Karakter teljes neve: Maya Becenév: Cam Álnév: Camille Duvalier, Anita Monroe, Sarah Paxton, Grace Charlotte Richardson Faj: Vérfarkas Falka: Magányos farkas Mentalitás: Domináns Titulus: Latro Nem: Nő Kor:300 Születés helye és ideje:A mai New Orleans területe, Louisiana, USA, 1712. augusztus 4. / átváltozás: 1732 Foglalkozás: Műtárgybecsüs a múzeum és az itteni aukciósház alkalmazásában. Ezen felül jó pénzért elintéz bármit, amivel megbízzák. Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Vérvonal: "Zsizsikek" – Alignak, Az Első Alignak, Az Első -> Maximilian, afrikai sámán-> Maya, rabszolga/vudu papnő
Apa:Louis Dubois (ember/halott) – kegyetlen francia ültetvényes volt. Anya:Camille (ember/halott) – rabszolga, halála előtt szabadították fel. Testvérek:Volt egy pár féltestvér, említésre sem méltóak. Egyéb hozzátartozók: - Makandala (őrző/halott) – Haitin rabszolga volt, később New Orleans vudu királynője, és nem mellékesen Cam nagyanyja. - Dominic Santoro (betolakodó vérfarkas/él) – régi barát. - Maximilian (vérfarkas/él) – beharapója. - Samuel Tate (vérfarkas/él) - régi románc, több évszázados ellenség.
Abszolút kettős személyiség. Számára a körülötte élő emberek két csoportra oszthatóak: azokra, aki közel állnak hozzá, és azokra, akikre magasról tesz. Már-már teljes érdektelenséggel szemléli a világot, és az életében megforduló élőlényeket is, amíg nem képesek valamivel elnyerni a tetszését, vagy felkelteni az érdeklődését. Gondolkodás nélkül csap oda annak, aki illetlenül végigméri, lepuffantja, azt, aki az életére tör, és ha szemmel lehetne verni ténylegesen is, akkor egészen biztos, hogy ő lenne a világbajnoka. Sugárzik belőle az arrogancia és valamiféle felsőbbrendűségi érzés, pedig ez csupán egyfajta látszat. Olyan, amit a külvilágnak szán. Eleinte van, akit arra sem méltat, hogy beszéljen hozzá, egyszerűen csak egy pillantásával üzeni, hogy kopjon le az illető, de ha ez nem használ, akkor nem gondolkodik sokat azon, hogy mit tegyen. Rengeteg vér tapad a kezéhez, van, amit pusztán szórakozás végett ontott ki. A szó klasszikus értelmében nem nevezhető kegyetlennek, de mégis van rá hajlama. Egyetlen mosollyal ajándékoz meg valakit, és annak már futkos a hátán a hideg az idegtől. Tud ám elbűvölő is lenni, ha nagyon el akar érni valamit, de inkább jellemző rá, hogy profin likvidálja a környezetét. Becserkész, behálóz, és bevégez. Ez az ő hármas munkaterve, amely már századok óta remekül működik. Igazán kemény, talán a hűvös jelző is illene rá. Sokáig tűnik nyugodtnak, elég nehéz kibillenteni az egyensúlyából. Olyannyira, hogyha esetleg valakit meg kell ölnie, mert az érdekei úgy kívánják, azt is rezzenéstelenül teszi meg. Nem vallja magát bérgyilkosnak, de akár annak is tökéletes lenne alkalomadtán. Élvezi ő az életet valahol mélyen legbelül, és szeret kikapcsolódni is, elengedni magát, viszont figyelme soha nem lankad. Tervet pazarul fabrikál, részleteket elraktároz, és minden apró információt összegyűjt, amit csak lehet. A hirtelen hév soha nem eredményez nála semmit, tekintve, hogy nem forrófejű nőszemély, de nem is karót nyelt. Keménykezűsége annál a bizonyos belső körnél már úgy el is illan, ahogyan eggyé ivódott vele. Azok, akik valamiképpen elnyerték a szimpátiáját, egy olyan oldalát láthatják, ami alapján eleinte muszáj feltenniük magukban a kérdést, hogy ez ugyanaz a nő? Igen tisztelt nagyérdemű, tényleg ugyanaz! A hozzá közel álló néhány emberre úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Anyatigris módjára félti-óvja őket, és ha csak egyetlen hajuk szála is meggörbül, akkor megtorolja a bűntettet. Lazán viselkedik velük, közvetlen a modora, mosolya elbűvölő és barátságos, szemeibe pedig azon nyomban melegség költözik. Mintha a szerettei között még a vonásai is meglágyulnának, egyszerűen bámulatos a viselkedésében beálló változás.
