Akármennyire is kínos, holdtölte után első utam egy bordélyba vezetett. Egyszerűen nem tudtam már mit csinálni. Éjjelente álmomban hol Amber vetkőzött előttem, hol Trisha riszálta a fenekét a folyosón előttem haladva, hol ennél is tovább jutottunk, és végül bejött a képbe a volt barátnőm is, aki visszautazott Kínában nem sokkal korábban. És még ha csak az alvással lett volna baj, de már nappal is állandóan ezen járt az eszem. Amint kaptam némi pénzt felkészülés címén, és megvolt a holdtölte, kikerestem a neten hol van a bordély itt Fairbanksben, és uccu neki! Én nem akartam pezsgőzni a csajokkal, meg sztriptíztáncot nézni, hanem kézen fogtam az első utamba akadót, perkáltam érte, és mentünk szobára. És amint nem hajtott már a vágy, ott is hagytam őket. Most tehát irány haza, a hotelbe! Feltéve, hogy nem tévedek el ... Megtalálni is nehéz volt, de hajtott az akarat. Most már annyira nem sürgős hazaérni, de nem szeretnék a feltétlen szükségesnél több időt kinn tölteni. Hiszen csak egy kölyök vagyok ...
A holdtölték után valahogy sokkal... kipihentebbnek érzem magam, mint máskor. Jóllakottnak, elégedettnek és sokkal nyugodtabbnak. Persze, mert a farkasom kiélte magát. Az ezt követő pár nap és éjszaka a legnyugodtabb a falkában, ilyenkor nem igazán vágyunk nyaktörő mutatványokra a snowboard pályán, sem lavinaveszélyes terepeken való síelésre. Ilyenkor csend van és nyugalom. De persze tényleg nem sokáig. Most, hogy azok a betolakodók a városban voltak, a fiatalabbak nem szívesen jártak le, főleg a hotel környékét kerülték. Nem tudtam őket hibáztatni, én se pártoltam a fölösleges bajkeresést. Na de a nagyobbak azért próbára tették a szerencséjüket. Ezt se tudtam rossz néven venni, tekintve, hogy én is ezt csináltam. Szarul vette volna ki magát, ha begazolok ezektől a jött-mentektől, és fülem-farkam behúzva a lakásomon gubbasztok a hegyeket bámulva. Neeeem, ezt már nem! Ez a város a miénk (is), semmi okunk meghunyászkodni, és hagyni, hogy az egész az övék legyen. Így aztán úgy döntöttem, teszek egy kényelmes esti sétát, jobb, és lepukkadtabb városrészekben egyaránt. Kószáltam, és vártam, hogy valami érdekesbe botoljak, de az este érdektelennek tűnt. A másik falkából se találkoztam senkivel... legalábbis addig, amíg el nem haladtam a bordély közelében. Ismeretlen farkas szagára figyeltem fel. Fiatal volt, és nem a mieink közül való. Csak nem egy betolakodó? Követtem a szagát, és amikor már biztosan tudtam, hogy a hotel felé tartott, elé vágtam, aztán mintegy véletlen szembesétáltam vele az egyik kis utcában. - Lám-lám, nem vagyunk még fiatalok az ilyen sétákhoz? - kérdeztem vidáman, de a hangomon lehetett érezni valami fenyegető élt.
Éppen azon morfondíroztam, hogy az előző utcában nem jobbra kellett volna-e fordulnom inkább. Aztán megéreztem egy vérfarkas közelségét egy pillanatra, de hitelen tovatűnt. Nem tudtam megállapítani ki az, de mintha ismerős lett volna. Aztán pár pillanat múlva elölről éreztem. Megpróbáltam végigzongorázni, ki lehet a falkából, és mennyire lenen ciki, ha tőle kérnék útbaigazítást. Mondjuk ha Trisha lenne az, akkor el is süllyednék a szégyentől. Márpedig idősebb ... Aztán elém toppant Vinc, és már tudtam, hol követtem el a hibát. Ő is ismerős már, hiszen járt már a hotelben, és találkoztunk is. Ez ... baj. Nem lehetne, hogy mégis inkább Trisha előtt égek be? - De. - feleltem kelletlenül. Mit mondhattam volna? Ha ellenséges alfák kóborolnak az után, ahhoz a falkánkból Castoron kívül cirka mindenki túl fiatal. Körbepillantottam, van-e valami potenciális menekülő útvonal. Ha a közelben lenne valami forgalmasabb hely ... egy kocsma, egy disco ... vagy esetleg felfelé? Egyik sem volt túl biztató. Ha csak Duncan erejét és sebességét veszem, akkor sem ... Egyetlen apró előnyöm, hogy Vincent tényleg nem tudja, mi telik tőlem.
Széles vigyor terült szét a képemen a válasz hallatán, az arckifejezését látva. Tovább mentem felé, mintha csak egy régi ismerős lenne. Nos, egyszer már futólag láttam, amikor vele üzentek Castornak, hogy az Atanerk bepofátlankodott. - Akkor te miért bóklászol itt, egyedül? - kérdeztem valamivel halkabb, sötétebb hangon. Nem lehetett agressziót érezni felőlem, a teljes erőmet se - szerettem rejtegetni, hogy a megfelelő pillanatban, ha kellett felvillantsam -, de azt igen, hogy fenemód jól szórakoztam. Elsétáltam mellette, megkerültem, aztán mellé szegődtem. - Hazafelé? - jött az újabb kérdés, aztán mélyet szippantottam a levegőből. - Hú, te nővel voltál! Nem változtál át? Ilyen fiatalon egy szexuális kaland nagyon meggyőző tud lenni a farkasodnak. A nadrágom egyik oldalsó zsebébe nyúltam, előszedtem a féldoboz cigimet és az öngyújtómat, és rágyújtottam. Szemtelenül fiatal volt, csak nemrég változtathatták át. Hiába esett már át a holdtöltén, én azért nem engedtem volna szabadon csámborogni. De, ez persze én voltam, ez az öntelt banda úgy tűnik, túlságosan is biztonságban érzi magát.
