Épp ellőném az újabb képet, mikor a látóterembe kerül egy arc, és én már elkönyveltem egy szemkisülést az illetőnek, mert bizony ezt a mozdulatot már képtelen vagyok megállítani. Hallottam a lépéseket ugyan, bár nem gondoltam, hogy bárki van olyan elvetemült, hogy még így is felém hajoljon. Tévedtem. Nem tehetek róla, de nevetnem kell, elvégre, legszebb öröm a káröröm, nemde? Már csak azért is, mert felismerem a hangjából, és nem mellékesen az önostorozása is felettébb mulattató. - Bocsi, de ezzel jelen esetben csak egyetérteni tudok. Nevettem tovább, de sajnos nem igazán tudtam mást tenni érte ezenkívül, majd elmúlik. - Ne nagyon mocorogj, van pár szék mögötted, felettébb ciki lenne, ha még zakóznál is egyet. Ez van, nem tehetek róla, szeretem tovább tüzelni az adott helyzetet, nem az a típus vagyok, aki dédelgetve odaugrik a másikhoz, és körbedongja, mit segíthet. Az én világomban mindenki maga boldogul. Egy falkatársat sem pátyolgatok, és a többség hülyét is kapna tőle, szerintem Josh is. - Hát nem is egy földre szállt angyal. Elvégre, úgyis fehérben lát még szerintem mindent, túl közel volt a vakuhoz, és az még ennél jóval messzebbről is nagyon zavaró tud lenni. - Olyasmi, bár a te orrnyergedre nem pályáztam. Nézek a legutóbb elkészült képre, szerencséjére sok minden nem látszik belőle, a kutya nem ismerné meg, egyértelmű, hogy nem szándékosan lőtt képről beszélünk. - Muzeológus? Halálra unnám magam, szóval előbbi. Na és te? Csodálod a művészetet? Nem kérdezek bele, mit nézegetett pár méterrel arrébb, mert jó eséllyel hamarosan úgyis látni fogom, és talán érteni is, mi benne olyan nagy szám, hogy ott rostokolt előtte.
Kénytelen leszek a zsebembe nyúlni és megvenni a fotót a negatívval együtt. Csak találok valami kapcsolatot, amin keresztül elérhetem ezt. Pár napra a Sidney-i találkozó után az a kép is eltűnt, az összes másolatával együtt, rejtélyes módon. Tettem róla, hogy úgy legyen. - Háh, köszi szépen! Egy rajongót már szereztem! - szintén nevetek, a spontán dolgok ritkán sülnek el jól nálam, ha nem az égben vagyok fenn. A jelzésre megállok, billenek egyet, hogy megtartsam magam és ne essek hátra. - Legalább múzeumi darab? És fogadjunk, hogy pont nem ülnék bele. - Vagyis, várjunk csak! A folyosó közepén állunk, hogy lehet itt szék? Megdörzsölöm a szemem, hátra nézek, nem, mintha látnék olyan sokat a környezetből. - Tehát akár hidroplán is lehetne mögöttem, ha jól veszem. Egy airbusra szavaznék, ha már lehet. Azt legalább tudom, hol kezdődik és végződik. - nevetek tovább. A földre szállt angyal pedig egészen közel áll hozzá, még ha ezt nem is tudja magáról. - Észrevettem. Bár a vakító fehérség az már egészen közelít hozzá. - A kezemmel már nem dörgölöm a szemem, különben is felesleges, mert úgy nem fog elmúlni. - Még mindig jobb, mint egy teljes alakos. - mutatok a kép felé, ahol sejtem, majd Emma hangja alapján korrigálom a mozdulatot és végre a megfelelő kép felé mutatok. - Az orrnyergem legalább nem felismerhető. És nincs olyan értékes, mint az itt kiállított darabok. - Mást csodálnék, ha látnék is rendesen. A múzeumok nem az eseteim. Dög unalom mind, egytől egyig. – átvitt és egyenes értelemben is. – Te mit csodálsz a művészetben... a fotózásban? – korrigálok. Egyik sem tud vonzani, legfeljebb a katonai fotózás. – Prospektusba kell? Jöhetnél a reptérre is, tavasszal. – attól, hogy nem túlzottan csípem a fotókat, élő példa az éppen falon lógó kép is, és a véleményem róla. – Megvárhatlak, vagy van utána dolgod? – lefoglalom magam, csak nem az épületen belül. Még öt perc és teljesen elegem lesz a múzeumokból. – Kint leszek. – legalább rágyújthatok és addig is intézem a képvásárlást. Ki is kéne jutni az épületből, ami jelen pillanatban nem éppen a sikeresen teljesíthető tervnek tűnik.
- Nem múzeumi, egyszerű ülőhely, de jól gondolod, maximum a karfára ülhetnél rá... Ez persze nem feltétlenül baj, de ha ilyen-olyan okokból az ember nem ura a mozdulatainak, abból érdekes dolgok tudnak kisülni, és akár vérfarkasok vagyunk, akár nem, a padlót felnyalni nem éppen finom dolog. - Nem kamuztam ám, tényleg van mögötted szék, bár tény, hogy jelen állapotodban előbb látnád lila elefántnak, mint széknek. Fejtegetem, de aztán lehetséges, hogy nem is erre célzott. Mindenesetre én mosom kezeimet, szóltam jó előre, szóval igazán nem hibáztathat, ha tényleg zakózik egyet. - Sajnos az sem angyal. Biggyesztem le az ajkaimat, noha nem kifejezetten sajnálom, az angyalokban sem hiszek, ha lennének, nem hagyták volna, hogy kölyökként annyit szenvedjek. Ez viszont tényleg nem tartozik ide, meg úgy sehová, múlt, elmúlt, eltemettük, építkeztünk belőle. A farkasom lett azóta a lelkitársam, és őszintén hálás vagyok neki mindenért. - Szóval lefotóztak? Az gáz. Indulok el a mutatott kép felé, majd egy darabig nézegetem, felsóhajtok, értem már, na pontosan ezért fotózok én, mert így legalább ez a veszély nem fenyeget. - Jó a séród. Amúgy, ha nem állnál mellette, szerintem nem jönne rá senki, de megértem az aggályaidat. Viszont minden megvehető. Ha nem akarsz lebukni, lezsírozom a kurátorral a dolgot, és neked csak perkálnod kell. Azt nyilván nem fogom szó nélkül hagyni, hogy ebben a városban bármit meglovasítson, de megvenni lehet, és abban még segíteni is hajlandó vagyok. Én, a jótét lélek. Nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy tudom, mennyire fontos számunkra az inkognitó. - Ezzel is egyet kell értenem. Én sem rajongok a múzeumokért, megesz a penész, míg végigmegyek egyen. Még az sem vonz, hogy mások képeit nézegessem, megcsinálni szeretem őket, de utána már nem igazán foglalkoztatnak. - Igazából csak a folyamatot szeretem, amíg elkészül egy tökéletes kép, megtalálni a tökéletes helyet, kivárni a megfelelő időt, meg úgy alapvetően szeretem figyelni az embereket is. Mindent fényképezek, többnyire embereket csak a munkám miatt, de a többit, az igazán lenyűgöző képeimnek nem ők a főszereplői. - Abba, meg honlapra. S naná, megyek én bárhová szívesen. Van névjegykártyám is, majd odapasszolom, szükség esetére. Nem most rögtön, még van némi dolgom, és a munkával nem szokásom viccelni, de a meló mindig jól jön, bármennyire nem vagyok amúgy rászorulva. - Nincs dolgom, felőlem megvárhatsz. Kicsit ugyan meglep a dolog, nem mintha ne tudnám, hogy lenyűgözően szórakoztató (és szerény) társaság vagyok, de azért viszonylag ritkán találkozom magányossal egynél többször. - Oké. Talán fél óra. Őszintén, én nem várnék magamra ennyit, senkire sem, nem vagyok a türelem szobra, ha várakozásról van szó, de ha ő megteszi, lelke rajta. Mindenesetre röpke harmincnyolc perc múlva már kinn vagyok a friss levegőn, és ahogy kiérek, nyújtózkodom egy nagyot, mert már tele van a fejem a festékek, meg minden egyéb szagával, nem túl kellemes. Csak utána lesek körbe, hogy Josh itt van-e még, avagy időközben inkább lelépett…
