Valószínűleg van abban igazság, amit Eska mond. Tény, hogy mindkét esetre van példa már itt, ebben a városban is, a leszármazottaim között akad, aki szakasztott másom és olyan is, aki abszolút nem. - Ez van. - ma sem gondolom úgy, hogy meg kellett volna hagynom Anik farkasát, ugyanúgy elvenném tőle. Ő az én bukásom volt, rosszul választottam, tévedtem és ezt vállalom is. Rég volt már az egész. - Megbeszéltük. - vigyorodok el ismét az estét érintő tervekre. Tudom, hogy ő sem gondolja komolyan és én sem, tekintve, hogy az egymáshoz való viszonyunknak semmi köze a szerelemhez. - Ó, nem gáz, nem én választottam a Valerant, az őrzőt hívták így, aki ez a kalácsképű test volt. - vonok vállat. Nem változtattam meg, nem volt rá okom, maradt így és kész. - Lehetnél Tipvigut asszonya, csakígy simán. - cukkolom kicsit tovább fűzve ezt az egész képtelen ötletet. Azt hiszem, ha most ejtenénk meg azt az elmaradt menyegzőt, esélyesek lehetnénk a világ legrövidebb ideig tartó házasságára, mert órákat se nagyon adnék a dolognak. - Akkor irány Anchorage. - bólintok egyet, aztán lekísérem az autómhoz és ha bent vagyunk, akkor nincs, ami megállítson minket.
Ahogy elérjük a városhatárt, úgy kezd el előbb csak bizseregni, majd sajogni és ahogy egyre távolodunk úgy fájni a tetoválásom. Idegesítő, tény, ami tény, de azt hiszem néhány óráig csak kibírjuk. Csúnya lenne, ha nem. Az úton viszonylag csendes vagyok. Amúgy se a szószátyárságomról ismer senki, viszont csend nem marad közöttünk, mert teszek be zenét. Nem vagyok szívbajos a sebességet illetően és nem is mindenhol tartom be a kötelező határt. Nyilván nem vágyom arra, hogy lekapcsoljanak - bár akkor sem esnék kétségbe -, viszont a sebesség számomra lételem. Még úgy is, hogy ez az autó sem képes megközelíteni azt a gyorsaságot, amire én vagyok képes. Nem mintha most az lenne a cél, hogy olyan sebességgel haladjunk. - Mikor úgy mozoghatok, ahogy nekem tetszik, és nem kell visszafognom magamat, a világ belefagy a pillanatba, teljesen mozdulatlanná dermed és néma csendessé válik. - a semmiből jövően szólalok meg, nem is tudom, hogy miért vagy minek mesélem. Talán csak azért, mert a fák az út mellett és a lámpák fénye lassú vánszorgással folynak el, ahogy elhaladunk mellettük. Látták már mindannyian, hogy miként tudok cikázni - vagy érzékelték - elsuhanó foltomat, viszont azt, hogy én mit látok vagy tapasztalok olyankor, eddig csupán egyetlen személynek mutattam meg. Annak, akit az utódomnak tudnék elképzelni, ha beleegyeznék abba az elfogadhatatlan ajánlatba. Még nem döntöttem, de hajlok a visszautasításra.
Az út további részében megint nagyon csendessé válok, egészen addig, míg el nem hagyjuk Anchorage határát jelző táblát. - Egy csendes kocsmában akarod alkoholba fojtani a bánatod vagy bulizzunk valami hangos-zajos helyen? Esetleg szerencsejáték? Gyűrűt csak minimum két üveg whisky után veszek neked. - sandítok oldalra az orrom alatt somolyogva, komolytalanul. Ha már abban maradtunk, hogy elvegyem, akkor ez is dukál. Ha eldönti, hogy melyikhez volna kedve, akkor afelé kormányzom az autót. Nem vagyok ismerős a városban, de azért a szórakozóhelyeket nem nagyítóval kell keresgélni egy ekkora városban.
- Ha már te kalácsképű, én ettől a szőkétől vagyok rosszul, szerintem sosem fogom megszokni. Határozottan biztos vagyok benne, hogy ez nem én vagyok, túlságosan idegen, messzebb nem is lehetnék már az eredeti testemtől, de mind tudjuk, hogy ilyen téren nem válogathatunk. Ami jut, azzal kell boldogulnunk. - Nagyon fennkölt, bár akkor már a simán csak Eska azért jobban fekszik, mint valakinek az asszonyává válni. Nem veszem fel, mert komolyan sem tudom venni a helyzetet, noha azzal nincs bajom, hogy poénból hozzámenjek bárkihez is, komolyan nem tenném már soha többé, de a farkasomat sem tagadnám meg még egyszer az életben, az is biztos. Irány az autó és Anchorage. Különösképpen nem zavar a hosszú út, meg a csend sem, mármint beszéd terén, zene meg jöhet bármikor, elég sokrétű ikyen téren is az ízlésem, volt alkalmam a legtöbb stílust már a kezdetekkor megszeretni. - Nekem ez kicsit fordítva működik, elég érdekes úgy figyelni a világot, hogy nem vagyok a része. Mintha a semmiben lebegnék. Mosolyodom el, mindünknek telitalálat a képessége, nem véletlenül lettek azok, amik. Én imádom az enyémet, már sikerült elfogadnom, hogy nem csak a sorsom, de még a képességem is magányra ítél. Így van ez jól, nem kell, hogy mindennek ott legyek a közepén, csak az számít, hogy a magam módján végezzem a dolgom. Többet én sem szólok, nem látom értelmét firtatni bármit is, inkább csak hátradöntött fejjel, csendesen hallgatom a zenét, pihentetem a szemeimet. Próbálok nem figyelni a tetoválásom sajgására, de tudom jól, hogy nem fog elmúlni míg vissza nem érünk. Nem bírom ezt a röghöz kötöttséget, a muszáj olyasmi, amit nehezen fogadok el én magam is. - Valami jó hangos helyen, jó sok szesszel. Ha két üveg whisky, akkor annyi, én aztán nem fogok ezen problémázni, pénz van, de ha nem lenne, akkor is megoldanám valahogy a kérdést. Egyébként meg, akkor már rúgjunk ki istenesen a hámból nem? Ha már egyszer fáj a vállunk, tompítsa némileg az a szesz, és csináljunk legalább egy kicsit úgy, mintha semmi problémánk nem lenne az ég egy adta világon. Tudom, van, nem is kevés, de egyetlen napra csak be lehet őket seperni a szőnyeg alá, igaz? - Nem nagyon ismerem a várost, de biztos találunk valami hasonlót. Szinte élvezném azt is, ha valaki belénk akarna kötni. Nem mintha tenni vágynék bármi erőszakosat, de mindig olyan vicces, ahogy erősködnek. Én ugyan tisztában vagyok vele, hogy esélyünk sincs, de olyan kis bátrak, és próbálkoznak, és sokszor rá sem jönnek, hogy olyan fölösleges volt az egész. - Ott van egy nagyobb tömeg, zenét is hallok. A cégért még nem tudom leolvasni ebből a szögből, csak az embereket látom.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Szerintem csinos. - nézek végig rajta és a szőke fürtjein. - Viszont megértem, amit mondasz. - tény, hogy egyikünk külseje sincs már köszönő viszonyban sem azzal, ahogy egykoron festettünk. A létünk, az életünk együtt jár ezzel, ha tetszik, ha nem. - Na, hát hiába próbálkozom én?! - méltatlankodok komolytalanul, egy vigyorral a képemen. Nem lehet azt mondani, hogy nem ajánlottam alternatívát, de van abban igazság, hogy a nevén szólítani, azért mindenképpen könnyebb. Nem mintha bármelyikünk is komolyan gondolná ezt az egész házasodósdit. Ahogy ő is a képességéről mesél, nagyon is megértem, miként érzi magát közben, mert valahogy én is így vagyok a sajátommal. Nyilván nem ugyanolyan módon, de amikor a leggyorsabb valaki a világon és minden más mozdulatlanná dermed körülötte, akkor mintha én sem lennék része a világnak. És ezzel együtt nincs a világon semmi, amiért elcserélném. Végtelen módon büszke vagyok rá, mindig is az voltam. - Oké, akkor legyen ez. - bólintok immáron a városhatáron belül arra, hogy hová is menjünk. Bekanyarodok jó pár sarkon, mire Eska szól és én is észreveszem az ominózus szórakozóhelyet. Gondolom egy club lehet vagy valami ilyesmi. A hangos zenében biztos nem lesz hiba, azt már innen a kocsiból ülve is jól halljuk mindketten, hogy teljes hangerőn üvölt odabent. - Én sem, de ez szerintem is megteszi. - értek egyet a városban való nem ismerősséggel és azzal a hellyel is, amit felfedeztünk. Lekanyarodok és leállítom a motort, majd kiszállok és megvárom, hogy Eska is így tegyen. Miután bezártam az ajtókat a nőstény derekáért nyúlok - ha engedi - és őt átkarolva indulok meg a hely felé. - Egyébként, ha akarod, tehetünk azért, hogy belénk akarjanak kötni. - sandítok oldalra az orrom alatt somolyogva, ahogy visszautalok a korábbi megjegyzésére. Felőlem alakulhat úgy is az este, nem vagyok én semmi jónak elrontója. A bejutással nincs gond, pár perc múlva már a félhomályban fürdő, egyhangú, bömbölő ritmus-zajra - ezt zenének azért nem nevezném - vonagló tömegben vagyunk mi is. - Igyunk valamit! - hajolok oda hozzá és ha nincs ellenére a dolog, akkor a pultig kísérem, ahol indításból két kör piát rendelek. Én a magam részéről megmaradok a whiskynél, neki meg azt, amit ő szeretne. - Egészségedre! - koccintom a poharam az övének és egy húzóra nyelem le az alkoholt, majd a következőt is. - Gyere. - én és a tánc... na ilyen sincs gyakran, de ha már idáig jöttünk és azért, hogy bebasszunk és jól érezzük magunkat, akkor nosza rajta. Ha Eska is benne van, akkor a tömegbe vezetem és mozogni kezdek.