Mikor megindul felém, az a lehetséges kis előny is a nullára csökken, amit futáshoz felhasználhattam volna. Elhátrálni nem akarok, azzal csak a félelmemet mutatnám ki. Igazából nem félek. Vagy is kicsit igen, de tényleg csak egy kicsit. Jobb, ha szépen megyek tovább, hisz már nem állja el az utat. Ha szerencsém van csak jön valami forgalmasabb rész ... Honnan tudja, hogy nővel voltam?! Ezt is ki lehet szagolni?! Hát így tényleg nem lehet magánéletet élni! Ha lesz még legközelebb, telefonon a hotelbe hívom a csajt, Ha úgyis megtudják a többiek egyetlen szippantásból, akkor minek túrázok én itt? - Tegnap volt holdtölte, most nyugi van. - feleltem szűkszavúan. Ennél persze több is van. A tegnapi közös vadászat után a farkasom igen nagyra értékeli az együttműködésemet, és akar már nagyon kalózkodni. A "nincs technika" fenyegetés bevált. - Most akkor ... hazakísérsz? - kockáztattam meg egy kis szemtelenséget. - Mert akkor már nincs okom félni. Amúgy is van egy szoba neked fenntartva ...
Enyhén, tényleg alig érezhetően, de némi félelem szaga párolgott a bőréből. Ez tetszett, ha nem így lenne, eszementnek tartanám. - Pofátlan vagy - mormoltam cigivel a számban. - Castor semmi jó modorra nem tanított titeket? Vgy tényleg csak a külcsínre ad? - Na, igen, azt már láttam, micsoda puccparádét tud rendezni, hogy hamar felhúzza magát... de van ennél több is benne? És ebben a kölyökben? - Ó, igen, a szobám! - derültem fel ismét. - Nem értitek ugye, hogy az minek kellett? sandítottam a kis ázsiaira. Nem tudtam pontosan meghatározni, hogy kínai, japán, vagy koreai, ilyen tekintetben sajnos ugyanolyan méla voltam, mint az emberek azon zöme, akik nem ott élnek. Nem fogom a kölyköt bántani, legalábbis nem tervezem, azért ennél többre tartom magam, minthogy egy tejfelesszájú megverésén mutassam meg, milyen f*szagyerek vagyok. Ilyet nem játszunk. Legalábbis addig, amíg ők sem. Ha bármelyik falkámhoz tartozó kölyökre kezet mernek emelni, onnantól nagyon cudar világ vár rájuk.
Az vagyok, pofátlan. Kínomban. Bár... mekkora ász lenne, ha tényleg csak úgy hazakísérne! Na,ennyire ne legyünk optimisták! Én tartok tőle, hogy itt valami kellemetlenség fog érni. A szoba, igen, a szoba, és a miértek. Hogy is mondjam ... Trisha előadásában egy jó nagy öngól volt az a szobafoglalás, de ezt inkább nem mondom ki. Még érzékeny területet érintenék. - Lehet, hogy a többiek tudják, én csak egy kölyök vagyok, nem értek az ilyesmihez. Haladunk, és közben végig azt lesem, hogy merre lehetne valahogy emberek közé vegyülni. Ráadásul azt sem tudom, jó felé megyek-e. A következő utcasaroknál jobbról zeneszó szűrődik ki egy ajtón, felette kocsmacégér. Mint a villám indulok meg, a lehető legnagyobb sebességgel, hátha be tudok nyitni, mielőtt nyakon csíp.
Hm, szerintem pedig a többiek se igazán értik, akik nem kölykök. Hogy is érthetnék? Hiszen az ő fejükben azzal a szobával kapcsolatban csupán annyi él, hogy történt ott egy kis összezördülés. De nem baj, ha nem látják a lényegét, nekem az csak előny, és ostoba lennék félredobni. A kölyök hirtelen meglódult, de még idejében utánaléptem és nyakon csíptem, majd visszahúztam magam mellé, és a nyakába karoltam. - Ezt még egyszer meg ne próbáld, oké? - kérdeztem a cigarettát lóbálva az arca előtt. - Ne akarj préda lenni! - Márpedig ha menekülőre fogja, biztosan az lesz. - Nem szeretnél nekem mesélni valamit? Akármit? Úgy sétáltunk el a kocsma előtt - látszatra -, mintha a legjobb cimborák lennénk. Ezt a lehetőséget buktad!
Nem jött össze. Vincent túl gyors. Nem ellenkezem, amikor visszahúz és átkarol, nincs értelme. Ebből a slamasztikából egyedül nem mászok ki. De mi az, hogy ne akarjak préda lenni? - Mért? Most mi vagyok? - kérdezek vissza morcosan. Igen, úgy ballagunk el a kocsma előtt, mint két jó barát, az egyik morcos, a másiki jókedvű. Ha valaki jönne szembe, biztos azt gondolná, egyik éppen vigasztalja a másikat. De nem jön senki. Fogalmam nincs róla már, hogy merre járunk, most hogy elfordultunk erre, pláne nem. Meg se tudom saccolni, hogy a hotel felé tartunk-e egyáltalán, de nem tökmindegy? Úgyis ott fogunk kikötni, ahol Vinc akarja. Meséljek? Meséljek?! Szóval infokat akar kihúzni belőlem? Na, azt lesheti! Inkább leharapom a nyelvem, úgyis visszanő ... - Te biztos jobb meséket tudsz, mint én. Mesélj Te! Közben eszembe jutott még egy lehetőség. Itt a mobil a kabátzsebemben. Egy próbál megér a dolog ... Zsebre dugtam a kezem, mintha fázna, és kitapogattam a mobilt, kioldottam a billentyűzetzárat, és megnyomtam az egyes gyorshívó gombot, az Duncan. Aztán az ujjamat rászorítottam a mikrofonra. Így kifelé nem hallatszik, ha beleszól, de én az ujjamon keresztül valószínűleg érezni fogom.
