélni? Ugyan már! Egyikünk sem tud olyat.- nevetek vele, mert azt szeretem a legjobban a beszélgetéseinkben, hogy hol nekem van szómenésem, hol meg neki. De eddig sem zavart, amikor perceken át hallgattam a történeteit akár a napjáról, akár a távoli múltról, kizártnak tartom, hogy élőben idegesítsen. - Rendben, bár nem hiszem, hogy túl soknak fogom érezni. Inkább túl kevésnek fog tűnni utólag, amikor majd haza mész. - mosolyodok el, mert ez van, ez a pár nap ajándék, aminek minden percét érdemes lenne kihasználni. Jó lett volna tegnap is mondjuk egy közös vacsi, de annyira hulla voltam az edzés után, hogy nem tudtam volna koncentrálni rendesen. Amint hazaértem elaludtam, aztán persze jött is a hajnali álmatlanság.
Egy kicsit lelassítok, elgondolkodva nézem a körülöttünk húzódó partot. Nemsokára megérkezünk, igazság szerint majdnem fele annyi idő alatt mint gondoltam.
- Van egy egészen jó hírem. Nem számoltam vele, hogy ketten leszünk, dupla erővel, szóval mindjárt itt lesz a part ahol kiköthetünk. - jegyzem meg vidáman, mert bár jó móka volt, és hazafelé mehetünk lassabban, vagy lejjebb is csoroghatunk kicsit a folyón, azért örülök neki, hogy most közeledik a szárazföld.
Amikor egy kisebb kanyar után már látjuk a kavicsos partot, mindig mondom az irányt, mert lehet, hogy régebb óta csónakázik, de ezt a helyet én ismerem jobban. Ha elég jó tempóval érkezünk, egyikünknek sem kell térdig gázolnia vízben, de úgy tűnik erőben nincs hiány, inkább az lesz a meglepő ha nem találnánk el kellő erősséggel a partot. Amikor megérzem, hogy a hajó orra a kavicsok közé fúródik, vidáman elmosolyodok.
- Előre megyek, utána ki tudjuk húzni teljesen. - jegyzem meg, miközben felállok, hogy óvatosan a partra lépjek a hajó orrából. A kavicsok kellemesen zizegnek minden lépésnél, szép idő is van, és szerencsére a táborhelyen sincs kupi. Voltam már itt úgy, hogy korábban egy bulizó társaság mindenféle szemetet hagyott itt szanaszét, de most még ez is klappol, mondhatni teljes fényében tündököl a délelőtti napsütésben. Miután közös erőkkel kihúztuk a hajót a partra, egy boldog mosollyal fordulok Bruno felé.
- Maradhatunk itt egy kicsit, ha szeretnél körülnézni, nem sietünk sehová. - valahogy ez, hogy ideértünk, és megmutathatom neki a kedvenc helyeimet Fairbanks környékén most egészen felvillanyoz. Korábban azt mondta, hogy nem zavarja, így egy kicsit újra elengedem magam, de most már sokkal tudatosabban, nem csak úgy pulzál a semmibe az energiám, hanem kifejezetten felé irányul, szinte körbe fonja mint egy puha pehelyfelhőből készült takaró. Nem sokáig, épp csak pár másodpercre, mert úgy érzem a szavak nem írnák le megfelelően, hogy mennyire örülök most annak, hogy itt van, alig karnyújtásnyira.

- Attól is függ, hogy milyen erdő. - csóválom a fejem, mert nagyon nem mindegy, hogy valami fenyőerdő, szinte nulla aljnövényzettel, valami lomblevelű erdőről van szó, vagy láperdőről, aminek nagy részét víz borítja. Mindegyiknek elég sajátos és eltérő növényzete meg élővilága tud lenni.
- Nézd, Bia… nem hiszem, hogy olyan borúsan látnám a világot, igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, de egyszerűen vannak dolgok, amiket ha egyszer megtapasztalsz, átélsz, sosem felejtesz el. Maximum, ha kitörölnék az emlékeidből, de akkor meg most én sem az lennék, aki. - hála az égnek egy részét már csak a történelemkönyvekből ismerheti, nem fenyeget olyan veszély, hogy újra át kelljen álni, de a háborúkért nem is kell túl messzire menni. Nem mint ha hiányoznának, remélem, kimarad az életéből, mert azok sem tartoznak a legkedvesebb emlékeim közé. Bőven elég ez a mostani bizonytalanság Alignakkal meg a különféle, farkasokat érintő furcsaságokkal.
- Hm, ez igazán jó kérdés. Hadd gondoljam át egy kicsit… - kértem némi haladékot, mert ritka az, hogy olyasmit kérdezzenk tőlem, amire nem tudok egyből válaszolni. Neki sikerült, és fontos kérdés lévén nem is akarok hülyeséget mondani, így egy pár percig némán evezek mögötte, amíg kicsit rendezem a gondolataimat.
- Túlzás lenne azt állítani, hogy mindenhez így állok, annyira maximalista azért nem vagyok. De… ami fontos számomra, vagy igazán számít, ott eléggé. Már amennyire az élet engedi. - mert nyilván ember tervez, valami meg mindig történik, ilyen az élet, nagyon nem lehet mit kezdeni vele, csak alkalmazkodni – Gyógyításban is abszolút igaz. -lehet, hogy valami nekem egyszerű rutin műtét, de másnak az egész életét megváltoztathatja – Meg kicsit talán olyan, mint a házasság meg a gyerekek, ha nem vagy benne biztos, hogy tényleg ezt akarod, vagy nincs elég elköteleződésed hozzá, akkor úgy már rosszul kezdődik az egész. Oké, aláírom, azért az érzések is erősen tudnak befolyásolni, meg a szerelemben sem kell különösebb logikát keresni... Például bármikor újra házasodhattam volna én is, úgy is ez volt a megszokott társadalmi elvárás, de most csak azért, hogy legyen egy nő, aki a nevemet viseli, de amúgy a jövőnket se bírjuk együtt elképzelni, meg egy rakás gyerek akik majd egymást marják az örökségért… áh, hagyjuk is. - csóváltam a fejemet, bőven elég érvágás volt megszoknom ezt az egész, európai telepes kultúrát a maga keszekuszaságával és sokszínűségével. Még ha találkoztam is olyannal, akivel jól kijöttem volna, túl nagyok voltak a társadalmi és kulturális különbségek, hogy hosszabb ideig is jól működjön. Helyette inkább próbáltam megtalálni a helyem ebben az egészen új és relatív idegen világban. És a témára visszatérve, azt hiszem, végül csak igaza van... nem csak a csónakázásra igaz esetemben.
- Annyira nem mondanám, legalábbis a mostani formában, nagyjából a hetvenes évek óta. - osztom meg vele, különösebben nem titok, azelőtt maximum gyakornokaim voltak, ugyanúgy, ahogy most is, de az egyetem falai között valahogy akkoriban kezdődött a tanítás – Nocsak, tényleg? Nem is mesélted még! - felelem meglepetten, nem kevés kíváncsisággal a hangomban. Nem is tudom, miért hittem elsőre, hogy valamilyen pszichológiai témában keresték, viszont ez a rádiós is érdekesen hangzik.
- Egy próbát megér, nem? Aztán ki tudja, lehet, hogy te is megszereted. Ha meg mégsem, bármikor mondhatod, hogy köszi, elég volt. Így mondhatod, hogy megpróbáltad, és nem lóg a levegőben elvarratlanul a szál, hogy „mi lett volna, ha mégis lett volna elég bátorságom hozzá”. - osztom meg a véleményemet. Lehet, hogy az ismeretlen sokszor félelmetesnek tűnhet, de sokszor egyáltalán nem olyan vészes, mint azt elsőre gondolnánk.
- És akkor még ott a fiam ága, amiről semmit sem tudok. - ami lehet, hogy vele meg is szakadt, vagy ugyanolyan szerteágazóvá nőtte ki magát, mint a testvéréé, csak épp sosem volt alkalmam megismerni. Bia szavaira is csak szótlanul bólintok, akadnak azért rajta szép számmal, fejből talán én se tudnám az egészet visszamondani.
- Nem hiszem, hogy az ilyesmit valaha is el lehet felejteni. De ettől függetlenül könnyebb lesz. - felelem csendesen. Egy szerettünk elvesztése elég megrázó és meghatározó ahhoz, hogy csak úgy kisöpörjük az emlékeink közül, hazugság lenne az ellenkezőjét állítani.
- Igyekszem nem elzárkózni a lehetőségtől, könnyebb lenne mindenkinek, de egyelőre nem igazán adja jelét a kis szőrmók, hogy barátkozni szeretne. De Dorával jól kijön, az a lényeg. - a többivel is abszolút egyet értek, tényleg nem kis felelősség egy másik élőlényről gondoskodni, még ha csak egy kismacska is, hátha jót fog tenni Dorának hosszú távon. Akár tanul egy kicsit más jellegűbb felelősséget, akár egy kicsit kevésbé érzi magát magányosnak vagy elveszettnek távol a családjától, otthonától.
- Ne aggódj, az elmebajra utaló jelekkel nem sűrűn szoktak büszkélkedni az emberek. Vagy ha igen, akkor ott már elég komoly gondok vannak. De értem, mire gondolsz, a mi szakmánknak is van hasonló „mellékhatása”. - csak ott nem a másik lelkében vájkálsz, hanem szemmel vetkőzteted, meg azon agyalsz, mit lehetne tökéletesíteni a másik kinézetén. Pláne pályakezdők tipikus hibája, aztán idővel megtanulja az ember, hogy a tökéletesség nem minden. Sőt… Ami meg az elmebajt illeti, nincsenek nagy kétségeim, esélyesen tudnék olyan történeteket is mesélni, hogy többet se merne egyedül a közelembe merészkedni, de eszem ágában sincs megrémíteni, vagy bántani.
- Télen, ha leesik egy méter hó, akár ha egy utcányira laknánk egymástól, akkor se lenne jobb. - vonok vállat, ha a házat sem tudod elhagyni, mindegy, hogy 1 mérföld vagy 360, nem igaz?
- Ó igaz, mi nem olyanok vagyunk! - derülök jót a válaszán, mert tényleg nem kell egyikünket sem féltani – Hallgatásban is jó vagyok, de valahogy így, ennyi idő után felemelőbb élőben beszélgetni, mint élőben hallgatni. - megvan annak is a maga szépsége, varázsa, amikor a csend két ember között már nem kínos, hanem megnyugtató meg békés, szeretetteljes, de addig azért el kell jutni.
- Hm? - hümmögök kíváncsian a háta mögött evezve, majd amikor mondja, hogy lassan megérkezünk, kíváncsian fürkészem a tekintetemmel a partot, követve a mozdulatait, melyik részen is fogunk kikötni – Mást nem, hazafelé mehetünk egy kis „kerülővel”, ha lesz hozzá kedvünk meg energiánk. - akár egy darabon tovább evezhetünk felfelé a folyón, mielőtt a sodrással visszatérnénk az eredeti kiindulási helyünkre, majd meglátjuk még, mi mindent tartogat a nap, úgy sem rohanunk sehová.
- Csak utánad. - mutatok előre, miután partot fogunk, majd miután kiszáll a csónakból, az evezőmet biztos helyre lerakva én is csatlakozok hozzá, hogy gondoskodjunk róla, nem csak az evezőink, de a csónak is itt lesz még a visszaút során. Na az lenne még a szép! Meg a kínos…
- Szeretem az ilyen békés helyeket. - azt túlzás lenne állítani, hogy háborítatlan, mert elég csupán körülnézni, hogy hozzáértő szem lássa, azért rajtunk kívül mások is megfordulnak errefelé, de nincs ebben semmi meglepő, ilyen közel a városhoz. Ahogy abban sem, hogy nincs kedve mindig órákat túrázni az embernek ahhoz, hogy valami háborítatlan területre bukkanjon. Épp a környéket figyelem szótlanul, fülelve a természet zajaira körülöttünk, amikor ismét megérzem az ismerős energiákat, miközben körbelengenek – ám ezúttal csak egy néma mosoly, és egy kósza pillantás jelzi a szemem sarkából, hogy nem kerülte el a figyelmemet.
- Ó igen, és a kosarakat se felejtsük el! Mondjuk nem tudom milyen messzire sétálunk, de ha vannak mosómedvék a környéken, azok tuti előszeretettel kiszolgálnák magukat belőle. -rafkós kis dögök tudnak ám lenni, ha potyázásról van szó, nem mondom, hogy nem értem meg őket, de azért bosszantana, ha pont a „bakancslistás” piknikünket tennék tönkre a felbukkanásukkal.

- Úgy értettem, hogy ebben az erdőben. - teszem hozzá a fejem is oldalra biccentve egy kis mosoly mellett, amikor látom a fejcsóválást. - És mielőtt megjegyeznéd, ebben az évszakban. Több mint öt éve járom a környéket, már megvannak a magam lelőhelyei. - biztosítom róla magabiztosan. Ennyi idő alatt még azt is kitapasztaltam, hogy mik azok a kuckók, amiket más is meg szokott dézsmálni, megkerestem magamnak a saját klassz kis bokraimat és kidőlt fákat. Persze vannak napok amikor nem jön össze, de az többnyire közvetlen fél előtt van, és üres kézzel még sosem mentem haza.
