- Minden bizonyára azért, mert Falkában vagy. Kóborként nem szokatlan, ha olyanokkal futsz össze, mint amilyen én. – és bitang jó velük együtt repülni. Mindegyik külön zárvány, mégis, ha kötelékben repülésről, együtt dolgozásról van szó, megszűnik az én te, már csak mi vagyunk fenn, a levegőben. Kiaknázva egymás képességeit. Ezért a kettősségért egyenesen rajongok, még akkor is, ha akkor egyáltalán nem figyelek oda közben. – Miért ne vágnék? Kihívás. – villantok rá egy rövid mosolyt. Lételemem a levegő. - Először is: repülőgép. Rendelkezésetekre fog állni egy szépség, feltankolva, indulásra készen, bármikor. Aztán az is lehetőség, hogy azt a szépséget én vezetem, amennyiben igényt tartotok rá. – a legjobb vagyok, de ezt majd úgyis megtudják. – És orvoslás. Van pár évtized gyakorlat a hátam mögött, még ha mostanában inkább repkedek. – és ez elég sok ajánlat így, eldönteni majd ők fogják. - Oké-zsoké. – tehát neki ezt jelenti, érzésben. És bizonyára jól érzi magát, ha nem ment el onan. – És hol volt jobb? Az előző falkákban, vagy itt? – lerázom a hamut az ujjammal a cigiről, nem ráfújva a füstöt Stephenre. Részemről megtettem, a mi szükséges, nem érzem foghúzásnak a szitut, a szükséges köröket lerójjuk és aztán halad a gépezet tovább.
- Én is voltam kóbor, egy függetlenebb világban, mikor semmi se volt biztos. Ott nem sok hasonló mászkált, mindenki fél lábbal máshol volt. Nem is mennék vissza. Anchorage-ban akkor jó arcok vannak, mi? Klondike és az aranyláz időszaka. Vándoroltak a népek, hogy minél több ragyogó fémtömböt mossanak ki a folyóból. Nem akartam én ott falkatag lenni, mert bizonytalan volt, meddig maradok. Osztozni se akartam. Aztán mikor már kellett volna, akkor nem is lehetett. Ott nem volt tárgyalás, csak a menekülés maradt. Jobb nekem egy saját közösség, amibe beépülök úgy, hogy mégis magam maradok. Erre se képes akárki. De Josh érthető és ha így, akkor vele inkább szerződünk, minthogy csatlakozásra bírjuk. Először. - Tiszta sor. Szanitéc is vagy, ezt is felvésem. Szakterület? Ha emlékeim nem csalnak, bérpilóta kóborunk nem volt még. Kockázatos egy ilyenre bízni bármit vagy bárkit. A levegőből még mi is nagyot esünk, ha baj van. Ha trehány volt a műszaki vizsgáztató. Vagy ha a bizalmunkra épít és sok jó út után produkál valami merényletet. Mert azt is kinézem belőle. Mindenesetre nem utasítom el. Nagyobb eséllyel hívjuk először varrni, mint szállni. - Mindig az aktuális a legjobb. Ha nem így lenne, nem itt lennék. Sose azért távoztam, mert a közösséggel lett volna bajom. Franciaország megőrült és engem vonzott az Újvilág. Québec-ből az arany csábított el. Itt jól megvagyok, de a korábbiak se voltak rosszabbak. Komolyan. Én is szívok még egy slukkot és fujkálom a karikáimat. Imádok ilyeneket eregetni, természetesen nem a kóbor arcába. Annyira azért becsülöm. - Ma még lesz utad vagy már letetted a lantot? A lényeget megbeszéltük, majd kérek még egy kontaktot, aztán húzok haza a frissen visszaszerzett kocsimmal és a tapasztalatokkal. Szerintem megtűrjük, nem lesz azzal gond. Ha ő is így akarja és nem tesz nekünk keresztbe.
- Az idő és a szokások változnak. – amiben pedig azt teszek, amihez kedvem és úgy ahogy nekem esik jól. Megszereztem és kiépítettem ezt a függetlenséget, amit nem adok. – Fogalmam sincs. A pilótafülkéből nehéz megállapítani. – nevetek fel röviden. – A tíz év alatt ha fél évet voltam a városban. Még ez is több idő, mint amit máshol töltöttem. – az életem javarésze a felhők között zajlik, és reptereken. Ha úgy veszem, ez is egy falka lét, máshogyan. - Volt katonaorvosként a baleseti sebészetet rázom kisujjból. – ez a további faggatózás mosolyt csal a képemre. Életet rábízni akárkire, még egy farkas sem fog, pláne, egy farkas nem. A repülésre nem mond semmit, nem zavartatom magam. Majd jön a döntés és addig is repkedek jókat, és utána is. - Tehát, ha jobbat találsz, akkor oda csatlakozol. – ez valahol természetes, mindenki a magának megfelelő közösséget keresi. – Nem, mára vége. Szállodát foglaltam, onnan könnyebb házat keresni. – attól nem tartok, hogy maradna a csillagos ég, a pilótaszálláson van hely, ha elúszott a lehetőség. – Jó volt cseverészni. – tartom a kezem búcsú kézfogásra, amit, ha elfogad, határozott, csontropogtatás nélküli pacsit kap. – Biztos vagyok benne, hogy még összefutunk. Viszlát. – lendítem magam a motorom felé, intve még egyet Stephen felé, ha más nem akad, búcsúnak vettem ezt a kérdését. Vár egy halom prospektus a házakat illetően, azt nem bízom másra, én fogok benne lakni.
- Ez így igaz. Senki nem ússza meg. Magát igazolja egy közhellyel, amivel önmagában nem lehet vitatkozni. Aváltozás mindenkinél megvan, senkit nem kerül el. Persze, tiszta sor. De a sorok mögött is olvasok. Alkalmazkodó, de meghúzza a határvonalakat. Ő húzza meg. Lehet, hogy a csatlakozás tényleg nem neki való. Sebaj, amíg nem okoz nagyobb gondot. És úgyis figyelünk rá. - Elfoglalt voltál, értem. Vagy nem akar állást foglalni. Kinézem belőle, hogy munkamániás és magánélet helyett is repül. Vagy szabadidejében is, mert odafent érzi jól magát. Egy pilóta életérzését nem tudom megfogni, de szerencsés, ha ilyen jól választott és abból él, amit kedvel. Én ezt a szállodai bűvészkedést végülis szeretem, de bármikor ott tudnám hagyni. - A harctérnél jobb gyakorlópályát nem is igen lehet elképzelni. Az komoly felelősség. Ott nem lehet még egy papírt leadni, felhívni a hozzátartozót, hogy nem került sorra. Azonnal kell vágni, kötni, fertőtleníteni és ha nem megy, nincs második esély. Keményebb katona volt, mint én a kikötői őrszolgálataimmal. - Akkor jó pihenést! Már házat is tervez! Komoly elhatározás és ha így van, akkor az alkut is komolyan fogja venni. Egyébként egész jó arc, nem tartom kizártnak, hogy máskor is dumálhatunk még, kellemesebb körülmények között. Az nem tilos. Meg amúgy is... - Jaja, egy élmény volt! Még egy névjegykártyát kaphatok? Kösz még egyszer az intézkedést! Majd csörgünk. Ezzel én is elbúcsúzom, biccentés, mímelt tisztelgés. Kézfogásra nyújtja a kezét, akkor már kezelek vele. Szolid erővel szorítom meg, nem kell több. A jelentést pedig még ma az Alfánk asztalára teszem. Szakmailag is megtudtam pár dolgot a cégről és a kóborról is elég sokat ahhoz, hogy véleményt tudjak alkotni. Most pedig irány az otthon és a tűzhely. Lasagne-t terveztem egy új recept szerint és már alig várom.