- Most egy pimasz kölyök vagy - mondtam némiképp figyelmeztetően. Lehet, hogy ezt Castor elnézi neki ezt a viselkedést, de én nem tűröm. Vagy ha arra számít, hogy egy cserkészcsapatból jövök, hát csalódást kell okoznom. Felhívására, hogy meséljek, gúnyosan felnevettem, majd megálltam és szembefordítottam magammal. - Mesélek én - suttogtam, és elkezdtem megigazgatni a kabátja gallérját. - Mesélek... Sok szépet, de előtte mindenképpen nektek kell majd. Mert máskülönben az én mesém nem lesz elég érdekes, legfeljebb nevetséges. - Lehajtottam a gallért, szépen elrendeztem, a cigit visszatettem a számba, és zsebre tettem a kezem. - Szeretem a jó vicceket, de mesékből a tragikusokat preferálom. A tekintetemben különös fény gyúlt. Igen, az első pöcc megvan a tervben, kíváncsi vagyok, hogy nekik feltűnik-e majd, és hogy mikor. Lehet, hogy későn. Sok esély van rá. - Nos, kölyök... - léptem hátrébb tőle pár lépést. - Remélem tanulságos mesékkel szolgálsz majd nekem! - vigyorogtam már-már ördögien, nagyot szívtam a cigarettámból, a füstöt hosszan kifújtam, aztán sarkon fordultam, és fütyörészve elindultam visszafelé. A kis ajándékom célba ért, jóval hamarabb, mint számítottam rá. Alig vártam, hogy hasznom is legyen belőle!
Ja, hát Castoral nem beszélnék így. De tekintve Vincent erőfölényét nem marad más, mint a dacos ellenállás. Mikor szembefordít, akkor igazából úgy számolom, mindjárt érkezik az első pofon, de nem, elmarad. Úgy igazgatja a galléromat helyette, mintha az enyém lenne, vagy a dajkám. Azért öltözködni már tudok egyedül is. Aztán ... otthagy. Egy pillanatig nem értem, aztán gyorsan megnyomom a hívás törlését a mobilomon. Ha nincs baj, akkor nem kell Duncan vekzálni. Szóval mi fogunk neki mesélni? Ráadásul én??? Egy ideig még nézek utána, majd amikor már nem látom, figyelem, hogy távolodik-e az energiája tőlem, és végül nagy nehezen képbe rakom magam hazafelé. Hogy fogok én neki mesélni? Hirtelen gyúl fény az elmémben. Ha hazaérek, biztonságba, világosba, meleg helyre, azt első doglom lesz, hogy átvizsgálom a holmijaimat, nem-e kaptam valami apró ajándékot a sok tapizás közben.
//Én is kösz! PM-ben kérném a választ arra, hogy találok-e valamit, vagy sem! //
- Köszönöm, hogy ide fáradt Miss Wati és részvétem a szülei miatt!- üdvözölte kedvesen a család régi és igen csak öreg barátja Mr. Eward Piec. A lány arcán ideges mosoly ült, mert a mopszra hasonlító öregúr irodájában mindig kényelmetlenül érezte magát. - Nem is rabolnám az idejét.- állt fel az aggastyán, majd odacsoszogott a hatalmas kétajtós páncélszekrényhez és kinyitotta. Pár percig kutakodott, majd előhúzott egy mappán, amivel visszasétált a íróasztalához. Reszkető ujjaival kicincálta a papírokat, majd motyogó ajkakkal, monoton hangon felolvasta a lány szüleinek végrendeletét. Mara arca akár egy szoboré, szeme száraz, már titkon minden könnyét elsírta. Mikor az ügyvéd végzett a lány még mindig csak ült és egy foltot nézett a megsárgult tapétán. Gondolatai távol jártak és csak egy-egy szót bírt felfogni abból, ami a papíron állt. - És itt van még ez is.- tolt a lány elé az ügyvéd egy fémládikát, ami leginkább egy bank széfdobozára hasonlított. Mara pár pillanatig csak nézte, majd érte nyúlt és megpróbálta kinyitni. - Zárva.- nézett fel az öregre. Az beütött egy kombinációt és a zár kattanva jelezte, hogy szabad az út. A lány megemelte a fedőt és meglepetten nézett a férfira:- Ez egy vicc?- maga sem tudta mit várt, de nem egy kopott, vagy ezerévesnek tűnő kulcsot. - Nem, az Öné.- válaszolta, majd összeszedte a papírokat és a helyére tette őket. Mara nem vitatta a témát, felnyalábolta a nem épp könnyűfémből -talán ezüstből- készült cirádás kulcsot, felállt, elköszönt, majd távozott az ügyvéd irodájából.