//Fel se tűnt, de fogadd sok szeretettel a 600. hozzászólásomat. *.*//
- Azt a részét inkább kihagyom. – érdekes találkozás a karfa részével, valahogy nem vágyom rá, ezért megállok, ott, ahol vagyok. A lila elefántra felnevetek. – Indiát kihagynám jelen pillanatban, és valóban, lila résznél tartok éppen. Ennyire sokan néztek bele eddig a vakudba? – a sok pislogás sem segítene, ezért inkább csak kinyitom a szemem és nézek bele a semmibe, nagyjából ennyit is látok. – Nekem mondod? Eléggé az. És ki tudja, mikor fotóztak még le úgy, hogy közben bekerült a közös kincsesládába. Kutattatok a képek után, de párszor már megjártam. – elvigyorodom és a hangja felé fordulok, nem igazán kockáztatnám a pofára esést a székben, a látvány már kezd tisztulni. – A gondolataimban olvasol. Azon gondolkodtam, hogy kit hívok fel, hogy megvegye a nevemben. Mint egy neves műgyűjtő nagy rajongása a képek iránt. A téma iránt. Megköszönöm, hálátlan egyáltalán nem leszek, és ha már perkálok, akkor neked nagyobb örömmel teszem. – Roy is megbízható, a számlákon mindig megsiklik a keze, és ez legyen a legkevesebb gondom, ha el akarok takaríttatni magam után. Ő pedig hallgat, lévén fajtárs. - Ez érdekes. Mégsem lep meg. Nem vagyunk penészvirág típusok. A fotózás olyan neked, mint a repülés nekem. Sosem a végcél érdekel, hanem az út, ameddig odaérek. – a többi részéhez fogalmam sincs, szólni sem tudok nagyon hozzá. Ahhoz pedig végképp fogalmam sincs, miért mondtam, hogy megvárnám. Az emberekkel jobban szeretek összehaverkodni, azt viszont hamar beemelem, ha fajtámbélivel találok meg valami közös nevezőt. – Kint megvárlak, ha kitalálok. – és valóban ott a szék a közelebben és csúfos bukta lett volna, ha továbblépek akkor. Kifelé menet feltankolok kávéból és szendvicsből, sosem voltam túlzottan finnyás, viszont ha lehet, akkor mindig sokat eszek. Az a félóra elég, hogy újból ráfeküdjek a telefonra és Roy fejét megrágjam, nézzen utána ennek az időszaknak is, mert biztos vagyok benne, hogy ez hiába az eredeti, szoktak elektronikusan is tárolni róla példányt, és az is felettébb kínos tud lenni. A kávé jobban esett, mint a szendvics, vagy az utána érkező rágó, mire kiér a friss levegőre Emma. – Hamar megvolt. – másodpercre pontosan tudom, mennyivel lépte túl a félórát, ez viszont civilben olyan tényező számomra, mint hogy pilótaként nem azzal foglalkozom, Andynek kék a szeme. – Viszont meg vagyok lőve. Fogalmam sincs, mit csináljunk. – a várost nem ismerem, még annyira sem, mint aki annyi ideje költözött ide, mint én, mivel annak a háromnegyed, részét, ha nem kilencven százalékát levegőben töltöttem vagy a repteren.
- Volt párszor rá példa. Kuncogok fel, az én szakmámban ez megesik, sokak szerint vicces, sokan véletlenül szaladnak elé, és naná, hogy olyankor arra néznek, bár alapvetően ritkán használok vakut, de az itteni fényviszonyok szörnyűek, és értelemszerűen nehéz volna megvilágítanom kellőképpen a mennyezetet másként. Úgyhogy Josh megjárta, előfordul az ilyen a legjobbakkal is. Nagy baja nem lesz, kicsit vakoskodik, de elmúlik. Nem is tűnik úgy, mintha kétségbe lenne esve. - Én pont ezért vagyok a gép mögött. Nem is szoktam hagyni, hogy lefotózzanak, túl hamar lebuknék. Vonok vállat, majd most már feltápászkodom a földről, a kép megvan, mehetek tovább. Már nincs hátra sok szerencsére, ennél még egy temetést is izgalmasabb lehet fotózni, de szerencsére nem találkoztam még olyan emberrel, aki arra akarnak fényképek formájában megemlékezni. Szerintem el sem vállalnám. - Akkor ez mindenkinek csupa öröm és boldogság. Tényleg szívesen megcsinálom, ha falkatag lenne, ingyen is megtenném, de sajnos magányossal nem jófejkedhetek csak úgy büntetlenül, Castor nem díjazná. Szóval marad ez a megoldás. Bólintok is, nem lesz gond kicsikarnom a kurátortól az esetleges másolatokat sem, s talán a negatívok is nála vannak, ha már kiállítja. Ha nem… nos az már marad Josh problémája, nyomozni azért nem fogok utána. - Vedd elintézettnek. Kacsintok rá, aztán a fejtegetésére csak mosolyodni tudok. Milyen igaz. A végcél már nem nekem a lényeges, én nem élvezem utána elnézegetni a képeket, engem csak az izgat, miként készül el a tökéletes kép, mikor jön el az a bizonyos pillanat, a szakmámban én ezeknek élek. Nem mondom amúgy, hogy nem lep meg a kint megvárlak kijelentése, de hát istenem, a pasikat szeretem, a társaságot szeretem, dumálni szintén, szóval mi bajom lehet? - Azon az ajtón ki, a következő kanyarnál balra, szintén jön egy hosszú folyosó, és jobbra lesz a kijárat. Igazítom el vidáman, mert hát, körbejártam már párszor ezt a hülye épületet, és nem egyszer kinn találtam magam, gondolom menekülés címszó alatt, úgyhogy megjegyeztem. A félórából majd húsz percet azzal töltök, hogy a kurátor úrral évődöm, aki nem egyszer kifejti, hogy szívesen megkúrálna, és fogadjak már el tőle egy vacsora meghívást. Ezer örömmel, mondom én, de nyilván nem leszek ott, ha jól néz ne ki szegény ipse, akkor sem tehetném, de elhiszi, mert úgy gondolja, nyeregben van. Nos, téved. Mindenesetre alig pár másodperccel szárnyalva át a harminc percet már kilépek az ajtón, és Joshnak nyújtom a képet, persze a keretet megtartotta a fazon, és a negatívok is ott figyelnek a borítékon. - Ez csak tűzoltás Josh. Ugyan nem lehet benn fényképezni, de ez olyan szabály, amit sokan szeretnek megszegni, és akkor még a mai kor technikai csodáiról ne is beszéljünk. Húztam el a szám, aztán a megjegyzésére csak édesen pimasz mosoly tűnik fel ajkaimon. - Mi lenne, ha nem kifizetnéd a képet, hanem elkezdenénk a csodás pilóta pályafutásomat? Mondjuk most? Nem vagyok egy finomkodó nőszemély, az biztos, most is kérdő tekintettel meredek rá, az a szerencséje, hogy még pillát nem rebegtetek, az ujjam köré csavarni nem akarom. Fölösleges volna, semmit sem kezdhetnék vele, bármennyire is vonzó küllemre, s mi tagadás, a személyisége is kiváltképp élvezhető.