Átlagos magassággal rendelkező kreol bőrű, egzotikus déli szépség. Szemei barátságos barna színük ellenére is egy kicsit óvatosságra intik azokat, akiknek van merszük mélyen tanulmányozni az íriszeit, amelyeknek van egyébként egy különleges arany csillogása. Olyan, mintha megolvadt brandy hömpölyögne a felszín alatt. Testalkata nem kifejezetten vékony, inkább teltebbnek lehetne mondani, de jól áll neki, hiszen mind a kerekded csípő, mind a telt idomok csak még nőiesebbé teszik a megjelenését. Lábai hosszúak és formásak, haja az egészen sötétbarna árnyalattól a világosbarnáig mindenféle lehet. Hosszát legalább ilyen sűrűn váltogatja, mert szereti a változatosságot, és a divatot sem téveszti szem elől ilyenkor. Ruhatára elég vegyes, vannak egészen nőies darabok, és kicsit régiesebb stílusúak is a szekrényében. A munkáját szereti elegánsan, kosztümben ellátni, de ha valami más feladata van, akkor bizony nem rest elvegyülni a tömegben, és kerülni a feltűnést mindenáron. Sminkje nem közönséges, inkább finom és visszafogott. Vagy a szemeit, vagy az ajkait hangsúlyozza ki, de a kettőt együtt nem. Nyakában mindig különböző amuletteket hord az értékes láncain, és más ékszerei is akadnak, amik nagyon drágának néznek ki, de senki nem gondolná, hogy tényleg vagyont érnek. Szereti, hogy megvan mindene, amit csak kívánhat magának, hiszen emberként semmi nem volt, amire azt mondhatta volna, hogy az övé. Semmi, kivéve az élete, de még afelett is mások rendelkeztek. Talán ezért lett annyira öntudatos. Hátán húzódik néhány sebhely, amit nem szeret mutogatni, ha nem muszáj. Elszórtan akad még rajta pár heg, meg egy-két tetoválás is, és egy billog nyoma a csípője vonalán. Farkasként nagytestű, dús, barnás bundájú nőstény. Szemei borostyán sárgák, fülei hegyesek, farka pedig egy kicsit dúsabb szőrű, mint másoknak. Nagy mancsai általában mély nyomot hagynak a hóban.
- Nos? Mi szél fújta újra északra, Maya? – az őrző hangja mézes-mázosnak tűnt, de engem nem téveszthetett meg vele. Csupán felvontam a szemöldökömet, hiszen abszolút hidegen hagyott, hogy mit mond nekem, vagy éppen mit tesz. Nem volt ő olyan nagylegény, mint amilyen szeretett volna lenni, vagy legalábbis annak tűnni a szememben. Kár, hogy alapvetően is szokásom volt másokat lenézni, ennél fogva olykor-olykor alábecsülni a képességeiket. Most azonban nem erről volt szó. - Már rég nem szólítottak így… - jegyeztem meg, formás lábaimat pedig kereszteztem egymás előtt. Ujjaimat összefontam, és lazán nyugtattam az ölemben, ezzel is jelezve, hogy teljesen ártalmatlan vagyok. Vagy legalábbis nem szándékoztam kivételesen senki fejének fegyvert nyomni. Ez azt hiszem, hogy már elég nagy lépés tőlem. - Ez nem volt válasz a kérdésemre! – jelentette ki, miközben ingerülten rácsapott az asztalra. Az volt a gyanúm, hogy kezdtem kihozni a látszólag béketűrő férfit a sodrából. Nem mintha különösebben bántam volna a dolgot, hiszen még ennyire sem sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Ez nem az ő hibája. Tényleg. De az enyém sem… - Talán azért, mert nem óhajtok választ adni a kérdésére! – vetettem oda félvállról. Javamra legyen mondva, még nem akadtam ki teljesen, hanem nagyjából civilizált keretek között társalogtam az úriemberrel. Pedig legszívesebben felpattantam volna, hogy aztán azzal a lendülettel beleverjem a fejét a fémasztalba. Biztosan legalább annyira élvezte volna, mint én. - És ugyan miért nem? – láttam, ahogy egy ér megdagadt a halántékán, és lüktetni kezdett. Jó. Legalább végre volt látható jele annak, hogy felidegesítettem. Szeretem, ha az embereket nem hagyom teljesen hidegen. Csak éppen annyira, amennyire én szeretném. - Mert semmi köze hozzá, leginkább azért… - vontam vállat, mintha semmi nem érdekelne. Tényleg nem érdekelt, hogy a feje tetejére áll, vagy nekem akar ugrani. Először is, nem követtem el semmit, tehát az utóbbi nem történhetett meg. Ami az előbbit illeti, fogalmam sincs, hogy tud-e fejen állni az illető. Még mindig nem tudtam a nevét, és ez dühített. - Nekem mindenhez közöm van, ami itt történik – közölte velem, mintha csak felsőbbrendű lenne. Még hogy ő! Hozzám képest! Ugyan már, ez csupán vágyálom lehetett számára. Nagyobb ismerettel rendelkeztem a világ dolgairól, mint amiről ő valaha is álmodhatott, és még mindig nem sikerült kihoznia teljesen a béketűrésemből. Azt hiszem, hogy fejlődök. - És mit szól ehhez a hozzáálláshoz