Jól esik itt egy kicsit a nyugalomban, a teraszon, de egyáltalán nem bánom, hogy Dora is csatlakozik. Tulajdonképpen az a pár alkalom amikor ide látogattam, az is elegendő volt, hogy megkedveljem a lányt, és meg is szoktam, hogy ő is itt él. Persze más, amikor ketten vagyunk nálam, de megvan ennek a családias bája. - Ahogy gondolod, úgysem akartam az egész napot idekint tölteni. Bár a kiskerten lenne még mit csinálni. - pillantok felé. Nem ártana lassan téliesíteni a díszcserjéket, mert bár nincs sok, de könnyen el tudnak burjánzani. Tudom, tudom, itt az erdőszélen nem zavar senkit a buja bokor sor, de nekem bántja kicsit a szemem. - Most hívták. - vonok vállat egy kis mosollyal, mert nem faggatóztam. Elég volt látnom Bruno arcát, hogy tudjam ő sem tapsol az események ilyen fordulatán. Majd siet haza, legalábbis ezt mondta. Remélem is, hogy így lesz, mivel tegnap elmaradt a születésnapi köszöntés, szóval remélem ma már lesz rá rendesen alkalom így, hogy úgymond családi körben leszünk. - Dehogynem szeretlek, ilyen butaságot! - nevetem el magam röviden - Csak gondoltam segítenél ebben a meglepiben Brunonak, de akkor majd megcsinálom én, ha most nincs kedved. - ki tudja, hátha a díszítésre már jobban lesz a gyomra. Az arca színéből ítélve ez azért nem biztos, de üsse kő, amúgy se gondoltam nagy dologra, csak egy kis piskóta, némi csoki krém és lekvár. Áfonyás kekszet hoztunk otthonról, szóval azzal is el lesznek látva úgy egy napig, ahogy a párom ismerem. Hajlamos rájárni, egy-egy darabot nasizni. - Az jó. - bólintok. Ha a buli is ilyen rettentő lett volna, akkor azt mondanám, máskor keressenek valami jobb helyet, de fő, hogy jól érezték magukat. - Ezt megértem. Meg örülök is neki. Az jó dolog, ha úgy érzed viszont szeretnek. Csak okosan, nehogy elnyeljen a lila köd teljesen. - mosolyodok el, mert hasonló érzések vannak bennem is, amikor az apuja közelében lehetek. Nem mondom, jobb lenne ha gyakrabban látnánk egymást vagy több időt tudnánk együtt tölteni, és akkor én is a szép kis rózsaszín felhőn lebegnék, de ez van. Annál jobb amikor végre találkozunk. A fiatalok szerelme más, intenzívebbnek tűnik így kívülről nézve, de minden kapcsolatnak megvan a maga dinamikája. Nem mindenki olyan mint mi, mint két kisnyugdíjas a kandalló előtt összebújva. Bár… nem mondanám, hogy nálunk nincs móka, ha Dora nem lett volna itthon, lehet, hogy bepróbálkozok egy “a padló láva” felnőtt kiadású játékkal. Inkább a lába felől érdeklődök. Bólogatok, szépen gyógyul ezek szerint, de a lényeg, hogy utána is vigyázzon rá. Én ne érteném milyen kellemetlen a bicegés? - Sajnálom, hogy nem voltam a közelben. - csóválom meg a fejemet. - Mikor Bruno mondta, hogy mi történt, jöttem volna ápolni titeket, de lehetetlen volt elszabadulni. - annyit már tudok, hogy a szerencsétlen esetnek köszönhetően Dora már tudja, hogy imádott apuja tulajdonképpen kicsoda, micsoda. Azt szerintem még nem tudja, hogy én sem vagyok teljesen átlagos, de még nem merem így egyszerűen felhozni a témát. Keresek majd jobb alkalmat rá. - Velem? Minden rendben, tényleg. Épp azon gondolkodom, hogy hogyan tudnám rávenni Brunot egy kis vitorlázásra még a tél előtt. - pillantok a kis tóra elgondolkodva. - Ti gyakran szoktatok elmenni? Vagy ezt megtartjátok különleges alkalmakra? - nem ismerem ennyire a mindennapjaikat. Nekem a víz az a közeg ahol jól érzem magam, az evezésnek köszönhetően sokkal otthonosabban mozgok így, mint a szárazon. - Apja lánya… - kuncogok röviden, miközben felkelek a kerti padról, és jó alaposan megölelgetem, köré tekerve a pokrócot is. Meg ne fázzon nekem! Talán furcsának tűnhet a hasonlítás, de igazából egyáltalán nem sántít. Bruno bár nem ilyen ölelgetős, meg rengeteget beszélgetünk, de igazából akkor érzi az ember a szeretetét amikor átölel. - Menjünk be, főzök neked egy teát amitől jobb lesz a gyomrod. - a kávé ezen nem segít, csak még több gyomorsavat csinál. A gyógynövényekből amiket már küldtem és hoztam biztos, hogy össze tudok valamit hozni neki. Ha meg nem lenne, a kertben körülnézve is akad csomó minden ami jó lehet. Egy kis fahéj, aranycserje, gyömbér, borsmenta és jobb lesz mint újkorában. - Zara nagyon kis játékos. Tegnap már majdnem közel ment Brunohoz, hogy megszaglássza. - mesélem neki a tegnap esti élmények (egy részét), miközben visszatérünk a házba.
Nagyokat és lassan bólogattam, mint aki érti a dolgot, holott végképp elvesztettem a fonalat. Lehet, hogy még mindig dolgozott az alkohol a szervezetemben, mert rohadtul nem akart eszembe jutni, miről is mesélt apu, kit és mivel műtött a héten. Így, hogy nem voltam vele bent a rendelőben, hiányzott az egész. Hiányoztak a reggeli kocsikázásaink, a megszokott kis csipkelődéseink két páciens között, a személyes tapasztalás. És bár minden este részletes beszámolóért könyörögtem apunak, hogy mi volt aznap, nem volt ugyanolyan. Alig vártam, szinte remegtem az izgatottságtól, hogy visszatérhessek a munkába és a megszokott hétköznapokba. De az is simán lehetséges, hogy a hidegtől remegtem, egy év alatt még mindig nem szoktam hozzá ehhez a szélsőséges időjáráshoz. Rá kell vennem valakit, hogy jöjjön el velem valami meleg éghajlatra, hiányzott a napfény. -Na jó -adtam be a derekam viszonylag rövid időn belül, akármennyire is tiltakozott a gyomrom az étel gondolata ellen is. -Ha ráérsz addig, amíg felöltözök, és arcot mosok, akkor utána segítek neked -mosolyodtam el. Csak időt akartam nyerni, egy kicsit egyedül lenni, amíg előkergetem azokat az átkozott pirulákat. Meg voltam győződve róla, hogy az éjjeliszekrényem harmadik fiókjában hevernek, elrejtve a kíváncsi tekintetek elől. Senki nem tudott róluk és ez így van rendjén. Nem most akartam elkezdeni a vallomások sorait, így az átöltözés jó ürügynek tűnt. Bár, a most rajtam lévő Pit logós pulcsitól úgysem válnék meg, majd kitalálok rá valami indokot. Legyen ez a későbbi Dora problámája. A jelenlegi csak örült, hogy Zackről beszélhetett, tud valamit az az ember, ha még távolról is gyűlnek a pillangók a gyomrom környékén, ha csak szóba kerül a neve. -Nem csak érzem, tudom -javítottam ki a lányt automatikusan. Nem akartam szemtelennek tűnni, de ezt muszáj voltam tisztázni vele. Bár nem tudom, hogy ezt miért akartam neki bizonygatni, írjuk rá a harmadnapos agyam számlájára. Nem tudom mikor is kell befogni, ez van. -Fogalmam sincs, hogy mire célzol ezzel Bia, hogy elnyeljen. Jól érzem így magam. Ő az, aki a szél lágy suhogásától is védeni akar és meg is óv engem, szóval nem tudom, mit akarsz ebből kihozni -kissé átcsapott a hangom védekező üzemmódba, egyszerűen azért, mert nem értettem mire akar kilyukadni a lány. Megadóan megráztam a fejem, míg összeszedtem a gondolataimat. Lehet, hogy kissé túlreagáltam a dolgot, nem tudtam uralkodni az érzelmeimen jelenleg, inkább azok uralkodtak rajtam, hiába próbáltam életet lehelni magamba a kávémon keresztül. Sóhajtottam egyet, elengedve a témát, nem akarva többet felhozni. Majd kiengesztelem őt a reggeli bunkó viselkedésemért. -Ne haragudj meg érte, tényleg nem azért mondom, de miért gondolod, hogy a rádiós műsorvezetői képességed jól jött volna az ápolásunk idején? -őszinte volt az érdeklődésem. Mert maximum azt tudtam volna elképzelni, hogy hoz nekünk teát és ételt a konyhából és akkor nem nekem kellett volna kiugrálnom érte féllábon. Másrészről örültem neki, hogy kettesben voltunk apuval, végre pontot tettünk az i végére és… ezt nem tudtam volna meglépni, ha a lány is itt van. Nekem pedig sürgősen válaszokra volt szükségem akkor. És bár hiába, hogy ő és Bruno egy párt alkottak, még neki sem mondtam volna el apu titkát. Ígéretet tettem neki, így csendben a kávémba kortyoltam, mielőtt az ő hogylétére tereltem a szót. -Igazából egy pár napja mentünk ki a vízre legutóbb -mosolyodtam el. Az egy kedves emlék volt számomra minden alkalommal, amikor a kis vitorláson ültünk, és a végtelen víztömeg ott csillogott, akármerre is néztem. -Szóval ez teljesen változó, mikor melyikünk hozza fel. Legutóbb ő szeretett volna menni, a nyáron én is rágtam a fülét, hogy vigyen ki. A legegyszerűbb, ha eléállsz és megkérdezed, hogy elvinne-e egy körre. Tapasztalat. Ahogy kimondta a szavakat, önkéntelenül is elpirultam és megmagyarázhatatlan büszkeség töltött el. Jól esett a dolog, tényleg szerettem volna hasonlítani Brunora, és bár külsőre állandóan kérdezgették a piacon is, hogy merre van apukám, vagy éppen őt zaklatták, hogy mit adhatnak a lányának, azért a belső tulajdonságok… többet értek mindennél. Örültem, hogy Bia átölelt és így nem kellett megmagyaráznom neki a pirulásomat, csak megszorítottam őt még egyszer és végigsimítottam a hátán kedvesen, mielőtt elfogadtam a pokrócot. -Azt megköszönném -néztem a kiürült kávés csészére, nem segített egy cseppet sem az elfogyasztott koffein. Összehúztam magamon a takarót és a bögrét a kezembe fogva óvatosan a ház ajtaja felé lépkedtem, kerestem az egyensúlyom. Az a fránya lüktető fejfájás csak romlani látszott és alig vártam, hogy bevehessem a gyógyszereimet. Csak ahhoz előbb fel kell jutnom a szobámba. -Tegnap elvittük sétálni őt -pillantottam Biara, miközben az emeletre vezető lépcsősor alsó fokára helyeztem a lábam. -Olyankor jobb a közérzete, de egyébként utálja Brunot -közöltem mellékesen. Minden igyekezetem ellenére is így viselkedett a szőrgombócom, úgyhogy lassan kezdtem beletörődni a helyzetbe. Megláttam őt az emeleten somfordálni, miközben beszéltem; mindjárt megetetem és megsimogatom őt. Legalábbis ez volt a tervem. -Három perc és jövök -kiáltottam hátra a lánynak, aztán a korlátba kapaszkodva felbaktattam a szobámba. Öt perccel később, a kezemben Zaraval és a gyomromban a két fehér bogyóval tértem vissza Biahoz, hogy nekiálljunk a sütinek. -Szóval, mit terveztél? És hogyan tervezed titokban tartani, ha apu véletlen hazaesne közben? -leültem a székembe és onnan pislogtam nagyokat a lányra. Kezdtem egy kicsit jobban érezni magam.
