A kérdését követő nevetést hallva csak mosolyogva ráztam meg a fejem, miszerint magam sem tudom, miért ácsorgunk még itt. Ő a tanító néni, én pedig gondoltam szófogadó nebuló leszek és azt csinálom, amit ő mond, nem menve elé a tanítási folyamatnak. Nem is kell hát kétszer mondani, egyből indulok utána, eleinte mögötte haladva, aztán a fákat elérve mellé kerültem, de nem bóklászva el túl messzire tőle. Egyrészt egyedül sem szívesen hagytam volna, másrészről meg azért mégiscsak igyekeztem jó színben feltűnni, a varázslat pedig teljesen új volt, ahogyan az érzés is, ki tudja, mikor érhet meglepetés ezzel kapcsolatban, jobb volt közel lenni ahhoz, aki tapasztalt már ebben.
Fantasztikus érzés volt egyébként, ahogyan képes voltam játszi könnyedséggel kikerülni a fákat, átugrani a kidőlt törzseket. Alapjáraton nem az ügyességemben rejlik az erőm, hanem magában a fizikai erőmben, elég nagyra nőttem, hogy alapjáraton ne legyen ilyen könnyű a most bemutatott manővereket végrehajtani, így a magamfajtának külön élmény volt ezt is megtapasztalni. A vége meg aztán az lesz, hogy túlságosan rákapok a dologra és ha eltűnök, mindenki tudni fogja, hogy az erdőben keressenek, tuti versenyt futok a szarvasokkal. Na jó, ezt azért nem, de valóban leírhatatlan érzés volt mindent átélni.
Az újabb kérdést hallva csak elmosolyodtam, aztán uccu neki, máris megindultam az őzek felé, akik érkezésemre egyből nekilódultak. Harcosként a gyorsaság sem az utolsó, egészen jó futónak mondhattam magam, ráadásul a szarvas lelkével kiegészülve nagyon is jó teljesítményt nyújtottam. Kissé ugyan szaporábban véve a levegőt, de cseppet sem fáradtan álltam végül meg Abigail mellet, amikor lejárt az idő. Annyira beleéltem magam a dologba, hogy kértem, próbáljuk ki mondjuk a hiúz lelkét is, szerencsére nem kellett sokáig kérlelnem és máris minden neszt képes voltam kiszúrni és meghallani. Ez is szokatlan élmény volt, álmomban sem gondoltam volna, hogy az erdőben ennyiféle neszezés hallható! Ez mondjuk elsőre sok volt, nem is bírtam ki végig, hiszen nem ehhez a halláshoz voltam hozzászokva, így a hiúz lelkét nem használtam ki az utolsó pillanatig. Így is kellőképpen lemerültem a tanulási folyamat végére, visszafelé azonban még elregéltem neki, milyen lelkeket lehet még megidézni és milyen hatással vannak az Őrzőre. Örömmel fogadtam a felajánlását, hogy fussunk még össze párszor gyakorolni, kifejezetten hálás voltam neki, amiért időt szakított rám, ezt pedig nem volt rest vele is megosztani, amint az elköszönés pillanatához közeledtünk.

:: heart cry ::
( csak mert a VH-s játékból kifelejtődött, és szerintem annyira passzolt oda is... O.O )

Miután kikértem Solomon véleményét arról, amiről egyedül képtelen lettem volna olyan döntést hozni, hogy aztán este elégedetten aludjak, utam ismét az egyetemre vezetett vissza – akár vele, vagy a társasága nélkül. Tekintve, hogy a hetet az egyetem gyengélkedőjén töltöttem, amelyik őrző nem esett kómába, volt elég ideje, hogy megjegyezze az ábrázatomat ennyi idő után, meg amúgy is tudtak róla, hogy még jövök – kicseszés lett volna határozatlan időre bent tartatni velük Solomon Gyermekét.
Most viszont, mielőtt felkerestem volna a leszármazottamat, előbb egy őrzőt csíptem el, megköszönni a segítségüket és fáradozásukat, és jelezni... nem is raboljuk tovább az idejüket. Összeszedni való holmim nem volt, mert nem úgy kerültem ide, a vértől szennyes, szakadt ruhám sem kell már senkinek, helyette valami sebtiben előkerített ruhában indultam a gyengélkedő felé, néhány férfiruhával a kezemben.
- Kop-kop. - nyitok be egy röpke kopogást követően a szobába, mielőtt lehuppannék a szomszédos ágyra.
- Készülj, kölyök, megyünk. Ezekre még szükséged lehet. - nyújtottam át neki a ruhaneműket, amik lehet, nem a legdivatosabb darabok, és méretben sem feltétlenül passzolnak, de a semmitől még így is jobbak.
- Bírsz sétálni? - teszek fel még egy utolsó kérdést, ezen túl azonban, ha kérdez, sem válaszolok, mert... nemsokára úgy is eljön az ideje. Csak előbb keressünk valami csendesebb, nyugodtabb helyet, ami nem zsong az őrzők energiáitól. Tudom, bár gondunkat viselték, ők is szeretnének mielőbb megszabadulni tőlünk, hogy inkább a sajátjaikra koncentrálhassanak.
Ha Zachariah saját lábon jön, akkor kényelmes tempóban lépdelek mellette, ha nem bír... hát, akkor támogatom, vagy még rosszabb esetben vállra kapva viszem. Pár napja élet és halál peremén táncoltunk, mit nekünk méltóság?
Sétánk közben próbálok valami kiesebb, nyugodtabb helyet találni, de úgy tűnik, megint csak a botanikus kertben kötünk ki, most azonban az erdőszél helyett inkább az üvegház felé intek, vegyük arra az irányt, majd ha már bent vagyunk, az emelt falú medence szélén foglalok helyet.
- Azt hiszem, sejted, miért vagyunk most itt. Nem igaz? - pillantok rá, akár ő is helyet keresett magának közben, akár földbe gyökerezett lábakkal áll, ahol hagytam.

Habár eleinte morogtam azon, mikor közölték, mennyi ideje voltam kiütve, rá kellett jönnöm, hogy ez a legkevesebb. Mert legalább élek. Ezt pedig Neki köszönhetem elsősorban. Másodsorban apámnak, aki behozott ide és még az atyai pofonokkal várat magára. Baszki, mit fogok ezért én kapni... nagyapától meg a párját! Remek időszaknak nézek elébe, nem lehetne, hogy most megkapjam mindkettőtől a nevelő-törődő "simogatást" és egyszerre gyógyuljam le a jelenlegi sérülésekkel?
Rohadt unalmas ez az alagsor különben, meg a négy fal, nem tudom, ki és miért lát benne fantáziát, hogy ide betörjön, mikor nincs itt semmi érdekes... - Leszámítva a kis vöröst, akinek a felbukkanása azért vitt némi színt a hányatott-hátrahagyott időszakomba (már nekem, ő lehet, pokolba kívánt a dumámmal együtt), mígnem ismét felbukkant Ő.
Ahogy ez előtt, úgy most sem kérdeztem semmit, de tekintetem beszédes volt, ahogy pillantásommal illettem kopogását követően és kissé értetlenül pislogtam szavára.
- O...oké. - Nyúltam a túlméretes póló és épp-csak-jó farmer felé. Farkas voltam, mióta csak eszemet tudom a fenevaddal együtt fekszem és kelek, hát nem csináltam divatkrízist a kapott darabokból és magamra öltésükből.
Egy pillanatig sem ellenkeztem akaratával; hogy is tehettem volna?
- Mint egy reumás tacskó... de megoldom! - Húzódik szolid, magamhoz képest igencsak visszafogott félsódéros vigyor képemre, mely még így is sokkal őszintébb, igazabb, mint  amit Alignak ejtett felé bábként használva engemet.

Nem túloztam különben szavaimmal, s bár benyögtem a lassú ütemű sétánk közben, hogy volt már rosszabb, tényleg ne parázzon ezen, azért a végére erősen kételkedtem már én magam is szavamban. Szerintem még az öreg se ver el soha ennyire, pedig ő aztán nem csinál morális problémát egy-két nevelő célzatú, farkascibálós történetből!
Ő nem szól, én nem kérdezek ezen felül különben, csak mikor úgy hiszem, épp másfelé figyel, sandítok irányába, lesem lépteit lopva, mint szerelmetes kiskamasz. Annyiszor eljátszottam már a gondolattal, hogyan festhet, miként nézhet ki... Kísértett, védett lázálmaimban, álmodtam vele, szidtam, átkoztam, szerettem, menekültem hozzá gyermeki fohásszal, s talán még rajzoltam is róla tejfogas kisfarkas koromban...!
Lassú mozdulatok közepette ereszkedem le mellé, tisztes távolságban tőle, bár egy pillanatra az is megfordul fejemben, pofátlanság egy szintre helyeznem magam vele, jobban illenék, hogy előtte a földön foglaljak helyet. Onnét még jobban rá is látnék erre a kedvesen szigorú ábrázatra, mit felölt arca.
- Akad pár tippem. De akkor ezek szerint nem álmodtam... valóban Te vagy az? - Inkább sikerül bizonytalan, gyermeteg kérdésre mondatom vége, semmint igazáról meggyőződötten határozott kijelentésre, ahogy mellé lopva sandítok a mellettem ülő felé a végtelenül békés, szinte már festői üvegházi idill közepette.

- Reumás tacskó... még mindig jobb, mint a tacskóbénulásos... - ejtettem el komolytalanul, ha már úgy is gerinctáji problémák miatt töltöttük egymás társaságában az elmúlt egy hetet a gyengélkedőn – többek közt. Mondjuk biztos emlékezetes lenne az is, ahogy fókajárásba végigküzdjük magunkat a botanikuskerten, de... nem.
Akármennyire is próbált meggyőzni, azért néha-néha vetettem rá egy aggódó pillantást, tényleg bírja-e a sétát, vagy csak a férfiegó meg a büszkeség szól belőle, de mentségére legyen szólva, ha nem is egyhamar, de csak célba értünk. Jó gyerek, megérdemli a pihenést. Ül!
- Nos... bár a test már rég nem az, amiben még nagyapádhoz, Anatole-hoz volt szerencsém hamvas kis kölyökfarkas korában, de... - teszem a kezem a szívemre - Aki idebent van, az még mindig ugyanaz a lélek.
Szándékosan nem személyt mondtam, hisz hol volt az már, amikor több száz évvel ezelőtt erre jártam? Mennyivel tapasztalatlanabb, naivabb, bizonytalanabb voltam sok téren, és hazugság lenne azt állítani, hogy azóta nem változtam, mert igenis változtam... külsőre, belsőre egyaránt.
- Tudod... apáddal már terveztük ezt a találkozást, de álmomban sem gondoltam volna, hogy pont így fog megvalósulni. De hát tudod, hogy van ez, az ember tervez... a felsőbb erők meg felülbírálják az egészet. - jegyeztem meg eltűnődve, ahogy a tekintetem mellettem elterülő víztükrön pihent meg néhány pillanatig... hogy aztán az ifjú farkas felé fordulva folytassam.
- Végig szemtanúja voltál az eseményeknek? Vagy csak részletekbe engedett Atyám fivére betekintést nyerned? - jön a soron következő kérdésem, hisz Emmának a mai napig elképzelése sincs arról, hogy én okoztam a sérüléseit a Vörös Hold megszállása alatt, előtte pedig William sem igazán emlékezett arra, mi is történt valójában. Zachariah-nak azonban szólnia sem kellett, pusztán a tekintete is kellően beszédesnek bizonyult, hogy feltámadjon bennem a gyanú – ezúttal más volt, mint a korábbiak. Megint más volt... Félek belegondolni, jövőre mi vár ránk, Alignak kreativitásának mik a határai? Mert bár nem arról volt híres, de... mégis?

Halk, nevetős "hehh" hagyta el számat megjegyzése kapcsán, miközben tartva magamat a szavamhoz, mely szerint köszönöm, de magam is megoldom a dolgot, lépdeltem ráérős tempóban általam ismeretlen útcélunk felé. - Lássuk be, valóban több ebben a férfiegó és az abból fakadó makacs kitartás, semmint a tényleges sétálgathatnék. De jövök, mert Ő hív magával. Tényleg ő az vajon?
Helyet foglalva egyetlen érdemi kérdésben sikerül ezt szóban is feltenni neki, válaszát hallgatva pedig - észre sem veszem - kissé oldalt billentett fejjel, szinte már kölyökfarkasokat idéző kajla gesztussal hallgatom. Talán még szám is eltátom kissé bután, mint aki előtt ott hever a világ titka; s ezzel a hasonlattal talán nem is tévedek akkorát.
- Apa tud rólad és cseszett szólni?! - Ragadom meg a lényeget szavaiból, de persze kapcsolok menten, tarkómat vakarva meg tompítva kissé felcsattanásom élén:
- Mármint... gondolom megvolt rá az oka, de azért mégis. - Sütöm le pillantásomat, mert tudom, odakívánkozna még valami a mondat végére, de azzal mégse hozakodhatok elő, hogy "Nagy fanod vagyok, kilenc évesen beléd is voltam zúgva picit azt hiszem!" vagy hasonlók. Aprót szusszanva emésztgetem a kapott információkat az üvegházi idillben, nem is tekintek fel rá, csak bólintok kérdésére, fintort vágva.
- Mindennek tanúja voltam. - Magamhoz képest komoly az ábrázatom, mikor végre ismét felé emelem tekintetemet, ültemben is felé fordulok testemmel féloldalasan immáron.
- És ennek hála rohadtul nem szeretnék védőszellem lenni idővel, marhára nem kényelmes! - Ciccenek, bennem meg felhorkan az öreglány, mondván, nem tudom én, mi a jó. De nézze már el nekem, hogy kiakadok picit a tényen, hogy képtelen voltam a saját testemet irányítani úgy, ahogy azt én akartam! Nem voltam hozzá elég erős, hogy felül kerekedjek megszállómon...
- Őszintén sajnálom. - Bukik ki belőlem az őszinte szópárosítás, ahogy kék tekintetem az indiai vonásokkal megáldotton nyugtatom.
- Most jön majd az a rész, hogy kimossák a fejemből az egészet?

