A kérdését követő nevetést hallva csak mosolyogva ráztam meg a fejem, miszerint magam sem tudom, miért ácsorgunk még itt. Ő a tanító néni, én pedig gondoltam szófogadó nebuló leszek és azt csinálom, amit ő mond, nem menve elé a tanítási folyamatnak. Nem is kell hát kétszer mondani, egyből indulok utána, eleinte mögötte haladva, aztán a fákat elérve mellé kerültem, de nem bóklászva el túl messzire tőle. Egyrészt egyedül sem szívesen hagytam volna, másrészről meg azért mégiscsak igyekeztem jó színben feltűnni, a varázslat pedig teljesen új volt, ahogyan az érzés is, ki tudja, mikor érhet meglepetés ezzel kapcsolatban, jobb volt közel lenni ahhoz, aki tapasztalt már ebben. Fantasztikus érzés volt egyébként, ahogyan képes voltam játszi könnyedséggel kikerülni a fákat, átugrani a kidőlt törzseket. Alapjáraton nem az ügyességemben rejlik az erőm, hanem magában a fizikai erőmben, elég nagyra nőttem, hogy alapjáraton ne legyen ilyen könnyű a most bemutatott manővereket végrehajtani, így a magamfajtának külön élmény volt ezt is megtapasztalni. A vége meg aztán az lesz, hogy túlságosan rákapok a dologra és ha eltűnök, mindenki tudni fogja, hogy az erdőben keressenek, tuti versenyt futok a szarvasokkal. Na jó, ezt azért nem, de valóban leírhatatlan érzés volt mindent átélni. Az újabb kérdést hallva csak elmosolyodtam, aztán uccu neki, máris megindultam az őzek felé, akik érkezésemre egyből nekilódultak. Harcosként a gyorsaság sem az utolsó, egészen jó futónak mondhattam magam, ráadásul a szarvas lelkével kiegészülve nagyon is jó teljesítményt nyújtottam. Kissé ugyan szaporábban véve a levegőt, de cseppet sem fáradtan álltam végül meg Abigail mellet, amikor lejárt az idő. Annyira beleéltem magam a dologba, hogy kértem, próbáljuk ki mondjuk a hiúz lelkét is, szerencsére nem kellett sokáig kérlelnem és máris minden neszt képes voltam kiszúrni és meghallani. Ez is szokatlan élmény volt, álmomban sem gondoltam volna, hogy az erdőben ennyiféle neszezés hallható! Ez mondjuk elsőre sok volt, nem is bírtam ki végig, hiszen nem ehhez a halláshoz voltam hozzászokva, így a hiúz lelkét nem használtam ki az utolsó pillanatig. Így is kellőképpen lemerültem a tanulási folyamat végére, visszafelé azonban még elregéltem neki, milyen lelkeket lehet még megidézni és milyen hatással vannak az Őrzőre. Örömmel fogadtam a felajánlását, hogy fussunk még össze párszor gyakorolni, kifejezetten hálás voltam neki, amiért időt szakított rám, ezt pedig nem volt rest vele is megosztani, amint az elköszönés pillanatához közeledtünk.
// Én is nagyon szépen köszönöm, meg hogy időt szakítottál rám! <333 //
:: heart cry :: ( csak mert a VH-s játékból kifelejtődött, és szerintem annyira passzolt oda is... O.O )
Miután kikértem Solomon véleményét arról, amiről egyedül képtelen lettem volna olyan döntést hozni, hogy aztán este elégedetten aludjak, utam ismét az egyetemre vezetett vissza – akár vele, vagy a társasága nélkül. Tekintve, hogy a hetet az egyetem gyengélkedőjén töltöttem, amelyik őrző nem esett kómába, volt elég ideje, hogy megjegyezze az ábrázatomat ennyi idő után, meg amúgy is tudtak róla, hogy még jövök – kicseszés lett volna határozatlan időre bent tartatni velük Solomon Gyermekét. Most viszont, mielőtt felkerestem volna a leszármazottamat, előbb egy őrzőt csíptem el, megköszönni a segítségüket és fáradozásukat, és jelezni... nem is raboljuk tovább az idejüket. Összeszedni való holmim nem volt, mert nem úgy kerültem ide, a vértől szennyes, szakadt ruhám sem kell már senkinek, helyette valami sebtiben előkerített ruhában indultam a gyengélkedő felé, néhány férfiruhával a kezemben. - Kop-kop. - nyitok be egy röpke kopogást követően a szobába, mielőtt lehuppannék a szomszédos ágyra. - Készülj, kölyök, megyünk. Ezekre még szükséged lehet. - nyújtottam át neki a ruhaneműket, amik lehet, nem a legdivatosabb darabok, és méretben sem feltétlenül passzolnak, de a semmitől még így is jobbak. - Bírsz sétálni? - teszek fel még egy utolsó kérdést, ezen túl azonban, ha kérdez, sem válaszolok, mert... nemsokára úgy is eljön az ideje. Csak előbb keressünk valami csendesebb, nyugodtabb helyet, ami nem zsong az őrzők energiáitól. Tudom, bár gondunkat viselték, ők is szeretnének mielőbb megszabadulni tőlünk, hogy inkább a sajátjaikra koncentrálhassanak. Ha Zachariah saját lábon jön, akkor kényelmes tempóban lépdelek mellette, ha nem bír... hát, akkor támogatom, vagy még rosszabb esetben vállra kapva viszem. Pár napja élet és halál peremén táncoltunk, mit nekünk méltóság? Sétánk közben próbálok valami kiesebb, nyugodtabb helyet találni, de úgy tűnik, megint csak a botanikus kertben kötünk ki, most azonban az erdőszél helyett inkább az üvegház felé intek, vegyük arra az irányt, majd ha már bent vagyunk, az emelt falú medence szélén foglalok helyet. - Azt hiszem, sejted, miért vagyunk most itt. Nem igaz? - pillantok rá, akár ő is helyet keresett magának közben, akár földbe gyökerezett lábakkal áll, ahol hagytam.
Habár eleinte morogtam azon, mikor közölték, mennyi ideje voltam kiütve, rá kellett jönnöm, hogy ez a legkevesebb. Mert legalább élek. Ezt pedig Neki köszönhetem elsősorban. Másodsorban apámnak, aki behozott ide és még az atyai pofonokkal várat magára. Baszki, mit fogok ezért én kapni... nagyapától meg a párját! Remek időszaknak nézek elébe, nem lehetne, hogy most megkapjam mindkettőtől a nevelő-törődő "simogatást" és egyszerre gyógyuljam le a jelenlegi sérülésekkel? Rohadt unalmas ez az alagsor különben, meg a négy fal, nem tudom, ki és miért lát benne fantáziát, hogy ide betörjön, mikor nincs itt semmi érdekes... - Leszámítva a kis vöröst, akinek a felbukkanása azért vitt némi színt a hányatott-hátrahagyott időszakomba (már nekem, ő lehet, pokolba kívánt a dumámmal együtt), mígnem ismét felbukkant Ő. Ahogy ez előtt, úgy most sem kérdeztem semmit, de tekintetem beszédes volt, ahogy pillantásommal illettem kopogását követően és kissé értetlenül pislogtam szavára. - O...oké. - Nyúltam a túlméretes póló és épp-csak-jó farmer felé. Farkas voltam, mióta csak eszemet tudom a fenevaddal együtt fekszem és kelek, hát nem csináltam divatkrízist a kapott darabokból és magamra öltésükből. Egy pillanatig sem ellenkeztem akaratával; hogy is tehettem volna? - Mint egy reumás tacskó... de megoldom! - Húzódik szolid, magamhoz képest igencsak visszafogott félsódéros vigyor képemre, mely még így is sokkal őszintébb, igazabb, mint amit Alignak ejtett felé bábként használva engemet.