A Pierc Ügyvégi Iroda Fairbanks egy eldugott, régmúlt időket megért szegletében áll, ahonnan rengeteg szűkös, macskaköves utca kanyarog a modernebb városrészek felé. Ugyan ez a városrész nem túl hivalkodó mégis elég sokan megfordulnak itt is, így a lánynak jórészt szlalomozva, mindenféle akadályokat kerülgetve kell haladnia. Az elmúlt időszakban nem volt épp toppon, így sikerült beleütköznie egy árusba, aki az almáit helyezte el a kültéri standon. A vörös lédús gyümölcsök szanaszét gurultak az utcán, mire az eladó hangos szitkozódásba kezdett. - Bocsánat!- mentegetőzött a lány, majd gyorsan lehajolt. Az árus és még egy járókelő is ugyanígy tett. Felkapkodta az almákat, majd a kabátjába törölte őket, hogy ismét szép fényesek legyenek. Az egyik ilyen mozdulatnál a könyöke a másik segítőkész fickóba ütközött. Egy hosszú pillanatig fel sem fogta, hogy az idegen épp az ő zsebéből húzza ki a kezét és ujjai közt az imént megörökölt kulcs csillog. Talán az álmatlan éjszakáknak tudható be, de nem reagált elég gyorsan és mielőtt elkaphatta volna a pasas grabancát az futásnak eredt. - Megállj!- kiáltott fel dühösen a lány, majd a zsebtolvaj után iramodott.
Még egy óráig szolgálatban vagyok, ergo még egy órán keresztül kell járnom az utcákat. Ennek semmi értelme, általában nem történik semmi, csak időpocsékolás az egész nap. Jobban örülnék, ha valami izgalmasabb munka lenne, de most, hogy Westmoreland minden bizonnyal rájött, hogy mi a helyzet, nem sok esélyt látok rá, hogy előlépjek a mezei rendőr szerepből. Annak is örülhetek, ha nem rúg ki egyből. Vettem két hamburgert - adjunk az egészségnek - plusz két kávét, és a kocsiban ülve lépésben haladtam végig az utcákon. Még nem volt túl jó ötlet hátradőlni, tekintve hogy a fél hátamról lenyúzta a bőrt az az állat, de már javuló tendenciát mutatott. Elég kellemetlen érzés volt rávenni az egyenruhát, de nem nagyon van más választásom. Elbambulva kortyoltam bele a második kávéba, amikor egy öngyilkosjelölt vadbarom átrohant előttem az úton. Nem szívbajos a fickó... Aztán feltűnt, hogy egy nő ordibál, és rohan az ürge után. Remek. Leálltam az út szélére, leállítottam a motort, majd legurítottam az utolsó korty kávét. Tolvajok utána futkoshatok lenyúzott háttal. Fasza. Pár másodperc telt el, és beértem a nőt, de a fickó már jóval előtte járt, csak azt sikerült elkapnom ahogy beugrik egy ház kerítésén. - Ne már... - morogtam kelletlenül, majd a fegyverem után nyúltam. Innen még le tudom kapni a fickót, és megspórolom a futkosást. Na, jó, csak hirtelen ötlet volt, de nem vagyok éppen élsportoló passzban. Áttornáztam magam a kerítésen, még így is gyorsabb voltam mint a tolvaj barátunk, úgyhogy nem sokkal később már a földön feküdt, és kattant a bilincs. Elhadartam a szokásos sablon szöveget a jogaival, majd felráncigáltam a földről. Nem könnyítettem meg a helyzetet, túl sok papírmunkával járt volna, ha a ház lakói észrevesznek minket, úgyhogy nem a bejárai ajtón távoztunk, átverekedtem mindkettőnket a kerítésen. Félúton visszafelé összetalálkoztunk a kirabolt nővel. - Ez a tiéd? - Felé nyújtottam egy kulcsot. Átnéztem a pasas zsebeit, ezen kívül még egy pénztárca volt benne, egy bizonyos Steven Morgan nevével. De kétlem, hogy az előttem ácsorgó nő lenne Steven, úgyhogy maradt a kulcs.
Ez most nagyon nem hiányzott neki. Kialvatlan volt, nyűgös és még nem is evett ma. Abban reménykedett, hogy a mai nap után végre lezárhatja magában a dolgokat és ha nem is túl boldogan, de folytathatja az életét. Persze miért is menne valami is zökkenőmentesen? Az ember nem arra számít, hogy egy végrendeleti tortúra után mint egy eszelős rohangál majd az utcán. És ha őszinte akar lenni magához nem is tenné, de most nem igazán tudott logikusan gondolkozni. Amit az idegen elvet tőle, az volt az utolsó emlék amit az apja hagyott rá és a lány legbelül érezte, hogy nem egy egyszerű kulcsról van szó. Így nem volt mit tenni, gondolkodás helyett csak rohant. A szűk, kacskaringós, egymásba nyíló utcák sem könnyítették meg az üldözést, de mint egy vadászkopó kitartó volt és szívós. A pasas fellökött pár szemetest melyeken a lány akár egy kecses jaguár szökkent át, majd tompán földet ért és folytatta a hajszát. ~ Már majdnem! ~ lendítette a kezét a pasas háta felé, de az hirtelen irányt váltott és egy másik utcán loholt. A lány megmarkolta a ház oldalán futó ereszt és éles kanyart vett. Aztán egy újabb akadályba botlott. Egy rendőrautó gurult be elé és nem kis híja volt, hogy nem csapódott a fémhintóba. - Nem lát a szemétől!- mordult a kocsiban ülőre. Normális esetben nem tenne ilyet, hisz tudja nem bölcs dolog a rendőrökbe belekötni, de most nem éppen ez járt a fejében. - A fickónál van valami, ami az Enyém!- dühöng és nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy ne csapjon rá a kocsi tetejére. Már majdnem elkapta a zsebtolvajt erre tessék, kicsúszott a markából. Viszont ha nem akarja szem elől veszteni azonnal indulnia kell. Kikerülte a járművet, de jócskán le volt maradva. Átvágott az utcán és a következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy egy egyenruhás fazon robog el mellette. Ő se épp csiga, de a rendőr... meg kell kérdeznie milyen kávét iszik, gondolta, miközben azt figyelte ahogy eltűnik a szemben lévő házban. Megtorpant. Legszívesebben be ment volna, de nem akarta magát lelövetni, így elindult a hátsókijárat felé. Még félúton sem járt, mikor a zsaru jelent meg a zsebtolvajjal. - Igen.- mosolyodott el megkönnyebbülve, mikor a rendőr felé nyújtotta kulcsot. Nagyon megkönnyebbül, pont mintha valami igen értékeset kapott volna vissza. Pedig csak egy ósdi kulcsról volt szó. - Beviszi?- nézett szúrós szemekkel a tolvajra. Az esze tudta, hogy attól amit mondani akar bajba is kerülhet, de a szívében fortyogó harag elnyomta az ész érveket. - Ha nem jelentem fel, orrba vághatom?- tett egy határozott lépést a rendőr és a fogja felé.
