Katerinka Marinov

1972. április 08. ~ Moszkva
Kedves Dan,

hiányzol! Sokat gondolkoztam ezen, hogy jó ötlet volt-e eltitkolni a családod, de most, hogy engem is megtalált a KGB már értelek, és nyugi, minden rendben lesz. Nem tudom, miért akarnak egy 17 éves lánykából ügynököt faragni, de ez van... Te tudod a legjobban, hogy a nemleges választ mennyire nem fogadják el. Viszont egész jó ez a kiképzés... Érdekes dolgokat tanulunk, és annak ellenére, hogy én vagyok a legfiatalabb és az egyetlen, aki nem önként jött, sikerült mindenkit kenyérre kenni. Ja és el sem tudom mondani mennyire hálás vagyok Neked, azért, amit belém neveltél. Még mindig itt cseng a fülemben a mély érces hangod, amit a fülembe suttogod elalvás előtt.
"Katie, csak az éli túl, aki a legjobb... de egy dolgot ne felejts el. Maradj ember!"
És igazad volt, már ami az első dolgot illeti. Tényleg a legjobbnak kell lenni, és akkor itt a KGB-nél tiéd a világ. Ha legyőzöd a társad, már nem számít, hogy hány éves vagy, egyszerűen tisztelni fognak. Így hamarosan lehet a közeledben leszek!

Puszi:
Irina Lavrentyin (tudod Te miért!)

Látod... ilyen, és ehhez hasonló levelek ezreit írtam a bátyámnak, de a legtöbbet sosem küldtem el, veszélyes lett volna. Viszont így legalább papírra vetettem a gondolataim, és nem kellett rágódnom rajtuk. Minden kis apró mozzanatot az életemben, minden fájdalmat és örömömet, kivéve egy dolgot. Az okot, hogy miért is kellett a KGB-nél szolgáljak. Nem akartam terhelni vele, hisz volt elég baja. Túl egyenes és tiszta lelkű fiú volt, aki abban a naiv tudatban csatlakozott alig 20 évesen a szervezethez, hogy ezzel az ország hasznára van. Több év kellett hozzá, hogy rájöjjön, ez nem teljesen igaz. Én eközben tényleg mindent megtettem, hogy a legjobb legyek, mert ez volt az egyetlen esélyem, hogy ügynökként a bátyám mellett szolgálhatok. Sajnos ekkor még nem tudtam, hogy az Ő feladatköre jóval kevesebb, mint amire engem képeztek.


1974. január 21. ~ Kijev
Kedves Dan,

sosem gondoltam volna, de most már Te is tudod, hogy a felettesed vagyok. Tudod milyen nehéz volt nem a nyakadba ugrani?! És a Te arcod pedig csak meg sem rezdült... na mindegy. Holnapra már úgyis én osztom be a feladataid, és igyekszem úgy intézni, hogy melletted lehessek. 10 évig vigyáztál Rám otthon, most én jövök, hogy itt a KGB-nél én vigyázzak Rád. Vége annak a szenvedésnek, amiben eddig volt részed, csak nem szabad, hogy feltűnő legyen. Majd megoldom.

Puszi:
Irina

Tudod, amint megláttam a bátyám a csapatban, felébredt bennem valami furcsa ösztön. Idősebb volt, jóval idősebb, de mégis olyan meggyötört, szinte sütött róla, hogy két jó szót nem kapott az elmúlt 8 évben, ezért mindig igyekeztem szemmel tartani. Felborult az eddigi rend, ami szerint én voltam a törékeny Húgi, akire folyton vigyázni kell. Most ő szorult az ápolgatásra, és én minden tőlem telhetőt megtettem. Bár kicsit nehéz volt ezt minden feltűnés nélkül végrehajtani, de a belső elhárítás emberei nem az eszükről voltak híresek akkoriban. Viszont minden kezdett egyre bonyolultabbá válni. Már nem is számoltam, hogy hány emberi életet oltottam ki parancsra, és hogy hány ember életét oltották ki az ÉN parancsomra. Kémek, besúgók, CIA véletlenül errefelé keveredett emberi... mindegy volt. Már nem volt határ a fekete és a fehér között, csak egy nagy szürke katyvasz volt az egész. És ami a legrosszabb, hogy az elegén még élvezi is az ember...aztán egyszer vége. Elege lesz.