a drága Protektora? – ajkaim mosolyra görbültek. Nem arra a fajtára, ami szívből jövő. Nem, sokkal inkább fenyegetőre. Arra a típusúra, amitől az embernek a hideg futkos a hátán, és semmi jót nem sejtet. Sajnos nálam csak ilyen jár az idegeneknek, akik megpróbálják beleütni az orrukat a dolgomba. - Ehhez pedig önnek nincsen semmi köze, kedves Maya – nem tettem mást, csak felvontam a szemöldökömet. Eszem ágában sem volt megadni neki azt az elégtételt, hogy majd kikelek magamból, és emiatt elláthatja a bajomat. Ugyan, nem vagyok már kezdő, tudom, hogy mi a dörgés, és azt is, hogy mire megy ki a játék. Én mindig észreveszem, ha játszani akarnak velem. Utálok veszíteni, ez az ő szerencsétlensége… - Csak ne személyeskedjünk. Miss Duvalier, ha kérhetem! – olyan flegmán köptem a szavakat elé, hogy más már fülét-farkát behúzva menekült volna előlem. Túl ostoba, túl vakmerő ahhoz, hogy még időben lelépjen, és beküldjön maga helyett valaki olyat, aki nem ekkora seggfej. Milyen kár! Legszívesebben cafatokra cincáltam volna, méghozzá most azonnal. - Ahogy óhajtja. Miss Duvalier… - próbálta utánozni a stílusomat. Nem állt jól neki, de ettől nevethetnékem támadt, amit elég nehezemre esett visszafogni. Mivel már rég felismertem, hogy úgysem fogok innen addig szabadulni, amíg ki nem elégítem a kíváncsiságát, hát végül sóhajtottam egyet, és újra vállat vontam, mintha nem is lenne fontos. - Keresek valakit – közöltem, néhány némán töltött pillanattal később. A nevét az illetőnek nem óhajtottam megosztani vele. Elég volt, hogy az én birtokomban volt minden információ, amire csak szükségem lehetett. - És aztán elmegy, vagy kíván csatlakozni valamelyik falkához? – ezúttal úgy tűnt, hogy türelemre intette magát. Talán csak azért, mert válaszoltam neki. Vagy azért, mert tudta, hogy mekkora önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne tépjem szét máris. Felőlem beszélgethettünk itt napestig is, feltéve, ha normális hangnemet üt meg velem szemben, és nem úgy kezel, mint valami bűnözőt. A rendőrségen szokták így vallatni a gyanúsítottakat, nem pedig az újonnan érkezett farkasokat. Velem aztán lehetett tárgyalni, ha egyenlő félként kezeltek, csak sajnos ez nem fordult elő olyan gyakran, mint szerettem vagy elvártam volna. - Még nem tudom – feleltem őszintén, némi mérlegelést követően. Nem akartam annál többet mondani, mint amit feltétlenül muszáj volt a tudtára adnom. Csak arra válaszoltam, amit kérdezett, bővebb regélésre tőlem nem számíthatott. Valószínűleg erre már az elején rádöbbent ő is, mert eddig egyszer sem noszogatott, hogy mondjak többet. - Nem fordult meg a fejében még véletlenül sem, hogy csatlakozik újra az Őslakos falkához? – kérdezte kertelés nélkül. Megint nem tudtam rá a választ, de ezek szerint ő már tisztában volt azzal, hogy korábban már éltem itt ezen a vidéken. Ennél fogva pedig nem is nagyon értettem, hogy miért kell egyáltalán itt ülnöm. Minden farkast megnéznek maguknak, vagy én voltam olyan szerencsés, hogy kipécéztek? Talán soha nem fog kiderülni… - Majd a jövő eldönti – ködösítettem vérprofi módon. Feladta, és ez jó. Nem a legjobb, de a jövővel kapcsolatban legalább nem kaptam még több feleslegesen feltett kérdést. Úgysem tudtam volna válaszolni rájuk, hiszen minden attól függött, hogy hogyan alakulnak majd az elkövetkezendő hetek, vagy hónapok. Rábíztam magam a sorsra. Az majd tudni fogja, hogy mit kell, és hogyan tovább. - Nem sok információnk van magáról – bökte ki váratlanul. Csak kérdőn pillantottam rá, ő pedig minden bizonnyal kapcsolt, hogy ezt talán nem szabadott volna kikotyognia. Egyikünk sem mondott semmit, csak bámultunk egymás szemébe. Én rezzenéstelen arccal, míg nála elindult egy verejtékcsepp a halántéka mentén. - És ez jól is van így! – elégedettség sugárzott belőlem. Én még emlékeztem arra, amire neki esélye sem volt. Én tudtam, hogy még századokkal ezelőtt is voltak problémák az adatok rögzítésével. Nem minden Krónikás volt olyan szerencsés, mint azok, akik ma töltötték be ezt a posztot. Régebben elveszhettek iratok, adatok, bármi. Kigyulladt a ház, és bent égett minden információval együtt, és még sorolhatnám, de egy élet is kevés lenne hozzá. Ettől függetlenül elmémben máris megjelent életemnek egyik korai szakasza. Ott még nem is volt mit feljegyezni sem, hiszen ember voltam csupán, nem lakozott bennem a bestia, mellyel osztozom a testemen már nagyon régóta.