- Kegyetlen az élet, kölyök. - húzódik mosolyra a szám őszinte reakciója hallatán, de amikor kapcsol és megtoldja a mondandóját, csak egyetértően bólintok. Igen, nos, mondhatjuk így is... Miattam.
- Nagyszerű... ahogy sejtettem. - sóhajtok fáradtan, oldalra sandítva a fiúra, ahhoz képest, hogy miken kellett átmennie, még egészen jól is tartja magát.
- Sajnálom, hogy idén te lettél a „szerencsés nyertes”. Most megdorgálhatnálak, hogy apád egyáltalán miért hagyta, hogy áprilisban egyáltalán a város közelébe gyere, de... akkor valószínűleg egy másik leszármazottam járt volna pórul helyetted. - igaz, ő megúszta volna, az én szemszögemből azonban sokat nem osztott vagy szorzott volna a dolog.
- Olyan védőszellem, mint amilyen Alignak lenne, én sem... - csóváltam meg a fejem - Én egyszer szívesen kipróbálnám. Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet, annyira meg csak nem fárasztó valaki mást segíteni, mint hogy mindent magad csinálj. Bár... embere válogatja, meg az legalább biztos. - nyilvánítottam ki a véleményemet a téma kapcsán, mielőtt valami komolyabbhoz értünk volna. A sajnálatra csak legyintek, amikor azonban meghallom a kérdését, fürkésző tekintettel kezdem az arcát figyelni.
- Csak ha Te ezt szeretnéd. - felelem nemes egyszerűséggel, nem kell arról tudnia, hogy már a Teremtőjével is konzultáltam a téma kapcsán. Viszont mégiscsak az ő terhe, amennyiben nem szeretné... csak mondania kell.
- Ha viszont megbirkózol az emlékekkel, akkor szeretném a hallgatásodat kérni a létemet... kilétemet illetően. Apád előtt már felfedtem magam korábban, így vele nyugodtan, de ha megtudom, hogy mások is tudomást szereztek a titkomról, és hozzád vezetnek vissza a szálak... - azt hiszem, nem kell túlzottan riogatnom, trollok vagyunk, gondolom van kellő fantáziája arról, milyen sanyarú sors várna rá. Sőt... még rosszabb is, ha rájövök.
- Másfelől, ha megtartod az emlékeidet, hamarosan úgy is újra találkozunk, valószínűleg. Már terveztem egy ideje, hogy ellátogatok hozzátok Anchorage-ba, csak arra vártunk, hogy az április után rendeződjön a helyzet. - bizony, hamarosan úgy is viszontlátjuk egymást, még ha nem is rohanok ész nélkül a szomszéd városba... Előbb épüljön fel az is, akit magammal vinnék.
- Nos, hogy döntesz?

Lemondóan legyintek arra, hogy sajnálja. Van ez így, hogy olykor az élet jól seggbe ba... szóval értitek! Már gyanúsan jól ment a sorom bő húsz éve, szóval úgy is mondhatnám: ideje volt.
- Nem vagyok már kölyök, hogy szárazdajkát játsszon mellettem. - Jegyzem meg apám kapcsán csendes, finom morranással szavamban. Az aggódás lehet az övé, de a hátsómért én felelek jó ideje, s nem lesz ez másként szerintem esetünkben sem Pascallal, amint betölti a százat. Persze, azt előbb meg is kell érni, ahogy apa mondogatja mindig intőn. Neki is, nekem is.
Megrázkódnak vállaim a finom, hangtalan kacajtól, mit szavai váltanak ki Alignak, meg úgy a védőszellemek kapcsán, s felhorkan bennem az öreglány. Hogy nem lehet fárasztó? Próbálná meg ezt a suhancot (értsd: engem) kordában tartani olykor...!
- Mrs. Wickes - Mutattam fejem felé, nem azért, mert hülye lennék, hanem hogy értse, akad itt "kullancs" Alignak nélkül is, köszönöm szépen! - azt üzeni, jól válaszd majd meg, ki legyen a szerencsés, ha erre vetemednél. - Oké, nem egészen így fogalmazott, de a finomított verziója ez a bennem elhangzó fortyogásnak lehetetlen viselkedésem mélységeiről.
Kérdéseire válaszolok, készséggel és minden kétely nélkül, ugyanakkor az én kérdőjeles mondataim is hasonlóan nyíltak, nincs bennük félsz, pusztán tényszerű, számomra logikusnak tűnő gondolatok kinyilatkoztatásai. Puhatolózás, mégis merre tartunk ebben a beszélgetésben.
Csak ha én úgy szeretném... fasza! Dehogy szeretném! Vagy mégis? Egyszerűbb lenne minden, kétségtelen, ha megmaradna mesealaknak a másik, mégis vonzó, hogy oly titok tudásának lehetek birtokosa, mint apám, s nagyapám is talán. Hogy elmondhatom idővel a leszármazottaknak, bezzeg én még láttam őt, találkoztam vele, mikor újra errefelé járt...
Tekintetem az üvegház cifra növényeire vándorol róla merengésem közepette, de süket ettől még nem leszek. Szavai elérnek, nagyokat bólogatok közepette.
- Ez csak természetes. - Mondom a kilétének titka kapcsán. Szerintem Pascal még hülyének is nézne, ha előállnék a dologgal! Hannah szintúgy, de neki amúgy se mondanék ilyesmit, már csak nagytestvéri genyózásból sem.
Csak akkor tekintek vissza Rá, mikor szavainak fenyegető mögöttese kúszik felém. Mosolytalan ábrázatom, s tekintetem nem üzen hasonlót vissza, tudom én a helyemet a sorban, de azért van egy erőteljes "Kösz a megelőlegezett bizalmat..." tartalma a hirtelen mozdulatnak, mely hajkócolós-hajamba túró kézmozdulatba torkollik egy hangosabb sóhaj keretében, hallgatva a továbbiakat.
- Azt, hogy... remélem a következő találkozásunk békésebb lesz. - Húzódik félsódéros, suta mosoly képemre szinte már kölykös lelkesedéssel, ahogy felé tekintek, kékjeimmel az ő tekintetét lesve, keresve.

- Nem, valóban nem vagy. De attól neki még 300 évesen is a kölyke maradsz, és még ha nem is mondja, ugyanúgy aggódni fog érted, ha bajod esik. - feleltem elnézően, azt hiszem, ez valami olyasmi képesség, amit nem lehet kinőni, vagy levetkőzni, ha valakiben eleve megvan. Ettől függetlenül persze még nagy a kísértés, hogy a jövő áprilist megbeszéljem Solomonnal, tartsa rövidpórázon az oldalbordáit, biztos ami biztos. Nem akarom pont én megölni valamelyik hozzátartozóját... leszármazottamat.
- Ó... Üdvözletem, Mrs. Wickes. - fojtottam el egy mosolyt, így hát nem csoda, hogy annyira ellene van a fiú a védőszellem létnek, képzelem, milyen zsúfolt lehetett egy testen három léleknek osztoznia. Mondjuk még mindig sokkalta jobban járt az említett hölggyel, mint a helyi Alfa drága kisfiaméval, itt legalább nevelő célzattal munkálkodik az öreglány, ahogy tippelem, nem a kőkemény bosszú hajtja, hogyan csinálja ki idegileg a kiszemeltjét.
- Hogy találtatok egymásra? Te választottad őt, vagy ő téged? Mióta? Vagy miért...? - kérdezek rá, mert érdekel, hogyan is értette a szavait, amiket továbbított – jól válasszam meg, mert tényleg egy életre szól, és náluk is teljes a boldogság, nagy a „szerelem”, vagy jól válasszam meg, mert utána szívhatok szerencsétlen két lábon járó hordozómmal egyetemben... Másrészt pedig kíváncsi vagyok, ki is valójában a leszármazottam szárnysegédje. Igaz, szinte nem is ismerem, de ahogy Zachariah beszél róla, már szimpatiks az öreglány, arról nem is beszélve, hogy ahogy tapasztaltam, manapság egész ritka, hogy valaki védőszellemet tudhasson magáénak. Igaz, akinek van, biztos az sem feltétlen dicsekszik vele.
Látom, hogy vacillál, dilemmázik a döntés kapcsán, és nekem eszem ágában sincs sürgetni. Én ráérek, annyira mindenképp, amíg megfontolja magában – jó, nyilván holnap hajnalig nem biztos, hogy szeretném őrizni vele az üvegházat, de eddig talpraesett kölyöknek tűnt, csak el tudja dönteni rövidebb idő alatt is, hogy kér-i ezt a tudást útravalónak, vagy inkább a könnyebb utat választja.
Dönt, még hajnal előtt én pedig hálás mosollyal bólintok a szavaira.
- Biztos vagyok benne, hogy az lesz. - még ha valami családi balhé is kerekedne belőle, nem hiszem, hogy sok energiába telje rendet teremteni úgy, hogy ők ketten már tudják, kivel is állnak szemben, és a Fairbanksi felhozatalhoz képest messze jólneveltebbek és illemtudóbbak. Még egy Vörös Holdhoz hasonló esemény meg csak nem lesz a közeljövőben, ha már épp, hogy túl vagyunk rajta, nem csak minket, Őt is kimeríthette.

Mostanában kevés az olyan alkalom amikor egymagam mozdulok ki a városba. Ha egyedüllétre vágyom, általában inkább otthon maradok. Különös, hogy mióta belevetettem magam a gyógyításba, azóta valahogy a saját lelkem is gyógyul. A kishúgom még mindig ott mosolyog valahol az emlékeim közt, minden nap gondolok rá azóta is, de már nem kínzón, inkább kedves dolgok jutnak eszembe. Különös, hogy a kert is egy ilyen hely, emlékeztet rá, hogy amikor kicsi volt, sokat játszottunk ott, és milyen gyakran szedtünk virágokat a nagynénénknek, ami aztán a nappalit díszítette.
Sok időt töltök a kertben, ez tagadhatatlan, az lett az otthonomban a béke szigete, egy hely ahonnan ki tudok zárni minden problémát. Na jó, nem mindet, mert a múltkor meztelencsigák rohamozták meg az eper palántákat, azelőtt pedig levéltetvek telepedtek meg az egyik kedvenc bokromon. Tanulom a házi praktikákat, hogy hogyan kerülhetem el a kártevőket, vegyszerek nélkül. Meg persze folyamatosan újabb és újabb növényeket szerzek be.
Így jöttem el ide, a botanikus kertbe. Korábban nem is tudtam, de néha tartanak itt virág vásárokat is, így gondoltam kipróbálom, hátha találok valami különlegességet. Vagy ha azt nem, akkor legalább egy szép helyen telik a délután. Csak pár kisebb asztalnál vannak kitelepülve az üvegház előtt az árusok, mindenféle érdekességgel és egy csomó palántával, virághagymával. Meg is tetszett néhány, bájos fehér virág. Holland íriszt vettem, és pár zacskó vegyes, színes mezei virágmagot, ügyelve rá, hogy őshonosak legyenek. Egy másik asztalnál a kannavirágok közt válogatok, ezek kellően különlegesnek tűnnek. De ezek a futórózsák is nagyon tetszenek, kár, hogy olyan messzire kell nyújtózni érte!
- Bocsánat! - ahogy nézelődtem, a kosarammal véletlenül megböktem a mellettem álló fiatal lányt. gyorsan ellenőrzöm a kosár tartalmát, hogy nem borítottam-e ki belőle valamit, de úgy tűnik minden megvan: a magok, a virág hagymák, egy termosz a kamillateával, és a könyvem is. Magammal hoztam, hátha találok egy szimpatikus padot, ahol tovább olvasgathatom Miss Tapsi legújabb kalandjait. Körülbelül egy hete van a könyvesboltokban, így érthető módon nem ez lesz a következő mesefilmek témája, de jobb felkészülni rá, hátha ezzel is lesz majd dolgom. Plusz, nem szégyellem bevallani, hogy mindig nagy örömmel lapozgatom ezeket a történeteket, valahogy kedvesen mutatnak rá a gyerekeket is érintő mindennapi kérdésekre: hogyan kell bekötni a cipőt, és ha a nagyinak születésnapja van, milyen ajándék éri a legtöbbet (természetesen a mese tanulsága az, hogy ami szívből jön, és saját keze munkája, annak örülnek a legjobban).
A gyors rendeződés után ismét a lányra pillantok, majd barátságosan elmosolyodok.
- Ha valami különlegeset keresel, ott a szélső pultnál van pár egzotikus virág is.

A gyakornok élete nem csak játék és mese, úgy tűnik. Ismét Fairbanks utcáit róttam, de ezúttal feladatot is kaptam a repjegyem mellé, amit komolyan vettem. Való igaz, hogy plasztikai sebészek voltunk, de ettől még voltak olyan esetek, amik felkészülést kívántak Bruno részéről is, én pedig lelkes tanoncként szívesen segítettem neki bármilyen helyzetben. Éppen ezért rám hárult a kutatás része a dolognak, az egyetemi könyvtárban találtunk egy könyvet, ami hasznunkra vált volna a műtétet illetően, csak volt egy kis bibi vele. Sajnálatos módon nem tudtuk kikölcsönözni, így kedvenc dokibácsim közbenjárásának hatására a kezembe nyomtak egy repjegyet és kaptam két napot, hogy megszerezzem a könyvben található összes anyagot és eljuttassam a klinikára. Azzal szórakoztattam magam, hogy titkosügynöknek képzeltem önnönmagam, miközben a könyvtár felé baktattam.
Erre rá is ment a délelőttöm, hogy kikerestem a könyvben a műtéthez szükséges információkat, kiszűrve a lényegtelen tényeket. Kusza jegyzeteket írtam a füzetembe, melyik oldalról melyik bekezdést másoljam ki, melyik ábra lehet hasznos, lábjegyzeteket fényképeztem le. Túl voltam a negyedik kávémon is mire végeztem ezzel, majd eltöltöttem egy kellemes órát a fénymásoló mellett. Közben sebesen jártak az ujjaim a telefonom kijelzőjén, természetesen Zack kapta az üzeneteim sokaságát, a legkülönbözőbb témákat felölelve. Na jó, csak egyet, de azt alaposan.
Miután úgy ítéltem meg, hogy elég információt kisajtoltam a könyvből, kimentem friss levegőt szívni a könyvtár elé, hogy múljon valamennyire a fejfájásom, amit a hirtelen sok tudományos tény okozott. Nem volt nálam gyógyszer, úgyhogy a levegőre kellett hagyatkoznom, hogy kitisztítja a fejem. A homlokomat dörzsölgetve sétáltam egy kört, amikor kiszúrtam, hogy virágvásár van a botanikus kertben. Körvonalazódott bennem egy ötlet, így gyorsan kikerestem a térképen, merre is van a kert és elindultam oda gyalog. Bár apu azt mondta, hogy nem tartozok neki (még több) köszönettel, azért elhatároztam, hogy szerválok egy virágot a lakásunkba.
Odaérve elcsodálkoztam a növények szépségén és a színes forgatagon. Egy pohár kávéval a kezemben sétálgattam az asztalok között, nézelődtem, érdeklődtem és hallgattam a szófoszlányokat, amik elhangzottak a kavalkádban. Éppen egy fehér virág levelein simítottam végig, amikor valaki meglökött. Úgy tűnik, hogy Fairbanks ilyen lökdösős sztorikat tartogatott a számomra.
-Semmi gond -legyintettem a hölgy irányába. Nem különösebben akadtam fel az ilyeneken és harcos kedvemben sem voltam kivételesen. Talán csak kifárasztott az utazás és a kutatás. Már fordultam volna vissza a növényhez, amikor a mellettem álló lány elmosolyodott és megszólalt. Gyerünk Dora, varázsold magad kedvessé, hisz ő sem tűnik veszélyesnek!
Bólintottam a szavaira, hirtelen fel sem fogva, hogy miről beszél, pörgött az agyam. Mintha már hallottam volna a hangját valahol, de nem ugrott be hirtelen, hogy hol.
-Igazán? És melyiket ajánlod? -kérdeztem komolyan érdeklődve. Egy pillantást vetettem a kosárkájára, úgy tűnt, hogy ért valamennyire a növényekhez, én pedig szívesen vettem volna bármilyen tanácsot. -Apunak keresek valami ajándékot, úgy is közeledik az apák napja, megérdemel egy szép, de igénytelen növényt.
Tettem egy lépést oldalra, hogy ne zavarjuk meg a vásárlókat a beszélgetésünkkel. Kedvesnek tűnt a lány, én pedig nyitottam felé. Megosztottam vele, hogy apu mennyire nem tud vigyázni a növényekre, közben fel sem tűnt, hogy kerültem a neve kimondását, olyan természetesen jött a számra az apu szócska. Közben pedig végre beugrott, hogy honnan ismerős, így a gondolatmenetemet megszakítva rákérdeztem.
-Te nem az a rádiós hölgy vagy? Akinek van az a Mental Tea című műsora? Istenem, de bunkó vagyok -csaptam a homlokomra, majd átvettem a bal kezembe a kávémat, hogy be tudjak mutatkozni a lánynak. -Dora vagyok, szoktam hallgatni azt a műsort, amikor kocsival jövök a városba.
Mosolyogva nyújtottam felé a kezem, hogy illendő legyen a bemutatkozásunk. Talán nem a lökdösős sztorik lesznek többségben, hanem a híres emberekbe futok bele itt történet. Írók, edzők, műsorvezetők…