1975. december 16. ~ Kijev
Kedves Dan,

most már szinte értelmetlen, hogy folyton leveleket írok, amiket úgysem küldök el, de már hozzászoktam. Tudom, hogy jól vagy, hogy minden oké, szóval ha mégis kézhez kapod a levelet, lehet untatni fog.
Tudod, az ügy a CIA kémmel, nem éppen úgy záródott, ahogyan az a jelentésben áll. Nem bírtam megölni...sok volt. Daniel, 19 éves vagyok és több vér tapad a kezemhez, mintsem számolni tudnám. Én azt hittem ilyenkor az egyetem lesz a legnagyobb kihívás, de nem, nekem ez a luxus nem adatott meg.
Tehát visszatérve az ügynökhöz, még él és virul, én pedig érzem, hogy ez volt a helyes döntés. Lehet logikátlannak gondolod, de egyszerűen nem bírtam megtenni. Belenéztem mélyen a szemébe, és azt hittem, annyi lesz mint mindig. Meghúzom a ravaszt, hívom a takarítókat és megyek haza. De éreztem, hogy szinte kapaszkodnom kell a pisztolyba. A legszebb, hogy alig pár évvel volt idősebb nálam, piszok jóképű és valami miatt tudtam, hogy ő sem bírna lelőni, ezért valahogy nekem sem ment. De most már azt is tudom, mit jelent a második része a mondatodnak.
"Ne felejts el ember lenni..."
Eddig nem is éreztem fontosnak, nem éreztem a dolgok súlyát, de most, mintha az egész rám nehezedett volna, egyszerűen nem voltam képes erre. De még mielőtt azt hiszed, hogy csak szimplán futni hagytam, megnyugtatlak, hogy nem vagyok ennyire sablonos. Szükségem volt valakire, aki ugyanazt élte át ezekben a pillanatokban, mint én. Akivel meg lehet ezt beszélni, aki megnyugtat, aki mellett csak egy 19 éves, jókedvű lány lehetek. A részleteket inkább hagyjuk, legyen elég annyi, hogy a motelban nem azért kellett megszálljak, mert túl fáradt voltam visszajönni, és nem is aludtam egyedül. Na a többit Te majd összerakod szépen.
Puszi:
Irina

Életem első olyan éjszakája volt, amikor hálát adtam az égnek, hogy a KGB-nél dolgozom. Steven valami miatt fontosabb lett így hirtelen, mint más egy élet alatt. Nem kellett hozzá több, mint pár óra, és máris azon kaptam magam, hogy egy motelszobában igyekszünk tisztázni a dolgokat, feltűnően kevés ruhában és fülig szerelmesen. Ne, most ne gondolj semmi rosszra... sosem voltam az a fajta lány, aki egyből ágyba bújt bárkivel. Ő nem volt bárki. Több hónapja semmisítettem meg a gondosan összegyűjtött munkáit, igyekeztem minél több emberét eltenni láb alól, és feltűnően eredményes voltam. Hogy miért is? Mert a egyrészről a gondolkodásmódunk, másrészről pedig az elveink is hasonlóak voltak, így nem volt nehéz rájönni épp merre jár, és mire készül. Pont ezért is voltam magamban ennyire biztos, amikor szemtől szemben álltunk pisztolyt szegezve egymásra. A pillantásában benne volt minden érzelem, és valami miatt én sem tudtam palástolni semmit előle. Talán ezért is mutatkoztam be neki az igazi nevemen.
Másnap reggel is az oldalán ébredtem, a szokásomhoz híven 6 óra körül, s ő még javában aludt. Fájt, hogy ott kell hagyjam búcsú nélkül, de senki nem tudhatott a kis kalandunkról. Talán ezért sem küldtem el ezt a levelet Danielnek, mert féltem, hogy ő sem igazán értené a dolgok miértjeit. Úgyhogy figyelj, Te sem mondhatod el senkinek!

