Fáradtan dőltem össze a már-már otthonomnak számító sikátorban. Lassan egy hónapja lakok itt, aminek igazából nem csak hátránya, előnye is van. Megtanultam megvédeni magam, na meg nem vagyok anyám közelében. Összekucorodtam az újságpapírokkal bélelt dobozomban. A nappalok egész tűrhetőek, viszont az éjszakákra ez kevésbé igaz. Még mindig hűvös van, ezért is terítettem a vállamra a kabátomat. Sok hajléktalannal ellentétben az én cuccaim nem szakadtak, és nem is vagyok annyira büdös és ápolatlan, mint ők. Én nem ittam el az agyam, s minden nap bemegyek valami csöves szállóra, ahol kimossák a ruháimat és meg tudok fürdeni. Szerencsére a dolgozók megbízhatóak, ezért még soha nem loptak meg. Igazából ez az oka annak is, hogy az utcán alszok. Itt ritkán járnak emberek, ezért nem lopnak meg. Pedig ha eladnám a ruháimat… Minden bizonnyal egy évnyi élelemre tennék szert, de akkor megfagynék, s ezzel ugyanott vagyok: nem tudok túlélni. Emellett azért elmondhatom magamról, hogy tényleg igazán próbálkozom, hiszen nem kéregetek, nem vetem be a kiskutyaszemű kamasz énemet, hogy pénzt kapjak. Felfordul a gyomrom ettől. Inkább kimegyek a főtérre és táncolok egész nap, hogy meglegyen a napi élelemszükségletemre a pénz. Ha jó napom van, gyakran összegyűlik pár dollár, de most nem egészen így alakult a dolog. Ez a hetem pocsék volt, alig jött be valami. Tartós élelmiszerre nem futná, hülyeségre meg nem akarom elverni a pénzem. A gyomrom panaszos morgásba kezdett, ezért összehúztam magam a földön. Már egészen megszoktam, de még mindig kellemetlenül hat, hogy nem tudok annyi ételt bevinni a szervezetembe, hogy egy kicsit megerősödjek. Ezért is veszélyes most a tánc a számomra, hiszen ha megsérülök akkor nehezen fogok felépülni, nincsen pénzem rendes ellátásra. Sokan ajánlottak nekem már munkát. Itt az utcán is megvan ám a hierarchia és állásajánlatok is természetesen. A választási lehetőségek a következők: kéregetés, zsebtolvajlás, bolti lopások. Egy pillanatig se gondolkodtam el egyik lehetőségen se. Ha apu most lát, akkor biztosan szomorú, de tudom, hogy még szomorúbb lenne ha azt látná, hogy azt venném el, ami nem az enyém. Nem fogom bemocskolni a nevét. Sokan azt mondanák, hogy ő már halott, ezért nem számít. Az ilyen embereknek pedig visszakézből akkora maflást kevernék le, hogy a fal adná neki a másikat. Ilyet nem mondhat senki, egyszerűen nincsen joga ahhoz, hogy apámat a szájára vegye. Hirtelen cipőkopogás törte meg a csendet. Már fel se kellett néznem, tudtam, hogy valamelyik testvérem lesz az. A gyanúm beigazolódott mikor megéreztem a gőzölgő meleg étel illatát. Egy hónapja, minden egyes nap idehoztak nekem valamit, amit én sose fogadtam el. Nem fogok attól a nőtől függeni, aki az anyámnak csúfolja magát.
- Menj el. – vetettem oda neki durván, majd még jobban összehúztam magam. Legszívesebben sírva vetettem volna az idősebb bátyám nyakába, mikor megsimogatta a verejtéktől csatakos hajamat. Miért kell ennyire rendesnek lennie? Hagyjon csak itt, soha többé ne jöjjön vissza, akkor legalább nem fájdítaná a szívemet se tovább. - Az iskolában úgy tudják, hogy baleseted volt és kómában vagy. – suttogta, mire ismét hálás voltam neki. Tudtam, hogy soha nem terjesztené el, hogy az utcán élek. – De azt hiszem ideje felébredned. Megéreztem a védelmező karokat, amik a térdhajlatom és a hónaljam alá nyúltak, s lassan eltűnt a kényelmes kis dobozom a testem alól. - Vincent! – kiáltottam rá, és arcul ütöttem, ami nekem jobban fájt, mint neki. – Nem megyek sehova! És ti se jöjjetek vissza többé! A szemeim szinte szikrákat szórtak, de mégis azt kívántam, hogy vigyen el magával. Láttam az arcán az átsuhanó fájdalmat, s mögötte a képmásomat is. Tágra nyílt szemekkel néztem Chadre. Oda akartam menni hozzá, azt mondani neki, hogy ez nem az, aminek látszik, de volt valami idegen távolságtartás benne, ami megállított. - Menjünk Vince. Ő ide tartozik. Igaza volt anyának. – hitetlenkedve meredtem rá. Ő a testvérem. Mégis hogyan mondhat ilyet? Egy vér vagyunk, egy méhben nevelkedtünk. Hát neki ez már semmit nem számít? Tényleg ezt akartam, hogy hagyjanak, s menjenek el, de nem így. Békés búcsút akartam venni tőlük. A hüledezésemből egy puha kéz érintése zökkentett ki. Fájdalmas kis fintor futott végig a vonásaimon, ahogy a bátyám keze a frissen szerzett sebemre csúszott. - Mosd ki, el fog fertőződni. – mondta nekem, majd megfordult, és Chaddel együtt elment. Egy darabig csak meredtem rájuk, majd összerogytam és úgy meredtem magam elé. Hogy lehettem ennyire idióta? Ők csak gondoskodni akartak rólam, mert féltenek, én meg úgy viselkedek velük, mintha valami bűnt követtek volna el. Benyúltam a dobozomba, hogy újra elővehessem a pulóvert, amit tőlük kaptam. Ez már a napi szeánszom volt, minden egyes naplementekor a kezembe veszem a puha anyagot. Soha nem viseltem. Azt akartam, hogy minél tovább megtartsa a friss illatot, amit a házvezetőnőnk mosószere kölcsönzött minden egyes ruhámnak gyerekkorom óta. Kivettem a zsebéből a megjavított fényképet, s forgatni kezdtem a kezemben.
„Mosd ki, el fog fertőződni.”
Szinte ordításnak véltem Vince halk szavait. Tíz másodpercenként a fülemben csengett az utolsó mondata. Hát ha megteszem akkor el fog hallgatni? Komótosan nyúltam az ásványvizes palackért, kerestem egy viszonylag tiszta zsebkendőt, és törölgetni kezdtem a véres kis mélyedést, ami eltorzította az arcom. Ismét lépteket hallottam, s nem is néztem fel, tudtam ki jön. - Ssss… sajnálom. – nyögtem ki végül. Hangom olyan vékony volt, akár egy cérnaszál. Befejeztem az arcom tisztogatását, amivel igazából csak elkentem a vért rajta, de azért felpillantottam. Meglepetésemre, nem családtag volt előttem, hanem egy idegen férfi. Rögtön ki is pirult egy kicsit a bőröm a szégyentől. Mégis miért hittem, hogy ők jöttek vissza? Nem igazán volt rá okuk azok után, ahogyan bántam velük…
szavak: 896 zene: bts - i need u ruha: ez itt ni:3 megjegyzés: remélem tetszik.