Legyintek, mert engem aztán tökéletesen hidegen hagy, hogy mások szerint milyen, azt én is látom, hogy egész kellemes forma, de én nem vagyok hozzászokva, az ilyesmire nekem nem elég alig két év, ha lenne még pár évtizedem benne, akkor talán sikerülne, de van egy sanda gyanúm, hogy erre már nem lesz lehetőségem. - Nem próbálkozni kell, csinálni, tudod… Kacsintok, nem mintha bármit is komolyan gondolnék az elkövetkezendő órákban, épp ideje egy kicsit kiereszteni a fáradt gőzt. Van miért, úgy gondolom, és köpök rá, ha a fenti bagázs szerint nekünk nem jár a szórakozás sem. Nos, most járni fog, ha tetszik, ha nem. - Halálosan mindegy, a lényeg, hogy zene és pia legyen. Azt inkább nem emlegetem, hogy mikor legutoljára ittam, akkor gabalyodtunk össze Triával, bár tény, hogy nem fogyasztottam sokat, de sodródni kényelmes volt. Gőzöm sincs, hogy tudnánk-e annyit inni egyáltalán, hogy eljussak arra a szintre, amikor már valóban megfeledkezek magamról. Szerintem kevés esély van rá, de egy próbát megér. Ha viszonylag rövid időn belül megiszunk pár üvegnyi mennyiséget, akkor talán összejön, bár sokáig úgy sem fog tartani, túl gyors hozzá a regenerációnk. Az autóból kiszállva indulhatunk is befelé, nem zavar, hogy átkarol, simán belefér, főleg, ha részegen házasodási szándékunk van. Komolyan vicc. Talán egy alternatív univerzumban nem hatna ennyire idegenül, de ebben az ilyesmi elkerült minket. - Gondolod, az méltó volna hozzánk? Nem mintha érdekelne a fentiek véleménye ebben, de szándékosan nem szeretem provokálni az embereket. Szórakoztat, ha maguktól teszik, de hogy én magam vívjam ki, nos, addig maximum azok esetében megyek el, akiket kinézek utódomnak, de erre már nagyon régen nem volt példa. A legfiatalabb kölyköm is van már legalább 80. Beérve azért magamban megállapítom, hogy nem véletlenül nem voltam soha disco maca, ilyenkor azért visszasírom a Moulin Rougeban töltött időszakomat, de ez van, manapság a minőségi szolgáltatás nem dívik, vagy ha igen, megcsúfolják azzal, hogy utána szétteszik a lábukat. Nem vagyok szent, olykor én is megtettem, de sosem pénzért, az lealacsonyító lett volna. Igyunk, bólintok is rögtön, és még a whisky is jó, az legalább erős, talán hamarabb fogom megérezni bármiféle hatását. - Egészségedre! Koccintunk, és hasonlóképpen hozzá, én is lehúzom az enyémet, majd utána jöhet a következő, s ha már ilyen rohanós tempóban vagyunk, hát sietek is mögötte, a tánc nekem mondhatni a véremben van, nos, nem, ez hülyeség, hisz azt a testem már nem birtoklom, de fejben még igencsak megvan minden ezzel kapcsolatban, és szerencsémre eme test mozgékonyságában aztán nincs hiba. Van valami szórakoztatóan bizarr abban, hogy mi ketten egymással táncolunk, az tuti, hogy ilyesmire még nem volt példa, valahogy sosem hozta úgy a sors. Ezek szerint most ezt sem árt bepótolni. Azt azért be kell vallanom, hogy néhány arcot figyelve olyan érzésem van, mintha epilepsziás rohamban szenvednének, ezért elég hamar nevethetnékem támad. Én inkább Tipi körül rázom a hátsóm, mókából egyes kirívó egyedeket utánozva, nem tehetek róla, nem bírom ki kifigurázás nélkül.
Annyi esemény van körülöttem, néha nem is tudom, hová kapjak? A Falkában időnként akadnak barátságos harcok, amiknek az eredménye már nem olyan barátságos. Szegény Mae is kivette a részét egy ilyenből. Az volt a legnehezebb számomra. Vérbe fagyva látni őt iszonyatos érzés volt. Már rég kaptak el olyan gondolatok, mint mellette. A viszonzott szerelem csodálatos életforma. Végre kimondtuk és azóta madarat lehet velünk fogatni. Aztán a volt feleségemmel és Lilivel is van dolog. Mint kiderült, a volt anyósomról ábrándoztam. Ezt fel kell dolgozni. Egy kicsit el akartam utazni, hogy ne legyek annyira az érintettek között. Ki kell szellőztetni a fejemet. És hallgatni arra a kósza sugallatra, amit egy indiai nőstény táplált belém. Nem tudom kiverni a fejemből. Sem azt, hogy érdemes volt idejönni, sem Dr. Sharmát. Mindent leszerveztem, szabit kértem, Mae-nek nagy búcsúcsókot adtam és felültem a vonatra. Kiadós zötyögés, több órányi. Volt időm olvasni, azzal töltöttem az utat. A tájat nézni egy idő után már unalmas volt. Az úgy szép, ha benne vagyok. Majd itt a városban megnézem közelebbről is. Nem igazán tudom, hogy induljak el. Kiket kéne itt megkeresni? Daniel Corvint emlegette a nőstény, de ha jól tudom, őt aztán emlegetheti. Fura találkozás volt, ennyire "családbarát" kóbort még nem láttam. Él-hal a vérvonalunkért. És borzasztóan emlékeztet a Teremtőmre, aki egész máshogy nézett ki. Létezne reinkarnáció? A nyílt utcán kapok a szám elé, mert eszembe jut, hogy csak majdnem mindent rendeztem el. De hülye vagyok! A legfontosabb maradt ki. Nem leszek bunkó, nem sms-t írok. Felhívom Lucas-t, hogy milyen balfék voltam és közlöm, merre járok. Mire a beszélgetésnek vége, egy park bokros-füves részénél tartok. Kutyákat sétáltatnak, pár nagy rottweilert. Inkább kiképzés ez. Autógumi van rájuk kötve, a gazdi meg rohan velük. Combos kutyik, jól nyomják. - Anya, nézd, de aranyos kutyus! - szól egy kislány és csak úgy lebben a szoknyaruha, ahogy odarohan. Anyuka fogta ugyan a gyerek kezét, de nem elég erősen. - Charlotte, ne menj oda! Kiabál és fut a gyermeke után. A rotit nem nagyon érdekli, mégis megtörténik a baleset. Szegény kislánynak sikerül úgy a kutya után eredni, hogy a földön rángatott abroncs borítja fel. Ilyen kis lábakat simán kidönt alóla, ha jó sebességben van, mint most. Talán még elsős sincs. - Jézusom - szólok magam elé. Az orvosi táska nálam olyan alapfelszerelés, mint másnál a golyóstoll vagy a zsebkés. Ide se indultam máshogy. A hátamon van egy zsák az alap cuccokkal, a táskában meg a szokásos. Gyors léptekkel odamegyek a nőhöz, aki a gyermekéhez hajol. A kutya már tovább futott. Szaglássza a gazdáját, aki épp meglátta, mi történt és már jön is a tett helyszínére. - Charlotte, kicsim! Jaj... Fejsérülés. Sikerült eltalálnia egy követ. Vérzik és elájult. A gazda, egy kigyúrt kopasz, gondolom szekus. Ránézek a kutyára, mert nem annyira hiányzik ide. Egy kis energiát is ráeresztek, erre megmakacsolja magát. Leül, a földbe veti a karmait és cibálhatja a fickó, nem mozdul. - Segíthetek, hölgyem? Orvos vagyok - kérdezem a nőtől. - Sajnálom - mondja a nagydarab, aki nem egy agyatlan, szívtelen őr. - Kolbász, legközelebb figyelj jobban! Lehajol a kutyához és megszorongatja a pofáját. Szerintem nem az eb tehet róla, de ebbe már nem szólok bele. Anyuka teljesen kész, egy szava nincs. Még mindig a gyermekét élesztgeti. Nem szól, de a szemein látom, hogy jól jönne a segítség. Nem csak én álltam meg, többek figyelmét felkeltette az esemény. Szegény gyerek. Már nyitom is a táskát.
Ma szabadnapos voltam, így gondoltam meglepem Logant valami finom vacsorával, hátha sikerül különlegessé tenni egy teljesen átlagos, szürke hétköznapot. Egyikünknek sem egyszerű mostanság, ez a baba-projekt mindkettőnket kezd kikészíteni, mert bárhogyan is próbálkozunk, egyszerűen nem jön össze. Egyszer sikerült, én pedig elszúrtam és mintha azóta nem járna nekünk több lehetőség. Ami kicseszés, főleg azt tekintve, hogy igencsak göröngyös szakasznak bizonyul ezáltal ez az egész a házasságunkat tekintve. Egyelőre jól vagyunk, de nagyon félek, hogy hosszútávon ez a helyzet nem lesz túl kifizetődő. A bolt felé sétáltam, nincsen messze a lakásunktól és mivel annyi mindent nem szeretnék venni, csak néhány dolgot, amik nincsenek otthon, így nem félek attól, hogy hazafelé megszakadnék a csomagoktól. Épp a kis parkon sétálok keresztül, amikor nem sokkal előttem egy kislány igencsak csúnya esést produkál, ahogyan keresztülesik a kutyára kötött abroncsgumin. Alapból nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen helyen sétáltasson ilyen módon kutyákat, de nem kevéssé sáros az esetben a gyermek anyja sem. Bosszantó a helyzet, de nem pukkancskodok rajta tovább, mert egyből beindul a riasztó a fejemben és elfelejtve kutyákat, vacsorát rohanok a pórul járt kislányhoz, pont elcsípve a letérdelő férfi szavait, aki elmondása szerint orvos, így fog tudni segíteni. Mondhatnám, hogy így akkor már rám nincsen szükség, de nem én lennék, ha hátat fordítanék egy ilyen helyzetnek. - Hölgyem, kérem próbáljon megnyugodni, az úr orvos, tudja, mit kell tennie - lépek inkább az aggódó anyukához, mert amíg a kislány körül sápítozik, meg rángatja, addig nem leszünk előrébb. Főleg, ha komolyabb sérülése van a gyereknek, akkor az élesztgetés és a mozgatás nem feltétlenül tesz neki jót. - Vegyen mély levegőket, én addig hívom a mentőket, rendben? - továbbra sem veszem le a válláról a kezemet, próbálom felvenni vele a szemkontaktust és biztatóan mosolyogni rá, mintha csak azt üzenném neki, tényleg minden rendben lesz. Nem is kell több, egyből tárcsázom a mentőket, ismerős a vonal túl felén, így biztosít róla, hogy hamarosan megérkezik a segítség. - Kérem, álljanak hátrébb, hagyjunk levegőt a kislánynak! - terelem hátrébb a népet, akik közben egészen közel araszoltak hozzánk. Így egyszerűbb és könnyebb is, nem kellenek a bámuló szemek. - Miben tudok segíteni? Mentős vagyok - fűzöm még hozzá, miközben letérdelek melléjük. Több kéz többet tehet, mint ahogyan több szem is többet lát, keresztbe tenni viszont nem akarok, az eredményesség jegyében ajánlom fel a segítségemet, hogy inkább a doki keze alá játszok, minthogy akadályozzuk egymást.
