Némi értetlenséggel tekintek Biára, mégis miről magyaráz, mire végre összeáll a kép, hogy már megint beindult a kombinatorika a fejében, amikor mindent, a létező legpesszimistábban értelmez.
- Hogy mi? Nem, te jó ég, dehogy, nem konkrétan magunkra értettem, csak általánosságban. Mi maradunk a megszokott medernél, csak megkerüljük azt a követ. - nem túl rózsás a helyzet, de annyira talán nem szar, hogy mindketten teljesen új életet kezdjünk miatta. Azt inkább annak tudnám betudni, amikor a családom elvesztése után mindent hátrahagytam, New Yorkba mentem, és beiratkoztam az orvosira, hogy az addigiaktól eltérően teljesen más módon folytassam az életemet. De tovább nem is ragozom a témát, pláne így, hogy ő sem akar beszélni róla, a sóhajtását hallva meg csak megadóan szusszanok egyet. Tisztában vagyok vele, túlságosan nem könnyítem meg a dolgát, de tényleg csak egy kis időre van szükségem jelen helyzetben, hogy összekapjam magam. Lemerült minden elemem, bőven elegendő jelen állapotban az is, hogy egy dologra igyekszem koncentrálni, hogy mielőbb hazavergődjünk innen.
Butaság vagy sem, attól még így érzek, nem tehetek róla. Igyekszem is összekapni magam, de úgy tűnik, az elmúlt pár nap most csapódik le bennem érzelmileg meg fizikailag is, mintegy mélypontra taszítva. Majd lesz jobb is, tudom, csak épp nem csettintésre.
Persze, tisztában vagyok vele, hogy át lehet tenni, vissza lehet menni, mindent meg lehet oldani, és amikor előző este tervezgettük, még egészen lelkes voltam a témában, mostanra viszont minden lelkesedésem tovaszállt, hála a történteknek, valahogy értelmetlennek tűnik az egész. Elvégre már kétszáz éve, számít bármit is, hol van az a nyakék? Pláne, ha eddig sem ott volt, ahol lennie kellett volna, felesleges fáradtságnak érzem az egészet. Még akkor is, ha más körülmények között pont én vagyok az, aki mindenféle hasonló formasághoz meg szokáshoz olyan nagyon tud ragaszkodni. A közelgő teliholdról nem is beszélve, valószínűleg az is hatással van a jelenlegi hangulatomra.
- Nézd Bia, értékelem, hogy segíteni próbálsz… - kezdek bele, de magam sem vagyok egészen biztos benne, hogyan is folytassam. Nem igazán kellett még hasonlóval szembenéznünk, mióta ismerjük egymást, és akaratlanul, fájdalmasan is kiütközik a különbség, mennyire másképp próbálunk megbirkózni ezzel az egésszel. Igyekszem, de az elmúlt évszázadok mélyen berögzült túlélő mechanizmusát sem olyan egyszerű levetkőzni vagy magam mögött hagyni – Tisztában vagyok vele, hogy néha elég nehéz eset tudok lenni. - maradék végül annyiban, talán nem is kell tovább ragozni a dolgot. Ha nem is feltétlenül az alapvető jellemvonásokat nézve, de az évszázadokra visszatekintő múlt meg tapasztalat azért erre az egészre is szépen rányomja a bélyegét.
Nem is húzom feleslegesen az időt, amikor beleegyezik, hogy tovább haladjunk, kézen fogva indulok az orrom után, a finom illatokat követve, kivételesen sutba dobva minden elvárásomat, ami egyébként lenni szokott, ha valami éttermet vagy kajáldát kell választani. Az illatok kellően árulkodóak, engem meggyőztek, attól függetlenül, hogy mennyien vannak épp bent. Mután kapunk egy félreeső asztalt és leadjuk a rendelést, hála az égnek egészen gyorsan érkezik is az étel, és Biával ellentétben én annyit rendeltem, ami alapból két embernek is bőven elegendő lenne. Némi bizonytalansággal érdeklődöm, hogy biztos, elég lesz-e neki egy leves, de miután már javában a második adag birkanyársamat koptatom, az ő tányérja meg szinte még mindig tele, már komolyabban is elkezdek aggódni. Azért rákérdezek, kér-e akár ebből a bárány shislikből, akár a wasnából, ami szárított hús, vörös áfonya és mindenféle magok keveréke, egy régi nagy kedvencem.
- Semmi baj, mindjárt feltöröljük. - szólalok meg, ahogy a pohara tartalma az asztalra ömlik, és én is nyúlok egy adag szalvétáért, amikor egyik pillanatról a másikra felpattan a helyéről, és a mosdók felé rohan. Egy pillanatig értetlenül pislogok utána, én tettem-e valami rosszat, vagy más lehet a gond, de aztán felkelek a helyemről, és utána sietek, igaz, a mosdóba nem megyek utána, csak az ajtó előtt várakozva kopogok be.
~ Mi a baj? Tudok valamit segíteni? Vagy hozzak valamit? ~ - érdeklődök telepatikusan, mert azzal azért tisztában vagyok, hogy nem a kiborult víz miatt búslakodik így. Mivel más jelenlétét nem érzékelem odabentről, így hacsak nem reagál rosszul, akkor az energiáimmal óvatosan Bia felé nyúlok, támogató, láthatatlan ölelés gyanánt. Egyúttal mintegy kijózanító pofonként, újra szembesülök azzal is, hogy bár nap közben egészen jól tartotta magát, leplezve az érzéseit, de mennyire nincs jól valójában.
~ Nézd… tudom, azt mondtam korábban, hogy még ma induljunk tovább, de ha nem érzed jól magad, akkor kereshetünk valami szállást a környéken. Ha reggel, kipihenten folytatjuk az utat, akkor sincs semmi gond. ~ - egy-két átszállás úgy is lesz legalább, a külünbség csak annyi, hogy az első felét letudjuk-e most, éjszakába nyúlóan, vagy holnap próbáljuk meg belesűríteni a napba, hogy estére már otthon legyünk. Arról nem is beszélve, hogy tényleg nem ártana néhány dolgot beszereznünk az útra, és a jelen helyzetet elnézve, egy gyógyszertár sem fog ártani, pláne, ha ennyire étvágya sincs napok óta. Szerencsére, már egész jó italokat lehet kapni, amikben minden szükséges tápanyag megtalálható, még mindig jobb opció út közben, mint egy infúzióval bajlódni.

- Jó. Akkor jó. - mormolom az ölelés közben, és egy kicsit meg is nyugszok. A szokásosnál is jobban működik a túlaggódás a fejemben a jelek szerint. - Ne haragudj csak… nem tudok normálisan gondolkodni. - vallom be a nem annyira nagy titkot. Máskor azért jobban veszem az akadályokat, és még amikor nézet különbözőség van köztünk, akkor is megpróbálok valamivel higgadtabban állni a dolgokhoz, meg hamar meg tudjuk beszélni. Most meg a bolhából csinálok dinoszauruszt, tényleg nem vagyok valami jó formában.
Inkább csak csendesen ölelem, mit sem törődve az emberekkel, akik kerülgetnek minket a járda közepén. Kit érdekelnek, most erre van szükségem, és örülök neki, hogy ha beszélni nem is, erre legalább hajlandó Bruno is. Furcsa ez a zárkózottság, gyakorlatilag sosem tapasztaltam még ilyesmit tőle. A kezdetektől fogva, még amikor csak telefonon beszéltünk, akkor is olyan nyíltan, őszintén beszélgettünk mindenféléről, apróságokról, semmiségekről az első találkozás előtt. Emlékszem, vagy másfél órán keresztül csacsogtunk a vidrákról. Más körülmények között még meg is mosolyogtatna ez az emlék, hogy milyen buta voltam. Azt hittem flörtöl velem, mert még nem tudtam, hogy milyen, hogy mennyire közvetlen tud lenni. Persze hamar rájöttem, hogy csak barátságos meg udvarias, de mégis, azokhoz a telefonálással töltött órákhoz képest most olyan, mintha teljesen másik ember lenne. Tényleg nagy a baj, ha ennyire bezárkózott, és úgy tűnik minden próbálkozásom kudarcba fullad, egyszerűen nincs már ötletem sem, hogy mivel tudnám kihúzni ebből az állapotából. Talán tényleg csak idő, meg egy kis magány kellene neki. Kár, hogy ez itt a semmi közepén nem opció. Ha otthon lennénk, akkor igen, lenne rá lehetőség, de itt végképp nem szívesen maradnék magamra. Így is épp elég elveszettnek érzem magam, nem hiányzik még az is, hogy egyedül kószáljak az utcákon.
- Csak épp nem tudok. Értem. - bólintok röviden, majd kesernyésen elmosolyodok egy kicsit. - Csak szólj, ha mégis tudok valamivel segíteni, rendben? - másként kezeljük a dolgokat, ki-ki a maga módján. Ha úgy érzi, hogy egyedül jobban fel tudja dolgozni a történteket, akkor legyen így, én próbálok itt lenni mellette, még ha nem is tudom pontosan, hogy mivel tennék jót. - Bruno… - csóválom meg a fejem halványan mosolyogva. - Egyáltalán nem vagy könnyű eset, de most valószínűleg te is úgy érzed, hogy én sem vagyok az. - és nem is tévedne nagyot. Oké, hogy értek elég durva traumák, de ki tudja, talán mások jobban kezelnék. Nem esnének így szét, mint a földre ejtett karácsonyi üveggömbök.
Egy kicsit megnyugszom, amikor már kézenfogva haladunk az étterem felé, hogy mégsincs minden veszve, egy-egy apró lépés egymás felé. Ő nem zárkózik így be, én nem csimpaszkodok annyira a nyakába, és talán átvészeljük a következő pár napot valahogy. Bár annál valószínűleg mindkettőnknek több időre lesz szüksége, hogy újra olyanok lehessünk mint régen.