Egészen kellemes időnk van, semmi eső, semmi szél. A nap is kellemesen ontja ránk a meleget, de egyből eszembe is jut, hogy talán kellett volna valami fényvédő, mert ilyenkor a legkönnyebb leégni is. Különösen, ha valaki olyan fehérbőrű, mint én. A kalaphoz meg még korán van, az otthon maradt, csak a kertészkedéshez szoktam felvenni mostanában. Azt is inkább azért, mert a fejemben él egy kedves kép, hogy az igazi vérbeli háziasszonyok szép fonott szalmakalapban, kosárral a karjukon járják a konyhakertet és összeszedik ami épp frissen érett, zamatos gyümölcs vagy zöldség. Hát, legalább a kosaram velem van. Amivel persze egyből meg is sikerül böknöm a mellettem álló lányt.
Bólintok, örülök neki, hogy nem szívta mellre ezt a kis balesetet, ám ahelyett, hogy tovább állnék, inkább ajánlok neki egy másik pultot.
- Hát, az attól függ, hogy hová szánod, vagy mit szeretnél. Virágot, vagy fűszernövényt, gyógynövényt… kint vagy bent tartod majd. - mosolyogva billentem oldalra a fejem, és megigazítom kicsit a hajamba tűzött napszemüveget. - Oh, az apukádnak. Nos, akkor… igazából, az előző kérdések még mindig állnak. - röviden kuncogok, és kicsit széttárom a karjaim. - Azt már tudjuk, hogy édesapád nem nagyon szeret a növényekkel foglalatoskodni. Van kertetek? Vagy lakásban lenne a virág? - érdeklődök, hogy tudjak neki tanácsot adni.
Közben már persze azon gondolkodom, hogy mit ajánljak, esetleg valami szép szobanövényt, különleges levelekkel, vagy talán valami hasznosabbat. Vannak például egészen érdekes kis bokrok is, a homoktövissel még én is szemezgettem, bár az talán nem eléggé igénytelen ezen az éghajlaton. Talán valami málna féle? Láttam itt olyat is, aminek sárga a gyümölcse. De kiszakít a lány a gondolkodásból, és csak zavartan elmosolyodok.
- De, igen. Ne butáskodj, nem igazán szoktak felismerni. Pláne nem a műsor miatt. - átveszem a másik kezembe a kosarat én is, és kezet fogok vele. - Bianca Giles. Örülök, ha szoktad hallgatni, az igazat megvallva sosem tudom, hogy tetszik-e az embereknek a műsor, vagy csak mi élvezzük a beszélgetéseket. - körbe pillantok röviden, hogy nem vagyunk-e útban valakinek, de úgy tűnik most kevesebben lettek, így nem baj ha egy kicsit még ennél a pultnál maradunk. - Gyakran jársz errefelé? A közelben laktok? - érdeklődök, nem azért, hogy faggassam a lányt, puszta kíváncsiság.
- Azon gondolkodtam, hogy apukád szereti-e a bogyós gyümölcsöket. Van itt pár érdekesség, ha esetleg valami hasznosat adnál neki. - mutatok az említett “bokrok” felé. Inkább csak kis ágaknak tűnnek néhány levéllel, de pár hónap, és kivirulnak, kis szerencsével gyümölcsöt is hoznak.

Elgondolkodtam a kérdésén – végső soron én kértem segítséget és teljesen jogos volt az összes feltett kérdés. Hirtelen született ötlet volt a virágvásárlás, általában a legtöbb dolog így születik meg a fejemben, kitalálom és a megvalósításon később gondolkodok el. Lehet, hogy nem a legjobb metódus, de sültek már ki jó dolgok belőle, példának okáért, amikor betértem a Pitbe azon a hideg estén. Az is olyan ötlet volt, amit még mindig nem bántam meg, hiába voltak következményei a kedvenc pultosom személyében. De gondolatban vissza kellett térnem a virágokhoz és ehhez a kedvesnek tűnő lányhoz, így válaszoltam neki.
-Most szereztünk nemrég egy csomó fűszernövényt, úgyhogy remélhetőleg abból nem lesz hiány. Virágra gondoltam, mert azok olyan szépek, nagy levelekkel, hogy tisztítsa a levegőt is -mosolyodtam el. Nem készültem fel ennyi kérdésre a csendes könyvtáras délelőttöm után, így a kávémba kortyoltam, hogy összeszedjem magam. -Van egy kiskertünk, de tóparti a ház, szóval nem biztos, hogy annyira érdemes lenne kiültetni oda. Bár, ki tudja, akár az is szóba jöhet, nem vagyok én semmi rossznak az elrontója.
Őszintén, én csak azért jöttem ki, hogy kicsit pihenjek, szép virágokat lássak és ami tetszik, azt kifizessem. Problémásabbnak tűnt viszont hazavinni így, hogy repjegyem volt a szokásos bérelt autó helyett. Hm, ez legyen annak a Dora-nak a problémája, aki majd végre tud választani a növények sokasága között.
-Hát, ha ez számít is valamit, nekem tényleg tetszik -vontam meg a vállam. Tényleg így volt, nem láttam értelmét, hogy valótlant állítsak. -Sőt, néha még nevetni is szoktam rajta, ami szerintem tök nagy pozitívum. Illetve, lehet tanulni is belőle, szóval hajrá Bianca, csináljátok még! Bár, ha elfogadsz egy tanácsot, akkor lehet érdemes lenne valami más platformra is feltölteni, úgy nagyobb lenne a műsor hallgatóinak a száma -én magam is lelkesebb hallgatója lennék a műsornak, hogyha nem csak Fairbanks környékén tudnám elcsípni az adást. Tény, hogy mostanában sokszor megfordultam errefelé és még tervezek is a jövőben, de az is igaz, hogy érdekelt volna több epizód a beszélgetős műsorból, baromi érdekes témákat ölelt fel minden egyes alkalommal. Simán lehet, hogy csak én nem kerestem eléggé.
-Oh, mi? Nem, Anchorage népszámlálási statisztikáját növeljük, ott lakunk mindketten. Csak muszáj volt átugranom ide az egyetemi könyvtárba, illetve ősztől itt tervezek tanulni -rossz szokásom, hogy minden áldott alkalommal elpirulok, amikor a terveimről beszélek valakinek és ez most sem volt másként. Nem a legelőnyösebb tulajdonságom, de ez jutott. Majd konzultálok apuval, hogy tud-e rá valamit javasolni.
Követtem a kezének mozdulatát a fejemmel és felcsillantak a szemeim a gondolatra, hogy saját kis áfonyabokrunk legyen. Bruno-val mindketten lelkesen ettük a gyümölcsöt, a nap bármely szakaszában. Tervben volt, hogy amikor szezonja lesz, akkor elmegyünk egy szedd-magad akcióra és telepakolunk több rekeszt áfonyával. De a saját bokor ötlete boldogsággal töltött el.
-Persze! Gyakran összefutunk a konyhában apuval azért, hogy áfonyát vagy málnát együnk. Az elmúlt két hónapban -vagyis lényegében azóta, hogy beköltöztem- jelentősen javult apu gyümölcsevési szokása -kuncogtam. Éppen ezért a kiadásaink is nőttek, de legalább jó dolgokra költöttük a pénzt. Ki ne szeretne finomakat enni? -Mondjuk, a diétám mellett nem olyan meglepő, hogy apu is rákényszerül a gyümölcsevésre. Ki van tiltva a konyhából a hús.
Nevetve a hajamba túrtam és Bianca-ra kacsintottam. Mai napig állandó vitatéma volt esténként, hogy mit és hogyan együnk, de általában én győztem a vegetáriánus kajáimmal. Bruno meg kikényszerült a kertbe sütögetni, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon bánja. Engem sem különösebben zavart, szerettem a tűz mellett üldögélni esténként.
-De elég belőlem, ne haragudj, hajlamos vagyok sokat dumálni. Megkaptam már párszor… Meg igazából feltartani sem akarlak -a futó pillantásom alkalmával láttam, hogy van nála egy könyv és olyan emberként, aki imád olvasni, meg tudtam érteni, ha bele akar merülni egy jó történetbe. -Szóval, szerinted egy pici áfonyapalánta jó ötlet lenne? Az a helyzet, hogy repülővel vagyok és nem szeretném, ha nem engednék fel a gépre -húztam el a szám. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet ilyen messze virágvásárba keverednem? Hát, most már mindegy, állapítottam meg magamban.

Kedvesnek tűnik ez a lány, egy kicsit talán még hasonlítunk is. Én épp úgy elbámészkodtam, mint ahogyan ő, emiatt is történhetett ez a kis összekoccanás. Régen is szerettem a kertben eltölteni az időt, és ez csak még inkább előtérbe került mióta őrző lettem. Természetes, ha szeretek a növényekről diskurálni, és hol lenne alkalmasabb, mint itt a botanikus kertben.
- Én épp a minap vettem egy nagyon kedves kis futó növényt, ha gondolod kereshetünk belőle. Én úgy tervezem, hogy egy-két év alatt körbe tudja futni a nappalit és a konyhát is. - mesélem mosolyogva, de nem teszem hozzá, hogy mindkét helyiség igen apró, így nem lesz nehéz dolga a virágnak. - Egy tóparton laktok? Nálatok még nem burjánzottak el a szúnyogok? Vagy a ti utcátokban is szokott járni ilyen füstölgő autó? - érdeklődök, mert a szomszédságomban járt már egyszer egy ilyen jármű, a szinte katasztrofális szúnyos helyzet miatt. Ki hitte volna, hogy ezek a kis bestiák ennyire bosszantóak tudnak lenni? szerencsére van rá ellenszer, körbe is ültettem a kertet mindenféle növénnyel amit elvileg nem kedvelnek, azóta meg lehet maradni. Plusz ott a szokásos: szúnyogriasztó füstölő, fáklya, és be is fújkálom magam ha délután odakint időzök.
- Örülök. - mosolygok rá biztatóan, majd figyelmesen hallgatom amit mond. Mindig jó a visszajelzés, főleg ha önként és első kézből jön. - Köszönöm, ez jó ötlet. A weboldalon vissza lehet hallgatni, és van egy gyakornokunk, akinek elvileg az a dolga, hogy mindent feltöltsön spotify-ra, apple podcastre meg a többi helyre, de úgy tűnik még nem olyan önálló, mint hittem. - mosolyodok el halványan. Nem fogom leszúrni a kislányt, bizonyára sok a dolga, de azért az is igaz, hogy nem véletlen kapta ezt a feladatot. Tessék, lenne aki hallgatná.
- Azt hittem ma már nem muszáj ilyen sokat utazni egy könyvtár miatt. - nem feszegetem túlzottan a kérdést, mert miért is ne jöhetne el így nyáron egy kicsit kirándulni? Oké, Anchorage elég messze van, de mégse a Holdon. - És mit fogsz tanulni? Van már helyed a kollégiumban, vagy még nem volt jelentkezés? Én is oda jártam, egészen jó az alumni program, a gólyáknak mindig segítünk berendezkedni. Várj csak… - kicsit túrok a táskámban, és előhúzok egy névjegyet - Ha elakadnál az adminisztrációban, hívj csak bátran. - már nem egy friss diáknak segítettem, igaz ők többnyire a régi barátok kisebb testvérei voltak, de ez nem azt jelenti, hogy ne tenném meg bármelyik gólya kedvéért. Emlékszem, annak idején nekem is úgy lett helyem a koleszban, hogy egy öregdiák ajánlott be.
Kicsit odébb sétálunk közben, a kis bokor palántákhoz, magam is érdeklődve szemezgetek a málnákkal. Egy ilyen kis sárgát egészen biztos, hogy beszerzek magamnak!
- A gyümölcs jó dolog, én is nagyon szeretem, főleg este nassolni. - aztán kicsit megtorpanok, még a mozdulat is félbe marad, pedig épp egy szimpatikus áfonyát mutattam volna neki. - Mármint vegetáriánus vagy, de ő nem? - ismerek olyat, aki hasonló élethelyzetben van. Bruno és a kis pártfogoltja, ők is épp ebben a cipőben járnak. Sőt, tó mellett laknak, ha minden igaz. Zavartan húzódik mosolyra a szám, mert valamiért elfog az az érzés, hogy hátha van egy közös ismerősünk. De nem akarok rárontani ezzel, mert mi van, ha tévedek?
- Ugyan, ne butáskodj. Én ha bele lendülök, szinte be sem áll a szám. - még mindig próbálom össze terelni a gondolataimat, és csak bólintok, mint aki álmodozásból tért vissza a valóságba. - Áfonyát. Igen, persze. - terelgetem egy kicsit odébb, és már mutatok is rá arra, ami nálam is van a kertben - Ez egészen igénytelen fajta. Viszont nem tudom, hogy felengedik-e a repülöre. Gondolom igen, de… biztos nem vagyok benne. De végül is, mi bajuk lehetne egy ártatlan kis palántával? - vonok vállat tanácstalanul. Úgy tűnik, mégsem tudok neki segíteni, legalábbis ami a repülési szabályokat illeti, biztos nem.

