Karakter teljes neve: Tanja Emerson Becenév: Tanja Álnév: - Faj: Őrző Titulus: Harcos Nem: Nő Kor: Kinézetre 25-30 egyébként 91 éves Születés helye és ideje: Oroszország-Moszkva. 1921.10.14. Elhivatás kezdete: 1946.03.01. Foglalkozás: Lakberendező Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: 4. szint Vérvonal: - Mesterszavak: 1. szint - 6. érzék 2. szint - leplezés 3. szint - csapda 4. szint - minden vadak lelke - medve
Apa: Jackson Morgan (igazi nevén: Alexey Galipova) Anya: Zoya Galipova (meghalt) Testvérek: Egyéb hozzátartozók: Férje, Clayton Emerson
Határozott, keménykezű nő vagyok, aki nem riad vissza az ellenségtől. Mióta Lara, a lányom egy súlyos farkastámadásban életét vesztette, azóta a bosszúállási vágyam sokkal erőteljesebbé vált. Elég sűrűn, és egy pillanat leforgása alatt képes vagyok ingerültté válni. Hirtelen és igen csak forró vérmérsékletű vagyok, és nem riadok vissza attól, hogy odacsapjak az asztalra, ha szükségessé válik. Humoromat fanyarnak, cinikusnak mondanám, a rideg álca mögött azonban egy szenvedélyes, érző nő lakozik.
Inkább vagyok sportos testalkatú, mint nőies. Nincs darázsderekam, nem hordok flancos magassarkúkat, és "csini, cuki kis" miniruhákat sem, amik éppen csak annyira takarnak, hogy ne látszódjanak ki olyan testrészeim, amiket nem szokásom kipakolni a kirakatba. (Clayton azt hiszem el is beszélgetne velem...) Hajam sötétbarna, akárcsak szemeim is. Bőröm a világosabb árnyalatok közé sorolható. Szeretem a laza, kényelmes ruházatot, amit minden helyzetben előnyben részesítek.
-Miért van az, hogy folyton folyvást egyedül csak engem tudsz hibáztatni mindenért? Én próbálok tovább lépni! Tényleg azon vagyok, hogy idővel jobb legyen, de te az állandó önsanyargatáson kívül mást nem teszel! Te vagy a férfi, hát viselkedj is úgy! – Mindig ugyanaz a lerágott csont kerül elénk újra és újra, akárhányszor csak vitás helyzetekbe bonyolódunk. Ő engem hibáztat, én pedig belőle akarok mindenáron bűnbakot képezni még akkor is, ha mindezt nem tudatosan tesszük. Mindennap ugyanaz! Kisebb összezörrenésekből hatalmas, atombomba méretű, mindent elsöprő veszekedések keverednek. Félek, hogy nem fogja már sokáig elbírni ezt a mázsás súlyt a kapcsolatunk, a házasságunk, a közös életünk, ami sokkal inkább mondható már inkább valamiféle rossz kényszer állapotnak. Ezen már se házassági tanácsadó, se pszichológusok nem segíthetnek. Ha nem oldjuk meg magunktól, kettőnk között ezt az óriási válságot, akkor rövid időn belül mindenkötél elszakad, és az egész, amit idáig építgettünk, atomjaira fog hullani. Egy íves mozdulattal fordulok sarkamon a konyhaasztal irányába, és kapom le róla a slusszkulcsot. -Na, látod? Ez az! Veled semmit nem lehet higgadtan megbeszélni, mert rögtön kikelsz magadból és idegbetegen ordibálni kezdesz! -Menj a pi*ába! – Vágom hozzá fejéhez sajátos válaszomat és még idejében elkapom a kulcsot szorongató kezemet, hogy esélye se legyen arra, amikor utána kap, hogy megszerezze a slusszkulcsot. Ha az nincs, kénytelen vagyok én is itthon maradni, erre pedig most végképp nincs semmi szükségem! Így hát, sürgető, sietős léptekkel indulok meg a bejárati ajtó felé, útközben nem egy széket rúgva félre az utamból. -Kezeltesd magad! – Hallom még meg az ajtónál állva, tompán kiszűrődni Clayton szívből jövő jó tanácsát, mire -szembe se fordulva vele-, egyszerűen csak hátra mutatom neki –puszta búcsú ajándékként-, kedves gesztusból a középső ujjamat, majd felkapva magamra kabátomat, hangos zörejjel bevágom magam mögött az ajtót. Egy percbe se telik bele, máris a kocsiban ülök, és észtvesztő, megengedhetetlen száguldásba kezdve a hókotrók által takarította főúton, megindulok délfelé, arra a helyre, ami a lehető legjobb volt eddig mindig, akárhányszor csak olyan helyet kerestem, ahova szíves örömest menekültem el, hogy egyedül lehessek. A hely nem más, mint egy, a házunktól nem is olyan