Az étteremben kíváncsian nézek körbe, olyan is meg nem is, mint az otthoni grill éttermek. Mit nem adnék most a kedvenc folyami rákos burgeremért! De így belegondolva… valószínűleg azt se tudnám most megenni. Még ezzel a kis levessel is csak küzdök, az első egy-két kanál után már nincs kedvem hozzá, és félő, hogy ahogy a szendvics kikívánkozott, ez is hasonló sorsra jutna. Inkább nem erőltetem, jobb ha ez a pár kanál leves a gyomromban marad, mint ha többet eszek és visszajön az egész. Csak a fejemet ingatom, nem kérek semmit, egyen csak nyugodtan. Inkább a pohár után nyúlok, jobban esne egy kis víz, de ahogy megfognám, már csúszik is ki az ujjaim közül. Még a szalvétával is küszködök, az ujjaim remegnek, ahogy megpróbálom megfogni. A gyógyítók mondták, hogy több idő kell majd, míg helyre jön, és újra a régi lesz, de el sem tudtam képzelni, hogy ennyire ügyetlen, esetlen leszek. A hideg víztől jobban kirajzolódnak a halvány hegek is, és nem tudok tenni ellene, elöntenek az emlékek meg a könnyek, és már futok is a mosdó felé.
Odabent először körül sem nézek, csak hátamat a hideg csempének döntve sírok, mint a záporeső. Olyan igazságtalannak érzem ezt az egészet! Semmi rosszat nem tettem, nem ártottam senkinek, egy árva rosszindulatú porcikám sem volt soha, és mégis bántottak. A semmiért, a saját szórakozásukra, és ezt képtelen elfogadni az agyam és a szívem. Azt meg végképp nem, hogy belőlem mit hozott elő ez az egész, hogy mennyire ösztönösen és gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt. Hogyan tehettem ilyesmit?! Összerezzenek, mikor meghallom Bruno hangját a fejemben, de a hüppögés nem csillapodik ettől sem, és attól sem, hogy megérzem magam körül a farkasa energiáit.
- Haza akarok menni. - nyüsszögöm szaggatottan és kétségbeesetten. Amikor már éppen kezdene kitisztulni a kép, és kilátnék a könnyek mögül, szinte mellbevág a felismerés, hogy a hely dekorációja rusztikus, így a mosdó, meg ez a kis fülke is fával van burkolva, durva, kezeletlen lécekkel. Akaratlanul is az orromba kúszik az illata, és már jön is a pánik, úgy zuhan rám mint a rajzfilmben a versenyzongora a prérifarkasra. Ahogy remegő kézzel az ajtó felé nyúlok, hogy kinyissam és kilépjek ebből a “fadobozból”, elhagy minden erőm, és mire kettőt pislogok, már a földön térdelve kapkodok levegő után egy masszív pánikroham alatt fuldokolva. Még a saját gondolataimat sem hallom, nem, hogy Brunot, akár szóval, akár a fejemben próbálna mondani bármit is. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy sikerült egyáltalán kinyitni az ajtót? Összegömbölyödök, és próbálok arra fókuszálni, hogy már nem bánthatnak, itt biztonságban vagyok. Ez az egész már csak a fejemben létezik. Amikor már csillapodik a roham, és nem csak a fülemben dübörgő szívverésemet hallom, nagyokat pislogva térek vissza a valóságba.
- Sajnálom. - a hangom halk, szinte alig hallható. - Tudom, hogy ezzel nem vagyok valami nagy segítség.

- Őszintén? Jobban megrémítene, ha ugyanolyan nyugodtan és összeszedetten viselkednél, mint előtte, mint ha mi sem történt volna. - feltételezem, ez az első eset, hogy ilyesmibe keveredett, elrabolták, bántották, megölt valakit, az ilyesmi azért nyomot hagy az emberben, még sokkal tapasztaltabb, világlátottabb rókák esetében is. Valószínű, hogy máskor már rég felvetettem volna, keressünk valami félreesőbb helyet, egy parkot, vagy bármi mást a beszélgetéshez ahelyett, hogy így az utca közepén tartjuk fel a forgalmat, de per pillanatban engem sem igazán tud érdekelni, hányan kerülgetnek minket, vagy grimaszolnak minket látva. Nem is értem, miért nem jutott korábban eszembe, de valahol tényleg megnyugtató érzés magamhoz ölelni a másikat és töltekezni egy kicsit, még akkor is, ha egy szót sem szólunk közben.
- Nem a te hibád, én sem igazán tudom még, mi segítene. Az időn kívül. Láttam már sok mindent, ez eddig kimaradt a repertoárból. - ereszkednek meg a vállaim, szó sincs róla, hogy vele lenne a gond, egyszerűen számomra is új ez az egész – Persze, mindenképp. De rád is érvényes ugyanez, rendben? - teszem fel neki a kérdést, ha nagy választ nem is várva, de legalább bólintson rá egyet. Miközben pedig azt hallgatom, melyikünk a nehezebb eset – de szépen összeillünk ilyen téren is – akaratlanul is tudatosul bennem, ami eddig is itt volt nyilvánvalóan az orrom előtt, csak épp a fától nem láttam az erdőt. Nekem amennyire jól esik most a csend, magamban végigpörgetni, feldolgozni a történteket, lehet, neki pont, hogy a folyamatos beszéd segít ugyanebben. Vagy legalábbis segítene, ha előbb feltűnt volna, vagy jobb partner lennék benne… Akárhogyan is, egy kicsit igyekszem megemberelni magam, aztán jobban odafigyelni rá, ami egy pár fokkal egyből könnyebben megy, miután végre valami normális, laktató étel kerül a gyomromba. Újabb ékes példája, hogy mennyire másképp dolgozzuk fel a dolgokat, hogy míg nálam csak gyülekeznek az üres tányérok, ő szinte hozzá sem nyúlt a saját adagjához, ami bár a figyelmemet nem kerüli el, de nem fogom erőltetni. Az úgy sem segítene semmit.
Mielőtt azonban végezhetnénk, elborul a pohár, végigömlik az asztalon a víz, eltörik a mécses. És bár egy pár pillanatig csak lefagyva nézek utána, utána én is pattanok fel a helyemről, hogy utána siessek, igaz, egyelőre az ajtó túloldaláról próbálok kapcsolatba lépni vele.
~ Rendben, akkor sietünk haza, ahogy tudunk. ~ - biztosítom róla, még ha annyira azért csettintésre nem is fog menni a történet, de valószínűleg tényleg az lesz a legjobb, mielőbb hazakeveredünk innen. Legalább ismerős lesz a környezet, bár kérdés, hogy miután betörtek hozzá, mennyire fogja felzaklatni a tudat, hogy oda a biztonság illúziója. Emlékszem, Dorát is eléggé megviselte, miután betörtek a klinikára, majd az albérletébe is.
Bár nem szól semmit, a mozdulatai, meg a hirdelen beálló érzelmi változások alapján érzékelem, hogy baj van, miután pedig a következő kérdéseimre se reagál, végül úgy döntök, hogy benyitok. Úgy sincs bent senki, bár ha lenne, jelen helyzetben az sem érdekelne túlzottan, vészhelyzet van, orvos vagyok, nem is kell több magyarázat.
A tünetek alapján elég egyértelmű, hogy mi a baj, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy túl sok mindent nem lehet tenni ilyenkor, hogy elmúljon, a pánikrohamokra sajnos nem létezik olyan gyógymód, ami csettintésre elmulasztaná, vagy meggyógyítaná.
- Itt maradok melletted, rendben? - ülök le mellé a földre, a kezemet a vállára téve – vagy ha az többet segít, akkor a kezét fogva – némán jelezve, hogy vigyázok rá, várva, hogy csituljanak a tünetek. Talán az egyik legszívszorítóbb dolog a gyógyításban az, amikor hiába segítenél a másiknál, képtelen vagy, vagy tudod, hogy nem sokat tehetsz érte. Hasonló ez a mostani is, miközben némán számolom a perceket, másodperceket, akkor is, amikor az egyik felbukkanó pincérnő riadt arckifejezését látva próbálom őt is megnyugtatni, hogy nem kell mentőt hívni, orvos vagyok, az is elég, ha egy kicsit távol tartja a vendégeket, amíg el nem múlik a roham.
Biztosít róla, hogy így lesz, sőt, még egy pohár vizet is hoz félénken felém nyújtva, hátha segít.
- Semmi baj, vége. - felelem csendesen, továbbra sem engedve el, hacsak nem jelzi valahogyan, hogy zavarom – Hogy érzed magad? - váltok át orvos üzemmódba, amíg meg nem győződöm róla, hogy eléggé jól van ahhoz, hogy bármerre is tovább mozduljunk innen, némán végigcsekkolva az életjeleit – Terv szerint csak később akartam, de lehet nem ártana keresnünk egy gyógyszertárat indulás előtt. Így, hogy egyikünknek sem kedvence a repülés, meg nem is vagyunk a legjobb formánkban. - gondolom nem kell tovább magyaráznom a dolgot, inkább kerítsünk valami gyógyszert, mielőtt a következő pánikroham több ezer méter magasban találná meg. Egyelőre azonban elég egy lépés előre, így a mellettünk lévő pohár víz felé intek a fejemmel – Nem vagy szomjas? - akkor is épp inni készült, mielőtt eltört a mécses, nem tudom, hogy jelenleg melyik az erősebb, a szomjúság, vagy a félelem. Mindenesetre ha inna, akkor segítek neki a pohárral, valószínűleg úgy sincs ereje teljében még.

- De te nyugodt vagy és összeszedett. Én miért nem? - csóválom a fejem csalódottan. Szó se róla, teljesen más traumák értek minket az elmúlt 72 órában, de miért csak én borultam ki tőle ennyire? Vagy egyszerre túl sok volt ez nekem így, hogy még sose keveredtem előtte bajba? Nem szeretném ezt az egészet még egyszer átélni. Bele sem gondoltam amikor őrző lettem, hogy az ilyesmi is benne lehet a pakliban. Annak azért örülök, hogy legalább az ölelés még belefér, mert nagy szükségem van most rá.
- Ha idő kell, akkor az kell. - bólintok, mert ezt a részét megértem. Nekem is időre van szükségem, hogy legalábbis megközelítőleg olyan legyek mint azelőtt. Még azt sem tudom, hogy mit mondok majd a munkában, mi történt, miért nem mentem be napokig? - Oké. - egyezek bele, mert végül is nem fáj senkinek, ha megígérem, hogy ha szükségem van rá, szólni fogok. Eddig is azt tettem, nem szoktam zsákbamacskát árulni.