Nem túloztam különben szavaimmal, s bár benyögtem a lassú ütemű sétánk közben, hogy volt már rosszabb, tényleg ne parázzon ezen, azért a végére erősen kételkedtem már én magam is szavamban. Szerintem még az öreg se ver el soha ennyire, pedig ő aztán nem csinál morális problémát egy-két nevelő célzatú, farkascibálós történetből! Ő nem szól, én nem kérdezek ezen felül különben, csak mikor úgy hiszem, épp másfelé figyel, sandítok irányába, lesem lépteit lopva, mint szerelmetes kiskamasz. Annyiszor eljátszottam már a gondolattal, hogyan festhet, miként nézhet ki... Kísértett, védett lázálmaimban, álmodtam vele, szidtam, átkoztam, szerettem, menekültem hozzá gyermeki fohásszal, s talán még rajzoltam is róla tejfogas kisfarkas koromban...! Lassú mozdulatok közepette ereszkedem le mellé, tisztes távolságban tőle, bár egy pillanatra az is megfordul fejemben, pofátlanság egy szintre helyeznem magam vele, jobban illenék, hogy előtte a földön foglaljak helyet. Onnét még jobban rá is látnék erre a kedvesen szigorú ábrázatra, mit felölt arca. - Akad pár tippem. De akkor ezek szerint nem álmodtam... valóban Te vagy az? - Inkább sikerül bizonytalan, gyermeteg kérdésre mondatom vége, semmint igazáról meggyőződötten határozott kijelentésre, ahogy mellé lopva sandítok a mellettem ülő felé a végtelenül békés, szinte már festői üvegházi idill közepette.
- Reumás tacskó... még mindig jobb, mint a tacskóbénulásos... - ejtettem el komolytalanul, ha már úgy is gerinctáji problémák miatt töltöttük egymás társaságában az elmúlt egy hetet a gyengélkedőn – többek közt. Mondjuk biztos emlékezetes lenne az is, ahogy fókajárásba végigküzdjük magunkat a botanikuskerten, de... nem. Akármennyire is próbált meggyőzni, azért néha-néha vetettem rá egy aggódó pillantást, tényleg bírja-e a sétát, vagy csak a férfiegó meg a büszkeség szól belőle, de mentségére legyen szólva, ha nem is egyhamar, de csak célba értünk. Jó gyerek, megérdemli a pihenést. Ül! - Nos... bár a test már rég nem az, amiben még nagyapádhoz, Anatole-hoz volt szerencsém hamvas kis kölyökfarkas korában, de... - teszem a kezem a szívemre - Aki idebent van, az még mindig ugyanaz a lélek. Szándékosan nem személyt mondtam, hisz hol volt az már, amikor több száz évvel ezelőtt erre jártam? Mennyivel tapasztalatlanabb, naivabb, bizonytalanabb voltam sok téren, és hazugság lenne azt állítani, hogy azóta nem változtam, mert igenis változtam... külsőre, belsőre egyaránt. - Tudod... apáddal már terveztük ezt a találkozást, de álmomban sem gondoltam volna, hogy pont így fog megvalósulni. De hát tudod, hogy van ez, az ember tervez... a felsőbb erők meg felülbírálják az egészet. - jegyeztem meg eltűnődve, ahogy a tekintetem mellettem elterülő víztükrön pihent meg néhány pillanatig... hogy aztán az ifjú farkas felé fordulva folytassam. - Végig szemtanúja voltál az eseményeknek? Vagy csak részletekbe engedett Atyám fivére betekintést nyerned? - jön a soron következő kérdésem, hisz Emmának a mai napig elképzelése sincs arról, hogy én okoztam a sérüléseit a Vörös Hold megszállása alatt, előtte pedig William sem igazán emlékezett arra, mi is történt valójában. Zachariah-nak azonban szólnia sem kellett, pusztán a tekintete is kellően beszédesnek bizonyult, hogy feltámadjon bennem a gyanú – ezúttal más volt, mint a korábbiak. Megint más volt... Félek belegondolni, jövőre mi vár ránk, Alignak kreativitásának mik a határai? Mert bár nem arról volt híres, de... mégis?
Halk, nevetős "hehh" hagyta el számat megjegyzése kapcsán, miközben tartva magamat a szavamhoz, mely szerint köszönöm, de magam is megoldom a dolgot, lépdeltem ráérős tempóban általam ismeretlen útcélunk felé. - Lássuk be, valóban több ebben a férfiegó és az abból fakadó makacs kitartás, semmint a tényleges sétálgathatnék. De jövök, mert Ő hív magával. Tényleg ő az vajon? Helyet foglalva egyetlen érdemi kérdésben sikerül ezt szóban is feltenni neki, válaszát hallgatva pedig - észre sem veszem - kissé oldalt billentett fejjel, szinte már kölyökfarkasokat idéző kajla gesztussal hallgatom. Talán még szám is eltátom kissé bután, mint aki előtt ott hever a világ titka; s ezzel a hasonlattal talán nem is tévedek akkorát. - Apa tud rólad és cseszett szólni?! - Ragadom meg a lényeget szavaiból, de persze kapcsolok menten, tarkómat vakarva meg tompítva kissé felcsattanásom élén: - Mármint... gondolom megvolt rá az oka, de azért mégis. - Sütöm le pillantásomat, mert tudom, odakívánkozna még valami a mondat végére, de azzal mégse hozakodhatok elő, hogy "Nagy fanod vagyok, kilenc évesen beléd is voltam zúgva picit azt hiszem!" vagy hasonlók. Aprót szusszanva emésztgetem a kapott információkat az üvegházi idillben, nem is tekintek fel rá, csak bólintok kérdésére, fintort vágva. - Mindennek tanúja voltam. - Magamhoz képest komoly az ábrázatom, mikor végre ismét felé emelem tekintetemet, ültemben is felé fordulok testemmel féloldalasan immáron. - És ennek hála rohadtul nem szeretnék védőszellem lenni idővel, marhára nem kényelmes! - Ciccenek, bennem meg felhorkan az öreglány, mondván, nem tudom én, mi a jó. De nézze már el nekem, hogy kiakadok picit a tényen, hogy képtelen voltam a saját testemet irányítani úgy, ahogy azt én akartam! Nem voltam hozzá elég erős, hogy felül kerekedjek megszállómon... - Őszintén sajnálom. - Bukik ki belőlem az őszinte szópárosítás, ahogy kék tekintetem az indiai vonásokkal megáldotton nyugtatom. - Most jön majd az a rész, hogy kimossák a fejemből az egészet?
- Kegyetlen az élet, kölyök. - húzódik mosolyra a szám őszinte reakciója hallatán, de amikor kapcsol és megtoldja a mondandóját, csak egyetértően bólintok. Igen, nos, mondhatjuk így is... Miattam. - Nagyszerű... ahogy sejtettem. - sóhajtok fáradtan, oldalra sandítva a fiúra, ahhoz képest, hogy miken kellett átmennie, még egészen jól is tartja magát. - Sajnálom, hogy idén te lettél a „szerencsés nyertes”. Most megdorgálhatnálak, hogy apád egyáltalán miért hagyta, hogy áprilisban egyáltalán a város közelébe gyere, de... akkor valószínűleg egy másik leszármazottam járt volna pórul helyetted. - igaz, ő megúszta volna, az én szemszögemből azonban sokat nem osztott vagy szorzott volna a dolog. - Olyan védőszellem, mint amilyen Alignak lenne, én sem... - csóváltam meg a fejem - Én egyszer szívesen kipróbálnám. Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet, annyira meg csak nem fárasztó valaki mást segíteni, mint hogy mindent magad csinálj. Bár... embere válogatja, meg az legalább biztos. - nyilvánítottam ki a véleményemet a téma kapcsán, mielőtt valami komolyabbhoz értünk volna. A sajnálatra csak legyintek, amikor azonban meghallom a kérdését, fürkésző tekintettel kezdem az arcát figyelni. - Csak ha Te ezt szeretnéd. - felelem nemes egyszerűséggel, nem kell arról tudnia, hogy már a Teremtőjével is konzultáltam a téma kapcsán. Viszont mégiscsak az ő terhe, amennyiben nem szeretné... csak mondania kell. - Ha viszont megbirkózol az emlékekkel, akkor szeretném a hallgatásodat kérni a létemet... kilétemet illetően. Apád előtt már felfedtem magam korábban, így vele nyugodtan, de ha megtudom, hogy mások is tudomást szereztek a titkomról, és hozzád vezetnek vissza a szálak... - azt hiszem, nem kell túlzottan riogatnom, trollok vagyunk, gondolom van kellő fantáziája arról, milyen sanyarú sors várna rá. Sőt... még rosszabb is, ha rájövök. - Másfelől, ha megtartod az emlékeidet, hamarosan úgy is újra találkozunk, valószínűleg. Már terveztem egy ideje, hogy ellátogatok hozzátok Anchorage-ba, csak arra vártunk, hogy az április után rendeződjön a helyzet. - bizony, hamarosan úgy is viszontlátjuk egymást, még ha nem is rohanok ész nélkül a szomszéd városba... Előbb épüljön fel az is, akit magammal vinnék. - Nos, hogy döntesz?