- Igen, be kell vinnem. - A fickó nagyon bölcsen tette, hogy nem pattogott. A nő viszont... Csak most szúrtam ki; olyan energia áradt belőle, ami arra engedett következtetni, hogy egy őrzővel van dolgom. Az öreg Mort papa most büszke lenne rám; törpilllának visszaszolgáltattam a lakáskulcsát. Ma is érdemes volt felkelni.. A nő kérdésére féloldalas vigyorra húzódott a szám. - Ezt nem engedhetem hölgyem. Ha ön nem is tesz feljelentést, a pénztárca tulajdonosa - mutattam fel a fekete bőr tárcát - lehetséges, hogy megteszi, akkor pedig ön bajba kerülhet. - Szavaim éles ellentétben álltak biccentő fejmozdulatommal, amit csak a nő láthatott, mivel az a marha előttem állt. Tegye, ha akarja, úgyis pipa vagyok rá a késő esti edzés miatt. - Ilyen sokat ér az a kulcs? - Gyanakodva méregettem a tárgyat; mivel egy őrzőről van szó, sose lehet tudni. Még hasznomra is lehet a hölgy hálája a későbbiekben. Bár amilyen fiatalnak tűnik, nem sok haszna lehet, valószínűleg még nagyon kezdő, tekintve hogy úgy jött le, hogy még az se tűnt fel neki, hogy farkas vagyok. - Megtudhatnám a nevét, hölgyem?
- Persze, gondoltam.- vett egy mély levegőt és próbált lehiggadni. Egy részről örült, hogy a zsaru látszólag tenni akart valamit a polgárok védelmében, ettől némi tisztelet ébredt benne a rendőrség iránt, mert mi tagadás manapság csak fánkzabálásra futja nekik. Tisztelet a kivételnek! Másrészről nem hiányzik még az is, hogy bekasztlizzák a rend akadályoztatása miatt. Végül is nem ér annyit egy pofon, mint hogy a tolvaj szabadon garázdálkodjon és másokat is kizsebeljen. Vagy mégis? Szerette volna jól orrba nyomni, hogy a pasasnak örökre elmenjen a kedve az enyveskezűségtől, de ha lecsukják és a cellatársai megkínálják a zuhany alatt egy kis szappannal, neki az is elfogatható elégtétel lesz. - Megértem. Nem akarok bajba keveredni.- mondta és már visszatért az a kimért nyugodtság ami jellemezte.- Még egyszer köszönöm!- nyújtotta a zsaru felé a jobbját, de mikor közelebb akart lépni úgy tett mintha megbotlana. A mozdulat mely ezután következett szabad szemmel követhetetlen egy átlag embernek. A keze, akár a villám a tolvaj gyomortájékát célozta meg. Az "áldozat" felnyögött és megingott, de összecsuklani nem tudott, mert a rendőr tartotta. Ennyit a hideg fejről, józan észről... - Hupsz.- húzódott elégedett mosolyra a lány ajka.- De ügyetlen vagyok.- fonta össze a mellkasa előtt a kezét. Jól tudta, hogy az ütésnek nem marad látható nyoma -az apja erre jól megtanította-, de egy darabig még érezni fogja. Ettől végre jobb kedve lett, még ha nem is volt túl etikus, de ez most cseppet se izgatta. - Nem hinném.- vont vállat. Ettől a kérdéstől most kicsit hülyén is érezte magát, hisz végigkergetett valakit a fél városon egy ózsdi kulcs miatt.- Családi ereklye. Inkább érzelmi, mint pénzbeli értéke van... b@rom!- válaszolt, de az utolsó szót a mondhatni, hogy a tolvaj képébe köpte. - Oh, milyen udvariatlan vagyok.- zökkent vissza a lány.- Marama Wati.- nyújtotta automatikusan ismét a rendőr felé a kezét, de ahogy a kinyújtott végtag a zsaru aurájába hatolt a lány megtorpant. Maga sem tudta miért. Csupán csak egy furcsa érzés kerítette hatalmába, mint mikor valaki érzi hogy valami nem stimmel, csak épp azt nem tudja, hogy mi. - És Önben kit tisztelhetek biztosúr?- kérdezte rezzenéstelen hangon, bár a szeméből óvatosság áradt. Az agya kattogni kezdett: túl gyors, túl fürge, már-már emberfelettien. - Tudja nem volt semmi ahogy elkapta. Ha minden járőr ilyen könnyedén ugrana kerítéseket, sokkal nagyobb lenne a közbiztonság.- mondta kedves mosollyal és fürkésző tekintettel, miközben azon tanakodott, vajon tényleg egy farkasba botlott vagy szimplán üldözési mánia kezd kialakulni nála.