Az étteremben szótlan vagyok, és ennek két oka van. Egyrészt most nekem is jobban esik, így, hogy ezzel a levessel folytatok küzdelmet. Másfelől meg épp az imént beszéltük meg, hogy Brunonak talán jobb lenne ha egy kicsit békén hagynám, szóval… igyekszem. Egész addig megy is, amíg nem csúszott ki a kezemből a pohár. Nem is értem, olyan apróságnak tűnik, máskor, mással is előfordult már, hogy kiborította az italát. Mégis most valahogy átlök a túloldalra, eddig egészen jól voltam, most meg egy kész mentális roncs. Ez most már mindig így lesz?
- Jó. - szipogok, miközben lassan próbálok megnyugodni. Semmi baj, túl vagyunk az egészen, nem bánthatnak többet. Legalábbis, azok nem, akik a raktárban voltak. De az a rohadt doboz, az nagyon mélyen beleégett a tudatomba, hiszen egy egyszerű, hétköznapi mosdóról is ez jut eszembe, és kész is van a pánikroham. Ismerem az érzést, túl jól ami azt illeti. Alig érzékelek valamit abból, hogy Bruno kinyitotta az ajtót, vagy, hogy mellém ült. Befelé figyelek, a légzésre, és arra, hogy ne ájuljak el. Az most végképp nem hiányzik. A félelem csak a fejemben van, a mellkasomat égető fájdalom csak a fejemben van. Biztonságban vagyunk, röhejes módon egy étterem mosdójában. Itt és most nem fog senki bántani. Ahogy szép lassan sikerül meggyőzni erről magamat, már csak a roham és a sírás miatt szaggatottan, kapkodva veszem a levegőt, és mikor képesnek érzem magam rá, akkor remegő kézzel tápászkodok fel, hogy óvatosan Bruno mellé vackoljam magam, átölelve a karját. Az apró helyiség falát bámulom, kitágult pupillákkal, nagy kerek szemekkel.
- Szarul. - motyogom, és még csak nem is pislogok közben. Legalább őszinte voltam, most mondjam azt, hogy minden szuper? Semmi sem az, kicsit sem jó ez a helyzet.
- A legkisebb bajom a repülő, ha végre hazafelé tart. - felelem csendesen, halványan tiltakozva. Nem akarok nyugtatót bevenni, vagy két évig szedtem, és piszok nehéz volt letenni. Épp ezért sem szeretném, jobb lenne gyógyszerek nélkül feldolgozni ezt az egészet, bár elismerem, hogy kicsi rá az esély és jelen korlátozott eszközeink mellett talán még mindig az lenne a legjobb. - Talán igazad van. - adom meg magam sokkal könnyebben, mint tegnap az infúzió kapcsán. Az orvos utasításaival ki vagyok én, hogy szembe menjek? Bizonyára neki is könnyebb dolga lesz velem, ha nem akadok ki félóránként. Ahogy a hüppögés is alább hagy, valahogy ellazulok én is kicsit, sokkal kevésbé mereven pihentetem a fejem a vállán, meg már nem is kapaszkodok olyan erősen a karjába.
- Egy kicsit. - ismerem el, mert azt meg én tudom, hogy ha enni nem is, inni azért muszáj. Csak a fejemet ingatom, szerintem még két kézzel sem bírnám el a poharat, ahoz még kell pár perc. Ha már itt tartunk ahhoz is, hogy lábra álljak valahogy. Néhány korty után viszont már elég is, csak vissza bújok egy kicsit, hogy összeszedjem magam.
- Már értem tegnap miért mondtad. Hogy jobb lenne nem emlékezni rá. - teszem hozzá magyarázatként. Arról szó sincs, hogy meggondoltam volna magam, de igaz, hogy az ilyen pillanatokban könnyebb lenne. Én viszont annál makacsabb vagyok, mint, hogy a könnyű utat járjam, majd túl leszek ezen is. Otthon valamivel könnyebb lesz, és talán Abie is ismer valami jó nyugtató teát amivel kezelhetem ezeket a rohamokat. Szerencsére pár perccel később már valamennyire normalizálódott az állapotom, a pulzusom sem veri az eget, szóval talán megpróbálhatunk felkelni innen mielőtt még jobban felfáznék. Más se hiányzik mint két vesebajos egy rakáson.
- Ne haragudj, hogy miattam kihűlt a vacsorád. - szólalok meg halkan, miközben igyekszem még egy halvány mosolyt is valahogy produkálni. Ha még gyógyszertárba is menne, meg valami másik ruhát se árt beszereznünk akkor ideje lenne indulni mielőtt még minden üzlet bezár a környéken. Kicsit fészkelődök, hogy fel tudjak állni, majd a kezem nyújtom felé - Segítesz kérlek?

- Ez nagyon egyszerű, nekem nem ez az első alkalom, hogy erőszakot vagy igazságtalanságot látok. - Bia kérdése akaratlanul is megmosolyogtat, holott a kérdésére a válasz inkább szomorú, ha jobban belegondol az ember, mondhatnánk úgy is, hogy annyi mindent láttam már az évszázadok folyamán, sajnos, hogy a szívem egy része akaratlanul is kővé vált miatta, már nem tud olyan mélységben megérinteni. Persze fáj, megvisel, elszomorít, de előbb túlteszem magam rajta.
A további szavaira már csak csendesen bólintok, tudom, sokan hatalmas közhelynek tartják, pedig ettől függetlenül igaz. A gyógyuláshoz idő kell, legyen akár lelki, vagy fizikai eredetű a sérülés, és bár lehet siettetni, értelme nem sok van.
Az étterembe érkezve aztán valamicskét javul a hangulatom, legalább nem azon kattogok folyamatosan, hogy hány napja ettem utoljára valami normálisat. Valahogy nyugodtabbnak is érzem magam, legalábbis egészen addig, amíg ki nem borul az a pohár víz, és romlik el minden egy szempillantás alatt. Az egyik pillanatban még Biának segítek felitatni a kiömlött vizet, a következőben már a mosdó padlóján ülök mellette, várva, hogy alább hagyjon a váratlanul lecsapó pánikroham.
Szótlanul, türelmesen várakozok mellette, tisztában vagyok vele, hogy a sablonos „nyugodj meg”, „semmi baj”, meg hasonló bölcsességek semmit nem használnak ilyen helyzetben, az sem biztos, hogy a tudatáig eljutna, így csak őrt állok, figyelve, hogy legalább a külső tényezők minél kevésbé zavarjanak be, amíg csillapodik a helyzet. Csak akkor szólalok meg, amikor láthatóan a vége felé közelít a roham, a másik pedig átöleli a karom.
- Akkor még maradunk egy kicsit itt. - jegyzem meg csendesen, legalábbis amíg javul a helyzet, igazából a gép indulásig úgy is van még pár óránk… addig azért remélem, nem fogunk itt dekkolni a földön, de ha a többi tervezett vásárlás nem is fér bele, annyi baj legyen.
- Akkor mit szólsz ahhoz, veszünk valamilyet, és ha úgy érzed, nincs rá szükség, akkor nem kell bevenned? - ajánlok alkut, mert ha nem érzi szükségesnek, nem fogom erőltetni a dolgot, de inkább legyen nálunk feleslegesen, mintsem kéne, de semmi sincs. Az azért határozottan a rosszabb helyzet.
- Az is egy megoldás lehet. De talán anélkül is napról napra könnyebb lesz egy kicsit. - felelem, miközben segítek neki inni. Tudom, hogy létezik náluk opció az emlékek törlésére, de annyira nem ismerem magát a műveletet, van-e olyan kifinomult, hogy az egymásba fonódó emlékekből az utolsó halvány megérzés szintjéit képesek-e eltüntetni azt amit kell? Vagy csupán durva hentes módjára kivágják a nagyját? Elvégre az emlékek sem élesen behatároltak többnyire, sokkal inkább mint a tóba dobált kavicsok, az apró hullámok, fodrozódások önkéntelenül is befolyásolják a többit. Ami a pszichológiát illeti, annyira nem mélyedtem el benne az évek folyamán, számára biztosan ismerősebb a terep, mit lehet kezdeni, hogy az ember időben kordában tartsa az ilyen fajta rohamokat, de ha azon múlik, majd belevetem magam én is a témába, ha ezzel tudok segíteni.
- Nem haragszom, az utolsó fogás úgy is eleve hideg étel. Egyfajta desszert, mondhatni. De ha kihűlt volna, akkor sem haragudnék. - viszonzom a mosolyát.  Szárított hús, aszalt vörösáfonya és magvak, kis gombócokká gyúrva. Lehet, hogy átlag amerikai ízlelőbimbók számára érdekes kombináció, de nekem régóta nagy kedvenc.
Ahogy Bia mocorogni kezd, hogy indulna, felkelek a helyemről, majd a kérését hallva már nyújtom is a kezem, hogy felsegítsem, majd felveszem a pohár vizet is, vagy ami maradt belőle, ne hagyjuk azt se itt magunk után. A karom nyújtom a másik felé, ha szükségét érzi, nyugodtan karoljon belém, amíg visszaérünk az asztalunkhoz, ahol nagyjából két perc alatt eltüntetem a kajám maradékát is, aztán hacsak nem maradna még rendezem a számlát, hogy haladhassunk is, tovább keresgélve a szükséges üzleteket. Egy kis friss levegő valószínűleg úgy sem fog ártani. Nem is kell messzire menni, mire elhaladunk egy gyógyszertár mellett, így kihasználva az alkalmat szerzek is egy doboz nyugtatót, meg Biának valami felnőtt tápszert, ha már szilárdhoz nem igazán van étvágya, legalább ezt kortyolgassa, amíg jobban lesz. Lássa, kivel van dolga, az ízt kiválaszthatja, meg ha valamire még szüksége van, akkor az is landol a kosárban, utána azonban mehetünk is tovább.
- Abban maradtunk, hogy akkor még valami ruhát kéne kerítenünk, ugye? - fordulok felé, miközben az üzleteket pásztázom. Néhány ruhabolt mellett már elhaladtunk, de azok közül valahogy egyik sem volt az igazi, az egyikben például kimondottan elegáns, ünnepi öltözékeket kínáltak, egy másikhoz meg lehet, hogy az itteni időjáráshoz megfelel, de Fairbanksbe érve határozottan hideg lenne.