Lemondóan legyintek arra, hogy sajnálja. Van ez így, hogy olykor az élet jól seggbe ba... szóval értitek! Már gyanúsan jól ment a sorom bő húsz éve, szóval úgy is mondhatnám: ideje volt. - Nem vagyok már kölyök, hogy szárazdajkát játsszon mellettem. - Jegyzem meg apám kapcsán csendes, finom morranással szavamban. Az aggódás lehet az övé, de a hátsómért én felelek jó ideje, s nem lesz ez másként szerintem esetünkben sem Pascallal, amint betölti a százat. Persze, azt előbb meg is kell érni, ahogy apa mondogatja mindig intőn. Neki is, nekem is. Megrázkódnak vállaim a finom, hangtalan kacajtól, mit szavai váltanak ki Alignak, meg úgy a védőszellemek kapcsán, s felhorkan bennem az öreglány. Hogy nem lehet fárasztó? Próbálná meg ezt a suhancot (értsd: engem) kordában tartani olykor...! - Mrs. Wickes - Mutattam fejem felé, nem azért, mert hülye lennék, hanem hogy értse, akad itt "kullancs" Alignak nélkül is, köszönöm szépen! - azt üzeni, jól válaszd majd meg, ki legyen a szerencsés, ha erre vetemednél. - Oké, nem egészen így fogalmazott, de a finomított verziója ez a bennem elhangzó fortyogásnak lehetetlen viselkedésem mélységeiről. Kérdéseire válaszolok, készséggel és minden kétely nélkül, ugyanakkor az én kérdőjeles mondataim is hasonlóan nyíltak, nincs bennük félsz, pusztán tényszerű, számomra logikusnak tűnő gondolatok kinyilatkoztatásai. Puhatolózás, mégis merre tartunk ebben a beszélgetésben. Csak ha én úgy szeretném... fasza! Dehogy szeretném! Vagy mégis? Egyszerűbb lenne minden, kétségtelen, ha megmaradna mesealaknak a másik, mégis vonzó, hogy oly titok tudásának lehetek birtokosa, mint apám, s nagyapám is talán. Hogy elmondhatom idővel a leszármazottaknak, bezzeg én még láttam őt, találkoztam vele, mikor újra errefelé járt... Tekintetem az üvegház cifra növényeire vándorol róla merengésem közepette, de süket ettől még nem leszek. Szavai elérnek, nagyokat bólogatok közepette. - Ez csak természetes. - Mondom a kilétének titka kapcsán. Szerintem Pascal még hülyének is nézne, ha előállnék a dologgal! Hannah szintúgy, de neki amúgy se mondanék ilyesmit, már csak nagytestvéri genyózásból sem. Csak akkor tekintek vissza Rá, mikor szavainak fenyegető mögöttese kúszik felém. Mosolytalan ábrázatom, s tekintetem nem üzen hasonlót vissza, tudom én a helyemet a sorban, de azért van egy erőteljes "Kösz a megelőlegezett bizalmat..." tartalma a hirtelen mozdulatnak, mely hajkócolós-hajamba túró kézmozdulatba torkollik egy hangosabb sóhaj keretében, hallgatva a továbbiakat. - Azt, hogy... remélem a következő találkozásunk békésebb lesz. - Húzódik félsódéros, suta mosoly képemre szinte már kölykös lelkesedéssel, ahogy felé tekintek, kékjeimmel az ő tekintetét lesve, keresve.
- Nem, valóban nem vagy. De attól neki még 300 évesen is a kölyke maradsz, és még ha nem is mondja, ugyanúgy aggódni fog érted, ha bajod esik. - feleltem elnézően, azt hiszem, ez valami olyasmi képesség, amit nem lehet kinőni, vagy levetkőzni, ha valakiben eleve megvan. Ettől függetlenül persze még nagy a kísértés, hogy a jövő áprilist megbeszéljem Solomonnal, tartsa rövidpórázon az oldalbordáit, biztos ami biztos. Nem akarom pont én megölni valamelyik hozzátartozóját... leszármazottamat. - Ó... Üdvözletem, Mrs. Wickes. - fojtottam el egy mosolyt, így hát nem csoda, hogy annyira ellene van a fiú a védőszellem létnek, képzelem, milyen zsúfolt lehetett egy testen három léleknek osztoznia. Mondjuk még mindig sokkalta jobban járt az említett hölggyel, mint a helyi Alfa drága kisfiaméval, itt legalább nevelő célzattal munkálkodik az öreglány, ahogy tippelem, nem a kőkemény bosszú hajtja, hogyan csinálja ki idegileg a kiszemeltjét. - Hogy találtatok egymásra? Te választottad őt, vagy ő téged? Mióta? Vagy miért...? - kérdezek rá, mert érdekel, hogyan is értette a szavait, amiket továbbított – jól válasszam meg, mert tényleg egy életre szól, és náluk is teljes a boldogság, nagy a „szerelem”, vagy jól válasszam meg, mert utána szívhatok szerencsétlen két lábon járó hordozómmal egyetemben... Másrészt pedig kíváncsi vagyok, ki is valójában a leszármazottam szárnysegédje. Igaz, szinte nem is ismerem, de ahogy Zachariah beszél róla, már szimpatiks az öreglány, arról nem is beszélve, hogy ahogy tapasztaltam, manapság egész ritka, hogy valaki védőszellemet tudhasson magáénak. Igaz, akinek van, biztos az sem feltétlen dicsekszik vele. Látom, hogy vacillál, dilemmázik a döntés kapcsán, és nekem eszem ágában sincs sürgetni. Én ráérek, annyira mindenképp, amíg megfontolja magában – jó, nyilván holnap hajnalig nem biztos, hogy szeretném őrizni vele az üvegházat, de eddig talpraesett kölyöknek tűnt, csak el tudja dönteni rövidebb idő alatt is, hogy kér-i ezt a tudást útravalónak, vagy inkább a könnyebb utat választja. Dönt, még hajnal előtt én pedig hálás mosollyal bólintok a szavaira. - Biztos vagyok benne, hogy az lesz. - még ha valami családi balhé is kerekedne belőle, nem hiszem, hogy sok energiába telje rendet teremteni úgy, hogy ők ketten már tudják, kivel is állnak szemben, és a Fairbanksi felhozatalhoz képest messze jólneveltebbek és illemtudóbbak. Még egy Vörös Holdhoz hasonló esemény meg csak nem lesz a közeljövőben, ha már épp, hogy túl vagyunk rajta, nem csak minket, Őt is kimeríthette.