- Fotósorozatot készítenék belőle. – vigyorgok. Az alanyok nem feltétlenül örvendenének ennek, mint ahogy nem dobódtam fel a falra aggatott képtől sem. – Amennyiben nem leszel túl sikeres és befolyásos, menni is fog. – a pechem a sikeres sokadig berepülés volt, mi lettünk az alfa csapat a bandában és ennek a levét később ittam meg. Számtalan ilyen eset lehetett, tartja számon a fene. A kezem nyújtom, ahogy felállna, amit sokkal inkább hallok, mintsem látok. – Számomra mindenképpen. Egyre nehezebb lesz arctalannak lenni. – amit csak azért nem kedvelek, mert az emberek között élek. – Annak veszem. – biztos vagyok benne, hogy menni fog, ebben nem kételkedem. A dolog többi része már az én reszortomba tartozik, meg fogom dolgoztatni Elroyt. – Azt tudom, melyik ajtón kell kimenni, a dolog lényegi része, hogy merre az arra. – nevetek most már fel, mert fogalmam sincs, melyik irányba is menjek. Ami felettébb bosszant, elvégre pilótaként vakoskodni, a tűréshatárom hamar zérópont alá csökken. Végre megint látok, egyből neki is állok telefonálgatni. Elroy a húrok közé csap, ismerem, kifejezetten élvezettel turkál ilyen dolgok között. – A szabályokat néha jó megszegni, és néha meg is kell. – félmosollyal tekintek rá. – Roy már intézi a többit. – rázom meg a kezemben a telefont. - Amennyiben attól tartasz, hogy beijedek, nagyon tévedsz. – pimasz fény villan meg a szemeimben és máris benyomom a megfelelő személy számát a mobilon, egy Pipert állítva be a feladatba és az engedélykérésbe. – Mire odaérünk, az engedély is meglesz. – meg sem kérdezett, mivel érkezett, jármű nélkül itt sem tudnám elképzelni magam. A motoromra pattanok, megvárom, míg bepakol a kocsiba és elindulok előtte, ezzel a kapunál sem lesz gondban, az őrségnek jelzem, hogy velem van, s a megszokott átvizsgálás után a belső parkolóba irányítom magunkat. - Stabil kisgépet kapunk a lábunk közé. – sisak nincs rajtam, nem kell szenvednem azzal, hogy levegyem magamról. – Mielőtt felszállunk, szükséges elintézni a papírokat. – a repülést komolyan veszem, elvégre csak így repülhetek.
- Eddig ment, nem hiszem, hogy eztán másként lenne. Sikeres vagyok és befolyásos, de ügyelek a részletekre, mert tényleg nem akarok lebukni, bár minden odafigyelés ellenére kénytelen leszek visszavonulni majd idővel a szakmából, de egyelőre még ráérek ezzel. Aztán majd más néven, évtizedek múlva minden kezdődik elölről. - Ez sajnos sokunk számára probléma. Sóhajtok fel, s bár korábban szívesen lettem volna mondjuk színésznő, de arról elég hamar letettem, mert jobbnak láttam nem nagyon erőltetni olyasmit, ahol a világ tetemes része megismerheti az arcomat. Mivel azt is elmagyaráztam, hogy merre az arra, így nem igazán mesélek tovább, biztos kitalál, ha más nem, majd a természet csalogató illata majd gondoskodik róla. Aztán jut csak eszembe, hogy nem lát, szóval irányba állítom, aztán megyek tovább a dolgomra, meg ő is intézi a sajátját, hogy aztán hamarosan elhagyhassam én is az épületet. - Épp azt szeretném, hogy ne ijedj be, sokan sajnos hajlamosak rá. Mosolyodom el, örülök, hogy ő merészebb az átlagnál, mert bizony számomra túl unalmas, ha valaki a könnyebbik utat választja. Bólintok, s bepattanok a szerelmembe, mert hát rajongok az autómért, semmi kétség, aztán követem is Josht a reptér felé, az átvizsgálásnak is alávetem magam, nincs nálam semmi, ami terhelő lenne rám nézve, csak a fényképezőkészletem, meg egy váltásruha, az mindig van, sosem lehet tudni alapon. - Akkor talán nem zuhanunk le. Morbid vicc, tudom, de tény, hogy kevés valós esélyt látok rá, hogy megtörténjen. Azt azért nem állítanám, hogy Joshban bízom, nem osztogatom sokaknak a bizalmamat, sőt, nagyon keveseknek, de ez a munkája, jónak kell benne lennie. - Magától értetődik. Gőzöm sincs ugyan, mi kell hozzá, de gondolkodás nélkül adom át az összes szükséges igazolványomat, mind érvényes, ilyen gond nem lehet, szóval nem kifejezetten izgatom magam emiatt. Annak örülök, hogy nem veszi félvállról, nem szeretem, ha valaki úgy tesz. Készségesen alávetem hát magam mindenféle macerának, és remélem, hogy van is értelme a dolognak, illetve lesz, mert ha én valamit elkezdek, akkor azt véghez is viszem. Úgyhogy nagyon remélem, hogy jó tanárnak bizonyul majd.
Szóltam a Kölyköknek, hogy ne várjanak családi vacsira, esélytelen, hogy ma már megtegyem normálisan a távot oda és vissza, márpedig rohanni nem akartam. Felhívtam előtte Jane-t, mert se zavarni, se kellemetlenséget okozni nem szerettem volna neki. Arról pedig fogalmam sincs, milyen nevén venné, ha csak úgy beállítanék hozzá a munkahelyén. Süvét ültem Nigellel, a lányokról beszélgettünk - az enyémekről, közös időkről, és amiket Rosalie nélkülem élt meg. Fájt, ugyanakkor mégis szerettem hallgatni ezeket, legalább hallomás útján követni életét, életüket. Sokat segített, mert bár továbbra is lesújt a tudat, hogy önként választotta a halált, már úgy éreztem, jobban értem őt. Nem feltétlen a miértjeit, hanem őt magát, egészében. Tudom, ha emberek maradtak volna mindketten, akkor is a magam léptékével mérve kevés ideig lehettek volna velem, velünk, mégis tovább pár évnél. Irigyeltem Nigelt a szemléletmódjáért, s azt kívántam, bár el tudnám lopni tőle mindezt, legalább addig, amíg ez az egész tompa sajgássá szelídül bennem. Ötletem sem volt egyébként, mit mondjak majd, milyen konkrétabb "kifogásom" legyen azon túl, hogy találkoznunk, kell, alkalmas-e ma délután? Az nem igazán érv, hogy látni akarom, főleg, hogy eddig nem is igazán kerestem. Abban a hitben éltem, hogy Rosalie halála után elhagyja Alaszkát, így hát emiatt, valamint az elkövetett bűneim miatt is megtartottam a távolságot. Mondván: ez a legjobb mindkettőnknek. Butaság, ha úgy érzem, Nigel mintegy engedélyt adott? Én pedig egyből mentem.
A múzeum zárása előtt nagyjából másfél órával állítottam le a motoromat a parkolóban. Már hideg volt az ilyen közlekedéshez, de nem nekem. Volt, hogy az első hó lehullta után is még a Harleyval róttam az utakat. Ahogy beléptem, pajzsomat félárbócra eresztettem, a jól ismert, mágikus vibrálás után kutattam, többi érzékszervemet is élesítve. Már csak azért is, mert egyáltalán nem vágytam kellemetlen meglepetésekre, mint például alkalmatlankodó falkatagok. Akkor is kérdések kergették egymást a fejemben, amikor végre megéreztem az illatát, onnantól viszont mintha fonálon vezettek volna hozzá. Nyílegyenesen, céltudatosan. Háttal állt nekem, puha léptekkel közelítettem meg, meghagyva egy lépésnyi távolságot, s ha annyira bele volt feledkezve valamibe, hogy nem vett észre, nemes egyszerűséggel előre hajoltam a füléhez. - Szia - köszöntem hirtelen, mosollyal a hangomban. Hiányzott. Az utóbbi napokban és az elmúlt években egyaránt.