1977. július 21. ~ Skagen
Kedves Dan,

sajnálom, hogy ott kellett hagyjalak, de remélem nemsokára újra látjuk egymást. Sajnos pár évig most nem találkozhatunk, mondjuk úgy, hogy továbbképzésen vagyok. Ha azt mondom, őrző lesz belőlem, gondolom fogalmad sincs mit jelent, de nem ez a lényeg. Ugye feltűnt neked is, hogy vannak olyanok a csapatban, akik szinte legyőzhetetlenek és feltűnően fiatalosak? Na pont rájuk kell majd odafigyelni. Viszont ha tudnád mennyivel jobb ez a "kinti" élet. Nem kell erőszakoskodni, és csak egyetlen egy dolog a kötelességed. Fejlődni, amit egyébként is szeretek. Ha visszakerülök Moszkvába, hidd el, közelharcban még nálad is jobb leszek, pedig Te sem vagy ám utolsó. Ó, ha tudnád mennyire hiányzol... és mennyire hiányzik még egy ember. Egy felejthetetlen éjszaka, és képes volt ilyen mélyen belemásznia a fejembe. Nem hagytak nekünk időt. Lehet egyébként kiderült volna, hogy közünk sincs egymáshoz ilyen téren, és tényleg ellenfelek vagyunk, de így... Na mindegy, majdcsak lesz valahogy. A lényeg, hogy mostanság élvezem az életem és minden, de minden annyira szép.

Milliónyi puszi:
Irina

Igen... Örzőnek képeztek néhány társammal együtt először Dániában, aztán néhány évet Norvégiában is töltöttem "gyakorlaton". S hogy honnan tudok egyáltalán én erről? Egyszerűen megkerestek. Nem tudtam, hogy a főnököm is az, bár így visszagondolva voltak árulkodó jelek. És pont emiatt volt fontos, hogy eleve a KGB-hez kerüljek, mielőtt mások lecsapnának Rám. Bár én el tudtam volna képzelni az egyszerű fenyegetés helyett -miszerint vagy nekik dolgozom, vagy megölik a szüleinket- más megoldást is, de gondolom látva mennyire ellene voltam az egész rendszernek, ők ezt elképzelhetetlennek tartották.
Elméletileg amint megérkeztünk Dániába, el akarták kezdeni a kiképzésünket, de a mesterünknek épp dolga akadt, így volt egy egész hónapom ismerkedni, megtanulni társalgási szinten dánul, valamint jónéhány ismerőst, barátot is szereztem. Sajnos ez a kis pihenő pont elég volt arra, hogy kiderüljön mégsem sikerült a KGB-nek tökéletes gépeket nevelnie belőlünk, így természetesen viták és nagy szerelmek is voltak a kis csapaton belül. Azt hiszem, ha Steven-t lehet az első szerelmemnek kikiáltani, ekkor voltam másodjára szerelmes, és a kiképzés ideje alatt végig Nathan-nel voltam. Lehet ezért is tűnt minden olyan szépnek...
Kiderült, hogy elég fogékony vagyok a mágiára, de harcosként sosem szerettem alkalmazni azt, így igyekeztem ezen képességemet inkább a gyógyításra, rejtőzködésre, egyéb praktikus dolgokra felhasználni. Viszont a maximalista énem most sem hagyott nyugodni, így a csapatot hátrahagyva mindössze 4 évig után elértem azt a szintet, hogy visszaküldtek a KGB-hez dolgozni. A kis románcunknak Nath-el is ez vetett véget...
Innentől kezdve nem csak a megszokott feladatom, a kémek ellehetetlenítése volt a kötelességem, hanem a nálunk dolgozó farkasok megfigyelése is. De ez annyira nem okozott gondot, mert nem voltak túlnyomó többségben, és még mondhatni jobb viszonyt ápoltunk velük, hiszen volt egy közös "titkunk".

1983 augusztus 20. ~ Kuba
Kedves Dan,

sajnálom, hogy megint távol vagyunk egymástól. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer rám bíznak egy ekkora kaliberű feladatot. Castro... az egyik legjelentősebb személyiség. Emiatt nem is tudok sokat írni, mert sokkal jobban odafigyelnek Ránk. Mármint úgy lenne a helyes, ha azt mondanám Rám, de nem vagyok egyedül. Itt van...Ő! Tehát bocsánat, de most az értékes szabadidőmet nem tudom Rád áldozni, mert sajnos még ennyi év után sem bírunk közömbösen tekinteni egymásra, viszont CIA-s így két okom is van, hogy vele legyek. Tudom, a jelentéseimben írtak szerint én egy egyszerű nőként "randizgatok" vele, miközben fontos információkat szedek ki belőle, de ismersz... ha nem élvezném ezeket az együtt töltött éjszakákat, ha nem lenne jó felébredni mellette, nem bírnám megtenni. Tudom, hogy nekem Ő kell! Egyszerűen csak kell... és nem szeretném, hogy bármilyen ellentét közénk állhasson. És nem tudom, hogy sajnos vagy szerencsére, de ő is ezt hangoztatja. Lehet nem megyek vissza a KGB-hez. Inkább eltűnök...örökre. És ha nem is Steven mellett -bár az lenne a legeslegjobb dolog a világon-, de új életet kezdek.