- Ezt a választ vártam. – húzódik szélesre a szám. Bezzeg én! Katonaságnál nem lehet azt mondani, hogy nem, uram. Kivéve, ha azt akarja hallani a felettes. Manapság meg a fotóriporterek és paparazzik miatt nem lehet megmozdulni. Az emberek szeretik a mesét, de csak egy ideig hiszik el. – Az. Elpazarolódik a tehetség. Ha meg lehet találni a módját, az jó, sokszor nem jön össze. – ezért is tartom jónak, hogy kezdeti pilótamalőr után azt tudtam tenni, amiben kiváló vagyok. – Dehogynem! – vágom rá azonnal, komoly képpel. – Minden landolásnál zuhanunk. Irányítottan. – kacsintok rá egyet. Az engedély megadásába kényes kérdések is tartoznak, de azt már a gépnél várom meg, vagyis Emmát, addig a vasmadarat tutujgatom. Mindennel elkészültek az átadáshoz, a repülési napló is a kezemben landol. Ahogy megjelenik Emma, körbevezetem a gép körül, hogy tudja, mi merre hány méter, a gépen. A másodpilóta helyére ültetem, majd a check-listát átadom neki. – A másodpilóta feladata. Fentről lefelé sorolod, én nézem. – felveszem a fülest és a mikrofont magam elé igazítom, közben a felszállási információt várom, bejelentkezés után. A lista után az induláshoz szükséges lépéseket tesszük meg és rágördülök a kijelölt kifutópályára. Mielőtt azonban a kerekek végre egyenesbe állnának, a torony felől újabb információ jön. Kényszerleszállás, hibás futójárművel. Még a végére sem ér az irányítás, gördítem tovább a gépet, le a kifutópályáról. Emmára nézek. – Marionne csont nélkül le fogja tenni a gépet. – vigyorgok rá. – Itt is megvárhatjuk, élesben láthatod a landolást. Mint a balett előadásokon, a kifutópályákon lévő gépek egyszerre veszik az irányt vissza, a hangárok felé. A műszerfalra mutatok, ahogy beálltunk. – Itt lehet ellenőrizni a szélirányt, a torony pontosabb adatokat tud mondani. És most szorítsunk. – a gépezet már beindult, a háttérben már megjelentek a kék és pirosfényűek társasága, várják a landolás végét, hogy minél előbb odaérjenek. Lélegzetvisszafojtva várakozom és figyelek, majd üdvrivalgásban török ki, jól hátba csapva Emmát is örömömben. Szinte azonnal rájövök, hogy nem kellett volna. – Ú, bocs. – kapom el a kezem, és a torony felől máris jön az értesítés, hogy merre tudunk forogni és mikor kerülünk sorra. A továbbiakhoz nem kellek, így a kifutópályára visszakanyarítom a gépet, miután újból megnéztünk mindent. – Kezdjük elölről. Mire a kifutópályára érünk, pilóta üzemmódba váltok, a keménység és a móka eltűnik, helyébe a nyugalom kerül és a koncentrálás. Pályára állok, hagyom, hogy Emma gyönyörködjön a kilátásban egy ideig. – És most fogd meg a kormányt előtted. – ahogy megfogta, látványosan elengedem az előttem lévőt. – Te vezetsz. –ez a hű élmény elmaradt nálam, akkor még nem nagyon lehetett, élesben tapasztaltam meg, keserves felszállási malőrök után, szó szerint megdolgozva érte. Marionnenak meg lesz egy nagy köszönöm buli, a legénységgel együtt. Fantasztikusan landolt, le a kalappal előtte.
- Ahogy mondani szokták, valamit valamiért. Talán az életünk más szegmensei pótolják az elvesztegetett tehetséget. Sokak esetében tényleg nehéz, például színészként és zenészként ostobaság lenne a mai világban, ilyenkor már pillanatok alatt tele lesz az ember arcával az internet, és ha nagyon híres lesz, sosem felejtik el… Nem éri meg a kockázatot sajnos. Kissé megütközve nézek rá, amikor rávágja, hogy dehogynem, de szerencsére elég hamar hozzáfűzi, mi is a helyzet valójában. Nem vagyok egy beijedős alak, de azért repülőgéppel lezuhanni egyáltalán nem szeretnék. Nem rendelkezem igazán semmiféle tapasztalattal ebben a témában azonkívül, hogy ültem párszor repülőn, de egy utasszállítónak aligha van ehhez köze. Minden kérdésre válaszolok, legalábbis addig mindenképp, míg a falkának nem teszek vele keresztbe, de kötve hiszem, hogy ilyesmiről szó lehetne, az adataim meg nem titkosak, és nem is olyan rég lett megváltoztatva a nevem. Nincs vele semmi gebasz. Csak a sok macera zavar, de teszem, amit kell, mert tudom jól, hogy most ez szükségeltetik ahhoz, hogy megvalósíthassam, amit a fejembe vettem. Fogalmam sincs, miért jutott eszembe ez is, nem mintha ne lenne elég dolgom, még egyet a nyakamba vettem, de egyébként érdekel a repülőgép vezetés, odafentről mindig olyan ámulatba ejtő a világ. A gépet elég figyelmesen szemlélem meg, maximalista vagyok, ritkán hibázom, ha mégis megteszem, abban vaskosan benne van egy másik fél, és a nem megfelelő körülmények, ám az még ennek ellenére sem jutott soha eszembe, hogy panaszkodjak. a check-listát a kezembe veszem, aztán a szavainak megfelelően elkezdem sorolni, aztán, ha pipálgatni kell, hát pipálgatok, de ha csak sorolni, akkor sem fog kimaradni semmi. Meg aztán, ha mégiscsak így lenne, valószínűleg ő egész jól tudja már fejből ezt a listát, amennyit vezethetett. Akkor már egészen emelkedett hangulatban vagyok, amikor a kifutópályára érünk, ám hamarosan hallom, hogy probléma van. Kényszerleszállás… ez nem hangzik jól, főleg annak fényében, hogy mi most készülünk felfele. Na valami ilyesmi határozottan nem hiányozna. - Durva. Szokott ebből nagy gebasz lenni? Kérdezek rá, mert bár a pilótáknak gondolom alapból illene tudni kezelni az ilyen húzós helyzeteke, épp ezért nem való mindenki annak, nem mindenki tudja megőrizni minden körülmények között a hidegvérét. Mindenesetre ámulva nézem a folyamatot, mert határozottan érdekel, hogyan is zajlik egy ilyen esemény. - Értem. Szélirány, torony, szorítás. Tényleg szurkolok a csajnak, mert azért valljuk be, bármelyik nőtársam is tesz le egy gépet kényszerleszállásban, az igencsak menő dolog. Amikor hátba csap a sikeres földet érés után, csak elnevetem magam, mert bizony ez nem olyasmi, ez ugyan nem olyasmi, amihez hozzá vagyok szokva, de nem fogok nekifeszülni azért, mert örömében megfeledkezett magáról. - Ugyan, nincs gond. Legyintek, egyébként sem vagyok cukorból, szóval elviselek némi ütlegelést, sőt, ami azt illeti, igencsak sokat is, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. A kezdjük elölről hallatán megint csak rá figyelek. Izgatottan figyelek mindent, számomra felettébb érdekes ez az egész, és alig várom, hogy én is megtanuljam legalább egy kicsiny részét, meglátjuk, hogy megy, lehetek tök süket is hozzá… A levegőben magától értetődő, hogy egy ideig a kilátásban gyönyörködöm, aztán amikor megszólal, azért egy kicsit lesápadok, de azért végül megfogom a kormányt, de majdhogynem szívrohamot kapok, amikor meglátom, hogy ő meg elengedte a kormányt. Ó. Te. Jó. Ég. - Basszus. Szökik ki ajkaimon a kevéssé disztingvált kifejezése döbbenetemnek, de pillanatokon belül már vigyorgok, mint a tejbetök. Ez hihetetlen. És rohadt menő! - Én ezt el sem hiszem… Komolyan nehezen fér a fejembe, de nagyon jó érzés.
- Talán. – alkalmat kihasználó vagyok, opportunista, a tehetségben ugyan hiszek, az akaratosságban még inkább. A vigyorgásom szélesedik, ahogy meghökken. Ezen mindenki meg szokott, holott egyértelmű. Elismerően nézek rá, ahogy állja a papírmunkát. Kötelező. - Szokott. – minek szépítgessem a nyilvánvalót. – Sok mindenen múlik egy sikeres vészleszállás. Ha a szakikat hagyjuk tenni, amit tenniük kell, akkor nagyobb esély van túlélni, még többnek. Ezért is engedik csak az előírásnak megfelelő segítőket be a pályára. – bökök a távolban már villogó kék-piros, közeledő segítségre. - Marion jó, és tudja, hogy akár nem is sikerülhet, benne van a pakliban. Nem tépi le a fejem a hátbacsapásért, ez jó dolog. A hidegvére is tetszik, voltaképpen farkasként nem is tehetünk mást, viszont az emberek között forgok többet, hozzászoktam, hogy legtöbbjük pánikban tör ki és nekem kell helyrerántanom a kiborulásukat, különben mindannyian ottmaradunk. Orvosként nem tartanak rám igényt, a jelzés elmarad, ezért én is ráhagyom az illetékesekre a tennivalókat. Szélesen vigyorgok, ahogy meglátom az arcát. Pilótaként egészen másként viselkedek, mint a földön, a repülőgép vezetésének élménye azonban mindig siker. – Nem hinni kell. Éppen teszed. – mutatok rá a kezére a kormányon. -És most a le meg a fel. Húzd magad felé, ne gyorsan, mert dugóhúzózunk különben. – továbbra sem érek a kormányhoz előttem. – Most pedig lassan tolt előre a kormányt. Megy ez! – tartom fel a hüvelykujjam felé. – Hogyhogy nem voltatok még pilótaképzőn? Egész király itt a reptér és a képzés is. – nem véletlenül terjeszkedtem erre is.