Megkaptam az állást, mondhatni piskóta volt, bár még csak két hete vagyok itt, abból a másodikban mondhatni alig voltam jelen agyban. Nigel rettentően felkavarta életem állóvizét, ez már önmagában elég lenne, de azóta nem láttam. Még az is kérdéses, fogom-e még valaha, ez a gondolat olyan torokszorítóan kétségbeejtő, hogy minden alkalommal elkezdenek potyogni a könnyeim, amikor rá gondolok. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy visszacsináljam, de az a napnál világosabb, hogy azt, amire vágyik, képtelen vagyok megadni neki. A legjobb barátom. A lelki társam. A szívem ellenben nem az övé, romantikus értelemben semmiképpen, s ezen nem tudok változtatni. Volt idő, mikor úgy gondoltam, megpróbálhatnánk, de nem akartam tönkretenni a barátságunkat. Megtette helyettem ő. Vagy mindketten. Megküzdöttünk érte, s azóta még kevésbé találom a helyem, csak a munkám és a feladataim maradtak. A mai napig. El sem hittem, mikor Solomon nevét láttam meg a telefonom kijelzőjén, és nagyjából végighabogtam a beszélgetést, mint valami ütődött kamasz. Az, hogy idejön, nagyjából annyira ért váratlanul, mint Nigel csókja, lehet, hogy sok ez nekem valamivel több, mint egy hét leforgása alatt. Mondhattam volna, hogy inkább ne jöjjön, de nem bírtam megtenni, mert tudtam, hogy ott belül van valami, ami minden észérvem ellenére vágyakozik utána. Abszurd, totális esztelenség, mégsem tudtam kitépni magamból, és kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy ez az oka annak, hogy senki mást nem engedtem be az életembe ilyen megközelítésben. Az összes tárlatvezetésemen túl voltam, most mondhatni romeltakarítás volt soron, mert a ne nyúlj semmihez felszólítás valahogy soha senkinek nem elég egyértelmű. Eléggé el is merültem egy kisebb szekrény rendezgetésében, és nem hallottam, hogy jön valaki, a hatodik érzékem nem volt aktív, a mágikus energiáimat meg rejtette a tetoválásom, elméletben szimpla embernek tűntem bárki előtt. Még azt sem tudtam pontosan, mikor érkezik Solomon, noha kár lett volna tagadnom, hogy görcsbe ugrott a gyomrom. Alig fél órája a hajamat is megigazítottam, holott ennek nem kellene számítania. Vagyis fogalmam sincs. Tényleg mérhetetlenül össze voltam zavarodva. A nap folyamán Willnek is írtam egy sms-t, hogy érkezik, bár talán ő is bejelentkezik, de attól még kötelességem, a Vörös Holdas fiaskó után nem szeretném elszúrni. Csak akkor vettem észre, amikor már túlságosan közel volt, pontosabban, nem is igazán én, inkább az ösztöneim léptek működésbe, olyan csodás lendületességgel, hogy hátravágva az öklömet vágtam orrba, eszembe sem jutott, elvégre, ha valaki az ember mögé lopódzik, az vagy a szeretője – nekem ugye ilyen nincs – vagy pedig olyan, aki rosszban sántikál. Meglehetősen szépen gyúrtam informátorként a harci tudásomra is, megy az önvédelem, és már fordulnék hátra, hogy leszereljem a tagot, amikor a látványa letaglóz, és csak ekkor azonosítom be a hangját is. - Úristen… úristen… ne haragudj! – Nyeltem egy nagyot, és kérdés nélkül nyúltam az arcához, hogy megnézzem az orrát. Nagy baja ugyan nem eshetett, de attól még mérhetetlenül szégyelltem magam. Ki is ült vörösség képében a vonásaimra minden érzelmem a szeretnék menten elsüllyedni kapcsán. S valahol a nagy aggodalomban jut el a tudatomig, hogy a bőrét érintem, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem érzem túlontúl bizalmaskodónak, nem helyénvalónak…
A hozzászólást Eliana Nayara Belmonte összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 01, 2017 9:20 am-kor.
Vagy öregszem, vagy elkapattam magam nagy sietségemben, esetleg elfelejtettem, hogy milyen a nejem. Vagy mind egyszerre, remélem azért hazafele majd nem csavarodok fel egy fára a motorommal. Kínos lenne, ha nem is halálos. Ez se volt sokkal szebb, de azt legalább megállapíthattam, hogy még mindig jók a reflexei és... baszki, jóval nagyobbat tud ütni, mint évekkel korábban! Meglepettségemben, valamint a hirtelen beköszöntő fájdalomtól hátranyaklott a fejem és hátráltam pár lépést, kezemet pedig egyből az orromra kaptam. Az egész önápolás addig tartott, amíg hozzám nem ért, ezzel pedig magára nem vonta a figyelmem. A sajnálkozással vegyes ijedtség, amibe szégyenkező pír vegyült, mosolyra görbítette számat, hogy végül röviden fel is nevettem. A Tökéletlen jól eső ismerősséggel ejtőzött közelében. Akár egy nagyra nőtt macska, úgy fogadta az érintést, s örültem, hogy az őrzők nem képesek az energiáink között olvasni. Túl megszokott, túl nosztalgikus az érzés, ami rengeteg kérdést vethetne fel benne. Talán így is akad számára elég. - Semmi vész, megmaradok - nyugtattam még mindig szórakozottan, s mióta újból felbukkant az életemben, először éreztem úgy, hogy nem kell minden áron tartanom a közénk húzott falat. Ott volt még, de mintha Nigelnek hála kaphattam volna egy kiskaput, innentől pedig rajtam állt, használom-e vagy sem. - Jól vagyok - biztosítottam, majd zsebkendővel letöröltem egy kevés kiserkent vért -, úgy ahogy - tettem hozzá, mert hát... mert hát. Fürkészőn néztem az arcát, némileg óvatosan, s ha rajtam felejtette a kezét, most fogtam meg, s emeltem el arcomtól, viszont nem eresztettem. - És te? Nem akartam emlékeztető lenni, a gyász folytonos felszínre hozója, mégis... tudni akartam. Noëlle halála után mindketten a magunk külön körében és módján birkóztunk meg a történtekkel, így nem igazán tudom, mi lenne most a jó. Neki, nekem... nekünk. Csak azt tudom, hogy nem akarom magára hagyni, hogy ha már itt ragadt, akkor meglátni, mit írtak még nekünk, ha írtak egyáltalán. - Zavarok amúgy? - kaptam észbe, mert az egy dolog, hogy beállítok, de igazából fogalmam sincs, hogy lenne-e még dolga, kell-e valahova sietnie.
A szívbaj jött rám, igaz, ami igaz, nagyon rég használtam az erőmet, mert távol tartottam magam ettől az élettől Alaia miatt. Most azonban minden szinte egy szemvillanás alatt tért vissza, mintha mindennap használtam volna az unalomig ismert mozdulatokat, folyamatosan be van kapcsolva a vészjelző a fejemben, ezt teszi velem ez a város. Állandó készültség a tetoválásom leple alatt. Ösztönös, magától értetődő mozdulat volt, ahogy utána nyúltam, hogy megnézzem, mit okoztam neki, át sem gondolva igazán, hogy milyen érzés lesz a bőréhez érni, és az első pillanatokban fel sem tűnik a torkomban a gombóc, de pillanatokon belül nyelnem kell egyet. Azt sem tudom, miért boxoltam finoman a vállába, amikor kinevetett, de végül az én ajkaimra is mosoly húzódott, némi megkönnyebbülésről árulkodva. - Az életedet azért nem féltettem. – Legalábbis nem magamtól és egy kis orrba vágásról. A tényen azonban nem változtat, eszembe sem lett volna szándékosan ilyet tenni. Túlontúl elbambultam, biztos, hogy ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. - Örülök. – Akkor is, ha csupán a jelenre kivetítve mondja, hiszen tudom, hogy a lányunk halála megviselte, akárcsak engem, nem számít, hogy velem élte le az élete több mint felét, attól még neki bizonyára mindazon idő alatt hiányzott. A vesztesége semmivel sem kisebb az enyémnél. Kissé zavarba ejtett a gondolat, hogy rajta felejtettem a kezem, és erre neki kell figyelmeztetnie a finomnak ható mozdulattal, ám amikor nem enged el, úgy sejtem, talán nem zavarta. Egyáltalán mit számít? Nem kellene ezzel foglalkoznom. - Próbálok a víz felszínén maradni, mondjuk így. – Nem csak Alaia okán nehéz. Nigel úgy bombázta ketté az addig biztonságosnak hitt életemet, nyugalmamat, végtelen bizalmamat, amit tőle nyertem, miként tanítani sem lehetne, és azóta úgy érzem, kihúzták alólam a talajt. Lehajtom a fejem, miközben elhúzom a számat, és pótcselekvésként harapdálom az ajkaimat. Nem vagyok benne biztos, hogy meg kellene osszam vele mindazt, ami bennem kavarog, ugyanakkor tudom jól, hogy érzi, ha úgy szeretné, éppen ezért fölösleges lenne lepleznem a valót, hisz értelme aligha akad. - Nem, mindjárt végzek. Már nincs több csoport mára. Záróra van… – Igazából csak apró-cseprő dolgok maradtak, bezárni, beriasztani, ellenőrizni, hogy nem maradt-e senki az épületben. Ez utóbbit megteszi a biztonsági őr, a többi az én tisztem. - Nigel megcsókolt. Megcsókolt, és kisétált az életemből. Mintha… túl sok lettem volna már, vagy épp ellenkezőleg, túl kevés. Pont most. Ötven évig volt a barátom, Solomon, és már ő sincs. Mintha a múltamat elmosta volna az eső, és szinte teljesen új életet kellene kezdenem. – Ugyan kinek mondhatnám el? A friss ismeretségek értékelendőek, de mindent nem aggathatok alig pár hónapja ismert lelkek nyakába. Meglehet, kapaszkodom a múltba, de nem tudom, hogy éljek Nigel nélkül, csakhogy már azt sem tudom, vele miként éljek. - Nem tűnt helyesnek… – Kanyarodom vissza a csókra, amit azóta sem tudok igazán hová tenni, és tele van vele a fejem, nem hagyva elég helyet a gyásznak.
