Némi értetlenséggel tekintek Biára, mégis miről magyaráz, mire végre összeáll a kép, hogy már megint beindult a kombinatorika a fejében, amikor mindent, a létező legpesszimistábban értelmez. - Hogy mi? Nem, te jó ég, dehogy, nem konkrétan magunkra értettem, csak általánosságban. Mi maradunk a megszokott medernél, csak megkerüljük azt a követ. - nem túl rózsás a helyzet, de annyira talán nem szar, hogy mindketten teljesen új életet kezdjünk miatta. Azt inkább annak tudnám betudni, amikor a családom elvesztése után mindent hátrahagytam, New Yorkba mentem, és beiratkoztam az orvosira, hogy az addigiaktól eltérően teljesen más módon folytassam az életemet. De tovább nem is ragozom a témát, pláne így, hogy ő sem akar beszélni róla, a sóhajtását hallva meg csak megadóan szusszanok egyet. Tisztában vagyok vele, túlságosan nem könnyítem meg a dolgát, de tényleg csak egy kis időre van szükségem jelen helyzetben, hogy összekapjam magam. Lemerült minden elemem, bőven elegendő jelen állapotban az is, hogy egy dologra igyekszem koncentrálni, hogy mielőbb hazavergődjünk innen. Butaság vagy sem, attól még így érzek, nem tehetek róla. Igyekszem is összekapni magam, de úgy tűnik, az elmúlt pár nap most csapódik le bennem érzelmileg meg fizikailag is, mintegy mélypontra taszítva. Majd lesz jobb is, tudom, csak épp nem csettintésre. Persze, tisztában vagyok vele, hogy át lehet tenni, vissza lehet menni, mindent meg lehet oldani, és amikor előző este tervezgettük, még egészen lelkes voltam a témában, mostanra viszont minden lelkesedésem tovaszállt, hála a történteknek, valahogy értelmetlennek tűnik az egész. Elvégre már kétszáz éve, számít bármit is, hol van az a nyakék? Pláne, ha eddig sem ott volt, ahol lennie kellett volna, felesleges fáradtságnak érzem az egészet. Még akkor is, ha más körülmények között pont én vagyok az, aki mindenféle hasonló formasághoz meg szokáshoz olyan nagyon tud ragaszkodni. A közelgő teliholdról nem is beszélve, valószínűleg az is hatással van a jelenlegi hangulatomra. - Nézd Bia, értékelem, hogy segíteni próbálsz… - kezdek bele, de magam sem vagyok egészen biztos benne, hogyan is folytassam. Nem igazán kellett még hasonlóval szembenéznünk, mióta ismerjük egymást, és akaratlanul, fájdalmasan is kiütközik a különbség, mennyire másképp próbálunk megbirkózni ezzel az egésszel. Igyekszem, de az elmúlt évszázadok mélyen berögzült túlélő mechanizmusát sem olyan egyszerű levetkőzni vagy magam mögött hagyni – Tisztában vagyok vele, hogy néha elég nehéz eset tudok lenni. - maradék végül annyiban, talán nem is kell tovább ragozni a dolgot. Ha nem is feltétlenül az alapvető jellemvonásokat nézve, de az évszázadokra visszatekintő múlt meg tapasztalat azért erre az egészre is szépen rányomja a bélyegét. Nem is húzom feleslegesen az időt, amikor beleegyezik, hogy tovább haladjunk, kézen fogva indulok az orrom után, a finom illatokat követve, kivételesen sutba dobva minden elvárásomat, ami egyébként lenni szokott, ha valami éttermet vagy kajáldát kell választani. Az illatok kellően árulkodóak, engem meggyőztek, attól függetlenül, hogy mennyien vannak épp bent. Mután kapunk egy félreeső asztalt és leadjuk a rendelést, hála az égnek egészen gyorsan érkezik is az étel, és Biával ellentétben én annyit rendeltem, ami alapból két embernek is bőven elegendő lenne. Némi bizonytalansággal érdeklődöm, hogy biztos, elég lesz-e neki egy leves, de miután már javában a második adag birkanyársamat koptatom, az ő tányérja meg szinte még mindig tele, már komolyabban is elkezdek aggódni. Azért rákérdezek, kér-e akár ebből a bárány shislikből, akár a wasnából, ami szárított hús, vörös áfonya és mindenféle magok keveréke, egy régi nagy kedvencem. - Semmi baj, mindjárt feltöröljük. - szólalok meg, ahogy