- Gondolom, olyan is megesik, hogy az emberi tényező nem számít.... Pocsék belegondolni, de lehetnek a meghibásodások is olyanok, amiket nem lehet kezelni, vagy éppen letenni a gépet sikeresen, de persze nem akarok én más munkájába beleugatni. Mármint, nem is teszem, csak érdeklődöm, mert amúgy tökre vonzó számomra is a repülés ténye. Azért utasszállítót sosem akarnék vezetni. Főleg a mai terrortámadásokkal teletűzdelt világban. - Mind tudjátok, nem? Nem tudom elképzelni, hogy valami nyúlbéla, beszari alak menjen pilótának. Vannak ennél sokkal biztonságosabb szakmák is, szóval akik ezt bevállalják, azok készen kell, hogy legyenek gyakorlatilag bármelyik útjuk közben a halálba. Én túlságosan szeretem az életem, ugyan bármikor nekifeszülök egy-egy farkasnak, de hogy a szakmámban is vásárra vigyem a bőrömet, az már nem fér bele. Repülünk, komolyan repülünk, és ráadásul én irányítom a gépet. Ez valami olyan mámorító a számomra, hogy szavakba se tudnám foglalni. Épp csak nem kezdek el sikítani örömömben, szerencsére ilyesmire sosem ragadtatom magam, de az tény, hogy igencsak beszédes a vigyor az arcomon. - Jól van Mr. MegmondomATutit... Engedek meg magamnak egy nyelvöltést, mert nyilván teszem, de attól még nehezen hiszem el, és kész. - A dugóhúzó az elég merész dolog, ugye? Gondolom, te tudsz olyat!? Ez nem azt jelenteni, hogy meg akarnám próbálni, úgy semmiképp, hogy nálam az irányítás, de átélni szívesen átélném, szóval esetemben a kérdés vehető keringőre felhívásnak, de ki tudja, nála miként csapódik le. A kormányt mindenesetre elkezdem lassan magam felé húzni, és figyelem, hogy mi történik a mozdulat következtében, utána pedig előre, szintén megfontoltan, hát ez rohadt jó. Imádom. - Nos, erről gőzöm sincs. Gondolom, inkább azért, mert meglehetősen ritkán van rá szükségünk. Azt inkább nem ecsetelem, hogy arról ötletem sincs, korábban az őslakosok között ez felmerült-e, de ha így lett volna, szerintem többen tudnának repülőgépet vezetni közülük. - Mindenesetre, én ezen változtatni szeretnék, mert ez valami eszméletlen módon bejön. Még mindig alig térek magamhoz, olykor kicsit lejjebb ereszkedem, majd ismét fel, lenyűgöző. - A légifolyosók ezekre a gépekre is vonatkoznak? Vagy ezek nem annyira kötöttek? Kérdezem kíváncsian, bár hogyha fordulni, irányt váltani kellene, biztos elmagyarázná azt is, bár saját elgondolásom szerint nem lehet olyan bonyolult, de nem cselekszem saját szakállamra jelen helyzetben.
- A szerencsében nem hiszek és a mázliban sem. Vagy megy, vagy nem megy. A szög és a csata tipikus esete. Ezért vannak a listák is. Tudom fejből, mégsem fogom hanyagolni a papírt. Tévedni nem csak emberi dolog. – utalok a farkaslétre is és minden olyan hibára, ami kicsinek tűnik, mégis fatális lehet, amit okoz. – Erre vagyunk kiképezve. A túl nagy vakmerőség is ártalmas. – a mintapéldánya vagyok, éppen ezért is szélesedik teljes vigyorra a szám. Látom a vigyort az arcán, majd a nyelvöltést, tudva, hogy igazából akkor fogja csak érezni, hogy ő vezet, ha közben mozog is a gép. – A dugóhúzó jó móka. Teli gyomorral mondjuk annyira nem, kevesen látnak belülről dugóhúzót. Meglepetten nézek rá, végül nem kérdezek tovább. Ha nem kellett nekik se gép, se pilóta, volt okuk rá, az meg nem rám tartozik. Én meg nem foglalkoztam vele, az üzletet profikra hagyom, nem abban vagyok jó. – Semmi sem történik véletlenül. – kacsintok rá vigyorral. – Hamar rá lehet kapni az ízére. Függővé váltam. És ahogy látom, ő is, élvezi, ahogy a keze alatt mozog a madárka. - Vonatkozik. Vannak légifolyosóik, eltérő magasságban mozognak a nagy utasszállítótól, és persze vannak egyedi igénylések, amikor egyeztetni is szükséges, hogy az engedélyt megkapjuk, különben összetalálkozunk. Visszaveszem. – mutatok a kormányra. Ahogy visszaveszem, vigyor ül ki a képemre, nagyobb magasság felé viszem a gépet. - Kapaszkodj! – azzal lefelé dugóhúzót indítok el, nem olyan sebesen forgót, ehhez a gép nagy tömegű. Mikor egyenesbe állunk vissza és a magasságot is kezdem visszavenni, továbbra is vigyorogva, megszólalok. – Kérdezted, tudok-e dugóhúzót. Vélemény? – közben lassan visszafordulásra vesszük az irányt.
- Ez tiszta sor. Már a tévedés. A magunkfajta is szokott, sőt, sokszor súlyosabb árat követelően, mint az emberek, de ezt épp úgy nem firtatom, mint a szerencse kérdését, mert szerintem olykor igenis van szerepe, meggyőzni azonban nem szokásom a világot a saját igazamról. - Tényleg? Ezt nekem miért nem mondta eddig senki? Vigyorodom el, elég könnyen kiérezhető a vetítés a szavaimban, hiszen én is pontosan tudom, mivel jár a túlzott vakmerőség, mert igencsak mestere vagyok, szóval kétségtelen számomra, hogy valóban ártalmas tud lenni, párszor nyögtem már betegágyon miatta a fájdalomtól, vagy inkább a tehetetlenségtől. - Ezzel egyetértek. A kacsintást visszakapta, és arra is csak bólogatni tudtam, hogy hamar rá lehet kapni az ízére, igaz, ami igaz. Az tuti, hogy ez a kis esemény sem tántorított el attól, hogy meg akarjam tanulni, bár elég makacs egy némber vagyok, ha valamit a fejembe veszek… - Ilyen előre leegyeztetett útvonalak? Megmondom, merre az arra, és valami okos megmondja, milyen magasságon tehetem meg, meg ilyenek? Lehet, hogy sok magától értetődő dolgot kérdezek, de számomra ezek mind új információk, sosem foglalkoztatott az, hogy vajon milyen módon történik a légi közlekedés irányítása, de ha valóban meg szeretném tanulni, márpedig igen, akkor ezt úgyis tudnom kell majd a jövőben. - Oké. Bólintok, bár először nem értem, miért, de amikor elindul a manőver, már leesik a tantusz, egy euforikus huhúúú is kiszalad a számon, amíg tart a dolog, a frász abszolút nem kerülget, eszelős módjára vigyorgok. - Nyilván tudsz. Kacsintok ismét, és persze, nem titkolt módon provokáció volt a kérdésem arra, hogy megmutassa, örülök, ha úgy történnek a dolgok, ahogyan én szeretném. Láthatólag megfordulunk, de nem baj, nem is akarom a végtelenségig rabolni az idejét, meg aztán, nekem is akad még tennivalóm, a papírokkal meg sok idő elment, szóval lassan nem árt visszatérnem a saját kis világomban, ami csak fantázia szintjén szárnyal az egekben.