- Tudom. Nem is szeretnélek megváltoztatni, ilyennek kedvellek, amilyen vagy. Minden emlékkel együtt, még akkor is ha tudom, hogy… hát, több év kellene, hogy legalábbis a fontosabb dolgokat megoszd valakivel. Csak mi fiatalok ilyenek vagyunk. Szeretnénk, ha a világot mindenki ugyanazon a rózsaszín szemüvegen át nézné, még akkor is, ha tudjuk, hogy az csak egy szemüveg. - ez van. Egy időben én is úgy éreztem, hogy fiatal korom ellenére már túl sokat láttam, és rendesen lehúzott a depresszió. Még a napsütésben is a rosszat kerestem, mintha a világ csupa rossz dologból állt volna, de aztán tudatosan elkezdtem egy végtelenül optimista szemléletet építeni. Vannak rá módszerek, és ha nem is törli ki az emlékeket vagy a hatásukat, de legalább visszakapja az ember egy kicsit a mindig jövőbe tekintő érzést. Persze ha nem kell, nem fogom erőltetni, épp elég ha én igyekszem a jót keresni mindenben.
Bizony a következő szavait hallva szükségem is van rá, hogy keressem benne a jót. Csak szótlanul evezek egy ideig, gondolkodva azon amit mondott. Igen. Hagyjuk is, értek vele egyet némán, miközben ezernyi gondolat szalad át a fejemben. Természetes, ha az ember a munkájában és a magánéletében, párkapcsolatában valami különlegesre vágyik, a teljességre úgymond. Hirtelen vág mellkason a gondolat, amin bár párszor már elmélkedtem, de még sosem volt ennyire… fájdalmasan valóságos. Kell is ez az egy-két perc, hogy összeszedjem magam, és rendezzem a gondolataimat, érzéseimet. Nekem még sosem volt férjem, nem voltak gyerekeim, nem volt családom. Nem is lesz valószínűleg. Neki mindez már a háta mögött van, valahol a múltban, amihez úgy tűnik az elmúlt kétszáz évben vagy ki tudja mennyiben senki nem tudott felérni. Milyen buta, gyermeteg elgondolás volt ez az egész a részemről, hogy épp én tudnék áttörni azon a falon. Kapja be az összes madár, de tényleg. Ezért nem hiszek én a jelekben mert egy helyre vezetnek: félre, hamis reményekhez.
- Talán az emberek nem csak ezért vannak valakivel. Nem a gyerekek vagy a pénz vagy egy név miatt. - jegyzem meg halkan, de nem szeretnék többet mondani egyelőre, kár is volna elrontani ezt a szép délelőttöt ilyen komor gondolatokkal. Szerencsére a folyó is állít elénk pár apró akadályt ami segít kizökkenni, és amúgy is, mondhatni foglalkozási ártalom, hogy sikerül viszonylag gyorsan elhatárolódnom mindenféle érzelemtől, ami eddig bennem motoszkált. A tanítás sokkal biztonságosabb talaj. Főleg itt a vízen.
- Akkor gondolom, nem voltál hippi vagy ilyesmi. Hacsak nem a Berkeley-n tanítottál akkoriban. - mosolyodok el játékosan, újra sokkal lelkesebben szelve a habokat. - Csak pár hete kerestek meg, valahogy nem volt rá alkalom, hogy megemlítsem. Nem nagy dolog, meg amúgy sem tudom még mit válaszoljak. - dehogynem nagy dolog. Nem túl sok harminc évest keresnek meg ilyesmivel, pláne úgy, hogy eredetileg nem ezt tanultam az egyetemen, csak ez lett a munkám, amiben megtaláltam önmagam egy részét. - Nem is tudom. A bátorságommal meg az időmmel más terveim voltak, ami azt illeti. Sokkal több energiát kellene fordítanom a társaimra, meg a gyakorlásra. - ez van. Egy dolog a karrier, meg, hogy valamiből élni kellene, de ugyanakkor nincs mese, bőven van még mit tanulnom. Gyógyítóként is, meg ott vannak az önvédelmi különórák, a fizikai edzések, a gyakorlás, meg minden egyéb. Nem tudom beleférne-e még a tanítás is úgy, hogy ne menjen valaminek a rovására. Tanítani később is ráérek, ha nem is itt hanem pár évtized múlva valahol máshol, valami mást.
- Majdnem elfelejtettem, hogy nem csak a lányod van. Keveset meséltél még a fiadról. - jegyzem meg óvatosan, mert bizonyára nem véletlen. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de nem fogom feszegetni. Abból kiindulva, hogy eddig milyen gördülékenyen, egyszerűen osztottuk meg a múltunk darabkáit egymással, nincs szükség faggatózásra. Elmondja, ha akarja.
- Senkinek nem hiszem el az idő mindent megkönnyít maszlagot. - csóválom meg a fejem, majd kesernyésen elmosolyodok - Csak neked. Kár, hogy nekem nincs annyi időm, mint neked. Vannak dolgok, amikhez egy átlagos élet nem elég hosszú. - jegyzem meg én is halkan, majd egy kicsit megint elcsendesedek. Szinte olyan ez mint a telefonbeszélgetések, ott is nevetésből váltottunk komolyabb témákra, és vissza. Úgy tűnik így működünk, ez a dinamika, hullámhegyek és völgyek gyors váltakozása. Élvezem egyébként, nagyon is.
- Próbáld valami nasival. Hátha arra rákattan. Vagy hagyd egy pólódat a kedvenc alvóhelye körül. Ha megszokja az illatod, talán ő is barátságosabb lesz. - anno egy barátom így csinálta, amikor a kutyáját próbálta összebarátkoztatni egy kismacskával. Sajnos annak a sztorinak csúnya vége lett, de Bruno már csak nem eszi meg reggelire a szőrmókot.
- Gondolom. Szinte mindnek megvan. Egyébként nagyon élveztem a múltkori műsort is. Első alkalommal nem volt ennyire határozott a véleményed. Kezdesz belejönni a rádiózásba, vagy a téma az elemedbe talált? - gyakran előfordul, ha valakit többször is meghívunk, hogy idővel teljesen ellazul, és még őszintébben, még lelkesebben tud nyilatkozni. Vele is ez történt volna?
- Azért ez a távolság Újmexikóban se lenne éppen a szomszéd utca, még akkor se ha ott nem túl gyakran esik méteres hó. - értékelem a hozzáállást, és én is úgy vagyok vele, hogy mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Már csak az a kérdés, hogy akarjuk-e megoldani, vagy minden marad a régiben? Esetleg két lépést hátra?
- Azt még nem tudom milyen vagy hallgatásban. Elég fura és drága hobbi lenne felhívni egymást és csak hallgatni. - nevetek fel röviden. Szeretek én is beszélni vele, szinte mindenről. A világ szinte összes témájáról. Ha nincs időlimit, szerintem ez a hétvége tényleg még kevés is lesz, legalábbis érzésre.
- Felmehetünk még egy kicsit a folyón, a várostól még távolabb egészen más már a környező táj, az erdő meg minden. - lényegben nem fáradtság, főleg, hogy csak odafelé megerőltető egy kicsit, vissza már ha akarjuk szinte elég kormányozni ha nem sietős. A partra érve teljesen felszabadulok, a szilárd talaj segít magamat is földelni egy kicsit, és visszatalálni a borús gondolatok közül ahhoz az izgatottsághoz, amit reggel éreztem mielőtt elindultam volna otthonról.
- Még egy kicsit. - húzok még vagy húsz-harminc centit a hajón. Biztos ami biztos, ha tíz kilométerrel fentebb esik egy kis eső, simán megduzzad tőle a folyó ezen a vidéken. Na nem kiárad, de fő a biztonság, nem szeretnék hazafelé sétálni.
Örülök neki, hogy nem zavarták meg az energiáim, nem is gyömöszölöm teljesen vissza a helyére, hanem egy kicsit szabadlábon hagyom. Mint amikor egy hosszú nap után otthon lerúgod a bakancsodat, ledobod a zoknit, és percekig csak élvezettel hajlítgatod a lábujjaidat. Jó érzés, hogy nem kell előle titkolóznom.
- Azért választottam ezt, mert itt könnyű kikötni. - pillantok körbe én is, mert tény, hogy nem érintetlen, még egy kis kút is van, de egészen elfogadhatóan természetközeli, ha valaki nem akar bemenni az erdő sűrűjébe. Ahová mi is készülünk, igaz, szinte látótávon belül marad ez a kis táborhely.
- Szoktam nekik hagyni pár finom falatot, és akkor békén hagynak. Amúgy se másznak az ember szájába, az itteniek legalábbis ilyen tekintetben egészen félénkek. A többség. - az általam bepakolt kosárhoz nyúlok, és előveszem belőle a kis hátizsákom, abból pedig egy zacskó macskakaját meg egy felszeletelt almát. Ezzel ellesznek, legalábbis így tapasztaltam. Nem tudom máshol mennyire kanászodtak el, mifelénk felemás. Van amelyik fél az emberektől, de van amelyik képes a kezedből kivenni a szendvicset. Volt már szerencsém mindkettőhöz, ami azt illeti.
- Elindulhatunk, nincs messze a tisztás, és ott le tudunk ülni kényelmesen. Már kíváncsi vagyok, hogy mit hoztál a pékségből. - megszokásból veszem fel a hátamra az összetekert pokrócot, mint egy hátizsákot, és megragadom az egyik kis kosarat is. Amikor megbizonyosodok róla, hogy nem maradt itt semmi, amit szétszórhatnának a mosómedvék, akkor kibontom a macskaeledelt, és egy kupacba kiöntök belőle egy kicsit, arra teszem rá az alma szeleteket. A többit a zacsiban hagyom, majd visszafelé kidobjuk a szemetet. A csapnál még gyorsan megmosom a kezem, majd mosolyogva fordulok vissza Bruno felé.
- Ha szerencsénk van, látunk majd pár mókust is, nemsokára kezdik a raktározást télire. - gondolkodok egy kicsit, hogy a kezem nyújtsam felé, és bár nagy a kísértés, de inkább nem teszem. Pedig nem valami romantikus gesztus lett volna, sokkal inkább olyan mint amikor a gyerekek rángatják a felnőtteket a játékbolt kirakata elé. Talán majd legközelebb, úgy tűnik ő nem annyira közvetlen a fizikai kontaktus terén mint a lakótársa, nem osztogatja csak úgy az öleléseket vaktában.

- Jól van, látom, kezded túlságosan jól kiismerni a logikámat. - nevetem el magam, amikor megelőzve a válaszomat még folytatja a pontosítást, esélyt sem hagyva. Ügyes, meg kell hagyni!
- Lehet, hogy csak egy szemüveg, de néha üdítő változatosság egy kicsit azon keresztül nézni a világra. Mint a „régi, szép” napokban. - teszem hozzá töprengve. Mert ha teljesen képtelenség is lenne ugyanolyan szemmel nézni a világra, mint amikor annyi idős voltam, mint ő, azért a betekintés a fiatalos nézőpont, gondolkozásmód működésébe is érdekes tapasztalat tud lenni. Arról nem is beszélve, hogy segít őket is jobban megismerni.
Folytatva az evezést a folyón, a beszélgetéssel is új mederbe terelve érzem, hogy valami megváltozott, mint ha kissé megfagyott volna a levegő körülöttünk. Igaz, az még nem igazán tiszta, hogy pontosan mi a kiváltó ok, csak az, hogy valami rosszat mondtam – vagy legalábbis olyat, amit inkább nem szeretett volna hallani. Ahogy elhalnak a szavaim, én is csatlakozok a pár perces csendes hallgatáshoz, elengedve a témát, legalábbis azt hittem – de ahogy meghallom a másik halk szavait, úgy érzem, némi magyarázatra szorul a dolog. Pláne, hogy érezhetően valami aknára gyalogoltunk, még ha nem is szó szerint.
- Nem mondtam, hogy mindenki, sőt! Egyszerűen csak… ez egy ilyen szerencsétlen korszak volt. - sóhajtok, mielőtt kicsit más oldalról próbálnám megközelíteni – Tudod, eleinte mindenki az új, jobb élet reményében hagyta maga mögött Európát, és érkezett ide, egymás után csapva le a szabad területekre. De miután azok elfogytak, mindenki másképp próbálta bebiztosítani a saját és a családja jövőjét. Az egyik legbiztosabb és legkézenfekvőbb megoldás pedig az volt, ha az ember nem szerelemből, hanem taktikusan házasodik. - tudom, elég illúzióromboló, de attól még ez volt a szomorú valóság, manapság meg történelem, csak épp a háborúk és nemesek életei valahogy mindig nagyobb rivaldafényt kapnak, mint a közembereké. Ketten még mindig egyszerűbb túlélni a mindennapokban, mint egyedül.
- Azelőtt nem is nagyon találkoztam ilyesmivel, úgyhogy egyszerűen annyira furcsa és érthetetlen indoknak tűnt, hogy bárki is ilyen okok miatt akarja összekötni az életét valakivel. Azóta meg mennyit változott a világ! - persze, azóta is vannak érdekházasságok, és biztos lesznek is, amíg világ a világ, de az emberek többsége el se tudja képzelni, hogy ne szerelemből házasodjon, hanem azért, mert egyedül képtelenség boldogulni vagy életben maradni hosszú távon. Látva, Bia milyen érzékeny lélek, valahogy meglepődnék, ha egy ilyen kérdésben nála anyagiak számítanának az érzések helyett.