Észreveszem ezt a fiatal nőt, aki suhan, villámgyorsan itt terem. Az érzéseiből látni, hogy legalább úgy aggódik, mint anyuka. Rámosolygok, mert már az is nagyon nagy segítség, hogy a szülőt lefoglalja. Nő a nőre sokkal jobban tud hatni, pontosabban érzi, miről van szó. Lehet, hogy neki is van gyereke. - Jó...jó, rendben - mondja a nő. El tudja engedni a gyermeket. Nem rángatja, nem ér a sebhez - szerencsére ezt eddig sem tette meg - , csak ott térdel mellette. Ez a lány nagyon kedves, hogy rögtön ideugrik és ilyen lelkesen beleveti magát a dolgok közepébe. Kedvelem az ilyen embereket. Csak mondják, hogy mára kiveszett a világból a jólelkűség. Ilyenkor látom, hogy nem. - Nagyon köszönöm a segítségét, kisasszony! - szólok hozzá, amikor már telefonál is és a tömeget is eloszlatja. Hallgatnak rá, csak a legkíváncsiabbak maradnak itt. A többiek vagy hátrébb húzódnak vagy tovább állnak. A kutyás pasas az anyához megy oda, a zsebébe nyúl és ad neki egy névjegykártyát. - Hölgyem, még egyszer nagyon sajnálom. Ha segítségre van szüksége, kérem, keressen meg. Állom a kezelés költségeit, ha szükség lesz rájuk. Nocsak, ez egy meglepő fordulat! A meláknak nemcsak hogy van szíve, még korrekt is. A nő sírva bólogat és átveszi a kis kártyát. A fickó lecsatolja a kutya nyakáról a gumit, kézbe kapja és a rottweiler már csak nyelvét lógatva lohol mellette. Az edzésüknek itt vége. - Jaj, nagyon jó! Az ég küldte ide magát! Kikeresné a táskámból a fertőtlenítőt? Rá van írva. Megmondom a szer nevét. A szokásos, gondolom, hogy ők is ezt használják. Ha felpattintja a táskát, ami egyébként ott van mellette, akkor az elvártnál kicsit több cuccot láthat benne. Kenőcsös tégelyek, tubusok, injekciók, egy üveg whisky, műanyag poharak és egy adag fagyasztótasiba csomagolt sonka. Vérfarkasokra is készültem. Amúgy meg ebből semmit nem rakhat össze, legfeljebb, hogy kicsit fura a doki. - Én Dr. Bluefox vagyok, de kérem, szólítson csak Balthazarnak! - szólok a mentőslányhoz. - Itt a városban dolgozik? Én Fairbanks-ben, most csak turista vagyok. Jellegzetes arca van egyébként, különleges. Ahogy az én jegyesemé is az. A vért törölgetem le és ahogy megvan a szer, a felületet letisztogatom és körbekenem. Úgy látom, nem ment bele különösebb szennyeződés. Egy injekció azért nem árt. - Hölgyem, van a gyermeknek bármilyen allergiája? Főleg gyógyszerre értem. - Nincs. Nyomok egyet az injekciós tűn. Megnézem, hogy fröccsen, még vigyorgok is egyet. Szeretem látni a jó működő holmijaimat. Dúdolgatni kezdek. Nem tudom, miért jut eszembe pont egy karácsonyi dal a szép fenyőről. Még Párizsban tanultam. Oldani kell a feszültséget, erre nagyon jók az ilyen szép kis dalocskák. - Meg tudná emelni a kislány fejét? - kérdezem a szőkét. Hátha magához fog térni. Akik távolabb állnak, már előszedték a telefonjukat. Hiénák. Én nem szólok rájuk, nem szoktam. Szegény családból sztár lesz, pedig az egészség magánügy. - Most csinálunk egy kötést. A kislány életjelei erősebbek. Még nem látszik, de azt hiszem hamarosan magához fog térni. Ha a mentős a kezem alá dolgozik, hamar fel tudjuk tenni a kötést. Mire a nínós autó kijön, már majdnem kész leszünk. - Nagyon kedves, hogy még civilben is segít. Ritka az ilyen manapság - bukik ki belőlem egy újabb dícséret. Igazán megérdemli. Ha rajtam múlik, majd odacsörgök az intézményhez is, hogy ezt a nőt bizony nagyon meg kell becsülni, mert szívvel-lélekkel csinálja. Anyukát is úgy meg tudta nyugtatni, hogy hagy minket dolgozni. Csak térdel és figyel.
Egészen meglepő, hogy ilyen hamar sikerül leállítani az anyukát, hála égnek hamar belátja, hogy jobban teszi, ha hagy minket dolgozni, elvégre éppen úgy segíteni szeretnénk a lányán, mint ő, csakhogy nekünk valószínűleg jobban megy a dolog, mint neki. Sok olyan eset van, amikor a bepánikolt hozzátartozó úgy véli, jobban tudja a dolgokat, mint mi, neki áll akadékoskodni és nem hagy minket dolgozni. Az kiborító tud lenni, örülök, hogy ezúttal nem ez a helyzet. - Nincs mit - biccentettem aprót, mert tényleg nem volt, ilyenkor is működött bennem a mentős-ösztön. A telefon elintézve, a tömeget ugyan eloszlatni nem sikerült, de legalább hátrébb húzódtak és onnan figyelik az esetet. Mivel a doki mellé térdelek, így csak fél füllel hallom, hogy a kutyás hapsi mit mond az anyának és azért el kell ismerjem, ez igencsak kedves húzás tőle. Manapság már nem sok ilyen tiszteletteljes ember van, így az ilyen abszolút dicsérendő hozzáállás. - Persze - nyúlik is a doki táskájáért, hogy kinyitva egyből a fertőtlenítőszert keressem. Mi is használunk ilyet, így hamar megtalálom, gyorsan túllendülve azon a tényen, hogy whisky és valami sonkának kinéző dolog is lapul a táskában. Ki tudja, miféle doktor, lehet magára is gondolt, fogalmam sincsen. Ma már mindenkinek van valami heppje, lehet neki is van, de mivel a lány fontosabb, így inkább az üveget nyújtom oda a dokinak, letéve a táskát. - Lauren vagyok - mutatkozom be Balthazar-nak, azért így könnyebb lesz a további kommunikáció. - Itt dolgozom, igen. Szép kis városnézés lehet - eresztek meg egy mosolyfélét, hiszen nyilván ő sem így képzelte el a kiruccanást. De ha doktor, akkor lehet éppen annyira szeret „akcióban” lenni, mint én, így lehet jobban is örül az ilyesminek, mint egy sima városnézésnek. Azt meg majd később megkérdem, mégis miféle vonzerő hívta át Anchorage-be. - Nahát, az iskolában hallottam utoljára ezt a dalt - jegyzem meg nevetős hangon, miután meghallom a dúdolást és sikerül felismernem a dallamot. - Meg, de egészen biztosan jó ötlet mozgatni a fejét? Nincs rajta merevítő és ki tudja, mennyire sérült meg - osztom meg a véleményemet, mert alapesetben ha kiérkezünk egy ilyen esethez, az első dolog a nyakmerevítő, hiszen gépek nélkül nem tudjuk megállapítani, sérült-e a nyaka, vagy a gerince és több kárt nem szeretnénk okozni neki. - Úgy tűnik, nem vagyok egyedül ezzel - emelem a tekintetem a dokira, mosoly játszik ajkaim szegletében. Ő éppen úgy segít civilben, mint én. - Azt hiszem az ilyesmi a vérünkben van, nem igaz? - vonom meg enyhén a vállamat, mert számomra az ilyesmi már ösztönösen jön, nem számít, hogy munkaidőn kívül vagyok-e éppen. - Azt hiszem, itt már nem sokat tehetünk - minden tőlünk telhetőt megtettünk, úgyhogy már csak várnunk kell, hogy a halkan felzúgó szirénaszó erősebbé váljon, egyértelműen jelezve, hogy megérkeztek a mentősök. - Hölgyem, ne aggódjon, a lánya rendbe fog jönni - fordulok az anyuka felé, aki csendben figyel mellettünk, még a felkarjára is rászorítok bíztatásképpen, mire bólint egyet, kissé ugyan bizonytalanul, de ez teljesen érthető. Mégiscsak a kislányáról van szó. - Itt a felmentő sereg - állok fel a földről, hogy a kiérkező mentő elé siessek és köszöntve az ismerősöket vázoljam a helyzetet, amíg visszasétálunk a lányhoz és Balthazar-hoz - már ha ott maradt a lány mellett.
A mentős nagyon ügyes, le tudja csillapítani a nőt. Szerencsére nem egy igazi hisztérikába futottunk bele. Akkor sokkal nehezebb lenne. Kedves, teljesen természetes neki, hogy ide ugrik segíteni. Teszi is, amire kérem, hamar rányúl a cuccra. Hiába, a tapasztalat. Nagyon nagy segítség ez, hálás vagyok neki, láthatja is a szememen. - Helló, Lauren! Hát...legalább hasznossá teszem magam. Nevetek egy kicsit. Én ugyan nem ugrom kútba attól, hogy szabi alatt is dolgozom. Tény, hogy nem erre számítottam, de nem baj. Nem tudtam volna tovább menni csak úgy. Rámosolygok Laurenre. Legalább neki tetszett a dalocska. Az anya csak ül a gyereke mellett. Nem panaszkodik, szerintem fel se tűnt neki, hogy énekelek. Remélem, egy kicsit azért segítettem oldani a feszültséget. - Szerintem nem lesz baj, de az is igaz, hogy nyakmerevítőt nem hoztam. Fapadosan hogy tudjuk ezt megoldani? Basszus, ilyet még nem csináltam. Láttam már MacGyvert akcióban, de hogy ezt hogy kéne kivitelezni. Nem így készültem a városnézésre, na! Pedig jó lenne most. Az érzéseimre hagyatkozom, azok azt súgják a testi folyamatok alapján, hogy nincs nagy gond. De ez másnak kuruzslás, nem is mondom ki. - Igen és nagyon jó látni, amikor többen is jönnek segíteni. Azt mondják, a régi világban ez volt jellemző. Lehet, hogy kicsit lemaradtunk a korral. Kacsintok a nőre és kuncogok egyet. Nem árulom el, hogy konkrétan láttam is, mi volt 100 éve, ha valaki összeesett az utcán. A gyermekért megtettük, amit tudtunk. Lauren még nyugtatja az anyát. Már távolról hallom a szirénát, de csak akkor figyelek oda, mikor mindenki. - Nyugalom, mindjárt mehetnek. A lánya rendbe fog jönni. Ha lehet egy javaslatom, vegyen neki egy kis édességet, akkor vidáman ébred majd! A nő vállára teszem a kezemet, kicsit megszorítom és rámosolygok. Amikor Lauren idekíséri a mentősöket, viszik is szakszerűen a gyereket. Anyuka majd hátul utazhat velük. Végig ott lesz, bármikor is tér magához a gyermek. Felénk fordul, először Laurenhez szól, aztán hozzám: - Nagyon köszönöm! Isten áldja magukat! Bólogatok és integetek. Amíg el nem tűnik a mentő, addig nézek utánuk. Most összecsukom a táskát és a mentőshöz fordulok. - Hát én is köszönöm! Jó csapattag! Maga is szabadnapos vagy csak épp végzett? Ahogy pakolom a cuccaimat, a whisky akad a kezembe. Kiveszem egy pillanatra, megnézegetem, aztán visszateszem. Hopp, a bordafeszítő. Azt minek hoztam el? Néha nálam maradnak ilyen fura dolgok. - Régóta mentőzik? Milyen itt a városban dolgozni? Fairbanks-ben sok az esemény, már ami a kórházat illeti.