Biccentek felé. Nem vagyok papolós, már így is bő lére engedtem a magyarázatot. – Talán meeeert... ismerős? – kacsintok rá vigyorogva arra, hogy a vakmerőség és baj milyen kapcsolatban lehetnek. – Igen. És egyben le is foglalod az adott légi folyosót is, az adott időre. Így tudnak szemmel tartani, ha valami gáz van, például eltűnsz a radarról vagy jelzik neked, ha mással van gáz, és keresztezik az utad. – a mentést már meg sem mondom, jó kis móka volt a múltkori, mégsem ismételném meg olyan viharban. A húúra felnevetek, mégsem olyan félős, mint amilyennek elsőre látni. – Ezt meg fogjuk ismételni. – vigyorgok. Leszállásnál úgy állok be a leszálló pályához, hogy láthassa a kényszerleszállt gépet. – Amint látom, egészen jól haladnak. – már kifelé vontatják a kifutópályáról. – Most pedig jön az újabb sorrend. Szerencséd van, a nagyobb gépeken a másodpilóta feladata a leszállás, itt nem. És akkor.. – kisebb zökkenés, és lent is a gép. – Megérkeztünk, reméljük élvezte az utazást. – mosolygok rá. A szükséges tennivalók után már a gép mellett állva fordulok felé. – Van egy visszafuvarom, úgy félóra múlva, nem lesz időm kikísérni téged, de egy taxi vár kint majd, mire kiérsz. – nézek a karórámra, majd vissza rá. – Legközelebb talán ugyanitt futunk össze. – intek neki búcsúzóul, a kézfogás nem dívik nálam. Ha már eltűnt a látótérből, akkor előkapom a woki tokit. – Itt Josh. Fiúk, egy taxi rendel a bejárathoz, akivel bejöttem, annak az én kontómra fuvar, amerre kéri. Ha szájalni mertek rólam, kitekerem a nyakatokat, vége. – nem érdekel a visszaválaszuk, elteszem a cuccot és az egyik hangár felé tartok. Félóra éppen elég lesz a készüléshez.
- Kétségkívül. Vigyorgok nagyokat, elég hasonszőrűek vagyunk mi ketten az eddigiek alapján. Kicsit sajnálom is, hogy magányos, így csak komoly indokkal cimborálhatok vele, amire most tökéletesen megfelel ez a meg akarok tanulni repülni dolog, de semmi sem tart örökké. - Tök logikus, bár a légiirányítókon rohadt nagy lehet a felelősség, tutira nem csinálnék ilyesmit. Volt is valami egészen izgi film a témában, de hogy mennyi feszültség lehet bennük, és minden nap úgy bemenni dolgozni, hogy életek múlnak rajta. Áhh… ez nekem nem menne. - Ohh, mindenképpen. Bólogatok a dologra vigyorogva, és még jó, hogy nem vagyok tudatában annak az abszurd dolognak, hogy azt feltételezte, félős vagyok. Szerintem igencsak kiröhögtem volna… Szemernyit sem, épp ez a baj, ezért ütöm meg annyiszor a bokámat. - Még szerencse, már csak azért is, mert pilótának nem mondanám magam. Az egy dolog, hogy a helyén ülök, de attól még nem vagyok az, talán idővel majd az leszek, de addig le kell még folynia egy kevés víznek a Chenán. - Naná, imádtam, bármikor benne vagyok újra. Lelkendezek mosolyogva, és remélhetőleg eljön majd az az idő is, amikor egyedül is elvezethetek egy gépet, de egyelőre ez még tényleg elég távlati terv. - Így van, reményeim szerint így lesz. Kacsintok egyet, aztán visszaintek, és sarkon fordulva indulok is kifelé, csak akkor engedek meg magamnak egy széles vigyort, mikor már bizonyosan háttal állok neki. Odakint csak legyintek a srácoknak. - Hagyjátok csak, kocsival jöttem. Üzenem Joshnak, hogy nem tudtam, hogy ennyire elragadó személyiség vagyok, és elfelejti, hogy négykerekűn érkeztem. Legyetek rosszak! Vonulok ki kuncogva, és csöppet sem bánom, ha egy s más eszükbe jut, ami egyébként abszolút nem történt meg, de mindenki azt gondol, amit akar. Odakinn bevágódom az autómba, és irány a dolgomra…
Takaros Short 330 fülkéjében ülök. A tegnapi mínusz 27 után most a mínusz 5 fok gatyarohasztó meleg. - Mi van, ide is eljött a globális felmelegedés? Még két fok és fürdőnadrágban fogok a kormány mögé ülni. – a hajamba turkálok, csak tudnám minek, amikor még fél centis sincs. Rohadt megszokás. A morgás azonnal abbamarad, ahogy a torony ismét bejelentkezik. Egészen másként viselkedek pilótaként. Nem sokára már sorra is kerülünk, már a szárnyakról leszedték a takaróponyvát. - Igen? – kintről kopogást hallani, majd az egyik karbantartó feje bukkan fel, nem sokkal később meg egy nagy csomag. – Tedd csak nyugodtan hátra, a ládába. – biccentek felé. Talán azért maradtam itt vagy fogott meg a hely, mert itt minden külső kapcsolat számít, főleg télen. Még gyakorló repülésnél is bevállalok csomagfuvart, postát is. Sokat fektettem a reptérbe, a felújításba és az átalakítások azóta elég szépen térülnek meg. Mintha érdekelne. - Dobd le magad. – mutatok a másik ülésbe M.J.-nek. Ha csak egy másodpercet késik, a gép nélküle száll fel. Sosem szoktam várni senkire és semmire, ha megvan az indulási engedély, és sosem hagyom, hogy bárki magától függővé tegyen bármit, amit tenni akarok. - Mit is akarsz, pontosan? – az órámra nézek, nem sokára indulunk is. Kézfogással üdvözlöm, nem kímélem az ujjait, majd felkaron veregetem.
Ami azt illeti, mindig is repülni szerettem volna, de most nem tudok egy PC-s játék gépet sem a levegőbe emelni. Counter-Strike: Global Offensive-ről van szó. Hibátlanul kellene átszelnem egy csomó métert, sőt kilométereket. Védekezni, támadni és épségbe megérkezni A-ból B-be… na meg parancsokat osztogatni az egységnek. Mert olyanom is van! De halvány lila fingom nincs miképp emeljem fel azt az égimeszelő gépet a földről. Csak egy szerencsém van. Ismerek egy remek pilótát. És most meg? Most repülök. Illetve fogok. De nem éppen úgy, ahogy szeretnék. Ez sokkal inkább egy őrült hullámvasúthoz fog hasonlítani, amelyen az ember nem csak szórakozásból sikít. Na jó, félre is dobom a negatív hullámokat. "Matty menni KaBabumm!" No no nem én! A gépbe felérkezve már bőgött is a motor, Josh hangjára elvigyorodtam, hasonlóan viszonoztam üdvözlését. Váltapi lapi és erőteljes kézfogás. Ledobtam magam az ülésre, a hímre pillantottam. - Kéne egy kis repülési tanácsadás. - kezdtem ezzel, mintha nem lenne egyébként is tiszta a helyzet. - Tanácsadás és gyakorlat. Játékhoz kell. Nem akarok "BammPuffYankReccsNyekk"-be átmenni… Ha érted… - információt gyűjtök, ahogy azt kell. Csak egy szakértő lehet egy efféle elme tanára. Josh meg amúgy sem mondana nemet. „Ezer” éves ismeretségünk okán sem. - Szóval? Mivel kellene indítani? – elvileg minden gépet ugyanúgy kell felemelni nem? Jó persze, egy katonai égi cirkáló és egy efféle kisgép között vannak különbségek, de van amiben minden egyforma. Végig nézem az összes kapcsolót, a monitorokat...