- Hazugság lenne azt állítani, hogy semmilyen szemléletükkel nem tudtam azonosulni, de… valahogy a kifejezésmódjuk nem igazán az én világom volt. - felelem óvatosan, a Berkeley-t említve meg némán megrázom az fejem. Az kimaradt, sőt, inkább kisebb, „vidéki” egyetemeken bukkantam fel akkoriban, alkalomadtán. Ha épp nem külföldön voltam valami kiküldetésen.
- Nézd, ezt csak te tudhatod, mi fér bele az életedbe jelenleg. Vagy ér-e annyit, hogy ennek is szoríts helyet. - nyilván, ha annyira nem is hozza lázba a téma, vagy máson, fontosabb dolgokon van épp a hangsúly, akkor kár fáradni vele.
- Igen… egyszerűen annyi az oka, hogy egészen fiatalon a fejébe vette, hogy világot szeretne látni. Még húsz éves kora előtt neki is indult, és azóta nem hallottam felőle semmit. - csak a szellemek a megmondhatói, hogy mi történt vele. Rátalált a saját útjára, hosszú és boldog életet élt, vagy történt vele valami… talán sosem fogom megtudni. Egy biztos, hogy ha nem lett belőle is vérfarkas valahogy az idők során, akkor biztos, hogy már nincs az élők között.
- Hogyhogy nem? Vagy pont nekem miért igen? - kérdezek vissza inkább ahelyett, hogy arról kezdjem győzködni, hogy az évszázadokon keresztül ívelő élet sem csupa móka és kacagás, sőt! Az örök élet gondolata is csak addig csábító, amíg bele nem kóstol az ember.
- Hmm… ha hazamegyek, ezeket kipróbálom majd, próba szerencse. Úgy sincs mit veszíteni, köszönöm a tippet! - felelem hálásan, részben az ötletért, részben, hogy ismét vidámabb irányba próbálja terelni a beszélgetést. Még ha a korábbi, csalódott érzései még nem tűntek el nyomtalanul.
- Tudod, az első lépés mindig sokkal bizonytalanabb, még ismeretlen terep. A többi általában már könnyebben jön. - vallom be. Náluk fordult elő először, hogy rádióműsorban szerepeltem, szóval elég sok bizonytalanság volt bennem előtte, arról nem is beszélve, hogy az első találkozás meglepetéseit sem kell elfelejteni.
- Ó, abban bajnok! Akár titoktartás, akár csak szimplán csendben lenni. Az ismerőseim, kollégáim tudnának mesélni. - vallom be nevetve – De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többségük mit sem tud a világunkról, az meg eléggé meg tudja nehezíteni a dolgot. Melletted azért nagy könnyebbség, hogy nem kell kínosan ügyelnem minden szavamra, nehogy valami olyat mondjak, ami miatt őrültnek hisznek. - mágia, őrzők, vérfarkasok, évszázadokon átívelő életút, millió meg egy apró részlet, amin elcsúszhat az ember. Csodálom, hogy Dora előtt még egyszer sem sikerült elszólnom magam, vagy legalábbis nem érzékelte.
Szótlanul bólintok a hazaúttal kapcsolatos tervekre, egy opcióként ott van ez is, egyébként meg majd meglátjuk, hogy alakul a nap. Ha itt esteledik ránk, vagy egész fél nap az erdőt járjuk, hogy újra megtöltsük a kis kosarainkat, lehet egyikünknek sem lesz még egy plusz kört csónakázni a hazaúton kívül.
- Ki is kössük valahová, vagy elég ennyi neki? - fordulok felé, miután kintebb húzzuk a parton a csónakot, ő ismeri az itteni sodrást meg vízmozgást, mennyire kell elővigyázatosnak lenni. Ha bármiben szükséges, akkor segítek, ha viszont nincs más, akkor utána én is magamhoz veszem a másik piknik kosarat.
- Cseles! Akkor itt tényleg egészen jól neveltek. Az Anchorage-ban élő rokonaik sokkal szemtelenebbek, párszor már hoztak kimondottan kellemetlen helyzetbe. - vallom be. Azzal nincs gond, hogy a „számba másznának”, meghalni azért csak akarnak… Meg elég kicsit jobban szabadjára engedem a farkas energiáit, és az erdő összes élőlényétől nyugtom van. De a hátrahagyott cuccaimmal azért bőven megy a trükközés ellenük. Mondjuk amíg békésen vadászok, ők meg szanaszét hordják a ruháimat az erdőben.
- Már nem kell sokat várni, és kiderül. Ma kivételesen én sem reggeliztem, úgyhogy tényleg ideje lassan sort keríteni rá. - biccentek az indulásra, majd ha végzett a kézmosással, követem is, amerre mutatja az utat.
- Ha már mókusok, tudtad, milyen nagy szerepük van az erdők megújulásában? Amilyen szorgosan raktároznak, olyan feledékenyek mellé, úgyhogy a magok jelentős része, amit elásnak meg elrejtenek, végül kikel és fa nevelkedik belőlük? - jut eszembe egy érdekesség az apró termetű rágcsálókról a sok közül. Azzal most inkább nem rontanám tovább a hangulatot, hogy amúgy milyen jó kis ragukat lehet készíteni belőlük, vagy sülve sem utolsók, még ha nem is túl kiadósak.
- Nézd, Bia, sajnálom, ha valami olyat mondtam korábban, amivel megbántottalak. Nem akartam elrontani a hangulatot, most, hogy végre ennyi idő után végre újra találkozunk, de úgy érzem, sikerült. – szólalok meg újra, mellette sétálva. Ha visszacsinálni nem is lehet, ami történt, javítani rajta valamit még talán nem késő, remélhetőleg.

- Nem lehet túlságosan kiismerni, de már kezdem kapisgálni hogyan érvelsz. - mosolyodok el vidáman. Azt már tudom, hogy szereti ha az övé az utolsó szó, és azt is, hogy úgymond kockázat minimalizáló. Vizsgáljunk meg minden lehetőséget, és ami biztos, abba az irányba lépjünk. Ez alapvetően szimpatikus tulajdonsága.
- Akkor te sem bánod, ha néha megpróbálom rádadni azt a szemüveget? - kérdezem őszinte lelkesedéssel. Nem mondanám mogorva alaknak. Egyáltalán nem. De mégis, néha előfordul, hogy szükség van az én pozitív személeletemre a beszélgetéseink során, hogy ne vakargassunk meg sebeket amik csak elszomorítanánk. Vagy ha már megvakartuk, akkor legalább sót ne szórjunk bele.
Persze most is mint mindig a saját ellenségem voltam azzal a hülye kérdésemmel. Igazából már ezek a hosszabb csendek is árulkodók, van min gondolkodnunk. Nem tagadom, hogy a szavai nem estek jól, még ha nem is tehet róla. Őszintén válaszolt egy kérdésre, amit alapvetően értékelek is, csak közben mást reméltem. Ez az egész más perspektívába tesz mindent ami köztünk van. Ha mindent vagy semmit, akkor elég egyértelmű, hogy a mi esetünkben mi lesz a választása, hiszen ez a jelenlegi távolság, meg a nyüzsgő életünk sokmindennek mondható, de mindennek semmiképp. Elszomorodok, és ha most telefonálnánk, akkor lehet, hogy pár udvarias mondat után hirtelen más dolgom lenne, hogy a fotelomba kuckózzak, és nyár ide vagy oda, begyújtsak a kandallóba és csak bámuljam a lángokat órákon át. Ezért is jó, hogy nem telefonálunk, a kínosabb, komolyabb és fájdalmasabb témák elől sincs menekvés.
- Értem. Logikusnak tűnik. - bólintok. Nagyon nem lep meg, hiszen van benne ráció, ha az ember nincstelenül érkezett az országba, igyekezett fedelet szerezni a feje fölé, és ételt az asztalra, ahogy csak tudott. Megértem, ha efféle házasságra nem vágyott sem akkor, sem azóta.
- Manapság többen válnak el, mint ahányan együtt maradnak. Nem igazán értem, egyáltalán mi értelme annak a papírnak. Ma már senki sem néz rosszallóan, ha anélkül is boldog két ember egymás mellett. - vonok vállat. Eleve nem is én hoztam szóba az egész házasság témát. Nem szerepel a terveim közt ilyesmi, sem vele se mással ami azt illeti. Megállok a magam lábán, még ha nem is olyan könnyen mint mások. Nincs szükségem arra, hogy eltartsanak vagy vigyázzanak rám. Úgy tűnik Bruno túl régimódi, és talán kicsit ezt is feketén-fehéren látja? Nem muszáj egyből rohanni a hivatalba, az ég szerelmére, én sem akartam volna ilyesmit. Egyszerűen csak… nem tudom. Csak szerettem volna megtudni, hogy az ami bennem motoszkál, ezeknek az érzéseknek van-e párja benne, vagy egy fal előtt állok és nem a tükörnél.
- Nem is tudlak trapéz bársony nadrágban elképzelni. - jegyzem meg ugratva. Nem nehéz azoknak az eszméknek egy részével azonosulni, emiatt nem dobok rá köveket. Az, hogy hogyan kommunikálták ezeket az eszméket, hát megértem ha az megkérdőjelezhető volt. Ma is az lenne szerintem.
- Még nem tudom. Majd meglátom, hogy mennyi időm marad. - felelem elgondolkodva. Igazság szerint a szabadidőmmel más terveim voltak. Még csak nem is a gyakorlás, elsődlegesen, hanem gondoltam talán rá is több időt fordíthatnék. De úgy tűnik nincs szükség ilyen jellegű átszervezésre az életemben, az úgymond felszabaduló energiák nyugodtan mehetnek a tanuláshoz, gyakorláshoz és edzéshez.
Többször is kinyitom a számat, hogy kérdezzek valamit, de nem teszem mégse. Mi van, ha még él? Vagy az egyik közelebbi leszármazotta? Mi van, ha az utódai közt lenne legalább egy valaki aki farkas, őrző vagy legalábbis beavatott? Akkor lenne egy olyan rokona, akivel tényleg őszintén beszélhet, kapcsolatot építhetne. De nem teszem, nem kérdezek mert ugyanezeket a kérdéseket ő is feltehetné nekem az apámmal kapcsolatban. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kíváncsiskodjak, biztos megvan a maga oka, hogy miért döntött úgy, hogy nem bolygatja a fiát vagy a múltját.
- Mert neked bőven volt időd, hogy meg tudd ítélni, hogy működik-e vagy sem. - itt bőven hagyatkozhatok a tapasztalatára. régebb óta küzd a maga múltjának eseményeivel és árnyékaival mint én.
- Szerintem menni fog. A macskákhoz leginkább türelem kell, és következetesség, és ezekből szerintem neked bőven elegendő van. - biztatom egy kicsit, mert azért azt látom, hogy nem lelkesedik a szobatigrisért. Majd Dorával is beszélek erről, hátha együtt ki tudunk találni valamit, hogy hamarabb összebarátkozzanak ők ketten.
- Örülök, ha megtetszett. Szívesen látunk bármikor, szerintem nagyon értékes volt mindkét műsor. Értékesebb, mint a negyvenkettedik illatgyertyás meg fényterápiás beszélgetés. Már a fülemen jön ki. - jegyzem meg egy kicsit elhúzva az orromat. Lehet, hogy másik rovat után kellene néznem, mert Kimmie bár imádom, de nekem túl elvont. Valahogy nehezen hiszem el, hogy ha különböző hanszínen zúg valami az barna zaj meg fehér zaj. Nekem az csak zaj. Szeretném tudományosabb alapokon végezni a munkám, de itt úgy tűnik elértem a falakat. A szórakoztatás és a tényszerűség nem mindig jóbarátok.
- Nekem nem úgy tűnt, mintha titkolóznál. Nem éreztem úgy. - vannak témák, amikről nem beszélt. De nekem is van, amiről nem beszélhetek, ez egyszerűen a létezésünk velejárója, nem titkolózás. - Örülök, ha így gondolod. - mosolyodok el halványan. Mellette én is önmagamnak érzem magam, és jó, ha ez kölcsönös. Ez is a bizalommal áll összeköttetésben, és úgy tűnik oda-vissza megvan. Ez pedig jó dolog.
- Elég lesz ennyi. Ha annyira feltámadna a szél, hogy felborítsa vagy más galibát csináljon, az régen rossz, és úgyis időben észrevennénk. - nézek végig a hajón, miközben kiveszem a pokrócot meg az egyik kosarat.
- Mi tolakodtunk be az ő életterükbe a városainkkal meg a táborhelyekkel, faházakkal. Keresik a helyüket ebben az új életben amit nem a saját evolúciójuk okán kénytelenek élni. Én nem szoktam rájuk haragudni, inkább hozok nekik nasit. - gyakran hallani medvékről akik a kertvárosi kukákat borogatják és fosztogatják. A mosómedvék bosszantóak, rosszalkodnak. Az őzek és szarvasok lelegelik a díszkertek fáinak friss hajtásait. Az ember megköveteli magának az új területeket ahogy terjeszkedik, de nem számol vele, hogy a természet többi élőlényének nincs hová mennie, ott ragadnak a mi mesterséges környezetünk peremén.
- Mi lenne, ha kosarat cserélnénk? Mint a karácsonyi ajándék bontogatás. - ajánlok egy kis játékot a reggelihez. Persze úgyis közösen fogyasztanánk el az ételt, de mókás lenne. Ki mit csomagolt, mennyire ismertük már ki egymást, és ilyesmi. Éhen biztosan nem maradunk.