Mostanában kevés az olyan alkalom amikor egymagam mozdulok ki a városba. Ha egyedüllétre vágyom, általában inkább otthon maradok. Különös, hogy mióta belevetettem magam a gyógyításba, azóta valahogy a saját lelkem is gyógyul. A kishúgom még mindig ott mosolyog valahol az emlékeim közt, minden nap gondolok rá azóta is, de már nem kínzón, inkább kedves dolgok jutnak eszembe. Különös, hogy a kert is egy ilyen hely, emlékeztet rá, hogy amikor kicsi volt, sokat játszottunk ott, és milyen gyakran szedtünk virágokat a nagynénénknek, ami aztán a nappalit díszítette. Sok időt töltök a kertben, ez tagadhatatlan, az lett az otthonomban a béke szigete, egy hely ahonnan ki tudok zárni minden problémát. Na jó, nem mindet, mert a múltkor meztelencsigák rohamozták meg az eper palántákat, azelőtt pedig levéltetvek telepedtek meg az egyik kedvenc bokromon. Tanulom a házi praktikákat, hogy hogyan kerülhetem el a kártevőket, vegyszerek nélkül. Meg persze folyamatosan újabb és újabb növényeket szerzek be. Így jöttem el ide, a botanikus kertbe. Korábban nem is tudtam, de néha tartanak itt virág vásárokat is, így gondoltam kipróbálom, hátha találok valami különlegességet. Vagy ha azt nem, akkor legalább egy szép helyen telik a délután. Csak pár kisebb asztalnál vannak kitelepülve az üvegház előtt az árusok, mindenféle érdekességgel és egy csomó palántával, virághagymával. Meg is tetszett néhány, bájos fehér virág. Holland íriszt vettem, és pár zacskó vegyes, színes mezei virágmagot, ügyelve rá, hogy őshonosak legyenek. Egy másik asztalnál a kannavirágok közt válogatok, ezek kellően különlegesnek tűnnek. De ezek a futórózsák is nagyon tetszenek, kár, hogy olyan messzire kell nyújtózni érte! - Bocsánat! - ahogy nézelődtem, a kosarammal véletlenül megböktem a mellettem álló fiatal lányt. gyorsan ellenőrzöm a kosár tartalmát, hogy nem borítottam-e ki belőle valamit, de úgy tűnik minden megvan: a magok, a virág hagymák, egy termosz a kamillateával, és a könyvem is. Magammal hoztam, hátha találok egy szimpatikus padot, ahol tovább olvasgathatom Miss Tapsi legújabb kalandjait. Körülbelül egy hete van a könyvesboltokban, így érthető módon nem ez lesz a következő mesefilmek témája, de jobb felkészülni rá, hátha ezzel is lesz majd dolgom. Plusz, nem szégyellem bevallani, hogy mindig nagy örömmel lapozgatom ezeket a történeteket, valahogy kedvesen mutatnak rá a gyerekeket is érintő mindennapi kérdésekre: hogyan kell bekötni a cipőt, és ha a nagyinak születésnapja van, milyen ajándék éri a legtöbbet (természetesen a mese tanulsága az, hogy ami szívből jön, és saját keze munkája, annak örülnek a legjobban). A gyors rendeződés után ismét a lányra pillantok, majd barátságosan elmosolyodok. - Ha valami különlegeset keresel, ott a szélső pultnál van pár egzotikus virág is.
A gyakornok élete nem csak játék és mese, úgy tűnik. Ismét Fairbanks utcáit róttam, de ezúttal feladatot is kaptam a repjegyem mellé, amit komolyan vettem. Való igaz, hogy plasztikai sebészek voltunk, de ettől még voltak olyan esetek, amik felkészülést kívántak Bruno részéről is, én pedig lelkes tanoncként szívesen segítettem neki bármilyen helyzetben. Éppen ezért rám hárult a kutatás része a dolognak, az egyetemi könyvtárban találtunk egy könyvet, ami hasznunkra vált volna a műtétet illetően, csak volt egy kis bibi vele. Sajnálatos módon nem tudtuk kikölcsönözni, így kedvenc dokibácsim közbenjárásának hatására a kezembe nyomtak egy repjegyet és kaptam két napot, hogy megszerezzem a könyvben található összes anyagot és eljuttassam a klinikára. Azzal szórakoztattam magam, hogy titkosügynöknek képzeltem önnönmagam, miközben a könyvtár felé baktattam. Erre rá is ment a délelőttöm, hogy kikerestem a könyvben a műtéthez szükséges információkat, kiszűrve a lényegtelen tényeket. Kusza jegyzeteket írtam a füzetembe, melyik oldalról melyik bekezdést másoljam ki, melyik ábra lehet hasznos, lábjegyzeteket fényképeztem le. Túl voltam a negyedik kávémon is mire végeztem ezzel, majd eltöltöttem egy kellemes órát a fénymásoló mellett. Közben sebesen jártak az ujjaim a telefonom kijelzőjén, természetesen Zack kapta az üzeneteim sokaságát, a legkülönbözőbb témákat felölelve. Na jó, csak egyet, de azt alaposan. Miután úgy ítéltem meg, hogy elég információt kisajtoltam a könyvből, kimentem friss levegőt szívni a könyvtár elé, hogy múljon valamennyire a fejfájásom, amit a hirtelen sok tudományos tény okozott. Nem volt nálam gyógyszer, úgyhogy a levegőre kellett hagyatkoznom, hogy kitisztítja a fejem. A homlokomat dörzsölgetve sétáltam egy kört, amikor kiszúrtam, hogy virágvásár van a botanikus kertben. Körvonalazódott bennem egy ötlet, így gyorsan kikerestem a térképen, merre is van a kert és elindultam oda gyalog. Bár apu azt mondta, hogy nem tartozok neki (még több) köszönettel, azért elhatároztam, hogy szerválok egy virágot a lakásunkba. Odaérve elcsodálkoztam a növények szépségén és a színes forgatagon. Egy pohár kávéval a kezemben sétálgattam az asztalok között, nézelődtem, érdeklődtem és hallgattam a szófoszlányokat, amik elhangzottak a kavalkádban. Éppen egy fehér virág levelein simítottam végig, amikor valaki meglökött. Úgy tűnik, hogy Fairbanks ilyen lökdösős sztorikat tartogatott a számomra. -Semmi gond -legyintettem a hölgy irányába. Nem különösebben akadtam fel az ilyeneken és harcos kedvemben sem voltam kivételesen. Talán csak kifárasztott az utazás és a kutatás. Már fordultam volna vissza a növényhez, amikor a mellettem álló lány elmosolyodott és megszólalt. Gyerünk Dora, varázsold magad kedvessé, hisz ő sem tűnik veszélyesnek! Bólintottam a szavaira, hirtelen fel sem fogva, hogy miről beszél, pörgött az agyam. Mintha már hallottam volna a hangját valahol, de nem ugrott be hirtelen, hogy hol. -Igazán? És melyiket ajánlod? -kérdeztem komolyan érdeklődve. Egy pillantást vetettem a kosárkájára, úgy tűnt, hogy ért valamennyire a növényekhez, én pedig szívesen vettem volna bármilyen tanácsot. -Apunak keresek valami ajándékot, úgy is közeledik az apák napja, megérdemel egy szép, de igénytelen növényt. Tettem egy lépést oldalra, hogy ne zavarjuk meg a vásárlókat a beszélgetésünkkel. Kedvesnek tűnt a lány, én pedig nyitottam felé. Megosztottam vele, hogy apu mennyire nem tud vigyázni a növényekre, közben fel sem tűnt, hogy kerültem a neve kimondását, olyan természetesen jött a számra az apu szócska. Közben pedig végre beugrott, hogy honnan ismerős, így a gondolatmenetemet megszakítva rákérdeztem. -Te nem az a rádiós hölgy vagy? Akinek van az a Mental Tea című műsora? Istenem, de bunkó vagyok -csaptam a homlokomra, majd átvettem a bal kezembe a kávémat, hogy be tudjak mutatkozni a lánynak. -Dora vagyok, szoktam hallgatni azt a műsort, amikor kocsival jövök a városba. Mosolyogva nyújtottam felé a kezem, hogy illendő legyen a bemutatkozásunk. Talán nem a lökdösős sztorik lesznek többségben, hanem a híres emberekbe futok bele itt történet. Írók, edzők, műsorvezetők…
Egészen kellemes időnk van, semmi eső, semmi szél. A nap is kellemesen ontja ránk a meleget, de egyből eszembe is jut, hogy talán kellett volna valami fényvédő, mert ilyenkor a legkönnyebb leégni is. Különösen, ha valaki olyan fehérbőrű, mint én. A kalaphoz meg még korán van, az otthon maradt, csak a kertészkedéshez szoktam felvenni mostanában. Azt is inkább azért, mert a fejemben él egy kedves kép, hogy az igazi vérbeli háziasszonyok szép fonott szalmakalapban, kosárral a karjukon járják a konyhakertet és összeszedik ami épp frissen érett, zamatos gyümölcs vagy zöldség. Hát, legalább a kosaram velem van. Amivel persze egyből meg is sikerül böknöm a mellettem álló lányt. Bólintok, örülök neki, hogy nem szívta mellre ezt a kis balesetet, ám ahelyett, hogy tovább állnék, inkább ajánlok neki egy másik pultot. - Hát, az attól függ, hogy hová szánod, vagy mit szeretnél. Virágot, vagy fűszernövényt, gyógynövényt… kint vagy bent tartod majd. - mosolyogva billentem oldalra a fejem, és megigazítom kicsit a hajamba tűzött napszemüveget. - Oh, az apukádnak. Nos, akkor… igazából, az előző kérdések még mindig állnak. - röviden kuncogok, és kicsit széttárom a karjaim. - Azt már tudjuk, hogy édesapád nem nagyon szeret a növényekkel foglalatoskodni. Van kertetek? Vagy lakásban lenne a virág? - érdeklődök, hogy tudjak neki tanácsot adni. Közben már persze azon gondolkodom, hogy mit ajánljak, esetleg valami szép szobanövényt, különleges levelekkel, vagy talán valami hasznosabbat. Vannak például egészen érdekes kis bokrok is, a homoktövissel még én is szemezgettem, bár az talán nem eléggé igénytelen ezen az éghajlaton. Talán valami málna féle? Láttam itt olyat is, aminek sárga a gyümölcse. De kiszakít a lány a gondolkodásból, és csak zavartan elmosolyodok. - De, igen. Ne butáskodj, nem igazán szoktak felismerni. Pláne nem a műsor miatt. - átveszem a másik kezembe a kosarat én is, és kezet fogok vele. - Bianca Giles. Örülök, ha szoktad hallgatni, az igazat megvallva sosem tudom, hogy tetszik-e az embereknek a műsor, vagy csak mi élvezzük a beszélgetéseket. - körbe pillantok röviden, hogy nem vagyunk-e útban valakinek, de úgy tűnik most kevesebben lettek, így nem baj ha egy kicsit még ennél a pultnál maradunk. - Gyakran jársz errefelé? A közelben laktok? - érdeklődök, nem azért, hogy faggassam a lányt, puszta kíváncsiság. - Azon gondolkodtam, hogy apukád szereti-e a bogyós gyümölcsöket. Van itt pár érdekesség, ha esetleg valami hasznosat adnál neki. - mutatok az említett “bokrok” felé. Inkább csak kis ágaknak tűnnek néhány levéllel, de pár hónap, és kivirulnak, kis szerencsével gyümölcsöt is hoznak.