messzire eső, fákkal sűrűn körülvett, befagyott kis patak, aminek a partján már csak egy elhagyott, igencsak rozoga kunyhó kelleti magát az arra járó idegenek számára. Ide ma már nem jár senki. A hely túlságosan is eldugott ahhoz, hogy könnyedén ide lehessen találni. Ráadásul magánterületnek számít. A tábla persze csak megfélemlítés céljából van kirakva, hogy az erre járó, kíváncsi természetű, védtelen halandó embereket megóvhassák az esetleges farkas támadásoktól. Mindenre fel kell készülni! Ezek a bundás, ölnivaló dögök manapság már a város sikátoraiban, a konténerek között is előfordulnak. Senki sem lehet biztonságban itt! Ha tehetném, és ha nem lennék az, ami, már biztos, hogy nem itt lennék! Túl sok olyan emlék köt ehhez az egész istenverte nyomortelephez, amiket jobb szeretnék minél hamarabb elfelejteni, ellentétben Claytonnal, aki már-már abban leli örömét, ha újra és újra lejátszhatja gondolatban azokat a múltban történt eseményeket, amik gyökerestül megváltoztatták és fel is forgatták közös életünket. Gyűlölöm a tényt, hogy egy önsanyargató, mazochista barom lett az én Hősömből, aki világéletében olyan rendíthetetlen volt, akárcsak egy kőszikla.
A 19. században láttam meg a napvilágot -egy zsidó vallású, átlag polgári családban-, pontosítva egy kicsit, 1921-ben, Oroszországban, Tatjana Galipova néven. Egész szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem a nyomorúságos, rengeteg halottat követelő I.Világháború évébe születtem bele. Ennek ellenére a helyzet még akkor, három évvel a háború után sem volt sokkal rózsásabbnak mondható. Szinte egész Európában a kemény diktatúra, és a néhány helyen kialakult személyi kultusz volt az, ami rettegésben tartotta az egész emberiséget, és megmérgezte a légkört. Az emberek rettegtek, hogy mikor lesznek ők a következők, akiket majd elvisz a titkos rendőrség, vagy éppen fejbe lőnek az utcán. A szüleimnek volt egy nem túl nagy, és nem is túl jövedelmező, de egész jól működő kis szabóüzlete, ahol én is rendszeresen besegítettem, akárhányszor csak tehettem. Előfordult olykor az is, hogy iskola helyett ott töltöttem az egész napomat, hogy besegíthessek, miután édesanyám súlyos beteg lett. Miután meghalt, minden sokkal nehezebbé vált. Egyszerre kellett megküzdenünk a mérhetetlen fájdalommal járó veszteséggel, és a ténnyel, hogy már nem sokáig maradhatunk édesapámmal szülőföldemen. A zsidó ellenes nézetek egyre inkább kiéleződtek. Megszülettek az ellenünk fellépő első törvények, és mire a II. –az elsőnél is nagyobb horderejű, több áldozatot követelő-, Világháború is kirobbant, addigra már szép számmal üldözték a „fajtánkat”, apám pedig –amint fülünkbe jutottak az első munkatáboroknak az elborzasztó hírei-, nem kockáztatott! Egyik napról a másikra történt az egész, miután a kis „családi vállalkozásunkat” is bezáratták. Csak a legszükségesebbe holminkat vihettünk magunkkal. A megtakarított kis pénzünkből két főre, csak oda szóló vonatjegyet vett, hogy megkezdhessük fárasztó, hosszú utunkat egyenesen ide, Alaszka felé. A háború szele és hangulata ezt a környéket szerencsére elkerülte. Már nem volt félnivalónk. Annyi legalábbis koránt sem, mint az akkori Szovjetunióban. Itt kezdhettünk csak új életet. Apám első dolga az volt miután házat vásárolt, hogy gondoskodjon arról, hogy hamis igazolványokhoz juthassunk amerikai állampolgársággal és álnevekkel. Az alatt az idő alatt, ameddig hozzászoktattuk magunkat az új nyelvhez, új életformához, apa olyan családi titokba is bevezetett, amik addig teljesen ismeretlenek voltak számomra. Vérfarkasok, küzdelmek, varázslatok, mágia… Egyszerre volt ijesztő, hihetetlen, mégis érdekesnek hangzó. Addig azonban, ameddig a háború el nem csendesedett, nem kockáztatta meg, hogy többet mutasson. Csak azután vezetett be mélyebben is a történetbe, miután már biztos volt benne, hogy elmúltak az ellenünk irányuló fenyegetések, veszélyek. Büszkén