Készültem rá, hogy egy kis születésnapi süteményt összedobjak, vagy együtt készítsük el, nyilván nem pakoltam fel a fél konyhát, de hoztam gyertyát, meg cukor díszeket is. Korábban az volt a benyomásom, hogy Dora is szívesen részt venne egy ilyen kis kedves meglepetésben, így egy kicsit meglep a mostani reakciója. Nem arról van szó, egyedül is tudok süteményt sütni, de szerettem volna bevonni ebbe, ha már együtt élnek, és ilyen közel kerültek egymáshoz az “apujával”. - Rendben, akkor majd addig előkészítem a konyhát, meg megkeresek mindent amire szükség lehet. - bólintok, és mélyen magamba szívom a finom tea illatát, valahogy passzol ehhez a környezethez. Bár még nem töltöttem el sok időt itt a házban vagy a környékén, de valahogy mindig a kis piknikünk jut eszembe, itt épp olyan csendes és békés mint azon a mezőn volt. Az este iránt érdeklődök, bevallom arra számítottam, hogy majd elmeséli milyen jelmezt viseltek, vagy, hogy milyen volt az a rendezvény, ahol sikerült olyan jól érezni magukat, hogy ma olyan mosott egér a gyomra. Meglep egy kicsit, amikor a teljesen jó szándékkal és aggodalomból tett megjegyzésemre ilyen hevesen reagál. Pedig ha a húgomról lett volna szó, akkor is ugyanezt mondtam volna, az ember ha szerelmes, néha tényleg elnyelik a nagy érzések és nem úgy érzékeli a külvilágot. - Értem, akkor tudod. - bólintok a szavaira, aztán továbbra is érdeklődve hallgatom, mielőtt válaszolnék. - Nem vonom kétségbe a kapcsolatodat vagy azt, amit érzel, vagy, hogy Zack a széltől is óvna. Sőt, ez így is van jól, én is így érzek Brunoval kapcsolatban. - igyekszem a korábbinál jobban megmagyarázni, hogy hogyan értettem a dolgot. - Csak azt szerettem volna mondani, hogy ha jól érzed magad a kapcsolatban, akkor erőt meríthetsz belőle, és haladj mindig a céljaid felé is, például a tanulás felé. Én is voltam fiatal, és tudom milyen nehéz tud lenni a munka és a tanulás együtt, különösen ha közben még egy kapcsolatot is épít közben az ember. - fogalmam sincs mennyi megy majd át végül az üzenetből. Tudom, hogy Bruno és Dora kapcsolata különleges, ezért is fontos számomra is a lány, és igen, aggódom érte. Korábban még nem volt ennyire magabiztos, és bár okos lány, meg nyilván nem minden ok nélkül mondja most ezeket a dolgokat, attól még az élettapasztalatom és a szakmai véleményem ott motoszkál bennem. Furcsák ezek a hangulat ingadozások, másnaposság ide vagy oda. Alig tudom csukva tartani a szám, csak elkerekedett szemekkel nézek rá. Komolyan kérdi? Oké, azt nem tudja, hogy gyógyító vagyok, és a leves főzésnél meg párna igazgatásnál többet is tudtam volna tenni értük, de nem túlzás ez? Mindig is éreztem az orvosok többségének irányából ezt a lekicsinylő hozzáállást a pszichológusok vagy hovatovább a jószándékú emberek felé, de pont Doráról nem feltételeztem volna ilyesmit. Annyival kedvesebbnek ismertem meg ennél. - Nem tudom Dora. Talán azért mert a barátnője vagyok és én is aggódtam érte. - akárhogy is igyekszem, valamennyi él megmaradt a hangomban. Az én szerelmem se gyengébb mint amilyennek a sajátját érzi, meglep, hogy meg sem fordult a fejében, hogy ha valaki azt hallja, hogy a párja megsérült egy autóbalesetben, akkor mellette akarna lenni a lábadozása során. Inkább elfogyasztom a teám maradékát, és töltekezek a hely nyugalmából egy kicsit. Bizonyára csak a macskajaj beszél belőle, legalábbis szeretném ezt hinni, épp ezért is engedem el az iménti gondolatokat, és terelem a szót inkább a vitorlázás felé. - Értem. A mostani látogatásra már más terveink vannak, de talán legközelebb még nem lesz túl hideg hozzá. Vagy majd megkérdezem, hogy mikor tervezi téli pihenőre ítélni a hölgyet. - a hajók többségére valahogy az idők során legtöbbször nőként hivatkoznak, így én is ezt teszem. Bár talán ez a kis párhuzam inkább a tenger szeszélyességére utal, nem is annyira a hajókra, de oda se neki, annyira nem vagyok túl emancipálva, hogy ne tartsam kedves szokásnak. A hétvégére, vagyis holnapra a városban terveztünk meglátogatni egy-két érdekességet, meg beszéltünk egy hangulatos olasz étteremről is, ahová talán ellátogatunk. Utána már dolgoznia kell hétfőtől, így csak az esték szabadok, de talán lesz alkalmam a kórházba is ellátogatni a gyerek osztályra, hoztam a nyuszifüleket is, és egy mesekönyvet amiből felolvashatok nekik. Tényleg hasonlítanak néha Brunoval, gyakran megesik, hogy akik együtt élnek, azok elkezdik átvenni egymás szokásait. Nem lep meg, hogy Bruno ebből a szempontból erős hatást gyakorol, és a lány is kezd hasonlítani rá. Az ölelés során köré tekerem a pokrócot, mert már csalóka az idő, és könnyen megfázhat ha nem vigyáz. - Akkor amíg felöltözöl, megcsinálom a teát, egész biztos, hogy utána jobban leszel. - bólintok, ahogy visszatérünk a házba és ezzel együtt a melegbe is. Nem kerülte el a figyelmem nekem sem, hogy a macskával még mindig hektikus a kapcsolat, de ez van, igazából nem véletlen alakult ki a “kutya-macska barátság” kifejezés. - Mondanám, hogy majd megkedveli, de ha ennyi idő se volt hozzá elég… hát, lényeg, hogy megtanuljanak együtt élni. - ha nem is kedveli a szőrmók Brunot, de legalább akkor nem keresztezik egymás útját túl gyakran. Pedig az biztos, hogy nem a páromon múlik, az én Donaldommal is olyan könnyen összebarátkozott a kertben, hogy az ő kezéből már elfogadta a mogyorót, pedig nekem még a közelembe se merészkedett sosem. - Rendben! - szólok vissza, miközben a konyha felé veszem az irányt, és felteszek egy kis vizet forrni. Addig is összekeverek pár fűszert és gyógynövényt amit a múltkor hoztam, ez majd biztosan segít, hogy jobban érezze magát. Egy kis szűrőn keresztül forrázom le a keveréket, és hagyom ázni kissé, amíg Dora vissza nem tér a földszintre. - Kakaós piskóta és egy kis könnyű vajas krém, meg némi erdeigyümölcsös mártás, és fagyi. - osztom meg vele a tervet. Nem nagy dolog, nem is igazi születésnapi torta, de azt tudom, hogy finom, és ha bogyós gyümölcsöknek is köze van hozzá, Brunonak valószínűleg tetszeni fog. - Nem terveztem titkolózni előtte. - vonok vállat mosolyogva - Mondtam neki, hogy majd készítünk valami ebédet, és talán egy kis sütit is, szóval szerintem nem fog nagyon gyanakodni. Úgyis mindent tud. - majdnem biztos vagyok benne amúgy is, hogy úgyis sejti, hogy nem ússza meg a szülinapozást. Ő is készült nekem ajándékkal, az csak természetes, ha nem marad ki a jóból és én is készítek számára valamit. - Kész a teád is, már csak egy kis méz kell bele, de nem tudom mennyire szereted édesen. - teszem le elé az illatozó teát az asztalra, miközben megsimogatom a macska füleit is. - Jó sokat nőtt mióta legutóbb láttam, lassan kamaszkorba lép a kisasszony.