MJ mindig is fura fazonnak tűnt számomra a sok nyomkorászós kütyüivel, mivel éppen olyan megszállott ebben, mint én a repülésben, hasonszőrűnek érzem, éppen ezért hamarabb el is fogadtam, fogadom a haverságát, mint másokét. - Lehetsz akármilyen csili-vili pilóta, ha lelőnek, akkor jön a... hogy is mondtad, bammpuffyankreccsnyekk. Orral bele a moslékba. – velem megtörtént, az egyik behozta az életembe Alecet. Méregetem, mennyit is tudok belőle kihozni. Ma már úgyis a kütyük nyomkodásáról szól az egész gépezet. Bezzeg a régi időkben! Ha nem tudtad megtartani a rohadt kormányt, fasírt lettél elég hamar. - Ha jól megfizetnek érte, sok mindent elvállalok. – dörzsölöm meg a borostás állam. Pár nap múlva a repkedések közben úgyis borostás leszek, nem foglalkoztam a borotválkozással. Megvárom a reakcióját, majd jól hátbaveregetem. - Vicceltem, haver, vicceltem. A legtöbb gép hasonlóan működik. És mégsem. Milyen gépekhez kell? Ilyen tetűméretűhöz, vagy szállítmányozó gép, utasszállító? Vadászgép? Milyen évjárat nagyjából? Aztán a kormány felé fordulok, ahogy megkérdi, mivel indíthat. - Két dolog. Csak akkor és ahhoz nyúlsz, amit én mondok. És azt teszed, amit én mondok. Mert ha e miatt lepotty az égből, még a nyakad is kitekerem hozzá. Nyúlok a kommunikációs szetthez, közben tartom a tenyerem felé. A toronynak jelentkezem be, utasként és tanuló pilótaként adom be MJ-t, bediktálva az adatait a műanyag lapokról. - Kezdjük a műszerfallal. – elmagyarázom neki, érthetően, mi mire szolgál, milyen kijelző, mit mutat. Aztán előveszem a check listet. - Mondom, és te visszajelzel. Ebből tudom, figyeltél-e. – kacsintok rá vigyorral. Akárhogy is, de eljutunk a végére, hol morgok, hol csak a szemeim forgatom, hol pedig elégedett vagyok vele. - Az indítás és felszállás az én dolgom, te figyelsz. Tedd fel. – mutatok mellé, ahol az ő kommunikációs cucca van. – Tudom, hogy nem vagy süket, de ez tartja a kapcsolatot a toronnyal és a fekete dobozzal. Megkocogtatom a műszerfalon ott, ahol felszállás közben figyelnie kell, és kommenteket is fűzök hozzá, a torony válaszait is hallhatja. - Na, szóval, tündérkém. Mit is szeretnél még? Mert hogy nem csak ingyen sétarepülésre vágytál, az hót ziher. – szólalok meg, amikor már egyenesbe és irányba álltunk. Dunsztom sincs azokról a kütyükről, csupán az éves vizsgáim alapján tudom, mennyit fejlődhetnek ezek a technikai kütyük.
Hiába nem élek már évek óta ebben a városban, még mindig jól emlékszem minden egyes négyzetcentiméterére és így nem tart sokáig megtalálni, hol is fussunk össze Mikekal. Újabban kifejezetten gyakran térek vissza egykori otthonom városába, de meg kell valljam, amennyire nem akarok a falka látóterébe kerülni, éppen annyira szívesen jövök egyes tagjaihoz. Kész idegbaj, főleg, hogy a két gondolat nem kissé feszül egymásnak. Motorral érkezem most is – mint mindig – hiába a több órás út és vezetés Anchoragetól idáig. Kifejezetten szeretek két keréken úton lenni, meg sem fordul a fejemben, hogy máshogy kellene érkezzek. Ahogy megérkezek, leparkolok, kitámasztom a motorom és a lábamat átlendítve szállok le róla. Megszabadulok a bukósisaktól is. Ha Mike már itt van, akkor értelemszerűen elindulok felé, főleg, ha nem (csak) látom, de érzékelem az energiáit. Ha még nincs itt, akkor lazán dőlök a kétkerekűmnek, ráülve és rágyújtok, amennyiben várnom kell. - Ha lezuhanunk, tuti megharaplak. – köszönök rá, amikor a látóterembe kerül a hím. Alapvetően én kértem, hogy fussunk össze, ugyanis szívesség kéne. Nem nagy és semmi köze a farkasokhoz vagy a falkához. Akkor emlegette, hogy repül és felvisz egy körre. Pontosabban azt még nem tudja, hogy szívesség kéne, csak a találkozást pedzegettem, majd később állok elő a dologgal. - Egyáltalán, hogy jött az ötlet, hogy szárnyak kellenek… alád. Neked. Érted. – mosolyodok el. Oké, mindenkinek megvan a maga szenvedélye, én a motoromért vagyok oda meg vissza és nincs a világon semmi, amiért lecserélném mondjuk. - Mióta is repülsz? – fordulok felé, a gépektől elszakítva tekintetem, amiket eddig szemléltem. Remélem, hogy piszok jól érti a dolgát, mert komolyan zokon veszem, ha lezuhanunk és szétplaccsanunk a földön. Jó, majrézni nem majrézok, annál azért jóval keményebb fából faragtak, de azt nem mondom, hogy nincsenek kétségeim. Azok tették lehetővé eddigi életem során is a túlélést, szóval rendkívül hasznosnak bizonyultak.
Már jó ideje szerettem volna ezen a vidéken is adózni a repülés iránti szerelmemnek, csak valahogy eddig nem igazán akadt rá időm a falkadolgok és a civil életem felépítése miatt. Most viszont semmi nem foghat vissza, már baromira ki vagyok éhezve egy körre, ami azt illeti. Függő nem vagyok, de tény, hogyha hosszabb ideig nem repülhetek, akkor morcosabb leszek. Oké, nyilván nem ez befolyásol, egyszerűen csak szeretek repülni és szükségem is van az érzésre bizonyos időközönként. Cressida telefonhívása meglepett, mármint nem számítottam rá ilyen hamar, de egy cseppet sem bántam. Viszont a repülést nem mondtam volna le semmi pénzért, úgyhogy mindössze az az opció maradt, hogy elviszem őt is egy körre, hála égnek nem volt annyira ellenére a dolog, vagy csak nagyon jól leplezte a meglepettségét, mert a repülés iránti szenvedélyemről még nem meséltem neki. Már látom és érzem is a nőstényt, amikor a fekete autóval begurulok a kisebb reptér előtt lévő parkolóba. Mellette állok meg nem sokkal, hogy kiszállva széles vigyorral forduljak felé. Nem is tudtam, hogy mocival közlekedik, de be kell valljam, igencsak menőnek tartom a dolgot. Pittyen a riasztó, miután becsaptam a kocsi ajtaját és megkerülve a járművet Cressida felé vettem az irányt. - Szerinted belevágnék olyanba, ami ennyire veszélyes az én épségemre is nézve? - válaszoltam egyből nevetős hangon, felvéve a pimaszkodás fonalát. Nyilván nem aggódom, hogy baj lenne és ha aggódnék sem magam miatt tenném elsősorban, de ha már lúd, legyen kövér alapon belefér az ilyesmi. - Egyébként meg ne fossál, nem fogunk lezuhanni - gyújtottam rá még én magam is, hogy amíg befelé haladunk, elszívjak egy cigit. Ebben biztos voltam, mert tudtam repülőt vezetni, szóval hacsak a gép nem szar, akkor nem fogunk lezuhanni és egyébként az sem feltétlen vonja maga után, hogy lezuhanunk, ha szar a masina. - Kell néha egy kis szabadság érzet. Főleg úgy, hogy már évtizedek óta falkában élek. Mondjuk szó se róla, semmi bajom nincsen vele, de hát.. mindenkinek kell valami hobbi, szenvedély, nem igaz? - kiszakadni a hétköznapokból, fellélegezni kicsit és a többi ilyenkor használatos maszlag. - Szeretek repülni, ennyi - vontam meg végül a vállam, mindenféle sallangot kihagyva ezúttal a képletből. - Elég régóta, hogy ne kelljen aggódnod amiatt, hogy bármi probléma fog történni - cinkos mosollyal pillantottam rá két slukk között. Már nem volt sok a cigimből, úgyhogy megindultam befelé. - Nagyjából hatvan éve egyébként - nem sokkal Chicago előtt kaptam rá a dologra, még Sacramento-ban és azóta bőszen hódolok ezen szenvedélyemnek. - Úgyhogy tényleg nincs miért aggódnod - mosoly görbült a képemre, ezúttal a biztatóbb, kedvesebb fajtából, ahogyan tartottam az ajtót a nősténynek. Még sosem jártam itt, szimplán telefonon érdeklődtem és foglaltam le magamnak egy repülőt, most mégis igyekeztem teljesen otthonosan mozogni a terepen. Bejelentkezni, kikérni a repcsihez szükséges holmikat, hogy aztán már a kifutó mellett parkoló gépek között lavírozhassunk, keresve azt a szárnyast, amit nekünk osztottak. - Nos, ő volna az - állok meg egy kisebb méretű repülő előtt, elégedett vigyorral a képemen. Segítek Cressinek beszállni, ha igényli, hogy aztán én is behuppanjak a botkormány mögé. Kétszemélyes kis masináról van szó, szóval nem egy nagy tákolmány, de tökéletesen elférünk ennek ellenére benne. - Nos, készen állsz? - fordulok felé, miközben már serényen nyomkodom a gombokat, pöcköket, mintha mindig is ilyen repülővel repültem volna. Nem nagy ördöngösség egyébként, én is hamar beletanultam. Felkaptam a fejemre a fülhallgatós mikrofont, hogy felszállási engedélyt kérjek magunknak és amint megkaptam, letoljam a fejemről a nyakamra a szerkezetet. Nem szeretem, csak idegesít. - Akkor tessék kapaszkodni - biggyesztem fel a menő repülős napszemüvegemet, hogy aztán a gép meglóduljon alattunk, ráfordulva a kifutóra pedig gázt adjak és némi lendületvétel után a levegőbe emelkedjünk. - Most már nincs menekvés - fűztem hozzá nevetősen, ahogyan nőtt alattunk a magasság.