Úgy rohanok az erdőn át, a mocsár felé, mint valami űzött vad. Testem ezer helyen fáj és sajog, hajam csapzottan omlik a hátamra, míg szemeimből patakokban folynak a könnyek. Lábam olykor-olykor beleakad a földből kitüremkedett gyökerekbe, de mindannyiszor, amikor csak elbotlok, annyiszor merítek újra erőt ahhoz, hogy tovább fussak a megnyugvásért, ami az út végén vár rám. Piszkos, remegő kezemmel kapkodva törlöm meg az arcomat, koszos csíkot húzva ezzel a hibátlan bőrre. Szipogásom, és ziháló légzésem betöltötte az észajaki csendet, elvegyülve a kabócák énekével. A fehérek kísértetjárta, elátkozott helynek tartják a mocsarat, és soha nem tennék be ide a lábukat. Még akkor sem, ha az egyik rabszolgájuk bemerészkedik. Inkább küldenék utánam a kutyákat, minthogy kirendeljék az embereiket, ebben egészen biztos voltam. Mivel egyszerűen csak elszöktem, így valószínűleg még fel sem tűnt senkinek a hiányom, kivéve talán anyámnak, de ő nem fog elárulni, ez egyértelmű volt. Még akkor sem tenné meg, ha fegyvert nyomnának a halántékának, vagy láncra verve bezárnák valami sötét kis lyukba. Lábam hamarosan már nem bírnak tovább vinni, kénytelen vagyok megkapaszkodni egy vastag törzsű, odvas fában. Egész testemmel hozzásimulok a masszív növényhez, arcomat a göcsörtös kéreghez nyomom, és igyekszem összeszedni magamat annyira, hogy megtehessem a hátralévő utat. Már nem volt messze a mocsár mélyén megbúvó kunyhó, az lehetett csupán a mentsváram ezen a világon, semmi más. Nagyot nyelek, aztán ellököm magamat, újra futásnak eredve. Már nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy elérjek a tákolmányhoz. Néhány perc, nem több telhetett el a megállásom óta, és végre ott van. Füst gomolyog fel, tűz ég előtte, és egy asszony ül mellette, gyógynövényeket nézegetve. Nem hallhatott meg! Képtelenség, hogy észrevegyen ilyen távolságból, mégis amint megpillantottam, felém emelte az fejét, és intett, hogy menjek oda. Immár lassulnak lépteim, és sétálva teszem meg az utolsó néhány métert, ami még elválaszt tőle. Arcom még akkor is nedves, mikor térdre borulok a női alak mellett, és kimerülten az ölébe hajtom fejemet, hogy újult erővel zokogjak fel. - Sshhh, gyermek! – erős, kemény tenyér simít végig a fejemen, mire felbátorodom, és még közelebb húzódok hozzá. Két karom olyan erővel fonódik az ütemet diktáló lábszárra, mintha soha nem akarnám elengedni. Talán tényleg így is van. – Miért zokogsz ily szívfájdítóan? – ujjával az állam alá nyúl, és felemeli a fejemet. Szipogva tekintek az enyémhez kísértetiesen hasonló szempárba, mire az asszony letörli könnyeimet, még mindig kényszerítve arra, hogy ránézzek. - Megint bántott! – panaszolom rekedtes, alig hallható hangon. – Az az ember megint kezet emelt rám! – olyan büszkén vetem fel a fejemet, hogy még maga a királynő is megirigyelné. Hopp, egy királynő pontosan előttem ül, és pontosan tőle tanultam ezt a mozdulatot. A gondolatra megrándul a szám széle. – Nem viselem el többet, nagymama! – rázom meg dacosan a fejemet, amikor végre már nem sírok egyáltalán. – Nézd meg! – félig oldalt fordulva neki, rámutatok az oldalamon éktelenkedő sebre, mely még mindig úgy ég, mint amikor kaptam. Hozzáérni sem vagyok képes, de az elszakított ruhának hála teljesen látható a billog jele a bőrömön. Már attól is húzódik a seb, hogy megmozdulok, úgyhogy inkább nem próbálkozom ilyesmivel többet. Nagyanyám keze egyből ökölbe szorul a látványtól, de egyelőre nem szól semmit, csak elgondolkodva bámul a tűzbe. Néha megijeszt… - Ide figyelj, Maya! – szólal meg végül, mire kíváncsiság gyúl a szemeimben. – Az a férfi még meg fog fizetni azért, ahogyan veled és az anyáddal bánik. Erre esküszöm neked! – azt már nem teszi hozzá, hogy ki által, de mindenképpen nyugodtabbnak érzem magam tőle, és a gondolattól még egy halovány mosoly is kúszik az ajkaimra. - Megígéred? – kérdezem azért a biztonság kedvéért, mire csak egy kurta bólintást kapok válaszul. - Hozok neked gyógykenőcsöt a sebedre, maradj itt! – azzal meglapogatja a kezeimet, és magamra hagy, hogy előkeresse a hűsítő kotyvalékot. Nem mehetek oda vissza. Egyszerűen nem tehetem meg!