- Ha az megvan, akkor meg akár indulhatunk is vissza a reptér felé. Szállást meg, nem tudom… majd kerítünk valamit, ha leszáll a gépünk. - így, hogy a telefonom is lemerült idő közben, eléggé meg vagyunk lőve a lehetőségekkel, mást nem majd a váróban körbenézünk, a legtöbb helyen már van lehetőség helyben tölteni a telefonokat, hátha itt is lesz ilyen. Mondjuk nagy illúzióim nincsenek, amilyen kicsi ez a reptér.
- De nézzük a jó oldalát, ha minden jól megy, holnap este akár már haza is érhetünk. - állapítom meg némileg optimistábban, onnantól meg talán egyszerűbb lesz a folytatás, bizonyos szempontból legalábbis.
- Na jó, nem tudom mennyi értelme van tovább kutyagolni ruhabolt után. Alapból nem vagyok nagy rajongója, de hátha akad valami normális amiben haza tudunk menni. Neked megfelel? - lassítok a lépteimen, ahogy az egyik nevesebb fast fashion cég üzlete elé érünk, majd ha nincs kifogása ellene, akkor már veszem is az irányt a bejárat felé.

Az étteremben valamennyivel jobb, mégis csak fedett, zárt helyen vagyunk, az újonnan kialakult paranoiámnak jobb ez így, valahogy nagyobb biztonságban érzem magam tőle. Alapvetően mindig amikor Brunoval lehetek, eddig is megnyugodtam, és a történtek után abszolút úgy érzem, hogy mellette olyan nagy baj nem érhet. Persze nem mindenható, és azt is tudom, hogy a jelenléte se egy fix életbiztosítás, de ettől még megnyugtató.
Persze vannak dolgok amikre nincs ráhatásunk, például a pánikra. Az elején még úgy tűnt, hogy megúszom egy kiadós sírással, de szintet léptünk, és jött a pánikroham, ami alól csak hosszú percek után tudtam kivergődni magam. Azt hittem erősebb vagyok ennél, hogy nem esek így szét lépten-nyomon, de ez van. Talán otthon könnyebb lesz valamivel, már csak ebben bízhatok.
- Csak még egy kicsit. - bólintok lassan. Jó érzés átölelni a karját, meg jó az is, hogy ilyen türelmes velem. Nem biztos, hogy mindenki ilyen higgadtan kezelné ezeket a hisztiket, még akkor is, ha nem tehetek róla. A körülmények meg a látszat ellenére azért szerencsésnek érzem magam amiért Bruno mellettem van.
- Meglátjuk. Azt se gondoltam volna, hogy most szükségem lenne rá. - ismerem el csendesen. Maradjunk annyiban, hogy bár minden porcikám tiltakozik ellene, úgyis tudjuk, hogy mielőtt felszállnánk a gépre, egy nyugibogyó fog landolni a gyomromban.
- Majd a többiek segítenek, biztos lesz valami megoldás. - a fizikai sérülések esetében semmi kifogásom a mágia ellen. Ami viszont az emlékeket illeti, jobb lenne, ha az időre bíznánk. Bár bízom a gyógyítókban, Abieben meg főleg, azért ez sem biztos, hogy jó ötlet. Egyébként is, bár több kárt csinált ez az egész eset mint amennyi haszna van, azért legalább már azt is tudjuk, hogy a bajban is egymás mellett állunk. Nem csak akkor, amikor minden boldog meg rózsaszín, hanem tényleg számíthatok rá. A többivel meg majd megküzdök valahogy, egyedül vagy ketten, majd elválik idővel.
- Tudom. Többek között ezért is szeretlek. - nem azt mondom, hogy most rögtön, de egyszer még az is lehet, hogy megkóstolom majd. Most még a leves is kifogott rajta, ez az egzotikusnak hangzó húsos desszert golyó talán most megfeküdné a gyomromat, de örülök neki, ha Brunonak ízlett. Legalább már nem éhes, az üres tányérok erre utalnak.
Ahogy újra az utcán sétálunk, jól esik ez az enyhe idő. Otthon már nagyon lógott a havazás a levegőben, azért remélem nem méteres hótakaróra érünk haza. Pláne ilyen ruhában, két perc alatt befagyna a fenekem. A gyógyszertárban nézelődök egy kicsit, és segítek kiválasztani a megfelelő gyógyszert. Túl erőset se akarok, receptet meg nem írhatok, és ilyesmire szerintem ő sem, szóval marad ami a polcokon van. Az italokra eleinte húzom a számat, de azért kiválasztok egy epreset meg egy banánosat, elleszek ezzel hazáig. Már ha muszáj elfogyasztani, mert nem nagy kedvem van hozzá. Jobb lenne az alkupozícióm, ha megettem volna a levest, de úgy tűnik ez késő bánat. Mást nem, majd a repülőn még megpróbálkozok valami cukros üdítővel, hátha az megfelelő kompromisszum lesz.
- Legalább valami meleg pulcsi nem ártana. - bólintok, ahogy magam is körbe pillantok. Ahogy sötétedik, lassan bezárnak az üzletek, túl sok időnk nem marad nézelődni, hiába, hogy a gép indulásáig még lenne rá lehetőség.
- Ha feltöltjük a telefonodat, tudunk foglalni valamit, közel a reptérhez. Meg szokott is lenni a közelben mindig valami hotel, az ilyen esetek miatt. - gondolkodok el egy kicsit. Az online szállás foglalás nem rossz ötlet, de ha lenne közvetlen a reptér mellett is szállás, nekem az is jó, nem ragaszkodok hozzá, hogy még ott is tekeregjünk fölöslegesen.
- Ez jól hangzik. - derülök egy kicsit jobb kedvre. Nem arról van szó, hogy ne tetszene ez a városka, egészen hangulatos, de… fogalmazzunk úgy, hogy ez az út egyikünknek sem volt betervezve. Jobb szeretnék már otthon lenni, még akkor is, ha nem tudom milyen érzés lesz újra egyedül lenni a házamban. Valószínűleg félelmetes, így egy kicsit örülök annak a doboz gyógyszernek amit beszereztünk. Ha az úton nem is, otthon lehet, hogy jól fog jönni.
- Nekem rendben lesz. - bólintok, és követem is az üzletbe. Teljesen más szempontok szerint, és sokkal gyorsabban válogatok, mint általában szoktam. A szabás meg a minta se érdekel annyira, inkább a funkció legyen a helyén. Egy farmer, póló, valami tiszta fehérnemű, zokni és egy jó vastag plüss pulóver, és egy nagyobb táska, amibe beleférnek a váltás ruháink az úton. Ennyi szerintem elég is lesz hazáig, nem most szeretnék bevásárolni a következő hónapokra, szóval részemről viszonylag hamar végzünk is, még úgy is, hogy a farmert azért felpróbáltam, biztos ami biztos.
A reptérre érve sikerül találni egy automatát, ahol tudjuk tölteni a telefont, így a közelben telepedek le egy padra, és türelmesen várom, hogy kiírják honnan és mikor indul majd a gépünk. Amikor már van rajta néhány százalék, kölcsön kérem egy gyors hívás erejéig, hogy beszéljek Abievel. Gondolom, hogy a frászt hoztam rájuk, és amennyire tudom, néhány mondatba sűrítem halkan, hogy mi történt, és azt is, hogy már rendben vagyok, hazafelé tartunk. Arra is megkérem, hogy ha van rá lehetősége, akkor majd beszéljünk a napokban, hogy részletesebben is elmondjak mindent, de a lényeg most az, hogy már biztonságban vagyok, már amennyire lehetek.
Mire végeztem a telefonálással, megérkezik a kiírás is, hogy hová kell mennünk, melyik kapunál lesz a beszállás. Túl sokat nem piszkálom Brunot a beszélgetéssel, elég nekem ez, hogy fogja a kezemet, valahogy elviselhető kompromisszumnak tűnik jelen helyzetben.
Szó se róla, nem két pillantás volt, de egész jól átvészeltük az utat, és meglepően szép szobát is sikerült szerezni az éjszakára. Ránk is fér némi pihenés, így egy gyors zuhany után már bújok is az ágyba, mert holnap is hosszú nap lesz az újabb repülés miatt. Már a takaró alól kukucskálva azért még megkérdezem, mielőtt elaludna.
- Jobban vagy? Nagyon kényelmetlen volt az út alatt? - az egy dolog, hogy az én mentális állapotom milyen, de neki még ki kellene hevernie a műtétet ami alig másfél napja volt.

- Rendben, csak szólj, ha úgy érzed, mehetünk. - nyugtatom meg, a lényeg, hogy jobban érezze magát valamivel, legyen ez akár 5 perc, vagy 25. Ha siettetném, semmivel se lennénk előrébb, ha megint rátörne egy roham, vagy valami más jellegű rosszullét, sőt, összességében még több időt is veszítenénk vele.
- Előre sok mindent nem gondol az ember, meg nem is lehet mindenre felkészülni. - jegyzem meg, mert ha már itt tartunk, én is nekivághattam volna felkészültebben az útnak, több mindent pakolva, az időmbe belefért volna, ha nagyon akarom, de miután azt se tudtam, mi fog várni, mire ideérek, úgy voltam, elég a legszükségesebb. Nem rossz az se, ha minden kéznél van, de tagadhatatlanul megvan annak is a szépsége, ha csak egy hátizsáknyi cuccra kell figyelnie az embernek, nem 15 csomagra.
- Biztosan. Éljen a közösség ereje, valakinek csak lesz valami a tarsolyában, ami segíthet. - őrzők esetében meg talán még inkább megállja a helyét ez az állítás, hisz nem mind egy helyen nevelkedtek, hanem szinte mindenki máshonnan való, más-más családi háttérrel, tapasztalatokkal, tudással.
A szavaira csak hálásan elmosolyodok, mondanám, hogy ugyan, ha morgolódnék, az se segítene semmit jelen esetben, csak a kedvünket rontaná el, de tisztában vagyok vele, sokakat nem érdekelné különösebben. Ha úgy érzi, eleget pihent, és biztonsággal tud mozogni egyedül is, rendezhetjük is az itteni dolgainkat, aztán indulhatunk tovább a kis beszerző korutakra. A hátránya annak, ha egy hátizsákkal utazik az ember, esetünkben még annyival sem, csak az az árva szatyor árválkodik a kezemben két-három szendviccsel meg a kis csomaggal, később aztán a patikában bővülve néhány dologgal, csak amit a legszükségesebbnek ítélünk amíg haza nem jutunk.