Az ötletére megráztam a fejem, képtelenség, hogy Bruno örülne neki, hogyha az egész lakást körbefutná egy növény. Talán majd akkor szerzek egy ilyet, ha ismét saját lakásom lesz, de az még odébb van. Egyelőre tökéletesen meg voltam elégedve a jelenlegi helyzetemmel, ott legalább biztonságban éreztem magam. Még mindig rettegtem attól, hogy a betörőim rámtalálnak, így egyedül maradni sem mertem sokáig, valaki mindig tudott róla, hogy merre mászkálok. De ez most nem tartozott ide, úgyhogy újra a lány szavaira fókuszáltam.
-Nem hiszem, hogy könnyen odaférne egy ilyen autó -kuncogtam. Közel s távol mi voltunk az egyetlen állandó lakói a területnek, nem hiszem, hogy emiatt küldtek volna ki szervezett szúnyogírtást. Az a nagy helyzet, hogy így két hónap után még nem tűnt fel, hogy lennének ilyen idegesítő állatok, általában pokrócba bugyolálva üldögéltem kint a teraszon vagy a vízparton. Talán csak szerencsés voltam. -Majd megkérdezem aput, hogy neki milyen bevált praktikája van -legyintettem végül, fogalmam sem volt, milyen választ adhatnék ennek a lánynak.
-Oh… oh! Eszembe se jutott a weboldalt csekkolni, pedig így belegondolva milyen egyértelmű -csaptam a homlokomra. Mostanában annyi minden lekötötte az agyam, hogy nem maradt energiám logikusan gondolkozni. -Remélem nem kap nagy leszúrást a kis gyakornok, nem azért mondtam, nem akartam bajba keverni -hadartam gyorsan. -Kérlek…
Én is gyakornokként tevékenykedtem a hétköznapokban, pontosan tudtam, hogy mennyi feladatot kapnak és mennyire rá tudnak izgulni arra, hogy minden tökéletesen menjen. De retorzió ne érje azért, amiért én ennyire figyelmetlen voltam. Hiányzott az a fránya gyógyszer, de elfelejtettem bedobni a táskámba indulás előtt, most meg már késő bánat.
Nem válaszoltam a leányzó megjegyzésére, mert általában tényleg nem kell utazni ennyit egy könyv miatt, de ez most speciális eset volt, Bruno-t viszont nem tudták nélkülözni a klinikáról, én pedig kapva kaptam minden olyan alkalmon, amikor Fairbanks utcáit koptathattam a lábaimmal. Minél előbb kiismerem a várost, annál kevésbé kell szeptemberben másokra hagyatkoznom – a segítségkérés minden formáját elutasítottam.
-Nagyon kedves vagy, de… -elvettem a felém nyújtott névjegykártyát és a táskámba dobtam. Nem bunkó akartam lenni, szimplán kávéval a kezemben nehezen tudtam volna szépen elrakni, így csak reménykedtem benne, hogy nem gyűrődik össze teljesen. -Szóval, tényleg jól esik az ajánlatod, de én levelezőre jelentkeztem. Anchorage-ban szeretnék továbbra is plasztikai sebészként gyakornokoskodni, úgyhogy ez a legegyszerűbb, ha távoktatásban végzem a dolgot. Jó, persze, így is nagyjából két hetente ide kell jönnöm a tanórákra, de nem hiszem, hogy emiatt fenntartanának nekem egy kollégiumi szobát, így valószínűleg majd hotelben alszok -vontam meg a vállam. Vagy majd alszok a repülőn, részletkérdés. -De tényleg nagyon jól esik, hogy beajánlanál.
Mivel jobban nem tudtam lereagálni a dolgot, így a gyümölcsbokrok irányába tereltem a beszélgetést és a lépteinket is. Biztonságosabb talaj mindenképp, nem szerettem volna halálra untatni a lányt a bürokrácia szépségeivel, azzal, hogy hány kérelmet kellett benyújtanom a tanulmányaim efféle folytatására. Sokat. Kegyetlenül sokat. Ha Bruno nem segített volna bennük, valószínűleg kitéptem volna a hajam idegességemben, de így jár az, aki egyszerre két álmot kerget ugyanabban az életben. Okosabbnak kellett volna lennem.
-Azért okosan fogyaszd, nem feltétlen tesz jót, ha közel a lefekvési idődhöz eszel ennyi gyümölcsöt -tört fel belőlem az orvosi énem. Csak egy apró jótanács, a kellemesebb éjszakák végett. Figyeltem, ahogy megtorpan, ennyire rosszat csak nem mondhattam neki, ám a kérdése után megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
-Pár éve az vagyok, igen -bólintottam. -Apu meg húsevő és a drága is, de eszem ágában sem lenne megváltoztatni őket, félre ne érts. Csak az a helyzet, hogy először nem kívántam a húsféléket, majd pedig borzasztóan rosszul lettem a szagától is. Éppen ezért van kitiltva a konyhából, mert… hát na, nem lenne túl kellemes futni a mosdóba, hogy kiadjam a gyomortartalmam. Úgyhogy van köztünk egy ilyen egyezmény, hogy nem főz húst, én meg nem reklamálok feleslegesen.
Nem állítom, hogy az én étkezésem jobb lett volna apuénál vagy esetleg az övé rosszabb, szimplán csak így éreztem jól magam. És megint feleslegesen fecsegtem olyan dolgokról, ami valószínűleg nem is érdekelte a lányt, mégis hallgathatta a monológom. Szörnyű vagyok, tudom, nem kell bemutatni engem magamnak.
-Engem egyáltalán nem zavar -kuncogtam és a szabad kezemmel kedvesen megsimítottam Bianca vállát. -De ne aggódj, megoldom, hogy felengedjék a palántát. Másnem szerzek egy újságpapírt és abba csomagolom bele. Tényleg nagyon köszönöm, hogy segítettél -mosolyodtam el és a kávémat az asztal szélére rakva a táskámba nyúltam, hogy elővegyem a pénztárcám. Feltett szándékom volt megvásárolni azt a kis áfonyát, amit a lány mutatott és közben normálisan el is tettem a névjegykártyáját. Elővettem egy címletet és immáron boldog növénytulajdonosnak vallhattam magam. Félénken pillantottam Bia-ra, majd összeszedtem a bátorságom és rákérdeztem.
-Esetleg… meghívhatlak egy kávéra, amiért ilyen aranyos voltál velem? -zavartan eltűrtem egy tincset a hajamból és reménykedtem, hogy pozitív kimenetelű lesz a válasza irányomba.

- Akkor biztos, hogy apukádnak van valami különleges praktikája amivel távol tartja a szúnyogokat. - bólintok egyetértésben. Vannak mindenféle alternatív megoldások, a szúnyog űző növényeken át a permetezésig minden. De legjobb, ha az ember már fel sem veszi a csipkedésüket, ha nem vakarod hamarabb szabadulsz. Nekem nyáron olyan szokott lenni a lábam mintha a pestis rágná éppen… kevés az önuralmam, én bizony ha viszket, megvakarom!
- Ugyan, a legtöbben azt sem tudják, hogy van weboldalunk. Ha érdekel egy-egy téma mélyebben is, néhány vendég szokott cikkeket is küldeni amiket szintén ott osztunk meg a blogon. - öröm olyasvalakivel találkozni aki hallgatja a műsorunkat. Pedig néha már azt mondatja velem az önbizalomhiány, hogy inkább hagyni kéne az egészet. Aztán innen-onnan csak jön néha egy kis pozitív visszajelzés. - Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg, szerintem leülök vele, és átnézzük a feladatait, priorizálunk egy kicsit meg ilyesmi. Nem akartam leszúrni, ne aggódj. - inkább szerencsés, hogy így derült ki, hogy talán túl van terhelve a kislány. Persze az is lehet, hogy csak nem áll a szorgalom magaslatán, de akkor meg nem bízok rá fontosabb feladatokat, marad neki a kávé főzés, és keresünk mellé egy agilisabb gyakornokot is. Vagy juniort, még nem tudom, ez attól függ mit találunk majd az irodában.
- Értem. Szóval plasztikai sebész leszel? - bólintok a magyarázatra, és a fejemben forognak tovább a fogaskerekek. - Hát, akkor esetleg valamelyik diákcsoporttal érdemes összeismerkedned, ők biztos tudják, hogy hol vannak jó hotelszobák, közel a sulihoz. - hotelekben annyira nem vagyok járatos. A kollégium után albérletbe mentem, onnan meg a kisházba most nemrég, szóval eddig elkerült ez a téma, nem kellett hotelt keresnem még senkinek sem. Akik látogatóba jöttek régi barátok vagy távoli rokonok, ők is többnyire nálam húzták meg magukat a kanapén (vagy én aludtam a kanapén).
A kis gyümölcsbokrok közt otthonosan mozgok, nem olyan rég választottam ki azt is, ami az én kertemet ékesíti. Már egész jól meg tudom őket különböztetni még így is, hogy alig pár csenevész levélke van rajtuk.
- Köszönöm a tanácsot, majd igyekszem mértékkel fogyasztani. - nem mintha egyébként habzsolnék vagy ilyesmi. De jobb a békesség, majd figyelek rá, hogy mikor mit és mennyit eszek. Az éjszaka közepén legjobb, ha semmit, de bevallom néha akkor tör rám a falhatnék. Nem tehetek róla, erre a célra mindig van otthon pisztáciás fagyi, és egy kis mandulás puffancs is. Ha gyötör az álmatlanság, cukorral pusztítom a szervezetem, csak, hogy még nehezebben tudjak aztán elaludni.
Amikor a táplálkozásról mesél, elmosolyodok. Szóval van apu, és van egy “drága” is. Kedves, hogy így említi, valahogy különlegesebbnek és őszintébbnek érzem mint a manapság gyakran hallott cica és nyuszi becenevek.
- Sajnálom, hogy ilyen rosszul leszel a hústól. Biztos nem volt könnyű, mire erre rájöttél. Biztos rengeteg klassz receptet ismersz! Meg az is szerencse, hogy otthon is megvan a támogatás, így legalább ott nem kell feszengened. - abból amit elmondott, már majdnem biztos vagyok benne, hogy ő az a Dora, akiről már Bruno mesélt. Egyre több részlet kezd passzolni a kirakósból. A kora is stimmel, az is, hogy egy tó partján élnek, az is, hogy plasztikai sebész szeretne lenni és gyakornok, meg a vega étrend is. Nem vagyok egy Sherlock Holmes, de ez azért nekem is gyanús, a jó értelemben. - Mióta működik ez a rendszer nálatok? - kérdezek vissza, csak, hogy biztos lehessek. Ha azt mondja születése óta, akkor kapufa, de ha nem olyan rég, akkor már csak az a nagy kérdés, hogy hogyan is lett Brunoból apu. Vagy ez egy olyan részlet az életéből amit eddig nem osztott meg velem? Nem mintha muszáj lenne, de fura lenne.
Megvárom míg kifizeti a növényt, meg be is csomagolják neki. Én is veszek egy sárga málnát, ha már ennyire izgatja a fantáziám, majd a lány felé nyújtok egy zacskóval a most vásárolt vegyes, mezei virág magokból.
- Ajándék. - teszem hozzá, mert nagyon kedvesnek tűnik, és ezt még elrontani sem tudják, igénytelen ahogy korábban mondta. A mezőkön minden segítség és gondoskodás nélkül burjánzanak ezek a szépségek. Kamilla, margaréta, meg a társai, csupa bájos színes virág, amiktől vidám lesz a környezet.
- Mit szólnál, ha én hívnálak meg téged? - kérdezek vissza mosolyogva - Tudod… van egy olyan érzésem, hogy van egy közös ismerősünk, és ha ez így van, sose bocsátanám meg magamnak, ha nem hívnálak meg egy teára. - már többször is szóba került a beszélgetéseink során egy kedves kis kávézó, nem messze a házamtól, ahol nagyon finom, különleges tea keverékeket is árulnak. Ha pedig Dora az a Dora, akkor még küldhetek is vele egy kis csomaggal, és nem kell tovább áradoznom róla a telefonba.