Az őrző felé egyáltalán nem mutatom, hogy a gondolataim mennyire elkalandoztak. Arckifejezésem mit sem változott az elmúlt néhány percben, ugyanolyan kifejezéstelenül bámultam az asztalt, ahogyan eddig. Akkor, amikor megkaptam a mai napig testemen éktelenkedő billogot, még nem tudtam, hogy én fogok megfizetni a tulajdon apámnak. Valószínűleg még a nagyanyám sem sejthette, hogy előbb-utóbb így lesz, de a sors úgy alakította, hogy saját kezemmel olthassam ki életének lángját. Ettől az emléktől mosolyogni támad kedvem. - Mit talál ilyen mulatságosnak? – a férfi hangja úgy csattan elmémbe, akár egy ostor, de különösebben nem érdekel a jelenléte. Csupán vállat vonok, majdnem teljesen figyelmen kívül hagyva őt. - Ha éppen tudni akarja, magát! – szegem fel legalább olyan dacosan a fejemet, mint ahogy azt megtettem már tizenhat éves koromban is. Erős voltam már gyerekként is, hiszen egy rabszolga sorsa nem volt soha fenékig tejfel. Megbecstelenítettek, megvertek, megbillogoztak, úgy bántak velem, ahogyan még a kutyáikkal sem. Nem kívánom senkinek azt az életet, mely nekem jutott életem első pár évében. Aztán minden száznyolcvan fokos fordulatot vett, kezdve azzal, hogy a tulajdon nagyanyám, a voodoo királynő ellensége lettem. Soha nem emelt rám kezet, ahogyan én sem bántottam őt soha. Még a szörnyeteg sem tudott rávenni arra, hogy a saját vérem ellen forduljak, pedig erőset örököltem és mindenekelőtt akaratosat. Tökéletesen kiegészítettük egymást.
Nyugtatóan hideg ujjak simítanak végig a homlokomon, pedig úgy érzem, hogy az egész testem lángban ég. Szemhéjaim mintha ólomsúlyúak lennének, de végül sikerül felnyitnom őket, hála némi elhatározásnak. Tekintetem issza a körülöttem lévő látványt, és mintha olyan részleteket is észrevennék, amelyeket eddig soha, pedig az egész hely idegen számomra. Nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom, hogy mit keresek itt. Meggyötörve hevertem még tegnap – legalábbis azt hiszem, hogy tegnap – valamelyik fa alá hajítva, most mégsem látok magamon annyi sérülést, mint korábban. Olyan sok idő telt volna el? Közben kedvesen mosolygó arc kúszik be a látóterembe. Idősebb, bölcsnek tűnő férfi arca ez. - Hát felébredtél végre! – jelenteti ki, és már azt is sikerül megállapítanom, hogy az ő keze volt olyan hűsítő az előbb. – Már aggódtam, olyan hosszú időre merültél álomba… - csóválja meg a fejét rosszallóan, de más egyebet nem mond. Olyan érzést kelt bennem, mintha várna valamire. Aztán eszembe jut, hogy azt sem tudom, mi történt, vagy mit keresek itt. És egyáltalán ki ő, és hol vagyok? - Mi történt velem? Meddig aludtam? – préselem ki magamból nagy nehezen a szavakat, bár hangomat alig lehet hallani. Meglepő módon azonban mégis olybá tűnik, hogy értette minden egyes szavakat, mert leül az ágyként használt zsákok szélére, és kíváncsian méregeti az arcomat. - Két és fél napig. Úgy sejtem, hogy valami rossz fát tehettél a tűzre, mert alaposan megvertek, te lány! – nem igazán tudom, hogy mit talál ilyen mulatságosnak, és bármilyen merész vagyok is, most megkérdezni sem merem. Elég ijesztő a helyzet így is, tekintve, hogy fogalmam sincs, ki ez a férfi, és miért mentett meg. - Nem, én csak… - megvonom a vállaimat, már amennyire ez lehetséges a fekvő helyzetben. Sajgó érzés hasít a testembe a mozdulat nyomán, de meglepően enyhe már a fájdalmam. Máskor hetekkel később is fáj minden porcikám, egy kiadós verést követően. – A gazda csak unatkozott, és ez volt számára a kedvtelés – olyan megvetés csendült a hangomban, amilyen egy hozzám hasonló fiatal lány szájából csak ritkán hallható. Úgy tűnt, hogy sikerült az ő érdeklődését is felkeltenem, mert továbbra is engem nézett. - Értem – válaszol tömören és lényegre törően. – Az én nevem Maximilian – mutatkozik be, mire biccentek, de a nevemet még nem árulom el. Bizalmatlanságom nem alszik el egy-egy kedves szó hatására. – Én találtam rád, valahol a mocsár szélén… - közölte a tényeket, amiből rájöttem, hogy még sikerült elvonszolnom magam valameddig. Biztosan a nagyanyám házához készültem, de nem tehettem meg túl nagy utat, ráadásul semmire nem emlékeztem az előző napokból. - Mitől érzem máris jobban magam? – bukik ki belőlem a kérdés kendőzetlenül. – Talán valamiféle gyógyító vagy? Vagy varázsló? – kérdezem olyan természetességgel, mintha arról beszélgetnénk, hogy milyen meleg van ezen a vidéken még éjszakánként is. - Olyasmi – felel a kérdésemre titokzatos mosollyal. – Segítettem rajtad. Olyan módon, amit talán nehezen fogsz elfogadni, de muszáj lesz együtt élned vele – szavai nyomán rettegés ülhetett ki az arcomra, mert felnevetett, és folytatta a mondandóját. – Ne ijedj meg! Annyit már most megígérhetek neked, hogy többet egyetlen férfi sem okozhat neked fájdalmat!