Továbbra is egy széles mosollyal az arcomon bólintottam Bia szavaira. Mondanám, hogy szedje szét nyugodtan a házat, de nem kifejezetten örültem volna a plusz pakolásnak, így hagytam, hogy a gondolataim a szőke lovagom felé terelődjenek. Képtelen voltam szavakba önteni, hogy pontosan mit is éreztem iránta, csak azt tudtam, hogy őrületesen mély érzelmeim voltak. Hupszi? -Nyugi, nem megy egyik kárára sem a másik -legalább ezt komolyan gondoltam. Imádtam minden egyes pillanatot, amit a drága mellett tölthettem el, de volt egy sajátos szabályrendszerem, amit az ő kedvéért sem voltam hajlandó felrúgni. Példának okáért ide tartozott, hogy addig nem jöhetett értem, amíg be nem fejeztem az aznapra szánt tanulásomat. -De értékelem a szavaidat, tényleg -tudtam, hogy később el fogok rajtuk gondolkozni és mérlegelni a dolgot, de jelenleg nem tudtam rávenni magam. Túlságosan fáradt voltam én ehhez. -Félreértesz -éreztem, hogy fintorba szalad az arcom. Ezek szerint nem csengett elég őszintén a hangom, pedig istenbizony nem bántóan szántam a dolgot. -Mindketten mocsok szar állapotban voltunk, örültünk, hogyha a mosdóba ki tudtunk menni, akármennyire is érdekesen hangzik ez. Maximum a csoda segített volna rajtunk -de lehet, hogy az is kevés lett volna. Mindegy, így volt jó, ahogy. Legalábbis az én szemszögemből. Határozottan segített a tudás, ami a birtokomban volt, így már nem tartottam olyan vonzónak a vasutat sem. Ez pedig mindenkinek jobb volt így. Nem akartam erre pazarolni a szavakat, nem kell tudnia róla, így örömmel vettem, amikor a vitorlázásra terelődött a szó. -A hétre már intenzív havazást írt -pillantottam fel az égre, melyen hiába kerestem a napsugarakat. Akármennyi idő is telt el, képtelen voltam hozzászokni a hideghez. Akaratlanul is Zack mondata jutott eszembe, amikor kijelentette, hogy meg fogom unni a havat, hiába volt ez az egyik indoka az ideköltözésemnek. Megint vehetem elő a bundás kabátjaimat. És megint igazat kell adjak neki, bármennyire is nehezemre esett. -Tényleg köszönöm -mosolyogtam rá hálásan. Bármit megtettem volna azért, hogy ne érezzem ilyen szarul magam, gyógyszer, tea, tök mindegy, csak hasson. Azért reméltem, hogy Bia komolyan gondolja a szavait, és nem éppen bosszút áll rajtam az előbbi kijelentéseimért, kár lenne értem. -Hát, legalább már esznek egy tányérból -kuncogtam a saját kis viccemen, miközben a kis szőrgombócot fixíroztam az emeleten, majd felcaplattam a szobámig. Miután megtaláltam a gyógyszeremet és bevettem két szemet, gyorsan megfésülködtem és felhúztam egy hosszú nadrágot, majd a karjaimba vettem a csöppséget és úgy tértem vissza a konyhába. Addig ficeregtem, míg törökülésbe sikerült tennem a lábaimat, ügyet sem vetve arra, mennyire nyomja a bőrömet a merevítő. Kezdtem rohadtul unni. -A gyümölcsös-fagyis süti jó ötlet -mosolyodtam el szélesen. Elég sok fagylalt van a hűtőben mostanság, miután a múltkor benyomtam egy bödönnel sírás közben, úgy ítéltem meg, szükséges egy nagyobb készlet felhalmozása, úgyhogy becipeltettem apuval a fagyasztóba az édességet. -Mire gondoltál? Csinálhatnánk valami tésztás kaját, rég ettem olyat -valami jó paradicsomszószos receptet csak ki tudunk találni, sajttal és bazsalikommal. Vagy valami ilyesmit. Hümmögve néztem fel a lányra, nem szerettem volna eloszlatni a tévhitet, miszerint apu mindent tud. Ahhoz nekem is színt kellett volna vallanom és bár az életemet is Brunora bíztam volna, voltak dolgok, amelyekről egyszerűen képtelen voltam beszélni még neki is. -Tudod mit? Ha a bal oldali szekrényt kinyitod, akkor ott találsz mézet, teszek bele egy kanállal, ha már ennyire ajánlgatod -mi tagadás, jól hangzott a dolog. Reménykedtem benne, hogy Bia idehozza az említett üveget, nem igazán szerettem volna felállni így, hogy találtam magamnak kényelmes pozíciót, amiben kevésbé lüktetett a lábam. -Nem tudom Zara pontos korát -vallottam be csendesen. Menhelyi cica, egy pár dolgon keresztül ment, mielőtt nálunk kötött ki. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én milyen állapotban voltam, amikor aláírtuk a papírokat, nem akartam emlékezni arra a pánikra, ami akkor fortyogott bennem. Ilyen gondolatokkal kortyoltam bele a teába, ami határozottan jobban esett, mint a kávé, amit az előbb fogyasztottam el a teraszon. -Nem akartalak megbántani -suttogtam bele a a konyha csendjébe. -Egyszerűen csak… nincs rá jó magyarázatom. Az a nyomás, ami rám nehezedik jelenleg, valószínűleg több, mint amit elbírok. Még egyensúlyozok valahogy, kissé remegve, de rettegek attól, hogy valamelyik oldalon le fogok zuhanni -nem emeltem meg a hangom, továbbra is szinte némán mondtam ki a szavakat. -Zack és én most jó helyen vagyunk, apuval is tisztázódtak a dolgok, a suli és a munka is egészen jó, de… félek, hogy ennél már csak rosszabb következhet. Mert olyan nincs, hogy az emberrel csak jó dolgok történnek, az univerzum, vagy nevezzük, aminek akarjuk, mindig megtalálja a módját annak, hogy az események egyensúlyba kerüljenek. Mint például most - lehet, hogy most kedves vagyok, de előtte bunkó voltam veled, nem akartam az lenni. Elhiszem, hogy aggódtál Brunoért, de hidd el, akkor és ott így kellett lennie -nem akartam részletekbe bocsátkozni. Nem kellett tudnia arról, hogy mi volt a beszélgetésünk tárgya, elég annyi, hogy már megbeszéltük a dolgot. Sóhajtva kerestem meg a pillantását Bianak, majd elmosolyodtam. Nem azért van itt, hogy az én szarságaimról kelljen beszámolót hallgatnia. Ittam még egy kortyot a teámból, majd kihúztam magam, mint aki készen áll bármire. Pedig dehogy, csak jól esett elhinni magamról. -Szóval… kakaós piskóta és erdei gyümölcs. Az nem baj, ha tudtommal csak fagyasztott állapotban van itthon? -tereltem el a témát magamról, hiszen végső soron ez volt az eredeti terve. Haladjunk aszerint, amit ő megálmodott. -És egyébként vettél apunak valami ajándékot? -kíváncsi voltam, na.