Puszi:
Irina


Ez volt az utolsó levél, amit még jobb kézzel írtam Danielnek, és az utolsó este is, amit Stevennel töltöttem. Az éjszaka közepén, egyik pillanatról a másikra négy ember rontott Ránk, rajtaütés szerűen. Harcoltunk, teljes erőbedobással, de nem igazán voltunk felkészülve erre a támadásra. És a közelharcban szerzett tudásom ide vagy oda, golyóálló még én sem vagyok, habár ezt gyakran szeretem elfelejteni. Egy, a szívemre irányuló lövés elől még elhajoltam, de a második már talált, és a második álbordán és a bal tüdőm alsó részén keresztül egyik csigolyámat súrolva távozott is a testemből. Szinte eszméletlenül rogytam a padóra, mert maximalizmusomnak köszönhetően egy dologgal még nem találkoztam az életben, és az pedig a fájdalom. Mindig játszi könnyedséggel, vagy fáradságos munkával, de épen és egészségesen úsztam meg minden akciót, így most, egy ilyen kaliberű seb szinte teljesen megbénított. A legrosszabb pedig az volt, hogy Stevennek ezt mind végig kellett néznie, és két választása volt. Tovább harcol, vagy menekül. Nem hibáztathatom, hogy az utóbbit választotta, hiszen engem halottnak hitt, és ha elkapják, egyértelmű, hogy megölik. Sőt, csakis jót tett ezzel, mert így mind a négy támadónk utána rohant, engem a földön hagyva, szinte ájultan.
Egyetlen szerencsém volt, hogy a gyógyító mágiának köszönhetően nem véreztem el, és ugyan még korántsem voltam jó állapotban, de életben voltam. Átöltöztem, és még az éjjel repülőre szálltam. Kissé furcsán nézhettem ki, egy hatalmas kötéssel a hasamon, és majdnem a teljes fél oldalamra megbénultan, de tudtam, hogy nem sokáig tudom magam stabil állapotban tartani, így orvoshoz kell forduljak. Méghozzá jó orvoshoz, aki nem sokat kérdezősködik. Egyetlen egy ilyen ismerősöm volt, akit még Dániában ismertem meg, és ha nem is mondanám barátnak, inkább csak ismerősnek, de legalább tudta ki vagyok. Megbíztam benne, hisz kénytelen voltam, és igazam is lett. Amint a kórház előtt kiszálltam a taxiból elfogyott szinte minden erőm a jó másfél napos utazástól, és összeestem. Rá pár napra ébredtem fel, már kórházi ágyon, mindenféle csővel körbetekerve. Mellettem állt a doktornő, és kérdőn nézett rám. Természetesen elmondtam, hogy meglőttek, de kiderült nem erre volt kíváncsi. Hanem arra, hogy tudok-e egyáltalán beszélni. De láthatóan ezzel nem volt akadály, így megkérdezte, hogy tudom-e mekkora szerencsém volt, és hogy van-e valamiféle tervem, hogy hol töltöm majd azt a három évnyi rehabilitációs időt, ami a lebénulásom miatt elkerülhetetlen. Kiderült, hogy eltört az egyik csigolyám, de szerencsére nem károsodott a gerincvelő súlyosan, így mindössze újra meg kell tanuljam koordinálni a kezem és a lábam, de egyébként minden rendben. Csodálkozott rajtam, hogy amikor ezeket mondta, én végig csak mosolyogtam. Pár napja az egész életem lepörgött előttem, azt hittem meghalok. Ehhez képest, ez a pár év gyógyulási idő, szinte ajándék.

2000. január 1. ~ Koppenhága
Kedves Dan,

tudom, teljesen meggyógyultam. Ugyan a három évnyi ígért gyógyulási idő igaz volt, de kellett még ennyi, mire visszanyertem a tökéletes erőnlétem. Viszont a KGB halottnak hisz, a CIA szintúgy, neked elméletileg nincs testvéred, tehát ez annyit jelent. SZABAD VAGYOK. Letelepedtem itt a fővárosban, és állatorvosként dolgozom. Látod... tényleg megérte elvégezni az egyetemet. Viszont emiatt tényleg nincs sok időm, úgyhogy majd hétvégén bővebben írok.