Majdnem mondtam, hogy "majd fogod", de igazából nem vágytam erre. Nem akartam, hogy aggódjon, akár miattam, akár másért. Láttam a kórházban, éreztem a hangulatot, ami körülvette, s ha ez önmagában nem lenne elég: tudom milyen, amikor önfeledt és boldog. Sokkal jobban áll neki, mint az elveszettség. Amikor még egyikünk sem filózott azon, hogy egy-egy érintés milyen. Finoman biccentettem szavaira, mialatt gondolatok és ígéretek özöne árasztott el, kimondani viszont egyet se bírtam. Inkább cselekszek, lassan, de biztosan, hogy eldőljön, mennyi sebet képes még tőlem elviselni, mennyi feltépését tudja túlélni. Nigel fájdalmasan könnyen tettette félre velem aggályaim jelentős részét, Anatole a betont csókoltatná velem, én pedig... csak a közelében akarok lenni. Pontosan ilyen egyszerűen, ahogy ez hangzik. Nagyobb levegőt vettem, amikor megint ajkát kezdte rágcsálni, és nem tűnt fel, de egy röpke pillanatra inkább visszatartottam a lélegzetem. Az időzítés, csak az lett volna baromi rossz, de tudtam, hogy menthetetlenül közeleg a pillanat, amikor sutba dobok mindent. Így is hagytam, hogy az előszele ott vibráljon energiáimban, fel-felvillanjon tekintetemben. - Akkor, ha úgyis vége a napnak, megiszunk valamit? - biccentettem oldalra a fejem, finom kíváncsisággal hangomban. Próbáltam könnyed lenni, és valójában nem éreztem erőltetettnek, mégis ott mocorgott bennem az elhallgatottak súlya. Nevetséges, hogy amíg annyi simlis, illegális ügyletben szívbaj nélkül belemegyek, falazok másnak, addig esetében az egyszerű hallgatás is terhesnek tűnik. Bezzeg ő, ő nem hallgat el semmit! Majdnem leesett az állam, amikor közölte, mit tett Nigel. Minden felépített tisztelet, kölcsönös megértés és bajtársiasság, amit a süvé alatt éreztem, egy szempillantás alatt tűnt el, két szó kisöpörte belőlem egy szívdobbanásnyi időre. A józan ész, a kötelességtudat, a megfontoltság, ami világ életemben vezetett, s alig hagyott el, most nemes egyszerűséggel fordított hátat nekem, farkasom higgadtsága eltűnt, a zsigerből jövő, ösztön hajtotta reakció pedig nem váratott magára, mert nem ismer megalkuvást. Szemem sárgán villant, felhúztam felső ajkam kissé megnyújt agyaraimról és már-már ellenségesen mordultam fel. Vonásaim bestiális jelleget öltöttek hirtelen, hogy aztán, amilyen váratlanul, hirtelen és hevesen jött az ár, olyan hamar vonuljon vissza. Mint amikor az ember egy függöny lebbentésnyi időre bepillantást nyer a kulisszák mögé. Úgy igazítottam vissza mindent, mintha csak visszaszívnám,a mit amúgy már nem lehet. - Jól tette, hogy most lépte meg - és nem süvé előtt hetekkel, mert ha akkor derül ki, felkergetem egy fára... - Tudod... ez kicsit olyan, mint a büntetés és a jutalmazás. Jobb, ha minden rosszat egyszerre adsz, hogy együtt lehessen kiheverni őket, így nem nyújtja el annyira a gyógyulás folyamatát, mintha teszem azt, fél évvel Rosalie halála után dönt így. - Ez volt a szín tiszta logika, akkor is, ha Nigelt az érzelmek vezérelték. Valahol, mélyen, ahova nem ért el az imént felcsapott düh, nagyra tartottam őt ezért. Hogy volt képes Jane mellett lenni, hogy csak most engedett a vágynak. Bár ki tudja, mennyi ideje rejtegette mindezt. - Még szép! - horkantam fel arra, hogy nem tűnt helyesnek. Eddigi egytónusú, kiszámítható nyugalmam hullámvasúthoz érkezett. Amíg távol volt a lányunkkal, sokszor gondoltam arra, hogy talált valakit és azt a másikat szólítja a gyerekünk apának. Minden alkalommal belém mart a keserűség, de elfogadtam. Mert csak valószínűség volt. Lehetőség. Tőlem távol, ahol nem láttam, nem hallottam róla még véletlenül sem. De így... - Sajnálom - szusszantam megnyomkodva orrnyergem, ami amúgy még mindig sajgott. - Egyébként, talán nem is lesz rossz az újrakezdés. Mármint az életedet tekintve. - Hirtelen rá kaptam a tekintetem. - Itt maradsz vagy elutazol? - Sose lehet tudni ugyebár, ha már újrakezdés...