-Köszönöm, hogy szidás helyett segíted őt -mosolyodtam el hálásan. Sok ember elfelejti, hogy valaha ő is volt kezdő, hogy ő sem tudott mindent elsőre, hogy neki is segíteni kellett. És mivel én is hasonló cipőben jártam, kifejezetten tudtam értékelni, hogy Bianca is inkább abba a típusba tartozik, aki inkább elmagyarázza még egyszer, minthogy emiatt kirúgjon valakit. Az élet apró örömei. Több ilyen kedves ember kellene a világba, talán akkor egy sokkal szebb és nyugodtabb hely lenne, de valószínűleg erre mondaná a drága, hogy megint naiv vagyok. Tudom.
-Ez nem is hülyeség -hogy nekem nem jutott eszembe a diákcsoport! Látásból már ismertem a hokisokat és ők is megjegyeztek maguknak engem szerintem egy életre, de valahogy nem jutott eszembe, hogy hasznos is lehet ez a kapcsolat. Mindenesetre, instán megvan a legtöbb, másnem írok ott nekik egyet, hogy milyen tanácsuk van. -Legtöbbször online szoktam keresni valami hotelt, általában bejön a dolog, de kerültem már így is rossz hotelbe. Borzasztó volt. De igazad van, hátha a helyiek tudnak valami okosságot mondani, hogy melyik helyet kerüljem el, meg melyik környéket -kuncogtam. Tény és való, hogy kinézetre nem én vagyok a világ legfélelmetesebb teremtménye, viszont ahogyan a kedvenc mondásom is tartja: kicsi a bors, de erős. Jót tesznek a rendszeres edzések az esti kardióval kiegészítve.
-A mértékletesség fontos dolog, viszont arra sem árt odafigyelni, hogy lefekvés előtt két órával már ne nagyon egyen az ember cukros dolgokat. Sok esetben ez felelős a rémálmokért -nézz magadra Theodora, milyen szépen osztogatsz kéretlen tanácsokat! Álszent vagyok, tudom. Sosem követem a saját tanácsaimat, apuét több-kevesebb sikerrel, de még mindig nem aludtam normálisan – hogy a gyógyszert ne is említsem, nem kell tudnia róla senkinek. Magyaráztam még Bianak arról, hogy én mit eszek és a többiek mennyire furán tudnak nézni rám, amikor ők a méretes adag hús nélkül nem hajlandóak enni, de szerencsére elfogadták és nem akarjuk meggyőzni egymást az ellenkezőjéről. Kivételesen úgy éreztem, hogy végre jó embereket választottam magam köré.
-Döcögős út volt valóban, de azóta szerencsére jobban érzem magam -sóhajtottam. Nem akartam azokra az estékre gondolni megint, amikor a rosszullét küszöbén állva gondolkoztam, hogy miért vagyok ennyire szarul. Elég volt egyszer átélni. -Van egy pár nagyon bevált receptem, egyszer, ha Anchorageban jársz, akkor ugorj be hozzánk, főzök neked valami finomat. Általában van otthon több rekesz friss zöldség, szóval valami jó kis kaját bármikor össze tudok dobni -mosolyodtam el szélesen. Szívből jött az invitálás, Bia aranyosnak tűnt, én meg nem vagyok önző (dehogynem), így szívesen vendégül láttam volna őt, apuval meg majd lemeccselem a dolgot. -Egyébként nagyjából kettő vagy három hónapja? Nem számolom igazán.
Azzal foglalatoskodtam inkább, hogy megvegyem a kinézett növényt, valóban kiváló apák napi ajándéknak gondoltam. Jó helye lesz a fűszerkertben és reméltem, hogy apu is örülni fog neki. Boldogan fizettem ki a kért összeget és vidáman fordultam Bia felé, türelmesen megvárva, amíg megvette a saját növénykéjét. Könnyes szemmel pillantottam a kezében tartott zacskóra, majd az arcára. Annyira jól esett a gesztusa! Mellőzve a szokásos zavarom, gondolkodás nélkül magamhoz öleltem a lányt pár pillanat erejéig. Mert szimplán megérdemelte. És talán, de csak talán… tudja pótolni a kígyók helyét. Szükségem lett volna egy barátnőre, akivel megoszthatom a lányos dolgaimat, de ezt nem vallhattam be senkinek. Ezért csak meghívni akartam őt egy kávéra – a koffeintúladagolás szótári képén amúgy is én szerepelek.
-Azt, hogy majd leverekedjük, ki fizet végén -nevettem fel. Figyelmesen hallgattam a szavait, majd elgondolkodva összehúztam a szemöldököm. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki lehet a mi közös ismerősünk. A rendőrbácsim? Zack, mert annyiszor van ide fuvarja? Esetleg Jackson, aki azon az egyetemen tanított, ahova Bianca is járt? Netalántán Brunora gondolt? Az utóbbi időszakban összeszedtem pár új ismerőst, így ötletem sem volt, hogy kire gondolhat. Nagyjából bárkire.
-Ha nem gond, akkor indulás előtt felhívnám aput, hogy mi a helyzet -megígértem még indulás előtt Brunonak, hogy rendszeresen bejelentkezek és beszámolok neki arról, hogy hogyan áll a kutatás. Meg arról is, hogy mikor merre járok, nagyobb biztonságban éreztem magam akkor, ha tudott róla. Megvártam Bianca válaszát, majd a táskámból előkotortam a telefonom. A névjegyzékbe belépve rányomtam Bruno számára és kihangosítottam a hívást. Nem zavart, ha látja a lány, hogy kit hívok, de könnyebb volt így tartani a telefont, mint a fülemhez nyomva. Pár csöngés után meghallottam apu hangját és megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mielőtt beszélni kezdtem.
-Szia apu! Végeztem mára a könyvtárban, sikerült egy csomó infót összeszednem és lefűztem őket egy mappába, úgyhogy elvileg minden rendben lesz. Azóta eljöttem az egyetemről sétálni egyet, kellett egy kis levegő és összefutottam egy kedves lánnyal is -a növényvásárlást nem említettem neki, meglepetésnek szántam a dolgot. -Arra gondoltunk, hogy beülnénk egy kávéra, ugye nem gond? Elvileg van közös ismerősünk is, szóval csak az a kérdésem, hogy elengedsz vele? -pislogtam reménykedve a telefonra, hiába tudtam, hogy nem látja, majd mosolyogva Biara emeltem a tekintetem.

Épp két műtét között tartottam egy kis szünetet, amikor megcsörrent a telefonom, látva azonban, hogy Dora keres, egyből felvettem, reménykedve, hogy minden rendben van vele.
- Szia Dora! - köszöntem bele, majd hallgattam a beszámolóját elégedetten elkönyveltem, hogy meg is lesz a hétvégi olvasnivalóm. Az egyik, mert akad még néhány kutatás az előtt a bizonyos műtét előtt, de jobb szeretek időben felkészülni az ilyenekre.
- Arra figyelj, hogy ne lépd át a poggyász meg súlykorlátot a repülésnél, szeretnek akadékoskodni miatta. Más nem hiszem, hogy kellene a könyvtárból, de ha mégis, majd igyekszem időben szólni. - mondjuk holnap már jön vissza, nekem pedig elég sűrű a mai nap, úgyhogy nem valószínű, hogy ilyesmitől kéne tartania – Persze, érezd jól magad! Vagyis… várj, közös ismerős? Mondd, hogy nem valami orvos és nem a kórházban vagy… - fűztem hozzá óvatosan, tudva, hogy Fairbanksben jóval több vérfarkas él, mint a mi városunkban. A lányt ismerve pedig tuti, hogy legalább 1-2-be belebotlik, pusztán véletlenből, mert úgy vonzza őket, mint a mágnes – ahogy a bajt is, szóval annyira nem alaptalan a félelmem. Amikor viszont meghallom azt a bizonyos ismerőst beköszönni a beszélgetésbe, egészen sikerül meglepniük!
- Te vagy az, Bia? Szia! Nézzenek oda, milyen kicsi a világ! Érezzétek jól magatokat, én nem is zavarok tovább, úgy is mennem kell vissza… Sziasztok! - az utolsó szavakat már egészen sietve hadarom, miközben kopogtatnak az ajtómon, igen, én is érzékeltem, hogy idő van, valószínűleg elő is készítették a következő pácienst a műtéthez, és nem kéne annyira megcsúszni, hogy estig túlórázzunk.

- Nem vagyok az a leszúrós fajta, legalábbis nem minden ok nélkül. - csóválom meg a fejem barátságosan. Én is voltam pályakezdő, sőt, most sem vagyok épp minden titkok tudora. Láttam már pár dolgot, és dolgoztam pár helyen, de még emlékszem milyen volt az első bizonytalan lépéseket megtenni a munka világában. A hibáinkból tanulunk, de az is igaz, hogy a hibákra fel kell hívni a figyelmet különben nem tanulunk belőle. Ördögi kör.
- Még ha levelezőn is tanulsz, azért jó, ha van itt is egy társaságod. - bólintok, majd oldalra biccentem a fejem - Nem csak bulizáskor, de úgy amúgy is, egy baráti társaság tagjai védik egymást, nem hagynák, hogy rossz környékre keveredj. - igaz ez az egyetemi barátságokra is, de például az őrzőkre is. Sosem volt még ennyi szám a telefonomban, akiket bármikor hívhattam volna, és ha baj van, biztosan jöttek volna segíteni. Szerencsére nála egyszerűbb a helyzet, azért pár éjszakára szállást találni nem olyan bonyolult, mint mikor a bajból kell kihúzni a feneked.
- Lebuktam. Ha éjjel felriadok vagy nem tudok elaludni, mindig fagyit eszek. - nevetek röviden. Tudom, hogy nem jó, meg rossz szokás, egészségtelen és a többi. De ha egyszer megkívánom, nincs mit tenni, ez a fajta önmegtartóztatás nem erényem. Elég már az is, hogy a napi folyadék bevitelt sikerült optimalizálnom. Apró lépések, ugyebár.
- Ez a lényeg. -mosolygok rá bátorítóan - A kolléganőm Nicky kislány kora óta vegán, és emiatt sokat piszkálják akik nem ismerik. Az igazság az, hogy amikor kicsi volt valami traumatizálhatta, és ezért képtelen állati eredetű dolgokat megenni. Saját szememmel láttam ahogy kihányt egy sütit amiről kiderült, hogy van benne tojás és vaj. - talán nem ide tartozik, meg ezt a problémát Nickyvel is boncolgattuk már úgymond terápián, de hátha el tudom magyarázni, mit szeretnék ezzel mondani - Azt csináld ami a legjobb neked. Ne is törődj másokkal. - summázom a dolgot. Kényelmetlen lehet magyarázkodni, alkalmazkodni, főleg otthon, de… de ha az lenne a lakótársa, akire tippelek, akkor igazából jó kezekben lesz, és bátran kibontakozhat. - Oh, köszönöm a meghívást. Nem nagyon járok arrafelé, de ha mégis, akkor majd talán találkozunk nálatok is. - különös, hogy mennyire közvetlen, és milyen őszinte volt a felajánlás. Amúgy sem utasítanám el, de mivel látom, hogy mennyire szívből jön, csak bólogatok. Két vagy három hónapja. Ez is bele passzol a képbe, hogy ez már vagy képtelenül sok véletlen, vagy ez a lány az új, lakótársas történetek főszereplője.
- Oh! - bukik ki belőlem meglepetten, amikor megölel, de viszonzom a gesztust. Teljesen meglep azzal, hogy mennyire érzelmesen reagált arra a zacskónyi virágmagra, nem azért adtam, hogy hálálkodjon, hanem mert… nem is tudom. Megkedveltem, azt hiszem. Úgy tűnik ő az az ölelkezős fajta, így hagyom magam, ahogy Abie kislányával is szoktam. Én amikor lehet inkább kerülöm az érintéseket, csak kevesen vannak akikkel ilyen közvetlen kapcsolatot ápolok. Mégsem kényelmetlen a dolog. Legutóbb a húgom borult így a nyakamba, így valahol belül rettentő jól esik a dolog.
- Maradjunk annyiban, hogy az fizet akinek több a fizetése. - gyakornok, szóval ezzel nem vállaltam túl magam. Tisztában vagyok vele, hogy a diákok és gyakornokok még akkor sincsenek agyon fizetve ha éppen orvosként tevékenykednek. Szóval én fizetek és punktum.
- Persze, hívd csak fel. - udvariasan félre is fordulnék, míg meg nem hallom a telefonból az ismerős hangot. Napok óta nem beszéltünk, így akaratlanul is elmosolyodok. Jól tippeltem, hallomásból már úgymond “ismerem” a lányt, legalábbis el tudom helyezni, hogy kicsoda, ki a lakótársa. Csak az lep meg, hogy a bizonyos “apu” Bruno lenne. Ez talán valami kedves becenév egymás közt? Vagy tényleg a lánya vagy egy leszármazott lenne? Nincs kizárva, de egyáltalán nem zavar. Türelmesen várok amíg beszélnek, majd amikor hallom, hogy Bruno elbizonytalanodik, mintha aggódna, én is megszólalok.
- Szia! Semmi baja, velem van. - mondom anélkül, hogy bemutatkoznék. Ha valamit, hát a hangomat biztosan felismeri, pláne így telefonon át. Egy kicsit elpirulok, ahogy megjegyzi, hogy kicsi a világ, mert igen. Elég kicsi és úgy tűnik minden híresztelés ellenére inkább összemegy, mintsem tágul. Meg is igazítom a napszemüvegem és a ruhám, és közben észre is veszek egy foltot a felsőmön. Hát ez meg mikor került ide? Pecsétes ingben mégse ülhetek be sehová, szóval úgy tűnik változik egy kicsit a programom.
- Ha nem gond, előbb haza ugranék átöltözni. - mutatok a foltra a ruhámon, de nem bosszankodok miatta, megesik az ilyesmi. - Nincs messze, ha gondolod megvárhatsz a kávézóban, de el is kísérhetsz. Pár saroknyira van a házam. - éljen a kertváros, séta távon van gyakorlatilag minden.