Puszi:
Katerinka

Az ezredforduló nálam is egy nagy határt jelentett. Elkezdtem a szakmám szerint dolgozni, valamint néha modellkedtem is. Elméletileg negyven fölött voltam, de a tetoválásoknak köszönhetően mindössze huszonévesnek látszottam. Új személyazonosság, új élet...nagyon élveztem. Nem volt feltűnő, hogy nem öregszem, mert elméletileg akkor végeztem el az állatorvosi egyetemet, tehát 2000-ben töltöttem be a 22-t. A sminknek hála innentől kezdve igyekeztem évenként beosztani a szakaszokat. A "pácienseimnek" köszönhetően nagyon sok embert ismertem meg, többek között Ann-Róta Amundsen-t, aki a klinikán dolgozott és egészen jó kapcsolatba lettünk. Megkerestem az itteni őrzőket is, és ismételten bemutatkoztam, de már Katerinka Marinovként, a születési nevemen. Ők sem most jöttek le a falvédőről, megértették miért vagyok itt. Szóltam, hogy kisebb feladatokat szívesen vállalok, valamint szívesen folytatnám a harcos képzést, de a múltamra való tekintettel azt mondta a vezetőjük, hogy szívesebben venné, ha informátori feladatokat látnék el. Jobban is tetszett ez a munka, hiszen a KGB-nél is a nagyobbik része információ szerzés és felderítés volt a feladatom, amit szerettem.

2013. január 14. ~ Fairbanks
Kedves Dan,

a mondat szó szoros értelmében sikerült eltűnnöm a térképről. Nem tudom mi vár itt rám, de jó pont, hogy hideg van. Kicsit idegen még a hely, és szinte senkit sem ismerek itt, de ezen kívül minden tökéletes. Megpróbállak téged is eltüntetni valami módon, mert túl sokat tudsz ahhoz, hogy nyugdíjasként békés életed legyen. Annyira furcsa lesz téged újra látni...már nagyon hiányzol. Az egyetlen gond, hogy itt elég nehéz lesz a legjobbnak lenni, de már nem is igazán akarok, bár azért remélem legalább sikerül az alkalmasságomat bizonyítani. Viszont soha többet nem szeretnék ártani másoknak, elegem van belőle, és szerintem Te is így vagy ezzel.
Egyébként a város gyönyörű, tökéletes hely lenne ez, mindössze csak Te hiányzol. És persze még egy ember, akit magam mellett tudhatnék mindig. Szeretnék végre megállapodni, csak ez ugye nem megy olyan könnyen, főleg ha egy bizonyos ember belefurakodott az agyadba. De mindegy...pár évtized, és elfelejtem, addig pedig munka, munka hátán. Amint tudok valami konkrét dolgot, írok. Kívánj sok szerencsét az itteni életemhez!

Puszi:
Katie

Na ez az egyik olyan levél, amit elküldtem Neki, és még válaszolt is Rá. Megnyugtatott, hogy mindent elintézett, biztonságban van és bármikor meglátogathatom. Pár nap múlva, alighogy megérkeztem, el is indultam hozzá Ukrajnába. Furcsa volt látni, hogy 68 éves a bátyám, míg én mindössze 24-nek nézek ki, így inkább amikor együtt láttak az unokahúgaként mutatott be, azaz a saját lányom voltam...ez kissé azért mulatságos, nem?! Ami viszont nehéz volt, elszakadni tőle. De vissza kellett jöjjek, hiszen már ideje volt elkezdeni ténylegesen élni.
S hogy miért pont Fairbanks? Ann-Róta Amundsen hívott fel egyik nap, csak úgy, beszélgetni, és mesélt arról, milyen is itt Alaszkába. Amikor ezt megemlítettem a "főnökömnek", akkor valami miatt nagyon felvillanyozódott.
-Kat, Te is mész! Nincs kifogás, mert éppen őrzőhiány van ott, és fogalmam sem volt, kit küldhetnék. Egyrészről te tökéletesen megfelelsz, fiatal vagy és energikus. Másrészről, remélem tudod, hogy még mindig nem áll jól a szénád a volt munkahelyeden, és az egy olyan hely, ahol soha, senki nem keresne.-
Túl logikus érvek voltak ezek, hogy nemet mondjak...tehát ennyi, így kerültem ide.