Úgy ütött, hogy nem marad majd nyoma; ügyes, bár én nem fűszereztem volna ennyi színjátékkal, de egy nőtől egész tűrhető. - Nehogy össze ess itt nekem, csak egy nő. - Rántottam egyet a fickón, majd újra törpillára néztem. - Elnézést, tudja hogy értem. Szép volt. - Megeresztettem egy mosolyt is. Aránylag türelmesen vártam, hogy kihőbörögje magát a nő. A bemutatkozásnál darabos mozdulata azt suggalta, hogy észrevett valamit. Nagyon kezdő lehet, ha csak most tűnt fel neki. - Rowen O'Dowood - viszonoztam a kézfogását, álnévre nincs szükség, tekintve hogy egy őrzőpalántáról van szó. Most már Westmoreland is tudhatja a valódi nevemet, és az sem kizárt, hogy törpilla is hallotta már az őrzőktől. Túl óvatossá vált, mégsem árulta el rögtön, hogy leesett neki a dolog, szóval nem biztos a dolgában. - Ha minden járőr ilyen gyors lenne, még ennyire sem lenne jó a közbiztonság. - Felnevettem és nagyot taszítottam a fickón, majd követtem én is, közben bevártam a nőt. - Mert az azzal is járna, hogy mindegyik veszélyesebb is egyben. A fickó, alighogy látótávolságon belül került a járőrkocsi, bepánikolhatott, és könyökével gyomorszájon vágott, a következő ütése pedig súrolta az államat. - Mért kell megnehezíteni a saját dolgodat? - Töprengtem hangosan, majd tarkón vágtam a fickándozó szerencsétlent, mire az szó szerint magába roskadt előttem. - Jobb lesz, ha nyugton maradsz. - Felkapartam a földről, talpra rángattam és tovább haladtam vele a kocsihoz.
Nem volt túl büszke magára, hogy megütötte a tolvajt, de az is igaz, hogy ő hiába sportszerű ha az ellenfél nem játszik becsületesen. Nem szép dolog olyanra támadni aki nem tud védekezni, de az indulatok gyakran erősebbek mint a józan ítélő képesség. Persze más lett volna, ha ő kapja el, de most már mindegy. Ilyen az élet... Mikor a zsernyák ráripakodott a tolvajra, hogy össze ne essen és azt mondta, hogy "csak egy nő"; Mara nem húzta fel magát. Persze cseppet sem örült, hogy lenézik, de jól tudja, hogy ilyenek az emberek és főleg a férfiak. Most kezdjen el szájalni? Ugyan, annak semmi értelme nem volna. - El van nézve.- vont vállat, közben magában még hozzá tette: eszéhez van értve. - Köszönöm.- mosolygott pont annyira őszintén a zsarura mint az a lányra.- De nem nagy kunszt, csak egyensúlyérzék kérdése és máris nem nyalom fel a járdát.- vigyorodott el. A mondatban volt némi önirónia és gúny, na meg persze hárítás is, mert volt egy olyan érzése, hogy a sunyi kis gyomorba vágás nem maradt észrevétlen. Akárhogy is, de persze esze-ágában sem volt bevallani a rendőr előtt. - Megjegyzem.- mondta miközben kezet fogtak. Ahogy bőrük összeért, Mara-ban csak jobban erősödött a gyanú, hogy nem hétköznapi egyenruhásba botlott. Apja mindig azt mondta neki, ha vérfarkasba botlik azt tudni fogja, de mivel eddig még egy sem keresztezte az útját nem volt százszázalékos a dolgában. A helyzet egyszerre csigázta fel és frusztrálta, hisz nem igazán tudta mi is lenne most a dolga, de hogy ha tényleg egy farkasba botlott az azt jelenti, hogy végre saját szemmel is szemügyre veheti az "ellenséget". - Nem értek egyet.- nézett határozottan a zsaru szemébe.- A rendőrök a jó fiúk, nem igaz? Mi lenne a halandó pórnéppel, ha már a rendőrség jóravaló tagjaiban sem bízhatnánk..?- nézett kérdőn a fickóra. Nem akarta leírni, hisz a kissé morcos és tüskés modor mögött egy jóravaló jellem is lapulhat, de volt egy olyan érzése, hogy nem az a nemes hős fajta. Persze lehet csak ő túl naiv, mindenesetre remélte, hogy Rowen nem olyan, aki saját kis önző céljaira használja a jelvényét. - Bár, ha bele gondolok a juhokat sem bízzák csak a kutyákra, ott van a juhász, aki őrzi a békét...- mondta elgondolkozva és igen, cseppet sem volt véletlen a szóhasználat. A rendőr öles léptekkel indult meg a gyanúsítottat maga után húzva az utca felé. A lány a nyomukban marad és magában jegyzetelt: átlagos külső, se karom, se agyar; nincs ázott-kutya szag; gyorsabb és erősebb. A lista nem volt túl hosszú, szóval volt még mit tanulnia. Mikor látótávolságba került a járőrkocsi a tolvaj szabadulni próbált. A lány automatikusan ugrott, de mielőtt bármit is csinálhatott volna rendőr lerendezte a dolgot. - Úgy látom ma nincs szerencséje.- vigyorodott el a lány. A kocsi mellett megállva Mara nem igazán tudta hogyan tovább. Feltételezte elválnak az útjaik -hacsak őt nem akarja bevinni-, de még olyan sok mindent nem tudott, ami furdalta az oldalát: Pl. mit csinálnak a farkasok teliholdkor, véresen szeretik a húst és hogy lesz egy farkasból rendőr? Stb. - Nincs társa?- szólalt meg végül, mert csak most tűnt fel, hogy üres a kocsi.- Úgy tudtam, hogy mindenkinek van parnere. Vagy maga Mr. O'Dowood nem szeret falkában járni?- kérdezte szemrebbenés nélkül, halvány mosollyal az arcán. Mara nem az a sokat csevegős fajta, de azt viszont jól tudta, hogy csak úgy válhat jó Őrzővé, ha minél jobban tájékozott. És lehet annál hasznosabb, mint első kézből megtudni dolgokat..?!