Mai nap jobbára csak székmelegítőként funkcionáltam a kapitányságon. Semmi új feladat, semmi új nyom, egy kihallgatásra váró alany sem. De ilyen ez. Mióta megtudtam Odette-ről azt, amit, szinte semmihez nincsen kedvem. Amint viszont elkezdek dolgozni, akkor szinte egy teljesen másik ember vagyok. Azon felül, hogy a munkámban kiváló vagyok, francba, szinte az egyik legjobb, még az életem nem lesz jobb. Naponta gondolkozok el azon, hogy mi lett volna, ha…? Mi lett volna, ha nem megyek vissza a bárba beszélgetni Odette-tel? Bár, akárhányszor belekezdenék kifejteni a témát magamban, mindig rájövök, hogy ez egy olyan kérdés, amit tök felesleges boncolgatni. Végül pedig eljött az idő, hogy meginduljak hazafele. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy ezt tette velem a feleségem. Nem értem, hogy mivel érdemeltem ki. Azzal, hogy néha éjszakákba menően dolgoztam, hogy rendes életet biztosíthassak neki? Már én kérek elnézést mindezekért. Viszont az lehet nem volt helyes, hogy a testvéreimet egyetlen szó nélkül hagytam el. Mint akkoriban Arne. Se egy üzenet, se semmi. Egyszerűen csak felszívódtam. Bár, ha meg akarnak keresni, akkor valószínűleg Odette majd kielégítő válasszal tud nekik szolgálni, hogy hol vagyok. Akkor pedig majd elmondhatja azt is nekik, hogy miért tettem mindezt. Azt viszont biztos nem fogják értékelni, hogy a „gyermekemet” ott hagytam. Viszont, ha már félrekúrt kétszer is, akkor biztos meg tudja találni a hapsit, aztán nevelgessék boldogságban, a faszt sem érdekli már mindez… Idővel meglátok egy srácot. Elég fiatalnak tűnik. De mi a francot keres az utcán, az éjnek évadján? Közelebb megyek hozzá, majd felhúzott szemöldökkel pillantok le rá, mikor megszólal. Közelebb megyek hozzá, majd leguggolok mellé. - Mi van, fiú? Miért vagy idekint ilyen későn? Meg egyébként is, mi a fenét csinálsz? -
Soha nem voltam az a nagy barátkozós típus. Annak ellenére, hogy tartottam a látszatot, nem igazán érdekeltek az emberek. Általában szívesen vagyok egyedül, vagy csak a testvéreimmel. Mindenki, aki idegen az ijesztő. Sokan azt mondták, hogy ez apu korai halála miatt van, de erre mindig csak vállat vontam és azt feleltem, túl vagyok rajta. Általában így is éreztem, csak krízispontokon cáfoltam meg ezt a kijelentést. Ez az egy hónap határozottan egy folyamatos krízispont volt nekem. Nem tudtam volna másképpen jellemezni. Tényleg többször éreztem azt, hogy mindjárt megőrülök, mint életem folyamán bármikor. Most az érzés felerősödött a bátyámék látogatása után. Tényleg nem tudom, hogy elhiszik-e azt, hogy nekem jó itt, az utcán. Mert nem így van, csak azért belém is szorult ám büszkeség, nem is kevés! Mégis miért mennék hozzájuk vissza, amikor ki lettem dobva? Inkább leszek mocskosan és büdösen itt, mint egy helyen, ahonnan már egyszer elküldtek. Soha az életben nem lépem át még egyszer annak a háznak a küszöbét. Egyáltalán… Mi is a jó benne? Hiszen akkora, hogy még ennyi év után is eltévedtem benne ha mondjuk sötét volt. Egyáltalán nem nevezhető komfortosnak vagy otthonosnak. Olyan, mint egy nagy, idegen ház, legalábbis nekem. Általában meg is mosolyogtatott ha valaki azt mondta, hogy ilyenre vágyik. Mégis mivel lenne több átlagos embereknél? Lenne egy akkora palotája, amit nem tud két nap alatt se körbejárni.., Nem talál semmit, mert van ezernyi szobája, nem tudja mit hova tett. Meg úgy egyáltalán, kinek van kedve három emeletnyit lépcsőzni? Miért jobb a tetőn a medence és a pingpong asztal, mikor azt egy nappaliban, vagy egy üres szobában is fel lehet állítani? Állítom, hogy az utóbbi sokkal hangulatosabb is, mondjuk egy pofa sörrel. Sose értettem miért hiszi azt, hogy gazdagéknak aztán annyira jó abban a házban. Biztosan vannak olyanok, akikkel tényleg ez a helyzet, de én szívesebben élnék egy albérletben. Az legalább otthonos és könnyen belakható. Ha ezt kimondanám, biztosan rengetegen hülyének néznének, de én úgy gondolom, hogy a kis dobozom komfortosabb a palotánál. Ez legalább az enyém, az én dolgaim vannak benne és senki nem hányja a szememre, hogy igazság szerint nem nyúlhatnék semmihez, mert nem dolgoztam meg értük. Vicces is lenne, mivel nem is nagyon vannak dolgaim, szóval erről ennyit. Elmosolyodtam a sors furcsa fintorára. Mintha aztán anyám rohadtul sokat dolgozna. A bátyám viszi a céget, ő csak bejár melegedni ha éppen józan. Mert hát azért teljesen részegen mégse mehet be… Legalább erre figyelnek a házvezetőink. Hogy ne hozzon ránk szégyent. Milyen vicces! Elvileg én hozok szégyent a családra, de mégis ő fetreng nap mint nap a saját hányadékában. Nem is tudom melyik rosszabb. Felsóhajtottam, s minden erőmmel elűztem a gondolataim. Jobb semmire se gondolni, mint anyámra. Hyung szavai pörögtek a fejemben. Mintha csak egy lejátszó lenne az agyam helyén, ami begyűrte a kazetta szalagját, s az megakadt ennél az egy mondatnál. A végén már befogtam a füleim hátha elhallgat, de nem igazán akarta abbahagyni. Csak lökte tovább, hogy mossam ki a sebemet. Bosszúsan nyúltam az üvegemért és egy zsebkendővel tisztogatni kezdtem a kissé koszos arcomat. Azt hiszem csak reggel lesz fürdés, addig talán kaját is sikerül kerítenem. Meglepetten pillantottam fel a férfira, aki megállt előttem. Mit keres itt ilyenkor? Ez itt az én területem, én élek itt, nem ő. Ennek ellenére mégse jelenthetem fel magánlaksértésért, elég vicces lenne a dolog. Abbahagytam az arcom tisztogatását, csak a lecsorduló, kissé felhígult vércseppeket törölgettem le. Hát mégis miféle kérdés egy koszos és lefogyott gyerektől, hogy mit csinál ilyenkor itt kint? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg ebből semmit se láthat, ugyanis elég sötét van már ahhoz, hogy elkerülje a figyelmét a részletesség. Pláne egy sikátorba, ahol még közvilágítás sincs. - Ki maga? – kerültem meg a kérdését. Kettőnk közül egyértelműen idősebb, ezért felálltam a helyemről és meghajoltam előtte. Hiába vagyok félig csak ázsiai, azért a neveltetést így is nagyon komolyan vette nálam apu. Felvont szemöldökkel néztem rá. Nem volt nehéz tartanom a szemkontaktust vele, azért egész magasra megnőttem. - Ne haragudjon, a világért se akarok bunkónak tűnni, de azt hiszem ez nem tartozik Önre. – válaszoltam neki nagyon higgadtan, majd összehúztam magamon a dzsekimet mikor befújt a szél a szűk kis utcába. Legszívesebben előkaptam volna a zacskómból a kabátomból egy plusz pulcsit, de mégis ki az az idióta, aki a hontalanságával kérkedik? Szerintem úgyis rájön majd idővel, de azért mégis szeretném késleltetni a dolgot amíg csak lehet.
717 || ruha || zene || notes: kicsit lassú játékos vagyok, de igyekezni fogok. :3 Remélem tetszik.
- Csak egy egyszerű járókelő. Asmund. - Mutatkozok be inkább a teljes nevem legegyszerűbb képviselőjével, ezt talán még meg is tudja jegyezni. Ha megjegyezni nem feltétlen, de kimondani. Valamint az egyszerű járókelő sem éppen a legmegfelelőbb szó rám. De szolgálaton kívül vagyok, már amennyire egy nyomozó azon lehet, így amíg nincs rá szükség, ezt az infót nem hozom a srác tudomására. Először derítsük ki, hogy ki ő, és mit csinál itt. Remélhetőleg nem azt, amire gondolok. Csak kisebb kitérőt tettem a szokásos hazaúttól, és máris belebotlanék egy hajléktalanba? Kicsit abszurd, de semmi nem lehetetlen. Csak eddig eggyel sem találkoztam itt tartózkodásom óta. Egyik szemöldököm felhúztam, mikor felállt és meghajolt. Akkor viszont beigazolódni látszik a gondolatom. Eléggé soványnak tűnik. Legalábbis nagyon közel állhatok az igazsághoz, hisz egy fiatal kölyök mit keresne idekint a sötétben, egyedül, úgy kinézve mint egy pálcika? - Azért valamelyest igenis rám tartozik. Elvégre a munkám jelmondatába tartozik az is, hogy védünk. Te meg rászorulsz, ha ilyen későn, ennyi ruhába itt vagy az utcán. - Vonom le a következtetéseket. Rossz szokás, tudom, de hát egyfajta ragály lett már. Aztán a kezem nyújtom felé. - Gyere, fiú. Menjünk valami kevésbé szeles helyre és beszélgessünk. - Ha elfogadja a felé nyújtott kezet, fel is segítem azzal a lendületemmel. A közelben van egy 0-24-es bolt, nem hiszem, hogy túlságosan zavarná az eladót, ha oda bemennénk. Ha mégis, akkor meg elég elmondanom a foglalkozásomat, a jelvényt megmutatnom, és nem lesz több szava. De ha ez sem válna be, akkor drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom. Már csak a srácra vártam, hogy elfogadja-e a felé nyújtott segítő kezet, vagy ellöki magától és marad ezáltal idióta, aki halálra akar fagyni, mikor lenne egy kivezető út az egészből. Fiatal srácnak tűnik egyébként is, de ki tudja igazából… Láttam már 30 éves ázsiairól is képet, akiről kapásból azt mondtam, hogy ez 14. Hogy rajtuk hogy nem látszik meg a kor… De a srác hangja alapján még csak pubertásban van. Vagy tudom is én.