- Persze, mehetünk. – Közel sem vagyok ugyan biztos benne, hogy olyan nyerő a gondolat, de van egy részem, ami képtelen lenne nemet mondani, holott az eszemmel tudom, valamiért elhagytam sok-sok éve, s kellett, hogy komoly okom legyen rá. Csakhogy épp eleget hallgattam már rá, rengeteg dolgot tagadtam meg magamtól az utóbbi időszakban, ellenben eddig ösztönösen is volt bennem egy gát, ami ha vele vagyok, eltűnik. Ez összezavart már a „megismerkedésünk” első pillanataiban, s azóta sem hagy megnyugvást. A vallomás kikívánkozott, bár nem lenne kötelességem elmondani neki, ellenben képtelen voltam magamban tartani, mert senki más nem ismerheti olyan jól a történetünket, mint ő. Valószínűleg nagyon jól tudja, hogy Nigel majdnem az egész életemben mellettem volt, olyan barát számomra, akire mindig számíthattam. Sajnos a múlt idő jelenleg helyesnek tűnik, mert úgy érzem, döntött, és többén nem akar belőlem, s semmit, ami velem jár. Megértem bizonyos szemszögből, a szívfájdalmát csak növelném, ha ott lennék a közelében nap mint nap, a másik felem, az elhagyott barát viszont azóta is sír után, mi mellett némi dacos harag szintúgy gyökeret vert. Solomon reakciója ilyen közelségből, szemtől szembe is szinte kézzel fogható. Látom a sárga villanást, az állatiassá váló vonásokat, és valami szöget üt a fejemben. Lehetséges volna, hogy a farkasa is kötődik hozzám? Úristen, remélem, tévedek, különben nem csupán azzal büntettem, hogy elvittem a lányát tőle, hanem azzal épp úgy, hogy én mentem el. A mozdulat olyan könnyed és ösztönből jövő, ahogy állatiasból hamar emberivé visszavedlő arcára simítottam a tenyeremet, hogy valósággal belesajdul a szívem, holott talán vissza kellene fognom az ilyen irányú túlkapásaimat, de képtelen vagyok rá. - Ez logikusnak hangzik elméletben, de attól még szerintem a lehető legrosszabb időpontot választotta. Akkor húzta ki alóla a szőnyeget, amikor már bőven rajta vergődtem, és a meleg, bojtos szőnyeg helyett a hideg padlón kötöttem ki. – Csóváltam meg a fejem, és visszahúzva a kezemet sóhajtottam egy nagyot. - Tudod mi a legrosszabb az egészben? Amíg gyakorlatilag szinte minden percet együtt töltöttünk Spanyolországban, bármikor megtehette volna, és… valószínűleg sikerrel járt volna. – Rengeteg olyan napom volt, amikor az járt a fejemben, hogy miért nem vagyok képes nőnek érezni magam. Olyan magától értetődő lett volna, egyszerű, és békés. Akkor azonban érdekes módon sosem lépte át a határt. Most miért? Érthetetlen számomra az egész. - Úgy látom, kezd felsejleni a valóság a vastag páncélod alól. – Árnyalatnyi, röpke mosoly bukkan elő a szomorkás vonásaim alól. Arra a napra, találkozásra célzok, mely visszaérkezésünk után az első volt, és előadta, hogy a távoli ismeretségen túl nincs közünk egymáshoz. Merőben másnak tűnik a mostani helyzet. - Nem igazán maradt más lehetőségem. – Felépíteni újra önmagam, talán erősebben, mint egykor, akár egy főnix, ki önnön lángjaitól semmisül meg, aztán újjáéled a hamvaiból. Szép gondolat, s ami engem illet, elkezdtem felépíteni az itteni életemet, és remélni merem, hogy sikerül majd az a bizonyos újrakezdés. - Williamtől kaptam egy újabb esélyt, és már állásom is van. Itt maradok, ez biztos. Addig legalábbis mindenképp, amíg a Protektorátus engedi. – Ezzel talán elárultam azt is, hogy őrzői minőségemhez visszatérve folytatom tovább, azaz, kezdem újra. Közben a lépéseim átvezetnek pár helyiségen, hogy összeszedjem a holmimat, és bebújjak a kabátomba. Tömegközlekedem, mert az autóm még el sem indult otthonról, bár a Catragena-i utakhoz szokott jármű aligha élné túl itt, szóval vélhetőleg jobban járok majd, hogyha eladom, és veszek egy újat. A házamra már van vevő, csak idő kérdése, hogy megköttessen az üzlet. - Eliana, ellenőriztem az épületet, zárhatunk. Minden rendben? – Pillant Solomonra a biztonsági őr, nem láttam még itt, de hozzám nem is szokott bejönni senki, nem lep meg a reakiója. - Tökéletesen, mehetünk is. – Mondtam egyszerre a két férfinek, aztán kisvártatva már a beriasztott épületen kívül találtuk magunkat. - Jó éjszakát, Spencer! – Kaptam válaszul egy dörmögős jó éjtet, Solomon egy viszlátot érdemelt, mit követően az autójába ülve elhúzott. - Motorral jöttél? Mert én busszal, nem jönne rosszul egy fuvar. – Ha már megiszunk valamit, ugyebár.
Sóhaj szakad fel belőlem, ahogy a fellobbant harag után újfent arcomat érinti. Úgy söpör el ezzel minden indulatot belőlem, mintha mágia lenne, holott ez annál egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb. Tudatos felem még mindig hangoztatja valahol, mélyen bennem, hogy ennek - is - csúnya vége lehet, de az én kitartásom is véges. Lehunytam pár másodpercre a szemem, miközben beszélt, állkapcsom megfeszült Nigel esetleges, de elmaradt sikerére. Az lett volna talán a legjobb amúgy mindenkinek. De kezdem megszokni, hogy az életemben senkim sem azt kapja, ami a legjobb lenne neki, sőt, szinte ellenkezőleg. - Sokkal többre becsül ennél - mondtam halkan, mert azt viszont képtelen voltam kiejteni a számon, hogy "sokkal jobban szeret ennél". Olyan önfeláldozás volt ez, amilyenre kevesen képesek. Halványan, kissé fájón mosolyodtam el. Ha csak sejtené, mennyire tartok attól, hogy megint minden ugyanoda fut ki! Vagy rosszabbul sül el, ha lehetséges. - Akkor úgy gondoltam, az lesz a legjobb. Most már... - felhúztam vállam némileg tanácstalanul. - Nem tudom, Jane - vallottam be megadóan. - Azt hiszem, életemben nem voltam ennyire tanácstalan - nevettem el magam saját sutaságomon. - És egyre csak azon kapom magam, hogy vissza-visszakanyarodok hozzád. - Ezen mondjuk nem tudtam meglepődni, az ellenkezőjén jobban csodálkoztam volna. Eltűnődve fürkésztem arcát, miközben szám szegletében finom mosoly árnyéka bujkált. Erős nő, tudtam, hogy meg fogja ragadni a lehetőséget, élni vele, ahogy csak tud. Én egyelőre annyit tudok, hogy amíg lehet, a közelében szeretnék maradni - bármennyi időt is jelentsen ez. Elindultam vele, kényelmes léptekkel, zsebre tett kézzel, a megszokottság kényelmes érzésével. Annyi különbséggel, hogy anno mindig fogtam a kezét. Most ez elmaradt, de minden más ijesztő ismerőséggel csapott fel bennem. Az elköszönőnek barátságosan intettem egyet. - Azzal - biccentettem és a kétkerekűhöz navigáltam magunkat -, úgyhogy ezt most vedd fel, kérlek - nyújtottam át neki a bukósisakomat. Nem utasítottam, ugyanolyan könnyed voltam, ám érezhető volt, hogy nem vennék szívesen ellenkezést. - Mit szólsz ehhez: meglátogatunk egy éjjelnappalit, veszünk egy üveg... hm, whiskyt, vagy bármit, amit kérsz és kiülünk valahova. Hogy tetszik? - ültem nyeregbe, amíg ő a sisakkal szórakozott. Nem tudtam megállni vigyor nélkül. - Na, gyere - paskoltam meg magam mögött az ülést, nem véve tudomást arról a nyilvánvaló "tünetről", hogy megugrott a szívverésem a gondolatra. Mivel ahhoz, hogy ne essen le, bizony belém kell karolnia, kapaszkodnia. És az - már bocsánat - kurva közel lesz. Lehet, hogy át kéne szoknom a kocsikra, ott mégiscsak több hely van...