- Az biztos - bólintottam egyetértően, mert habár nem lett volna itt, akkor elintéztem volna én az egészet, de így azért lényegesen könnyebb. - Maga sem képes elsétálni egy baleset mellett, igaz? Szabad nap ide, vagy oda - én is tökéletesen így működöm, ahogyan szerintem minden szakmáját szerető orvos és mentős. - Jelenleg sehogy - érkezett a határozott válaszom. Nyilván megoldanám, ha kell, de ez nem játék. - Nem fogok ilyennel kísérletezni, amikor tudom, hogy perceken belül megérkeznek a mentők, akiknél ott a nyakmerevítő. Ráadásul a seb nem olyan súlyos, hogy azonnali ellátásra legyen szükség - valahogyan rangsorolni kell a sérüléseket és én jelenleg a nyakát előrébb helyezem, mint a repedést a fején. Annyira már nem vérzik, hogy mindenáron be kelljen kötni és a mentő tényleg perceken belül itt lesz, legalábbis a távolból ideszűrődő szirénák hangjából erre tudok következtetni. - Meglehet - mosolyodtam el, habár soha nem gondoltam arra, hogy lemaradtam volna a korral. - Vagy szimplán jól neveltek a szüleink és helyes erkölcsi renddel élünk - pillantottam a dokira, apró árnyék suhant csak át az arcomon, mintha ott sem lett volna. Jó ideje már, hogy elveszítettem a szüleimet, de akkor is ők neveltek fel. Hamarosan ideér a mentő is, én pedig elé sietek, hogy gyorsan felvázolhassam a helyzetet, mire a kislányhoz érünk. Felkerül a nyakmerevítő is, majd hordágyra teszik a kis testet, hogy aztán a kocsi felé induljanak felé. A hálálkodó anyának mosolyogva bólintok, számomra természetes az ilyesmi, nincs mit megköszönnie. - Igen, azt kell mondjam, jó kis csapatot alkottunk - szélesedik a mosolyom. - Szabadnap - adok választ, miért is nem a mentő fedélzetén ücsörgök éppen. - Merrefelé tartott? Elkísérem szívesen egy darabon, ha gondolja - ajánlom fel, amúgy is itt lakom a közelben, lényegében mindegy, merrefelé megyek. És amúgy is szeretek sétálni, várost nézni, ilyenek. - Mióta kiléptem az egyetem falai mögül, nagyjából hat éve - nem is tartom pontosan számon, hiszen nem érdekes, a lényeg az, hogy szeretem a munkámat és semmi pénzért nem cserélném el. - Akad bőven baleset és incidens errefelé, hiszen mégiscsak egy nagyobbacska városról beszélünk - nehéz meghatározni, milyen itt a városban dolgozni, nagyjából olyan, mint bármelyik nagyobb városban, azt hiszem. - Igen? Egészen furcsa, hogy még a kisebb városokban is mennyi baleset megtörténik - azt hiszem balesetből sehol sincs hiány… - Miért éppen Anchorage-t választotta kirándulásképpen? - érdeklődöm, hiszen ha én kirándulásra adom a fejem, akkor csakis a hegyek jöhetnek szóba, ha nem szeretnék messzire menni. Mondjuk egy fairbanksi lakos számára elképzelhető, hogy a nagyváros rengeteg vonzó dolgoz tartogat, nem tudhatom, ezt szeretném kideríteni.
- Örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást! - mosolygok rá a nőre. Az ilyen kollégákat szeretem. Vannak borzasztó mentősök, orvosok és ápolók. Olyanok, akiknek inkább a börtönőr lehetne a hivatásuk. Lauren üdítő példa és ő is látja, hogy hasonszőrűek lennénk. Biztos, hogy egyedül is megoldotta volna. - Már azt hittem, van valami speckó ötlete. Szeretem az újításokat, már ha biztosan jó eredményre vezetnek. Én is csak olyat adok a betegeknek, ami bevált recept. Először mindig magamon próbálom ki és óvatosan bánok a vérvonal meg a vérfarkas jellemzők beszámításával is. Bajt nem szeretnék okozni. Laurennek igaza van és biztos tudja, hogy itt hamar megy a mentés. Szerintem Fairbanks-ben sem rossz az átlagidő, bár ezt nem nagyon tudom. Más műfaj. - Ööö...vagy a neveléstől függetlenül találtuk meg az utunkat. Én aztán nem kaptam jó nevelést. Akarták ők, hogy jó ember legyek, de ami ott ment... Inkább letális tömegpszichózisnak nevezném, mint erkölcsös létnek. A mentők munkáját örömmel látom. Mi végeztünk, most már a gyerek oda kerül, ahova ilyenkor mennie kell. Szegényke. Vajon mire fog ebből emlékezni? Remélem, csak az aranyos kutyára, aki után szaladt. - Á, csak sétálni indultam itt a városban. Gondoltam, felfedezem. Örülök, ha elkísér, persze, csak amíg ráér! Milyen kedves lány! Tényleg nem találtam ki, mit kezdjek itt magammal. Egyik utca a másik után, aztán a következő és előbb-utóbb csak lesz valami. Egy jó társaságnak pedig csak örülök. A táskámba visszapakolom, amit kivettem, zárom, a kezembe kapom és már mehetünk is! Kihúzom magam, mintha katona lennék, vigyorgok és lépek egy nagyot. - Ez szuper! Akkor maga is nagyon szerencsés, hogy azzal foglalkozik, ait szeret. Én is így jártam, bár már kicsit régebben kezdtem. Az idegosztályon vagyok egyébként. Hirtelen azt is hihetné, hogy betegként, mert tudok úgy viselkedni. - Sajnos a betegségek se válogatnak, meg a többi hasonló sem. Szoktam hallani tűzesetekről, konyhai balesetekről, gázolásokról. És amiket a farkasok okoznak, de azokról ebben a formában nem beszélhetek. - Szerintem Alaszka varázslatos és ahhoz képest, hogy mennyi mindent rejt, keveset járok benne. Gondoltam, most megnézek magamnak egy ilyen szép nagy várost. Csak úgy. Az ötletet valójában az indiai vérfarkas, Dr. Sharma adta. Azt mondta, több troll él itt és hogy érdemes velük megismerkedni. Nem teljesen értem, mit csinálok ezen a helyen. Hogy miért hallgatok egy kóborra. Nagy hatással volt rám. Nagyon emlékeztet valakire, aki talán már nem is él. Fura gondolat. Olyanokkal mindig tele vagyok. - És mondja, milyen itt élni? Van valami, egy valami, amitől nagyon jellegzetes ez a város? Gondolom, szereti, ha ilyen régóta a lakosa.
- Én is szeretem az újításokat, de vannak dolgok, amelyek esetében jobb a biztosnál és beváltnál maradni. Ráadásul most.. - csúsztam a lány feje mögé, hogy óvatosan nyúljak a nyaka alá, szépen lassan végigtapogatva a hét nyakcsigolyát. - nincs is szükség ilyesmire, mert nem sérültek a csigolyái. Szóval nyugodtan fertőtlenítse le, nem lesz baja, ha megmozdul a nyaka - igaz, hogy az előbb én magam kardoskodtam azért, hogy ne mozdítsuk meg, de tényleg nem fog ártani, most már biztosra merem állítani, hogy megnéztem. - Igen, így is lehet - bólintottam halvány mosollyal az arcomon. Visszakérdeznék, hiszen ezek szerint akkor ő nem kapott jó nevelést, de hiába fúrja az oldalam a kíváncsiság, azért ez elég intim témának számít, mi meg alig pár perce ismerjük egymást, így nem érzem úgy, hogy jogom lenne feltenni a kérdést. - Ráérek, ma szabad napom van és még van egy kevés időm, mielőtt hazafelé kellene indulnom - majd felgyorsítom a bevásárlás menetét, amúgy sem szoktam sokáig szöszmötölni. - Igen. El sem tudnám magamat máshogyan képzelni - élek-halok a munkámért, bármennyire is veszélyes és kemény olykor, de tényleg nem tudnám magam mondjuk titkárnőként, vagy gép mögött ülő asszisztensként elképzelni. Szeretem a pörgést. - Hú, az neurológia is kemény falat, minden elismerésem - bólintok elismerősen, a férfire pillantva közben. Mindig is tiszteltem az orvosokat, mert ők is rengeteget dolgoznak, ráadásul hatalmas a tudásuk. - A városban szerintem nem sok az érdekesség, bár ezt lehet csak az mondatja velem, hogy már születésem óta itt élek. De ha ajánlhatok valami igazán szépet és több ideje van, mindenképpen kiránduljon egyet a hegyekben. Na az az igazán varázslatos - szerintem legalábbis. Imádtam a környező erdőket, a hegyeket, a gyönyörű kilátást. Valami eszméletlen, azzal pedig szintén egyet tudok érteni, hogy Alaszka csodálatos, bármennyire is fagyos vidék, rengeteg szépséget rejt. - Igazság szerint engem minden ide köt. Itt születtem, itt találtam rá a csodálatos férjemre. Szeretek itt élni, de ami talán a leginkább megfog ebben a városban, az a pörgés. Nem vagyok az a fajta, aki a szobájában ücsörögve bámulja a tévét, itt pedig minden adott - vontam meg a vállam. Igazság szerint nem is feltétlenül ragaszkodnék ehhez a városhoz, csak már annyira megszoktam, hogy nem is merült fel bennem a gondolat, hogy változtassak rajta. - Na és maga? Nem vágyott nagyobb városban élni? - tudtommal Fairbanks elég kicsike, bár minden bizonnyal egy kisvárosnak is megvannak a maga szépségei. - Ha nem túl indiszkrét a kérdés, de.. miért hord sonkát az orvosi táskájában? - szalad mosoly a képemre, ahogyan Balthazarra pillantok. Furcsállom a dolgot, de nem a lenéző formában, tényleg kíváncsi vagyok és mivel szeretem a nem szokványos dolgokat, így ez is kellőképpen felkeltette a kíváncsiságomat. - Az a kávézó remek és elvitelre is adják. Mit szól hozzá? - mutattam a két házzal előrébb lévő kis kávézóra. - Illetve tegeződhetnénk? Nem vagyok az a magázós típus.. - habár orvos, így valószínűleg többet találkozik magázódással, mint én, de mindketten elég fiatalnak tűnünk ahhoz, hogy közvetlenebb viszonylatban folytassuk tovább a beszélgetésünket.