- Rendben, nem szólok bele a dolgotokba. Apropó, Bruno átadta az üzenetet? Szívesen látlak a nálam a vizsgaidőszakban, ha több napra is Fairbanksbe jönnél. Amúgy is, nem kell szállodába menned, mert bár kicsi a ház, de bőven elférnénk és úgy tapasztaltam, a kanapé kifejezetten kényelmes. - sőt, több mint kényelmes, még akár két személynek is. Aztán csak lehet, hogy azért éreztem annak, mert örültem Bruno meglepetés látogatásának, igazából a földön is elaludtam volna, ha együtt lehetünk. - Csak, hogy tisztázzuk. - pillantok rá komoly arccal - Szerettem volna vele lenni, és biztos vagyok benne, hogy többet is tehettem volna, mint, hogy felrázom a párnátokat. De ő beszélt le róla, és ezt tiszteletben tartottam. - nem akarok jobban belemenni, elvégre nem tudja, nem tudhatja, hogy gyógyítóként tudtam volna tenni érte, hogy jobban érezzék magukat mindketten. Arról nem is beszélve, hogy tényleg rossz érzés volt, és nagyon is aggódtam értük. Mindkettejükért, igazából. - Hát, akkor erről lecsúsztam. - grimaszolok röviden, majd halványan elmosolyodok - De legalább ti ki tudtatok hajózni. - talán lesz még rá alkalom, ha nem is idén, akkor jövőre. Szeretem a tengert, Seattle-ben is ezt szerettem, hogy ha az öbölből kihajóztunk, akkor ott volt a végtelen óceán, a megnyugtató nagy kékség. Tényleg jobb szeretek vízközelben lenni, nem is értem, otthon miért nem a folyóparton van a házam, úgy sokkal könnyebb lenne bármikor csónakba pattanni. - Szóval Zara lopkodja a kaját, vagy Bruno lágyult el, és adott neki egy kis nasit a kuncsorgásra? - érdeklődök vidáman, mielőtt még felsietne. Addig is amíg össze készülődik, megcsinálom a teát is, igazán gyorsan megvolt, meg szerencsére tudom is, hogy mi segít a másnapos gyomor panaszokon. Megosztom a tervet Dorával is, hogy milyen sütit szeretnék készíteni, és úgy tűnik neki is tetszik az ötlet. - Köszi! Remélem, hogy ízleni fog neki is. Ha meg nem, akkor majd megesszük mi az összeset. - nem aggódom különösebben emiatt, mert azért van egy olyan sejtésem, hogy bármilyen süteménnyel készüljünk, el fog fogyni. - Hmm…! Csinálhatnánk valami pirított tésztát is akár, vagy inkább olaszosat ennél? Esetleg egy mediterrán zöldséges tészta? Azt már ezer éve nem készítettem, pedig nagyon szeretem. - hozok több javaslatot is, hátha megtetszik neki az egyik. Igazából nekem mindegy, hogy mit készítünk, a zöldségekkel pedig akár ülve is tud segíteni. Mármint ha szeretne. - Mmm, hoztam nektek gesztenye mézet, próbáld meg azzal. Jót fog tenni. - már elé is teszem az üveget és egy kanalat, tegyen csak nyugodtan amennyit gondol. A tea egész biztosan jót fog tenni a gyomrának. - Ahogy nézem, valahol tizenhat hetes körül lehet. Cserfes kislány, gyerekkoromban nekünk is volt egy cicánk egy rövid időre. - mondjuk most épp békésen szundikál a gazdája ölében, de egyébként láttam már ahogy körbe rohangálta a házat, szóval ez is csak átmeneti lehet. Lemerült az elem, vagy ilyesmi. - Elhiszem, hogy nem akartál megbántani. - felelem röviden, miközben hallgatom a hosszú magyarázatot. - Az embernek néha összejönnek a dolgok, és mindenkin van az úgy, hogy túl nagy a nyomás. De Zach szeret, Bruno szeret, a kollégáid is szeretnek. Sőt, ha ez számít valamit, én is szeretlek. Nincs mitől tartanod, nem fog a fejedre szakadni valami tragédia csak azért mert boldog vagy. - megcsóválom a fejem. - Szivem, így lemaradsz a lényegről. - sóhajtok egy nagyot, és egy percre leülök vele szemközt. - Mi a baj, miért érzed, hogy nagy a nyomás? Nekem elmondhatod. - aggódva pillantok rá, mert az nem jó, ha elvileg egy boldog kapcsolatban él, és mégis így érzi magát. Nem fogom ezt feszegetni, mert egyszer már leszedte érte a fejem, de talán mondom majd Brunonak, hogy figyeljen egy kicsit oda rá, mert aggódom érte, ha az ember ilyen kétségbeesett, könnyen csinál butaságot. Annyi mindennel tudná elrontani a saját boldogságát, például ott az alkohol, vagy gyógyszerek, meg még ezernyi más. Nem szeretném, ha bajba sodorná magát. - Nem baj egyáltalán, mártást főzünk belőle. - mosolyodok el, és utána vidáman bólogatok is egy kicsit. - Igen. Kis gyümölcs formájú kerámia edényeket… amikor megláttam a fehér bögréit, esküszöm megijedtem. Olyan kevés tárgy utal arra, hogy mit szeret. - teszem hozzá magyarázatként. Nyilván ezt is megbeszéltük már, hogy nem szokta gyűjtögetni a mindenféle kacatokat, de úgy gondoltam, hogy ezek a kis gyümölcs formájú edények talán kivételt képezhetnek ez alól. Amúgy sem árt, ha kicsit otthonosabb lesz ez a ház, ami dekoráció van benne, láthatóan Dora érdeme. Szóval előtte valószínűleg még ennél is jobban zen volt a környezet. - Lássunk neki, hamar megvan, talán időben végzünk mielőtt még Bruno hazaérne. - mivel a hűtőben már körülnéztem, rutinosan veszem elő a tojást és a vajat, a többi dolog hollétét pedig Dorától kérdezem. Hol találok tálat, lisztet, cukrot… Gyorsan elkészül a tészta, és megy is a sütőbe, addig néhány gyógynövénnyel elkezdem összeforralni a fagyasztott gyümölcsöket meg a házi lekvárt is. Addig, ha Dorának van kedve, a zöldségeket apríthatja össze a tészta mellé, így tudja a lábát is pihentetni. - Nem is meséltem, pénteken mire vettem rá a lakótársadat. - mesélem neki mosolyogva, miközben türelmesen kevergetem a szószt. - Jelmezben jött az utcabálra. Nem gondoltam volna, hogy végül tényleg beöltözik, de jól állt neki. Nézd! - mutatok egy képet a talafonomon, amin épp szelfizünk mint a Halott menyasszony Victor és Emily karaktere. Egészen jól sikerült az este, beszélgettünk a szomszédokkal, aztán otthon megnéztünk egy filmet is. Félig, mert valaki ugye öt percen belül durmol, amint bekapcsolnám a tévét…
Nem akartam tovább pazarolni a helyzetre a szavakat, amikor láthatóan elbeszéltünk egymás mellett, így csak hagytam, hadd mondja, ami a szívét nyomja. Nem voltam veszekedős hangulatban, amikor egy szondát megfújva még mindig azt jelezte volna, hogy rengeteg alkohol található a szervezetemben. Legyen meg az igaza. A vitorlázáshoz viszont hozzá tudtam szólni és ignoráltam a beszélgetésünk előző ívét, ahogyan válaszoltam neki a havazással kapcsolatban. Egyébként is, milyen hely az, ahol már novemberben szakad a hó? Rossz helyet választottam magamnak, egyre inkább ez volt a benyomásom. Napimádóként meg pláne, de híres voltam a megkérdőjelezhető döntéseimről. -Azért kérdezd meg, apu jobban ért ezekhez. Én csak nyaggatni szoktam őt, miszerint vigyen ki, de végső soron ő tudja, hogy mikor lehet és mikor nem. Én havazás esetén nem indulnék útnak, de lehet, hogy szerinte nem vészes. Bízz a tudásában -viszonoztam a mosolyát, miközben Brunora gondoltam. Ha valaki, akkor a vénember ő biztosan tapasztalt volt ezekben. Meg neki el is hiszem, bármit is mond. -Mind a ketten nagyon szeretik a halat -válaszoltam jókedvűen. Mivel én továbbra sem voltam hajlandó a húsfélékhez nyúlni, így Zara némileg apura volt utalva, olyankor sosem fújt rá. Érdekes, még a kismacskám is lekenyerezhető némi étellel. Na jó, de ki nem? Még én is sokkal kezelhetőbb voltam, amikor volt bennem valami táplálék. Ilyesmiket filozofáltam, miközben összeszedtem magam és kezemben az éjfekete gombóccal elfoglaltam a helyem a kedvenc székemben. Csak a merevítő ne idegesített volna ennyire. Alig vártam, hogy levegyék rólam pár nap múlva. -Azért nekem vigyáznom kell az alakomra -kuncogtam. Akármennyire is sikerült elengedni a tökéletes képet, ami a fejemben volt az elmúlt hónapok alatt, ezt az egyet még Zack szavai sem tudták felülírni. Mert ha jól nézek ki, elég vékony vagyok, akkor az már félsiker. De persze erről mélyen hallgattam mindenki előtt, nem volt kedvem elmagyarázni nekik a dolgot. Előfordul, nem? -Nekem valami paradicsomos tésztán pörgött az agyam, az neked is jól hangzik? -pillantottam a lányra, igyekezve köztes megoldást találni az apró problémánkra. Egy hálás mosoly kíséretében kinyitottam a mézet, valamennyit csurgatva a forró teámba. Így sokkal elviselhetőbb volt és őszintén szólva tényleg finomnak tűnt. -Simán lehet, hogy annyi idős a kis rosszcsont. Milyen cicátok volt? -kérdeztem tőle a teába kortyolva, mielőtt még sötétebb irányba tartott volna a beszélgetésünk. Kár volt megszólalnom. -A kollégáimat ne említsük -szúrtam közbe. A pletykás mindenük a múltkori eset után el akarta terjeszteni, hogy én a páciensekkel is irodára járok, pedig csak Zack hozott nekem kávét, hogy túléljem a napot és megbeszéljük a dolgainkat. Utána viszont csendesen hallgattam Bia szavait, arról, hogy ő hogyan is vélekedik a dolgokról. Eszem ágában sem lett volna megmondani neki, hogy mennyire nyomja a vállam Roxan ígérete az ismeretlen felé, így kénytelen voltam átgondolni a pontos válaszom. -Legutóbb, amikor ennyire boldog voltam, minden jó volt az életemben, akkor elvesztettem a számomra legfontosabb embert a világon. És bár tudom, hogy fentről figyel engem, a tükörben is őt látom, félek attól, hogy megismétli magát a történelem. Ha én boldog vagyok, akkor valakit elveszítek és nagyon nem állok készen erre -életem első szerelme vagy apu, vagy bárki, mindenki fontos szerepet töltött be a maga módján az életemben. Nem voltam hajlandó megválni tőlük, Bia is ide tartozott. De nem akartam ennél mélyebben belemenni a dologba, ennek nem most volt itt az ideje. Egyáltalán lesz erre alkalmas pillanat? Hagytam, hogy az ajándékokra és Brunora terelődjön a szó, az biztonságosabb terep volt, kevéssé ingoványos, mint az én életem. -Nem egy gyűjtögető típus, ez már biztos -nevettem el magam. -Nekem a kedvenc bögrém az, amin Zack és én pózolunk közösen, lehet nektek is kéne egy olyat csináltatni, válószínűleg értékelné apu -kuncogtam. Kezdett visszatérni a vidám hangulatom, ahogyan a sütemény felé vezettek a lépéseink. Vagyis csak Bia lépései, én továbbra is a széken ültem és úgy iszogattam a teámat, de onnan instruáltam a lányt, hogy melyik hozzávalót hol találja, miközben a zöldségekért is elküldtem őt a kamrába. Meg persze a kedvenc késemet is idehozattam vele, kihasználva a szegény sérült bokájú leány kártyámat. Na jó, nem, csak egyszerűbb volt így a dolog, Zarat sem kellett felkeltenem. Így én békésen szeleteltem a zöldségeket, miközben Bia a sütivel foglalatoskodott, aztán felpillantottam rá, ahogyan megszólalt. Vidámnak tűnt. -Madre mía, de jól néztek ki -nevettem fel őszintén, ránagyítva a képre. Szokás szerint a részletekben vesztem el, de imádtam az összhatást rajtuk. Jól mutattak nagyon együtt. -És sok cukorkát adtatok a gyerekeknek? Vagy mi volt a program? Jelmezverseny is volt? -érdeklődtem visszaadva a telefont. Eltökélt szándékom volt kifaggatni aput is, tudván, mennyire nehéz ilyenekre rávenni őt. Most már alig vártam, hogy hazaérjen. Amíg Bia válaszát hallgattam, írtam is neki egy gyors üzenetet, hogy hazaérve kénytelen lesz mesélni nekem. Ez ezerszer jobb sztorinak hangzott eddig, mint az, hogy megint atomrészegre ittam magam és a drága cipelt haza. Hupszi.