Hitetlenkedven néztem az előttem álló férfira. Fogalmam sem volt arról, hogy mit keres itt, s azt se tudtam eldönteni, hogy ez tetszik-e nekem. Amikor elfoglaltam ezt a sikátort, összeverekedtem egy rakat hajléktalannal, aminek a nyomai még mindig meglátszanak a képemen, bár elég halványan, de akkor is. Nem szeretem ha látják ezt, mert sokan sajnálni kezdenek és gyengének tartanak majd, pedig erről szó sincsen. Nekem csupán csak meg kellett küzdeni a jelenlegi otthonomért, ami egy papírdoboz. Tényleg nem találhattam jobb helyet ennél, mert viszonylag védve volt a széltől ha bekucorodtam a helyemre, illetve pont elfedte egy épület teteje, szóval nem kell attól félnem, hogy a hajlékom és az a kevés cuccom elázik. Nem tetszett Asmund – vagy ki – nekem. Nem azért, mert rossz embernek gondoltam volna, szimplán csak azért, mert itt van és arra kényszerít, hogy társalogjak vele. Nem tetszik a tekintete, s nem akarom, hogy lásson. Automatikusan hátranyúltam, hogy az arcomba húzhassam a kapucnimat, de aztán nagy bánatomra ennek a kabátnak nem volt olyanja. - Aish! – sóhajtottam fel, majd durcásan az ölembe ejtettem a kezem. Most aztán majd jól meglátja az arcomon a furcsa sötét árnyakat és kérdezősködni fog. Vagy lehet nem az a fajta? Mindenestre ha már bemutatkozott lehet nekem se ártana, mégis csak megvan bennem az illem és ő az idősebb, automatikusan úgy vagyok beprogramozva, hogy meg kell adnom neki a tiszteletet. S ha ő megtisztelt engem a nevével, talán én is köteles vagyok erre. - Lysander Chun Joon Kim. – motyogom neki az orrom alatt és biccentettem egy kicsit a fejemmel. Nagyon reméltem, hogy nem rakja össze a képet, ugyanis az egész országban csak ez az egy cég fut Kim néven, ugyanis itt nem számít gyakori vezetéknévnek. Furcsa, hogy Dél-Koreában annyi Kim van, hogy ha az embernek ez a vezetékneve és házasodni akar, akkor ki kell vizsgáltatni, hogy biztosan nem távoli rokonok. Ha most ott lennénk nem lenne problémám, mert egyszerűen ráfognám, hogy rengeteg embert hívnak így, de abban nem vagyok biztos, hogy ebben a városban a családomon kívül lenne még egy koreai család, nemhogy Kim vezetéknevű… - Apukám arra tanított amikor még kisfiú voltam, hogy soha ne álljak szóba idegenekkel. – mondtam neki és résnyire szűkült szemekkel néztem rá. Utáltam ha valaki beleártotta magát a dolgaimba még akkor is, ha éppen segíteni akart. Sajnos anyám túl sokszor akarta befolyásolni a gondolataimat ahhoz, hogy már ne érdekeljen a segítő szándék is. Makacs vagyok, s ha eldöntöttem, hogy nincsen szükségem az emberek segítségére, akkor már törheti magát a másik ahogyan csak akarja, engem nem fog érdekelni. Ezért is voltam biztos, hogy Asmundnak se fogom beadni a derekam. Ahhoz túlságosan büszke vagyok. Abban reménykedtem, hogy ha egyszerűen nem figyelek majd rá, akkor fogja magát, és elmegy. Nem volt ilyen szerencsém. Magam előtt megpillantottam egy nagy, férfias kezet, ami felém nyúlt. Csodálkozva pillantottam rá, nem értettem a szándékait. Miért akar segíteni egy idegennek? Még mindig nem bíztam meg benne, ezért vonakodva emeltem fel a kezem. - Ha a szerveimre fáj a foga, akkor szerintem keressen jobb alanyt, mert nem vagyok biztos benne, hogy még mindig jól működnek. – mondtam neki, de most a hangomban nem távolságtartás volt, hanem egy nagyon enyhe szín, s talán a szám sarkában is bujkált egy kis mosoly. Igazából bántani úgy se tud, mert meg tudom magam védeni. Kicsit azért füleltem, hogy nincs-e kint valaki a sikátorból, de csak a szél sustorgását hallottam. Mielőtt elfogadtam volna a kezét, még gyorsan felkaptam a nejlonzsákot a ruháimmal, meg külön a pulóvert, amit a tesóimtól kaptam és anyám szétvágta, illetve a fényképet, amit én javítottam meg. Ez a kettő dolog volt csak annyira fontos nekem, hogy vigyázzak rájuk. Így fogadtam el Asmund kezét, hagytam, hogy felhúzzon. Ezek után is kissé bizalmatlanul méregettem. Most már egy utcai lámpa megvilágította a ruháimat, amik bár nem voltak olyanok, mint amit otthon mostak, de azért látszott rajtuk, hogy drága cuccok. - Nem loptam őket. – jelentettem ki, mielőtt még felmerülne benne a dolog és farkasszemet néztem a férfival. Elég magas vagyok ahhoz, hogy egy szinten legyen a tekintetem. Meg akartam neki mutatni, hogy nem vagyok gyáva, s ha bántani akar, akkor nem fogom csak úgy hagyni magam. - Hová akar vinni? – kérdeztem, s a hangom üresen csengett a bizalmatlanságtól. Nem tehetek róla, az utcán ilyen az élet. Nem bízhatunk senkiben, mert itt nincsenek barátságok, csak érdekkapcsolatok.
708 || ruha || zene || notes: kicsit lassú játékos vagyok, de igyekezni fogok. :3 Remélem tetszik.
- Miért ment oda, Adam? - támasztotta össze sátorszerűen hosszú ujjait, miközben könyöke megpihent a fotel olajzöld szövettel húzott karfáján. Tekintete rezzenéstelenül figyelte a férfi testi reakcióinak sorát, mintha az sokkalta jobban érdekelte volna, mint amit mondani kívánt. A paciens tekintete zavartan rebbent körbe a tágas szobában, mintha a falak mentén találná meg a választ és idegesen hajába túrt. - Mondtam. Ő az én lányom. Jogom van ahhoz, hogy lássam. – volt reszelős a hangja, mélyében idegesség feszült. - Értem. – sosem mondott ellen. Nem volt feladata, hogy kimondja az egyértelmű tényeket, helyette az ellentmondásokra világított rá. – És ennek fényében úgy érzi, hogy a hajnali órák voltak a legalkalmasabbak, hogy meglátogassa az óvodás korú gyermeket? – hangjában nem volt ítélkezés, vagy gúny. Valós kérdést tett fel, mi minden iróniától vagy cinizmustól mentes volt. - Nem…nem…nem…talán…igen… - rázta a fejét az egyértelműen zavart férfi, majd térdére támaszkodva előrébb hajolt, mintha attól félt volna, hogy szavait illetéktelen fülek is hallják. - Tudja doki…hallottam. Mikor mentem hazafelé…hallottam hogy beszélnek róla. – túrt bele reszkető kézzel a szertelenül göndör, vörös fürtjeibe a férfi. Eugéne ujjai szétnyíltak, majd kezei pozitúrát váltva pihentek meg keresztbe vetett, sötét szövetbe bújtatott térdén. - És milyen volt a péntek este a kollégákkal? – engedte el a jellegzetes pszichotikus tünetet, majd rezignáltan nyugtázta a repetitív jellegű mozdulatot, mivel az alany újra a hajába túrt. - A péntek…nem mehettem el. Nem akarták. Én mentem volna, de üzenetet hagytak a rögzítőmön…egész éjjel hívtak, hogy ne menjek…hogy ne… - ingatta fejét idegesen, miközben újra és újra hajába túrt, már szinte tépkedte. - Adam, mióta nem szedi rendszeresen a haloperidolt? – tette fel végtelen nyugalommal a kulcskérdést. Habár a férfi súlyosan spektrumos volt, a gyógyszeres kezelésre a kezdetektől jól reagált. Sikerült munkát szereznie, valamiféle működőnek mondható szociális kapcsolatot kialakítania mind a volt feleségével, mind a munkatársaival, azonban az újra felbukkanó akusztikus hallucinációk egyértelművé tették a gyógyszer hanyagolását. Habár a férfi nem volt sem ön sem közveszélyes, a pszichoterápia mellett szüksége volt a gyógyszerekre. - El…elfogyott. – nyögte a haját tépkedve, mi valószínűleg hazugság volt. Eugéne lassú mozdulattal állva fel sétált a szoba távolabbik végében álló nehéz cseresznyefa asztalhoz, majd orvostól szokatlanul precíz vonalvezetéssel írta meg a receptet. - Még ma váltsa ki, és a megszokott adagolásban folytassa. Szerdán találkozunk Adam. – nyújtott kezet a férfinak, ki ismét a falat fürkészve rázta meg az őt régóta stabilan tartó kezet. Az ajtóig kísérte, majd ahogy beszállt a liftbe, a váróban lévő asztal felé fordult. - Menjen haza Lidia. – pillantott a középkorú, kissé termetes, de igazán szép arcú nőre. - Köszönöm. Két nap múlva várják öntől a cikket. - Tudom. Maradok, és megírom. – Lidia kissé megkönnyebbülten bólintott. - Van még valamire szüksége? - Semmire. Majd én bezárok. - Jó éjt Eugéne. - Önnek is. – fordult vissza az irodája felé, majd a halkan becsukódó ajtó hangját hallva megoldotta sötét ingének nyaki gombját. Mély sóhajjal lazította meg a mandzsettát is, majd megfontolt mozdulatokkal tűrve fel az ingujjat a földig nyúló ablakhoz lépve pillantott le a lassan álmosodó városra. Már csak pár nap, és végre leszáll a gép.