- Igen, az tényleg nem. Itt is hűvös az este, de Fairbanksben meg jóval hűvösebb van. - értek egyet vele. Ha kabátot nem is feltétlenül veszünk, olyan sokat úgy sem leszünk kint, de valami meleg ruházat tényleg nem ártana.
- Ha fel tudjuk tölteni. Azt azért nem venném készpénznek, de ha sikerül, nézhetünk valamit online is. - nem véletlen a királyi többes, nem mondom, hogy teljesen analfabéta vagyok a telefonokhoz, de többnyire csak telefonálásra használom, a másik biztosan rutinosabb az ilyen jellegű ügyintézésekben. De annyira nem aggódok, valami megoldást akkor is kerítünk, ha ott, helyben kell szállást keresnünk, attól azért nem tartok, hogy valami híd alatt kéne aludnunk.
- Remélem nem lesz semmi fennakadás az időjárással. - teszem azért hozzá, mert az azért jócskán bele tud rondítani az ember terveibe, de ha már ennyi szerencsétlenség ért minket az elmúlt pár napban, hátha megkegyelmeznek az égiek és legalább itt gond nélkül mennek majd a dolgok.
Így, hogy az üzlet kapcsán is sikerül hamar dűlőre jutni, a tőlem megszokott célirányos vásárlással szedem össze a szükséges holmikat, hogy aztán egy gyors ruhapróba után csatlakozzak Biához, amíg ő is végez, a reptérre visszafelé pedig már egy pár fokkal kényelmesebben – meg melegebben öltözve sétálunk vissza. Úgy tűnik, tényleg mellénk szegődött a szerencse, még telefontöltő is akadt, amikor pedig rákérdezett, mondtam, használja nyugodtan, amennyit szeretné. Mielőtt felszálltunk a gépre, még én is felhívtam Dorát, értesítve, hogy mindent rendben – fogjuk rá – és várhatóan következő nap érünk valahogy Fairbanksbe, majd meglátom még, onnan hogy sikerül hazakeverednem, de bármi van, keressen nyugodtan.
Az út aztán egészen eseménytelenül telt, hála az égnek szállásért se kellett a város túlfelébe menni, sikerült a reptér közelében találnunk egy szobát, így holnap legalább egészen hamar kiérhetünk a következő gép indulása előtt. Nem mondom, azért egy forró zuhany jól esett, mielőtt ledőltünk volna pihenni, bár amilyen fáradtnak éreztem magam, valahogy mégse akart álom jönni a szememre.
- Annyira nem, már alig fáj szerencsére. Cserébe van ez a kellemetlen, feszülő, viszkető érzés, mint amikor egy sebed gyógyul. Kár, hogy ezzel nem igazán lehet mit kezdeni. - legalábbis azon túl, hogy néha megdörgölöm kicsit a bordám alatt, tompítva valamit az érzésen, de sajnos az sem túl nagy megoldás – Azt hittem, hogy így fáradtan rosszabbul fogom bírni a repülést, de úgy tűnik, valahogy elfogyott az energia a pánikra. - állapítom meg a plafont bámulva, pedig kéznél volt a gyógyszer, hogy ha kéne, én is bevegyek pár szemet. Sebaj, ha a többi repülést is ilyen jól átvészelem, akkor maradhat Biánál vész esetére.
- Vagy csak az segített, hogy ott voltál. - mosolyodok el töprengve, miközben a kezéért nyúlok. Tény és való, csónakban meg autóban már utaztunk együtt, a repülő eddig kimaradt, de most azt is bepótoljuk rendesen – Te hogy érzed magad? Mondtak valamit az otthoniak, mire számíts? - kérdeztem vissza csendesen, mert ha úgy van, megpróbálok maradni pár napot, pláne ha az segíthet neki, de sokáig sajnos én sem tudok, ideje hazatérnem lassacskán, a váratlan lelépésem után nekem is bőven van mit elsimítani.

Az utcán valamivel jobb, a friss levegő mintha a gondolataimat is segítene egy kicsit kitisztítani. Így valamivel átlagosabbnak érzem magam, hogy nézelődünk az üzletek közt, igaz, az egy kicsit illúzióromboló, hogy nem a szuveníres boltba megyünk be, hanem egy patikába, de kinek mire van ugye szüksége. Emlékből még kicsit sok is lett ezen a vidéken, a gyógyszerre nagyobb szükségem, szükségünk van.
Miután sikerült beszerezni a gyümölcs ízű italokat, meg a nyugtatót is, már újra a környéket pásztázhatjuk, hogy olyan üzletet találjunk ahol nem a helyi folklór mintái néznek vissza a kirakatból.
- Igen. Kár, hogy a múlt hétvégén nem mentünk el vitorlázni. - felelem elgondolkodva, mivel igaza van, otthon már hidegre fordult a levegő, és valószínűleg a hó is leesett ezidő alatt. Alaszka azon kevés helyek egyike ahol még láthat az ember ilyesmit. Valamivel könnyedebb ez a téma, a vitorlázás, hideg idő, meleg ruhák, mint amiről korábban beszélgettünk.
- A reptéreken szokott lenni töltő, reméljük akad egy szabad hely. - bólintok. Oké, szerencse kell hozzá, de ne adjuk fel ilyen könnyen. Ha sikerül működésre bírni a készüléket, akkor pár percen belül szerzek valami szállást, mert van egy olyan érzésem, hogy ez az én feladatom lenne. Nem mintha Bruno analfabéta lenne ezekhez a kütyükhöz, de nem is olyan magabiztos mint én, vagy mint egy átlag ember, hiába is oktatja Dora olyan lelkesen.
- Az időjárás szerintem már nem állíthat meg minket. Maximum majd megyünk vonattal. - sokkal hosszabb lenne az út, de legalább kalandosabb és szebb a látvány, vagy legalábbis más, mint éjszaka a felhők felett. Legalább nézelődnénk egy kicsit.
Jóval kényelmesebben érzem magam így, hogy legalábbis hasonló ruhákban lehetek, mint amiben szoktam lenni. A meleg pulcsit a táskába tettem, itt még nem kell, de holnap már biztosan jól jön. Bruno is valahogy megnyugtatóbb látvány így, hogy a szokotthoz hasonlóan öltözött fel, plusz az az előny is megvan, hogy így már nem bámul meg minket senki sem az utcán.
A reptéren hagyom egy kicsit a gondolataival, addig is elintéztem egy gyors telefont, ő is felhívta Dorát, meg még szállást is foglaltunk a gép indulásáig. Nagy különbség nincs, a külső szemlélődőnek úgy tűnhet mintha egy átlagos pár várná a gépe indulását a vakáció után. Fura, de egyikünk se borult ki a repülés miatt, igaz rajtam segített a nyugibogyó is, de igazából nézelődtünk, szundikáltunk is, én legalábbis elpilledtem egy kicsit a felhők felett, és még csak rémálmaim sem voltak. Csak ez a puha, fehér zaj.
Jól esett a hotelban a zuhany is, meg a puha takaró alatt melegedni is. Itt már valamivel hűvösebb van, de még megközelítőleg sem olyan, mint otthon. Ahogy szokott, az orrom hideg kicsit, mint mindig esténként. Nem kerüli el a figyelmem, hogy Bruno még milyen éber, így a néhány órányi minimális kommunikáció után úgy döntök, hogy megpróbálkozok a beszélgetéssel, hátha most egy kicsit több kedve van hozzá.
- Még mindig nehéz megszoknom, hogy extra gyógyítás nélkül is meg tudod gyógyítani magad. - vallom be, miközben kicsit közelebb vackolódok, jelezve, hogy figyelek rá. - Szerencsés utunk volt, semmi légörvény vagy ilyesmi. - bólintok egyetértve. Sosem aludtam még el a repülőgépen, szóval tényleg furcsán eseménytelen volt az utazás a maga stresszes és természetes feszültségeivel együtt is.
- Nagy segítség lehetett a szürtyögésem. - mosolygok én is, és megfogom a kezét, de be is húzom a takaróm alá a melegbe, hogy a kézfején pihentessem az állam. - Jobban. Vagy csak az segít, hogy itt vagy. - visszhangzom a szavait elgondolkodva. Röviden sóhajtok, majd megcsóválom a fejemet. - Holnap beugrik majd egy barátom megnézni, hogy minden rendben van-e. Aida anyukája, legalább megismered őt is. - mosolyodok el halványan, és ettől a már majdnem normális párbeszédtől belőlem is előjönnek a megszokott, ösztönös gesztusok, így lassan, elgondolkodva simogatom a vállát. Megnyugtat mindig elalvás előtt. - Utána majd biztos el kell mondanom mindent részletesen is, de szerencsére nem ront senki ajtóstól a házba. - nincs kétségem, hogy valószínűleg nem is egyszer kell majd átmenni a részleteken, hogy mi történt, ki kicsoda, mi volt az indíték, és hogyan vagy miért volt az a félreértés a helyi őrzőkkel. Annyi bizonyos, hogy az államokon átívelő kapcsolati hálónak nem tett jót a Dél-Dakotai túrám. Bár nem én voltam elsőként ellenséges.
- Hmm. - hümmögök elgondolkodva, és huncut mosoly költözik a szám sarkába. - Azt hiszem, átértékelem a tavaszi túránkat, és, hogy mik a legszükségesebb holmik amit magunkkal kell vinni. - nem tettem még le a kis sátorozós kirándulásról, ha már ennyire vártam eddig is. - Köszönöm, hogy vigyázol rám és gondoskodsz rólam. - mondom halkan. Tudom, hogy megvan a maga baja, mégis arra is figyel, hogy én is jól legyek, fizikálisan és lelkileg is. Máskor ennél önállóbb vagyok, de telefon, iratok és pénz nélkül nem sok lehetőségem van rá. Majd a következő utunkat én szervezem, és remélhetőleg lesz is lehetőség szervezésre, és nyugodtabbak lesznek a körülmények.