a pohara tartalma az asztalra ömlik, és én is nyúlok egy adag szalvétáért, amikor egyik pillanatról a másikra felpattan a helyéről, és a mosdók felé rohan. Egy pillanatig értetlenül pislogok utána, én tettem-e valami rosszat, vagy más lehet a gond, de aztán felkelek a helyemről, és utána sietek, igaz, a mosdóba nem megyek utána, csak az ajtó előtt várakozva kopogok be. ~ Mi a baj? Tudok valamit segíteni? Vagy hozzak valamit? ~ - érdeklődök telepatikusan, mert azzal azért tisztában vagyok, hogy nem a kiborult víz miatt búslakodik így. Mivel más jelenlétét nem érzékelem odabentről, így hacsak nem reagál rosszul, akkor az energiáimmal óvatosan Bia felé nyúlok, támogató, láthatatlan ölelés gyanánt. Egyúttal mintegy kijózanító pofonként, újra szembesülök azzal is, hogy bár nap közben egészen jól tartotta magát, leplezve az érzéseit, de mennyire nincs jól valójában. ~ Nézd… tudom, azt mondtam korábban, hogy még ma induljunk tovább, de ha nem érzed jól magad, akkor kereshetünk valami szállást a környéken. Ha reggel, kipihenten folytatjuk az utat, akkor sincs semmi gond. ~ - egy-két átszállás úgy is lesz legalább, a külünbség csak annyi, hogy az első felét letudjuk-e most, éjszakába nyúlóan, vagy holnap próbáljuk meg belesűríteni a napba, hogy estére már otthon legyünk. Arról nem is beszélve, hogy tényleg nem ártana néhány dolgot beszereznünk az útra, és a jelen helyzetet elnézve, egy gyógyszertár sem fog ártani, pláne, ha ennyire étvágya sincs napok óta. Szerencsére, már egész jó italokat lehet kapni, amikben minden szükséges tápanyag megtalálható, még mindig jobb opció út közben, mint egy infúzióval bajlódni.
- Jó. Akkor jó. - mormolom az ölelés közben, és egy kicsit meg is nyugszok. A szokásosnál is jobban működik a túlaggódás a fejemben a jelek szerint. - Ne haragudj csak… nem tudok normálisan gondolkodni. - vallom be a nem annyira nagy titkot. Máskor azért jobban veszem az akadályokat, és még amikor nézet különbözőség van köztünk, akkor is megpróbálok valamivel higgadtabban állni a dolgokhoz, meg hamar meg tudjuk beszélni. Most meg a bolhából csinálok dinoszauruszt, tényleg nem vagyok valami jó formában. Inkább csak csendesen ölelem, mit sem törődve az emberekkel, akik kerülgetnek minket a járda közepén. Kit érdekelnek, most erre van szükségem, és örülök neki, hogy ha beszélni nem is, erre legalább hajlandó Bruno is. Furcsa ez a zárkózottság, gyakorlatilag sosem tapasztaltam még ilyesmit tőle. A kezdetektől fogva, még amikor csak telefonon beszéltünk, akkor is olyan nyíltan, őszintén beszélgettünk mindenféléről, apróságokról, semmiségekről az első találkozás előtt. Emlékszem, vagy másfél órán keresztül csacsogtunk a vidrákról. Más körülmények között még meg is mosolyogtatna ez az emlék, hogy milyen buta voltam. Azt hittem flörtöl velem, mert még nem tudtam, hogy milyen, hogy mennyire közvetlen tud lenni. Persze hamar rájöttem, hogy csak barátságos meg udvarias, de mégis, azokhoz a telefonálással töltött órákhoz képest most olyan, mintha teljesen másik ember lenne. Tényleg nagy a baj, ha ennyire bezárkózott, és úgy tűnik minden próbálkozásom kudarcba fullad, egyszerűen nincs már ötletem sem, hogy mivel tudnám kihúzni ebből az állapotából. Talán tényleg csak idő, meg egy kis magány kellene neki. Kár, hogy ez itt a semmi közepén nem opció. Ha otthon lennénk, akkor igen, lenne rá lehetőség, de itt végképp nem szívesen maradnék magamra. Így is épp elég elveszettnek érzem magam, nem hiányzik még az is, hogy egyedül kószáljak az utcákon. - Csak épp nem tudok. Értem. - bólintok röviden, majd kesernyésen elmosolyodok egy kicsit. - Csak szólj, ha mégis tudok valamivel segíteni, rendben? - másként kezeljük a dolgokat, ki-ki a maga módján. Ha úgy érzi, hogy egyedül jobban fel tudja