Elgondolkodtam a kérdésén – végső soron én kértem segítséget és teljesen jogos volt az összes feltett kérdés. Hirtelen született ötlet volt a virágvásárlás, általában a legtöbb dolog így születik meg a fejemben, kitalálom és a megvalósításon később gondolkodok el. Lehet, hogy nem a legjobb metódus, de sültek már ki jó dolgok belőle, példának okáért, amikor betértem a Pitbe azon a hideg estén. Az is olyan ötlet volt, amit még mindig nem bántam meg, hiába voltak következményei a kedvenc pultosom személyében. De gondolatban vissza kellett térnem a virágokhoz és ehhez a kedvesnek tűnő lányhoz, így válaszoltam neki. -Most szereztünk nemrég egy csomó fűszernövényt, úgyhogy remélhetőleg abból nem lesz hiány. Virágra gondoltam, mert azok olyan szépek, nagy levelekkel, hogy tisztítsa a levegőt is -mosolyodtam el. Nem készültem fel ennyi kérdésre a csendes könyvtáras délelőttöm után, így a kávémba kortyoltam, hogy összeszedjem magam. -Van egy kiskertünk, de tóparti a ház, szóval nem biztos, hogy annyira érdemes lenne kiültetni oda. Bár, ki tudja, akár az is szóba jöhet, nem vagyok én semmi rossznak az elrontója. Őszintén, én csak azért jöttem ki, hogy kicsit pihenjek, szép virágokat lássak és ami tetszik, azt kifizessem. Problémásabbnak tűnt viszont hazavinni így, hogy repjegyem volt a szokásos bérelt autó helyett. Hm, ez legyen annak a Dora-nak a problémája, aki majd végre tud választani a növények sokasága között. -Hát, ha ez számít is valamit, nekem tényleg tetszik -vontam meg a vállam. Tényleg így volt, nem láttam értelmét, hogy valótlant állítsak. -Sőt, néha még nevetni is szoktam rajta, ami szerintem tök nagy pozitívum. Illetve, lehet tanulni is belőle, szóval hajrá Bianca, csináljátok még! Bár, ha elfogadsz egy tanácsot, akkor lehet érdemes lenne valami más platformra is feltölteni, úgy nagyobb lenne a műsor hallgatóinak a száma -én magam is lelkesebb hallgatója lennék a műsornak, hogyha nem csak Fairbanks környékén tudnám elcsípni az adást. Tény, hogy mostanában sokszor megfordultam errefelé és még tervezek is a jövőben, de az is igaz, hogy érdekelt volna több epizód a beszélgetős műsorból, baromi érdekes témákat ölelt fel minden egyes alkalommal. Simán lehet, hogy csak én nem kerestem eléggé. -Oh, mi? Nem, Anchorage népszámlálási statisztikáját növeljük, ott lakunk mindketten. Csak muszáj volt átugranom ide az egyetemi könyvtárba, illetve ősztől itt tervezek tanulni -rossz szokásom, hogy minden áldott alkalommal elpirulok, amikor a terveimről beszélek valakinek és ez most sem volt másként. Nem a legelőnyösebb tulajdonságom, de ez jutott. Majd konzultálok apuval, hogy tud-e rá valamit javasolni. Követtem a kezének mozdulatát a fejemmel és felcsillantak a szemeim a gondolatra, hogy saját kis áfonyabokrunk legyen. Bruno-val mindketten lelkesen ettük a gyümölcsöt, a nap bármely szakaszában. Tervben volt, hogy amikor szezonja lesz, akkor elmegyünk egy szedd-magad akcióra és telepakolunk több rekeszt áfonyával. De a saját bokor ötlete boldogsággal töltött el. -Persze! Gyakran összefutunk a konyhában apuval azért, hogy áfonyát vagy málnát együnk. Az elmúlt két hónapban -vagyis lényegében azóta, hogy beköltöztem- jelentősen javult apu gyümölcsevési szokása -kuncogtam. Éppen ezért a kiadásaink is nőttek, de legalább jó dolgokra költöttük a pénzt. Ki ne szeretne finomakat enni? -Mondjuk, a diétám mellett nem olyan meglepő, hogy apu is rákényszerül a gyümölcsevésre. Ki van tiltva a konyhából a hús. Nevetve a hajamba túrtam és Bianca-ra kacsintottam. Mai napig állandó vitatéma volt esténként, hogy mit és hogyan együnk, de általában én győztem a vegetáriánus kajáimmal. Bruno meg kikényszerült a kertbe sütögetni, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon bánja. Engem sem különösebben zavart, szerettem a tűz mellett üldögélni esténként. -De elég belőlem, ne haragudj, hajlamos vagyok sokat dumálni. Megkaptam már párszor… Meg igazából feltartani sem akarlak -a futó pillantásom alkalmával láttam, hogy van nála egy könyv és olyan emberként, aki imád olvasni, meg tudtam érteni, ha bele akar merülni egy jó történetbe. -Szóval, szerinted egy pici áfonyapalánta jó ötlet lenne? Az a helyzet, hogy repülővel vagyok és nem szeretném, ha nem engednék fel a gépre -húztam el a szám. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet ilyen messze virágvásárba keverednem? Hát, most már mindegy, állapítottam meg magamban.