Elgondolkodva haraptam az ajkamba a társaság említésére, mert a jégkorongosokon kívül nem igazán ismertem senkit, és ők nem hiszem, hogy csak úgy barátkozni szeretnének a múltkori műsorom után, amikor átvettem a mezem. Hupszi. Viszont reménykedtem, hogy majd a vakszerencse összehoz pár olyan diákkal, akik segítenek a szükség órájában, amikor nem lesz hol aludnom. Könnyen barátkoztam általában, erre nem volt panasz, csak rossz embereket gyűjtöttem magam köré. Vagy esetleg abban is jól jöhetnek, hogy melyik tanárhoz ne vegyek fel órát. És hogy nem hagynák azt, hogy rossz környékre tévedjek? Ugyan, én lennék az, aki még farkasok vagy a medvék közé is betrappolna mosolyogva. Mindegy, ezt majd lemeccselem a részeg önmagammal. Hiába ígértem meg minden egyes alkalommal apunak, hogy vigyázok magamra, nem igazán így történt a dolog.
-Oh jézusom, rosszabb megoldásod nincsen? -húztam el a szám fintorogva. Ennél már csak az lenne izgalmasabb, ha kólát inna literszámra az ágyban fekve. Bár, mi jogon szólok be pont én, aki még mindig napi 6 pohár kávét fogyasztott? -Fagyi helyett javasolnám a sorbetet, az talán egy fokkal kevésbé cukros -vontam meg végül a vállam.
Érdeklődve hallgattam a sztorit az ismerőséről, szerencsére nálam nem volt ilyen durva a helyzet. Akkor még nagyobb gázban lettünk volna az összeköltözés alkalmával apuval.
-Nem szokásom adni mások véleményére ilyen szinten -mosolyodtam el. -Amióta így eszek, azóta nem csak a bőrömben érzem sokkal jobban magam, de több energiám is van, úgyhogy sportolok is rendszeresen. Ha meg bárki arra akarna rávenni, hogy egyek húst, nos, akkor egész szép a jobbhorgom -kuncogtam a tenyerembe. Azért tényleg nem futnék össze magammal egy sötét sikátorban, na. Éljen a boksz és a kardió. Na meg a friss levegő.
-Nincs időhöz kötve a meghívás, akkor jössz, amikor csak szeretnél -lágyultak el a vonásaim. Bár kicsit sem tartottam magam anyás típusnak, azért szerettem néha gondoskodni az emberekről. Bruno felé például rendszeresen azzal fejeztem ki a hálám, hogy finomabbnál finomabb ételeket készítettem neki vacsorára. Meg azzal, hogy nem hisztiztem annyit. Igazán nagy haladás ez a kapcsolatunkban, majdnem olyan szép, mint az előszobában kitett közös képünk, amire rászerkesztettem a fejünket.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, lehet, hogy csak a hormonjaim bolondultak meg, de kissé intenzíven reagáltam a lány apró ajándékára. Nem szokásom lépten-nyomon mindenki nyakába ugrani örömömben, de Bia kedvessége egyszerűen borzasztóan lenyűgözött. Mert én csak egy idegen voltam számára, mégis, a hangszín, amin beszélt velem, a felajánlása, hogy segít ajándékot választani, a… minden. Tényleg úgy éreztem az ölelésében, hogy megnyugszik a lelkem, aminek egy kis része még mindig a kígyók árulása miatt fortyogott, és ideje volt az új kezdetnek. Hatszáz kilométer legyőzhetőbbnek tűnt, mint laza 5400. De lehet, hogy nagyon előre szaladtak a gondolataim, nem lenne olyan meglepő, így inkább elengedtem őt.
-Jó, legyen neked gyereknap -nyújtottam ki Biara a nyelvem játékosan. Bár, amennyi kávét én iszok különböző vendéglátóegységekben, nem az ő fogyasztása vágott volna taccsra, de ha ennyire ragaszkodik a fizetéshez, nem fogok tovább ellenkezni.
A kezembe vettem a készülékem és hagytam kicsörögni. Nem tudtam, hogy éppen pontosan mit csinál a klinikán, de hála istennek felvette. Elmosolyodtam Bruno hangjára, valahogy mindig elérte az öreg, hogy megnyugodjak a közelében. Még telefonon keresztül is, szerintem ez a csodaképessége.
-Ennyire szerencsétlen azért nem vagyok -nevettem fel a kórházas kiszólására. Aztán ahogy Bia megszólalt és apu felismerte a hangját, elkerekedett szemmel pislogtam, hol a lányra, hol a telefonomra, ami időközben elsötétedett a hívás kinyomása után. Hogy tessék? Bruno lenne a közös ismerősünk? Honnan ismerik ezek egymást? Ő az a titokzatos személy, aki miatt a lakótársam füléhez nőtt a telefon az utóbbi időben? Dios mío, beleszédültem a gondolatba, de nem akartam letámadni a leányzót kérdések ezreivel. Majd, ha kettesben leszünk a kávézóban, akkor kifaggatom, efelől ne legyen kétsége senkinek sem. Azért mekkora szerencse kell ahhoz, hogy így összefussunk? Jézusom. Vajon mit mesélt rólam apu? -Szép kis meglepetés, mondhatom… -forgattam meg a szemeimet és a táskám mélyére süllyesztettem a telefonom.
Igyekeztem rendet tartani benne, de mindenki tudja, hogy a női táskák feneketlen gödrök, úgysem lesz meg az, ami kéne. Felfigyeltem Bia szavaira, majd követtem a tekintetemmel az ujját. Annyira nem volt vészes a folt, de mivel imádtam én is öltözködni és jól kinézni, meg tudtam érteni az aggodalmát, így bólintottam egyet.
-Semmi gond, szívesen elkísérlek, segíthetek akár új felsőt is választani. Meg, ha nem gond -hajoltam közel Bianca füleihez, hogy csak ő hallja a következő szavaimat -elmennék mosdóba is békésen. Nem ismerem még annyira a várost, hogy bárhol el tudjak menni.
A zavaromat leplezve eltűrtem egy hajtincset az arcomból. Mostanában annyira zavarban éreztem magam a testem miatt, hogy egy ilyen természetes dologtól is pirulni kezdtem. Ajajj, nagyon nem leszünk így jóban, de nem volt nálam a gyógyszerem, hogy mással törődjek. Magamhoz öleltem a táskám és már majdnem készen álltam az indulásra, amikor szöget ütött a fejembe egy gondolat.
-De azért muszáj megkérdeznem tőled valamit kedves Bianca -néztem rá. -Ugye nem a vesémre vagy a májamra pályázol? Mert amúgy nem sokra mennél velük, közlöm veled, hogy az átlagemberek 70 százalékban vízből állnak, na, ez nálam úgy néz ki, hogy negyven-harminc arányban vezet a kávé az alkohollal szemben. De nem az elővigyázatosság. Úgyhogy csak akkor követlek, ha megígéred, hogy nem a belső szerveim érdekelnek téged -komolynak tűnő arccal nyújtottam felé a kisujjam, de azért ott bujkált a szám szegletében egy játékos vigyor.

- Néha eszek hozzá mandulás puffancsot is. - teszem még hozzá, nem azért, hogy kiakasszam, de ez az igazság. Megvonom a vállam, ez van, erről valószínűleg nem is fogok tudni leszokni. - Nem rossz ötlet, de sajnos nincs pisztáciás sorbet. Van ugyan ilyen diétás, vegán valami, de az nem igazán jött be. - húzom el most én a számat. Nem rossz dolog a gyümölcs fagyi, nap közben, nyáron én is élek vele, de éjszaka valahogy nem szoktam a nassolnivaló egészségességén merengeni. Megyek a mélyhűtőhöz, és már kanalazom is a jól megérdemelt fagyimat. Egyike a bűnös kis élvezeteimnek.
Aztán az én étkezési szokásaimról átevezünk egy másik témára, nevezetesen Dora étrendjére.
- Ezt örömmel hallom! - jó, hogy vannak még olyan fiatal lányok, akik ilyen magabiztosak, és ki mernek állni magukért. - A mozgás azon túl, hogy figyelemre méltó lesz a jobb horgod, arra is jó, hogy levezesd a feszültséget. Bár én inkább evezni szoktam, de ez is jó lehet. - ha belőle előjött az orvos, belőlem a pszichológus. Van az úgy, hogy a lelkünknek kell az, hogy a test is elfáradjon. Plusz, így hasznosan vezeti le az energiáit. Nekem sem ártana gyakrabban edzenem, pláne gyakorolni az önvédelmet, de ez már más lapra tartozik.
- Köszönöm a meghívást. - bólintok, aztán egy kicsit elgondolkodok - De nem tudlak ám felhívni, ha véletlenül Anchorage-ben járnék. - jut eszembe ez az apróság. Én adtam neki egy névjegyet, szóval igazából fordítva működhet csak a kapcsolatfelvétel. Megvárom még a reakcióját, hogy megadja-e a számát, ha már ennyire ajánlotta a vacsorát. Egyébként is, mindig jó az új ismeretség, erre az utóbbi időben jöttem rá. Kedves barátok mindig jól jönnek, ha más miatt nem is, de legalább van kihez szólni, és Dora igazán kedves lánynak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg ő lehet Bruno kis védence, így még eggyel több okom van rá, hogy máris kedveljem.
Amikor megölel, lefagyok egy kicsit. Nem vagyok hozzá szokva, igazából évek óta nem ölelt meg így senki. Ennyire őszintén, minden szándék nélkül. Viszonzom is a gesztust, ahogy magamhoz húzom, egészen elöntenek az emlékek, bizonyára butaság, de a haja illata is a kishúgomra emlékeztet. Ő volt ilyen kis tiszta, ártatlan lélek. Megsimogatom a haját, ameddig átölel, aztán mikor elenged, a két vállára simítom a tenyereim, és kicsit megigazítom a ruháját. Annyira… különleges ez a lány. Már értem Bruno miért akarja megóvni, és nem is maradtak bennem kétségek, hogy bizony ő lesz az akiről már hallottam történeteket.
Kicsit szipogok, de nem túl feltűnően, mintha csak valami piszkálná az orromat, majd szélesen elmosolyodok, amikor beleegyezik, hogy én fizessem a kávét. Nagyon helyes. Öntudatos kislány, ez szimpatikus vonása, de nem a végletekig makacs. Okos.
Ameddig a telefonjával babrál, addig kicsit megtörlöm a szemeim, mert bár nem szoktak, de elöntöttek az érzések az iménti ölelés hatására. Nem teljesen véletlen, hogy nem szoktam közel engedni magamhoz senkit sem. Ameddig nincsenek érzések, nem ragaszkodsz senkihez sem túlságosan, addig nem is tud fájni az elvesztésük. A pszichológusok rémálma lennék ezzel, és ez a határozott szakmai véleményem.
Mikor meghallom a készülékből Bruno hangját, akaratlanul is közelebb poroszkálok, vonz mint a méheket a virágok. Örülök, hogy egy másik oldaláról is hallhatom, de őszintén, meg sem lepődök, hogy ez egyáltalán nem annyira másik. Csak más személyhez beszél, de ugyanúgy, ugyanazt hallom ki a szavaiból mint amikor mi beszélgetünk. Meg is nyugtatom gyorsan, hogy Dora nem keveredett rossz társaságba, és nem is esett semmi baja. Látva viszont a lány meglepett reakcióját, egy kicsit elpirulok, és zavartam túrok a hajamba. Tudom, hogy tudja, hogy szoktunk beszélgetni. Az arcából ítélve valami egészen másra gondol, mint ami valójában van, így bár én tudom, hogy mi a helyzet, mégis zavarba hoz.
- Csak barátok vagyunk. - kezdem meg a magyarázkodást, pedig tudom, hogy semmi értelme. Épp az imént állapítottam meg, hogy okos, szóval bizonyára nem fogja beérni ennyivel. Én se érném be ennyivel, ami azt illeti.
Inkább a foltos ruhámra terelődik a figyelmem. Nem arról van szó, hogy olyan hiú lennék, egyébként is, ez csak egy farmer, egy póló meg egy egyszerű, világos kockás ing, de akkor is. Nem szeretem, ha koszos vagyok, pláne nem szeretek így emberek közé menni, pláne beülni egy kávézóba.
- Egyáltalán nem gond, szívesen látlak nálam. - mosolygok rá kedvesen, majd érdeklődve hajolok közelebb. Egészen széles vigyorrá fejlődik tovább a mosolyom - Persze, elmehetsz a mosdóba, ne viccelj. - nem kérdezem meg, hogy miért, vagy, hogy szüksége van-e még valamire, inkább csak megérintem a vállát, hogy irányba állítsam. - Közel van, remélem kibírod még odáig. Ne vigyek valamit? - ajánlom fel, mert van még hely bőven a kosárban, nem kell kézben cipelnie a bokrot, ha nem akarja. De megértem azt is, ha ő szeretné hozni, elvégre ajándék lesz.
- Hm? Mit kell kérdezned? - szaladnak össze értetlenül a szemöldökeim séta közben. Aztán, mikor meghallom a kérdést, nem tehetek róla, kibuggyan belőlem a nevetés, és csak felé nyújtom a kisujjam. - Cserkész becsszó. Nincs szükségem a szerveidre, és nálam egészen biztos, hogy senki sem fog bántani. Az sem elég, hogy a lakótársad megbízik bennem? Hidd el, ha hajad szála görbülhetne, nem mondta volna, hogy érezzük jól magunkat.- nyugtatom meg valamivel komolyabban is. Ahogy sétálunk, és a kosarat lóbálom, nem igazán tudom magamban tartani a dolgot.
- Láttam, hogy meglepődtél azon, hogy ismerem Brunot. - nincs benne semmi, súlytalan a kérdés, de közben, a napszemüveg és a viszonylagos póker arcom mögött nagyon is esz a kíváncsiság - Biztos vannak más barátai is, ennyire azért nem lehet meglepő, hogy szokott beszélgetni valakivel. - teszem még hozzá, és magam sem tudom miért, újra elönti a halvány pír az arcom. Igen, egy kicsit furcsa helyzet, meg nem is mindennapi ezt aláírom. Nekem éppen annyira különös, mint neki, ezt elhiheti.
- Pont ilyennek képzeltelek az alapján amiket Bruno mondott. - jegyzem még meg mosolyogva, majd befordulok egy kisebb utcába, hogy közben azért haladjunk is hazafelé, ha már így megjegyezte, hogy neki is lenne ott egy kis dolga. - De a drágáról apu nem mesélt semmit, van ennek valami oka? Nem szeretném kiadni neki a titkodat véletlenségből, csak ezért kérdezem. - szorult belém ennyi nőpajtási becsület, hogy ha esetleg titokban járna a fiúval, akkor nem én fogom lebuktatni.