Terveim szerint még néhány napig a klinika környékére sem mentem volna, ha minden jól alakul, de sajnos ember tervez… a kötelességek meg felülírják a dolgokat, pláne, ha történetesen egy magánklinikán dolgozik az ember, és akadnak bizonyos kötöttségek. Reggel már egészen korán felhívott az egyik asszisztensünk, hogy az egyik tegnap műtött betegnél akart némi utólagos komplikáció, be tudnék-e mielőbb menni? Mert a többieket vagy nem tudják elérni, vagy nemrég mentek haza az ügyeletből, aki pedig épp bent van, kolléga, még egészen friss a szakmában, és fél, hogy nincs meg a kellő tapasztalata. Így hát ha kelletlenül is, de csak igent mondtam, és bár megígértem Biának, hogy sietek vissza, mondtam, hogy az asszisztens szavai alapján nem öt perces problémáról van szó. Beérve aztán igazam is lett, nem sokkal később már a műtőben próbáltam helyrehozni az előző napi műtét egy apró hibáját, de hála az égnek nem volt olyan vészes, mit azt az asszisztens aggódó hangja alapján hittem. Meghagytam nekik, hogy ha bármi gond lenne, azért szóljanak ide telefonon, azzal szép hétvégét kívánva indultam is haza. Vagyis majdnem, egy kis kitérőt még tettem a közeli pékségbe, hogy egy frissen sült kenyérrel, meg néhány mindenféle magvas zsömlével folytassam az utat hazafelé, reggelire vagy vacsorára jól jöhet még, és ahogy tegnap láttam, Dora legnagyobb gondja sem az volt tegnap, hogy buli előtt még ilyesmivel foglalkozzon. Ami meg a többit illeti, kis kamránk egészen jól felszerelt. Így, hogy reggel a telefoncsörgés után egyből indultam, még ebédidő előtt sikerült visszaérni, miután pedig a hát előtt leparkolva szabadjára engedem az energiáimat, a házban lévők felé koncentrálva, azt is érzékelem, hogy már legfiatalabb is ébren azóta. - Sziasztok, megjöttem! - köszönök nekik, miközben kibújok a cipőmből meg a kabátomból, majd a konyha felé veszem az irányt, hogy a pékáruval teli szatyrot a pultra tegyem. Utána már indultam is Bia felé, hogy egy csókkal köszöntsek, meg Dorának is köszönjek. - Szerencsére nem volt olyan nagy a baj, remélhetőleg nem is lesz több gond vele. Itt minden rendben volt, amíg nem voltam itt? - érdeklődöm kíváncsian, de abból kiindulva, hogy egyben a lakás, meg ők is egyben vannak, sejtem. A tekintetem akaratlanul is a Dora mellett lévő teáscsészére siklik, és akaratlanul is elmosolyodok rajta. - Csak nem gyötör a másnap? Reméltem, hogy nem kávéval indítod a napot, az csak ront a helyzeten. - mondanám, hogy orvosnak készül, valószínűleg tisztában van vele, de én is tudom, hogy saját magunkkal szemben sokszor milyen tévesen ítéljük meg a dolgokat. Nem lennék meglepve azon se, ha már túl néhány kávén próbálná menteni a menthetőt. - Főztetek valamit? Egész finom illatok keringenek itt bent. - állapítom meg, majd a tekintetemet azzal a lendülettel végig is járatom a konyhán, de ha nem szúrja ki a szemem egyből, akkor annyiban is hagyom a keresgélést, helyette inkább Bia felé fordulva folytatom – Tudom, volt róla szó, hogy ma is beugrunk a városba, de így, hogy most értem haza, őszintén szólva sok kedvem nincs hozzá. Majd este? Vagy holnap legyen inkább egész napos program belőle? - kérem ki a véleményét, neki mi lenne a szimpatikus? Ami meg a mai napot illeti, igazából a ház környékén is egész jól el lehet ütni az időt, mást nem sétálunk egyet a parton.
Hamar sikerül visszatalálni a normális kerékvágásba, így már jóval könnyebb. Azon ötletelni, hogy mi legyen az ebéd különösen jókedvre derít, mert a klinikáról érkező telefonnak hála elmaradt az ágyba hozott reggeli, egyedül meg nem volt kedvem különösebb hűhót csapni, így maradt a müzli meg a gyümölcsök. Amit a gyomrom kevésbé értékel laktatónak mint a beígért rántottát, szóvá is teszem majd ezt a Guantanamo-i bánásmódot alkalomadtán. - Jól hangzik. Bazsalikommal jó lesz? - még eggyel egyszerűbb, van is benne rutinom. Különös, hogy a paradicsomos tésztát mindenki szereti, legyen kicsi vagy nagy, ez egy ilyen univerzális komfort kaja. Csak legyen otthon sok sajt, ahogy Brunot ismerem. - Egy kis teknőc mintás trikolor. - osztom meg vele hogy milyen cicánk volt még régen. - Sajnos kiderült úgy egy éves korában, hogy a nagynéném új pasija allergiás a macskákra, így egy ismerősnek kellett ajándékozni. De jó helyre került, úgy emlékszem sokáig élt még utána Picilla. - én sem örültem neki, hogy meg kellett válni a kis doromboló géptől, de ez van, az allergiával nincs mit tenni. - Talán furcsán hangzik, de tudom milyen érzés. - sóhajtok egy nagyot, és újra megsimogatom a szőrmók füleit. - A családom a diplomaosztóm napján halt meg egy balesetben. Szóval… - röviden vállat vonok, és megcsóválom a fejem. - Tudom, hogy ijesztő ezek után boldogságot érezni. De a világ nem így működik, nem fog semmi rossz dolog sem történni. Nekem elhiheted, látod, milyen jól megvagyunk Brunoval és mégse történt semmi katasztrófa. - próbálok rávilágítani a saját példámon keresztül, hogy nincs azzal baj ha az ember beleengedi magát a békés rózsaszín medencébe. Először igen, nekem is ijesztő volt, de így belegondolva, mégis mi történhetne? Fejünkre esik egy meteor? Aggasztó viszont, hogy azt mondta szorong emiatt. Nem akarok a magánéletében vájkálni, de ahhoz épp eléggé fontos nekem, hogy aggódjak érte. Nem lakok velük így nem tudhatom, és nem is akarok okoskodni, de abban biztos lehet, hogy meg fogom kérni Brunot, hogy figyeljen kicsit jobban oda rá. Ha mást nem, pátyolgassa jobban, vagy ügyeljen rá, hogy mikor milyen lelki és fizikai állapotban jön haza a lány. Abból baj nem lehet. - Épp most vettünk bögréket a kézműves vásárban. - értek vele egyet, hogy bizony, erre szükség van. - Egy barátnőm kislánya szerint ez fontos dolog egy kapcsolatban, hogy legyen saját bögréd a másiknál. - teszem hozzá magyarázatként, mosolyogva. Nem maradt el a bögre vadászat, és találtunk is olyanokat, amik mindkettőnknek tetszettek. Két zöld és két lila, mindkét színből egy-egy nálam is és nála is. Utána bele is vetettük magunkat a sütésbe és főzésbe, hamar elrepült az idő, de szerencsére sikerült még egy kis dekorációt is tenni a piskótára mielőtt Bruno hazaért volna. Ennek örömére megmutattam a jelmezes képeket Dorának, és nem maradt el a hatás. Szerintem is jól sikerült beöltözés volt. - Jó volt. - mosolyodok el, miközben leszűröm a tésztát. - Rengeteg cukorkát osztottunk ki, de kis gyümölcsös nasikat is. Utána meg ittunk egy kis puncsot a szomszédokkal aztán megpróbáltam rávenni, hogy nézzen meg velem egy halloweeni filmet, de szokás szerint elaludt. Mindig ezt csinálja. - mormolom kissé bosszankodva. Más a kapcsolata a tévével mint nekem, annyi biztos! Nem azt mondom, hogy éjjel-nappal előtte kuksolok, de ha egyedül vagyok otthon, akkor nagyon gyakran vagy a zene szól, vagy a tévé a háttérben. Szükségem van a