- Igen. Szerintem bennem is egy mókus veszett el, mert elég gyakran keresgélek a lakásban dolgokat, mert elfelejtettem hová tettem. Itt-ott kicsi a hely, így nem minden ott van ahol logikus lenne, hanem ahová elfért. - teszem hozzá magyarázatként. Egyébként szeretem a mókusokat, aranyos jószágok. A kertemet is szokták látogatni, ha nem csapok zajt még közel is merészkednek. Diót és mogyorót szoktam kint hagyni nekik, meg pár őshonos fa magjait és terméseit.
- Hm? - torpanok meg a mondandója elején, majd egy kissé értetlen arccal pislogok rá fel. - Nem bántottál meg. Őszinte voltál, ezért nem kell bocsánatot kérned, nem mondtál semmi rosszat. - elgondolkodva tűröm a fülem mögé az elszabaduló tincseket, majd lerakom a kosarat, szinte leejtem magam mellé. Bármennyire is furcsának tűnhet, hacsak nem lép hátra előle, akkor jó szorosan megölelem. Már rég meg kellett volna tennem, a rég nem látott barátoknak ennyi bőven kijár. Ha ellenkezik, veszem az adást, és nem erőltetem. Ha viszont nem lépett el előle, akkor hagyom, hogy az energiám mint egy kis felhő körénk tekeredjen, majd el is engedem, nem egy kínosan hosszúra nyúlt ölelésnek szántam, hanem ezzel is szerettem volna jelezni, hogy minden rendben köztünk, nem bántott meg, tudom, hogy olyasmit nem tenne. Persze, fáj a dolog, de legalább időben kiderült, és nem kellett kiterítenem a lapjaimat sem. A titkom úgy ahogy biztonságban marad, és talán elég erős leszek ahhoz, hogy így is élvezzem a társaságát a hétvégén. Nem látom túl gyakran, butaság lenne emiatt bezárkózni.
- Gyere, mert még a végén lemaradunk a mókusokról. - nyújtom felé a kezem halványan mosolyogva, miközben a kosárért nyúlok, hogy folytathassuk az utunkat. Már igazán nincs messze, és akkor végre leülhetünk reggelizni is.

- Ha úgy érzed, rám férne, csak nyugodtan. - kap abszolút zöld utat tőlem, még ha azt nem is ígérem meg, hogy mindig meglesz a hatása. Próbálkozni mindenesetre lehet, egyébként meg ki tudja, hátha én is jobban veszem a lapot.
- Igen? Ezt nem is tudtam. - felelem némi meglepettséggel, persze, néhány kollégáról is köztudott volt a klinikán, hogy épp válófélben vannak, de különösebben sosem faggattam egyiküket sem. Meg hála az égnek, többnyire nem engem találtak meg, hogy kipanaszkodják vagy épp az én vállamon sírják ki magukat.
- Kettőt és könnyebbet, Bia. Nekem sem volt, sőt… így belegondolva, az első hivatalos iratomat valahogy túl a 250-en kaptam, és az is az egyetemi oklevél volt. Amúgy meg nem okmányirodába járok, hanem okirathamisítóhoz. - ennyit a papírokról meg a hivatalos iratokról. Ilyen szempontból nem túl egyszerű az élet, ha az ember nem úgy öregszik, ahogy az átlag emberek, sőt, ez is egyre macerásabb, de idővel majd úgy is megtudja ő is, ha eddig még nem volt szerencséje hozzá. Lehet, hogy most még hihetőnek tűnnek az adatai a személyigazolványon, de ha harminc év múltán szinte ugyanígy fog kinézni, azt már kevesebben vennék be.
- Ne is. A végén még rémálmaidban kísértene. - rázom meg a fejem, én sem igazán tudom ilyesmi öltözékben elképzelni magam, pedig 400 év alatt azért sokat változott az emberek öltözködése. De ennek valahogy a gondolatától is a hideg szaladgál a hátamon, és nem a jó értelemben.
Egy egyszerű hümmögéssel reagálok a szűkszavú válaszára, miközben a part felé evezünk, majd ha fiamról is megosztok néhány egyszerű információt. A gyerekkoráról sokat tudnék mesélni, de hogy a távozása után mi történt vele, az sajnos teljes homály. Maximum arról tudnék beszámolni, hogy hiába kutattam az évek során, sosem sikerült a nyomára bukkannom, de ilyen lehangoló témával meg nem igazán szeretném még mélyebbre süllyeszteni a hangulatot.
- Úgy legyen. Lehet, hogy türelem meg következetesség az van, de így, hogy nem az én macskámról van szó, igazából a motiváció sem olyan. - ha mindenáron macskát akartam volna tartani, akkor legalább olyat választottam volna a menhelyről, amelyik nem akar álmában meggyilkolni. Tisztában vagyok vele, hogy ők sem mind egyformák, de ilyen az én formám, hogy Dora így beleválasztott a tutiba. Megint. Kegyetlen jó érzéke van hozzá, mit ne mondjak.
- Illatgyertya… fényterápia… ez valami hasonló „tudományos” irány, mint a „minden fejben dől el”, a mindenféle titkok, amiket az orvosok eltitkolnak a betegek elől, meg hogy illóolajokkal szinte minden betegség gyógyítható? - amikor a műsoruk van, az nekem még bőven munkaidő, így sajnos élőben nem igazán szoktam hallgatni őket. Igaz, kíváncsiságból utólag meghallgattam pár adást, de igazából, ha Bia hangját szerettem volna hallani, inkább esett a választásom a telefonra, mintsem a múlt heti műsorszámra. De lehet, majd megkérem Dorát, segítsen a technikával, aztán lévén, mostanában úgy is elég sokat fogok utazni, lesz időm bőven hallgatni.
- Nézd, falka nélküli farkas vagyok, nincsenek különösebb titkaim, amit más ne hallhatna. Csak jó részére olyas valami, amire senki sem kíváncsi, inkább nem akarja tudni, vagy én nem szeretem felidézni. - nyilván érdekesebb olyasmiről mesélni, hogy milyen sok felé jártam a nagy világban, vagy miket láttam, mint egy-egy véresebb összecsapásról, vagy a különféle európai betegségek rettegett, megállíthatatlan pusztításáról. Ezek nélkül is simán hajlamosabb vagyok borongósabb hangulatba kerülni egy-egy téma kapcsán, ha bevillan valami régi érzés, emlék, nem hiányzik mellé szánt szándékkal tetőzni a bajt.
- Jogos. - adok igazat neki, itt annyira úgy sem annyira szeszélyes az időjárás, mint az ország más részein. Valahogy hűvös időben a hó több meglepetést tud okozni, mint ilyenkor nyáron bármi.
A mosómedvékről véleményét némi meglepettséggel hallgatom, nem azért, mert nem értenék egyet vele, egyszerűen csak annyira, de annyira ritka, hogy valaki hasonlóan vélekedne, hogy már azzal sikerül meglepnie.
- Mennyivel másképp festhetne most a világunk, ha többen gondolkoznának úgy, mint te. -jegyzem nosztalgikus töprengéssel. Ez is olyasvalami, amit sohasem fogunk megtudni, hogyan is alakultak volna a dolgok. Inkább jobb nem is gondolni rá, csak megfájdítja az ember szívét.
- Jól van, miért is ne? De a kocsikulcsot azért majd kérem vissza, anélkül elég hosszú lenne a hazaút. - tettem még hozzá komolytalanul. Utálom, ha minden vacakkal tele van tömve a zsebem, úgyhogy, ha már úgy is piknikkosárral érkeztem, csak oda dobtam be a kulcsokat a telefonnal és a szokásos vadászkéssel együtt.
- Attól nagyobb gond ne legyen soha. Felénk is egészen sok lakik, és bár nem szoktam etetni őket, de így egészen közel merészkednek sokszor. - jópofa, bolondos kis jószágok. Sokszor elég nézni, mit össze nem játszanak egymással, már attól jobb kedvre derül az ember. És ha már jó kedv, teszek én is egy kísérletet, hogy a korábbi kis kisiklásunkat orvosoljam, és bár úgy tűnik, hogy minden rendben, mégis érzem, hogy valahol, mélyen még ott lapul az a bizonyos tüske. Annak ellenére, hogy Bia is őszintén válaszolt.
- Jól van akkor… - válaszolok bizonytalanul, viszonozva a hirtelen jött ölelését, miközben továbbra sem hagy nyugodni a dolog. Igyekszem visszaidézni, miről beszélgettünk, vagy mit mondhattam, ami megváltoztatta az egész hangulatot, és akkor, ahogy megérzem a körülöttünk keringő energiáit, egyszer csak összeáll a kép.
- Ja persze, a mókusok. - felelem szórakozottan, majd némi fáziskéséssel elfogadom a felém nyújtott kezet, hagyom, hadd vezessen. Amilyen szótlanul követem, a fejemben olyan gyorsan cikáznak a különböző gondolatok, miközben próbálom rendszerezni őket. De minél inkább igyekszem, valami megmagyarázhatatlan okból hol végtelenül kuszának tűnik minden, hol nevetségesen egyszerűnek. Meg hihetetlennek. Vagy valamit megint rosszul érzékeltem, és egy zsákutcában kötöttem ki egy hatalmas útvesztő kellős közepén. De akárhányszor is újra pörgetem fejben a korábbi beszélgetésünket, valahogy nem találok más magyarázatot a történtekre, és mivel sosem szerettem feleslegesen magammal cipelni a problémákat meg a bizonytalanságokat, úgy, hogy meg is lehet beszélni… csak megtöröm végül a csendet. Utánam a vízözön.
- Miért nem mondtad? - bukik ki belőlem váratlanul a kérdés, pláne az előbbi hallgatás után, de nem is igazán várok választ rá, úgyhogy néhány pillanattal később folytatom is – Te el tudnád képzelni, igaz? Vagy már el is képzelted… - felelem óvatosan, mert teljességgel megmagyarázná a reakcióját. Lassítok a lépteimen, de a kezét egyelőre még nem engedem el, maximum ha ő szeretné. S ha még mindig nem értené, hogy miről beszélek, akkor visszautalok az előbbi beszélgetésünkre – A jövőnket, együtt?

- Sajnos ez van, manapság már nem úgy van, hogy az emberek elhatározzák magukat, és élnek amíg világ a világ boldogan. - megcsóválom a fejem. - A legrosszabb nem is az, hogy elválnak. Az azért többnyire egészen békés. Na de amikor vannak gyerekek is! Szerintem a pszichológusok fele a válásokból él. - vannak felnőttek is akiknek szüksége van segítségre a feldolgozáshoz, de nagyon sok az olyan gyerek, akit rettentően megvisel. Szétesnek, rossz lesz a tanulmányi eredményük, ha kamaszok akkor pedig belegondolni is fájdalmas, hogy mekkora bajba tudnak kerülni. Amikor két ember úgymond összeköti az életét (egy időre), nem számolnak ezzel.
- Hát… majd pár év múlva lehet, hogy elkérem az egyik hamisítód számát. Tényleg, a nevedet te találod ki, vagy volt már, hogy rábíztad magad a mesterre? - érdeklődök egy kicsit, ez is tereli a gondolataimat. Nem akarok azon kattogni, amit néhány perce mondott, mert kiárad a folyó, úgy elbőgöm magam. Egyszerű dolgok. Hétköznapiak, mint, hogy tegnap túlsütöttem a rántottát, vagy, hogy jó ötlet volt-e fehér sportcipőt csináltatnom. Túl gyorsan koszolódik, hamarabb fog tönkre menni. De mégse olyan hamar mint ahogy a harkály által felszínre rángatott reményeim estek kútba.
- Késő. Elképzeltem, és pont annyira vicces, mint amilyennek hangzik. - kuncogok egy kicsit. Eddig még csak egyszer láttam, akkor kényelmes de elegáns ruhában volt. Most pedig csak simán kényelmes, de nem úgy ahogy a fiatalok teszik, van benne valami érettség, úgymond. Ezért is lenne nehéz elképzelnem okkersárga trapéz naciban, virágos hímzéses bőr mellényben, meg valami gyöngyökkel kivarrt fejpántban és kócosan. Túl sokszor néztem meg a Hair-t, de ez a szett lebeg előttem.
Ezután egy kicsit csendben maradok, de csak azért, mert igazából se faggatni nem akarom, se ahhoz nem akarok táptalajt adni, hogy belemenjünk az én elcseszett családfámba. Még nem állok rá készen, hogy megkeressem az apámat, valószínűleg soha nem is fogok. Semmit nem tudok róla, a nevét sem, amin legalább elindulhatnék.
- Valahogy úgy. Kicsit fárasztó, hogy őszinte legyek, valahogy kevesebb már a lelkesedésem ezekhez a műsorokhoz. Bosszant, hogy bár heti öt adásunk is van, de csak egy az amikor olyan témáról beszélünk ami engem is érdekel. - elhúzom a számat. Talán más rovat után kellene néznem, vagy lehet, hogy végre el kellene kezdenem praktizálni. Itt lenne az ideje, szóval ez is opció. Még nem tudom, hogyan tovább, egyelőre van állásom, kettő is ami azt illeti, szóval nem olyan sürgős kitalálnom.
- Nekem elmondhatod, ha szeretnéd. Tulajdonképpen bármit. De ezt már tudod. - előfordult már, hogy olyasmit mesélt, amit átlagos embernek nem mondhatott volna. Eleve akárkinek nem mesélhetne több száz éve történt eseményekről, szóval már ez könnyebbség. Ráadásul én is egészen jó vagyok hallgatásban és titoktartásban is.