Kedvesnek tűnik ez a lány, egy kicsit talán még hasonlítunk is. Én épp úgy elbámészkodtam, mint ahogyan ő, emiatt is történhetett ez a kis összekoccanás. Régen is szerettem a kertben eltölteni az időt, és ez csak még inkább előtérbe került mióta őrző lettem. Természetes, ha szeretek a növényekről diskurálni, és hol lenne alkalmasabb, mint itt a botanikus kertben. - Én épp a minap vettem egy nagyon kedves kis futó növényt, ha gondolod kereshetünk belőle. Én úgy tervezem, hogy egy-két év alatt körbe tudja futni a nappalit és a konyhát is. - mesélem mosolyogva, de nem teszem hozzá, hogy mindkét helyiség igen apró, így nem lesz nehéz dolga a virágnak. - Egy tóparton laktok? Nálatok még nem burjánzottak el a szúnyogok? Vagy a ti utcátokban is szokott járni ilyen füstölgő autó? - érdeklődök, mert a szomszédságomban járt már egyszer egy ilyen jármű, a szinte katasztrofális szúnyos helyzet miatt. Ki hitte volna, hogy ezek a kis bestiák ennyire bosszantóak tudnak lenni? szerencsére van rá ellenszer, körbe is ültettem a kertet mindenféle növénnyel amit elvileg nem kedvelnek, azóta meg lehet maradni. Plusz ott a szokásos: szúnyogriasztó füstölő, fáklya, és be is fújkálom magam ha délután odakint időzök. - Örülök. - mosolygok rá biztatóan, majd figyelmesen hallgatom amit mond. Mindig jó a visszajelzés, főleg ha önként és első kézből jön. - Köszönöm, ez jó ötlet. A weboldalon vissza lehet hallgatni, és van egy gyakornokunk, akinek elvileg az a dolga, hogy mindent feltöltsön spotify-ra, apple podcastre meg a többi helyre, de úgy tűnik még nem olyan önálló, mint hittem. - mosolyodok el halványan. Nem fogom leszúrni a kislányt, bizonyára sok a dolga, de azért az is igaz, hogy nem véletlen kapta ezt a feladatot. Tessék, lenne aki hallgatná. - Azt hittem ma már nem muszáj ilyen sokat utazni egy könyvtár miatt. - nem feszegetem túlzottan a kérdést, mert miért is ne jöhetne el így nyáron egy kicsit kirándulni? Oké, Anchorage elég messze van, de mégse a Holdon. - És mit fogsz tanulni? Van már helyed a kollégiumban, vagy még nem volt jelentkezés? Én is oda jártam, egészen jó az alumni program, a gólyáknak mindig segítünk berendezkedni. Várj csak… - kicsit túrok a táskámban, és előhúzok egy névjegyet - Ha elakadnál az adminisztrációban, hívj csak bátran. - már nem egy friss diáknak segítettem, igaz ők többnyire a régi barátok kisebb testvérei voltak, de ez nem azt jelenti, hogy ne tenném meg bármelyik gólya kedvéért. Emlékszem, annak idején nekem is úgy lett helyem a koleszban, hogy egy öregdiák ajánlott be. Kicsit odébb sétálunk közben, a kis bokor palántákhoz, magam is érdeklődve szemezgetek a málnákkal. Egy ilyen kis sárgát egészen biztos, hogy beszerzek magamnak! - A gyümölcs jó dolog, én is nagyon szeretem, főleg este nassolni. - aztán kicsit megtorpanok, még a mozdulat is félbe marad, pedig épp egy szimpatikus áfonyát mutattam volna neki. - Mármint vegetáriánus vagy, de ő nem? - ismerek olyat, aki hasonló élethelyzetben van. Bruno és a kis pártfogoltja, ők is épp ebben a cipőben járnak. Sőt, tó mellett laknak, ha minden igaz. Zavartan húzódik mosolyra a szám, mert valamiért elfog az az érzés, hogy hátha van egy közös ismerősünk. De nem akarok rárontani ezzel, mert mi van, ha tévedek? - Ugyan, ne butáskodj. Én ha bele lendülök, szinte be sem áll a szám. - még mindig próbálom össze terelni a gondolataimat, és csak bólintok, mint aki álmodozásból tért vissza a valóságba. - Áfonyát. Igen, persze. - terelgetem egy kicsit odébb, és már mutatok is rá arra, ami nálam is van a kertben - Ez egészen igénytelen fajta. Viszont nem tudom, hogy felengedik-e a repülöre. Gondolom igen, de… biztos nem vagyok benne. De végül is, mi bajuk lehetne egy ártatlan kis palántával? - vonok vállat tanácstalanul. Úgy tűnik, mégsem tudok neki segíteni, legalábbis ami a repülési szabályokat illeti, biztos nem.
Az ötletére megráztam a fejem, képtelenség, hogy Bruno örülne neki, hogyha az egész lakást körbefutná egy növény. Talán majd akkor szerzek egy ilyet, ha ismét saját lakásom lesz, de az még odébb van. Egyelőre tökéletesen meg voltam elégedve a jelenlegi helyzetemmel, ott legalább biztonságban éreztem magam. Még mindig rettegtem attól, hogy a betörőim rámtalálnak, így egyedül maradni sem mertem sokáig, valaki mindig tudott róla, hogy merre mászkálok. De ez most nem tartozott ide, úgyhogy újra a lány szavaira fókuszáltam. -Nem hiszem, hogy könnyen odaférne egy ilyen autó -kuncogtam. Közel s távol mi voltunk az egyetlen állandó lakói a területnek, nem hiszem, hogy emiatt küldtek volna ki szervezett szúnyogírtást. Az a nagy helyzet, hogy így két hónap után még nem tűnt fel, hogy lennének ilyen idegesítő állatok, általában pokrócba bugyolálva üldögéltem kint a teraszon vagy a vízparton. Talán csak szerencsés voltam. -Majd megkérdezem aput, hogy neki milyen bevált praktikája van -legyintettem végül, fogalmam sem volt, milyen választ adhatnék ennek a lánynak. -Oh… oh! Eszembe se jutott a weboldalt csekkolni, pedig így belegondolva milyen egyértelmű -csaptam a homlokomra. Mostanában annyi minden lekötötte az agyam, hogy nem maradt energiám logikusan gondolkozni. -Remélem nem kap nagy leszúrást a kis gyakornok, nem azért mondtam, nem akartam bajba keverni -hadartam gyorsan. -Kérlek… Én is gyakornokként tevékenykedtem a hétköznapokban, pontosan tudtam, hogy mennyi feladatot kapnak és mennyire rá tudnak izgulni arra, hogy minden tökéletesen menjen. De retorzió ne érje azért, amiért én ennyire figyelmetlen voltam. Hiányzott az a fránya gyógyszer, de elfelejtettem bedobni a táskámba indulás előtt, most meg már késő bánat. Nem válaszoltam a leányzó megjegyzésére, mert általában tényleg nem kell utazni ennyit egy könyv miatt, de ez most speciális eset volt, Bruno-t viszont nem tudták nélkülözni a klinikáról, én pedig kapva kaptam minden olyan alkalmon, amikor Fairbanks utcáit koptathattam a lábaimmal. Minél előbb kiismerem a várost, annál kevésbé kell szeptemberben másokra hagyatkoznom – a segítségkérés minden formáját elutasítottam. -Nagyon kedves vagy, de… -elvettem a felém nyújtott névjegykártyát és a táskámba dobtam. Nem bunkó akartam lenni, szimplán kávéval a kezemben nehezen tudtam volna szépen elrakni, így csak reménykedtem benne, hogy nem gyűrődik össze teljesen. -Szóval, tényleg jól esik az ajánlatod, de én levelezőre jelentkeztem. Anchorage-ban szeretnék továbbra is plasztikai sebészként gyakornokoskodni, úgyhogy ez a legegyszerűbb, ha távoktatásban végzem a dolgot. Jó, persze, így is nagyjából két hetente ide kell jönnöm a tanórákra, de nem hiszem, hogy emiatt fenntartanának nekem egy kollégiumi szobát, így valószínűleg majd hotelben alszok -vontam meg a vállam. Vagy majd alszok a repülőn, részletkérdés. -De tényleg nagyon jól esik, hogy beajánlanál. Mivel jobban nem tudtam lereagálni a dolgot, így a gyümölcsbokrok irányába tereltem a beszélgetést és a lépteinket is. Biztonságosabb talaj mindenképp, nem szerettem volna halálra untatni a lányt a bürokrácia szépségeivel, azzal, hogy hány kérelmet kellett benyújtanom a tanulmányaim efféle folytatására. Sokat. Kegyetlenül sokat. Ha Bruno nem segített volna bennük, valószínűleg kitéptem volna a hajam idegességemben, de így jár az, aki egyszerre két álmot kerget ugyanabban az életben. Okosabbnak kellett volna lennem. -Azért okosan fogyaszd, nem feltétlen tesz jót, ha közel a lefekvési idődhöz eszel ennyi gyümölcsöt -tört fel belőlem az orvosi énem. Csak egy apró jótanács, a kellemesebb éjszakák végett. Figyeltem, ahogy megtorpan, ennyire rosszat csak nem mondhattam neki, ám a kérdése után megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. -Pár éve az vagyok, igen -bólintottam. -Apu meg húsevő és a drága is, de eszem ágában sem lenne megváltoztatni őket, félre ne érts. Csak az a helyzet, hogy először nem kívántam a húsféléket, majd pedig borzasztóan rosszul lettem a szagától is. Éppen ezért van kitiltva a konyhából, mert… hát na, nem lenne túl kellemes futni a mosdóba, hogy kiadjam a gyomortartalmam. Úgyhogy van köztünk egy ilyen egyezmény, hogy nem főz húst, én meg nem reklamálok feleslegesen. Nem állítom, hogy az én étkezésem jobb lett volna apuénál vagy esetleg az övé rosszabb, szimplán csak így éreztem jól magam. És megint feleslegesen fecsegtem olyan dolgokról, ami valószínűleg nem is érdekelte a lányt, mégis hallgathatta a monológom. Szörnyű vagyok, tudom, nem kell bemutatni engem magamnak. -Engem egyáltalán nem zavar -kuncogtam és a szabad kezemmel kedvesen megsimítottam Bianca vállát. -De ne aggódj, megoldom, hogy felengedjék a palántát. Másnem szerzek egy újságpapírt és abba csomagolom bele. Tényleg nagyon köszönöm, hogy segítettél -mosolyodtam el és a kávémat az asztal szélére rakva a táskámba nyúltam, hogy elővegyem a pénztárcám. Feltett szándékom volt megvásárolni azt a kis áfonyát, amit a lány mutatott és közben normálisan el is tettem a névjegykártyáját. Elővettem egy címletet és immáron boldog növénytulajdonosnak vallhattam magam. Félénken pillantottam Bia-ra, majd összeszedtem a bátorságom és rákérdeztem. -Esetleg… meghívhatlak egy kávéra, amiért ilyen aranyos voltál velem? -zavartan eltűrtem egy tincset a hajamból és reménykedtem, hogy pozitív kimenetelű lesz a válasza irányomba.