háttérzajra, különben túlságosan magányosnak érezném magam egyedül a házikómban. Főleg esténként. Amikor megérzem Bruno energiáit, akaratlanul is elmosolyodok, és veszek egy mély levegőt, magamba szívva az érzést. Már egészen megszoktam a hangyák masírozását, válaszként pedig én is felé nyúlok a magam mágiájával, jelezve, hogy érzem ám, és örülök neki. Eltelik egy kis idő mire meghallom a hangját is, és csak ekkor fordulok a bejárat irányába. - Szia! Máris itthon? - érdeklődök, mert azt hittem tovább tart majd ez a sürgős eset. Örülök neki, hogy ebédre már vissza is ért. Mindig jó érzés, ha újra látom, akár több hét, akár néhány óra telt el nélküle. - Minden oké. Hiányoztál. - a csók után még az orromat röviden az övéhez érintem, aztán mosolyogva fordulok vissza az ebédhez. Épp időben, már teríteni szerettem volna. - Paradicsomos tészta. - bólintok, majd röviden nevetve megcsóválom a fejem. - De vacsira nem fondüt tervezek, azért ennél több dolgot tudok főzni. - mivel a múltkor már volt szerencséje az általam készített tésztához, nem lesz neki meglepetés. Na meg remélem ízlett neki a múltkor is, mert most is egészen hasonlóan sikerült. Volt segítségem, így valamivel talán még jobban is. - Nem ragaszkodok hozzá. Van valami ötleted estére? - kérdezem, miközben a tányérokat az asztalra teszem. - Dora, nektek van valami tervetek, ma is találkoztok a drágával? - érdeklődök, mert ettől is függ, hogy mi mit csináljunk. Nem hagynám otthon, egyedül vacsorázni a lányt, de ha ő sem lenne otthon, akkor felőlem csavaroghatunk egy kicsit a városban.
Bólintva reagáltam a lány szavaira, hiszen mióta Zara boldog tulajdonosa voltam, még inkább a szívemen viseltem a kismacskák sorsát. Ha egyedül laknék, tuti lenne még vagy hat bundás, akik folyamatosan körözhetnének a bokám körül, de annál többet ért az a biztonság, amit Bruno és a háza nyújtott. Úgyhogy egyelőre ez egy álom marad, amíg valamit kitalálok, miként ne kelljen állandóan rettegnem, ha kilépek egyedül az utcára. Bár ez az utóbbi időben egyáltalán nem volt jellemző, egyedül maximum a tóparton mászkáltam. Amióta ez a rohadt bokarögzítő van rajtam, egészen sok programlehetőségtől meg voltam fosztva és ez egyre jobban frusztrált. Illetve ez is, mert persze, miért is lenne csak egyetlen problémám, ami a vállamat nyomja? Tényleg valós az átok, legalábbis kezdtem komolyan hinni benne. -Sajnálom -suttogtam. Borzasztó eseménynek hangzott, de nem faggattam a leányt a részletekről. Pontosan tudom mennyire fáj, ha a legnagyobb támaszod hagy el. Ezért voltam olyan szerencsés apuval, hogy a legmélyebb pontomról is össze tudott kaparni annyira, hogy visszatekintve kellemetlen folt maradjon a múltamban. -Honnan tudod? Ha valaki annyi mindenen megy keresztül, szerinted nem retteg? Nem fél állandóan, hogy megismétlik magukat az események? Dehogynem. De… nem tudom, lehet rémeket látok, mostanában nem aludtam túl sokat -vallottam be őszintén. A bogyók még mindig megtették a hatásukat, ahogyan a kávé is. Erről persze a világért sem vallottam volna színt, úgyhogy mély levegőt vettem, a főzés-sütés programunkra koncentrálva. Bár nem lehettem túl nagy segítség, inkább a csendes társ szerepét töltöttem be Bia programjában, néha a teába kortyolva. Megvan az előnye annak, ha egy macska hentereg az öledben. -Add át a kislánynak, hogy igaza van -nevettem fel vidáman. -Bár nálunk kicsit máshogy működnek a dolgok, bögrét én az után csináltattam, hogy megnéztem Az 50 első randit. Nálam a pulcsijai vannak -ha még nem tűnt fel Bianak, hogy a Pit logós felső nem az én méretem, akkor rámutattam. -Nála pedig a kispárnám van valahol. Elpirulva válaszoltam neki, de örültem, hogy inkább az estéjükről kezdett el mesélni, valóban érdekelt, hogy mit csináltak. Nem mindennapi eseménynek lehetett szemtanúja, ez már bizonyos. -Igen, ismerem eme remek szokását, a múltkor is ez volt velünk, amikor a laptopon nyomtam be a filmet, meg akartam mutatni neki egy jelenetet, de mire eljutottam oda… -szerettem volna még folytatni a mondandómat, de a tarkómon végigfutó hideg elárulta, hogy újra társaságot élvezünk, így vigyorogva intettem apu felé, ahogy belépett a konyhaajtón. Fintorogva fordítottam el a fejem, amíg ők is köszöntek egymásnak, addig írtam vakon az asztal alatt egy üzenetet Zacknek, helyzetjelentés gyanánt. Apu kérdésére visszafordultam, mint aki nem csinált semmit. Végül is semmi rossz nincs abban, hogy a drágát bombázom az üzeneteimmel, nem? -Majd mesélhetnél egy kicsit bővebben a páciensről meg a problémáról, ami felmerült vele kapcsolatban. Hiányzik a munka apu, vissza akarok menni -legörbült a szám széle, ahogy ezt említettem. Hiányzott a napi rutin, a páciensek, a tanulási folyamat, még az a szar minőségű automatás kávé is. Minden. Jó, a pletykás hárpiák nem, de már kezdtem őket is megszokni. -Nem, semmi ilyesmi nem történt -húztam be a nyakam, hogy az egyértelmű hazugságomat titkoljam. Mertem remélni, hogy Bia nem köp be egyből, nem volt kedvem egy együttes leszidást kapni tőlük, mint valami huncut kisgyerek. -Láttátok már, hogy milyen szép a napfény játéka az ablakból? -tereltem el a szót magamról. Inkább a kezembe vettem újra a telefonomat és amíg vártam, hogy betöltsön az Instagram, addig Zara fejére simítottam a kezem. Nem figyeltem arra, hogy mit beszélnek, nem is túlzottan érdekelt jelen pillanatban, de amikor meghallottam a nevemet, felkaptam a fejem és megálltam az üzenet írásában. Igaza volt apunak, tényleg egy napig sem bírnám a készülékem nélkül. Hupszi. -Sajnos nem tudom -pislogtam olyan ártatlanul, ahogy csak tudtam. Egyelőre még nem jutottunk el az este megbeszéléséhez, éppen mással voltunk elfoglalva. -Valószínűleg itthon ülős estém lesz, mint az elmúlt hónapban szinte mindig, ha nem tűnt volna fel -forgattam meg a szemeimet és visszatértem az üzenet írásához. Sebesen száguldottak végig az ujjaim a képernyőn, leírva mindent, amit fontosnak tartottam, majd letettem a tányérom mellé, hogy a figyelmemet az ebédre szentelhessem, ha már én kértem tésztát. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor főztek rám olyat, amiért nekem sírt a szám. -Jó étvágyat -mosolyogtam rájuk, miközben az előttem gőzölgő kupac tésztát fixíroztam, honnan is kezdjek neki. Ki hitte azt, hogy én meg tudok enni ennyi kaját? Bár már jobban volt a gyomrom, lehet tényleg hatott a tea, de még mindig elég kicsinek éreztem. Túl korán volt még nekem ehhez, még csak nemrég keltem. -Szóval hogyan is sikerült rávenni téged arra apu, hogy ilyen kis cuki jelmezben töltsd az estét? -pillantottam rá, elrejtve a mosolyom a villám mögé, amire éppen feltekertem egy adag tésztát. Sosem ettem túl gyorsan, úgyhogy itt leszünk egy darabig, amíg én is megeszem, de addig ne üljünk már néma csendben. Még a végén kínos lenne a szituáció.