dolgozni a történteket, akkor legyen így, én próbálok itt lenni mellette, még ha nem is tudom pontosan, hogy mivel tennék jót. - Bruno… - csóválom meg a fejem halványan mosolyogva. - Egyáltalán nem vagy könnyű eset, de most valószínűleg te is úgy érzed, hogy én sem vagyok az. - és nem is tévedne nagyot. Oké, hogy értek elég durva traumák, de ki tudja, talán mások jobban kezelnék. Nem esnének így szét, mint a földre ejtett karácsonyi üveggömbök. Egy kicsit megnyugszom, amikor már kézenfogva haladunk az étterem felé, hogy mégsincs minden veszve, egy-egy apró lépés egymás felé. Ő nem zárkózik így be, én nem csimpaszkodok annyira a nyakába, és talán átvészeljük a következő pár napot valahogy. Bár annál valószínűleg mindkettőnknek több időre lesz szüksége, hogy újra olyanok lehessünk mint régen. Az étteremben kíváncsian nézek körbe, olyan is meg nem is, mint az otthoni grill éttermek. Mit nem adnék most a kedvenc folyami rákos burgeremért! De így belegondolva… valószínűleg azt se tudnám most megenni. Még ezzel a kis levessel is csak küzdök, az első egy-két kanál után már nincs kedvem hozzá, és félő, hogy ahogy a szendvics kikívánkozott, ez is hasonló sorsra jutna. Inkább nem erőltetem, jobb ha ez a pár kanál leves a gyomromban marad, mint ha többet eszek és visszajön az egész. Csak a fejemet ingatom, nem kérek semmit, egyen csak nyugodtan. Inkább a pohár után nyúlok, jobban esne egy kis víz, de ahogy megfognám, már csúszik is ki az ujjaim közül. Még a szalvétával is küszködök, az ujjaim remegnek, ahogy megpróbálom megfogni. A gyógyítók mondták, hogy több idő kell majd, míg helyre jön, és újra a régi lesz, de el sem tudtam képzelni, hogy ennyire ügyetlen, esetlen leszek. A hideg víztől jobban kirajzolódnak a halvány hegek is, és nem tudok tenni ellene, elöntenek az emlékek meg a könnyek, és már futok is a mosdó felé. Odabent először körül sem nézek, csak hátamat a hideg csempének döntve sírok, mint a záporeső. Olyan igazságtalannak érzem ezt az egészet! Semmi rosszat nem tettem, nem ártottam senkinek, egy árva rosszindulatú porcikám sem volt soha, és mégis bántottak. A semmiért, a saját szórakozásukra, és ezt képtelen elfogadni az agyam és a szívem. Azt meg végképp nem, hogy belőlem mit hozott elő ez az egész, hogy mennyire ösztönösen és gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt. Hogyan tehettem ilyesmit?! Összerezzenek, mikor meghallom Bruno hangját a fejemben, de a hüppögés nem csillapodik ettől sem, és attól sem, hogy megérzem magam körül a farkasa energiáit. - Haza akarok menni. - nyüsszögöm szaggatottan és kétségbeesetten. Amikor már éppen kezdene kitisztulni a kép, és kilátnék a könnyek mögül, szinte mellbevág a felismerés, hogy a hely dekorációja rusztikus, így a mosdó, meg ez a kis fülke is fával van burkolva, durva, kezeletlen lécekkel. Akaratlanul is az orromba kúszik az illata, és már jön is a pánik, úgy zuhan rám mint a rajzfilmben a versenyzongora a prérifarkasra. Ahogy remegő kézzel az ajtó felé nyúlok, hogy kinyissam és kilépjek ebből a “fadobozból”, elhagy minden erőm, és mire kettőt pislogok, már a földön térdelve kapkodok levegő után egy masszív pánikroham alatt fuldokolva. Még a saját gondolataimat sem hallom, nem, hogy Brunot, akár szóval, akár a fejemben próbálna mondani bármit is. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy sikerült egyáltalán kinyitni az ajtót? Összegömbölyödök, és próbálok arra fókuszálni, hogy már nem bánthatnak, itt biztonságban vagyok. Ez az egész már csak a fejemben létezik. Amikor már csillapodik a roham, és nem csak a fülemben dübörgő szívverésemet hallom, nagyokat pislogva térek vissza a valóságba. - Sajnálom. - a hangom halk, szinte alig hallható. - Tudom, hogy ezzel nem vagyok valami nagy segítség.
Kezdőlap