- Akkor biztos, hogy apukádnak van valami különleges praktikája amivel távol tartja a szúnyogokat. - bólintok egyetértésben. Vannak mindenféle alternatív megoldások, a szúnyog űző növényeken át a permetezésig minden. De legjobb, ha az ember már fel sem veszi a csipkedésüket, ha nem vakarod hamarabb szabadulsz. Nekem nyáron olyan szokott lenni a lábam mintha a pestis rágná éppen… kevés az önuralmam, én bizony ha viszket, megvakarom! - Ugyan, a legtöbben azt sem tudják, hogy van weboldalunk. Ha érdekel egy-egy téma mélyebben is, néhány vendég szokott cikkeket is küldeni amiket szintén ott osztunk meg a blogon. - öröm olyasvalakivel találkozni aki hallgatja a műsorunkat. Pedig néha már azt mondatja velem az önbizalomhiány, hogy inkább hagyni kéne az egészet. Aztán innen-onnan csak jön néha egy kis pozitív visszajelzés. - Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg, szerintem leülök vele, és átnézzük a feladatait, priorizálunk egy kicsit meg ilyesmi. Nem akartam leszúrni, ne aggódj. - inkább szerencsés, hogy így derült ki, hogy talán túl van terhelve a kislány. Persze az is lehet, hogy csak nem áll a szorgalom magaslatán, de akkor meg nem bízok rá fontosabb feladatokat, marad neki a kávé főzés, és keresünk mellé egy agilisabb gyakornokot is. Vagy juniort, még nem tudom, ez attól függ mit találunk majd az irodában. - Értem. Szóval plasztikai sebész leszel? - bólintok a magyarázatra, és a fejemben forognak tovább a fogaskerekek. - Hát, akkor esetleg valamelyik diákcsoporttal érdemes összeismerkedned, ők biztos tudják, hogy hol vannak jó hotelszobák, közel a sulihoz. - hotelekben annyira nem vagyok járatos. A kollégium után albérletbe mentem, onnan meg a kisházba most nemrég, szóval eddig elkerült ez a téma, nem kellett hotelt keresnem még senkinek sem. Akik látogatóba jöttek régi barátok vagy távoli rokonok, ők is többnyire nálam húzták meg magukat a kanapén (vagy én aludtam a kanapén). A kis gyümölcsbokrok közt otthonosan mozgok, nem olyan rég választottam ki azt is, ami az én kertemet ékesíti. Már egész jól meg tudom őket különböztetni még így is, hogy alig pár csenevész levélke van rajtuk. - Köszönöm a tanácsot, majd igyekszem mértékkel fogyasztani. - nem mintha egyébként habzsolnék vagy ilyesmi. De jobb a békesség, majd figyelek rá, hogy mikor mit és mennyit eszek. Az éjszaka közepén legjobb, ha semmit, de bevallom néha akkor tör rám a falhatnék. Nem tehetek róla, erre a célra mindig van otthon pisztáciás fagyi, és egy kis mandulás puffancs is. Ha gyötör az álmatlanság, cukorral pusztítom a szervezetem, csak, hogy még nehezebben tudjak aztán elaludni. Amikor a táplálkozásról mesél, elmosolyodok. Szóval van apu, és van egy “drága” is. Kedves, hogy így említi, valahogy különlegesebbnek és őszintébbnek érzem mint a manapság gyakran hallott cica és nyuszi becenevek. - Sajnálom, hogy ilyen rosszul leszel a hústól. Biztos nem volt könnyű, mire erre rájöttél. Biztos rengeteg klassz receptet ismersz! Meg az is szerencse, hogy otthon is megvan a támogatás, így legalább ott nem kell feszengened. - abból amit elmondott, már majdnem biztos vagyok benne, hogy ő az a Dora, akiről már Bruno mesélt. Egyre több részlet kezd passzolni a kirakósból. A kora is stimmel, az is, hogy egy tó partján élnek, az is, hogy plasztikai sebész szeretne lenni és gyakornok, meg a vega étrend is. Nem vagyok egy Sherlock Holmes, de ez azért nekem is gyanús, a jó értelemben. - Mióta működik ez a rendszer nálatok? - kérdezek vissza, csak, hogy biztos lehessek. Ha azt mondja születése óta, akkor kapufa, de ha nem olyan rég, akkor már csak az a nagy kérdés, hogy hogyan is lett Brunoból apu. Vagy ez egy olyan részlet az életéből amit eddig nem osztott meg velem? Nem mintha muszáj lenne, de fura lenne. Megvárom míg kifizeti a növényt, meg be is csomagolják neki. Én is veszek egy sárga málnát, ha már ennyire izgatja a fantáziám, majd a lány felé nyújtok egy zacskóval a most vásárolt vegyes, mezei virág magokból. - Ajándék. - teszem hozzá, mert nagyon kedvesnek tűnik, és ezt még elrontani sem tudják, igénytelen ahogy korábban mondta. A mezőkön minden segítség és gondoskodás nélkül burjánzanak ezek a szépségek. Kamilla, margaréta, meg a társai, csupa bájos színes virág, amiktől vidám lesz a környezet. - Mit szólnál, ha én hívnálak meg téged? - kérdezek vissza mosolyogva - Tudod… van egy olyan érzésem, hogy van egy közös ismerősünk, és ha ez így van, sose bocsátanám meg magamnak, ha nem hívnálak meg egy teára. - már többször is szóba került a beszélgetéseink során egy kedves kis kávézó, nem messze a házamtól, ahol nagyon finom, különleges tea keverékeket is árulnak. Ha pedig Dora az a Dora, akkor még küldhetek is vele egy kis csomaggal, és nem kell tovább áradoznom róla a telefonba.