Van, amire már értelmetlen szavakat pazarolni. Ha többre becsülne, nem lépte volna át a határt most sem, felrúgva a barátságunkat, és elvéve tőlem mindent, amim még megmaradt. Kár ragozni, nyilvánvalóan az ő véleménye tökéletesen más a helyzetről, mint az enyém, ám mivel nem közölte, csak elsétált, ezzel aligha tudnék mit kezdeni. Az utóbbi időben túl sok olyasmit tett, amit előtte velem nem beszélt meg, egyszerűen csak elvárta, hogy értsem meg, értem tette. A csók más, azt illetően képtelennek érzem magam dűlőre jutni. - Én csak azt tudom, hogy amióta megláttalak, veled van tele a fejem, pedig emlékeim szerint soha egyetlen férfi sem érdekelt… – S ez így igaz, hisz rá nem emlékszem, nem zavar, hogy ennyire kiadom magam, vérfarkas, csak idő kérdése, hogy megérezze, ami bennem zajlik, ha pajzson keresztül szemlél, talán nem egyértelmű számára minden, ám amint nyitottabbá válik rám, tudni fogja. Minek tagadjam az egyértelműt? Ugyanakkor, ha valaki külső szemlélő mondja, hogy vannak olyan érzések, amik évtizedes távlatokat túlélnek szunnyadva, arra várva, hogy egyszer ismét fellobbanjanak, szerintem kikacagom. Mégis olyan kicsit, mintha valami közöttünk onnan akarna folytatódni, ahol abbamaradt, csak épp ennek mi magunk állunk az útjában. - Csak ne gondolkodj. Akármi is van, találjuk ki görcsölés nélkül, az úgy vélem, mindkettőnk életében van így is elég. – Könnyű mondani valakinek az ő tisztségében, hogy ne feszengjen valami okán, vagy ne akarjon megfelelni, hisz nem kell minden pillanatban tudatában lenni, mi lesz a következő lépésünk. Én magam sem adom át egykönnyen magam a lazításnak, de kell, mert ha mindenáron a saját keserűségembe kapaszkodom, sosem leszek képes kimászni a gödörből. - Természetes. – Törékenyebb vagyok nála, bár valami okból kifolyólag bízom a vezetési készségeiben. Vélhetőleg nem először ülök fel mögé a motorra. - Nagyon jól hangzik. – Mindegy, csak ne menj még el. Mondanám, de a szavak benn rekednek, ennyire még nem merem kifejezni, hogy indokolatlanul jól érzem magam a közelében, mintha a világ keserű dongását képes volna távol tartani. Pár kurta pillanatra megfagytam, amikor megpaskolta az ülést, nyeltem egyet, de végül kissé zakatoló szívvel lendítettem a lábam, hogy felülhessek mögé. Hiába is próbáltam volna valami minimális távolságot tartani, motoron ez képtelenség volt, s ha most, álló tempóban sikerül is, tisztában voltam vele, hogy a csekélyke félsztől valósággal rátapadok majd. Zavarba ejtő egy kicsit, holott van elég réteg ruha rajtam, érthetetlen. Úgy viselkedem, mint egyszemérmes tinilány az első randin, elméletben már rég túl vagyok rajta, csakhogy nem emlékszem rá. Az egekre, arra sem emlékszem igazán, hogy valaha voltam férfival… Ez rendkívül nevetségesnek hangzik. Végül a karjai alatt fontam át sajátjaimat, hogy előtte kulcsoljam össze ujjaimat, pár kurta pillanatra a hátának döntöttem a homlokomat, és sóhajtottam egy nagyot. Semmit sem értek, ami most bennem zakatol, de talán ezzel ő is pontosan ugyanígy van, ez némileg azért megnyugtató. - Van egy éjjel-nappali a közelben, kanyarodj balra, és a harmadik utca jobbra. Utána lemehetnénk a folyópartra… – Vetem fel, az valahogy jobban esne, mint a városban lecövekelni egy padnál. Ha benne volt, akkor gond nélkül ugrottam le mögüle, mikor odaértünk a bolthoz, és pillanatok alatt megvettem egy üveg whiskyt, egyszerűen ösztönösen azt kapva le a polcról, amit ő legszívesebben fogyaszt, ám ennek egyáltalán nem voltam a tudatában. - Meg is van. – Mutattam felé, aztán visszaültem mögé, most már valamelyest lazábban fogadva a közelségét, s indulhattunk a célállomásra.
A fülemben hallom a szívverésem dübörgését, ugyanakkor szavai gond nélkül elérnek hozzám, fel is fogom őket. Így amikor azt hiszem, ennél jobban nem düböröghet semmi sem odabent, minden hevesebb ritmusra kapcsol, én pedig úgy érzem magam, mint akit fejbe kólintottak: kicsit kótyagosan, kicsit bárgyún. Annyira mondanám neki, hogy basszus, tudod, ennek szerintem nem lesz jó vége! De rohadtul nem érnék vele semmit. A múltban is próbáltam magam, meg a távolságot, aztán... meg lehet nézni, mire mentem vele ott az ET-m. - Ha szeretnéd, mesélhetek majd. Apróságokat, hétköznapi semmiségeket... - A "szoktunk" részt. Nem, ahhoz nincs bennem elég, hogy nyíltan és az elején felajánljam a teljes igazságot, valószínűleg soha nem fogom ezt megtenni. Viszont azt is tudom, hogy ha bármikor kérdezni fogja, kinyitom az összes ócska, hangosan nyikorgó ajtót, ami mögé a közös tragédiát záratta. Emlékezni ugyan nem fog, de tudatában lesz a történteknek. Ha valaha ilyesmire kerülne sor. - Benne vagyok - néztem rá mosolyogva a nem-görcsölést hallva. - Tényleg úgy gondolod, hogy ez a mi esetünkben mehet... normálisan? - kérdeztem már kifelé menet. - Úgy értem: láttál az előbb, a csók említésénél - pillantottam rá szeemm sarkából, miközben kinyitottam neki az ajtót és előre engedtem. - Úgyhogy szerintem pontosan tudod, mi lesz, ha tényleg elengedem az egész görcsölés és aggódás témakört - léptem mellé újfent, s hogy finoman útba igazítsam, derekára tettem a kezem arra az időre, amíg a motor felé tereltem. Némi könnyebbség gyanánt, és mert tényleg nem ártott ezt egyeztetni, felvetettem a piavásárlás lehetőségét, örülve, hogy tetszett neki az ötlet. Abban a kétes biztonságérzetben ringattam magam, miszerint a motorozás megint csak hallgatást fog lopni közénk, ami alatt kitalálhatom, hogy hogyan tovább, ha célba értünk. - Okés! - biccentettem az irányra meg az úti célra, s csak magam elé mormoltam el egy "bassza meg de hiányoztál"-t. Egyszerre volt új és ismerős az egész helyzet, a közelség, az, hogy így karol át. Vérpezsdítő, ijesztő és reménykeltő egyszerre, egyszerre éreztem magam tőle szerencsétlen kamasznak és... nem is tudom... eltűnt felesége megkerülésének örülő férjnek? Tényleg nem tudom, mert amennyire igyekeztem fókuszált és magabiztos lenni, annyira éreztem magam majdnem olyan elveszettnek, mint ő, ebben az egészben. A vásárlás hamar megvolt, istenem, hányszor de hányszor volt ilyesmire példa anno Anchorage-ben! Főleg az elején, amikor még szórakozás volt minden - egyszerű, tiszta, vidám. - Szép zsákmány! - hümmentettem elégedetten a választást látva. Ha nem a szemem előtt törölték volna az emlékeit, talán el se hinném most ezt látva, hogy valóban megtörtént. Anatole kinevetve, ha felvetném neki, hogy azt léteznek olyanok, akik tényleg előre meg vannak írva egymásnak, ég tudja, miért, mi alapján. De valaminek lennie kell, ami miatt képtelenek vagyunk elszakadni egymástól, nem? Ezen agyaltam a folyópartig. Hiányoltam azt a melegséget, amit előidézett az út alatt azzal, hogy hozzám simult. Farkasom nem egy kezesbárány, mégis mindketten úgy tekintettünk utána, ahogy elindult a parton megfelelő "táborhelyet" kutatva, mintha hirtelen abbahagyta volna bundánk simogatását. Ennek megfelelő volt a komfortos érzés, amikor leültünk és alig leheletnyi hely volt köztünk. Mert annyi volt, többet nem szerettem volna hagyni. Nem éreztem szükségét felesleges aggályoknak afölött, hogy nincs pohár se semmi. Abból se csináltam nagy kérdést, hogy melyikünk húzza meg először az üveget, ahogy neki jól esett. - Nem félsz? - kérdeztem pár kör után. Másabb volt itt, mint a múzeumban vagy a városban. Se lámpafény, se utak, se épületek, csak a folyó és a Hold. Alig rezdülő szél hordta felénk az erdő illatát, s az elmúlt hónapok megpróbáltatásai után most békésnek tűnt minden. Talán csak a kérdésem nem... De legalább félig nyílt - és tiszta? - lappal akartam indítani.