Aztán elmondta, hogy farkassá tett, és mellettem fog állni, ameddig csak szükségem van az útmutatására és a tanításaira. De tévedett. A férfiak csak fizikai fájdalmat nem voltak képesek okozni nekem a későbbiekben, a lelkiek ellen viszont nem volt semmiféle fegyverem. Úgy rabolta el a szívemet egy katona, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Tiltott szerelem volt, eleinte titokban is tartottuk. Max nem támogatta az ötletet, és én elárulva éreztem magam azért, amiért ellenségesen viselkedett velem onnantól kezdve, hogy Sam a képbe került. Végül természetesen neki lett igaza… Sam látta, hogy értek a gyógynövényekhez, és olyan rituálékat csinálok, amik őt taszították teljes mértékben. Nem tudhatta, hogy egy voodoo papnőbe szeretett bele, aki a legjobbtól tanult. A vallásomat nem szabályozhatta senki, de azt hittem, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Bármilyen legyek is. Naiv voltam és ostoba. Egyszóval fiatal. - Csak nem elgondolkozott? – az őrző irritáló hangja ismét a fülembe furakodott, mire vetettem rá egy dölyfös pillantást, két karomat pedig összefontam magam előtt. - Nem, éppen unatkozom, és arra várok, hogy végre utamra engedjen – finom jelzés volt ugyan, de kezdtem türelmetlenné válni, az pedig soha nem jelent jót senkinek sem. - Egyetlen kérdésemre sem adott rendes választ, úgyhogy… - már nem hallottam, hogyan fejezte be a mondatot. Valami olyan jutott eszembe, ami egyáltalán az oka volt annak, hogy itt vagyok. Az a bizonyos személy, akit kerestem. Samuel Tate.
Kiabálás hangja, és füst illata lengte körbe a levegőt odakint. Zárkám hűs falának dőlve álltam, és nem bírtam elhinni, hogy ilyen csúnyán képes volt elárulni az, akit a világon a legjobban szerettem. Az, akiért az életemet adtam volna, ehelyett ő maga kívánta azt kioltani. Megvádolt boszorkányság vádjával, és bezártak a börtönbe. A csőcselék szerint oda, ahová való vagyok. Pedig én nem tettem semmi rosszat! Egyszerűen csak nem egyezett meg a hitem a kint felsorakozott tömegével. Ők az Urat imádták, míg én a saját hitvilágomban merültem el még jobban azt követően, hogy a nagyanyámtól elbúcsúztam, valószínűleg örökre. Már aznap este sejtettem, hogy többé nem térek vissza erre a vidékre. Annyi hely várt még rám, ami felfedezésre várt, erre a halál markába kerültem, és nem volt menekvés. A tűz éppen úgy fog felemészteni engem, mint bármely más embert. - Eljött a halálod órája, kuruzsló! – jött oda kárörvendően egy férfi, mire szemeim gyilkos villámokat szórtak felé. Ő viszont csak röhögött, sörtől bűzös szájával. Képes lettem volna nekiugrani a rácsoknak, hogy aztán egyetlen mozdulattal eltörjem a nyakát. Ennek ellenére reményvesztetten lógattam a fejemet, és kifejezéstelen arccal bámultam tovább előre. Elment a kedvem az élettől, pedig valószínűleg könnyűszerrel el tudtam volna hajlítani a vasat, hogy aztán kislisszoljak a résen. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára embert láttam magam körül. Szaguk csábított, bestiám néha kitekintett a világra, de átvette az én melankolikus kedvemet, ami egyáltalán nem tett jót a túlélési ösztönömnek. Mélyről jövő sóhajt szökik ki ajkaim között, aztán felbukkan egy újabb férfi. Korábban még nem láttam. Nem köp felém gúnyos szavakat, csupán megáll mellettem. - Állj fel, mennünk kell! – parancsol rám halk, szigorú hangon, mire csak felállok, és ó rám teszi a súlyos bilincseket, hogy aztán annál fogva vezessen ki az őrjöngő nép elé. Sam az első sorban állt, a máglyától alig tíz méterre. A düh, a megalázottság és a bosszúvágy egyszerre csapott le rám, de ő csak kegyetlenül mosolygott. Hogyan változhat meg egy ember annyira egyik percről a másikra, mint ő? Nem értettem meg. Nem fogtam fel még mindig, hogyan tehette ezt velem. Velünk! Karjaimat a cölöp köré rögzítik, és fáklyákkal állnak körülöttem. A tömeg kiabál és biztatja fogva tartóimat, hogy lobbantsák fel a tüzet. Valaki beszédet mond. Fel sem fogom a kimondott szavakat, gondolataim már messze járnak tőlem. Abban bízom, hogy találkozom anyámmal a túlvilágon, méghozzá nagyon hamarosan. Aztán váratlanul minden olyan gyorsan történt…