- Így is rövidebbre sikerült az egész, mint terveztük. De elmehetünk bármikor máskor is, annyi, hogy jobban fel kell öltözni. Az öböl nem szokott befagyni, úgyhogy az nem akadály. - válaszolok Bia megjegyzésére, ha ezt szeretné, sort keríthetünk rá máskor is. Mivel közlekedés szempontból talán ez a legegyszerűbb a városnak, így elég forgalmas a kikötő, ráadásul az áramlatoknak is segítenek rajta, hogy ne fagyjon be a víz. Ilyen kis hajóval meg messzebbre ritkán hajózok, mert bár lehetne, alkalmas rá, de pár órába, vagy napba nemigen férne bele.
- Úgy legyen. - válaszolok, bár ha nincs szerencsénk, talán akkor is körbe lehet kérdezni valami kávézóban, hátha akadnak segítőkész emberek.
- Vonattal… végül is, az is opció, bár akkor kicsit hosszabb úttal kéne számolni. - adok igazat neki, mert így hirtelen azt sem tudom pontosan, mennyire bonyolítani az utazást ezen múdon az, hogy Kanadán is keresztül kéne utazni. Repülővel ugyebár nem probléma, de vonattal egészen más történet, ráadásul a hegyek sem feltétlenül teszik egyszerűvé az utazást. De kár is előre festeni az ördögöt a falra, pláne így, még az utunk legelején.
Értékelem a kölcsön kapott ruhákat is, de mégis csak kényelmesebb valami olyanban járni-kelni, amiben a hétköznapok során is, meg kevésbé vonjuk magunkra a figyelmet. Szépek és jók a mindenféle helyi népviseletek, de megvan a maguknak való közege, ahol az a természetes. Itt, a városban, rajtunk, nem csodálom, hogy furcsa összhatást keltett és mágnesként vonzotta a tekintetet.
A repülőút is gond nélkül zajlott legnagyobb megkönnyebbülésemre, és nem tagadom, jó volt a nap végén végre egy kicsit megpihenni, így, hogy csak magunk vagyunk, mégiscsak sokkal kényelmesebb így. No meg békésebb! Valahol már szinte hihetetlennek tűnik, hogy két nappal ezelőtt ilyenkor még az életünkért küzdöttünk, miközben az sem volt mindig biztos, hogy sikerül kijutnunk.
- Még szerencse. Bele se akarok gondolni, amúgy hogy nézne ki bárki ennyi idős korára. Bár valószínű, akkor sokkal rövidebb lenne a farkasok átlag életkora is. - gondolkozok hangosan, mert a regeneráció tényleg talán az egyik leghasznosabb képességünk, de még így is őrzöm néhány korábbi sérülésem emlékét. És bár igaz, hogy extra gyógyítás nélkül is rendbe tudunk jönni, de néha azért nem árt némi hozzáértő segítség, arról nem is beszélve, arról nem is beszélve, hogy a gyors regeneráció sem mindig feltétlenül előny. Mondjuk olyankor, ha egy rosszul összeforrt csontot újra el kell törni, hogy utána jól gyógyulhasson.
- Igen, hála az égnek. Még csak az hiányzott volna. - nem mondom, hogy sokszor, de volt már szerencsém hasonló, rázós utakhoz, mint amit említ, nem mondom, azok se sokat segítettek a repüléstől való félelmen. Emlékszem, az első olyan után milyen sokáig gépre se mertem szállni újra.
- Jó kis monoton, megnyugtató fehér zaj a gép zümmögése mellett. - mosolyodok el, nem bánom a legkevésbé sem, hogy elaludt, hisz az előző estéken a kocsiban meg lázasan, begyógyszerezve nem lehetett túl pihentető az álma, és bár a fizikai sérülései nem olyan vészesek, de azért a stressz, a bizonytalanság, a kínzás sokat ki tud venni az emberből, rá is bőven ráfér a pihenés.
- Az is lehet. Használjuk ki, amíg itt vagyok, és nem kell hazamennem. - sóhajtok szomorúan, hisz örökké sajnos én sem tudok maradni. Könnyebb lenne, ha legalább egy városban lennénk, akkor gond nélkül átcuccolhatna valamelyikünk a másikhoz, de így? Elég nehézkesen kivitelezhető ilyen távolságból.
- Jól van, csak nyugodtan. Gondolom, ők is aggódtak érted, ha már ilyen szó nélkül eltűntél. - nem részletezte, így nem tudom, hogy maguktól érzékelték az eltűnését, vagy csak akkor, amikor üzenetet írt nekik, de így sem lehetnek túlzottan boldogok a történtek miatt, eszem ágában sincs akadékoskodni miattuk. Mint ha ott se lennék, jöjjenek csak, tegyék a dolgukat, amit jónak látnak, elvégre Bia közéjük tartozik.
- Igen, az valószínű, az a legkevesebb. Anélkül segíteni is sokkal nehezebb, meg megakadályozni, hogy a későbbiekben hasonló újra előfordulhasson. Bár ez a szál el lett varrva. - persze, az nem zárja ki, hogy bármi más rossz ne történhetne később sem, elvégre én vérfarkas vagyok, ő őrző, nem kellenek rokonok vagy ismerősök ahhoz, hogy valaki bántani akarjon bármelyikünket is, akad elég gonoszság a világban – Amikor bementél a házba, én meg váltottam néhány szót a főnökkel… Mondta, hogy ne aggódjunk a történtek miatt. Hisznek nekünk, pláne, mert a korábbi tapasztalataikkal meg feljegyzéseikkel, esetekkel is egybe vágott, amiket mondtunk, csak nem volt rálátásuk a teljes képre eddig, pláne, miután korábban nyomtalanul eltűntek az elrablóid a környékükről. De elintéznek mindent, mint ha mi sem történt volna. - valahol mondjuk megnyugtató a tudat, hogy nem kell attól tartani, hogy mikor akaszt bárki a nyakunkba valami pert, épp anélkül is eléggé megnehezítette az életünket ez az egész hétvége. Majd később még fog keresni, hogy beszéljünk, de az már úgy is részletkérdés, anélkül is tudja rendezni a dolgait Bia a többi őrzővel.
- Oda azért kicsit másképp pakolnék, de igazából sokkal többre tényleg nincs szükség. - mosolyodok el a szavait hallva, bár az erdőben azért egészen más a terep, mint egy városban. De talán már Bia is látja, hogy mennyi minden van, ami lehet, hogy kényelmesebbé tesz egy-egy kirándulást, de anélkül is tökéletesen tud boldogulni az ember – Mondjuk kíváncsiságból megnézném, miket pakolnál, ha semmit sem egyeztetnénk előtte, miket ítélnél olyan elengedhetetlenül szükségesnek. - somolygok az orrom alatt, aztán meg ki tudja? Lehet, hogy úgy meglepne, hogy csak elismerően bólintanék, látva a hátizsákját.
- Ugyan, Bia, szóra sem érdemes, magától értetődő. Nekem legalábbis. - őt ismerve, fordított esetben ugyanilyen természetesnek venné a dolgot, hogy segítsen, de ha nem is így lenne, valahogy nem tudnám csak tétlenül ülve nézni, hogy rossz neki, vagy baja van, pláne úgy, hogy képes vagyok segíteni, javítani valamit a helyzeten.
- Nem mondom, könnyebb lenne, ha közelebb laknánk, akkor akár napi szinten is kivitelezhetőbb lenne. - persze, így sem lehetetlen, elég csak a kis üzenetekre, levelekre gondolni, amiket írt, vagy a „meglepetés” csomagokra, amikkel néha meglepjük egymást, de no, mégis egészen más. El is hallgatok egy kicsit, elmerülve a gondolataimban, miközben szórakozottan cirógatom a hüvelykujjammal a tenyerét, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok – Költözz oda hozzám! Vagy legalább gondold át... – teszem hozzá csendesen, mielőtt még túlzott tolakodásnak vagy kényszernek érezni a dolgot, mert végképp nem annak szántam, egyszerűen szeretem és hiányzik, hogy nem láthatjuk egymást bármikor.

- Ez jól hangzik. Majd valamikor elmehetünk, nagyon tetszett a múltkor is. - értek vele egyet, mert tényleg élveztem. Még talán segíteni is tudtam egy kicsit, amikor a vitorlákkal kellett bíbelődni, bár őszintén ügyesebb vagyok egy evezővel mint a kormánykerékkel.
- Sokkal hosszabb úttal, de igen. Mondjuk legalább kényelmesebb lenne, az ilyen hosszú utakra már vannak ilyen hálófülkés kabinok is. - felelem elgondolkodva. Nem mindegy, hogy egy aprócska ülésbe préselődsz bele, vagy van egy kényelmes kabinod, ahogy az se mindegy, hogy néhány óra vagy több nap az út. Valamit valamiért, ugye.
Ahogy a megszokott stílusú ruhákba öltöztünk, egyből valamivel jobban is éreztem magam. Már csak annyitól is, hogy nem bámultak meg a járókelők. Apró örömök ebben az elcseszett helyzetben, de legalább ennyivel is javul a közérzetünk. Ahogy az is jó volt, hogy maga a repülőút ilyen szerencsésen eseménytelenül zajlott. Valószínűleg, ha lett volna egy kisebb fennakadás, légörvény, hóesés, vagy zivatar, akkor egyikünk se ült volna olyan békésen, de ezt most megúsztuk. Mondhatni néha nekünk is lehet szerencsénk, ahogy a hotellel is az volt, meglepően kényelmes a szoba is, ez a pihepuha ágy meg főleg. Pont valami ilyesfajta komfortálásra van szükségünk azok után amin keresztülmentünk, hogy ne minden esküdjön össze ellenünk.
- Valószínűleg úgy néznétek ki, mint egy aszalt szilva. - kuncogok röviden így, hogy valamennyivel könnyedebb lett a téma. Tagadhatatlan, hogy azért annak örülök, hogy távolról sem néz ki úgy, mint ahány éves. Való igaz, már ránézésre is van köztünk néhány év, de épp csak annyi amennyi még vállalható, nem kelt megütközést. Amúgy sem ritka, hogy a menő sebészek fiatalabb csajokkal randizzanak.
- Holnap is ilyen sima utunk lesz. - bíztatom egy kicsit magunkat. - Ennyi szerencsénk nekünk is lehet. - általában nem jut belőle túl sok a kis kettősünknek, de na. Azért az élet se szivathat minket szünetmentesen. Bár fene se tudja, hogy milyen idő lesz amikor holnap hazafelé tartunk majd, de előre nem stresszelem magam.