Tisztában volt vele, hogy a folyamat lassú és kínkeserves lesz, mégis elindította. A következő üléseken minden kliensének jelezte a közelgő változást, és javaslatokat tett azokra az orvosokra, kiket az adott esetekhez mert ajánlani. Habár a változásnak senki nem örült, el kellett fogadni. Jól tudta, hogy a következő hónapok arról fognak szólni, hogy leépíti a klientúráját, méghozzá úgy, hogy azok a legkevésbé sérüljenek. Hogy beleegyezésükkel a választott szakembernek átadja az anyagokat, a tapasztalatait, a meglátásait az esettel kapcsolatban. Ez mindig lassan zajlik, és így van rendjén. Ami sokkal jobban aggasztotta, azok a szülei. Nehezen viselték a hírt, hogy a lányuk hazatérte után Fairbanksban akar maradni, és még a fiuk is odaköltözik. Hiába „csak” 6 óra autóút, az mégis túl sok ahhoz, hogy csak átjöjjenek vacsorázni. Sok időt töltött náluk, próbálva elsimítani a rosszérzést, amit döntése okozott. Épp a szüleihez készülve bújt bele zakójába, mikor Lidia belépett az irodába. Eugéne felpillantva fürkészte a szeretett nő tekintetét, melyben mély szomorúság ült. - Megértem Lidia. Semmi baj. – lépett közelebb, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy eltörjön az a bizonyos mécses. A forró könnyek csillogóvá tették a középkorú nő tekintetét. - Sajnálom Eugéne. Tényleg gondolkodtam rajta…sokat gondolkodtam. De… - Értem. Nem akarja megint újrakezdeni. A gyereknek itt vannak a barátai, és végre Ön is beilleszkedett. Ismeri a járást, a szomszédokat, a péket. Semmi baj. Jól döntött. – lépett még közelebb, majd tőle oly szokatlan módon karjába zárta az ötvenes éveihez közeledő asszonyt. - Köszönök mindent Lidia. Maga nélkül a fejem is elhagytam volna. - Jaj doki… - sírt-nevetett bele az asszony a zakóba. - De még a következő hónapban remélem velem marad. És ami a továbbiakat illeti, Dr. Reinard asszisztense terhes lett. Nagyon kéne neki egy megbízható ember novembertől. Merészeltem adni neki egy ajánlólevelet. Azóta azzal zaklat, hogy mikor tűnök már el végre. Ön is ismeri Richardot, és úgy emlékszem jól kijöttek. Talán… - Komolyan? – csillant fel a nő tekintete, aki igencsak kedvelte az 52 éves pszichiátert. Eugéne elmosolyodva lépett hátrébb. - Igen, komolyan. De csak óvatosan a vén agyturkászokkal. - Köszönöm Eugéne. – dörzsölte meg szemét a nő, majd mielőtt kilépett, az asztal felé intett. - Oda tettem a szóba jöhető lakásokat Fairbanksben. Azokat lenne érdemes megnézni. – lépett ki, magára hagyva kedvenc főnökét.
A belvárosi lakás szinte már üres volt. A beépített konyha kongott, a bútorok hiánya szellemlakássá tette az amúgy tágas tereket. A hálóban lévő nagy ágy ugyan még a lakás tartozéka volt, de csak mert nem fért ki az ajtón, és még nem szedték darabokra. Felkapcsolva a nappali mennyezetén futó rejtett ledeket, rakta kabátját a konyhapultra, majd mutatott körbe. - Már sokat nem mutat, de ez egy jó kis lakás volt. – ült le a tágas nappali ablaka mellett álló versenyzongora bársonnyal húzott székére, majd kinyújtva kezét a nő felé vonta magához, és homlokát a lapos hasának támasztotta. Beszívva a másik illatát sóhajtott, majd nem mozdulva el kezdett beszélni halkan. - Nem akarok veszekedni Erin. És hazudni sem akarok. Lorelie a legcsodálatosabb ember volt az életemben, de elcsesztem. Nagyon. Hárman voltunk barátok. Nathe, Phil és én. Phil már akkor szerette, mikor még csak udvaroltam neki, de jó barát volt. Aztán mikor megkértem Lort, végleg lemondott róla. A szakításunk után egy évvel jöttek össze. Hamar el is vette, és soha jobbat nem kívánhattam volna Lorelainak, mint amit Philtől kaphatott. Annyira szerették egymást, hogy rajtam volt a sor, hogy félreálljak. És én megtettem. Aztán Philip meghalt bevetés közben, és Lor ottmaradt egy féléves gyermekkel. Ott voltam, segítettem, aztán Oliver beteg lett, és mi ketten…épp olyan közel kerültünk, amennyire eltávolodtunk. A legjobb barátommá vált, miközben én valaki mást szerettem. - pillantott fel, majd elhúzódva a lehajtott zongora fedelére könyökölt, hagyva hogy a nő mellé üljön, ha akar. - Valaki mást szeretek… - mondta ki jelen időben is azt, amit másfél éve nem ejtett ki. - …és gyűlölöm magam érte, próbálom kiirtani, mert amúgy is halott…akárcsak a fiam, akit azelőtt megölt, mielőtt megtudhattam volna, hogy létezik. – bámulta a szórt fényben megvilágított, csiszolt hajópadlót némán. – - Csak mert félt. Mert félt szembe menni a világgal. Értem…értünk. – volt üveges, és rideg a tekintete, majd lassan a nőre pillantott. Ujjai gyengéden simogatták meg a szomorú arcot. - Egyszerűen nincs bennem semmi, amit adhatnék. Pedig annyira vágyom rá…vágyom rád. De nem teremthetek még egy Loreliet az életemben. Képtelen vagyok még egy csodás embert elveszíteni, csak mert túl kevés az, ami bennem van.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Miért? Folyamatosan ez a kérdés dobolt a fejemben, miután elhagyva a kórház épületét ültünk vissza a kocsiba, és Eugéne az útra felejtkezve vezetett. Miért kell nekem meggondolatlanul mindent kimondanom, ami épp kikívánkozik? Miért nem tanultam meg azzal a konok fejemmel az elmúlt 25 évben, hogy néha három levegőt kellene venni azelőtt, mielőtt kinyitnám a számat? Mindig bajba sodrom magam, és most is úgy érzem, hogy vihar előtti csend van. Azon se lepődtem volna meg, ha Eugéne az állomásra visz, és feltesz a vonatra szó nélkül. Csak magamnak köszönhetném, amiért így rázúdítottam az érzéseimet. De most mit csináljak, ha így érzek, és ilyen vagyok? Bármennyire is tépelődtem magamban, arra jutottam, hogy ezen már úgyse tudok változtatni. Akármi is lesz a következménye, viselnem kell, ha már ennyire nem bírtam gondolkodni, mielőtt megszólaltam. Amikor mégis egy lakóház előtt álltunk meg, és nem az állomásnál, valamennyire megkönnyebbültem. Kivettem a hátsó ülésről a kabátomat és a táskámat is, majd követve Eugéne-t, léptem be. A lakás ebben az állapotában nem sokban különbözött már azoktól a lakásoktól, amiket eladásra szánva kipakoltak. Tekintetem végigsiklott a csupasz falakon, a padlón… elképzelve, hogy az üres helyeken egykor mik állhattak. - Ez gyönyörű! Ugye ettől nem akarsz megválni? Utaltam a zongorára. Nem egy hodály a fairbanksi lakása, de ott is elférne. Kár lenne érte, ha tovább adna rajta. Lepakoltam én is a holmiimat, aztán odaléptem Eugéne-hez. Tenyereim a vállaira, majd a lapockáira siklottak, úgy ölelve magamhoz gyengéden. Nem szólva, figyelmesen hallgattam végig a történetet, majd nagyot sóhajtva ültem le Eugéne mellé a zongorához. Ha nem folytatja, én szólaltam volna meg, ám szavai megakasztottak, és kivert minden gondolatot a fejemből, ami megfogalmazódott. Megérintve a vállát álltam fel a zongorától, majd az ablakhoz sétálva tártam ki az ablakszárnyakat, hogy a hónapja nem lakott lakásba friss levegőt engedjek. Mélyet lélegeztem, majd visszafordulva Eugéne felé néztem egy darabig, ahogy magába roskadva ül a zongoránál. - Tudom milyen rossz emberbe beleszeretni. Az elmúlt hat évben egy nős férfivel volt viszonyom. Idővel azt hittem, hogy működhet, de ő nem lépett. Valami visszatartotta. Talán nem szeretett eléggé. Vontam meg szomorúan a vállaimat. - Erről soha nem beszéltem senkinek. Senki se tudott róla. Folyton bujkáltunk, pedig a családja még csak nem is ezen a földrészen él. Nem vagyok jobb, vagy különb mint te, Eugéne. Sétáltam felé lassan. - Sok hülyeséget csináltam, hogy elfelejtsem. A buli is miatta volt, épp veszekedtünk előtte… én meg a fogdában kötöttem ki… vagy ha nem épp ott egy veszekedés után, akkor összeszűrtem valakivel a levet, hogy addig se rá gondoljak. Ez az egész el volt cseszve, de én nem bánom, hogy így alakult, mert sok dolgot megtanultam belőle. Van, amikor lépni kell, és van amikor érdemes időt adni. Lépnem kellett volna, már az első pillanatban éreztem, de nem tettem, mert nem volt elég tapasztalatom. Ültem vissza mellé a tekintetét keresve. - Nem megyek sehova, Eugéne. Nem fogom hagyni, hogy ellökj magadtól. Talán te nem látod magadban az értékeidet, de én látom benned. Törődj bele! Sokkal többet adtál, mint gondolnád. Visszaadtad a hitemet abba, hogy vannak ebben az elcseszett világban is szeretetre érdemes emberek. Te az vagy. Ujjaim gyengéden simították végig az elgyötört arcot, majd közelebb csúszva hozzá, átöleltem.