Igen, és Max másodszor is megmentette az életemet. Már akkor túl sokkal tartoztam neki, pedig alig néhány éve voltam farkas. Újra mosolyogtam a semmibe révedve, és arra gondoltam, hogyha innen kijutok, akkor felhívom. Azt is ő tudta meg, hogy Sam később hasonló sorsra jutott, mint én, és farkas vált belőle is. Nem mondhatnám, hogy örültem neki, mert abban bíztam, hogy az a szemét nem fog tovább élni, maximum két évtizedet a peres incidenst követően, erre az jutott a fülembe, hogy még mindig a világban jár-kel, méghozzá továbbra is büntetlenül, pedig egy ilyen árulás megtorlásért kiáltott. Hosszú századok óta már! - Figyel maga rám?! – kérdezte felháborodva, mire olyan arckifejezéssel néztem rá, hogy ”Ez most komoly?”. Azt hiszem, hogy értette a célzást, mert idegesen szusszant egyet már azelőtt, hogy válaszoltam volna. Nem is tudtam elképzelni, hogy mit fog szólni, ha reagálok is. - Nem! – közöltem nemtörődöm módon, mire képes lett volna felrobbanni. Láttam rajta. Oké, most már legalább el tudtam képzelni egy őrzőt úgy, hogy sík ideg. Egészen mulatságosnak találtam a jelenetet, ha már itt tartunk. Az életemben voltak egyéb mulatságos részek is. Miután kitört a polgárháború, és Max meg én már másfél évszázada kóboroltunk egymás társaságában, beálltunk a felcserek közé. Izgalmas munka volt ez, és mindenképpen jól jártunk, tekintve, hogy a hullákat mi takaríthattuk el kedvünkre. Senki nem akarta, hogy a felismerhetetlenségig roncsolódott testekkel elszámoljunk, így ez egy gyümölcsöző kapcsolat volt számunkra is, és a katonák számára is, hiszen voltak, akik ellátták őket, nekünk pedig maradtak a tetemek, amiket a farkasaink kedvükre cincálhattak szét. Aztán eljött a búcsúzás ideje. Azt mondta, hogy immár kész vagyok arra, hogy egyedül folytassam. Szerinte a világ változásnak indult, és a nők majd később teret nyernek maguknak, és senki nem állhat majd az utamba. Akkor még nem is tudhatta, hogy mennyire igaza lesz később. Ez még mindig képes volt jó kedvre deríteni. Utána vezetett az utam Chicago városába, valamikor a XX. század eleje táján. Virágzott, főleg az alkoholtilalom és a maffiák virágkorának idején. Ott lettem életemben először tagja egy falkának.
- Gyere már, mert lemaradsz! – szólok hátra a vállam felett sugárzó mosollyal, nevetve. Rég nem éreztem már magam annyira boldognak, mint azóta, hogy Chicagóban letelepedtem. Azóta pedig főleg jól érzem magam, hogy nem olyan sokkal ezelőtt megismerkedtem Dominiccal. Vadászat közben, valami névtelen kis faluban bukkantam rá, azóta pedig igazi barátomnak tekintettem őt. Akkoriban talán az egyetlen volt, hiszen amúgy sem kötök könnyedén ismeretségeket. Mármint olyanokat nem, amelyekben játszik a bizalom is. - Elviszlek a kedvenc helyemre! – belékaroltam, úgy sétáltam a kövezett járdán. Magas sarkú cipőim sarka hangosan koppant az éjszakában. Időnként elpöfögött mellettünk egy-egy kocsi, de különösebben már nem keltette fel a figyelmemet. Nem úgy, mint akkor, amikor először láttam efféle csodamasinákat. Még mindig előttem van a meglepettség, ami akkor kiült az arcomra. Ettől, és az alkohol hatásától újra elnevettem magam. Lépteimet nem mondhatnám túl magabiztosnak, talán ezért is karoltam bele a mellettem sétáló férfiba. Támasztékként használtam őt. – Tudod, ott szoktam énekelni… - magyaráztam tovább kissé akadozó nyelvvel, ezt leszámítva azonban remekül szórakoztam. Ujjaim ellenőrzési célzattal végigsimítottak csokoládébarna, feltűzött tincseimen, aztán kezem tovább siklott, lefelé a rövid, épphogy térdig leérő ruhámon. Fekete volt, gyöngyökkel díszített, egyszerűen mesés! Minden egyes lépésemnél megcsillant rajta a holdfény. - És mi is ez a hely? – kérdezte tőlem Dom, mire én csak titokzatosan oldalba böktem, és vontam magammal sebesen. - Majd meglátod! Tetszeni fog! – feleltem fellengzősen, teljes meggyőződéssel, aztán váratlanul befordultam egy sarkon, élesen váltva irányt. Majdnem a falnak mentünk mind a ketten. – Már csak pár ház, és ott is vagyunk. Pincébe fogunk menni. Titkos hely! – suttogtam a fülébe, mintha bizalmas dolgot mondanék neki. Valóban így volt, ha azt vesszük, hiszen nem legális mulatóba készültük ropni ma este. Lábaim olykor-olykor összeakadtak, ujjaimat végighúztam a téglaházak falán, míg el nem értük a lefelé vezető lépcsősort. Kihaltnak tűnt a hely, pedig igazából már rég folyt odalent az ivás és a mulatság.