- Hát, legalább nem nyafogtam. - értek egyet vele. Nem mintha az elszundítás előtt hisztis lettem volna, de meglehet így volt a legjobb. Azért nem mondom, most jobb itt kuckózni a takaró alatt, még ha nem is úgy ahogy szoktunk, hogy egy takaró alá vackoljuk be magunkat. Ahhoz képest, hogy délután hozzám se szólt, nincs miért panaszkodnom, nem is teszem.
- Benne vagyok. - egyébként is, máskor is amikor találkozunk, az a töltekezés ideje, begyűjtjük a puszikat és öleléseket a következő hetekre. Nyilván ilyenkor soknak tűnik az érintés meg a bújás, főleg úgy, hogy egyikünk sem az a típus kimondottan, de valahogy adja magát. Ez vele jár a távkapcsolattal, amit már kezdek elfogadni. Meg is van a saját életünk, meg van egy félig-meddig közös is, csak rajtunk múlik, hogy annak örülünk ami van, vagy azon szomorkodunk, hogy mi nincs.
- Hát, csak miután szóltam nekik róla. - felelem elgondolkodva - Nincs rajtam se nyomkövető, se póráz, talán azt gondolták, hogy valami programom van, elég gyakran van ilyesmi amúgy is. - nem kell nagy dologra gondolni, például az erdőben egy kis elvonulás, meditálás, de nem kell messzire menni, a párom más városban él, azt is gondolhatták, hogy őt mentem meglátogatni. Amíg nem szóltam, hogy eltűntem, nem valószínű, hogy különösebb pánik lett volna emiatt. Amikor meg már jelentkeztem, mindegy is volt hiszen elmúlt a veszedelem.
- Igen. Meg majd megbeszélem velük, hogy hogyan tovább. Lehet, hogy egy ideig majd minden nap becsekkolok valakinél, vagy nem tudom. Nem tudom még, hogy hogyan fogom érezni magam otthon, lehet, hogy jobb ha átcuccolok valakihez, vagy az egyik őrző alszik a kanapén pár napig, nem tudom. - sóhajtok röviden. Ez van, kicsit még bizonytalan ez nekem, elvégre nem voltam még otthon azóta, hogy betörtek a házba és elraboltak. Az is lehet, hogy félni fogok, vagy nem tudom megszokni a gondolatot, és akkor akármennyire is imádom a kisházat, de költözés lesz a vége hosszabb távon. A jövőnek ez a része egyelőre még a ködbe vész.
- Akkor hosszú volt már a lista róluk, csak nem tudták, hogy kit kell keresni. Remélem, hogy több fiatal lány már nem fog eltűnni a környékről. - felelem elgondolkodva. Nem mintha attól jobb lenne, vagy dicséretes tett, hogy lelőttem a fickót, de ennyivel is könnyebb a lelkemnek, hogy legalább másokat már nem bánthat, ahogy minket sem. Messzire esett az alma a fájától, annyi bizonyos.
- Megnézheted majd. Csak nehogy meglepődj. - felelem magabiztosan, mert azért nem vagyok teljesen elveszett, szoktam túrázni is, csak épp nem egy hétre. De az is biztos, hogy sokminden kimarad majd a hátizsákból ami látványosan fölösleges. Eddig például azt hittem, hogy kelleni fog majd kispárna, meg a kedvenc alvós pulcsim, de őszintén? Meg lehet lenni azok nélkül is, fölöslegesen már nem cipelek semmit.
- Nekem nem az. - csóválom meg a fejem röviden. szó seincs róla, én is megtenném ugyanezt érte, és tudom, hogy neki is automatikus a dolog, nem is gondolkodik ilyesmin. Azért nem természetes, mert még sosem gondoskodott így rólam senki, nem borogatták a homlokomat ha lázas voltam, és nem ráncigáltak be a patikába csak mert nem eszek. Nem csak azért érzem magam biztonságban mellette, mert eljött és megvédett, kiszabadított, hanem azért is mert azóta is törődik velem.
- Könnyebb lenne, de majd túl leszünk ezen is, és visszatér minden a régi kerékvágásba. - tekintve, hogy milyen messze élünk egymástól, talán ez a legtöbb amiben reménykedhetünk. Vissza a megszokotthoz, néhány hétvégente, ha jól jön ki a lépés találkozunk, és akkor minden klassz. Szeretek vele lenni, sokkal több időt is el tudnék tölteni a társaságában mint eddig, de ez van. Teleportálni még egyikünk sem tud.
Meglepetten emelem meg egy kicsit a fejem a párnáról, amikor azt mondja, hogy költözzek oda. Most ez a gondolat honnan jött? Értem én, hogy jobb lenne, meg egyszerűbb, de nem kell felborogatni mindent csak mert jött egy döccenő az úton. Amilyen nehezen engedte bele magát ebbe a kapcsolatba, egy kicsit elhamarkodottnak tűnik így elsőre a felvetés. Belegondolva viszont, hogy nála megfontoltabb embert nem ismerek… nem, ez nem csak úgy jött.
- Gondolkodni fogok rajta. - ígérem meg, mert azért ez annál bonyolultabb, mint, hogy most rögtön igent mondjak. Ott a munkám, a házam, barátaim, na meg az őrzők is. Egyik napról a másikra nem cuccolhatok át egy másik városba, több száz mérfölddel odébb. Meg aztán, van mit feldolgozni, és bár most úgy tűnik, hogy nem rongálta meg ez a hétvége a kapcsolatunkat, a gödörből ki kell mászni mielőtt ilyen komoly döntéseket hoznánk.
Óvatosan ölelem át, és átmászok a takarója alá. Még nem az a koalamacis ölelés mint a megszokott, de már egészen közel van hozzá.
- Túl sok dolog történt most velünk, nem szeretném ha bármelyikünk megbánná a dolgot. Ha hozzád költözök, szeretnék biztos lenni abban, hogy helyes okból teszem. - mondom csendesen, miközben lassan simogatom a haját. - Nem félelemből, vagy azért, hogy komfortáljam a lelked, és meg tudj védeni. - hajlamos az ilyesmire, hiszen Dora is ott él vele, a protektív ösztöneit úgy éli ki ezek szerint, hogy maga köré gyűjti akiket szeretne védelmezni. - Azért szeretném, mert minden nap hiányzol, és szeretném ha reggelente melletted ébrednék. - ez alapesetben is így van, de azok után amin keresztülmentünk, van bennem egy kis félsz, hogy a történtek befolyásolják az érzéseinket. Legszívesebben már most fognám a cuccaimat, és mennék vele haza, hozzá, de mivel mostanáig ez a dolog fel sem merült… talán ennek nem most van itt az ideje, előbb még gyógyulnunk kell, lelkileg és fizikálisan is.

- Vagy már az is bóknak számítana, ha úgy néznénk ki. - inkább el se akarom képzelni, hogy az öregedés meg a mindenféle sérülések együttes nyomai mennyire ijesztő végeredményt szülnének, de az egyszer biztos, halloweenre beöltözni sem kéne, ha gyerekeket akarna riogatni az ember. Lehet, hogy még a felnőttekre is a frászt hozná!
- Úgy legyen! - mosolyodtam el az utat illetően, igaza van, hogy tényleg ránk fér egy kis szerencse is végre, elég akadályt gördített már elénk az élet.
- Mint ha amúgy olyan nyafogós alkat lennél. - teszem hozzá, hisz egyébként se mondanám, hogy jellemző rá. Ami olyan, arról inkább hallgat, ami meg nagyon zavarja, azt úgy is közli kerek-perec, de az meg egészen más mint az ok nélüli nyafogás, csak azért, mert valaki fel akarja magára hívni a figyelmet.
- Nem baj, még mindig jobb így, mint ha napok után döbbentek volna rá, hogy eltűntél. - legalábbis szerintem, még ha nem is feltétlenül pozitív a téma, azért sokat tud könnyíteni a későbbi megoldáson a kommunikáció, ha csapatban játszik az ember.
- Majd látod, látjátok, hogy melyik lesz a jó megoldás, ha hazaérünk. Tedd, amit jónak érzel, vagy gondolsz, hogy segíteni fog, ha meg esetleg én is tudok valamiben, szólj bármikor! - találgatni lehet, pontosan megjósolni, hogy hogyan fog valaki reagálni egy adott eseményre, az úgy is szinte lehetetlen, épp ezért nem is fárasztom lehetséges ötletekkel. Akármelyik felvázolt verzió válik valóra az említettek közül, vagy ha végül valami új mellett döntenek, én támogatom benne.
- Igen, valami olyasmi. Abból kiindulva, hogy Alaszkában is okoztak nem kevés gondot, ki tudja, hány helyen tevékenykedtek még! Én is remélem, hogy most már egy békésebb időszak jön megint. - ha a mostani rablástól eltekintünk, akkor is félelmetes valahol belegondolni, hogy az elmúlt egy év szinte minden nagyobb kellemetlenségéhez közük volt, ami az életemben történt, meg mennyi bosszúságot okoztak azoknak is, akik a közelemben mozognak. Mondjuk az nem valószínű, hogy a rendőrségre besétálok, közölve, hogy „Jó napot, le lehet zárni az ügyet”, de lehet, Roxant azért értesítem, hogy nem fognak már több gondot okozni. Vagy neki sem, még alszok rá néhányat, úgy is van neki is elég baja, enélkül is.
- Ugyan miért? Kellemesen csalódni a másikban mindig jó érzés, ha meg olyan irreális dolgokat pakolnál be, maximum nevetünk egy jót rajta. - jegyzem meg jókedvűen, azért egy fokkal rutinosabb túrázó, mint mondjuk Dora, úgyhogy azt azért nem feltételezem tőle, hogy teljesen abszurd dolgokat akarna magával hozni, de ki tudja? Lehet, hogy ő is meg tudna még lepni.
- Akkor bizony jobb, ha hozzászoksz. - felelem magától értetődően, legalábbis amíg együtt vagyunk, biztosan, bár ha úgy adódna, hogy valamiért külön utakon folytatnánk, esélyesen utána sem fordítanék hátat neki, ha szüksége van rá. Nem mint ha nem hosszú távon terveznék vele, de tisztában vagyok vele, hogy a jövő bármikor közbeszólhat.