-Volt róla szó, hogy elmegyünk apuval vitorlázni egyszer, csak még nem sikerült megfelelő napot találnunk -vontam meg a vállam. Amióta kipucoltuk a betörés után a rendelőt, egészen egyszerűen el voltunk maradva a munkánkkal, vagyis pontosabban ő volt lemaradva a műtétekkel, én pedig a betegaktákkal. Magam miatt nem igazán aggódtam, sem a tanulmányaim miatt, elvoltam a saját kis világomban és élveztem azt a folyamatot, hogy lassan, de biztosan egyre több tudással gyarapodik a kis fejecském. -Sajnos az evezés nem az erősségem, mediterrán lányként valahogy jobban szeretek a tengerben lubickolni. Van abban valami különleges, amikor az ember testét körbeöleli a víz, amikor a hajad körülötted lebeg, amikor súlytalannak érzed magad. Amikor nem veszel levegőt, mert kíváncsi vagy, hogy meddig bírod ki, és minden egyre sötétebb, de csendesebb. Azok a szép pillanatok -lehet, hogy egy icipicit sikerült elkalandozni a gondolataimban. Hiányzott az úszás, szívem szerint beleugrottam volna az otthoni tóba és úsztam volna egyet. Kit érdekel, hogy valószínűsíthetően jéghideg és fázni fogok? Majd iszok egy teát rá.
-Oh! -kaptam a fejemhez. Teljesen jogos volt a kijelentése, mostanában annyira hozzászoktam ahhoz, hogy mindenki tudja körülöttem a számom, ezért egész egyszerűen eszembe se jutott az, hogy megadjam neki. Előkaptam a táskámból egy tollat és némi keresgélés után a jegyzetfüzetem, amibe egész délelőtt írtam ki a dolgokat a könyvtárban. Gondosan ellapoztam egy üres oldalra, majd a számomat felfirkantottam a tetejére a kerekded írásommal és egy szivecskét is a nevem mellé biggyesztettem. Bia kezébe nyomtam a kitépett papírlapot és visszatettem a füzetet a helyére, mint aki jól végezte a dolgát.
Valószínűleg tényleg a hormonjaim tehettek arról, hogy ennyire kifejeztem az érzelmeimet, de nagyon jól esett pár pillanat erejéig elveszni a lány ölelésében. Nem akartam ráhozni a frászt teljesen, szerintem így sem gondolt teljesen százasnak. Hát, én lennék a legjobban meglepve, ha valaki normálisnak hinne engem. Ilyen az én formám. Legalább ebben a városban még megvolt a névtelenség előnye, senki nem könyvelt el alkoholistának, viszonylagos tiszta lappal tudok kezdeni. És talán Biancaval az oldalamon ez sikerülni is fog valamennyire. Ilyen hatással volt rám az ölelése, egy pillanatra fényesebben láttam tőle a jövőmet. Némán mosolyogva tűrtem, hogy megigazítsa a fekete felsőmet rajtam, utoljára Abuela csinált velem ilyet, mielőtt ágynyugalomra kényszerült. Hirtelen kedvem lett volna sarkon fordulni és hazáig futni, de végül csak vettem egy mély levegőt és felhívtam azt az embert, aki jelenleg a családot jelentette számomra.
Nem hittem volna, hogy Bruno ennyi idő után is tud sokkoló meglepetéseket tartogatni nekem, de az, hogy ismerte a mellettem szobrozó lányt, az valóban furcsa volt. A fejemben az elmúlt pár másodpercben kész összeesküvés elméletek születtek meg. Apu direkt küldte ide ezt a lányt, hogy távolról figyeljen rám. Orvos-beteg viszonyt folytatnak. Összekeverte valaki mással. Azért ismeri, mert nála volt a rádióban. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, egyik képtelenebbnek hangzott mint a másik, és ezek után már borzasztóan kíváncsi lettem volna az igazságra.
-Hát persze, csak barátok. Mindig így kezdődik, aztán … hadd ne kelljen bemutatnom -fintorodtam el. Ha valaki, hát én pontosan tudtam, hogy milyen az ilyen. Hányszor jelentettem én is ki az egyetemen, hogy csak barátok vagyunk, majd amikor nem tudtam aludni, akkor átmentem a “barátom” szobájába és hajnalig smároltunk, miközben az ölében ültem? A barát akkor is barát, ha beteszi. Veszélyes velem ismerkedni, na. Bár ezt nem szívesen osztottam volna meg Biancaval, olyan kis ártatlannak tűnt, kár lett volna elrontani ezt a valamit kettőnk között, ha már a szívmelengető ölelés fázisába is eljutottunk. Lehet, hogy kevesebb bűnügyi könyvet kellene olvasnom szabadidőmben. Hupszi. Követtem a tekintetemmel a foltot mutató kezét és feltettem neki a nagy kérdésem, megkönnyebbülten fújva ki a levegőt a pozitív válaszától.
-Hálásan köszönöm -mosolyodtam el, ejtve egy darabig a „kinek mi köze van Brunohoz” témát. Pedig rettenetesen érdekelt, de csak hagytam, hogy átkarolja a vállam. Fura dolgok ezek, általában nem szeretem, ha ismeretlenek hozzám érnek, de vele ez is egészen természetesnek tűnt. Talán tényleg ő lesz az új öribarim. Majd levelezünk meg minden. -Nem kell, elbírom, kedves vagy. Nem azért járok edzeni, hogy egy kis plusz súlytól megszakadjak -kuncogtam. Áttettem a kis áfonyapalántámat a másik kezembe, hogy szabaddá váljon és feltehessem a roppant fontos kérdésemet Bianak. Így, hogy ujjat rázott a dologra, így már rendben van.
-Nem, valószínűleg nem engedne el Bruno veled, ha veszélyt jelentenél -haraptam az ajkamba. -Bár, hogyha görbülne a hajam, az csak akkor lenne oké, ha be lenne fonva. Régen csináltam olyan hajat magamnak -magyaráztam séta közben a lánynak. Ez olyan semleges témának tűnt, két barátnő békésen sétálgat az utcán és a hajakról beszélgetnek. Nem tudtam mit kezdeni a szabad kezemmel, ezért a táskám oldalán doboltam vele, amikor is sikerült kitapogatnom egy vékony dobozt. Nem hittem a szerencsémnek, hogy bár gyógyszer nincs nálam, cigaretta az van. És még gyújtó is volt mellette! Csillogó szemekkel kaptam ki egy szálat a dobozból és az ajkaim közé kaptam. Már éppen meggyújtottam volna, amikor Bia megszólalt. Nem válaszoltam a kijelentésére, csak bólintva emeltem a tüzet a cigarettához és mélyen letüdőztem a füstöt.
-Van neki egy pár -vontam meg a vállam. Nem tartottam soha számon, hogy apu kivel barátkozik, vagy ismerkedik, nem kifejezetten tartozott rám. Megtettem neki ezt a szívességet, hogy nem ellenőriztem őt lépten-nyomon. -Csak másokkal nem tart legalább fél óráig egy beszélgetése -szívtam bele újra a kezem között füstölgő szálba és hálát adtam annak a Doranak, aki beledobta a dobozt a táskába. Igyekeztem nem a lányra fújni, nem hiszem, hogy örült volna neki.
-Nem tudtam, hogy mesélt rólam bármit is apu -jegyeztem meg csendesen. -De mivel nem szaladtál el sikítva, ezért feltételezem, hogy csupa jót és szépet mesélt. Ez kedves tőle. Mi… mi nem igazán szoktunk az érzelmeinkről beszélni, csak kimutatni, például azzal, hogy hagy egy plusz adagot a kávéfőzőben.
Tartottam Bianca tempóját és cigarettázva nézelődtem, még sosem jártam Fairbanksnek ezen a környékén. Furán hangzott a szájából az apu kifejezés, Zack említésére viszont félrenyeltem és köhögve álltam meg, hogy összeszedjem magam. Mennyit áruljak el neki? Egyáltalán, mit lehetne mesélni a mi kapcsolatunkról? Egyszerre voltunk barátok és szeretők, ismerősök és ismeretlenek, a térkép és a felfedező, az ég és a föld. Most légy okos Dora! Hümmögve néztem magam elé és végül óvatosan megszólaltam.
-Mert… mert még magunk se tudjuk, hogy mi ez. Sokat találkozunk, szinte állandóan beszélünk egymással. Bár általában este tízre hazavisz, mert tett egy vicces ígéretet apunak, aki ezt komolyan vette. De… azt hiszem a jelenlegi helyzetünket úgy lehet a legjobban leírni, hogy se veled, se nélküled. Lehet, hogy rosszul fogalmazok, vele lenni olyan, mint amikor belebújsz a kedvenc pizsamádba. Egyszerre kényelmes, tölt el boldogsággal és hiányzik, ha nem lehet rajtad. Viszont elég is belőlem -pásztáztam a magassarkúimat, nem mertem Bia szemeibe nézni. Nagyon jól tudtam a szívem mélyén, hogy csak nekem jelent ennyit a dolog, de nem akartam bevallani magamnak. Egy újabb slukk után lepöcköltem a hamut a cigimről.
-Ha már szóba kerültek a pasik… hol ismerkedtél meg Brunoval? -kíváncsiskodtam. -Ugye pozitívan gondolsz rá? Mármint, szerintem végtelenül kedves ember és az egyik legaranyosabb, akit valaha ismertem. Nagyon szeretem őt, úgyhogy jobb, ha tudod, hogyha megbántod őt, most már tudom, hogy hol laksz -mutattam fel az egyik előttem lévő házra. Nem teljesen gondoltam komolyan a dolgot, de apuért a végletekig képes lennék elmenni, vagy akár tovább is. -Szóval, mi a véleményed róla? Ígérem, nem fogom visszamondani neki.

- Kislány koromban mi is vitorláztunk néha. Különleges élmény volt mindig, szóval remélem hamar találtok alkalmas időpontot. Amíg szép az idő. - teszem hozzá, mert bár a tenger nem fagy be, de csak jobb, ha nem nagykabátban fagyoskodik az ember. Ahhoz már inkább fanatikusnak kellene lenni. Ilyenkor viszont jó kis családi program, kikapcsolódás, pihengetés, napozás. Még én is egészen kedvet kaptam hozzá.
- Igen, tudom miről beszélsz. Bár a tengerben még nem próbáltam, de egy csendes kis tó is megteszi, ha szeretnéd kiüríteni az elméd és csak lebegni. - valóban, jó élmény amikor az ember felfekszik a vízre, és csak úgy van. Minden kötöttség, minden probléma, és a teljes külvilág nélkül. Nem azt mondom, hogy a létezés értelmére is rá lehet így lelni, de nem áll tőle messze az élmény.
Csak mosolygok ameddig a táskájában keresgél, és felírja a számát. El is teszem utána a papírt a kosaramba, és talán, ha egyszer Anchorage-be keveredek, akkor majd megejtjük azt a közös vacsorát. Én nem igazán vagyok vega, de elég sok gyümölcsöt és zöldséget fogyasztok, sőt, vannak nálam is húsmentes napok, viszonylag gyakran.
Bár az ölelés meglepően jól esik, és olyan természetesnek tűnt, de látom, hogy utána egy kicsit Dora is befeszült. Lehet, hogy egy idegennek nem illik igazgatni a ruháját, de az vesse rám az első követ aki még nem szólt az előtte sétáló lánynak, hogy becsípődött a szoknyája és kilóg a bugyija! Egyébként is, csinosan van öltözve, ne legyen már megtekeredve a ruha pántja.
A rövidke telefon beszélgetésük alatt nálam összeáll a kép, és biztos vagyok benne, hogy Brunonál is hasonló a helyzet. Úgy tűnik, hogy teljesen véletlenül épp az ő új kis lakótársába futottam bele, ami igazából nem egy rossz hír. Talán mielőtt a lány hazamenne, oda tudok neki adni egy kis csomagot, csupa olyan dolog amiket már egy ideje ígérgetek Brunonak, hogy majd megmutatom. Egy kis tea és sütemény, semmi extra. Mivel úgy tűnik, önmagában az áfonyás keksz emlegetése nem elegendő, talán hamarabb Fairbanksbe csalogatja a hasa, ha kap belőle kóstolót.
- Ha bármi több lenne, Bruno már úgyis említette volna neked. - vagy nem. Nem tudom. Jobb ezzel védekeznem, mivel magam sem tudom most éppen merre halad a barátságunk. Valószínűleg Dora sem lepődött volna meg ennyire, hogy ismerjük egymást, ha csak egyszer is szóba került volna, hogy van egy Bianca Fairbanksben. Belül egy kis csalódottsággal tölt el a dolog, hiszen a lány láthatóan fontos neki, beszélt is róla, mesélt pár kedves történetet a mindennapokról. Nem kattogok inkább ezen, csak újra beletúrok a hajamba, hogy rendezzem a gondolataimat.
- Nincs mit. Viszont akkor induljunk is. - nem tudom mennyire sürgős a dolga, de én ha még pár percet eltöltök itt, hát egészen biztosan teljesen zsúfolt lesz a kis kertem. Már így sem tudom mindenről, hogy végül hová ültetem majd őket. - Ahogy gondolod. Nem vitathatom, hogy jó erőben vagy.- vonok vállat egy rövid mosollyal, de nem sértődtem meg, csak elfogadom, hogy felnőtt, őnálló nő, aki szereti maga cipelni a holmiját. A következő kérdésével viszont meglep, el is nevetem magam a képtelen felvetésen. Elég csak rám nézni, nem vagyok az a tömeggyilkos alkat. Bár a látszat néha csal, de nálam nem erről van szó szerencsére. Teljes békességben rázok is rá kisujjat, ha ez megnyugtatja.
- Na ugye. - bólintok én is egyetértésben. Még ha bennem nem is bízik (amit jól is tesz, nem szabad mindenféle idegenekben megbízni első szóra), de úgy tűnik “apu” már egy komoly mérce. Ha nála átmentem a rostán, Dora is megnyugodhat. - Nekem az nem sikerült sosem szépre, de a múltkor vettem egy fura szivacsos hengert, egész csinos csigákat lehet vele készíteni. Ha gondolod megmutatom, nem tudom ismered-e. - csak pár dolcsi volt, igazából hirtelen felindulásból rendeltem a netről. Jól bevált, azóta gyakran használom. Most pont nem, de nekem amúgy is van egy-két természetes törés a hajamban, nem az a szög egyenes fajta.
Meglep, amikor egy doboz cigarettát húz elő a táskájából, de nem teszem szóvá. Mint mondtam, felnőtt nő, azt csinál amit akar. De azért meglepődtem, a kora miatt is, meg, egészen úgy tűnt, hogy egészséges életmódot követ, orvosnak is tanul… nem számítottam rá.
- Nincs ebben semmi. - vonok vállat, majd egy kicsit újra zavarba jövök. Nálam nem ritka, hogy ha valakit kedvelek, azzal hosszasan beszélek telefonon. Egyedül élek, igazából örülök neki ha van kihez szólni és nem a négy falat bámulom. Persze szoktam zenét hallgatni, sokat olvasok, nézek sorozatokat, de az nem ugyanaz mint beszélgetni egy baráttal.
- Kedves dolgokat mesélt. - nyugtatom meg, majd érdeklődve hallgatom - Szerintem nem kell mindent kimondani. Sokszor ezek a gesztusok ezerszer többet érnek. Vagy egy telefonhívás, amivel megnyugtatod, hogy minden rendben, és elmondod neki, hogy hol vagy és kivel, holott… hát, van köztetek pár száz mérföld, nem lett volna muszáj engedélyt kérned, el is sunnyoghattad volna. - világítok rá egy kedves mosoly kíséretében - Ezek a dolgok számítanak, sokkal jobban, mint gondolnád. Az apróságok és a bizalom. - jegyzem meg elcsendesedve. Rég volt már, hogy nekem ilyen beszélgetéseim lettek volna. mostanság inkább én szoktam engedélyt kérni, semmint engem kérdezett volna meg bárki, hogy mit gondolok erről vagy arról.
Inkább a barátjáról kérdezem, olyan kedvesen bukott ki a száján az a “drága”, hogy őszinte kíváncsiság bujkál bennem. Szeretem amikor valaki még ennyire lelkes, ennyire tagadni sem tudná, hogy a gyomrában pillangók vannak, a talpai alatt meg pehelyfelhők. Vagy valami hasonló, őszintén szólva az egyetem első évében éreztem hasonlót, nagy sírás is lett a vége.
- Miért se nélküled? Már, ha szeretnéd elmondani. - kérdezek vissza érdeklődve, hiszen az alapján amit elmondott, nem tűnik balhés srácnak, legalábbis nem gondolnám, hogy a veszekedések miatt lenne ez a se nélküled állapot. Persze lehet, hogy még tényleg csak a kapcsolat elején járnak, ezért ez a bizonytalanság - A kedvenc pizsamád sem úgy landolt a szekrényben, hogy eleve kedvenc volt. Az enyém például egy ősrégi póló, még a gimnázium logója díszíti ahová jártam. Kinyúlt, kopott, de ettől lett kényelmes és puha. Lehet, hogy nektek is csak egy kis idő kell, amíg úgymond “belekoptok” a kapcsolatba. - egészen elgondolkodok a dolgon, nem mintha most különösebben vágynék rá, hogy előbújjon belőlem a pszichológus, de amit mondanak az gyakran igaz: az idő segít elvarrni a szálakat és néha a helyére kerülnek a dolgok maguktól is.
- Munka miatt találkoztunk. - pillantok felé őszintén, majd egy kicsit jobban kifejtem a dolgot - Addig jártam a nyakára, amíg nem vállalta, hogy vendégként szerepel a műsorunkban. Először úgy volt, hogy online csatlakozik, de valami közbejött, és személyesen is megismerhettem. De azóta is csak telefonon beszélünk. - vonok vállat, mintha ennyi lenne az egész. Tulajdonképpen nem sokkal több, épp csak annyival, hogy a szereplése után nem szakadt meg a kommunikáció, hanem azóta is rendszeresen beszélgetünk, a világ nagy kérdéseiről meg az aprókról is.
Amikor viszont a lány ilyen hevesen véleményt nyilvánít, hogy jobban teszem ha nem bántom meg Brunot, egészen zavarba jövök. Még attól is messze vagyunk, hogy fájdalmat okozzunk egymásnak azzal, ha mondjuk megszakadnának ezek a beszélgetések. Mondjuk ez nem igaz, nekem nagyon is fájna, rosszul esne, sőt, hiányozna is, de ez még számomra is olyan érthetetlen dolog, hogy inkább nem akarom a lány orrára kötni ezen a ponton. Csak egy kicsit csendben baktatok mellette ahogy a járdán haladunk a kis ház felé, próbálom magam is összerakni, hogy tulajdonképpen hogyan gondolok én az ő apujára.
- Kedvelem őt. - mondom ki végül az igazat, és inkább kerülöm a tekintetét. Ha ő nem tudja, hogy mi van közte meg a fiúja közt, én még annyira sem tudom, hogy az én cipőm éppenséggel kényelmes vagy töri-e a lábam.
- Az az igazság, hogy… - jó nagyot sóhajtok, aztán csak tanácstalanul tárom kicsit szét a karjaim - tényleg kedvelem, de ez a dolog nem ilyen egyszerű. Te jobban ismered nálam, és éppen te mondtad, hogy bizonyos dolgokban nem a szavak embere. Én sem vagyok az. - megcsóválom a fejem, mert ennél többet nem tudok mondani. Valóban ideje lenne már tisztázni, hogy merre tart ez a barátság, de ez még Dorának is egyértelmű lehet, hogy messze is vagyunk egymástól, ha más körülmény nem is lenne. Bár barátságos vagyok, de nehezen engedek közel magamhoz bárkit is, pont emiatt.
- Már közel járunk, ott van az utca végén. - mutatok el a belátható távolba, ahol én már könnyedén kiszúrom a kisház kéményét, és a bejárat előtti kis féltetőt. - Szereted a szamócát? Az egyik szomszédnak túl sok termett a kertjében, és hozott át a lekvárból. - jegyzem meg egy kis mosoly mellett, ahogy egyre közelebb érünk a házamhoz. Otthon édes otthon. Még jó, hogy szinte kényszeresen rendet tartok, így hozzám igazán bármikor beállíthat akárki is, tip-top állapotban van a lakás.