vezetett az Őrzők azon tagjai elé, akiket én akkoriban csak úgy hívtam, hogy „fejesek”. Csak nehezen tudtam felfogni, és ezzel együtt elfogadni azt is, hogy különleges vagyok. Olyasvalaki, aki halandóember létére mégis ember feletti erőkkel bír. Mindez persze csak azután kezdett el észrevehetővé válni rajtam, amikor elkezdődött a fárasztó, rengeteg kínnal, küzdelmekkel járó „kiképzésem”. Eleinte rendkívül makacs, önfejű voltam, aki hamar feladta a küzdelmeket. Ilyenkor csak néhány atyai fejmosásra volt csak szükségem, hogy újra tisztán tudjam látni a dolgokat, és hogy tovább tudjam folytatni. Egyre magasabbra törtem, egyre többet tudtam, és már nem úgy éreztem magam, mint egy újszülött, folyton csetlő-botló, a saját lábában is orra bukó őzgida, hanem sokkal inkább úgy, mint egy magának tekintélyt kivívó, büszke szarvas. A dolgok csak akkor kezdtek el igazán megváltozni körülöttem, amikor váratlanul megjelent az életemben Clayton. Jóképű, markáns, férfias, fegyelmet parancsoló arca, hihetetlenül kék szemei, és makacs, önfejű, csökönyös viselkedése azonnal megindította bennem azt a lavinát, ami még a mai napig sem állt meg, annak ellenére, hogy mélypontra kerültünk. Sokáig titkoltuk az egymás iránt táplált érzelmeinket, amiket csak nagyon nehezen engedtünk felszínre törni. Miután azonban ez megtörtént, és engedtünk a kísértésnek, olyan szenvedélyes vágyak kerültek elő, amit azelőtt még soha nem éreztem. Együtt váltunk azokká, amik most is vagyunk. Bár hosszú időbe tellett, míg megszerezhettem az Őrzők számára elengedhetetlen tetoválást, és a farkastól szükséges szőrt is, de azzal a gondolattal, hogy ezután már végleg Claytonnak szentelhetem az életem, minden könnyebbnek tűnt. Az esküvő után sem költöztünk el Alaszkából. Ragaszkodtunk ehhez a hófödte vadregényes tájhoz, ami közös életünk színtere is egyben. Boldogok voltunk, fiatalok, előttünk állt még az egész élet, mégis mind a kettőnkben, igen csak mélyen, de ott motoszkált a családalapítás gondolata, amire csak jóval később –pontosabban nyolc évvel ezelőtt-, került csak sor. Életünk akkor teljesedett csak ki igazán, amikor már a kezünkben tarthattuk csöpp kis lányunkat, Larát. Leírhatatlan az az érzés, amikor láthatod szépen lassan növekedni, fejlődni az egyetlen gyerekedet, akiért tűzbe mennél, és az is egyaránt leírhatatlan, mikor látod vérbe fagyva feküdni az apja kezében. Az álom olyan hamar tört szilánkjaira, hogy még a mai napig sem tudtam felfogni azt, ami történt, és ami mind a kettőnk szívébe örök, mély, égető sebet hagyott. Azt hiszem azóta halad ilyen őrületes tempóban vakvágányon közös életünk vonata, ami –ha nem teszünk semmit-, idővel ki fog siklani, és akkor már minden menthetetlen lesz, visszafordíthatatlan. „Gyere haza Baby, beszéljük meg! Szeretlek” A múltból ez az egy, mindennél többet mondó, és többet számító SMS rángat vissza. Ennyi azt hiszem elég is volt ahhoz, hogy kellőképpen kiszellőztessem a fejem! Ideje hazamenni. A kocsival annál is gyorsabban hajtok, mint amilyen sebességben idáig jöttem. Alighogy sikerül leállítanom az udvarban a kocsit, már ugrok is ki belőle, hogy berontva a mi kis otthonos fészkünkbe, a nappaliban, a falnak támaszkodó Clayton karjaiba vethessem magam. Hát ezek vagyunk mi!
Amiket szeret: Férje, békesség, hétvégék, munkája
Amiket ki nem állhat: Farkasok, halál, háborúk
Rövidtávú célok: Nagyobb elismerés a munkában.
Középtávú célok: Minél hamarabb helyrehozni megromlott kapcsolatát férjével.
Hosszútávú célok: Megtalálni és megölni lánya gyilkosák.
Forrásmegjelölés: Visszatérő játékos Hirdető: Saját karakter Avatar/Play by: Gemma Arterton - Tanja Emerson
Ti már tanonc korom óta ismertek a pároddal és én is titeket, szóval azt hiszem, feleslegesek a tiszteletkörök. A karakterlapba belekötni nem tudok, szóval tessék avatart foglalni és meghódítani egymást újra és újra, na meg persze a játékteret is.