- Igen, én is ebben bízok. Így, hogy kiderült, az elmúlt időszak nem tervezett nehézségeit is szinte mind ennek a pár embernek köszönhetjük, így tényleg békésebb időszaknak ígérkezik az előttünk álló. - mondjuk más kérdés, hogy a történtek után mennyire lehetséges visszatérni a régi kerékvágásba, így, hogy ilyen mély nyomot hagytak rajta, de talán elég jók leszünk ketten ahhoz, hogy megbirkózzunk ezzel is.
Látom rajta, hogy meglepi a felvetésem, így egy apró bólintással veszem tudomásul a szavait. Nem is vártam igazából, hogy most rögtön igent mondjon, már az is elég, hogy nem vágta rá egyből, hogy nem, azon túl pedig, hogy legalább felmerült a téma… maga a gondolat, amivel el lehet játszani, sorra venni az előnyeit, hátrányait, mígnem végleg döntésre jut az ember. Ahogy Bia közelebb mászik, szó nélkül igazítom is a takarót, hogy ő se lógjon ki alóla,
- Jogos, nem túl szerencsés dolog ilyen felfokozott érzelmi állapotban fontos döntést hozni, sem akkor, ha annyira boldog az ember, sem akkor, ha valami tragédia érte. - adok igazat neki, olyankor sokkal nagyobb az esély rá, hogy később, ha lecsillapodott a lélek, megbánja utólag a döntését, ezt pedig végképp nem szeretném.
- Persze, és érthető is, én is hasonló okból szeretném. És véletlenül se vedd sürgetésnek, vagy kényszernek sem, rendeződjön el minden, aminek kell, pusztán… csak szeretném, ha tudnád, ha esetleg úgy döntenél, akkor várlak szeretettel. - igazgatom oldalra a haját, a tincseivel babrálva. Persze, mondanám, hogy kulcsa már van, ha csak beállítana valamelyik nap, hogy mostantól itt fog lakni, akkor is ugyanúgy örülnék neki, de ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy azért nem kevés szervezéssel jár egy ilyen döntés. Ház, munka, protektorátus, talán nem is csak az ő döntése, hogy jöhet vagy sem, arról nem is beszélve, hogy nálam sem ártana néhány új bútort beszerezni, ha nem szeretne bőröndből öltözködni.
- De ha úgy alakulnak a dolgok, hogy egy jó darabig még nem is válna valóra, bármilyen okból, akkor sem dől össze a világ, majd megoldjuk valahogy. - igaz, a távkapcsolat korábban kimaradt az életemből, de abból kiindulva, hány éve élek, még ha néhány évet várnunk is kéne, hogy valami új helyre költözés után kezdhessük egy helyen lakva a közös életünket, annyira az sem vészesen sok idő. Mondhatni, logikusan nézve. Ha az eszünk helyett a szívünkkel nézzük, akkor meg… nos, valahogy majd kibírjuk, nem igaz? Maradnak a hétvégi látogatások meg az összeegyeztetett szabadságok, a semmitől az is jobb, meg a köztes időkben sem kell teljesen nélkülöznünk a másik társaságát, hála a mai modern technikának.

Amikor Bruno arról kérdez, hogy a többiek miként reagáltak az eltűnésemre, egy kicsit én is tanácstalan vagyok. Annyit tudok, hogy nem kerestek ameddig nem szóltam, de ez senkinek sem a hibája, az eddigi életem alapján semmi okuk nem volt feltételezni, hogy baj lenne. Őszintén? Én se feltételeztem volna, hogy mi történt, tekintve, hogy mennyire próbálom kerülni a bajt, és a tanulásra koncentrálok, meg arra, hogy ha van van akkor bármikor tudjak segíteni adott esetben.
- Szerintem Abie örült, hogy felhívtam. - ásítok röviden, miközben kényelmesebben elvackolódok a takaró alatt - Mármint úgy hallottam a hangján, hogy aggódott az SMS óta. Gondolom akinek kell, már tud a dologról. A többit meg majd meglátjuk, hogy kivel és mikor kell megbeszélnem a továbbiakat. - egy kicsit még elgondolkodva nézegetem a plafont, magam is gondolkodok rajta, hogy vajon mi lesz a következő lépés? Eleve, erről én döntök majd, vagy képes leszek dönteni?
- Az biztos, hogy tudsz segíteni. - bólintok, mert azt még nem tudom, hogyan, de a mostani viszonylag nyugodt állapothoz köze van annak, hogy mellettem van. Sok dolog történt velünk, és azon túl is van bőven mit feldolgozni, hogy megsebesültünk.
- Sajnálom. Mármint, hogy már ezelőtt is ők okoztak bajt az életedben. Meg másokéban is. - őszintén elszomorít a dolog, mert igazán nem szolgált rá az elmúlt majdnem egy év rémes dolgaira. A betörések, az a gyilkossági nyomozás, az autóbaleset, most meg ez a küzdelem ami végül pontot tett minden végére. Mivel korábban kérte, nem hozom fel, hogy milyen szálak fűzték a főkolomposhoz, azt gondolom bőven elég lesz neki ezzel megbirkózni, feldolgozni. Különös az élet, hogy már ilyen kevés generáción belül is mennyire alapjaiban más az emberek jelleme.
Egy kissé könnyedebb téma a tervezett tavaszi túránk, igazából nem is értem miért nem vágtunk bele már ősszel. Talán csak azért, mert jobb, ha van egy közepesen távoli cél, amit lehet tervezgetni, izgatottan várni? Nem tudom, mindenesetre lassan kivehetjük a szabadságokat rá.
- Na jó, még egyszer mondom, a macska kaja és a medveriasztó spray nem hülyeség. - csóválom a fejem mosolyogva. Egyszer már előjött ez a téma köztünk, és én továbbra is hasznos holminak tartom, még ha eddig szerencsére sosem kellett használnom. Tény, hogy a futás meg más önvédelmi eszközök hasznosabbak, arról nem is beszélve, hogy neki vérfarkasként még könnyebb a dolga, de azért egy lélektani szalmaszálként hadd legyen a hátizsákban, nem fáj senkinek.
- Nehéz megszokni, de majd próbálkozok. - vallom be, de azért mellé bújok, mert nem csak a gondoskodás esik jól, hanem az ölelés is. Igazából ez utóbbi még jobban is esik. Egész életemben megpróbáltam megállni a saját lábamon, persze, hogy furcsa érzés, hogy most meg valaki másra is számíthatok ilyen téren.
- Én már azzal is kiegyezek, ha olyan lesz mint azelőtt. - sóhajtok halkan - Nyugodtabb meg békésebb időknek én is tudnék örülni. - értek egyet csendesen. Mostanáig viszonylag nyugodt volt az életem, dolgoztam, tanultam, edzettem, vártam a hétvégéket amikor találkozhatunk. Ezzel a nyugis állapottal ki tudnék egyezni, de ha még ennél is lehet jobb, akkor állok elébe.
Furcsa, de a valami jobb úgymond házhoz jött. Ha csak az első reakciót venném, akkor azt mondanám, hogy hűha, ez most valami tényleg komoly dolog a kapcsolatunkban. Mert az is, azért nem vagyok bolond, érzékelem, hogy ilyen viszonylag rövid idő után ez nagy lépés lenne. Inkább csak átölelem, és hozzá bújva próbálom megmagyarázni, hogy miért nem hagyom most rácsúszni magam a rózsaszín felhőre, mikor kivételesen minden okunk meglenne rá.
- Kezd visszatérni a szokott állapot, itt is a következő bölcsességed, amit jobb megfontolni. - mosolyodok el, miközben lassan cirógatom a haját. Azért remélem tudja, hogy ha ezt a kérdést múlt héten tette volna fel, egészen más választ kapott volna rá. Konkrétan már kalapálnám a ház előtti fűbe az “eladó” táblát, és azon munkálkodnék, hogy hogyan működhetne ez a költözés a protektorátussal, hogy mindenki elégedett legyen.
- Tudom. - adok neki egy kis puszit, majd csak csendesen élvezem ezt a békességet - Nem érzem kényszernek. Örülök neki, hogy megkérdezted, és tényleg gondolkodni fogok rajta. - az egészen biztos, hogy rengeteget fogok ezen gondolkodni. Nem is azon, hogy mikor, hanem, hogy hogyan, vagy milyen okból. Most biztonságban érzem magam vele, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy csak emiatt költöznék oda hozzá, hanem azért mert jó lenne vele lenni minden nap.
- Mi számít a te mércéd szerint jó darabignak? - kérdezem huncutul, majd megcsóválom a fejem mosolyogva - Előbb még… lássuk meg, hogy otthon mi vár, és majd utána elkezdhetjük kidolgozni a részleteket. Nem sürget semmi, van idő átgondolni. - elvégre nem csak egy bőröndnyi holmim van, és amilyen minimál stílusú a háza, azért lenne még mit megbeszélni a költözés előtt. Például, hogy mi legyen a holmimmal? Mi lesz a házammal? Eladjuk, vagy tartsam meg? Ki tudja milyen gyakran megyek majd Fairbanksbe, jól jöhet még… Annyi kérdést vet fel egy ilyen nagy horderejű téma, hogy se vége, se hossza, kár is lenne most belevágni amíg még azt sem tudjuk, hogy otthon mi a helyzet, vagy mikorra heverjük ki a lelki sebeket ezután a hétvége után.
- Hmm… kezdetnek mondjuk majd beszivárgok hozzád, mindig otthagyok majd valamit. - kuncogok halkan - Végül is, bögrém már van, és azt hallottam, az a legfontosabb. Mire kettőt pislogunk, már meg is lesz a tökéletes takaró is, ki tudja. - kár volna feladni, egészen klassz karácsonyi vásárok szoktak lenni városszerte, már csak találunk valamit, ami mindkettőnknek megtetszik. Álmosan dörzsölöm meg a szemem, és ásítok is egy kicsit.
- Pihennünk kellene, még holnap is hosszú nap lesz. - hunyom be a szemem lassan, de azért még halkan, játékosan megjegyzem - Elfelejtettük megkérdezni, hogy van-e epres gofri. Most, hogy eszembe jutott, azt tudnék enni reggelire.