- Erre őszinte választ akarsz?! – nevetem el magam én is és ismételten nem szükséges a szomszédba mennem szemtelenkedésért. Amúgy nagyon édes, hogy a saját épségét emlegeti elsősorban. Dinka. Felhorkanok a szavaira. - Ahhoz, hogy rám jöjjön a szapora, több kell, mint egy vasmadár. – öltök rá nyelvet. Kétségeim vannak, de azok nem egyenlőek azzal, hogy féljek, mert azt azért nem teszem. Mellette haladok és lassan a cigim végére érek, előbb, mint ő, mivel már akkor rágyújtottam, mikor még nem parkolt le a kocsijával. - Oké, ezt megértem. Én ugyanezért az érzésért motorozok. Ha még nem próbáltad, merem ajánlani. – mondjuk nem tudom mekkora az esély arra, hogy nem ült még kétkerekűre. Szerintem sokkal kisebb, mint az, hogy eddig még életemben nem repültem úgy, hogy a pilóta mellett ücsörögtem volna. Sima, mezei utaskénti repülésben már volt részem, az nem újdonság, de ennyi. - Oké, csak kérdeztem. Amúgy is, mondtam, ha lezuhanunk, búcsúzóul még egyszer a fogaim alá veszlek. – fordulok felé pimasz pillantással és legalább ilyen szemtelen mosollyal ajkaimon, mert bár azt a harapást nem feltétlen élvezetesre gondolnám, de figyelembe véve a legutóbbi találkozásunkat, mondjuk úgy, hogy ezt a magas labdát nem hagyhattam ki. Kár lett volna érte. - Oh, akkor tényleg nem tegnap kezdted. Jó, most már nem aggódom a lezuhanás miatt. Annyira. – húzom még egy kicsit, de ezzel befejeztem, nem célom az unalomig ismételni bármit is. A kevesebb mindig több, és szeretem is ezt az elvet követni, mert nagyon is igaznak vélem. - Helyes darab. – jegyzem meg a repülő elé érve, és elfogadom a segítség nyújtását, ahogy beszállok a gépbe. Bekötöm magam – egyáltalán így kell ezeket a kapcsokat egymásba tolni? – és részemről mehetünk is. Felteszem a napszemüvegem – hoztam én is – és felé fordulok a kérdését hallva. - Naná, hogy készen, nyomathatod. Vagy csináld, amit kell, hogy felemelkedjen ez a masina. – egy darabig nézem, ahogy állítgatja a kapcsolókat, meg az ég tudja miket művel még, majd kilesek az ablakon, amikor elindulunk és gurulni kezdünk előbb a betonon. - Külön kapaszkodni is kell? Ne szívass! – höhh, nem arról volt szó, hogy ért ehhez és be is vagyok kötve, de azért teszem, amit mond, akkor kapaszkodok is. Egészen belepréselődök az ülésbe, ahogy gyorsítunk és végül felemeli a gép orrát. - Igen, azt látom én is. – pillogok ki az ablakon, ahogy távolodunk a talajtól. Oké, be kell valljam ez azért lenyűgöző benne. Mármint a hímben. - Te vagy az első, aki repülni visz. – jegyzem meg nevetős éllel a hangomban. - Merre megyünk különben? – mert erről ugye eddig nem volt szó. Vagy csak körözni fogunk a levegőben és annyi? - És ilyen mindenféle légi akrobatikus mutatványokat is művelsz? – értelemszerűen nem most – azt nyilván érzékelném –, hanem egyébként.
- Nem, nem akarok. De olyat se, ami nem őszinte. Amúgy is tudom a választ - rántottam meg a vállamat, pimasz ívű mosollyal a szám sarkában. Újabb slukkot szívok, felhorkanása pedig csak azt a bizonyos görbületet rántja szélesebbre. - Én kérek elnézést! - emelem fel megadóan mindkét kezem, fogaim közé szorítva addig a cigarettát. - Mindössze csak nagyon úgy tűnt, berezeltél némi magasságtól - genyózok tovább, a csibészes mosolyom a megmondója, hogy csak a vérét szívom. Nem olyannak ismertem meg, aki ennyitől tényleg berezel, de képtelen lettem volna kihagyni egy ilyesmi megjegyzést. - Próbáltam már, de megmaradok a négykerekű masináknál. Meg a vasmadaraknál - válaszoltam őszintén. Mit szépítsem, hogy a motorozás nem egészen jött be? Ez van, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. - A motorozás nem az én sportom, meghagyom az olyan menő csajoknak, mint te - szívom tovább a vérét, ám a pimaszkodás valós alapokon nyugszik, mert mint azt már mondtam, szerintem menő, ha egy nő motorozik. - Szereted a hajad dobálni, meg megrázni, amikor lekapod a bukósisakot egy menő befarolás után, mi? - ejj, de nem bírom visszafogni a pimaszságot a mai délután, de mivel tudom, hogy ő pont nem fog besérülni az ilyenen, ezért nem is igazán akarom. Amúgy meg az is tök szexi, olyan filmbeillő a jelenet, ahogyan a nők lepattannak a mociról és lekapják a sisakot. Ő is tuti sokszor csinálja. - Hm, ne mondj ilyeneket - forgattam meg a szememet. - Szeretem, amikor harapdálsz - dobok rá magam is egy lapáttal, bár kétségkívül nem játszanám be a lezuhanós dolgot csak azért, hogy megharapdáljon, főleg, mivel tisztában vagyok vele, hogy jelen helyzetben nem kifejezetten az élvezetes fajtára gondol. - Helyes. Nincs is miért - nyomtam el a csikket és dobtam a bejárat melletti kukába, hogy odabent gyorsan letudva a szükséges köröket, mehessünk is a masinához. Segítek neki a beszállással, bólogatva, amikor beköti magát, jelezve, nagyon is jól csinálja, tökéletesen bekötötte magát. - Értettem, kedves másodpilóta! - emeltem jobb kezem két ujját a homlokomhoz, hogy amint megkaptuk a felszállási engedélyt és a kapcsolókat is a helyére állítottam, meglódulhasson alattunk a vasjárgány. Kellemesen berreg a motor, nekem legalábbis kellemes, neki nem tudom, mennyire megnyugtató a hangja, de már úgyis mindegy, megindultunk. - Csak egy szófordulat volt, kedves! - nevettem fel könnyedén, ahogyan rákanyarodtam a felszállópályára. Átvitt értelemben gondoltam, hiszen annyira azért nem rázkódik a gép, még felszállás közben sem, hogy annyira nagyon kapaszkodni kelljen. - Remélem azért nem bánod, hogy magammal rángattalak - fordultam felé egy pillanatra, miközben még emelkedtünk, bár mivel nem tartottam semmiféle utunkba kerülő akadálytól - mi jöhetett volna? -, ezért a szélvédőt sem kellett olyan bőszen bámulni, mintha mondjuk autóban ültünk volna. - Ez igazán megtisztelő! - nevettem fel röviden, ahogyan enyhén megdöntve a gépet kényszerítettem ezáltal kanyarodásra, hogy irányba állhassunk. - Bízom benne, hogy kellemes élményként marad majd meg - nem mindenki rajong a repülésért, tudom jól, vittem már olyan chicagoi falkatagot, aki a repülés felénél találta ki, hogy ez neki nem igazán jön be. - Anchorage felé gondoltam, elég hegyes, erdős arrafelé a terep, mondjuk itt merre nem az? - nevettem fel röviden. - Széljárástól függ, elérünk-e addig és megmutathatod-e, merrefelé is laksz - nevetős él bujkált a hangomban, mert nem láttam rá sok esélyt, hogyha el is jutunk odáig, akkor látni fogjuk-e a házat, de viccelődni mindig lehet, nem igaz? - Elég szép időt sikerült kifognunk, úgyhogy ha az előrejelzések nem tévedtek, akkor legfeljebb csak egy egészen kicsi viharba futhatunk bele - tényleg ígértek némi felhőszakadást, de az még közel sem vihar, azonban nem is én volnék, ha nem szemétkednék vele egy kicsit. - Néha. De ez a gép nem műrepülésre való, úgyhogy ezzel nem igazán lehetne akrobatikázni a levegőben - legalábbis nem igazán próbálnám meg, mert valószínűleg nem bírná, az pedig csak kellemetlen helyzetekbe sodorna minket. - Inkább csak ezért rajongok érte - mutattam körbe egyik kezemmel, mert nem tudom, eddig mennyire lesett ki az ablakon, de a látvány.. az valami fantasztikus volt. Újra és újra le tudott nyűgözni, pláne, hogy errefelé még nem jártam a levegőben és bármennyire is giccs a kilátásban gyönyörködni, ami szép, az szép.