Kényszeredetten és kínlódva nevetett fel, megfogva a nő kezeit húzva el arcáról. - Semmit nem értesz. – ingatta meg a fejét, majd állt fel. – Én nem egy foglalt nőt szeretek. Ennél sokkal… - elkínzott fintor járt ajkán, majd nemet intve fejével fordult a nyitott teraszajtó felé. - Másfél éves lenne a fiam. – mondta halkan. – Vagy ha nem cseszem el Loreliet, Oliver akár az én gyermekem is lehetne. – bámulta Anchorage ismert fényeit. – Megkértem Lor-t, hogy költözzenek Fairbanksba. Azt mondtam neki, ha úgy dönt, hogy jön, vegyünk egy házat, és költözzünk össze. – fordult meg, és dőlt neki a franciaerkély korlátjának. – Szeretném Olivert. Látni akarom, hogy Lor jól van. Hogy mindketten jól vannak. – volt teljesen elcseszett az ötlet, megakadályozva azt, hogy akár ő akár Lorelie valaha újra boldog kapcsolatban élhessen valakivel. - Nem engeded, hogy ellökjelek…igen, azt látom. – mosolyodott el szomorúan. – Pedig elég jó rutinom van benne. – nyújtotta kezét a nő felé, majd elérve vonta magához. - Túl sokat akarok, túl sokat várok el, miközben nem tudom viszonozni úgy, ahogy vágyod. Ez nem fair. – húzta ki a fonta végét lefogó hajgumit, majd padlóra dobva bontotta ki végre a tincseket. - Belém szerettél!? – nyúlt be zsebébe, majd halászta elő a gyermekrajzot, és adta a nő kezébe. - Tudom. Már beárultak. – simította hátra a tincseket, majd lehajolva csókolta meg hosszan, szomorúan és lustán a nőt.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Miért lenne bűn, vagy baj az… hogy törődsz velük? Tárom szét értetlenül a karjaimat. - Egyetlen percig se hibáztathatlak azért, mert így érzel! Oliver… Sarah… a kis Mara… mindegyikük olyan értékes kisgyerek, hogy hülye az az ember, aki ne szeretné őket. Amikor felvittél hozzájuk, és körülzsongtak, olyan szeretetet kaptam tőlük, amekkorát már évek óta egyáltalán nem éreztem. Sokkal többet lógtam fel hozzájuk, mint szabadott volna, de a nővérek nem szóltak. Tudod… nem csak azért, hogy lekössem a figyelmüket. Nekem is szükségem volt a közelségre, mert feltöltődtem. A karjaiba simultam, ahogy magához vont. Arcomat enyhén megcsapta a kinti hűvös szellő. - Talán nem fair, de én így akarom. Egyébként is, ezt az egészet csak magadnak beszéled be… a csökönyös, konok fejedbe. Vagy úgy tűnik, mintha sikerült volna meggyőznöd az ellenkezőjéről? Vontam fel enyhén a szemöldökömet, majd félmosoly ült ki az arcomra. Értem Eugéne aggályait, és persze nekem se mindegy az, hogy több, mint komplikált a helyzet, de nem táncolok vissza, ha elhatároztam valamit. Talán magát sikerül meggyőznie szavaival, de én nem ingok meg tőle. Ahhoz túl sok minden történt a mai napon, túl sokat láttam, és hallottam ahhoz, hogy kisétáljak. - Csodálom, hogy eddig türtőztetted magad. Forgattam meg a szemeimet, amikor kilopta a hajamból a gumit, és szétbontotta a varkocsomat. Eugéne szemeiről a kezében tartott rajzra siklott le a tekintetem, majd elnevettem magam. - Ennyit a női összetartásról. Gyanús volt nekem Sarah, hogy rejtegette előlem a rajzot. Minden esetre nem tudok rá haragudni, egyébként is annyira vicces a rajz. Nem csak ajkaim, de szemeim is mosolyogtak, ahogy felpillantottam Eugéne-re, aztán finoman lábujjhegyre állva öleltem át a derekát, viszonozva a gyengéd csókot. Lassan kezdtem lépésről lépésre hátrálni a lakás belseje felé, csizmáim alatt diszkréten ropogott a hajópadló. Tenyereim a hát ívét követve csúsztak le az övtartó vonaláig, majd ujjaim becsusszantak a nadrág szegélye alá, és finoman kihúztam a besimított inget a nadrágon kívülre. Ha Eugéne esetleg szintén mozgásba lendült volna, kezeire fogva utasítottam el magamtól. Az ágynál megállapodva toltam el magamtól, majd gyengéd, de határozott mozdulattal löktem rá. A hálóban nem égett a villany, viszony a függönytelen szobába kellemes félárnyék uralkodott az utcai lámpák fényének köszönhetően. Hátra lépve csúsztattam ki egymás után lábaimat a csizmákból, majd lábfejemmel félre tolva őket kezdtem lassú mozdulatokkal kigombolni a farmerruhámat. Gombról gombra haladtam, tekintetem végig Eugéne-en tartottam, s ahogy a ruha szétnyílt, láthatóvá vált csipkés fekete alsóneműm, és a combtőnél csipkében végződő fekete combfixek. Lágyan ringó csípőmön finoman tört meg a fény, ahogy újra Eugéne elé léptem, lépteim közben engedve lecsúszni vállaimról és testemről a ruhát, amit magam mögött hagytam a földre zuhanni... ám kezeit újfent ellöktem, ha hozzám akart volna érni. Belépve a lábai közé gomboltam ki lassan az ingjét, majd ujjaim hegyével fekvésbe döntöttem az ágyon. Finoman süppedt be súlyom alatt a kényelmes franciaágy, ahogy Eugéne fölé helyezkedve ültem le csípőjére, aztán a kezei után nyúlva fogtam le csuklóit az ágyhoz, ajkaimmal a mellkasára hajolva ejtve csókot a szíve fölé…
Valóban nehezen viselte, ha nem ő irányított, de azért voltak helyzetek, amikor el tudta fogadni, hogy pillanatokig más a főnök. Engedelmesen ült az ágyra, majd karjaira támaszkodva figyelte a térdei közé lépő nő mozdulatait. A combnál véget érő harisnyára csak rosszallón vonta össze szemöldökét. Nem az esztétikai, hanem a fűtőértékével volt baja. - Ideje lenne átszokni az alaskai időjáráshoz. Lehet, hogy New Yorkban ez még vihető ilyenkor, de itt…-valamit még mondani akart, de a teljesen szétnyíló, majd a földön koppanó ruha elterelte figyelmét. Ösztönösen akart a nő felé nyúlni, de az elutasító kezek elsöpörték érintését. Sóhajtva feküdt hanyatt, élvezettel feszülve neki a csípőjére ülő nőnek, hosszú perceken át tűrve a bőrét simító ajkakat. Hogy a nő mikor feledkezett meg róla, és hagyta el csuklóit, csak abból érzékelhette, ahogy a forró kezek csípőjére feszülve húzták még szorosabban lefelé, majd felülve kényszerítették a másikat is egyenesbe, szenvedélyesen csókolva szájon, és oldva az apró kapcsot a háton. - Holnap anyáméknál kell ebédelnem. – szakadt el ajka a nőtől, az apró vállakat csókolva. Nem tett hozzá többet, talán mert fogalma sem volt, hogyan kéne folytatnia a mondatot. Helyette engedelmes bocsánatkéréssel emelte meg kezét, majd a lehúzott fekete csipkét bűnbánón ejtette a padlóra, és adta vissza az irányítást.