Miután a csónakot biztonságba helyezzük, arról is megbizonyosodok, hogy a mosómedvék sem fogják piszkálni a holminkat. Velem valamiért nem kekeckednek mostanában, az is lehet, hogy azért mert általában hozok nekik kaját? Vagy csak ezek tényleg egész jólnevelt állatok?
- Csak szeretem az állatokat. - mosolyodok el egy kicsit. - Meg hát miért hibáztassam őket? Nem tehetnek róla, mégis csak állatok. - vonok vállat, miközben elindulunk az ösvény felé. Helyes kis jószágok, mondjuk főleg messziről, mert azért testközelből közel sem olyan kis cukik mint mondjuk a mesekönyvek lapjain.
- Nem akartam kisajátítani a kosár tartalmát, de most, hogy mondod… milyen kocsival is érkeztél? - kérdezek vissza vigyorogva. Persze, hogy megtarthatja a kocsikulcsot, meg a többi cuccát is. Még az ételt is úgy gondoltam, hogy felezzük meg, egyszerűen csak szeretem a meglepetéseket, és jobb ha magam fedezhetem fel a kosár tartalmát, mint ha “készen kapom” az élményt.
- Az én kertemben is vannak néha. Szerintem egy közeli fánál fészkelhetnek, mert mindig ugyanabba az irányba ugrálnak át a kerítésen. Hihetetlen, hogy hány mogyorót tudnak betömködni a pofazacsijukba! - osztom meg vele az elképedésem tárgyát, mert tényleg! Elképesztő, volt, hogy egy egész marékkal elvitt egyszerre a kis Donald. Így neveztem el, mert a vörös szőre miatt az írekre meg a skótokra emlékeztet, ott pedig a Donald eléggé gyakori név.
Amikor viszont Bruno komolyabb témára vált vissza, egy kicsit el kell gondolkodnom, hogy miként is reagáljak. Már egészen jól sikerült kicsit eltávolodnom az érzelmi káosztól, erre most visszatérünk hozzá. Inkább őszinte maradok, járom az egyenes utat, mert más választásom nem lenne, a hazugságot úgyis elsőre kiszagolná. Inkább megölelem, mert igazság szerint nekem szükségem volt már erre. Csak egy kicsit sajdul bele a szívem, hogy amúgy olyan érzés volt, mint hazaérni. Sajnálom, hogy itt megáll a történet ezen szála, de majd helyre jövök, csak egy kis idő kell amíg rendezem a soraimat. Valószínűleg mire előkerül a kosárból a reggeli, már én is jól leszek. Vagy legalábbis stabil, mint amilyen az érkezésekor voltam. Egy hangyányit kevésbé izgatott és reményteli, de ezt nem róhatja fel nekem.
- Igen. Meg a reggeli. - megfogom a kezét, és úgy vezetem le az ösvényről, kicsit be a sűrűjébe úgymond, de azért még nem áthatolhatatlan az aljnövényzet. Itt-ott pár ág az utunkat állja, de szerencsére nem szúrós bokrok, csak néhány barátságos kis cserje. Feltűnik viszont ez a nagy csend, és már épp azon gondolkodok, hogy mivel törjem meg, amikor eléggé nem várt kérdést szegez nekem. Első reakcióm épp csak egy kis megtorpanás, és mennék is tovább, de mivel úgy érzem lelassultak a léptei, és nem akarom emiatt kirántani a kezem a kezéből, én is lelassulok, és felé fordulok. Nem várt fordulat, őszintén nem is tudok mit kezdeni ezzel a direkt kérdéssel.
- Azért nem mondtam, mert azt vártam, hogy te mondod-e. - egyáltalán nem vádlók a szavaim, ez csak az igazság. Utána egy kicsit ösztönösen lesütöm a szemem. Szégyellem magam. Igen, elképzeltem, és klassz volt. Nem cukormázas, nem rózsaszín babaház, nem tökéletes. De boldognak tűnt a kép, és egy ilyen élettel ki tudtam volna egyezni, ha az a jónéhány perce történt téma nem jött volna elő. Most már tudom, hogy az az élet megmarad a fantáziámban, és még csak nem is utálhatom érte Brunot. Nem is akarom, mert nem tehet róla, ha ő meg másfajta életre vágyik. Ezt dobta nekünk a gép. - Nem foglak nyaggatni, fel se hoztam volna. Csak kell egy pár… óra, és jól leszek, tudom ezt kezelni, csak… - a fenébe! úgy csuklik el a hangom, mint amikor egy gyerekkel közlik, hogy a családi kiskedvenc eb kilehelte a lelkét. Csak összetörte a szívem, pedig én magam sem voltam benne biztos, hogy képes rá, hogy ennyire mélyen benne vagyok ebben az egészben érzelmi téren. Elhúzom a kezem, mert valahogy most nem tűnik helyénvalónak a kézfogás. Tanácstalanul állok a bokrok közt, mert nem tudom, hogy ezek után akar-e még piknikezni, vagy hagyjuk az egészet a fenébe, és inkább visszamenne a szállodába.

- Azért ez valahol egészen szomorú. - utalok úgy általánosságban az elhangzottakra. Hogy valahogy mindig a gyerekek szenvedik meg a legjobban a felnőttek hülyeségeit, vagy hogy a pszichológusoknak is ennyi munkát adnak, holott bőven lennének más esetek is, amivel foglalkozhatnának.
- Csak szólj nyugodtan, bármikor. Bár valószínű, hogy nálatok az őrzőknek is megvan a bevett szakemberük ilyesmire. - legalábbis logikusabb lenne, mintsem egyesével küszködjenek ilyesmivel, meg keressék a megfelelő embert, csak hogy ne legyen fennakadás a mindennapi élet ügyintézéseiben – Ó, volt itt már minden. Én választottam, rábíztam a hamisítóra, rámragadt, elrontott nevet vettem át… Csak a családnévhez szoktam ragaszkodni, de szerencsére az sem számít olyan különlegesnek, hogy gondot okozzon az ismétlődése. - ha már olyan keveset sikerült kiderítenem a vér szerinti szüleimről, valahol megnyugtató gondolat, hogy legalább ez elkísér. Másrészt, legalább nem kell a vezetéknévvel is szenvednem, mit találjak ki, amikor megérik az idő a névcserére.
- Akkor ha már lúd, legyen kövér – hajat fonni is egészen jól tudok. - osztom meg vele érdekesség gyanánt, hátha ez is kísérteni fogja ezentúl a rémálmaiban. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a képességemet sem mostanában kamatoztattam, hanem még életem első felében, vagy az, hogy a hippik is egészen sok ihletet merítettek az egykori őslakos öltözékekből, a mindenféle rojtokkal meg gyöngyökkel, színes mintákkal elkezdve, de… valahogy mégis egészen más stílus.
- A négy az egyhez arányra azért nem igazán hangzik jól. Pláne, ha közösen vezetitek a műsort, és ennyire olyan irányt vett, amivel nem tudsz azonosulni. - sem a rádiózásban nem vagyok annyira jártas, hogy tudjam, hogy lehetne a legjobban orvosolni a problémát, sem a kolléganőjét nem ismerem ennyire, de szívből kívánom, hogy sikerüljön valami olyan megoldást találnia, ami őt is elégedettséggel tölti el. A hozzá nem értő tanácsoktól meg inkább megkímélem, hacsak nem szeretné direkt hallani őket.
- Most csak általánosságban értettem, semmi konkrét, de… köszönöm. - felelem hálásan, aprót bólintva a szavaira, miközben „kikötünk” a parton, biztonságba helyezve a csónakot.
- Arról valóban nem. Igazából az emberek bizonyos szempontból sokkal rosszabbak. - értek egyet vele valamilyen szinten, miközben figyelem, ahogy elhelyezi a mosómedvéknek szánt elemózsiát. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne a titok? Némi ennivalót hozni nekik fizetség gyanánt, és egyből azzal vannak elfoglalva, nem pedig az azzal, hogy az ember cuccait teljesen feltúrják.
- Sötétszürkével. -válaszolok széles mosollyal a kérdésére – Egész új még, az előzőt novemberben sikerült összetörnöm, úgyhogy muszáj volt cserélni. - osztom meg vele, mint ha valami semmiség lenne. Hála az égnek senki sem sérült meg, és akármennyire nem vagyok tárgyakhoz ragaszkodó személy, azt kénytelen vagyok beismerni, hogy egy autó azért nagyon sokat tud könnyíteni az ember életén. Pláne ha azt nézzük, milyen katasztrofális a tömegközlekedés itt, Alaszkában.
- Azért az étvágyuk se rossz mellé, egy hét alatt nagyjából a testsúlyuknak megfelelő táplálékmennyiséget képesek elfogyasztani. Ha ezt az arányt átváltod az emberre mondjuk… Maradjunk annyiban, nem lennénk olyan vékonyak és mozgékonyak, mint a mókusok. - de ha megnézzük, elég sok másik élőlényt találnánk még, aki a nyomába sem ér ennek az aránynak.
A könnyed, bohókás mókusos témáról pedig vissza egyenesen a korábbi hangulatváltozáshoz, ami nem hagy nyugodni, mert annak ellenére, hogy őszintén csengenek a másik szavai, valami tüske mégis lapul valahol, még az ölelés által kiváltott érzések sem tudják egészen palástolni. Szótlanul hagyom, hogy vezessen a másik, letérve az eddigi, kitaposott ösvényről valami kuszább, de abszolút nem áthatolhatatlanabb részhez.
Nem mondom, sikerül meglepnie a válaszával, egy fáradt sóhajjal reagálva a hallottakra, mielőtt reagálnék az elhangzottakra, de amilyen kuszák a gondolatok a fejemben, valahogy nem jönnek annyira könnyen a szavak, mint korábban.
- Én… nem tudtam, hogy így érzel. – nincs a hangomban semmi vádaskodás vagy számonkéréd, egyszerű ténymegállapítás. A szomorú igazság, hogy akármennyire is szeretem a telefonos beszélgetéseinket, de így, hogy a farkas képességeim csak élőben működnek, kicsit akaratlanul is olyan, mint ha vakon próbálna boldogulni az ember. Vagy ha nem is teljesen vakon, elég nagy holtterekkel. Pláne, ha farkas vagy, és olyan természetessé vált, hogy a körülötted lévők szavak nélkül is „rengeteg mindent elárulnak magukról”, mint a levegővétel. Akár most a lesütött tekintete. Meg sem kell szólalnia hozzá, hogy tudjam, mi a válasz.
- Látom. - jegyzem meg szűkszavúan, de valahogy nem tudom hibáztatni érte azok után, hogy nekem köszönhető ez az egész szituáció, amibe csöppentünk, vagy hogy olyan érzelmi káoszt ébresztettem benne, amitől az én torkom is elszorul. Ahogy elhúzza a kezem, hagyom kicsusszanni az ujjait a kezemből, miközben magamban azon töprengek, hogyan is kéne nekikezdenem.
- Nézd, Bia, ez egy kissé bonyolult. Vagy csak én bonyolítom túl feleslegesen, mert kicsit berozsdásodtam az évek alatt, nem tudom. - hogy is tartja a mondás, miszerint minden csak annyira bonyolult, amennyire magunknak megbonyolítjuk? Szép lenne mindent elengedni és feltétel nélkül hinni, csak ennyi év csalódottságával nem annyira egyszerű, ha az ember szíve nem csak meg van kövesedve, de jó mélyre el is ásva.
- Azért nem mondtam, mert egyszerűen magam sem tudtam biztosan, hogy mit érzek pontosan. Hogy a felszín alatt esetleg több rejtőzik, mint azt az ember hinné. És úgy a dolgok mélyére ásni, reménykedni, jövőt tervezni, hogy utána esetleg kiderüljön, hogy esélytelen… majdnem olyan szívet mardosó érzés, mint a múlton rágódni, hogy mi lett volna, ha. - nagyjából, mint ha úgy kéne kiugranod egy repülőgépből, hogy nem elég, hogy valahol félsz a repüléstől, azt se tudod, hogy hol érsz földet, és akkor még mindig ott a kérdés, hogy legalább az ejtőernyőd kinyílik-e időben. Vagy egyáltalán.
- És ha szeretném, ha nyaggatnál vele? - kanyarodok vissza az ő szavaihoz, majd ezúttal én nyújtom a kezem felé, egy „Szabad?” kérdés kíséretében. Ha pedig igen, akkor közelebb lépve hozzá, a tenyerét finoman a mellkasomra simítom, oda, ahol a szívem van. Talán beszédesebb jelen helyzetben, mint bármi más, nem kell ahhoz orvosnak sem lenni, hogy érezze, milyen veszettül kalapál odabent. Tisztában vagyok vele, hogy valahol igazságtalan, hogy farkas-érzékek híján egy kissé más a kettőnk helyzete, pont ezért, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, néhány pillanattal később pedig a pajzsom is lentebb engedem. Nem teljesen, a legkevésbé sem akarom, hogy fuldokoljona súlya alatt, épp csak annyira, hogy jól érezhető legyen, az általában nyugodtan hömpölygő, hűvös energiáim is érezhetően jobban, élettel telibben zizegik körbe.
- Eddig még nem mertem elképzelni, milyen lenne a jövőnk együtt, de nem okozna különösebb nehézséget. - azt nem mondom, hogy teljesen zökkenőmentes lenne, mert olyan a mesében sem létezik, de ha tényleg működik és akarjuk, úgy mindenre lehet megoldást találni – Vagy álmodozás helyett akár ki is deríthetjük, ha szeretnéd. -teszem hozzá óvatosan.