-Ha valamit csinálok, azt általában nagyban szeretem csinálni -kuncogtam. Mert nyilván mehettem volna valami európai egyetemre is, de nem, nekem rögtön amerikai kellett, a lehető legnagyobb városban. A gyakorlatomat is csinálhattam volna New Yorkban, de én utazni szerettem volna és több, mint ötezer kilométerre elkóvályogtam. Választhattam volna valami nyugis embert is az egyetemről, de nekem az kellett, aki idősebb nálam. Hm. -Gyerekkorom nagy részét a tengerben lubickolva töltöttem, szerettem azt játszani, hogy mitikus lény vagyok, sellő például vagy szirén. Rengeteg időt eltöltöttem a vízben, úgyhogy nekem tényleg van benne egy hazatérős élmény -vallottam be, és bár nem sok értelme volt a szavaimnak, reméltem, hogy Bia megérti, mire is gondolok. Nem vagyok bonyolult lélek, a kimondott szavaimat komolyan gondolom, de azt is, amit soha a büdös életben nem ejtettem volna ki az ajkaimon. Érdekes kettősség, de ez tette olyan szórakoztatóvá (vagy idegesítővé) a mindennapi kommunikációmat.
Furcsa volt, hogy ennyi érzelmet váltott ki belőlem az ölelés, de türtőztettem magam, nem kell rögtön az első órában megtudnia ennek a kedves lánynak, hogy nincs minden rendben a toronyban. Meg amúgy is, mindig adok a kinézetemre, ha ő úgy látta, hogy gond van a ruhámmal, akkor biztos igaza volt. Csak annyira régen igazította meg így valaki, hogy fájóan sok emléket zúdított rám azokból a szerencsés időkből, amikor a családom még teljes volt. Lehet, hogy pár év kőkemény terápia segítene ezen, de eszem ágában sem volt segítséget kérni, így csak mosolygós arccal tűrtem a dolgot. Színésznőnek kellett volna mennem, biztos sok szerepet kaptam volna.
-Hát persze, esténként arcpakolás közben ilyenekről dumálunk -megálltam, hogy ne forgassam a szemeimet. Nehéz lett volna elképzelnem, hogy ilyen mélységekig lemenjünk egy beszélgetésben, de azt is, hogy magára tegyen egy arcmaszkot. Különleges volt a kapcsolatunk apuval, de a magánélet kényes téma, ő sem faggatott az enyémről, én ritkán meséltem, és én sem akartam őt mindenféle hülyeséggel zaklatni. Úgy voltam vele, hogy majd mesél, ha akar. Én is csak végszükség esetén zargattam Brunot a szerelmi életemmel, valahogy kényelmetlennek éreztem, hogy ilyenek kerüljenek szóba. Ezért is lett volna szükségem egy barátnőre, de egyelőre be kellett érnem ezzel az elfuserált szituációval.
-Itt leszek a nyomodban -kuncogtam, majd megigazítottam a táskám. Tényleg szerettem volna elmenni mosdóba, kedvem támadt arcot is mosni. -Azért nem hívnálak ki egy szkander párbajra, nem lenne vicces alulmaradni -viszont Zacket szívesen kihívnám, kíváncsi lennék, hogy mennyire lepődne meg. Na, majd, ha hazaértek, akkor fárasztom ilyenekkel, miután a nyakába borultam. Furcsa dolgaim vannak, tudom.
-Csinálhatunk szerepcserét -pillantottam rá elgondolkodva. -Én befonom a hajad, te pedig loknissá varázsolod az enyém, sőt, egyebassza, még ki is sminkellek, mehetnek utána a jó fotók instára -nekem baromi nagy szükségem lett volna ilyen lányos programra, a kérdés már csak az volt, hogy Biancat érdekli-e egy ilyen. De nem akartam semmit ráerőltetni, így inkább örültem a dugicigimnek, amit a táskám oldalzsebében találtam. Oké, tudom, nem a legjobb dolog, amit tehetek, de néha nekem is lazítanom kell valahogy, nem? Majd jusson eszembe ez az indok, ha tüdőbajom lesz, viszont addig ez tökéletes kifogásnak bizonyult.
-Mondom, mindig így kezdődnek ezek -szívtam bele a füstölgő rúdba. Végül inkább behúztam a nyakam, igazán semmi közöm nem volt a témához. Meg persze álszent lélek vagyok, én vajon mit csinálok, ha nem naphosszat a telefonomon lógok és Zackie fiút zaklatom a hatszáz üzenetemmel? Még a könyvtárban is neki írtam, miközben fénymásoltam.
-Én… nekem ez annyira természetes -vallottam be kissé elpirulva. -Bármi van, ő tudom, hogy mindig ott van nekem. Nem csak akkor, amikor boldog és vidám vagyok, vagy hajt a tudásvágy. Hanem a gondban is ott van, letörli a könnyeim, és… -elharaptam a mondat végét. Nem álltam készen arra, hogy a betöréses éjszakáról meséljek, amikor szó nélkül ott termett nálam és mindent megtett azért, hogy jobban legyek. Letüdőztem egy újabb adag füstöt, szerettem volna pontot tenni a történet végére, mielőtt teljesen kiadom az érzelmeimet. Csak megint nem tudtam időben befogni a számat, egyszer tényleg az a nagy, lepcses pofám fog a sírba tenni.  
Persze talán sikerült volna a dolog, ha nem kerül szóba a drága, én pedig mint mindig, most is úgy reagáltam rá, ahogy nem kellett volna. Hevesen dobogni kezdett a szívem, és valószínleg egy bárgyú mosoly is átfutott az arcomon. Kinézetre egymás tökéletes ellentétei voltunk, a magas az alacsonnyal, a szőke a sötéttel, a tüzes a nyugodttal. Ezer emlék rohamozta meg az agyam az elmúlt hónapokból, kedvem lett volna magamhoz ölelni a férfit és nem ereszteni őt, amíg el nem alszom a mellkasán. De csak a szavaimat tudtam megválogatni.
-Mert… mert teljesen más szinten állunk. És ezzel nincsen semmi gond, csak fura, de jó értelemben. Annyira máshogy éljük meg ugyanazt a dolgot. Idősebb nálam, így annyival több tapasztalata van a dolgokban és én szívesen tanulok tőle. De nekem ő az első. Tudom, tök gáz, hogy csak most, de ő az, aki miatt izgatottan csekkolom a telefonom, hogy hiányoztam-e neki, miatta szeretnék jól kinézni, ő motivál arra, hogy önmagam jobb verziója legyek. Miatta érzem úgy, hogy élek, kalandos az egész, közben pedig annyira gyengéd és olyan könnyű szeretni őt -vallottam be paradicsompiros arccal. Mielőtt folytattam volna, loptam egy slukkot a cigarettámból. -Az egészben az a poén, hogy együtt sem vagyunk, mármint így hivatalosan nincs kimondva semmi. Nem zavar, mert annál sokkal különlegesebbnek gondolom a mi kapcsolatunkat, minthogy egy szó határozza meg, hogy kik is vagyunk egymásnak. Barát és barátnő, férj és feleség, szeretők vagy lelkitársak, teljesen mindegy. Mert a nap végén csak az számít, hogyha magához ölel, akkor tudom, hogy hazaértem.
Még senkinek nem meséltem így, ennyire részletesen az érzéseimről és a kapcsolatunkról, most viszont szinte dőltek belőlem a szavak, nem tudtam megálljt parancsolni nekik, de azért próbálkoztam. A hamut lepöckölve igyekeztem más mederbe terelni a beszélgetést, nevezetesen Bruno felé, az egy kicsit biztonságosabb területnek tűnt számomra.
-Apu az a típus, akit jobb személyesen ismerni -vigyorodtam el. -De nézd a jó oldalát, legalább megmaradt a kapcsolat és ez tényleg pozitív. Ritka különleges az, ha ennyire jól kijönnek egymással az emberek egy találkozás után is és éppen ezért szerintem nem szabad feladni a dolgot. Egy ilyen barátság többet ér mindennél, ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak nekem is lenne ilyenem.
Még magyaráztam arról, hogy ne bántsa meg Brunot, oké, kétoldalú dolog, ha megszakad a kapcsolat, de Biat csak most ismertem meg, ennek ellenére úgy tűnt, mintha ezeréves jó barátnők lennénk. Egy kicsit húztam az agyát még a pasik kapcsán, úgy éreztem, hogy belefér a dolog. Bár nem akartam ennyire kutakodni az életében és az érzéseiben, csak ösztönösen reagáltam a dologra, de végül inkább egy utolsó slukk után csak csendben elnyomtam a cigarettámat és kidobtam a közeli kukába a csikket. Jó gyerek vagyok, nem szokásom szemetelni (és arról az egy alkalomról nem beszélünk). Elégedetten bólintottam arra, hogy kedveli őt, nem volt újdonság a nap alatt. Brunot nem lehet nem szeretni véleményem szerint.
-Hogy? -kérdeztem vissza érdeklődően, majd a magyarázatára elmosolyodtam. Pontosan tudtam, hogy miről beszél. -Szeretnék rámutatni arra, hogy nem csak én mondtam okos dolgot, hanem te is. Nem éppen te mondtad, hogy egy jó kapcsolathoz idő kell? Hogy az apró gesztusok többet számítanak, mint a szavak? Butaság lenne, ha nem gondolnál bele ebbe a saját szemszögedből is, bár, én csak orvos vagyok, nem pszichológus -vontam meg a vállam könnyedén. Ha ennyivel megbántom… akkor boldogan vállalom a következményeket, nekem tiszta a lelkiismeretem. Aztán könnyen lehet, hogy a bagoly mondja verébnek klasszikus esete állt fent jelen helyzetben, csak nem voltam hajlandó észrevenni.
-Bogyós gyümölcs jöhet bármilyen mennyiségben -mosolyodtam el, érezve a témaváltást. Nem akartam erőltetni a dolgot, beszél róla, ha szeretne. Ha pedig nem, akkor nem. Ilyen egyszerű a dolog. -Talán éppen ezért kedvelem a bort is ennyire, végső soron az is bogyókból van -kuncogtam.
Amíg Bianca a kaput nyitotta, gyorsan elővettem a telefonom és bepötyögtem két üzenetet. Mindkettő életem fontos férfijainak ment, az egyikben apunak írtam, hogy köszönöm az engedélyt, esté még hívom a hotelből, a másik a drágának, hogy remélem ügyes a munkában és hogy jöjjön ki elém holnap a reptérre.
Követtem Biat a kerten át, de végül megálltam az út közepén. Annyira nyugodtnak tűnt az egész hely, és végtelenül szépnek a növények sokasága. Megbabonázva álltam egyhelyben, majd végül lerúgtam magamról a magassarkúimat. Kedvem lett volna vidám kislány módjára táncolni egyet a fűben, nem törődve a következményekkel. De végül erőt vettem magamon és nehéz szívvel a lány felé fordultam.
-Nagyon szép a kerted és a házad -vallottam be őszintén. -Így már értem, hogy miért tudtál ilyen hasznos tanácsokkal ellátni a virágvásáron, szóval még egyszer nagyon köszönöm, hogy a szakértelmeddel elláttál -szerettem volna még egy ölelést adni a lánynak, de nem mertem megtenni a kezdőlépést, így tanácstalanul eltártam a karjaim. Nem vagyok túl jó az érzelmekben, ez tény. -Akkor esetleg… bemehetnék? Szeretnék kezet mosni és letenni a táskám, ha nem gond. Utána pedig ha nem gond, bemutathatnád a kis kerted kedves növénykéit.