- Szeretném, igen… – Akármit hozzon magával, de talán a kis apróságokból nem lesz baj. Talán. Ugyanakkor nehéz figyelmen kívül hagynom, hogy megeshet, már az sem jó, hogy egyáltalán vele töltöm az időmet, de van valami bőröm alatt motoszkáló, sunyi vágy bennem, hogy mindezt megtegyem, és ne akarjak sarkon fordulva elloholni az éjszakába. - Szerintem másként értelme sincsen. Görcsölsz eleget az életedben, nem? Gondolom, görcsöltél eleget miattam is, én szintúgy… szóval, most mi lenne, ha nem tennénk? Ránk fér. – Állapítottam meg csendesen. Elvégre, eltemettük a lányunkat, elméletileg az utolsó, minket összekötő kapcsot, mégsem érzem, hogy minél távolabb kellene tőle lennem. Ezzel Nigel talán vitatkozna, de nem tudom, semmit sem tudok már vele kapcsolatban, nem beszélünk. Valahol rendkívül furcsa, hogy örömmel tölt el, zavarta az a csók, vagy talán zavarná bármelyik, amit mástól kapok. Másrészt, annyira normálisnak tűnik, mint jelenleg kevés dolog az életemben. Magam sem tudom, mit kezdjek a bennem csatározó kettősséggel, de megfogadom a saját tanácsomat, és ha máskor nem is lesz igaz, de most nem fogok görcsölni. Vajon miért ugrik meg a gyomrom mindenféle belebegtetett lehetséges következménytől? Miért fut fel bőröm mentén játékosan, kellemesen a hideg, ha hozzámér? A lelkem mélyén ismerem a válaszokat, de belegondolni nem merek, még nem, talán sosem leszek rá képes, csak azt tudom, hogy most senki mással nem lennék szívesebben. Olyan megszokottnak hat mögötte ülni a motoron, átölelve kapaszkodni, élvezni, ahogy a cél a ruhámba, a sisak alól kilógó hajamba kap. Egyszerűen csak a közelében lenni. Az elmúlt hosszú években fogalmam sem volt róla, milyen egy férfi közelsége, és kezd kikristályosodni előttem, hogy mi ennek az oka. Nem mintha lenne bármi értelme, mert mégis hogy lehet ragaszkodni valakihez, akire nem is emlékszünk? Abszurd az egész, szeretnék csak nevetni rajta, és elfeledni, de ha menne, akkor már rég minden értelemben új életet kezdtem volna, talán fogékonyabb lettem volna Nigelre, vagy bárki másra, akit a sors az utamba sodort, mégsem így alakult. Valamiféle gyermeki öröm lesz úrrá rajtam, mikor tetszik neki a választásom, holott nem kellene ilyen mértékben számítania, pia és kész, a szememben mindegyik csak arra való, hogy összerántsa az ízlelőbimbókat, és kisvártatva elködösítse az elménket, talán könnyebbé téve a jelent. Alig pár perc múlva már egymás mellett ültünk a parton, közelebb volt, miként az illendőség diktálná, mégsem húzódtam el, jól esett, bizsergetett, és most nem az újabb kortyokra gondolok az italból, bár kétségkívül annak is volt hasonló hatása. - Sok mindentől félek, de nem tarthatnak minket sakkban a saját félelmeink. – Mondhatnám, hogy félek minden pillanattól, amit vele töltök, minden harsogó kétséggel hadakozó vágyakozástól, minden pillantástól, amit Nigeltől valaha még kapni fogok, minden perctől, amit a lányunk nélkül kell tovább éljek. Minden érzelmi káosz közepette a legbiztosabb pont az életemben az, hogy Őrző vagyok. Újra, teljes valómban, és ebbe képes vagyok kapaszkodni, ez ott lesz nekem akkor is, ha porrá égek a fejemre hozott katasztrófában, de akkor is, ha netán boldog leszek még valaha. - Te olyan vagy, aki hagyja, hogy akadályozza az ilyesmi? – Nem kérdezem, vannak-e, biztosan, mindenkinek vannak. Azt sem, mitől fél. Az érdekel, miként küzd meg velük. Annyi minden keresztezheti az utunkat, egy átlagember sok mindentől fél. Solomon… nos, ő talán kevesebb, ellenben fajsúlyosabb dolgoktól, mint az átlag. - Olyan ez, mint valami óvatoskodó, csetlő-botló első randi. Tudtad, hogy úgy hittem, sosem volt férfi az életemben? Hogy a lányok mesterséges megtermékenyítésből fogantak? Gyakorlatilag megszűntem nőnek lenni. – Furcsa ebbe belegondolni, az még idegenebb tőlem, hogy erről bárkivel ilyen nyíltan beszéljek, mégsem érzem helytelennek, és tulajdonképpen annak súlyával is csupán most szembesülök, hogy mit tettem saját magammal, azontúl, amire Nigelt kényszerítettem, és amit elvettem Solomontól. Atya ég, rettenetesen önző lélek vagyok. Erre a gondolatra pedig inni kell.
Csak némán bólintottam arra, hogy el kéne engedni ezt a görcsösséget. Nem szóltam inkább, mert pontosan tudom, miféle akadékoskodások szöknének ki belőlem, s arra tényleg egyikünknek se volt szüksége. A múlt démonaitól úgyse lehet szabadulni, de pár órára talán rábírhatóak, hogy maradjanak a háttérben. Jól sejtette, bármelyik csók zavarna, amelyiket nem tőlem kapta, kapja akkor is, ha már elvesztettem a jogot, hogy így érezzek. Képtelen vagyok ezzel mit kezdeni, holott talán úgy egyszerűbb volna neki és nekem is. Helyette hagyom, hogy egész "rosszabb" legyen, elébe megyek és semmi más nem jár a fejemben, amikor felül mögém, csak az, hogy ez így van rendjén. Hozzám tartozik, akkor is, ha annyi mindent követtem el ellene, úgy is, hogy annyit bántottam és annyi szenvedést okoztam neki. Boldogságot is tudtam adni. Tünékenyt, mintha csupán álom lett volna, de adtam és kaptam. Látom és érzem örömét, amit pusztán az vált ki, hogy eltalálta a piát. Apróságok, ez és megannyi más, de mind egy-egy kapocs a múlthoz, egymáshoz, s most, ahelyett, hogy elutasítanám, megragadom. Várom, hogy visszaüljön mögém, nem azért, hogy tovább mehessünk, hanem, hogy újfent belém kapaszkodjon. Nevetséges az az izgalom is, amit a puszta közelsége vált ki, de jól esik. Szükségem van arra, hogy ilyen közel üljön hozzám, hogy együtt igyunk. - Nem tudom - vallottam be félelemre vonatkozó kérdésére. - Talán szépítés, de inkább úgy mondanám, hogy óvatos vagyok. Lehet, hogy olykor túlságosan is - nevettem fel kurtán, holott pont a jelen helyzet miatt ebben semmi vicces sem volt. - De... tőled azt hiszem, félek - mondtam halkan, felé fordulva. Olyan közel volt az arca... Olyan jól esett a tekintetében barangolni és elveszni. Éppcsak rebben a szemem, amikor arról beszél, mi mindent tett még vele a múlt azon felül is, amiről eddig tudtam. Nem lenne szabad, tényleg nem, tudom jól, ezen a ponton viszont képtelen vagyok nemet mondani, akkor is, ha nincs kérés. Finoman nyúlok álla alá, döntöm homlokomat az övének, hogy aztán szemem lehunyva adjak neki egy képet. Egy morzsa, nem több. A félhomályba burkolt szoba közepén állt, még mindig menyasszonyi ruhájában. Ragyogott a boldogságtól, ahogy rám nézett... A következő évekkel későbbi: lélekszakadva rohanok haza hozzá a hírre, hogy várandós. Lassan eresztettem le kezem, de nem húzódtam el a közeléből. Éreztem a pia ízét a számban, ott volt finoman leheletében is. - A legcsodálatosabb nő vagy, Jane, akivel valaha találkoztam. - És gyanítottam, hogy ez nem fog változni, amíg élek. Mintha pecsétet nyomnék szavaimra, úgy csókolom meg, régi sebeket tépve fel, talán újakat nyitva meg. Nem tudom, mi lesz, vagy azt követően. Hosszú évtizedek óta most először hagyom figyelmen kívül a lehetséges jövőt és szorítom magamhoz helyette a jelent, ezt az egyetlen pillanatot, mintha nem létezne következő. Átadom neki magam és mindent, ami vagyok, tegyen belátása szerint. Olyan sok fájdalom után most örömöt akartam adni neki, bármit is jelentsen az, bármit is kérjen tőlem. A tiéd, megkapod, csak nyújtsd ki érte a kezed... Szeretem, szeretni is fogom, bármerre sodorjon minket az élet, bármit hozzon a hajnal.
//Ne haragudj, hogy ennyire elhúztam és záró is lett inkább emiatt. Köszönöm szépen a játékot és a sok-sok türelmet! ^^ <333//
Kezdőlap
Azta, elismerésem, és köszönöm! 
//