- Az emberek nem igazán gondolják át, hogy mire vállalkoznak. Mármint a többség. - teszem hozzá, hogy nehogy azt gondolja, hogy én is ezt a tábort erősítem. Már csak azért sem vágnék bele ilyesmibe felelőtlenül, mert nem átlagos életet élek, ebbe egy hétköznapi embert nem rángatnék bele. Úgy meg azért “kicsi a választék”, aki marad a polcon jelleggel sosem kötném össze az életem senkivel sem. Ha már rászánnám magam, annak nagyon alapos oka lenne. Ha lenne, de ezen kár is rágódni.
- Egész biztos. - értek egyet. Ahhoz még szerencsére fiatal vagyok, hogy ilyesmihez kelljen folyamodnom, de egyszer majd eljön az ideje. Jól jön ha erre is fel leszek már készülve a megfelelő szakikkal. - Szóval ez az eredeti, még egyszer sem váltál meg tőle? - kérdezek vissza meglepetten. Nem tűnt szentimentális típusnak, de ezt szép dolognak tartom. Én a magam részéről nem ragaszkodnék a Giles-hoz, annyira nem nőtt még hozzám. Aztán ki tudja, hogy mire oda jutok mihez fogok majd ragaszkodni. Azon is elmerengek, hogy a Manzano almafát jelent. Sok kultúrában, főként a zsidó-keresztény kultúrkörben az almafa a tudás fája, de például a kelták életfája is formára meglehetősen hasonlít bizonyos esetekben az almafára. Jobban belegondolva, egy kicsit az is, ami az én hátamat díszíti. Fura.
- Akkor egy-null oda, a hajfonás nekem sosem ment jól. - ismerem be ezt a hiányosságomat. Anno a húgom hányszor nyafogott, hogy húzom a haját! De persze mindig kérlelt, hogy csináljak neki hercegnős frizurát. Hát el lehet képzelni, hogy egy tíz éves gyerek hogyan fésül meg egy ötévest… pazar volt.
- Hát nem. - sóhajtok röviden. - De már finoman megpróbáltam jelezni, most megyek eggyel tovább, hogy a főnök segítsen legalább valamennyi szakmaiságot belevinni a műsorba. Ha nem megy, akkor majd keresek másik melót, olyan nagyon nem izgulok emiatt. - más kérdés, hogy a szinkronizálást, ha teljes állásban és komolyan szeretném űzni, akkor költözéssel járna. Szóval itt az ideje a praxis kiépítésén is gondolkodni, mert költözni nem igazán szeretnék. Nehéz ez, hogy minden klappoljon.
- Tudom. De majd ha eszedbe jut valami konkrét, akkor is nyitva lesznek a füleim. - fontosnak tartom, hogy ha úgy adódik, akkor tudja, hogy itt vagyok. Ha nem is mindig személyesen mint a példa mutatja, de telefonon bármikor. Sokat jelent nekem a barátságunk, akkor is, ha megmarad barátságnak ahogy eddig volt, nem szívesen engedném el. Sokat tanulok tőle és általa, nem is a farkasokról, hanem teljesen más a világ iránt a szemléletem.
- Hát, volt a kollégiumban olyan aki nagyobb kupit csinált. - mosolyodok el vidáman, elvéve egy kicsit a dolog komolyságát. Tudom, hogy az emberek egészen másfajta tulajdonságára gondolt, de ha ebbe bele megyünk, akkor annak sem vége se hossza, párszor már elmerültünk benne órákon keresztül, hogy az emberek mennyire furák. Bruno nem éppen rövid élete alatt például egészen sokat változtak, és nem mindig mondhatjuk, hogy a jó irányba. Az állatok legalább megmaradtak olyannak mint voltak, plusz nekik van mentségük, mégis csak oktalan kis szőrmók a többség, nem várható el tőlük valamiféle morális mérce.
- A sötétszürke jó választás. Lehet, hogy mégis megtartom a kulcsod. - ugratom egy kicsit, majd az indoklást hallva, hogy miért új az autó, egy kicsit elgondolkodok. Mondanám, hogy remélem semmi komoly baja nem lett, de itt van, látom, hogy bármi is történt, már rég kiheverte. Majd ha a helyzet úgy hozza, biztosan elmeséli egyszer, hogy miért törte össze vagy, hogy hogyan.
- Szóval mókus szakértő is vagy. - sokat tud az állatokról. Az első amit kiveséztünk az a vidra volt, azóta nem tudok ugyanúgy nézni azokra a jószágokra. Cukinak hittem őket, erre kiderült, hogy… hagyjuk is. Remélem a mókusokról nincs valami hasonló horror sztorija.
Ahogy haladunk az erdőben, előbb alaposan felkavarja bennem az álló vizet, pedig biztos, hogy az ellenkezője volt a szándéka. Túlságosan jó érzés volt ez a teljesen ártalmatlan ölelés, de nagyon bízom magamban és az önuralmamban, hogy el tudom ásni mielőbb ezeket a kusza érzéseket mire a kis tisztáshoz érünk. Túl sok időm nem is lenne rá, de máris jön a következő hidegzuhany. Sőt, egyenesen jeges.
Egészen összeszorul a torkom a kérdéseit hallva. Értem én, hogy érzékelt valami belső feszültséget, de nem fair, hogy így a nyakamba borította. Ha kaptam volna egy kis időt még… már mindegy, akkor vegyük elő a lapjainkat, most már mindegy. Mondjuk azért egy békésebb délelőttben reménykedtem, de ha már így alakult, legalább tisztázzuk a dolgainkat.
- Tudom. Most már tudom. - bólintok, és igyekszem annyira higgadt maradni, amennyire csak ez emberileg lehetséges egy hasonló szituációban. Tudom, hogy fogalma sem volt róla, hogy hogyan érzek, mert akkor nem mondta volna, amit mondott. Szándékosan nem bántana, ennyire már megismertem. Mégis, ahogy megpróbálom magyarázni a bizonyítványomat, elveszítem a hidegvérem, és képtelen vagyok elrejteni az érzéseimet. A csalódottságot is, meg ezt az egész reményvesztettséget. Nem voltam én sosem apáca, szó se róla, régen próbáltam kapcsolatban élni. De ennyire komoly érzelmekkel még nem gondoltam senkire sem. Persze, hogy elvitte a cica a hangom.
- Igyekszem. - felelem a szűkszavú válaszára egy kissé sebzetten. Azt hiszi olyan könnyű összekapni magam? Vagy, hogy eddig egyszerű volt magamban tartani? Értem én, hogy nem a világ dőlt össze, de ettől még lehetek elkeseredett és idő kell, hogy feldolgozzam. Legalább néhány percet adhatna.
Nem mondok semmit, csak figyelmesen hallgatom őt, miközben leseprem azt az egy-két könnycseppet ami idő közben elszabadult, de szerencsére több nem követi. Úgy tűnik mégis csak egész jól sikerül uralkodni magamon, a körülmények ellenére.
Bonyolult. Ezt elismerem, így csak bólintok egy kicsit, de nem szólalok még meg. Minden szót alaposan mérlegelek, azt is amit ő mond, és azt is, amit én fogok. Tudom, hogy miről beszél, hogy mennyire nehéz magadban kutatni, amíg megtalálod a választ egy olyan kérdésre amit fel sem akartál tenni igazán, mert még abban sem voltál biztos, hogy egyáltalán meglesz-e a válasz. És akkor még mindig csak félúton vagy, ha legalább azt már tudod, hogy te mit is akarsz. A másik továbbra is egy nagy kérdőjel.
Ismét jól teszem, hogy nem szólok közbe, pedig szívesen megkérdeztem volna, hogy most már tudja-e, hogy mit érez. Hogy bejárta-e ezt az utat, vagy egyáltalán ki akarja-e deríteni, hogy mit érez. Bölcs dolog a hallgatás, mert legalább időt ad arra, hogy összeszedjem magam.
- Nem tudom. Sosem voltam jó a nyaggatásban. - szipogok egy kicsit, és egészen halványan elmosolyodok, majd bizonytalanul adom a kezébe a kezem. Félek, de nem attól, hogy bántana, hanem attól, hogy ez az egész sokkal jobban is tud fájni mint amit eddig megtapasztaltam, és már az se volt piskóta. Közelebb lépek, és végre megértem ezt az egészet. Úgy kalapál a szíve a mellkasában mintha puskával kergetnék. Ehhez képest én maga vagyok a nyugalom szobra. Komolyan, ezek után azt mondja, és el is hiszi, hogy nem tudja mit érez? Eddig azt hittem, hogy én vagyok érzelmi analfabéta, ha a saját szerelmi életemről van szó, de már látom, hogy mindig van valaki aki rá tud tenni egy lapáttal. Már épp emelném a másik kezemet is, mert jól esik éreznem, hogy igenis megmozdítok benne valamit, amikor megérzem a farkasa energiáját.
Nem számítottam rá, szóval túl azon, hogy sosem tapasztaltam még ilyesmit, a meglepetés ereje is hat rám, felkészületlenül ért. Persze, éreztem már a farkasok erejét, de az nem ilyen volt. Nekem mindig kicsit csípős, bizsergető. Ez egészen más, nehéznek tűnik, pedig azt is érzem, hogy ez épp csak a felszín. Mint amikor egy nagyobb folyón evezel, ott is érzed, hogy hiába siklik könnyen a lapát, attól még alul a víznek mekkora ereje van. Felemelem a szabad kezem, mintha elbújhatnék mögé mint amikor a nap elől eltakarod a szemed, és egy icipicit segít is, ezt az élő, szinte vibráló energiát segít feldolgozni a mozdulat. Reggel még hűvös volt mint egy szellő. Most olyan érzés mintha apró elektromos hangyák mászkálnának a bőrömön ide-oda. Lehet, hogy csak én reagálok erre így, lehet, hogy mindenkiben ilyen érzést kelt, nem tudom. Tetszik a dolog.  
- Ahogyan én láttam, egészen szerethető lenne. - átlépem az utolsó pár centit, ami eddig köztünk volt, és a homlokom óvatosan megpróbálom a mellkasának támasztani, gyakorlatilag a saját kézfejemre, mert a kezem el nem venném a szíve fölül. - Szeretném. Persze, hogy szeretném kideríteni. - behunyom a szemem, hogy magamba szívjam az egész pillanatot, mindenestől, úgy ahogy van, mert bár úgy tűnik, hogy végre kivergődtem a szárazpartra, most készülök visszaugrani a folyóba. Nehéz szívvel húzódok el egy kicsit, hogy a szemébe nézhessek, és az egyetlen félelmemet és úgymond “feltételemet” megosszam vele is. Kockázatot vállalok valamilyen értelemben, mert úgy tűnik kettőnk közül jelenleg egyelőre én húzhatom a rövidebbet, már ami az érzelmi sérüléseket illeti. - De szeretném azt is, ha minél előbb tisztáznád ezt magadban, hogy mit érzel irántam. - most én nyúlok a kezéért, mert ez nem azt jelenti, hogy teljesen magára hagynám ebben a témában. Itt vagyok. Nekem valahogy sikerült kiderítenem úgy is, hogy távol volt, és nem tudhattam mi vár a túloldalon, de úgy tűnik neki több biztosítékra van szüksége ebben a folyamatban. Abból, amit a saját kezemmel is érezhettem az imént, nekem úgy tűnik, hogy ott van benne a válasz, csak valamiért vagy nem kereste, vagy nem akarta meglátni. Ez az ő döntése, és én kivárom amíg meghozza. Most úgy gondolom megéri ezt a rizikót vállalni, mert ez a legtöbb amit a helyzetből ki tudok hozni.
- Így sem okozna nehézséget? - kérdezem reménykedve, mert mindennek ellenére azt azért sejtem, hogy nem egyszerű amit kérek tőle, de nem is teljesen indokolatlan.

Egyetértően hümmögök arra, hogy milyen meggondolatlanok tudnak lenni az emberek, inkább meg se szólalok, mert ez is egy olyan téma, amiből könyvet lehetne írni, egy egész könyvtárra valót, helyette inkább az okirathamisítás szépségeiről értekezünk tovább.
- Igen, ez eredeti. Amíg az őslakosok között éltem, nem volt rá szükség, hogy használjam, de azóta nem váltam meg tőle. Catalina Manzano.Azt már talán meséltem, hogy szinte semmit nem tudok a vér szerinti szüleimről, de azt sikerült kiderítenem, hogy anyámat így hívták. - osztom meg vele. Nem tudom, hogy eredetileg anyám nevét örököltem-e, vagy apámét, akiről semmit sem sikerült megtudnom, de még így is igazibb, mint bármilyen más családnév, amit választottam volna helyette. Nagyjából ennyi a története.
- Jó, egy olyan bonyolult, viking-stílusú hajfonatba lehet, hogy nekem is beletörne a bicskám, azt sosem próbáltam. - vallom be nevetve, bár, ki tudja? Ha lenne valami referenciakép hozzá, lehet hogy gond nélkül megbirkóznék egy olyannal is, az a környék, kultúra teljesen kimaradt az életemből.
- Tapasztalatom szerint az emberek többsége nem igazán veszi a lapot a finom jelzésekből. Az egyenes beszéden meg lehet, megsértődnek, kissé, de általában elsőre veszik a lapot. - osztom meg vele, aztán ő tudja, hogy az ő helyzetükben mi lenne az igazán célravezető. Vagy meddig akarnak egyáltalán foglalkozni a témával, húzni-halogatni, várni, csak mert a másik nem akarja belátni és elfogadni, hogy nem feltétlenül neki van igaza.