Lauren gyakorlott keze azért kell ehhez. Én, mint idegorvos, nem lennék ennyire biztos a dolgomban. Amikor meg helyszínre kell kiugranom, főleg vérfarkasokat látok el és az egész más. Mosolyogva bólogatok és a fertőtlenítést végzem el. Nem bánom, hogy nem megyünk bele a témába túl mélyen. Megvannak a válaszaim, nehéz gyermekkor, kicsit bolond szülők, stb. A valóság sokkal durvább, annyira, hogy nem szabad elmondani. 200 éves doki bácsi, mi? - De jó, ennek örülök! Kedves lány, jó társaságot fog biztosítani a sétálgatás alatt. - Amikor hosszas vagy rövid beavatkozás után meglátom a gyógyult beteg arcát, az minden pénzt megér. Egyébként tőlem azért nem áll távol a molyolás sem. Gyógyszerész is vagyok, pár új szert már sikerült megalkotnom. Nem mondom el a legutóbbit, ami egy hereviszketés elleni cucc. Az egyik rezidensünk küzdött a dologgal, azért álltam neki. Na, azt tesztelni saját magamon, hát nem volt könnyű... - Értem. Szeretem a hegyeket, meg általában az itteni, alaszkai környéket. Van benne valami varázslatos. Pedig a mi munkánk nem a mágiáról szól. A vérfarkas énem miatt kedvelem ezeket a helyeket, korábban nem voltam valami erdőjáró. A várost meg akkor felfedezem magam. Egy bennszülöttnek biztos megszokott minden, lehet, hogy én meg több csodát is találok. - Minden egy helyen! Szerencsés ember! Mások elutaznak tanulni, munkát vállalni, a szerelmükkel összeköltözni. Vagy menekülnek, mint én. - És milyen pörgést szeret? Vad diszkókat, színházi előadásokat? A partikat én is kedvelem, meg szeretek mindig csinálni valamit. Akár extrém dolgokat, extrém sportokat is. Azért Fairbanks-ben is van nyüzsgés, nem nyugdíjas klub - mondom nevetve. Szerintem nálunk is meg lehet találni az életet. Én mindig keresem. Talán az volt a csúcs, amikor felszíjaztattam magam egy helikopter aljára és berepültem a várost. - Ja? Csak úgy. Hátha egyszer pont jól fog jönni. Nem nagyon volt még rá példa. A pia népszerűbb... Laurenre mosolygok. Nyilván nem gyógyszer mellé adom a whiskey-t, hanem sürgős esetekben fájdalomcsillapítónak. A sonkám meg akármilyen finom, nem szokták kérni. Megértem, hogy furcsállja. Még vérfarkasok között se láttam mást, akinek a fagyasztott hús alapfelszerelés. - Latte is van? Most arra vágynék. Egy jó meleg kávé, amit szorongathatok, aminek a gőze felpezsdít és időnként kortyolgathatom. - Bocs, persze. Majd koccintunk a papírpohárral. Helló, Lauren! Integetek neki, pedig itt áll mellettem és nem készülök távozni. Néha elfeledkezem magamról és nem vagyok olyan közvetlen. Nem mindenkinél válna be, sürgős eseteknél meg pláne nem kell a konfliktus. Laurennél talán nem is lett volna. Ha betérünk a kávézóba, akkor kivárom a soromat és a mentős után kikérem a kávét. Behunyt szemmel élvezkedem a gőzben, aztán ajtót nyitok a hölgynek. - Jó lehet, hogy a családja is itt él. Az én famíliám messze él, sokat kell utaznom, mikor meglátogatom őket. De nem panaszkodom, barátból és jó fej emberekből van annyi, hogy Chena-t lehetne velük rekeszteni! Most pedig jöhet a pertu. Emelem poharam és a nő szemeibe nézek, ahogy az övéhez érintem. - Csirió!
- Én sajnos ritkán látom a gyógyult beteg arcát, legfeljebb ha véletlen összefutunk aztán az utcán, de az ilyen nem gyakori - amúgy sem emlékeznék mindenkire, az a nagy igazság. - Én csak a darabokat szedegetem, a többi a dokik érdeme, de nekem elhiheti, ott is kell ám néha molyolni - elég morbid humor az ilyesmi, de mivel szakmabelivel van dolgom, így meg merek engedni magamnak ilyesmit. - Gyógyszerész? Komolyan? És miféle új szert sikerült alkotnia? Találkozhattam már vele? - ki tudja, lehet kiderül, hogy kicsi a világ és egy orvosi körökben híres személyhez van szerencsém. - Igen, ezzel egyet tudok érteni - bólogatok a hegyekben megbúvó varázslat hallatán, mert magam is így vélem. Nem véletlenül szeretek ennyire itt élni és nem véletlenül nem merült fel a gondolata sem, hogy melegebb vidékre költözzünk. - Elég nagy ez a város, így aki keres, az talál - mosolyodtam el szélesen, bár azért közel sem ilyen egyszerű a történet. Sem az a része, hogy aki keres, az itt megtalálhatja a számításait, sem az, hogy az én történetem ilyen egyszerű és tökéletes volna. Nem, sajnos közel sem az. - A vad diszkók nem az én világom, inkább csak én is szeretek mindig csinálni valamit és itt adott a lehetőség, hogy ne otthon ücsörögjek és a tévét bámuljam. Alapból a munkámból kiindulva nem túl unalmasak a mindennapjaim, de amúgy sem vagyok az az egész nap heverészős típus - szerintem ezt nem kell ennél jobban magyaráznom, érteni fogja így is. - Miféle extrém sportokat kedvel? Vagy miféléket próbált már ki? - eléggé úgy tűnik a szavaiból, hogy nem csak a nyálát csorgatja a prospektusokra, hanem csinálja is őket. - Nem is értem, miért - nevettem fel röviden arra, hogy az alkohol népszerűbb ilyenkor, mint a sonka. Nekem eszembe sem jutna fagyasztott sonkát tartani magamnál, bár egy agresszív kutyatámadás közben lehet jól jönne. - Persze, minden kávézóban van szerintem már manapság latte - amilyen modern kütyük jelentek meg az utóbbi időben a kávégyártás iparában, csodálkoznék, ha akadna olyan kávézó, ahol nem árulnak különlegesebbnél különlegesebb kávékat. - Hello, Balthazar! - kuncogtam az integetésére, de nem voltam rest viszonozni. - Szokták amúgy becézni a nevedet? Már nem azért, mert egyből becézgetni szeretnélek - egek, de kínos -, szimplán csak elég hosszú neved, aztán hátha van valami kevésbé nyelvtörős változata is - magyarázkodtam, mert azért oké, hogy megbeszéltük a tegeződést, de én egyből becézni szeretném. Vagyis nem szeretném, csak gondoltam megkérdem, hátha, de ebből már nem mászok ki normálisan… - Csak a férjem a családom - csusszan ki a számon, bár nem érzem cikinek és már szomorú sem vagyok miatta, régen történt, azóta sok mindent megéltem, hogy ne bánkódjak minden nap azon, hogy elveszítettem a szüleimet. Itt van nekem Logan, ő kárpótol minden veszteségemért. - Merről származol? - érdeklődöm kíváncsian, hiszen ha sokat kell utaznia, akkor nyilván nem a környékről. - És ha nem éppen a közelben születtél, akkor hogyhogy Fairbanks-ben kötöttél ki? - nekem az a kis város mindig is olyasminek tűnt, hogy ott csak azok élnek, akik oda is születnek, nem nagyon vándorolnak oda mások. Aztán persze lehet teljesen más a helyzet és csak én vagyok „nagyvárosi” beállítottságú és gondolkodásmódú. - Egészségünkre! - koccintottam az övének az enyémet, hogy aztán aprót kortyoljak a kávémból. - Nos, indulhatunk? Akad bőven látnivaló, ha egész úton nem is tudlak elkísérni, egy darabon szívesen veled tartok - ajánlottam fel újfent a segítségemet, azért azt tisztázva, hogy sajnos az én időm is véges. Nagyjából egy fél órám van még hátra, aztán tényleg muszáj leszek nekilátni a bevásárlásnak, ha el szeretnék készülni addigra, mire Logan hazaér.
- Tudom, az egy másik műfaj. Szerintem nehezebb is, mert kevesebb a pozitív visszajelzés. Pedig ugyanolyan fontos ez is. Ha nincs hentes, aki levágja a húst, a szakács sose készül el a steakkel. Ha már a fekete humornál tartunk, az nekem is megy. A vigyor mellett érezheti, hogy elismeréssel szólok. Én nem mentőztem hivatásosan, de kísérőként voltam már a kocsijukban, mert minden szintet ismerni kell. Óvatosnak kell lenniük, pontosnak, mert sokszor ezen múlik egy ember élete vagy épsége. Hatalmas felelősség. Minden tiszteletem az övé és a kollégáié. - Lehetséges. Égési sérülésre adható kenőcsöt például már szabadalmaztattam. Most legutóbb az egyik szerencsétlen rezidensünkön akartam segíteni és... Elmondjam? Üsse kő! Lauren látott és hallott már cifrábbakat is, erős nő, nem fog zavarba jönni. - Hereviszketés elleni krémet dolgoztam ki. Ne kérdezze, milyen volt kipróbálni! Rázkódom a nevetéstől, mert az egy vicces kísérlet volt. Megadom a szerek neveit is, hátha tényleg látta már a polcon valamelyiket. - Az a lényeg! Mindegy, hogy mivel tölti el az idejét. Csak épüljön tőle! Rámosolygok a csajra. Nem lehet mindenki diszkós vagy Jackass-rajongó. - Már sokat kipipálhatok, de még van a listámon pár dolog. Bungee jumping, bázisugrás, ejtőernyőzés, búvárkodás a tengerben, rafting, ez már megvolt. Mostanában a parkourt nézegetem. És mindig jönnek újabb dolgok. Nekem pedig mindent ki kell próbálnom. Néha azon gondolkodom, hogy van ennyi időm mindenre. Lehet, hogy egy része meg se történt, csak képzeltem? Lehet, hogy végig a laboromban voltam valami jóféle szer bűvöletében. Mosolyogva bólogatok Laurennek és a szemöldökömet is illegetem, hogy úgy bizony, iszákos népség a betegtársadalom. Inkább, mint húsimádó. - Király! Az a kedvencem. - Engem sokféleképpen becéznek. Szeretem a BB-t is, a Balth-ot, de voltam már Vegyész vagy Füst is. Egyet nem kedvelek igazán, a Baltát. Nem fatüzeléssel fűtök, lényegében csak ezért. És baltás gyilkos se vagyok. Sok minden voltam már, de az nem. Remélem, nem is leszek. - Neked van valami beceneved? A Lauren se rossz. Könnyű kimondani, jó a hangzása. Illik hozzá. Annyira könnyen megtaláltuk a közös hangot! Aranyos kiscsaj. - Á, értem. Biztos lesz majd kis Lauren is. Én szurkolok! Elvigyorodom, mert fogalmam sincs az előzményekről. Én tényleg csak arra gondolok, hogy Lauren milyen jó anya lehetne. A gondoskodás a vérében van. Biztos akarnak gyereket. A normális emberek mind akarnak. Ezért nem gondolkodom én az apaszerepen, meg ugye a farkasoknál nem is egyszerű... - Ez hosszú történet. Délről jöttem egyébként. Volt egy jó állásajánlat és igazából világot is akartam látni. Valami teljesen mást, mint a Mississippi vidéke. Ez a hivatalos verzió, aminek a fele igaz is. Déli gyerek vagyok, aki rednecknek indult, de kilógott közülük. A kávé illata remek, egy kortyot nyakalok, utána csak szagolgatom. Lassan haladok vele, mert ki kell élvezni. - Persze! Köszi, hogy elkísérsz! Kiállítások szoktak itt lenni? Fairbanks-ben most karácsonykor volt egy jégszoborpark, azt végignéztem. Hallod, olyan csodákat készítettek! Az Alyeska Fesztivál olyankor szokott lenni, annak a része volt. Az ilyeneket például szereted? És ha van valami hasonló a városban, arról is szívesen hallanék. Vagy bármi másról, amiről mesél egy kedves helybéli. Nehezen indult a kiruccanásom, de annál jobban folytatódik!