- Annyira nem volt vészes a helyzet, mint amilyennek telefonban tűnt, meg igyekeztem haza. - nézőpont kérdése, ahhoz képest, hogy be se kellett volna mennem, így is elment az egész délelőtt munka ügyben. Közben le is pakolok a konyhapultra, mielőtt még köszönteném a lányokat, valahol azért jó érzés látni, hogy a jelenlétem nélkül is úgy tűnik, egész jól elvoltak egymás társaságában. Dora fintorgása nem kerüli el a figyelmem, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítok neki. - Tudod, van az a nagyszerű dolog, amit úgy hívnak, hogy orvosi titoktartás. - felelem roppant komolyan a kérdésére. Így, hogy ő is ott dolgozik, persze előfordul, hogy itthon is átbeszélünk egy-egy érdekesebb esetet, vagy a felmerülő kérdéseire válaszolok, de most nem csak magunk voltunk – Amúgy sem hinném, hogy Bia túl izgalmasnak találná, inkább nem untatnám vele, majd máskor elmesélem. - nem mint ha attól tartanék, hogy visszaél a hallottakkal, de nem mások számára valószínűleg úgy sem lenne különösebben izgalmas a mi szakmai eszmefuttatásunkat hallgatni. Pláne, ha felét nem is érti belőle az idegen nyelvű kifejezések miatt, emiatt meg ne érezze kirekesztve magát. Ha ő kezdene a rádiós vagy szinkronos, filmes dolgokról beszélgetni valamelyik kollégájával, valószínűleg én se sokat értenék belőle. - Értem, szóval jól tippeltem, kávéval indítottad a napot. - csóválom a fejem a kitérő válaszára, még a látványos reakciója nélkül is elég egyértelmű a füllentés, de ettől nagyobb baja sose legyen. Úgy sem az én fejem fáj, hanem az övé, hátha tanul belőle. Látva azonban, hogy az ablak felé se néz, csak a telefonját nyomkodja, újra, inkább Bia felé fordulva érdeklődök arról, mit alkotott vagy alkottak a konyhában? - Ha nem tudnám, hogy otthonosan mozogsz a konyhában, azt hinném, hogy mást nem is tudsz főzni. - jegyzem meg mosolyogva, a fundüre meg csak jókedvűen nevetek – Nézd, nekem az ellen sincs kifogásom. De a tészta mellé nem sütünk valamit? Hal van a fagyasztóban, egész gyorsan kész van, vagy legalább pár tükörtojást? Azzal még annyi gond sincs. - dobom be ötlet gyanánt, vetve egy pillantást a legfiatalabb felé is, ha épp nincs teljesen elveszve a telefonnyomkodásban, elvégre húst lehet, hogy nem eszik, de a tojás nem számít annak, aztán némi fehérje legalább abban is akad. Már indulok is, hogy előszedjem a szükséges dolgokat hozzá, ha valamelyikük kérne, akkor persze annyival többet készítek. Ha viszont csak tésztát kérnek magában, akkor csak intek nekik, egyenek nyugodtan, nem kell megvárniuk ha éhesek, pár perc és csatlakozok én is. - Akár kártyázhatunk is, vagy valami társasjátékot is lehet. - igaz, kimondott társasjáték nem nagyon akad itthon, de akad elég sok játék, amihez semmire sincs szükség, csak magukra a játékosokra. Felelsz vagy mersz? Én még soha… Hogy a többit már ne is említsük, biztos a lányok is ismernek néhányat – Vagy a dolgok jelen állását elnézve, ha Dora úgy is csak a telefonját tervezi nyomkodni egész nap, akár kezelhetjük rugalmasabban is az ötletelést. - felelem némileg hangosabban, hogy biztosan meghallja az érintett, majd ha felém néz, csak egy sokat mondó, komoly pillantást vetek a kezében lévő készülékre – Elhiszem, hogy unalmas egyedül itthon egész nap, de egyrészt, most nem vagy egyedül, másrészt, legalább vacsora közben kibírod nélküle? - elhiszem, hogy szerelmes, de valahogy Zachről is nehezen tudom elképzelni, hogy egész nap a telefonján lógna, vagy egyből reagálna minden üzenetre. Abban viszont biztos vagyok, hogy egyikük sem hal bele, ha egy fél óráig egy üzenet sem jön-megy. - Ó, valaki nagyon meggyőző tud lenni, ha akar valamit. - pillantottam Bia felé sokatmondó tekintettel, de aztán vállat vonva, sokkal lazábban folytattam – Egyébként nem kell semmi extrára gondolni. Mondta, hogy ez a szokás meg a menetrend Halloweenre a környékükön, aztán nem akartam ünneprontó lenni. Egyedül úgy sem igazán ünnepeltem, így viszont egész hangulatos este volt. - válaszoltam őszintén a kérdésére. Lehet, hogy vannak dolgok amire a világ minden pénzéért se bólintanék rá, de egy jelmezes utcai ünnepségben nincs semmi rossz.
Őszinte figyelemmel hallgatom amit mond Dora a félelmeiről. Nem szabadna félnie a jó dolgoktól, így csak megreked, és még ha tálcán is jönne a boldogság, akkor sem tudja majd megélni. Nagyon emlékeztet a kishúgomra, ő volt ilyen lehetetlenül pesszimista alkat. - Nézd… tudom, hogy messze lakok, de ha szeretnél beszélni ezekről a dolgokról, bármikor felhívhatsz. Sőt, ha Fairbanksbe jössz a suli miatt, alhatsz nálam, és ha szeretnéd, megpróbálhatjuk kibontani, hogy mi okozza ezeket a félelmeket. - bár nem praktizálok aktívan, de ettől még pszichológus vagyok, és ennek az egésznek az alapja a bizalom. Remélem tudja, hogy bennem megbízhat, és azt is, hogy szeretnék neki segíteni. Egy halvány, anyáskodó mosollyal biccentem oldalra a fejem. - Ha nem alszol jól, arra küldtem neked teát, hidd el, jót tenne. De legalábbis másnap nem fájna tőle a fejed. - teszem még hozzá valamivel könnyedebben mosolyogva. Több féle teát is küldtem neki, hasi görcsre, megfázásra, meg egy kis esti keveréket is ami segít a nyugtalan alváson. Remélem azért legalább megkóstolta őket, bár abból kiindulva, hogy Bruno nem mesélte, hogy elfogyott volna bármelyik is, sejtem, hogy a kávé jobban fogy a háznál mint a teák. - Ó, de még mennyire igaza van! - bóligatok magam is nevetve. Aida okos kislány, és egy nap alatt összerakta, hogy Bruno bácsival közeli a kapcsolat, természetes, hogy érdeklődött iránta a maga módján, hogy mennyire. - Kedves tőle, hogy neked adta őket. Kényelmes? - bólintok a pulcsit látva, majd elgondolkodok kicsit. - Nekem nincs itt semmi holmim. - ciki vagy sem, a múltkor ugyan elkunyeráltam egy pólót, de én nem hagytam még itt semmit. Ha nem számoljuk a hajgumimat amit a múltkor Zara eljátszott valamerre. - Ez a legrosszabb tulajdonsága. - értek egyet bólogatva - Ha a spanyol inkvizíciót nem számolom. - gondolkodok el hangyányit, de közben megérzem a hűvös energiákat, és máris mászkálnak a hangyák a karomon. Még mindig borzongató az érzés, szerintem sosem szokom meg, de nem is akarom. Inkább csak felé nyúlok én is, keresem a magam mágiájával, hogy üdvözöljem. Klassz, hogy itt ezt meg lehet tenni, az én házamnál azért óvatosabban bánok az energiákkal. Bár legszívesebben szokásomhoz híve befészkelém magam a karjai közé, és el se engedném percekig, de most más a szituáció, több szempontból is. Egyfelől nem hetek, csak néhány óra telt el azóta, hogy nem láttam. Másrészt meg akármennyire is jól esik a csók is, azért nem csak magunk vagyunk, és amúgy is ebédelni készültünk. Ameddig a páciensről beszélnek, elpakolom a zsömléket és a kenyeret a helyére. Nem értek a sebészek dolgaihoz, de igaza van, vannak dolgok amikről nem beszélhetünk. Nekik is, nekem is, és ezek még csak a “civil” dolgok, semmi köze vérfarkasokhoz meg őrzőkhöz. - Ne cukkolj, mert tudod, hogy az ilyesmit kihívásként értelmezem. - nevetem el magam huncutul. Ha csak ez kell, főzök én neki bármit, amit csak kér, nem ijedek meg az ilyesfajta erőpróbáktól. - Ha reszelsz sajtot, megsütöm a halat. - bólintok, mert abba nem halunk bele, és igaza van, jól passzolna a tésztához. - Hagysz kibontakozni, vagy van valami konkrét elképzelés? - kérdezek még vissza, majd a válaszától függően előveszek egy serpenyőt, és nekiállok a halat is gyorsan megsütni. Addig is, amíg elkészül, az esti program iránt érdeklődök én is, hogy Dorának van-e már valami terve. Ha nincs, akkor kitalálhatunk valamit, nekem nincs ellenemre valami könnyedebb családi program. - Nekem jöhet akármi. Van itthon egyáltalán valamilyen kártya vagy társas? Amit szeretnél, te vagy a szülinapos. - teszem még hozzá, miközben megfordítom a halat a serpenyőben. Ne gondolja, hogy elfelejtettem, vagy megúszta a tegnapi néhány extra öleléssel. Nem szólok közbe, amikor Bruno Dorának intézi a következő szavait, inkább csak a tányérokra szedem a tésztát és a halat, mármint annak aki kér az utóbbiból is. Csendesen figyelem az atyai szigort működés közben, de azért miután letettem a tányérokat az asztalra, még megérintem futólag a párom karját, jelezve, hogy elég lesz. Szerintem senki nem hal bele se abba ha ott az a telefon, se abba, ha nincs. Ma már másként megy mint az ő idejében, ezek a fiatalok már a mosdóba sem mennek a telefonjuk nélkül, a figyelmük pedig nagyon impulzív. Leülök én is, és jókedvűen falatozom a tésztát, majd a Bruno megjegyzésére egyből tiltakozok is. - Azért nem kellett túl sokat győzködni. Sőt, szerintem inkább nem akartál kimaradni a mókából. Szerintem a beöltözős bulik a legjobbak, vagy nem? - a kérdést mindkettőjüknek címzem. Ami pedig a jelmezt illeti, miután közöltem, hogy én így is úgy is beöltözök, sok választása úgysem maradt. - Egészen hangulatos környék, igen. De megértem, ha ti nem díszítitek fel a házat, elkopna a gyerekek lába mire ideérnek egy kis csokiért. - mosolyodok el. Ahogy nincs itt túl sok fölösleges holmi, csak ami a mindennapokban kell, úgy egy árva őszi vagy ne adj Isten halloweeni dekorációt sem látni. Ezzel szemben nálam kint és bent is díszben pompázik minden, az ajtó előtt több faragott sütőtökkel, fényfüzérrel, őszi levéldíszekkel… értem én, hogy Bruno nem az a dekorálós típus, de ennyire? - Azt hiszem Dora, a napsugaraid elbújni készülnek. Szóval jobb, ha inkább valami benti programon kezdünk agyalni. - jegyzem meg kipillantva a terasz ajtón, mert egészen szép felhők gyülekeznek. A délutáni séta így biztosan ugrott, nekem legalábbis nincs kedvem bőrig ázni. - Jobb már a gyomrod? Vagy nem ízlik a tészta? - kérdezem a lánytól mit sem sejtve róla, hogy milyen tempóban szokott enni. Kérdőn pillantok hol egyikükre, hol a másikra, inkább elpusztítom az utolsó falatokat is a tányéromról.