- Akkor csendben maradok. – mosolygok rá vissza szemtelenül görbítve ajkaimat felfelé. Ha nem akar rá se őszinte sem pedig egyéb választ, akkor azt hiszem mást nem nagyon tehetek. - Ezek szerint mégiscsak elfelejtetted milyen is vagyok. Most meg vagyok sértve. – öltök rá nyelvet és természetesen egyáltalán nem húzom fel az orrom. A sértettségtől meg olyan messze állok, mint ide Kína. Csupán csak belemegyek az adok-kapok oda-vissza húzzuk egymást játékba. - Oké. – teszem fel mindkét kezem megadóan, mielőtt elnyomnám a befejezett cigim csikkjét. - Oh, szóval menőnek találsz?! – vonom feljebb elégedettséggel az vonásaimban az egyik szemöldökömet. Azért ez nem kissé esik jól. Igen, hiú vagyok ilyen szempontból, mert igenis jól esik, amikor az egómat simogatják. Ciki vagy sem, ez van. - Naná! És nem csak a hajam szeretem dobálni és rázni, de ahogy mondtad, befarolni is, sőt a lábaimat is átlengetni a motor felett, ahogy a combjaim közé veszem, vagy amikor leszállok róla. Mindig kiélvezem, amikor közönségem akad hozzá és előadom, amit tudok. – nem, nem szoktam túlzásba vinni ezeket. A hajamat a kezemmel igazítom hátra, miután levettem a bukósisakot, azt is azért, hogy ne lógjanak az arcomba a tincseim, a kétkerekűre meg fel és le kell szálljak valahogy, ami láblendítés nélkül kissé bajosan menne, szóval nem „menőzés”ből csinálom. A játék kedvéért most azonban előadom magam, de tudom, hogy kiszagolja mennyire nem igaz, hogy mindezeket túlzással csinálnám. - Bármikor nagyon szívesen megharapdállak, lezuhanás nélkül is, csak kérned kell. – villantok rá egy szemérmetlenül pimasz kis mosolyt és a tekintetemben is ott játszik minden szemtelenségem. Felmutatott hüvelykujjal jelzem, hogy akkor önmagam bekötése megtörtént, főleg miután bőszen bólogatott arra, hogy jól csináltam a dolgot. Na, kiesni akkor már nem fogok, remélhetőleg. - Ó, hát már másodpilótává léptem elő? Az ugye nem gáz, hogy annyit konyítok ehhez, mint amennyire ártatlan apáca vagyok?! – vigyorgok rá szélesen. Tudom, hogy poénkodott, én is. Nem hiszem, hogy valaha is megtanulnék repülni, bár ki tudja, akármi megtörténhet még az életben. - Igenis, értettem kapitány! – akkor nem kapaszkodok, csak élvezem a felszállást. - Dehogy bánom. Sőt, örülök neki, szóval köszönöm! – fordulok felé és őszinték a szavaim. Oké, nem mondom, hogy nem voltak vagy nincsenek fenntartásaim, de alapvetően azért valljuk meg, ez elég buli. Meg klassz is és energiáim zsizsegése is erről tanúskodik. - Ebben egészen biztos vagyok. Már most élvezem édes. – szemtelenkedek picit, de tény, ami tény, eddig tényleg tetszik. Főleg, ahogy kifelé is tekingetek és amennyire menő szerinte, hogy motorozok, szerintem annyira menő, hogy ő meg repül. - Ha a címemre vagy kíváncsi, megadtam volna repülés nélkül is. – nevetem el magam. Nyilván nem ezért megyünk Anchorage felé és gőzöm sincs, hogy tényleg látnánk-e a házam – kétlem –, de ez akkor is, a poén az poén. Én meg nem én volnék, ha nem pimaszkodnék. - Viharba? – oké, ez már annyira nem hangzik viccesen és noha a frász nem kerülget, de azért komolyabban fordulok oda a hím felé. - Ohh, értem. – bólintok egyet, látszik mennyire vágom a témát. Egyáltalán nem, így gőzöm sincs, hogy mivel lehet és nem lehet műrepülni. Jó, az utasszállítókkal nyilván nem. - Eléggé lenyűgöző, ezt aláírom. – elismerés csendül a hangomban, ahogy a tájat vizslatom én is. Tényleg megérte ezért feljönni, eszméletlen szép a kilátás. - Milyen gyakran repülsz? – kíváncsiskodok. Én mindennap motorozok, de mivel azzal közlekedek autó helyett, kicsit más a helyzet, mint esetében. Vagy legalábbis ezt gondolom. - Tényleg és mennyire sikerült már megszokni az összeolvadt falkát? – ez is csak puszta érdeklődés a részemről. Azt ugye nem tudom, hogy nem pusztán mezei falkatag – kivéve, ha mondtad az előző játékban, csak elfelejtettem –, meg úgy egyáltalán, elég keveset beszéltünk erről – meg minden másról is – legutóbb.
- Hm, emlékeim szerint egy ilyenen biztosan nem sértődnél meg - vágtam vissza cinkos kis félmosollyal a nyelvöltését és a szavait követően. Tudom, hogy nem sértődött meg, tényleg nem az a fajta, ahogyan azt is tudom, hogy egy kis magasságtól nem fog berezelni, mindössze csak az agyát húzom. - Nem fogom kimondani még egyszer, ha arra pályáznál - ráztam meg a fejem az utolsó slukkot szívva, hogy aztán én is elnyomjam a csikkemet. Minek tagadjam? Menő, persze, hogy menő, de nem fogom többször elmondani, az tény, elégedjen meg ennyivel. - Hm, nem rossz - bólogattam nagy művi gonddal, mintha csak a motorról való leszállás és a rá való felszállás hatalmas, világközi szakembere lennék. - Majd egyszer nekem is megmutathatnád, hogy tudjam, vagy-e olyan jó, mint az elmémben élő kép - szívtam a vérét tovább haladva, pontosan azért, mert nem képzeltem, hogy pont ő az, aki ingyen cirkuszt csinál ebből az őt bámuló pasiknak. Ezek amúgy is természetes velejárói a motorozásnak, legalábbis gondolom én, bár nem ülök sokszor kétkerekűre, de valahogy fel kell szállni, meg aztán le, illetve a sisakot is le kell venni olykor. - Csak ezt akartam hallani - nevettem fel röviden. Nyilván nem kérnék tőle ilyesmit, legalábbis nem úgy, hogy „na, lécci, harapdálj már meg”, mert azért az elég erősen nem az én stílusom volna. De mivel most úgyis az egymás haját cibáljuk fázisban tartunk, ezért ilyesmit simán megengedek magamnak. - Igen. Olyan profin elbántál azzal a csattal, hogy öröm volt nézni - nem túl bonyolult az a csat, hogy olyan nehéz legyen, de ahhoz képest, hogy először csinálta, egészen ügyes volt. - Nem gáz. Igazándiból nem egy ördöngösség. Ezzel lehet kanyarodni, ezzel pedig a dőlésszöget állítgatni, hogy mennyire felfelé, vagy éppen lefelé repüljünk - mutogattam a megfelelő karra és magára a botkormányra. Nem volt tényleg nehéz, csak első ránézésre a gombok, az iránytű, a radarok, meg a különféle kijelzők lehettek ijesztőek. - Nagyon szívesen. Jól időzítettél - vontam meg a vállam röviden, mert a repülést semmi pénzért nem mondtam volna már le, így viszont mondhatni jól jött ki a lépést. Főleg úgy, hogy ilyen formában még egyszer sem repült. - Az első mindig nagy élmény - fűzöm hozzá vigyorogva, felé fordítva a fejemet. Mondjuk nekem aztán az összes többi is az volt, de tény, hogy elég menő volt, amikor végre egyedül mehettem fel egy géppel és nem volt már szükségem tanárra. - Ennek örülök, drága - pimasz mosollyal fordultam felé. - Mert most már akkor sem fordulnék vissza, ha azt mondanád, hogy légi beteg vagy - terült széjjelebb az a vigyor a képemen, ahogyan visszafordultam a szélvédő felé. Már jócskán