- Na igen, a pozitív visszajelzés jól jönne néha, a legtöbb betegről nem is tudjuk, mi lesz velük, amint eltűnnek a kórházi lengőajtó mögött - húzom el a számat. Jó lenne legalább annyit tudni, hogy életben maradtak-e, vagy sem. Eleinte ezért jobban aggódtam, most már lazábban kezelem az ilyesmi. - Uhh, ez igencsak morbid humor - ennek ellenére széles mosoly jelenik meg a képemen, mert nagyon is egyet tudok érteni vele, szavai pedig jól esnek. - Hogy mit? - hökkenek meg egy pillanatra, mielőtt kibuggyanna belőlem a nevetés. - Ez igazán érdekes hangzik, bele sem merek gondolni, hogyan próbálta ki - nem kinevetem, szimplán csak mulatságos a dolog, habár elismerem, tuti nagyon fontos a hereviszketés elleni krém és valószínűleg sok férfi foglalja imába a nevét azóta. - Ejha, ezek aztán egyáltalán nem unalmas dolgok! - bólintok elismerősen. - Szereti a veszélyt is, vagy csak rajong az adrenalin löketekért? - merthogy ezekben a sportokban, időtöltésekben bőven van, az tuti. - Ezt meg tudom érteni - bólintok a nem kedvelt beceneve hallatán. - A munkahelyemen a legtöbbször a vezetéknevemen szólítanak, de a férjem például Lor-nak becéz - adok választ, ezen nincs titkolnivaló. Bár tény, nem biztos, hogy mástól is elviselném a Lor-t, nem nagyon volt még erre példa, a legtöbben Lauren-nek hívnak. - Köszönjük szépen - bólintok aprót, finom ívű mosolyomban ugyan némi csalódottság ül meg, de nem adok neki hangot. Bármennyire is tűnjön szimpatikusnak a férfi, azért a magánéleti problémáinkról nem feltétlenül vele szeretnék beszélni, éppen elég fejtörést okoz kettőnknek is a dolog, a feszültségről nem is beszélve, amit a sok negatív teszt okoz. - Ez igencsak más, mint a Mississippi vidéke, de annak örülök, ha szerencsés volt a választás - hiszen az elmondottak alapján szeret itt élni, az meg mindig csak jó, ha jól sikerül választania az embernek. - Szoktak, igen, van múzeum is, itt van a közelben, szóval indulhatunk arrafelé. Az Alyeskán pedig jártunk már a férjemmel tavaly, vagy előtte azt hiszem, valóban nagyon szép szobrokat szoktak kiállítani, le a kalappal az alkotók előtt, akik ennyi munkát fektetnek a gyönyörű szobrokba - valóban meseszép a kiállítás, elképzelni sem tudom, mennyi munka lehet egy aprólékosan kidolgozott alkotásban. Útközben mesélek, a városról, az itteni programokról, a múzeumhoz közeledve pedig az aktuális kiállításokról. Nagyjából húsz perc, mire elérünk az említett épületig, addigra már a kávém is elfogy, a szabad időmmel egyetemben. - Balth, nagyon örülök, hogy megismertelek, de nekem sajnos búcsúznom kell. A múzeumban tudsz venni olyan térképet is, ami a további városnézésben a segítségedre lehet majd. Jó szórakozást és városnézést, bízom benne, hogy a véletlen még egymás útjába sodor minket - búcsúztam tőle eképpen és ha nem volt több kérdése, vagy nem tartott fel, akkor átsétálva a túloldalra szálltam fel az éppen érkező buszjáratra.
- Lehet, hogy jobb is, ha nem gondolsz bele. Én felidézem és baráti körben el is mesélem, de nem hölgyek előtt. Ennyi elég volt, nem akarom undorig juttatni Laurent. Megállunk a nevetésnél, ami szépen cseng. Mindig örülök, amikor sikerül ezt elérnem. - A kettő gyakran jár együtt. De például csúcsforgalomban a zebrán átmenni piros lámpánál az nem buli. Az unalmas. Laurent nem fogom a legbizalmasabb becenevével szekálni. Ahogy Mae szólít engem és én őt, az is csak a mi dolgunk. Mástól nem szeretjük hallani. A lányban érzek némi rosszallást. Nem hinném, hogy indiszkrét lettem volna. Talán nehéz projekt ez, gondterhes. Nem kérdezek rá, mert tényleg nem az én dolgom. - Aha! Meg fogom nézni. Szeretem a kiállításokat. Akkor ismered a fesztiválunkat, jól van! Sokan megfordulnak ott, jó kis esemény. Régi ismerősök is előkerülnek. Mint múltkor Raven. Úgy belefeledkezünk a beszélgetésbe és a kávézásba, hogy el is repül az idő, mint sirály a Jeges-tenger felett. Az én italom már hamarabb elfogyott, de még a kezeim között szorongatom a poharat. - Oh, így elment az idő? Hiába, jó társaságban... - szólok egy kis nevetéssel. - Én is nagyon örülök, Lauren! Köszi mindent és biztosan találkozunk még! Most pedig megnézzük azt a kiállítást. És a térképet. Mázlista vagyok. Jobb idegenvezetőm nem is akadhatott volna. Remélem, látom még.
- Drágám, én ahhoz sohasem vagyok nyúzott, vagy túl fáradt, hogy átbeszéljek veled egy éjszakát! – viszonoztam szeretettel a mosolyát. Nem mondtam valótlant, tényleg nem érdekelt volna, hogy ki vagyok merülve, ha közben vele lehetek. Mivel egyelőre még nem volt munkám ugyebár, neki viszont igen, ezért valószínűleg aludhatok holnap egész nap, míg neki be kell jönnie ide ismét. Ezt azonban nem dörgöltem most az orra alá, felesleges lett volna. – Én elhiszem! Ti férfiak időnként nagyon igénytelenek tudtok lenni. – forgattam a szemeimet rosszallóan, de azért csak elnevettem magam a végére, nehogy itt nekem sértésnek vegye a szavaimat. - Szóval, neked lehet, hogy mindegy hogyan eszed, de ha már csinálok valamit, akkor jól akarom csinálni! – jelentettem ki határozottan. Nem vagyok maximalista, de szerettem megközelíteni a tökéletest. Ha belefogtam valamibe, azt általában tényleg a legjobb tudásom szerint oldottam meg, bármiről legyen is szó. – Ráadásul nekem is szándékomban áll, hogy csatlakozzak hozzád a vacsoránál. – vigyorogtam továbbra is szélesen. Most, hogy így beszéltünk róla, rá kellett döbbennem, hogy egészen megéheztem. A repülő óta nem ettem semmit, és az sem volt éppen a legjobb, amit valaha magamba tömtem. Azért a komolyabb témánál már én is visszafogottabb lettem. Nem tudtam, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy a nyakára hozok valakit a múltamból, de legalább a családjától valószínűleg sikerült elcsalnom az illetőt. Már az is valami, igaz? Az adott helyzetben ez volt a legtöbb, amit így hirtelen meg tudtam tenni. - Remélem akkor is képes leszel nyugodt maradni, amikor meglátod. Mert az egy dolog, hogy most elhatároztad ezt magadban, és hiszed, hogy higgadt leszel, az meg egy másik, hogy hirtelen begőzölsz, és puff! – közben a kezeimmel is mutogattam, ezzel érzékeltetve a hirtelen változást a viselkedésében, ha olyan helyzet alakulna ki. – Még én sem tudom pontosan, hogy mit teszek majd, ha a szemébe nézhetek ennyi év után. De az egészen biztos, hogy nem félek tőle. Annak idején sem tartottam tőle, pedig kis híján engem is megölt. Akkor azt kívántam, bár megtette volna. – vallottam be őszintén azt, amiről eddig mélyen hallgattam, valahányszor találkoztunk. - Azt is megoldjuk majd, Isaac! – ígértem neki, még mielőtt magamra hagyott volna. Oké, hogy az én ősi ellenségemet kiiktatjuk nagy valószínűség szerint, de szerettem volna az ő helyzetén is segíteni. Ha már itt voltam, ketten együtt bármire képesek vagyunk, én legalábbis hittem ebben a roppant idealizált gondolatban. Talán ostobaság, talán nem. – Túl sokat dolgozol… - ingattam rosszallóan a fejemet, miután visszajött a főnökétől. Ennek határozottan nem örültem. – Hogy micsoda?! – kérdeztem vissza kissé emelkedett hangon. – Te jó ég, akkor mi a fenét csináltál volna, ha megkapom a bőröndömet? Húztam volna a motor mellett? – magam elé képzeltem a képet, és nem bírtam megállni, hogy röviden fel ne kacagjak. - Mióta jársz te motorral? – érdeklődtem kíváncsian, miközben elindultunk végre kifelé az épületből. Bántotta az orromat ez a rengeteg szag, nem is értettem, ő hogyan bírja egész nap ebben a környezetben. – Ezzel nem tudok vitába szállni! – ismertem be, mivel vásárlás terén nem panaszkodhattam. Jó voltam benne, a felesleges vacakok megvásárlásában is. – Vagy én utánad megyek majd taxival. – vetettem fel a másik alternatívát, könnyedén vonva egyet a vállaimon. – Rendben, nekem ez is tökéletesen megfelel. Akkor út közben álljunk meg valami boltnál húsért, meg beszerzek néhány fűszert, aztán újra útnak indulunk. Egy kis séta jól fog esni a sok ülés után. – mert ugye a repülőkön nem sok alternatíva maradt az utazásra. - Mertem remélni, hogy akad néhány tisztességesnek bélyegezhető bolt itt. – forgattam a szemeimet, aztán felvettem a sisakot, és már fel is pattantam mögé könnyedén. – Te csak menj! Szeretem a gyorsaságot, talán még emlékszel rá! – kuncogtam bele a hátába, ahogy közel simultam hozzá. Mire kettőt pislogtam, már úton is voltunk. A boltban, ami előtt megálltunk néhány percre, gyorsan megvettem a legszebb bélszíneket, hogy aztán pár remek fűszerrel felszerelkezve caplassak ki újra a motorhoz. - Elmondom, hogy mi lesz… - kezdtem el felvázolni a haditervemet. – Akkor én most bepácolom nálad, aztán ott hagyjuk pihenni, és elmegyünk még vásárolni gyalog. Igyekezzünk! – nógattam máris, felszállva mögé ismét. Kíváncsi voltam nagyon, hogy vajon milyen helyen lakhat.