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ne félts engem, Eugéne. Félig orosz vagyok, bírom a hideget. A harisnyanadrágokat már kevésbé. A dressz alá persze azokat szoktuk felvenni, de ha nem a pályára kellett lépnem, akkor inkább ezt a fajta megoldást választottam. Ezelőtt nem sok lehetőséget adott arra, hogy szabadon garázdálkodhassak… de ezelőtt talán még nem is tudtam volna annyira felszabadult lenni, hogy megtegyek. Egyre inkább kezdek visszatalálni önmagamhoz, és a szenvedélyes énemhez, amit éveken át a sportba öltem főként. Sejtem, hogy Eugéne nehezen viseli, hogy most én irányítok, hiszen nem egyszer éreztette már, és mondta is, szóval emiatt is külön élvezem, hogy most mégis én kerekedtem felül. Ajkaim négyzetcentiként járták be felsőtestét, ráérősre véve a kis felfedezőtúrát szívtam be finoman fogaim közé vékony nyaki bőrét, majd forró leheletemmel végigcirógattam ádámcsutkája környékét, miközben eleresztve a kezét simultak ujjaim az oldalára, élvetegen húzva végig tompa élű körmeimet rajta. Mutatóujjammal az alhasa körül körözve ingereltem a bőrét és szőrszálait, mígnem kihasználva a lehetőséget kapott utánam, és ülésbe vonta mindkettőnket. Aprót nyögtem, érezvén a nadrágon keresztül nekem feszülő vágyát, majd élvetegen zongorázva végig gerincén ujjhegyeimmel forrasztottam bele ajkaimat a szenvedélytől és vágytól tüzes csókba. - Oké. Majd tegyél ki egy nagyobb üzletsornál. Vennem kell néhány dolgot úgyis… Fejemet hátra vetettem, szőke tincseim kézfején siklottak végig, miközben melltartóm kioldásával foglalatoskodott. Vállaimtól indulva kellemes bizsergés futott szét testemen a csókok alatt, s mire a fehérnemű a földök koppant, már hívogatóan hegyesedtek előre halmai csúcsai. Ujjaim a nadrág gombjára siklottak, majd könnyed mozdulattal bontottam ki, de a cipzárhoz még nem nyúltam. Mutatóujjam játszadozva simított végig az alhas érzékeny bőrén, aztán kezeimmel egy pillanatra megtámasztva magam az ágyon emelkedtem el, és térdelésből előre csúsztatva lábaimat öleltem át forró combjaimmal Eugéne csípőjét. Tarkójába túrva markoltam rá a hajára, finoman kényszerítve rá, hogy döntse meg a fejét. Felsőtestemmel teljesen hozzásimulta, melleim a mellkasának feszültek, ahogy ajkaimmal ismét ajkai után „haraptam” csókot rá, aztán lassú mozdulattal hátradőltem. Izmaim megfeszültek, majd kinyúltak, mikor teljesen elfeküdtem Eugéne lábain. Szőke tincseim káosszerűen terültek szét rajta, a fejem körül. A szemeit fürkészve nyúltam a keze utána, hogy saját irányításommal vezessem végig érintését combom vonalától, alhasamon keresztül egyre feljebb haladva…
Tenyere feszesen siklott végig a vezetett ösvényen, elkalandozva a hajlatok nyomán, mik ívbe feszültek a nő mozdulatától. - Gyönyörű vagy… - súgta rekedten, majd önálló akaratra ébredve indultak vissza ujjai a beszűrődő hűvös levegő helyett forróságok keresve. A vékony, fekete anyag engedelmesen húzódott odébb, utat engedve vendégének, ki vágytól felnyögve pillantott lejjebb, önnön cirógató mozdulatát ellenőrizve. - Ne csigázz tovább…most ne. – törte át a gyengéd ellenállást, miközben a nő után nyúlva húzta vissza ülő helyzetbe, mitől csak még szorosabbá, és sürgetőbbé vált minden. Egy hosszú másodpercre belemerevedtek a pillanatba, majd a nő hátán felfutó ujjak elkapva haját húzták hátra fejét a tarkójánál fogva. - Gyere… - súgta a fülére csókolva, és hagyta, hogy a szót a nő úgy értelmezze, ahogy csak vágyik rá, miközben agyának leghátsó felébe kaparni kezdett valami, mi már rég ott lapult. Egyre jobban, és egyre hangosabban ugrándozva próbálta felhívni magára a figyelmet, de Eugéne egyetlen kegyetlen csapással sodorta távolabb a furcsán rossz érzést keltő csilingelést.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Nem tartottam vissza most már, szabadon engedtem ujjaim fogságából a kezét, mert vágytam rá, hogy úgy érintsen, ahogy ő szeretné. Ajkamat beharapva emeltem el egy pillanatra derekamat a lábáról, csípőcsontomat felé tolva simulva bele az izgató simogatásba. Érezhette ujjai alatt a selymes forróságot, mi barlangok hasadékából előbukkanó forró vizű forrás módjára ölelte magába. Lábujjaim marokra feszültek, ahogy visszahúzott magához, s ajkaim elnyílva hallattak kéjes nyögést az üresen kongó lakás csendjébe. - Eddig azt hittem… kettőnk közül a Tiéd a türelem erénye. Sóhajtottam fel, majd fejem hátra feszült a húzásnak engedelmeskedve, s ujjaim Eugéne vállaiba martak a fülemre kapott csóktól. Testem kellemes remegése árulkodón mutatott rám, hogy elég érzékeny erogén zónámra talált rá ezzel. - A fenébe. Morogtam az orrom alatt, hiszen nem terveztem ilyen hamar beadni a derekam, de most már én is totál kész voltam ahhoz, hogy tovább bírjam hergelni vágyainkat. Tenyerem lesiklott az oldalán, hüvelykujjam futólag követte nyomon a testén húzódó gyerekkori heget, aztán teljesen lehúztam Eugéne öltönynadrágjának cipzárját. Lecsusszanva róla húztam le a alsónadrágjával együtt, ledobva az ágy mellé. Felvont szemöldökkel, elégedetten villanó tekintettel pillantottam végig rajta, aztán lábaimat egymás után feltéve az ágy szélére csúsztattam le kecses mozdulattal combjaimról a harisnyákat. Ujjaimat beleakasztottam finoman áttetsző csipkealsóneműm széleibe, aztán lassú mozdulattal letoltam, és combjaimhoz érve hagytam szabadon leesni bokáim köré. Könnyedén léptem ki a falatnyi csipkéből, majd ujjaimat Eugéne térdére simítva indultak el kalandozó ujjaim apró köröket leírva az ágyéka felé haladva. - Valamit elfelejtettél... Szólaltam meg rekedtes hangomon, miközben ujjaim felszaladtak férfiasságának ékére…
- …el… - kapott a nő karja után, majd ellentmondást nem tűrőn húzta magára egy sürgető csók erejéig. – …a nevemet… - morogta türelmetlenül, tenyerét a nő csípőjére feszítve, majd irányítva helyére azt. A várakozástól remegve feszült vágya a forró izomnak, majd áttörve ellenállását mozdult előre, és húzta magával a megfeszülő testet. Abban a pillanatban újra előugrott az agyának mélyéből a vörösen villogó sziréna, és összekapcsolódott a nő szavainak realitásával. - Óh, az Istenit! – nyögte, miközben ujjai a másik hófehér bőrébe martak, és mozdulatlanná dermedt, mi igen nehéz feladat volt úgy, hogy a nő miden rezdülését magán érezte. - Bassza meg…ahjj Erin…nem számoltam veled, és senkivel ezen a két napon. – hunyta le szemét, majd minden lélekjelenlétét összeszedve emelte le gyengéden a nőt magáról, minek vesztesége közel fizikai fájdalmat okozott. A karcsú test fölötte feszülve, kipirultan és forrón simult testének, és képtelen volt még arrébb paterolni. Kínlódva nevetett fel a nyomorult helyzeten, miközben karjai körbefogva a karcsú alakot ölelték át. - Pf…menjünk el vacsorázni, mielőtt elbukok az ésszerűségi próbán. És a vacsora alatt szoros kontyod legyen! – morogta a nő tincsei közé csókolva.