emelkedtünk. - Ugyan, abban hol az izgalom, meg a kihívás? - forgattam meg a szemem, amit ugyan nem láthatott a szemüveg miatt, de szerintem kiérezte a szavaimból is. Nyilván én is tisztában voltam vele, hogy vajmi kevés rá az esélyt, hogy kiszúrjuk a házát, szerintem el sem fogunk érni odáig, ez a kis hobbi gép nem olyan gyors, mint a személyszállítók és azoknak is kell vagy negyvenöt perc. - Nem mondtak nagy vihart, csak némi esőt, az meg nem vészes, amíg nem társulnak hozzá nagyobb széllökések - az már kicsit cifrább, bár kifejezetten az sem veszélyes, csak akkor eléggé tudja dobálni a gépet. - Talán giccs, de elég hamar bele lehet szerelmesedni az ilyesmibe - ezúttal csak egy őszinte, halvány mosoly ült az ajkaimon, mert valósak voltak a szavaim. Nyálas talán, de ez van, mindenkinek kell valami szerelem, nem igaz? - Régen heti háromszor-négyszer is feljöttem, aztán a falkában ez már csak két-három alkalom lett, majd ahogyan besűrősödtek a dolgok, már csak egy-két alkalommal. Most meg örülhetek a fejemnek, ha hetente-kéthetente egyszer fel tudok jönni - ezzel semmi bizalmas információt nem árultam el, szimplán csak azt, hogy akad bőven feladatom a falkában. Ebből mondjuk még nem kell feltétlenül arra következtetni, hogy elég magasan állok a ranglétrán, mert ezt még nem említettem neki és nem is feltétlenül áll szándékomban. - Megszokni azt abszolúte sikerült, de még mindig nem tudtam mindenkivel összefutni. Akadnak fura fazonok, azt el kell ismerni - szívesen mesélnék arról, hogy nem mindenki viselte olyan jól az összeolvadást, meg arról is, hogy az egyik hegyi nekem ugrott és eltörte a vállamat, de ezeket mind bizalmas információnak ítéltem, így sajnos nem avathattam be ilyenekbe. - Nehéz úgy mesélni, hogy egy csomó mindent szóba sem hozhatok - nevettem fel röviden, ám nem a könnyed fajtából való volt, bármennyire is próbáltam leplezni. Egyszerűbb volna, ha ő is falkatag volna, nem is kérdéses. - Egyébként miért szerettél volna találkozni? Ennyire hiányzott a pofim? - térek vissza a könnyedebb vizekre, felé pillantva. Lehet tényleg szimplán csak találkozni akart, nem tudom, de van egy olyan tippem, hogy itt komolyabb dologról lesz szó. Aztán lehet csak paranoiás vagyok, nem számít.
- Túl jól ismersz. – csóválom meg a fejem, de még mindig jó kedéllyel vigyorogva. Nyilván mindent nem tudunk a másikról, az képtelenség volna, de azt igen, hogy kinél mi fér még bele, és nálam az ilyen simán. Nem vagyok egy sértődékeny fajta, sosem voltam. - Hát most letörtél. – nevetek fel ellentétben a saját szavaimmal. Jól esik egyébként, hogy menőnek talál, melyik csajnak ne tetszene ez, de most komolyan?! - Ó, jobb is. – pimasz mosollyal és ugyanilyen pillantással nézek rá, a hangom pedig kicsit mélyül. - Talán egyszer megmutatom, hogy mit tudok. – adom elő egy művi sóhajjal. Persze, csak hülyülök, egyfelől mert már pontosan tudja, hogy bizonyos esetekben és helyzetekben mit tudok, másfelől meg tényleg nem csinálok showműsort a motorozásból. - Látod, tudom mi kell neked. – nevetem el magam újra. Nyilván nem kérné, hogy harapdáljam, én sem gondoltam az egészet komolyan. Bolondozás az egész, mert jól esik. És mert mindketten bírjuk az ilyesmit. - Oh, köszönöm. Akkor legközelebb már én viszlek fel téged egy körre. – mert hát egy repülőt elvezetni éppen annyi, mint magamat bekötni. Nem, marhára nem, de attól még a játékba belefér az újabb bolondozás. Bár lehet, hogy tényleg elboldogulnék vele legközelebb már – nem, még mindig nem –, ahogy végigmondja mi mire jó. Én meg lelkesen figyelek, új és érdekes infó mind. - És az ott mire jó? – bökök az egyik kapcsoló felé. - Az iránytűt felismerem. – jelentem be úgy, mintha ez nagy dolog lenne, szintén egy széles vigyorral az arcomon. Amúgy meg a sok kapcsoló között tényleg azaz egyetlen, amit minden gond nélkül ismerek. Mondom, legközelebb már én viszem el őt repülni. Vagy mégsem. - Tényleg az. – értek egyet, mert most mit tagadjam, amennyi fenntartásom volt, most éppen annyira tetszik az egész. Jó, azért annyira nem, hogy én is ennek a hobbinak kezdjek hódolni – maradok két keréken, az úgyis menő, mint, ahogyan megállapította korábban és igaza is van –, de mindenképpen nagyon is remekül érzem magam és odavagyok a látványért. - Akkor tiszta szerencse, hogy nem vagyok légi beteg. – értek egyet szélesen vigyorogva és bólogatva. - Jah, tényleg. Én kérek elnézést. – kapok a fejemhez, majd mosolyogva csóválom meg a fejem. - Miért, van rá esély, hogy átgyere meglátogatni valaha is? – ez mondjuk érdekel. Egyfelől mennyire engedi a falka, másfelől pedig volna-e egyáltalán hajlandósága. - Oké, most azért nem nyugtattál meg teljesen. – jó, azért túl sem parázom a dolgot. Bízom abban, hogy érti a dolgát és ha viharba kerülünk, akkor is megoldja. Ajánlom, hogy megoldja, különben tényleg kénytelen leszek megharapni. - Ezt a részét megértem. – igaz nem a repülés kapcsán, hanem a motorozás miatt. Számomra azaz, ami abszolút szerelem. Sosem mondanék le róla. - Ez úgy hangzik, hogy magasra vitted a falkában. – eszemben sincs kifaggatni erről, mindkét falkának voltam tagja – ami most egy lett – és tudom, hogy ez nem publikus infó, főleg nem egy kóbornak, ami most vagyok jelen pillanatban. Inkább csak egyszerű megállapítás volt a részemről. [color=crimson]- Végül is, elég nagy a falka, szóval talán nem is annyira meglepő ez. - Megkérdezzem mit értesz fura fazonok alatt vagy nem válaszolhatsz úgysem? – és akkor eleve felesleges ezt a kört lefutni, ha nem mondhatja meg. Nem mondom, hogy nem sejtem mi állhat a háttérben – nyilván nem konkrétumban, csak nyomokban –, viszont nem az én dolgom, ezzel tisztában vagyok és tényleg nem áll szándékomban olyasmibe az orrom, amibe nem kéne. - Igen, ezt tudom. Viszont, szerencsédre, pontosan tudom, hogy mennek a dolgok és így nem gáz. – magyarán, megértem. Szívesen hallgatnám, mindegy mit mondana vagy mesélne, de tisztában vagyok vele, hogy nem teheti meg. - Vagy olyan jóképű, hogy szívesen nézegessem a pofid minél gyakrabban, de nem csak emiatt hívtalak. Valójában szívesség kéne. Nem, semmi falkás dolog. – emelem meg a kezeimet védekezőn, semmi olyasmiről nincs szó, ami azzal kapcsolatos lenne. - Meg kell találnom valakit, ember és nem farkas és valószínűleg Fairbanksben él. De csak az autójának a rendszáma van meg ehhez, viszont nincs hozzáférésem sem a rendőrség rendszám adatbiztosításához, sem a térfigyelő kamerákéhoz. – innentől kezdve valószínűleg nem kell magyaráznom hosszabban, hogy mit is szeretnék kérni. - Kisegítesz esetleg vagy ne is álmodjak róla? – fordulok felé.
Kezdőlap
//
//