- Ilyesmit mindig öröm hallani. - Ismerem, természetesen tudom, hogy így van, attól még a kishúgom, és igyekszem kímélni, amennyire csak lehetséges, hiába nem igényli már régen. Már nem kell megvédenem, helyettük ütéseket elszenvednem. Rég volt az az idő, mikor órákig fel sem voltam képes kelni a szíj ütéseitől a hátamon, aztán muszáj volt, mert dolgoznom ugyanúgy kellett. - Hagy ne kommentáljam, drága húgom. - Csupán a fejemet csóváltam meg, azért az igénytelentől messze állok, attól még, hogy minden szart össze tudok enni, nem ez az általánosan jellemző rám. Azonban komolyan aligha veszem a lelkemre, egyébként sem tenném, de a húgom lényegesen többet megengedhet magának velem szemben, mint bárki más. - Jól van, Miss Kényszeresen Mindennek Tökéletesnek Kell Lennie. - Vágok vissza, ha már lúd, legyen kövér, de egyébként nincsen problémám ezen tulajdonságával, én más vagyok, szeretem, ha valami jól meg van csinálva, de elviselem, ha nem sikerül, és ez nem jelenti azt, hogy bármit felületesen művelnék, egyszerűen csak már rég leszoktam arról, hogy felesleges dolgokon görcsöljek. - Értem, szóval, hogyha csak nekem főznél, fele olyan jó sem lenne. - Elröhögöm magam, de enélkül is értheti, hogy csak szívom a vérét. Sosem feltételeznék róla valójában ilyesmit. - Csak a miheztartás végett, nem szokásom hirtelen begőzölni. Ha elragad az indulat, akkor sem annyira, hogy meggondolatlanul a vesztembe rohanjak. - Az merőben más kérdés, hogy céltalannak és súlytalannak érzem már az életemet, és nem kifejezetten mozgat semmi. A bosszú nem ilyen, az szükséges rossz, valami, amitől nem bírok szabadulni, hiába akarok. - Szokták mondani, hogy vigyázz, mit kívánsz. Remélem, már nincsenek ilyen irányú elfojtott vágyaid. - Homlokráncolva komorodom el, a tekintetemből süt, hogy ennek határozottan nem örülnék, szóval remélem, a múltidő használata azért van ott, mert már nem szeretné ezt. Legyintettem, valahogy majd megoldjuk, de most már nem ez érdekelt, ha a testvérem felett elcsendesedik a viharfelhő, majd foglalkozom a saját bajommal, remélem, addigra megtalálom a megfelelő megközelítést, de eddig csak a csatlakozással lett volna bármiféle esélyem rá, azt pedig határozottan nem szeretném, a kényszer szülte terv túl sok ponton bukhat el. - Mégis mi mást csinálnék, Betsey? - Kérdeztem szokatlanul csendesen, már-már letörten. A boldogságomat elvették tőlem, nem lehetek azokkal, akikkel szívem szerint lennék, az elmúlt tizenhét évben nem volt senkim, egyedül Dotty jelentett némi felüdülést. Talán most, hogy itt van a húgom, megváltoznak majd a dolgok, majd elválik. - Azt nagyon szereted elfelejteni, hogy nem értesítettél az érkezésedről. Miért kellett volna úgy készülnöm, mint akinek bőröndöt kell cipelnie? - Úgy hiszem, a kérdés logikusságával még ő sem vitatkozhat. Egyébként meg akkor nyilván jött volna másként, nem kell ebből ügyet csinálni. - Pár éve. Szerintem kifejezetten illik hozzám, tükrözi a csodás magányos harcos képet, amit sugallni vágyok magamról. - Nem mintha csak a hozzám hasonlóak használhatnák, de számomra egy motor sokkal nagyobb szabadságot sugall, és egyébként sem rajongtam igazán soha az autókért, a családom miatt volt, azelőtt sosem, nem igényeltem. - Remélem, nem rohad majd le a taxi a sok cucctól. - Újabb vigyor, tudom, hogy most nincs nála sok, de vásárlás után egész könnyen lehet, hogy megsokszorozódik ez a mennyiség. - Ámen. - Bólintok rá, a séta egyébként is jót tesz, nekünk nagyobb fizikai igénybevételre van szükségünk, az meg esélytelen, ha kerekeken gurulunk csak. - Ne legyél már ilyen házsártos szőke maca. Hát mi az isten haragjáért ne lennének itt tisztességes boltok? Attól, hogy messze van, ugyanolyan normális, és hozzátenném elég nagy város, mint a többi. Elvégre, még reptere is van. - Mondhattam volna, hogy ébresztő királylány, nem egy poros kisvárosba érkeztél, de majd rájön, főleg éjszakánként, hogy mekkora élet van itt. Hamar ledobom egy bolt előtt, és úgy döntök, megvárom kinn, jobban esett a friss levegőn, mint a labor után még húsok közé mászni, mára elég volt belőlük. Szerencsére nem cseszi el fölösleges dolgokra az időt, és hamar megjelenik az ajtóban. - Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy én is valami ilyesmit javasoltam. - Bököm meg a derekánál az ujjammal Miss Fontoskodót, de már indítottam is, hogy elfuvarozzam hazáig. Egyszerű több szintes lakótömb volt, ahol lakást béreltem, közel a központhoz, ami vélhetőleg koromból kifolyólag vált számomra elérhetővé. Egyébként simán lakható volt a lakás, ízléses berendezéssel, senkinek sem lehetett rá egy szava sem. Részemről a háló volt a kedvencem, bár eredetileg nem volt ilyen komor az ágynemű garnitúra, de lecseréltem… - Akkor kapkodd magad, hogy pár itteni darabbal is megspékelhessük a ruhatáradat. - Vezettem a konyha felé, ahol a pult felett sorakoztak a fűszerek is, bár nem tudom, minden akadt-e, amire szüksége van, mivel vett párat, gondolom kell olyan, ami nem lelhető fel alapból minden háztartásban. Főleg egy agglegényében ugyebár.
- Én csupán a tapasztalataimat osztottam meg veled nagylelkűen! – vontam meg ártatlanul a vállaimat. Nem kezdtem el neki ecsetelni, hogy együtt éltem két nappal ezelőttig egy tinédzser korú fiúval, és nagyon jól tudtam, hogy mennyire igénytelenné tudott válni. Ezt majd később elárulom neki, ahogy mindenféle más dologról is szándékomban állt mesélni neki. Annyi minden állt még előttünk, és én alig vártam, hogy sort keríthessünk mindenre, amire csak szeretnénk. - Egyáltalán nem vagyok ilyen! – boxoltam bele viccelődve a vállába, de ahhoz elég erősen, hogy figyelmeztetésnek vehesse, ha tovább akarna kötekedni. Jó, talán egy kicsit tényleg hajlamos voltam arra, hogy megpróbáljam kihozni a legjobbat mindenből, de hát ki nem ilyen? – Elképzelhető, bár szeretem azt gondolni, hogy nem tudok elrontani semmit. – vigyorogtam rá szélesen. – De, ha ki akarod próbálni, talán majd megerőltetem magam, és szándékosan csinálom rosszabbra! – azért már maga a feltételezés is nevetséges volt. Nekem sokkal nagyobb meló lenne ez, mint jól megcsinálni a vacsorát. - Ennek örülök, Isaac! Szükségünk lesz a tiszta agyra, és a hidegvérre, ha el akarjuk ezt intézni. Komolyan mondom. – és ennek megfelelően vonásaim tényleg keményebbé váltak, akárcsak a hangszínem. Nem viseltem volna el, ha a meggondolatlanságunk, és az elővigyázatlanságunk miatt még egy testvéremnek baja esik. Miattam, amiatt, aki Ruth halálát is okozta, szóval túl nagy volt a nyomás, túl nagy volt a tét, és én nem bírtam volna elviselni egy újabb hibát. Többé nem engedhettem meg magamnak efféle luxust, de hát nem is voltam ugyanaz, aki annak idején, azon a véráztatta erdei tisztáson. - Megnyugtathatlak, hogy már nagyon régóta nincsenek! – mosolyodtam el újra őszintén, futólag megsimítva a bátyám arcát. – Jól érzem magam alapvetően a bőrömben, és az életemhez is ragaszkodom. Felesleges emiatt aggódnod, mert ha rajtam múlik, akkor nem fogom hagyni, hogy ezt bárki is elvegye tőlem. Egyszer már megpróbálták, de többször ez nem fog megtörténni! – elég határozott elképzeléseim voltak ezzel kapcsolatban, és szerettem volna, ha ezt ő is tudja. Nem voltak többé öngyilkos hajlamaim, még ha annak idején sokáig vádoltam is magam amiatt, ami történt. Túlléptem rajta, feldolgoztam, és Ruth most különben is itt volt mellettem, állandóan. Már csak azt nem tudtam, mindezt hogyan adjam be ennek a nagy meláknak. Talán elsőre el sem fogja hinni nekem. - Nem tudom. Lehetne valami hobbid… - vetettem fel az ötletet. – Ezen túl minden más lesz, ha itt leszek! És kevesebbet fogsz dolgozni is! – ehhez mindenképpen szerettem volna ragaszkodni a jövőben, bár ráerőszakolni sem akartam olyasmit, amihez nem volt kedve. Ha nem vágyik majd a társaságomra, én azt is meg fogom érteni. Egy ideig, mert utána úgyis próbálkozni fogok ismét, amíg be nem adja a derekát. – Ha értesítettelek volna, akkor nem lett volna meglepetés, nem igaz? – tettem fel a költői kérdést, amire természetesen nem vártam választ. Helyette igyekeztem felaggatni magamra a bukósisakot. - Értem! Szerintem ki is mondtad a leglényegesebb dolgot, hogy ezt csak sugallni szeretnéd. Nem ilyen vagy, és ezt mind a ketten tudjuk. Csak tájékoztatni szeretnélek barátocskám, hogy véget ért az önkéntes száműzetésed! Most már itt vagyok, és jó darabig nem is fogsz szabadulni tőlem. Ezt akár fenyegetésnek is veheted! – böktem a hátába, miután felültem mögé a kétkerekűre. Isteni szerencse, hogy nem biciklivel érkezett. Az igazán mulatságos lett volna, maradjunk annyiban. – Hűha, annak már le kell nyűgöznie, hogy reptér is van? Elég szegényesek akkor az igényeid… - forgattam a szemeimet, bár inkább már csak kötekedésnek szántam a szavaimat, mielőtt elhúztunk volna a bolt irányába. Egyébként felettébb élveztem az utat, de mostanra elég kíváncsi lettem arra, hogy mégis miféle helyen élhet az én édes, nagyra nőtt testvérem. - Hát persze! – hagytam rá, egy afféle lefitymáló legyintéssel. Sokkal jobban hangzott, hogy én mondtam, ennek ellenére nem próbáltam meg kitérni a bökdösés útjából. Élveztem, hogy végre itt van velem. Miközben elcaplattunk egészen a lakásáig, mindent alaposan megnéztem. A környéket, az épületet, szóval úgy tényleg mindent, amit érdemes lehetett egy új helyen. – Jól van, nem is olyan vészes! – természetesen dicséretnek szántam, és a mondandóm végére már fel is kúszott az ajkaimra egy szélesebb mosoly. - Rendben, ígérem sietek! – és ezt akár vehette készpénznek is, mert gyakorlott mozdulatokkal, a megfelelő fűszerekhez nyúlva pácoltam be a húst. Alig vett több időt igénybe, mint amit feltétlenül muszáj volt rászánni. – Körbe is vezetsz esetleg, vagy majd később? – érdeklődtem kíváncsian. Nekem az sem lett volna baj, ha majd később, a boltok után, de igazából minden érdekelt most.