Nem akartam Bia kedves felajánlását elrontani, így csak egy nagy mosollyal bólintottam a mondataira. Nem terhelném az én agymenéseimmel, valahogy majd csak túljutok rajta. Talán enyhén makacs voltam a segítségkérés terén. Icipicit. De bíztam benne, hogy egyedül is meg tudom oldani a magam bajait. Általában. Legalább a reményt ne vegyék el tőlem. -Nem igazán szeretem a teát -húztam el a számat. Valahogy az megmaradt nekem olyankorra, amikor már a halálos ágyamon feküdtem beteg voltam, így magamtól sosem igazán fogyasztottam őket, csak ha kényszer vitt rá. Mint például most, amikor ketté akart szakadni a fejem. Nem ütött be elég gyorsan a dupla bogyó. Bocsánatkérően mosolyogtam Biara, mielőtt szebb témákra terelődött a szó és megnyugodhattam. Már nem az én problémáim voltak terítéken. -A legkényelmesebb -pirultam el a fejem búbjáig. Az, hogy Zack nekem adta specifikusan ezt a pulcsit, a világon mindennél többet jelentett a mi olvasatunkban, így én is hasonló lelkesedéssel ragaszkodtam a felsőhöz és úgy vigyáztam rá, mint a legféltettebb kincsemre. Kívülállónak ez csak egy sima fekete pulóvernek tűnhetett, de a háttérben ennél sokkal komplexebb története volt, amit nem feltétlen kellett mindenkinek tudnia. -Minden kapcsolat más ütemben halad, te is tudod. Az, hogy nálunk a másiknál vannak bizonyos cuccaink, nálatok még nem, nem lesz kevésbé intenzív a kapcsolatotok. Ha soha nem hagynál itt semmit, akkor is tudná, hogy fontos vagy neki -vontam meg a vállam, komolyan gondoltam a szavaim. Egyszerűen nem igazságos két kapcsolatot ennyire összehasonlítani és ilyenekben mérni. Rettenetesen más korosztály vagyunk, más szokásokkal. Pont. -Ezt most úgy teszek, mintha érteném, rendben? -kérdeztem vissza bizonytalanul. Egyrészt, ötletem sem volt, hogy mire céloz ezzel, másrészt pedig tartottam a szavam. Már két embernek tartoztam ezzel és nem volt kedvem eljátszani a bizalmukat, pláne nem egy ártatlan mondat miatt. Éppen ezért csak kiélveztem a rajtam végigfutó hideget, mielőtt fintorogva vettem kezembe a telefonom. Tényleg rosszcsont kisgyereknek éreztem magam a közelükben. Még akkor is, ahogyan faggattam aput a munkáról, amire elutasító válasz érkezett és én szomorúan sóhajtottam egyet. Rohadtul untam már az itthon ülést és hajtott a vágy, hogy visszatérjek a normális hétköznapjaimba. És most még csak sztori sem jár a dologhoz, ami kicsit visszarántott volna ebbe. -Én nem mondtam ilyet -vinnyogtam. Valóban egy nyitott könyv vagyok a számára, akármit is teszek. Kíváncsi lennék rá, hogy ez a titkához köthető-e vagy ahhoz, hogy ennyire összeszoktunk pár hónap alatt, de mivel Bia itt forgott körülöttünk, nem akartam forszírozni a témát. Felírtam a mentális listámra a kérdést, majd pötyögni kezdtem a drágának, válaszolva a legutóbbi üzenetére. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy kivel beszélgetek, még én is éreztem, hogy mennyire mosolygok a kijelzőre. A kaját illető kérdéseikre csak megráztam a fejem, vétek lenne a paradicsomos tésztát ilyenekkel elrontani véleményem szerint, de hát… ahány ház, annyi szokás, gondolom. -Mégsem segít a tea, felfordult a gyomrom -motyogtam halkan, miközben az orrom elé húztam a pulcsimat, mihelyt megéreztem a sülő hal illatát. Nem igazán volt ínyemre, na. -Legalább egy ablakot nyissatok kérlek -tompítva hallottam a saját hangomat a felső anyagán keresztül. Inkább megfagyok, minthogy ezt a szagot érezzem az orromban. Írtam még egy üzenetet, majd válaszoltam nekik, a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel, amit csak ki tudtam préselni magamból a hirtelen jött dühömmel együtt. -Megosztott figyelemmel rendelkezek -vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. -Tehát először is, játszhatunk valamit, nincs ellenemre, de előre közlöm, hogy tömény nem lehet terítéken, kicsit sok volt belőle tegnap este. Másrészt… Zacknek írtam meg, hogy épp enni készülünk, úgyhogy igen, kibírom. És még egy harmadik. Ha el akartok menni estére, csak nyugodtan, nincsen abból sem gond, majd csapunk egy csajos bulit -vontam meg a vállaimat. Nem vagyok kisgyerek, akire folyamatosan vigyázni kéne, nem gyújtom magamra a lakást, és bármily meglepő, ollóval sem terveztem szaladgálni. Lehet, hogy sokszor nem úgy viselkedek, de értelmes felnőtt vagyok. Legalábbis papíron mindenképpen és nem esett túl jól, hogy ennyire gyerekként vagyok kezelve. Talán meg fog jönni, azért voltam ennyire hisztis. Rohadt hormonok. Szótlanul bólintottam a mesélésükre, miközben lassan lapátoltam magamba az ételt, hagyva, hogy elpárologjon a dühöm, mielőtt újra részt vettem volna a beszélgetésben. Már bántam, hogy felhoztam a dolgot. -Egyikünk sem érzett túl nagy kedvet a dekoráláshoz -kaptam be egy újabb falat tésztát. Valószínűleg Bruno sem hagyta volna, hogy létrára másszak, így pedig nekem sem volt igazán kedvem semmihez. Örültem, hogy az ajándékát be tudtam szerezni és hála a bensőséges kapcsolatomnak a szállítóval, kihozta idáig, hogy majd oda tudjam adni. Kis apróság, de reménykedtem benne, hogy legalább annyira fog neki örülni, mint én a saját ajándékomnak, ami azóta is a szobámban pihent kiemelt helyen. Talán kéne csináltatnom belőle egy nyakláncot, hogy mindig velem lehessen. -Hiányzik a napsütés, az az igazi, amitől pirul az arcod -vallottam be. Mostanában a szokásosnál is jobban gyötört a honvágy, valószínűleg azért, mert nem igazán mászkáltam el. Pedig szerettem mindig is új helyeket felfedezni. -Dehogynem, finom, nyugi -mosolyodtam el. Előttem még mindig félig tele volt a tányér, hiába fejezte be a lány. Néha igaznak bizonyulnak a sztereotípiák, ez is ilyen volt, az étel elfogyasztása nem rekord gyorsaságú, hanem lassabb program. -Menjetek addig nyugodtan be a nappaliba, amíg befejezem, válasszatok valami játékot, majd csatlakozunk -legyen egy kis magánszférájuk, hadd oldják meg a dolgaikat. Addig másnem megetetem Zarat is, ha hagytak valamennyi halat, azt úgyis szereti a szőrgombóc. Vagy talán hagynom kéne, hogy apu etesse meg, hátha ma barátkoznak össze, de nem akartam semmit erőltetni. Legyenek egy kicsit kettesben, anélkül, hogy szemtanúk lennének. Ez még a fejemben is borzasztóan hangzott, de azért biztatóan mosolyogtam rájuk.
Kezdőlap