-Köszönöm, hogy szidás helyett segíted őt -mosolyodtam el hálásan. Sok ember elfelejti, hogy valaha ő is volt kezdő, hogy ő sem tudott mindent elsőre, hogy neki is segíteni kellett. És mivel én is hasonló cipőben jártam, kifejezetten tudtam értékelni, hogy Bianca is inkább abba a típusba tartozik, aki inkább elmagyarázza még egyszer, minthogy emiatt kirúgjon valakit. Az élet apró örömei. Több ilyen kedves ember kellene a világba, talán akkor egy sokkal szebb és nyugodtabb hely lenne, de valószínűleg erre mondaná a drága, hogy megint naiv vagyok. Tudom. -Ez nem is hülyeség -hogy nekem nem jutott eszembe a diákcsoport! Látásból már ismertem a hokisokat és ők is megjegyeztek maguknak engem szerintem egy életre, de valahogy nem jutott eszembe, hogy hasznos is lehet ez a kapcsolat. Mindenesetre, instán megvan a legtöbb, másnem írok ott nekik egyet, hogy milyen tanácsuk van. -Legtöbbször online szoktam keresni valami hotelt, általában bejön a dolog, de kerültem már így is rossz hotelbe. Borzasztó volt. De igazad van, hátha a helyiek tudnak valami okosságot mondani, hogy melyik helyet kerüljem el, meg melyik környéket -kuncogtam. Tény és való, hogy kinézetre nem én vagyok a világ legfélelmetesebb teremtménye, viszont ahogyan a kedvenc mondásom is tartja: kicsi a bors, de erős. Jót tesznek a rendszeres edzések az esti karidóval kiegészítve. -A mértékletesség fontos dolog, viszont arra sem árt odafigyelni, hogy lefekvés előtt két órával már ne nagyon egyen az ember cukros dolgokat. Sok esetben ez felelős a rémálmokért -nézz magadra Theodora, milyen szépen osztogatsz kéretlen tanácsokat! Álszent vagyok, tudom. Sosem követem a saját tanácsaimat, apuét több-kevesebb sikerrel, de még mindig nem aludtam normálisan – hogy a gyógyszert ne is említsem, nem kell tudnia róla senkinek. Magyaráztam még Bianak arról, hogy én mit eszek és a többiek mennyire furán tudnak nézni rám, amikor ők a méretes adag hús nélkül nem hajlandóak enni, de szerencsére elfogadták és nem akarjuk meggyőzni egymást az ellenkezőjéről. Kivételesen úgy éreztem, hogy végre jó embereket választottam magam köré. -Döcögős út volt valóban, de azóta szerencsére jobban érzem magam -sóhajtottam. Nem akartam azokra az estékre gondolni megint, amikor a rosszullét küszöbén állva gondolkoztam, hogy miért vagyok ennyire szarul. Elég volt egyszer átélni. -Van egy pár nagyon bevált receptem, egyszer, ha Anchorageban jársz, akkor ugorj be hozzánk, főzök neked valami finomat. Általában van otthon több rekesz friss zöldség, szóval valami jó kis kaját bármikor össze tudok dobni -mosolyodtam el szélesen. Szívből jött az invitálás, Bia aranyosnak tűnt, én meg nem vagyok önző (dehogynem), így szívesen vendégül láttam volna őt, apuval meg majd lemeccselem a dolgot. -Egyébként nagyjából kettő vagy három hónapja? Nem számolom igazán. Azzal foglalatoskodtam inkább, hogy megvegyem a kinézett növényt, valóban kiváló apák napi ajándéknak gondoltam. Jó helye lesz a fűszerkertben és reméltem, hogy apu is örülni fog neki. Boldogan fizettem ki a kért összeget és vidáman fordultam Bia felé, türelmesen megvárva, amíg megvette a saját növénykéjét. Könnyes szemmel pillantottam a kezében tartott zacskóra, majd az arcára. Annyira jól esett a gesztusa! Mellőzve a szokásos zavarom, gondolkodás nélkül magamhoz öleltem a lányt pár pillanat erejéig. Mert szimplán megérdemelte. És talán, de csak talán… tudja pótolni a kígyók helyét. Szükségem lett volna egy barátnőre, akivel megoszthatom a lányos dolgaimat, de ezt nem vallhattam be senkinek. Ezért csak meghívni akartam őt egy kávéra – a koffeintúladagolás szótári képén amúgy is én szerepelek. -Azt, hogy majd leverekedjük, ki fizet végén -nevettem fel. Figyelmesen hallgattam a szavait, majd elgondolkodva összehúztam a szemöldököm. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki lehet a mi közös ismerősünk. A rendőrbácsim? Zack, mert annyiszor van ide fuvarja? Esetleg Jackson, aki azon az egyetemen tanított, ahova Bianca is járt? Netalántán Brunora gondolt? Az utóbbi időszakban összeszedtem pár új ismerőst, így ötletem sem volt, hogy kire gondolhat. Nagyjából bárkire. -Ha nem gond, akkor indulás előtt felhívnám aput, hogy mi a helyzet -megígértem még indulás előtt Brunonak, hogy rendszeresen bejelentkezek és beszámolok neki arról, hogy hogyan áll a kutatás. Meg arról is, hogy mikor merre járok, nagyobb biztonságban éreztem magam akkor, ha tudott róla. Megvártam Bianca válaszát, majd a táskámból előkotortam a telefonom. A névjegyzékbe belépve rányomtam Bruno számára és kihangosítottam a hívást. Nem zavart, ha látja a lány, hogy kit hívok, de könnyebb volt így tartani a telefont, mint a fülemhez nyomva. Pár csöngés után meghallottam apu hangját és megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mielőtt beszélni kezdtem. -Szia apu! Végeztem mára a könyvtárban, sikerült egy csomó infót összeszednem és lefűztem őket egy mappába, úgyhogy elvileg minden rendben lesz. Azóta eljöttem az egyetemről sétálni egyet, kellett egy kis levegő és összefutottam egy kedves lánnyal is -a növényvásárlást nem említettem neki, meglepetésnek szántam a dolgot. -Arra gondoltunk, hogy beülnénk egy kávéra, ugye nem gond? Elvileg van közös ismerősünk is, szóval csak az a kérdésem, hogy elengedsz vele? -pislogtam reménykedve a telefonra, hiába tudtam, hogy nem látja, majd mosolyogva Biara emeltem a tekintetem.
Épp két műtét között tartottam egy kis szünetet, amikor megcsörrent a telefonom, látva azonban, hogy Dora keres, egyből felvettem, reménykedve, hogy minden rendben van vele. - Szia Dora! - köszöntem bele, majd hallgattam a beszámolóját elégedetten elkönyveltem, hogy meg is lesz a hétvégi olvasnivalóm. Az egyik, mert akad még néhány kutatás az előtt a bizonyos műtét előtt, de jobb szeretek időben felkészülni az ilyenekre. - Arra figyelj, hogy ne lépd át a poggyász meg súlykorlátot a repülésnél, szeretnek akadékoskodni miatta. Más nem hiszem, hogy kellene a könyvtárból, de ha mégis, majd igyekszem időben szólni. - mondjuk holnap már jön vissza, nekem pedig elég sűrű a mai nap, úgyhogy nem valószínű, hogy ilyesmitől kéne tartania – Persze, érezd jól magad! Vagyis… várj, közös ismerős? Mondd, hogy nem valami orvos és nem a kórházban vagy… - fűztem hozzá óvatosan, tudva, hogy Fairbanksben jóval több vérfarkas él, mint a mi városunkban. A lányt ismerve pedig tuti, hogy legalább 1-2-be belebotlik, pusztán véletlenből, mert úgy vonzza őket, mint a mágnes – ahogy a bajt is, szóval annyira nem alaptalan a félelmem. Amikor viszont meghallom azt a bizonyos ismerőst beköszönni a beszélgetésbe, egészen sikerül meglepniük! - Te vagy az, Bia? Szia! Nézzenek oda, milyen kicsi a világ! Érezzétek jól magatokat, én nem is zavarok tovább, úgy is mennem kell vissza… Sziasztok! - az utolsó szavakat már egészen sietve hadarom, miközben kopogtatnak az ajtómon, igen, én is érzékeltem, hogy idő van, valószínűleg elő is készítették a következő pácienst a műtéthez, és nem kéne annyira megcsúszni, hogy estig túlórázzunk.
Kezdőlap
<333 //