Ez a reggel sem indult másként, mint a többi. Ébresztő, kávé, futás, reggeli, munkába való készülődés. Azon, hogy a hétvégén már megint befészkelt néhány mókus a csomagtartóba, már meg sem lepődtem, egészen rutinosan lakoltattam ki őket, hogy elinduljak a munkahelyemre. Inkább előbb, mint később, mert igaz, a reggeli dugókat, kapkodás, rohanást így sem lehet megúszni, de még mindig jobb szeretek indokolatlanul korán beérni, mintsem elkésni, aztán egész nap azon iparkodni, hogyan érjem utol magam. Ha minden a napi tervezett beosztás szerint megy, akkor is nagyjából ezer meg egy lehetőség van megcsúszni az idővel, elég, ha csak egy páciens késve érkezik, nem hiányzik, hogy még én is saját magam alatt vágjam a fát. Ám hiába minden igyekezet, ezen a csodás hétfői napon az is kevésnek bizonyult. Már csak pár utcányira jártam a rendelőtől, amikor az út szélén parkoló autók közül egy kisgyerek szaladt ki elém az útra, én pedig reflexből rántottam félre a kormányt, hogy ne üssem el – szerencsére a szembe sávban épp senki sem jött, balszerencsére pedig elég hűvös volt az éjszaka ahhoz, hogy néhol még vékony jégréteg borítsa az aszfaltot… Gázolás nem történt, cserébe az autó úgy csúszott, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, teljesen irányíthatatlanná téve a járgányt, hogy végül az egyik, út szélén parkoló fogja meg. Ha nem nyílt volna ki a légzsák, egy karcolás nélkül megúsztam volna az egészet, így viszont szükségem volt néhány percre, hogy a hasogató fejfájás alább hagyjon, az autóm oldalát támasztva fel sem tűnt, hogy történetesen pont egy rendőrautóba rohantam bele. Pár pillanattal később a kislány és anyukája is felbukkantak mellettem, bocsánatot kérve, és aggódva érdeklődve, hívjanak-e mentőt, de megnyugtattam őket, semmi szükség rá. - Semmi gond, orvos vagyok. Ígérem, ha bármi gond lenne, akkor megnézetem magam valamelyik kollégával. - úgy sem lesz semmi gond, de legalább nyugodtan folytatták reggeli útjukat, rám pedig, elnézve a két törött autót, vár egy hívás a rendelőmbe, megkérve az asszisztenst, ütemezze át a mai műtéteket. Van egy sanda gyanúm, hogy ezt nem öt perc lesz lerendezni. Már csak azt kéne megtudni, merre járhat a tulajdonosa… Közért? Reggeliző kávézó? Festékbolt? Szexshop? Válóperes ügyvéd? Patika? Hentes? Fogorvos? Masszázsszalon? Ám hiába futtattam körbe a szemem a közeli üzleteken, egyik közelében sem láttam egyetlen egyenruhás alakot sem, így jobb híján nekidőltem az autómnak és vártam. Annyira csak nem kell sokat, bár ha fél órán belül még mindig semmi nem történik, csak előszedem azt a könyvet a kesztyűtartóból, és leülök a padkára olvasni...
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Sem dagadt, sem vörhenyes nem vagyok, de a hétfőket én is kurvára utálom szabad hétvégék után, szóval Garfield for president. Amíg mások relatív emberi időben igyekeztek munkába menni, én már megint reggel 7-kor eligazításon ültem az őrsön. Megint McCarty, járőrözés és még mindig nem állandó társsal. Ennek csak annyi oka volt, hogy egyrészt, én vagyok az új fiú, másrészt szerdán kezdem a SWAT vizsgát, szóval teljesen felesleges lenne az azon való elbukásig elkötelezni engem valaki mellett. Eligazítás vége, 7:36 a kocsiban, recseg a rádió. Random Karen hazaért éjszakai műszakból és betörés nyomaira lett figyelmes. A közelben voltunk, szóval kevéssé kulturáltan leparkolva megálltunk és az adott társasház második emeletén helyszíneltünk és vettük fel az adatokat. Persze a diszgráfiám, meg úgy az egész jellemem miatt gyűlöltem én írni fel dolgokat, de hát... én vagyok az új fiú, én csinálom a kulimunkát, amíg mást nem mondanak. Intéztük, amit kellett (közben a mi amor jó reggelt, balfasz <3 üzije is megjött), már közel voltunk a végéhez, amikor a mai társam újabb kávéra szomjazva hagyott magamra, hogy ezt innentől már én is b tudom fejezni, ugyebár. Hát nyilván, ugyebár. Eltelt néhány perc, én pedig a zsebembe süllyesztettem a jegyzetes noteszt, és egy "buenos dias, mi amor" üzenetet pötyögve baktattam lefelé a lépcsőn, amikor valaki sikoltott (mi a fasz), valami csattant (mi a fasz?), én pedig sebesen száguldottam lefelé, kifelé, és aztán... Ne már. Komolyan, ne már. Légyszi. Ne már. Kis híján kitört a kapu, ahogy kilöktem, és próbáltam felmérni, hogy miről van szó így nagy hirtelen. Pont elkaptam, ahogy egy nő meg a kölyke távoztak egy sofőr mellől, és amíg a hapsi telefonált, én csak reflexből üvölteni kezdtem. - Héj! HÉJ! - felemeltem a jobbom és intettem a kis családnak, hogy iparkodjanak vissza, meg is fordultak, jöttek, közben pedig azt is sikerült felfognom, hogy mi történt a kocsimmal... - Mi a fasz... Ezt egyelőre még elhalóan suttogtam, miközben irányt váltottam, kábé az úttest közepéről, miközben majd megszakadt a szívem a látványtól. Még jó, hogy csak a szolgálati kocsim és nem a sajátom, mert akkor lehet, hogy már most máshogy beszélnénk. Aztán nem azért vártam meg, hogy a fazon letegye a telefont, mert olyan jótét lélek vagyok, hanem mert a közben odatipegő anyával és a kislánnyal kellett foglalkoznom és némileg indulatosan megkérni őket, hogy maradjanak itt, mert minimum az adataikat fel kell vennem. De ahogy a pasas jobb füle felszabadult, már ott álltam előtte kisterpeszben, mint a sértett gyerek, akinek szétverték a homokvárát. Éreztem, hogy farkas, azt nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire az, de a belőle áradó, szinte orrfacsaró higgadtságból az jött le, hogy vagy nagyon gyökér vagy annyira öreg, hogy már röpstartból nem vesz komolyan. - Két perc, és a tiéd vagyok. Foghegyről közöltem vele, hogy nagyon szeretném, ha nem menne sehova, sőt, valahol el is várom, ha másért nem is, mert ez egy szabad város, Ő meg beleszart a reggeli pitémbe, és valahol - talán ostobán az egyenruhám adott hamis biztonságot. Felvettem az anya adatait, meghallgattam röviden, hogy mi történt és tájékoztattam arról, hogy minden bizonnyal be lesznek idézve vallomástételre. Hát mégis csak rendőri tulajdon rongálása lett a dologból. Na, ugye. Miután szélnek eresztettem őket, megfordultam és a sofőr elé álltam, úgy mérve végig, mintha a lelkem mélyén azon gondolkoznék, hogy mennyire éri meg nekem vele itt és most köcsögnek lenni. Egy pillanatra a Holdszemű ezüstje futott át a tekintetemen, miközben kihívásra és vadra éhesen járt ide-oda a lelkemben. - Új vagy itt, még nem láttalak az osztálynaplóban. - teljesen magabiztos blöffel álltam meg előtte, mert csupán Dakota meséire és a Pites, kevés emlékemre hivatkozva emberkedtem a másik farkas előtt, közben pedig a jobb kezem már most a fegyveremet tapizta, már csak megszokásból is - De a helyzet az, hogy összetörted a kocsimat, és hát... ilyen erővel a csajomat is elüthetted volna. Ez nyilván túlzás volt, de attól még elhúztam a szám, és ha másért nem is, hát a törvény értelmében elég sok kört kellett volna lefutnia ahhoz, hogy elég sok idejébe és pénzébe kerüljön megtéríteni az Államnak az okozott kárt. - Mi legyen? Megoldjuk barátok közt vagy éljen a bürkokrácia diszkrét bája? Ha nyitott lenne rá... Ha arról lenne szó, ezt az egészet simán el tudtam volna rendezni a szőnyeg alatt, főleg úgy, hogy a mai társam a közelünkben sem volt éppen. Csak kidobom anyuci meg a kislány cetlijét, a károkozó a közelben sem volt, mire kiértem... Járulékos veszteség, a CCTV-s szobába pedig pontosan úgy be tudnék surranni, ahogy Fairbanksben és Chicagóban tettem nem egyszer.
Kezdőlap
//
<333 //
//