- Azt el bírom képzelni. - igaz, az én életemből se maradtak ki a kollégiumos időszak, igaz, ha csak egy rövid ideig tartott is, de akkoriban még egészen másképp mentek a dolgok, és ahogy az oktatás, úgy gondolom, az is gyökeresen megváltozott. Trehány emberek már akkor is éltek.
- Legalább majd hazaviszel, vagy oldjam meg, stoppoljak, vagy amit akarok? - kérdezek vissza komolytalanul, mert bár nem nézem ki belőle, hogy tényleg képes lenne elvenni, ha mégis, valahogy úgy is megoldanám a hazautat, különösebben nem esek kétségbe.
- Szakértőnek azért nem mondanám magam. De tény, határozottan jobban kiismerem magam a kontinens állat- és növényvilágában, mint a mai technika világában. - elég csak arra gondolni, hogy nem olyan régen még telefonból is csak a tárcsázósok léteztek, most meg? A mobiltelefonok a jelen korunk svájci bicskái – egyben telefon, óra, számológép, híreket olvashatsz, fényképeket és videókat készíthetsz, térképként használhatod, és még lehetne folytatni a végtelenségig. Egyetlen egy, kis zseb-méretű készülékben. Nem olyan még a számítógépek is akkorák voltak mint egy családi ház.
Lehet, hogy az időzítésem nem a legszerencsésebb, de vagyok nem vagyok biztos benne, hogy később bármivel is jobb lett volna. Kicsit mint amikor egy nagy ragtapaszt kell letépned, jobb túlesni rajta és tovább lépni, ha már órákon át húzza-halasztja az ember. Akkor sem fog kevésbé fájni, csak szeretünk ebben hinni. Ahogy a kérdésemre válasz gyanánt a másikban kavargó érzések engem is elbizonytalanítanak egy pillanatra, hogy lehet, kivételesen talán mégis csak jobb lett volna várni egy kicsit, de utólag már könnyű okosnak lenni.
A hallgatása még a farkas érzékek nélkül is kellően beszédes lenne, így meg pláne – ha már eddig nem szaladt világgá, vagy fakadt sírva, inkább nem most akarom tesztelni a tűrőképessége határait, inkább én veszem magamhoz a szót, reagál a szavaira. Úgy érzem, ez a minimum azok után, hogy ilyen türelmetlenül vájkáltam az érzéseiben, esélyt se adva, hogy magától mondja el őket.
- Ó, igazán gyorsan bele lehet tanulni. - igaz, nekem többnyire a munkatársakkal van tapasztalat, de tehetek én róla, hogy néha olyan, mint ha rajtam kívül senkit se érdekelnének a határidők, vagy hogy előbb tudjuk le a dolgainkat, és utána lógassunk lábat, ne fordítva? Akármilyen bosszantó szokásról is van szó, de a munkán kíbül valahol csak azt jelenti, hogy fontos vagy a másiknak, ha nem így lenne, akkor esélyesen mást boldogítani a mindennapos kis hülyeségeivel.
Ha nem is egészen azzal kapcsolatban, hogy mit érzek, de azért bőven akad még bennem bizonytalanság, részben a vérfarkas létemből kifolyólag, lehetséges egyáltalán?  – de mindezt annyira nehéz szavakba önteni, hogy inkább meg sem próbálom. Mert hogy is tudnád egy siketnek elmagyarázni, milyen a madárcsicsergés, vagy egy vaknak, hogy milyen különleges, szemet kápráztató égi jelenség a szivárvány? Helyette inkább a szívem fölé simítom a kezét, részben megválaszolva azt, ami az eddigi szavaimból kimaradt. S mivel valamivel nyugodtabbnak tűnik, veszem a bátorságot a pajzsomat is lentebb ereszteni, betekintést nyújtva az energiákba is, milyen vidám táncot járnak a korábbiakhoz képest. Legalábbis egy rövidke időre, amíg újra meg nem szólal, mert tisztában vagyok vele, mennyire szokatlan érzés, vagy épp zavaró érzés tud lenni azoknak, akik nincsenek hozzászokva.
- Amennyire ismerlek, valahogy nehezen tudnálak bármilyen más jövővel elképzelni. - mosolyodok el, mert tényleg olyan kellemes, kedves jellem, és akárhogy is alakuljon kettőnk sorsa, ettől függetlenül őszintén remélem, hogy valami hasonló élet vár rá.
Szótlanul bólintok a válaszára, majd amikor elhúzódik kissé, kíváncsian hallgatom, hogy mit szeret mondani – hogy aztán a fáradt sóhajt újabb bólogatás kövesse.
- Természetesen. Ha nem kérnéd, akkor is a legfontosabb napirendi pontok között kapna helyet, nehéz így józanul bármi másra koncentrálni. - fogom meg újra a kezét. Kicsit mint Pandora szelencéje, ha már kinyitottuk, akkor nem lehet megint bezárni, annyi különbséggel, hogy remélhetőleg ez a mondával ellentétben szebb történetté növi kimagát, és nem nehéz szívvel gondolunk majd rá évek távlatából.
- Nem, dehogy. Igyekszem mielőtt rendet rakni odabent, vagy kideríteni a hiányzó válaszokat. - biztosítom róla. Azt nem ígérem, hogy még most a napokban, mielőtt hazautazok, mert bár szeretném, de biztosra képtelen vagyok megígérni. Azt viszont igen, hogy nem fogom feleslegesen húzni-halasztani a témát, épp az imént tapasztalhatta meg, mennyire nem szeretem a bizonytalan egy helyben toporgást.
- Akkor, hogy ezt az egészet sikerült megbeszélni… reggeli? - mosolyodok el, visszatérve a korábbi témához, ahonnan az utolsó pillanatban én térítettem el magunkat egy elég… nehéz és komoly kitérőre – Ígérem, viselkedni fogok, nem lesz több ilyen. - fogadom meg előtte, ha meg mégis megfeledkeznék magamról, él a felhatalmazás a korábbi, „ha túl sokat beszélnék, csapj nyakon” ajánlatból.

Annyival egyszerűbb ez, beszélgetni az okirat hamisításról, meg a nevekről, a múlt kideríthetetlen kérdéseiről, meg a hajfonatokról. Sokkal kevésbé zaklatja fel az ember lelkét, mint az olyan ki nem mondott információk, mint az “eszem ágában sincs semmi komolyabbat tervezni veled”. Persze, nem tudhatta, hogy ezzel milyen érzelmi lavinát zúdít rám, hogy bőven elég kivergődnöm magam alóla valahogy miközben ezek felé a sokkal könnyedebb témák felé evickélünk.
- Kimmie nem ilyen, sajnos. Nála pont az egyenes beszéd nem működne. - de legalább még ki is mondja, hogy a finom utalások nem működnek. Mit nem mond?! Az utóbbi hetekben próbáltam én küldeni a magam módján, telefonon keresztül a kis finom utalásaimat, de úgy tűnik nem értek célt. Pedig pont az lett volna a lényegük, hogy ahogyan én rendet tettem úgymond a lelkem háza táján, talán kedvet kapjon hozzá ő is. Hát, most már ezt is tudom, hogy nem jött össze, gyakorlatilag falra hányt borsó volt, valószínűleg szó szerint értette őket és nem tette mögé az egyéb értelmezési lehetőségeket.
- Fura, hogy mosómedvéknek hívják őket, nem? Arról azt gondolnád, hogy valami tiszta és rendezett dolog. Közben meg hajlamosak kupit csinálni, és ami azt illeti, azért nem a legtisztább állatok. - egy kicsit elgondolkodok ezen miközben sétálunk, valahogy jól esik ilyesmin merengeni út közben. Hátha van erről is valamilyen furcsa, ismeretlen információ amit megosztana velem, vagy ha nincs hát azt se bánom. Nem két lábon járó lexikonnak tartom, csak szokása az ilyesmi.
- Egye fene, visszakapod. - adom meg ezt a kis feloldozást. Mondjuk arra azért kíváncsi lennék, hogy mit szólna ha tényleg nem akarnám visszaadni a kulcsait, de sosem tudjuk meg. Ilyesmire azért nem vetemednék, meg egyébként is van a viccnek is egy határa.
- Ezzel nem szállok vitába. De ha bármikor is a civilizációtól távol kell boldogulnod, hasznosabb ha tudod hogyan kell tüzet gyújtani mint ha tudsz kaját rendelni egy appból. - jegyzem meg, mert mint sokminden, ez is relatív. A mindennapokban a városban valóban hasznosabb ha ezeket a kütyüket magabiztosan kezeli, de például itt kint az erdőben vannak sokkal kézenfekvőbb dolgok is. Arra nincsen applikáció, hogy mit csinálj ha egy medvével találod szemközt magad, vagy ha van is, már rég cafatokra tép mire itt kint megnyitnád, hogy elolvasd a lépéseket.
Egészen váratlanul csap át a vidám kis bandukolás valami szinte drámai faggatózásba. Persze akár jogos is lehetne a kérdés, hogy miért nem mondtam korábban, de úgy mégis mikor kellett volna mondanom? Valamelyik telefonbeszélgetés során? Vagy amikor megérkezett, ezzel kellett volna lerohannom? Gondoltam, hogy majd a piknik után ha egy kicsit megszoktuk a másik jelenlétét, akkor… most már úgyis mindegy, hogy mit gondoltam. Mindenesetre annak egy kicsit örülök, hogy már nem faggat, de talán a teljes bömbölést akarta csak elkerülni. Olyasmire azért valószínűleg nem került volna sor, mert minden látszat ellenére képes vagyok uralkodni magamon. Csak nem pont akkor, amikor ilyen fontos dolgokról beszélünk valami egészen más módon mint azt szerettem volna eredetileg. Csak jobb lett volna, ha elmajszoljuk a reggelit, kirándulunk egy kicsit, vidám semmiségekről beszélgetünk egész nap, majd utána kibogozhattuk volna ezt a katyvaszt együtt. Hát, úgy tűnik végtelen idő ide vagy oda, Bruno ebből a szempontból meglehetősen türelmetlen típus.
- Nem foglak piszkálni vele. - csóválom meg a fejem de már egyáltalán nem olyan feszülten, inkább egy kis megkönnyebbült mosoly kezdemény kíséri a szavaimat - Nem lenne fair. - ha idő kell hozzá, akkor idő kell hozzá. Ezt teljesen belátom, és azzal nem is lennék előrébb, ha kikényszerítenék belőle valamilyen választ idő előtt. Jobb, ha a maga idejében és ő hozza fel legközelebb ezt a témát.
Furcsa érzés amikor a mellkasára húzza a kezem, olyan mintha egyszerre lassulna le az idő, és közben meg megérzem ennek az egész érzelmi zűrzavarnak a gyors, örvénylő erejét is. Nem tudom, hogy mi tartja vissza, de talán nem az, hogy közömbös lennék számára teljesen. Akkor nem érdekelné, hogy mennyire zaklatott fel, és nem állnánk most itt így egymással szemközt úgy, hogy a tenyerem alatt érezzem a szíve dobogását. Egy kicsit ugyan meglep, amikor megérzem a bizsergető farkas energiáit, de nem kell hozzá túl sok idő, hogy megszokjam. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak a felszínt karcoltuk meg, és ezért hálás is vagyok. Talán egyszer képes lennék megállni a lábamon akkor is ha teljes egészében megmutatná az erejét, de ez nem valószínű, hogy ma lenne. Most inkább csak simán élvezem a hangyák masirozását a bőrömön, valahogy furcsán kellemes érzés, egyáltalán nem zavaró.
- Ezt sajnos sosem lehet tudni, semmire nincs garancia. - megcsóválom a fejem, mert bármennyire is őszinték a szavai meg tudom, hogy jószándékkal mondta, azért még bármi megtörténhet, tőlünk függetlenül is. Ezekben a bizonytalan időkben a boldogság nem jár senkinek sem alanyi jogon, akár megérdemelné akár nem. Bármikor beüthet egy olyan szarvihar ami tönkre tudja tenni az ember boldogságát, nem kell hozzá messzire menni, ismerek olyat akivel megtörtént.
Bólintok én is, nem forszírozom a dolgot tovább. Szerencsére ebben egyetértünk, hogy a dolog nem tűr fölösleges halasztást. Így, hogy az én kártyáim már az asztalon vannak, valahol ez a korrekt, meg amúgy is, elhiszem, hogy most már számára is kellemetlenebb egy fokkal a szituáció.
- Oké. - a néhány perccel korábbihoz képest jóval nyugodtabban fogom már a kezét, valahogy megnyugtat a dolog, hogy tulajdonképpen szinte semmiféle ráhatásom nincs már az eseményekre. Legalábbis ennél többet nem nagyon tudok hozzá tenni, ami előre vihet. Illetve talán még egy valamit. - Ha valamiben még tőlem várnál információt vagy ilyesmi, akkor itt vagyok, meg tudjuk beszélni. - abban biztos vagyok, hogy ahogy eddig is, őszinteségben nem lesz hiány. Az egy dolog, hogy nekem elég volt másfél napnyi elvonulás és rendeztem a soraimat, de ha nála ez bonyolultabb folyamat, és tőlem várna további megerősítést, tényleg számíthat az együttműködésre. Úgymond közös érdek, vagy valami olyasmi.