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Természetesen én nem a nevére gondoltam, de nem tudtam ellen tartani ebben a félig stabil pozíciómban, így ereje és mozdulata győzedelmeskedett fölöttem. - Eugéne. Nyögtem bele nevét csókunkba, aztán a következő pillanatban már éreztem is mozdulatai hatására testünk összeolvad. Karjaim testei köré feszültek, szemeimet behunytam egy pillanatra, kiélvezve az összeforrás tökéletes harmóniáját. Nem volt hozzá erőm, hogy eltoljam magamtól, túlságosan kívántam. Csípőm ösztönösen mozdult ölén, enyhén elemelkedve merülve el ismét az érzékeim fölött összecsapó hullámok alatt. Eugéne erős fogása, és megdermedése rántott fel a felszínre a hullámok közül. Zihálva pillantottam a szemeibe. - Kérlek, azt ne mondd, hogy… Néztem rá könyörgőn, de tekintetéből már kiolvastam a választ. Homlokomat a vállára fektetve szorítottam össze ajkaimat, s szívtam be tüdőmbe Eugéne bőrének kellemesen férfias illatát. Fojtottan felnyögtem, amikor leemelt magáról, s combomban minden izmom megremegett a kellemetlennek ható elválástól. Tenyeremet Eugéne mellkasára simítottam, fejemet pedig nyakszirtjéhez fészkeltem be, ahogy pihegve próbáltam lenyugtatni felpezsdült véremet, és testemet. Ennél szarabb dolog aligha történhet, de nem lehetünk felelőtlenek… bármennyire is söpörném félre szívem szerint ezt az egészet, és folytatnám ott, ahol az imént félbe hagytuk. - Jó. Sóhajtottam fel, forró leheletemmel végigsimogatva a mellkasát, majd kelletlenül eltávolodtam tőle. - Úgyis csak a tortát ettem reggel óta. Fordultam át az ágyra, egy pillanatra a plafont bámulva, majd felülve az ágyon, hajoltam le a bugyimért, és visszahúzva sétáltam el a melltartómért. Visszacsúsztatva a vállaimra vezettem hátra a pántot, majd összeakasztottam a kapcsokat, és szőke fürtjeimet a hátamra söpörve sétáltam ki a hálóból a konyhába. Kinyitogatva a szekrényajtókat találtam egy enyhén kicsorbult üvegpoharat, ami valószínűleg kidobásra vár majd. Elöblítettem, aztán teleengedtem jó hideg vízzel, és nagyokat kortyolva megittam az utolsó cseppig. - Adnak valahol indiait? Pikáns curry-re vágyok… Húztam végig ujjaimat nedves ajkaimon.
Mielőtt a nő ellépett volna, utána nyúlva ragadta meg derekát, majd visszarántva az ágyra került fölé. - Jó? – súgta bele szájába. – Egyáltalán nem jó! – húzta a nő combját csípőjére, majd egyetlen mozdulattal szegezte a matrachoz. Vágytól remegve merült el testében, és csókjában még pár pillanat erejéig, és úgy tűnhetett, önmaguk beteljesedésének hiányát még kínzóbbá, még fájdalmasabbá akarta tenni. - Erin…- súgta fülébe még egy utolsó, elnyújtott mozdulattal, majd végleg elhúzódva ült fel, mély lélegzettel próbálva lenyugtatni érzékeit. - Menj innen…most… - morogta a nőre. Valóban csak realitásának utolsó morzsáit szedegette a földről. Sóhajtva nyúlt a fölre dobott ruháiért, majd komótos mozdulatokkal kezdett öltözni. - Indiai…curry…? - állt fel, és a farmerruhát gomboló nő elé lépett. – Milyen egyszerű vágyak hajtanak. – simogatták szavai a nő ajkát, majd ellépve tőle engedte útjának. - Van egy jó indiai a sarkon. – kerítette nyakába nyakkendőjét, majd végül meggondolva magát húzta is le, és dobta a pultra.
A vacsora könnyed volt, és kellően sürgető, akárcsak a még nyitva tartó drogéria meglátogatása. Az éjszaka azonban annál hosszabb, és önmagát ismétlőbb. A függönyök nélkül betörő reggeli fény korai ébredést kínált, és habár máskor morogva fogadta volna egy ilyen éjjel után, most azonnal órájára pillantott, majd az oldalához simuló, meztelen alakot simította. - Erin…ébredj! 10 perc múlva itt vannak a vevők átvenni a lakást.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Mmmm. Nyöszörögve fúrtam arcomat a párnába, miközben combomat lustán megmozdítva húztam végig combján. - Csak még egy kicsit… Motyogtam félálomban, kezemmel átölelve a derekát. Még mindig a hosszú, és fárasztó éjszaka hatása alatt voltam, s bármennyire is voltam fáradt, ajkaimon mosoly ült. Egy elvetélt kísérletet tettem szemeim kinyitására, de a pilláim között behasító fény újabb fájdalmas nyöszörgést váltott ki belőlem. - Nem akarok felkelni. Még ne, Eugéne. Csúsztattam fejemet a párnáról a nyakához, és apró csókokkal próbáltam meggyőzni. Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Úgy tűnik a vevők szeretnek kicsit előbb érkezni a megbeszéltnél. Olyan lendülettel ültem fel ijedtemben az ágyon, hogy a következő pillanatban Eugéne már csak azt láthatta, ahogy nyekkenve eltűnök mellőle. Pár pillanatig mozdulatlanul fekve hátamon, meredtem a plafonra, aztán felültem a földön, és megdörzsöltem a fejem. Hát… ez elég hatásos ébresztő volt. - Már itt vannak? Hol vannak a ruháim? Bukkant fel kócos fejem az ágy mellől, ahogy zöld szemeimet kapkodva körbenéztem. Eugéne tett róla, hogy a lakás majdnem minden pontjától búcsút vegyünk az éjszaka folyamán, ebből adódóan fogalmam sincs hirtelen, hogy mit hol dobáltunk le magunkról. - Ugye még nincs kulcsuk a lakáshoz? Pattantam fel, aztán pőrén szaladtam ki a nappaliba összekapkodni a ruháimat. A farmerruhám a bejárati ajtó mellett hevert, az egyik harisnyám a pult tetején, a másik a pult mellé leesve. Magamhoz ölelve őket kapkodtam a fejemet, aztán meghallottam az ajtón a kopogtatást. A fürdő felé kezdtem rohanni, futtában láttam meg a zongorán lustán heverő melltartómat, majd még elugorva érte rántottam magamra az ajtót. - Jó reggelt, Dr. Fortier! Kellemes volt a forgalom, kicsit hamarabb ideértünk. Ugye nem gond? Nyújtotta kezét az őszülő férfi, majd feleségét előre engedve léptek be a lakásba. Én a fürdőben amilyen halkan csak tudtam, kapkodtam magamra a ruháimat, de… hol a bugyim? Kiráztam a farmerruhát, nem volt benne. Basszus!!! Eligazgattam a hajamat, a harisnyát és a melltartót felvettem, majd összegomboltam magamon a ruhámat, és meghúztam az övet. Lehúztam a wc-t, aztán pár pillanatot várva kiléptem a fürdőből. Az Eugéne-nél tíz évvel idősebb, jól szituált házaspárra siklott a pillantásom. - Jó reggelt! Mosolyogtam rájuk, ahogy Eugéne mellé sétálva nyújtottam kezet mindkettejüknek, letudva a bemutatkozós tiszteletköröket. Ahogy a pár elkezdte körbejárni a lakást, egy pillanatra visszahúztam Eugéne-t, és amíg a házaspár nem figyelt ránk, a fülébe súgtam. - Nincs meg a bugyim. Pislogtam rá, majd kínos mosoly ült ki az arcomra. Próbáltam nem annyira feltűnően kutatni tekintetemmel az elhagyott ruhadarab után, remélve, hogy nem Ők, hanem Eugéne vagy én szúrom ki előbb.