Egyáltalán nem vagyok ostoba. Sőt, valójában nagyon is okos, és szemfüles nő vagyok én a magam módján, de ma valahogy sikerült annyira elmerülnöm a gondolataimban, miközben hazafelé tipegtem az irodából, hogy rossz sarkon kanyarodtam be, és már kész is volt a probléma. Mikor besötétedik, tisztában vagyok vele, hogy mennyi veszély leselkedhet egy magam fajtára. Mint mondtam, cseppet sem vagyok könnyelmű, még akkor sem, ha a helyzet jelenleg egészen másként állt. Tanácstalanul álltam meg az egyik árnyékba burkolózó sikátor közepén. Először jobbra, majd balra fordultam, azon tanakodva, hogy vajon merre van a jó irány. Azt erős túlzás lenne mondani, hogy eltévedtem, egyszerűen csak összezavarodtam, hogy merről is érkeztem, és hová is tartok. Arra pedig valahogy még gondolni sem szerettem volna, hogy mi lapulhat azokon a részeken, ahová én nem látok be. Nekem sajnos nem voltak olyan jól fejlett érzékeim, mint egy farkasnak, vagy esetleg az idősebb társaimnak, így némiképp hátrányba kerültem. Végül arra jutottam, hogy nincs más út, mint folytatni tovább, előre. A nyakamat amennyire csak lehetett behúztam, hogy a sál még többet védhessen, az amúgy szabadon maradó bőrömből, az ujjamat pedig a zsebembe mélyesztettem, jó mélyen. Így egészen egy percig biztonságban is éreztem magamat, csakhogy kezdett az a határozott érzésem lenni, mintha valaki figyelne. Hátranéztem a vállam felett egyszer, majd még egyszer, de a félhomályon túl semmi mást nem láttam, és ez csak még inkább felébresztette a gyanakvásomat. Abban a pillanatban, amint eljutott a tudatomig, hogy a nemrég magam mögött hagyott konténer adta ki a kellemetlen zajt, szaporábbra fogtam a lépteimet. Még csak gondolni sem akartam arra, hogy megijedtem. Meggyőztem magamat, hogy csak hamarabb haza szeretnék érni, és ez minden. Lehet, hogy már üldözési mániám is lett az utóbbi egy hónapban? Annyira kattogott az agyam, hogy mire észbe kaptam, már ki is értem a sötétből, a forgalmasabb út biztonságot adó lámpáinak fényébe. Még mindig nem mertem lassítani, helyette figyelmetlenül leléptem az úttestre, elfelejtkezve arról, hogy még ilyenkor is van néhány ember az utakon, akik autókkal közlekednek. Már csak a hangos dudálásra eszméltem, és arra, hogy a szívem a torkomban dobog.
Mostanában kicsit kevésbé vagyok fáradt, bár egyáltalán nincs kevesebb dolgom. Talán az segített, hogy mióta nem kizárni és elfojtani próbálom a bevillanó képeket, megérzéseket, azóta nem fáj a fejem, csak olykor-olykor, ha kimaradnak a gyakorlatok, amikkel ezt a mágiaérzékenységet igyekszünk átprogramozni más jelzéssé, mint a fejfájásom. Bár most sem alszom soha többet öt óránál, sokkal összeszedettebb és nyugodtabb vagyok. A kapitányságon rákérdeztek ugyan, miért hordok két pisztolyt, de a válaszom, miszerint így szoktam meg otthon, úgy tűnik kielégítő volt, nem is foglalkoztak vele többet. Most is egyenruhában vagyok, kivételesen sétálok hazafelé, mert a kocsim az éves szerviz idejére elérhetetlenné vált, a szolgálati autót meg otthagytam a rendőrség előtti parkolóban. Már nem vagyok szolgálatban, és fejben már a holnapi nap időbeosztását próbálom kicsit élhetőbbre szervezni, de azért közben figyelek a körülöttem zajló dolgokra is. Szeretem tudni, mi történik körülöttem, azóta pedig még inkább, mióta ebbe a természetfeletti cirkuszba beavattak. Így az sem kerüli el a figyelmemet, ahogy az egyik sikátorból sietősen előbukkanó nő előttem vág át a járdán, és egyenesen egy autó alá sétál, ha rajta múlik. Szerencsére nincs messze tőlem, így nem lehetetlen feladat, hogy utána ugorjak, és elkapjam a hozzám közelebb eső karját. Erőből rántom vissza az úttestről, valószínűleg megmarad a szorításom nyoma a karján, esetleg ki is bicsaklik a lába. Ha nagyon kibillen az egyensúlyából, még az is lehet, hogy mindketten a földön kötünk ki, de mindenképpen neki lesz a jobb. Egyrészt meg fog úszni egy meglehetősen hosszú kórházi tarózkodást – ha nem mindjárt a saját temetését -, másrészt ő fog rám esni, ha borulunk, szóval mindenképpen nyert ügye van. És valószínűleg nem látta az autó sofőrjének szemében megvillanó páni félelmet sem, ahogy a fickó rájött, hogy képtelen időben megállni, hiába tapossa az aszfaltig a fékpedált. - Hölgyem, az ég áldja meg, nézzen a lába elé! Én is öregedtem így hirtelenjében pár évet az egészen biztos…