- Reggeli. - viszonzom a mosolyát, és összeszedem a szabad kezemmel a kosarat is, amit eddig száműztem a kezemből, hogy ne legyen útban. - És a mókusok, természetesen, ha még a közelben vannak. - nem csaptunk nagy zajt, de ha ők is érzékeltek valamit Bruno farkas erejéből, lehet, hogy összebogyózták magukat és elbújtak valami rejtekhelyre. - Ne ígérj olyat amit esetleg nem tudsz betartani. - mosolyodok el egy kicsit vidámabban. - Most már legalább tudom, hogy ha kíváncsi vagy valamire akkor elmész a falig, meg még pár métert odébb is tolod. Hasznos tudás. - furcsa, de amennyire tortúrának éltem meg ott azokban a roppant kellemetlen percekben, most valahogy nem tűnik annyira butaságnak, inkább megkönnyebbültem. Végül is könnyebb lett valamivel, már nincs bennem az a fajta szomorúság mint eddig, meg nem is tűnik annyira reménytelennek a helyzet. Nyilván lehetne jobb is, de akkor valószínűleg csak rész információkat osztottunk volna meg egymással, így pedig már legalább világos mindenkinek, hogy hányadán állunk. A beszélgetést azért még nem erőltetem, nem könnyű visszatalálni a korábbi könnyedebb hangvételhez ez után a szörnyen komoly beszélgetés után.
A tisztásra érve örülök, hogy nem telibe tűz a nap, hanem kedves kis bárányfelhők úszkálnak el előtte olykor.
- Te választhatsz, a fák közelében keressünk egy helyet, hogy legyen egy kis árnyék, vagy inkább napozzunk? - nekem mindegy, ha rajtam múlik szívesebben bújok el a lombkoronák alá, de egyáltalán nem bántó a fény sem, és most még csak kellemesen melenget. Egy-két óra múlva már egyértelmű lenne, hogy érdemes árnyékba húzódni. Ha kiválasztotta a helyünket, akkor előveszem a pokrócot, és széthajtogatom, majd két csücsköt a kezébe nyomok, hogy szépen ki tudjuk teríteni. Ha ez megvan, valahogy megszokásból veszem is le a cipőmet, nem szeretek koszos lábbal trappolni a pokrócon, hogy utána a sarat kelljen lesepergetni a szendvicsekről meg minden.
- Szóval? Mit hoztál? Mármint a kocsikulcson kívül. - kérdezem vidáman, miközben kényelmesen elhelyezkedek törökülésben, és leveszem az inget, mert alulbecsültem a napsütést, most nincs rá szükség, elég a póló is. Ha ő is helyet foglalt, felé nyújtom a kosaramat, hogy fedezze csak fel nyugodtan a tartalmát, mert nagyon igyekeztem úgy elcsomagolni mindent, hogy ne tudja kiszimatolni idő előtt. Egyébként semmi extra, csak pár finomság: Sajtok, zsemle és kekszek, mindenféle felvágottak és pár apró paradicsom a kertemből. Desszertnek pedig áfonyás keksz, lekváros-mogyoróvajas szendvicsek, néhány gyümölcs, meg mindenféle magvak. Ezt egészíti ki a két termosz (egy nagyobb és egy kisebb), egy hideg mentás limonádé meg még egy kis kávé. Evőeszközt módjával pakoltam, az is fából készült, hogy ne szemeteljünk feleslegesen. Úgy gondoltam, hogy ezzel kora délutánig elleszünk, de ha ő is hozott valamit akkor lehet, hogy még tovább kitart az étel. Ezek közé rejtettem el egy kis papírba tekert csomagot is, amiben egy apró ajándék lapul.
Ha mindkét kosár tartalmának mustráján túlvagyunk, mosolyogva biztatom, hogy bontsa ki a tenyérnyi csomagot.
- Csak egy apróság, tőlem neked. Szerencsét hoz. - egy picike, lóhere formájúra csiszolt lapos jáde, egy bőrszálból készült bonyolult kelta végtelen csomó közepén. - Nekem is van. - mutatom meg neki a karkötőmet egy hasonló lóherével, csak a csomó nélkül. - Egy ideig a kandallón tartottam a kis jádét amit akkor találtál mikor először találkoztunk. Azt mondtad, hogy akár meg is csiszoltathatom, és arra gondoltam, hogy akkor már osztozzunk rajta. Tetszik? - kérdezem kíváncsian, még mindig mosolygósan.

- Mert szeretik evés előtt megmosni az élelmüket. Már ha van víz a közelben, a városban sokszor elég bajosan, ott igazi kis kukapandák. De cserébe roppant kreatívak, ha valami problémával szembesülnek. - mint például a városi környezet, ami nem igazán tartozik a természetes élőhelyeik közé, de egészen jól adaptálódtak hozzá és gond nélkül boldogulnak. Meg lopnak, csalnak, ha arról van szó. A szorult helyzetek kreatív megoldásokat igényelnek, ugyebár.
- Köszönöm. - reagálok arra, hogy megtarthatom a kocsikulcsaimat. Nem mint ha gondot okozna, ha meg akarná tartani, vagy visszacsenném valamikor a nap folyamán, vagy mire haza kell menni, aztán probléma megoldva. De aláírom, így azért nagyságrendekkel egyszerűbb.
- Igen, ebben igazad van. Kár, hogy manapság egyre kevesebb az, amit civilizációtól távolabbinak lehetne nevezni, mert még a települések körüli erdőkön, mezőkön is sokszor találkozni az emberi jelenlét nyomaival. - meg az orvosok is a modern nagyvárosokban tevékenykednek, nem valami erdőszéli viskóban járulnak a színük elé, hogy segítsenek az emberek gondjain, bajain. De ha már így alakult, azt hiszem, egész jó egyensúlyt sikerült találnom a belvásori munkahely, és a városon kívüli, erdei faház kettőssel.
De a könnyed témákat igaz, az én jóvoltamból, de egészen hamar felváltja valami sokkal komolyabb és nehezebb, mint ahogy a napsütéses nyári égbolt sötétül el egy szempillantás alatt, hogy egy rövid, de annál hevesebb és intenzívebb zivatar formájában csapjon le. Esetleg némi jégesővel megspékelve, csak hogy teljes legyen az öröm. De ahogy jött, úgy tovább is áll, némi felfrissülést hozva.
- Jól van, köszönöm. - mosolyodok el én is, cserébe pedig én sem szándékozom kikezdeni az idegeit felesleges időhúzással, egyszerűbb mindenkinek, ha végre tiszta víz kerül abba a bizonyos pohárba. Pláne, mert akármilyen szívet melengető is egymásnak dőlve élvezni ezt az egészen meghitt pillanatot, így, egy karnyújtásnyira a boldogságtól - valahogy képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy van ám itt még egy bukkanó, amit fel kell térképeznem, mielőtt eldől mi lesz velünk. Át tudok jutni rajta, vagy megkerülhetetlen akadálynak bizonyul majd, hogy vérfarkas lett belőlem? Valahol azért a sors iróniája, hogy ha nem így alakult volna az életem, esélyünk sem lett volna soha találkozni.
- Ó, tisztában vagyok vele. Attól kívánni még lehet, hátha bevonzza a pozitív energiákat. - vonok vállat, mást nem annyiban segít, hogy egy fokkal derűsebben tekintsen az ember előre, de amúgy meg tényleg semmi nem biztos, sőt… akár egy pillanat alatt is képes kártyavár módjára összeomlani az ember élete.
- Rendben, valószínűleg még élni fogok ezzel a lehetőséggel. Majd… kicsit később. - addig is van idő kicsit letisztázni a dolgokat, no meg végre reggelizni, ha már azzal a céllal indultunk el reggel – Ami a mókusokat illeti, szerintem ők egy darabig nem fognak zavarni minket. Bocsi. - azt nem feltételezem róluk, hogy úgy beparáztak a farkasom energiáitól, hogy egyből költözésre adták a fejüket, de szerintem kell egy kis idő nekik, amíg újra összeszednek annyi bátorságot, hogy a közelünkbe merészkedjenek. Aztán ki tudja? Lehet, hogy pár óra múlva már simán a tenyerünkből falatoznak.
- Orvos vagyok, nem szokásom. - reagálok az ígéretes jó tanácsára, meg úgy belegondolva, egészen ritkán szoktam bárkinek bármit is ígérni, úgyhogy veheti kivételes alkalomnak – Ezt még így ilyen formában nem hallottam, de szemléletes megfogalmazás. Egyébként meg, ugye, hogy az? - oké, azt aláírom, nem feltétlenül szokták szeretni az emberek, de amúgy meg kimondottan hatékony tud lenni az esetek többségében. Mondom én, mint letépni egy nagy ragtapaszt. Ráadásul rám vár még egy, aminél ki kéne deríteni, mi rejlik alatta.
- Legyen inkább árnyék, elég csalóka tud lenni a nap. - tekintek fel az égre, mert hiába a bárányfelhők, vagy a félárnyék, azért nem kell lebecsülni az erejét. Engem annyira nem zavar, legrosszabb esetben három árnyalattal barnábbra sülök, de vannak kétségeim benne, hogy Bia is hasonlóan állná a kihívást. Ha egész nap itt leszünk, akkor meg pláne kapunk így is eleget a napfényből, úgyhogy inkább segítek leteríteni a pokrócot, hogy utána a cipőtől meg szalmakalaptól megszabadulva én is helyet foglaljak a másik felén.
- Nos nézzük csak, van itt még lakáskulcs, iratok, mobiltelefon, vadászkés… - felelem komolytalanul, mert bár valóban mind ott lapul a kosárban, de sejtem, nem feltétlenül ezekre volt kíváncsi. De a kocsiban hagyni nem akartam, amilyen formám van, a végén még feltörik aztán külön szívás, amúgy is elfért a kosárban, szóval… ne hagyjuk el itt a réten, aztán már boldog vagyok. És mivel Bia dobta be korábban az ötletet, hogy kosarat cserélhetnénk, ahelyett, hogy utolsó pillanatban rontanám el a meglepetést, mi lapul benne, inkább közelebb tolom hozzá, derítse csak ki nyugodtan! Még otthonról hoztam egy üveg könnyedebb fehérbort, mellé két pohárral, külön-külön konyharuhába csomagolva, mert be is diliztem volna, ha Anchorage-tól ideig kellett volna hallgatnom az egymásnak koccanó üvegek cicergő hangját. Szintén hazai az a 2-3 -féle sajt, amit még a hétvégi piacon szereztem be mellé, kimondottan ilyen bor mellé ajánlva, az itteni zöldségestől  néhány idénygyümölcs  – pár szem szilva, barack és alma, a péksékben pedig egyszerűen rábíztam magam az eladó ajánlatára – így került végül néhány különböző ízesítésű croissant a kosárba, ha inkább édeset ennénk, és pár sós, fűszeres, sajtos péksüti, ha inkább sósat kívánnánk. Meg egy nagy üveg ásványvíz, mert mégis csak nyár van.
Amíg Bia a kosár tartalmával ismerkedik, én is kíváncsian kezdem el átnézni azt, amit ő hozott, amikor pedig az első, becsomagolt csomagot kiveszem, elsőre egy kissé meglepődök, aztán csak jóízűen nevetek rajta.
- Igazán cseles! - ismerem el, valahogy fel sem merült bennem, hogy korábban ennyit készült, csak a tréfa meg a meglepetés kedvéért, de tagadhatatlan, hogy valahol mélyen meghat a dolog. Ahogy az, hogy egy apró ajándékkal is készült annak ellenére, hogy semmi, különösebb alkalom nincs tudtommal. Óvatosan ki is bontom, majd felemelve közelebbről is szemügyre veszem, miközben hallgatom.
- Egy kis extra szerencse mindig jól jön. - mondom vidáman, vetve egy pillantást az övére is. A munkám miatt nem nagyon szoktam ékszereket hordani, de majd valamit kitalálok neki, hogyan tudnám a közelemben tartani, és ne csak otthon az éjjeliszekrényen porosodjon – Ó, hogy ez ugyanaz a jáde? - kérdezek vissza őszinte meglepettséggel, mert valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy valóban megtartja, pláne, mert csiszolatlanul még csak nem is volt különösebben látványos darab. De lám-lám, így csiszolva már rá sem lehet ismerni, ha nem mondja, nem valószínű, hogy magamtól eszembe jutott volna, hogy ez ugyanaz az ásvány.
- Köszönöm! Igen, abszolút! Találó és emlékezetes. Szeretem az ilyen ajándékokat, amik más szemében talán értéktelen apróságnak tűnnek, de olyan „titkot” őriznek, amiről másoknak fogalma sincs. - felelem hálásan, majd miután még egyszer megforgatom az ujjaim között, alaposan szemügyre véve, egyelőre a piknikkosárba rakom el a különleges ajándékot. Ahogy a kulcsok esetében, úgy ennél se szeretnék kockáztatni, hogy esetleg úgy esik ki a zsebemből, hogy nem veszem észre, utána viszont nem is kérdés, hogy végzett a következő helyen a piknikkosár tartalmát illetően.
- Lehet, hogy nem illik egyből a desszerttel kezdeni, de ez már múltkor is olyan finom volt, hogy inkább nem kockáztatok, nehogy ne maradjon hely neki. Te is csalsz? - emelek fel egy áfonyás kekszet. Mondanám, hogy majd elkérem a receptet, de sütisütésben csapnivaló vagyok, meg egyébként sem lenne úgy sem olyan, amilyet ő készít. Bőven tökéletes  az ilye alkalmakra tartogatni őket.