- De. Már van kulcsuk! – pillantott az ágy mellett eltűnő nőre, majd vigyorogva állt fel, és kisétálva a zongorához, a tetejére hajtott ruháiért nyúlt. Komótosan öltözködve nézte a nő kapkodó, eszetlen rohanását. - „Kezeltetned kéne a kényszerességed. Tudok egy jó szakembert” – idézte somolyogva a nőt, ki hasonló mondatokkal bombázta valamikor hajnal három körül, mikor nem bírva tovább a szerteszét szórt ruháinak tudatát, felkelt és összerendezte őket. - Ott is lóg valami… - intett a konyhapult feletti pohártartóra, széles vigyorral nyugtázva, ahogy a kulcs épp egyszerre fordult a zárban a fürdőszobaajtó csukódásával. Épp az utolsó gomb záródott be a fekete ingen, mikor az idősebb házaspár belépve pillantott körbe a majdnem üres lakásban. Eugéne eléjük sietve nyújtott kezet, majd mutatta be a fürdőből előbújó nőt is. - Nos, Mr. Crod, minden papírt előkészítettem. – nyúlt be táskájába, majd kivéve egy sötétkék dossziét húzta elő belőle a szerződést, és lendületes betűkkel kanyarította rá saját nevét. A férfi elé tolva az iratokat tette a tetejére tollát. Az öreg elégedetten pillantva körbe utoljára, vette fel az írószerszámot, majd átfutva az ismert sorokat, írta alá maga is. Eugéne felé fordulva bólintott. - Gratulálok az új lakásukhoz. Legyenek benne nagyon boldogok. – kerülte meg a konyhapultot, majd felvéve az otthagyott poharat fordult a mosogató felé, és miközben a gránit medencébe tette az üveget, leakasztva a nő bugyiját a csapról tűrte be nadrágja zsebébe. - Köszönjük Mr. Fortier. Hónapok óta ilyen lakást kerestünk. – mosolygott a nő. - A zongorát még a héten elszállítják. Annyit kérek, hogy nyissák ki a lakást a szállítás napján. - Természetesen. Látom, már mindent sikerült elvinnie. – pillantott körbe a férfi, majd tett egy lépést a háló felé, de Eugéne szavai megakasztották. - Majdnem mindent. Nagyjából egy órára van még szükségünk, hogy az utolsó itt kallódó dolgainkat is eltegyük. – vonta magához a nőt jelzésértékűen, mire az ötvenes éveinek közepén járó nő zavartan pillantott félre, férjének karjába kapaszkodva. - Khm…hogyne. Pakoljanak össze nyugodtan. – lépett előre a férfi, s nyújtott kezet. – Akkor sok sikert Fairbanksban, doktor. – köszöntek el röviden, majd felvéve a szerződés saját példányait léptek ki az ajtón. Eugéne a nő felé fordulva nyúlt zsebébe, majd két ujja közé fogva a fekete fehérneműt lépett hátrébb, és könnyeden tartotta olyan magason, ahol a másik még nyújtózkodva sem érhette el. - Halljam, mit adsz érte? – mosolyodott el. – Bár sokat nem melegít…akár így is mehetsz shoppingolni. Legalább jobban várom majd a családi ebéd végét.– vigyorodott el.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Láttam a mozdulatot, amivel Eugéne leakasztotta az alsóneműmet. A láthatóan konzervatív nő is látta volna, ha figyelmét nem terelem el magamra vonva azt. - Micsoda szép kitűző! Ametiszt? Szólalok meg látszólagos érdeklődést mutatva a kosztümkabátra tűzött kis díszékszer láttán. - Köszönöm. Swarovski. Pillantott le ő is az ezüstbe foglalt kőre, aztán a konyhabútorhoz lépve húzta végig tenyerét a márványpult tetején. Gondolatban talán már a Hálaadás napi vacsorát készíti, vagy készítteti el itt. Alig észrevehetően kifújtam a levegőt, majd kérdő pillantásomat Eugéne-re emeltem. Azt látom, hogy a bugyim eltűnt, de azt nem is sejtettem, hogy hova. Karomat automatikusan átfontam Eugéne derekán, ahogy magához vont, majd kedves- bocsánatkérő mosoly ült az arcomra. - Viszontlátásra! Fordultam utánuk, aztán ahogy csukódott mögöttük az ajtó, lábujjaim hegyén Eugéne felé pördültem. - Hova tetted? Egyértelműen a bugyimra céloztam. Zöld szemeim megvillantak, amikor előhúzta a zsebéből. Hát persze. Nyúltam volna érte, hogy kivéve a kezéből gyorsan felhúzzam, ám pimaszul elrántotta előlem, és a magasba emelte. Szemeimet összeszűkítettem, majd tettem néhány kísérletet arra, hogy felugorva elérjem, de Eugéne túl magas, a keze pedig túl hosszú. - Most komolyan…? Ez nagyon gonosz húzás Eugéne! Mutatóujjammal elkezdtem oldalba bökdösni, hátha attól elmegy a kedve a nyújtózkodástól. - Miért nem tűzöd ki mindjárt az épületre zászló helyett? Legalább ne vigyorognál olyan elégedetten! Hadakoztam, mint egy kismacska, akinek a gazdája túl magasan lógatja a játékát, és mindenáron el akarja érni. Pár perc után feladtam, mert rájöttem, hogy így nem szerezhetem vissza. Közvetlenül Eugéne elé álltam, kezeimet csípőmre emeltem, majd pillantottam fel a férfi kék szemeibe. - Gondolom esélytelen, hogy a két szép szememért visszakapjam? Igazából költői kérdésnek szántam a dolgot. Beharaptam az ajkamat, majd gondolkodni kezdtem, hogy vajon milyen nyomós érvet tudnék szolgáltatni, amivel visszakaphatnám a kis csipkés darabot. Ekkor eszembe jutott valami. - Szóval. Láttam a liftben kiragasztott plakátot. Gondoltam itt természetesen a kórház liftjére, és a Hálaadási jótékonysági koncertre, amivel a rákos beteg gyerekek javára fognak gyűjteni. Lefelé jövet azt olvasgattam, hogy ne kelljen Eugéne-re néznem a nagy vallomásomat követően. Nem csak részvételre invitálta az embereket az alapítvány, hanem fellépők jelentkezését is várják, hiszen mi mással lehetne egy hangulatos estét varázsolni, amivel bevétel is keletkezhet. - Te tudsz zongorázni. Bökök a hangszer felé. - És... Nyeltem egyet. - Bár a jégen nem vagyok lámpalázas, de ahogy ismerlek, szerintem élveznéd nézni, ahogy teljes zavaromban kiállnék néhány tucat ember elé énekelni. Mondtam naivan, hiszen fogalmam sincs arról, hogy évről évre több száz ember szokott megjelenni azon a rendezvényen. Igaz már csak két hét van addig, de hát annyi elég egy dal megtanulásához, nem? Kétlem, hogy erre nemet mondana, amennyire a szívén viseli a kicsik sorsát, ráadásul Oliver is oda lenne érte, ha Eugéne játszana.
A nő szavai meglepték és el is gondolkodtatták egy pillanatra, majd leengedve a finom anyagot tűrte vissza zsebébe, és lépett arrébb. - Nem játszom nagyközönség előtt. Itthon szívesen, a gyerekek előtt is szívesen, de nem…az exibichionizmus nem az én asztalom. – lépett át a hálószobába, majd terítette rá a még ottmaradt, az éjszaka nyomát viselő gyűrött takarót az ágyra. – Minden évben nem kis összeggel névtelenül támogatom az alapítványt. És ez így is marad. – dobálta rá a díszpárnaszerűségeket, mik valaha a lakás tartozékai lehettek, és jól jöttek még az éjjel. – És ha a zavarodat akarom nézni, azt ennél sokkal egyszerűbben is elérhetem. – mosolyodott el pofátlan fölénnyel. - Szóval mást kell kitalálnod. – pillantott a nőre, majd a beépítet szekrényből előhúzott a szürke fürdőlepedőt. - Sajna már csak ez van. Kénytelen vagy velem zuhanyozni. – vonta meg a vállát, majd hozzá lépve kezdte kigombolni a sebtében félregombolt farmerruhát.
Pár órával később a Volvo megállt Anchorage egy forgalmas üzletháza előtt, és sofőrje tűnődve a nő felé fordult. - Két óra múlva itt vagyok. – mondta halkan, csak egy pillanatra gondolkodva el azon, hogy talán magával kéne vinnie, de el is vetette azonnal. Ahogy a nő elfordulva akart kiszállni, megragadva kezét húzta még vissza. Tekintetében sötét felhők gyülekeztek, és bizonyosan mondani is akart valamit, de végül nem tette. Helyette előhúzva zsebéből a fekete csipkét ejtette a hófehér ujjai közé.
Kezdőlap