Egy pillanatra mintha az egész világ lelassult volna. Tudtam, hogy mit kellene csinálnom, hogy mi lenne az, amivel megmenthetném a saját életemet, de mégsem tudtam megtenni. Egyszerűen egyet, vagy talán kettőt kellett volna hátrálni, de a lábam a földbe gyökerezett, ahogy a vakító lámpafénybe néztem, teljes pánikba esve. Nem láttam semmit, a szívem azonban olyan hangosan, és hevesen dobogott, hogy szinte úgy véltem hallani, mintha hatalmas dobokon játszott volna valaki, közvetlenül a fülem mellett. Nem túlzás azt mondani, hogy még félni is elfelejtettem. Mikor váltam ilyen könnyelmű kis csitrivé, mikor nekem fontos feladatom van egyébként? Aztán szó szerint egy erős kéz rántott vissza a valóságba, az életbe, és ezzel együtt le a lábamról. Ahogy a fájdalom a testembe hasított, ijedten sikítottam fel, és tántorodtam hátra, a lendületnek hála. A kocsi csak úgy csikorgó gumikkal húzott el előttünk, mikor nekiütközött a cipőm a padka szélének, a felső testem pedig valami keménynek, vagy sokkal inkább valakinek. Ha a megmentőm nem volt elég jó reflexekkel, vagy elég erővel megáldva, akkor bizony nem kizárt, hogy elesett mögöttem, ahogy én nekidőltem, egy pillanatra elveszítve az egyensúlyomat. - Én… nem… én… - olyan sebesen kapkodtam levegő után, hogy nem tudtam értelmesen megformálni a szavakat, amik a fejembe tolultak hirtelen. Annyira kellemetlen volt ez az egész, amihez hasonlóban még soha nem volt részem. Csupán félve tekintettem fel a vállam felett, és amikor ráeszméltem, hogy nem más, mint egy rendőr tart a karjaiban, egy kicsit még el is pirultam. Első felindulásomban kiabálni akartam, de annyira megrökönyödtem a saját butaságomon, hogy egy szó nem sok, annyi sem jött ki a torkomon, csak némi tátogást követően. - Le kell ülnöm… - jelentettem ki olyan hangon, ami egy cseppet sem hasonlított, a jól megszokott, határozott hangszínre, amit egyébként meg szoktam ütni. Gyereknek ugyan nem éreztem magam, de védtelennek jelen helyzetben mindenképpen. Hiába a tanulás, az okítás, hogy hogyan legyek résen minden helyzetben, néha még saját magamra sem tudok vigyázni. Hogyan is bízhat rám bárki fontos feladatot? Muszáj lesz elbeszélgetnem valakivel. Remegve engedtem magam még inkább a férfi testének, ami jelenleg a járdán kívül, az egyetlen biztos pontnak tűnt, és szerencsére még olyan kemény vagy hideg sem volt, mint az aszfalt, amivel könnyedén köthettem volna közelebbi barátságot is, bármennyire is nem fűlött hozzá a fogam.
Tudom milyen érzés az, mikor megfagy a pillanat, és az ember nem tud mozdulni, pedig minden idegszála feszíti az izmait, és minden porcikájában érzi, tudja, hogy mozdulni kellene. Ez a nő is olyan a reflektorok fénycsóvájában mint az autópályára tévedt őzek. Szerencsére sikerül elérnem, és nem csúszik le a kezem a karjáról. Ahogy az adrenalinlöket múlik, majd rájövök, hogy talán ennyire nem kellett volna erősen megrántanom, de majd bocsánatot kérek, ha panaszkodik. A sikítás nem lep meg, ahogy az sem, hogy megbotlik. Bár számítok a lökésre, elvégre én rántottam magamhoz, még én is hátrálok, és alaposan megbillenek, ahogy nekem ütközik a teste. Egek, tényleg nagyon erősen rántottam meg, ha ilyen erővel esett nekem… Mindenesetre sikerül talpon maradnom, és így őt is meg tudom tartani. Látom, hogy az autó az utcasarkon lehúzódik, és leparkol, gondolom a sofőr most hord ki lábon egy szívinfarktust. Biztosan reszket keze-lába… Persze ráförmednem nem kellett volna a nőre, de én is megijedtem, és nem tudtam visszanyelni a feddést. A hebegésre már én is összeszedem magam egy kicsit. Talpra állítom, de nem engedem még el, nem is tolom el magamtól, csak megsimogatom a karját a kabáton keresztül nyugtatólag. - Nyugodjon meg, Hölgyem. Csak lélegezzen nyugodtan, szedje össze magát… Túl sok értelmeset úgysem tud mondani, míg le nem csillapodik. A megjegyzésére megcsóválom a fejem. - Sajnálom, itt most nem ülhet le. Azonnal felfázna. Nekem dőlhet, míg megnyugszik, addig megtartom. Valóban így is gondolom. Türelmes vagyok, hagyok neki időt, hogy csillapodjon a légzése, elmúljon a reszketés, és visszanyerje a hangját. Ha hallgat, nem faggat, ha beszélni szeretne, meghallgatom. Majd csak akkor ajánlom fel, hogy hazakísérem, ha már stabilan meg tud állni a lábán, és ő lép távolabb tőlem.
Kezdőlap
//