Mai napig emlékszem, hogy azon az estén voltunk utoljára úgy szórakozni, hogy Dominic a falka tagjává vált volna. Másnap elvittem őt Toddhoz, aki készséggel bevette őt magunk közé, és állást kapott a kaszinóban. Miután megtörtént a vezetőváltás, én nem sokkal később elhagytam a várost. Ezt vettem jelnek arra, hogy további területeket fedezzek fel magamnak. Számtalan helyen jártam, de sosem maradtam tovább két évnél. Éltem itt is, mint ahogyan arra már utalt a kedves őrző kolléga, ráadásul a falkának is tagja voltam, de később innen is tovább álltam. Nem volt rossz élet, sok dolog történt velem azóta is. Szakmákat tanultam ki, üzleteket bonyolítottam le, és kapcsolatokat építettem ki. Így jutott a fülembe az is, hogy Sam itt van Alaszkában. Ez késztetett arra, hogy visszatérjek a fagyos államba. - Úgy látom, hogy ma már reménytelen bármit is megbeszélnem magával – el is felejtettem, hogy ő is itt van. A férfire tekintettem, és elégedett mosolyt küldtem felé. Már kezdettől fogva tudtam, hogy kettőnk közül ő fogja feladni előbb, és nem én. Én ugyanis soha nem adom fel. Ahhoz előbb el kell engem tenni láb alól, és én mondom, ez egyáltalán nem könnyű feladat. Túl sok vér tapad már a kezemhez hozzá.
Úgy vonulok végig az épületen, mint egy árnyék. Amikor be kell törni valahová, az nekem soha nem okoz gondot. Hiába nem abból élek, hogy betörök ide vagy oda, azért a műkincs tolvajlás egészen jövedelmező szakmának számít. Szerintem. Nekem legalábbis tökéletesen megfelelt eddig is, most pedig főleg. Ez a New York-i múzeum egyszerűen hihetetlenül gazdag volt, és mióta megkaptam a kurátori állást, még azt is láthattam, hogy milyen a biztonsági rendszer. Hol vannak kamerák, lézerek, és még sorolhatnám. Ajkaimon mosoly játszik, miközben nesztelen léptekkel haladok a folyosón. Fejlett érzékeim egyből felfogják, amint közeledik felém valaki. Hopp! Éppen most, méghozzá két sarokkal odébb tőlem. Hátam a falnak feszül, szemeim a sötétséget fürkészik, mialatt mély levegőt veszek, és már azt is tudom, hogy ki az illető. Mark. Roppant idegesítő alak, és mindig úgy méreget engem, hogy nem nehéz kitalálni, mire gondol közben. Tisztességtelen fantáziaképek járnak a fejében, na! Én pedig az ilyet elég nehezen szoktam viselni. Még két méter… másfél… egy! Azzal a lendülettel már fordultam is ki a sarkon, majd megragadtam, és egész testén fordítva egyet, végül halk reccsenéssel tört a nyaka. Imádom ezt a hangot, említettem már? Ha nem felejtette volna állandóan rajtam a szemét, talán csak leütöttem volna, hogy eszméletlenné váljon. Az emberek sajnos nem gondolkoznak előre. Nem is tehetik meg, ami azt illeti, mert kevesek hozzá. Nem gyűlölöm őket, nem is vetem meg egyiket sem, egyszerűen csak lebecsülöm őket, mintha nem lennének mások, csupán rabszolgák. A gondolatra undorodó grimasz jelenik meg az arcomon. A szó, amit talán a világon a legjobban utálok. Egyből a ”lehetetlen” után!
A műkincset természetesen sikerült megszereznem. Két nappal ezelőtt adtam át annak, aki felbérelt a munkára. Befolyásos üzletember, számtalan alvilági kapcsolattal. Nem volt nehéz megkötnünk az üzletet. Ha nem fizetett volna, természetesen akkor is elveszem a jussomat, csak esetleg nagyobb árat kellett volna leperkálnia, mint amiben így is megegyeztünk korábban. Nem dolgozom ingyen, de a profi munka soha nem is volt olcsó, mint azt tudvalevő. - Elmehet… - a szó, amire órák óta várok, most mégis szinte hitetlenkedve emeltem fel a fejemet. - Tessék? Mit mondott? – szám széle alig észrevehetően, de megrándult. Kis híján rámosolyogtam. - Egy feltétellel! – tudtam, hogy nem fog ez olyan egyszerűen menni, mint amilyennek kinézett. Máris kelletlenül fújtam egyet, de ezúttal nem szóltam közbe. Némán vizslattam a férfit, arra várva, hogy kinyögje az árat. A maradásom, a bosszúm beteljesítésének lehetőségéért fizetendő árat. – Egy őrző fog magához költözni albérletbe. Most fog a héten érkezni a városba, a húgával, aki ember – érdekes páros, egyből fel is vontam a szemöldökömet kíváncsian. – Ők figyelik magát, maga pedig vigyáz a lányra, hogy ne érje semmi megrázkódtatás. Majd rá fog jönni, hogy mire gondoltam. Ne bánjam meg, hogy most elengedem. Kerülje a galiba okozását, és akkor nem lesz semmi probléma – úgy beszélt velem, mintha alkut kötöttünk volna. Pedig én nem mondanám annak. Még csak egyezségnek sem. Ez afféle kompromisszum, hogy úgy mondjam. Vagy inkább ár, amit megfizetek. Kitudja, még profitálhatok is abból, ha sikerül jól kijönnöm az őrzővel. Alapvetően nincs nekem bajom velük, amíg nem állnak az utamba. Az előttem álló történetesen szó szerint is megtette a repülőtéren, és az ilyet nem szokásom tolerálni. Konkrétan ott helyben akartam kitörni a nyakát. Meg is teszem, ha nincs zsúfolásig tele a terminál. - Rendben – bólintottam végül, és igyekeztem semmit nem mutatni mindabból, ami lejátszódott bennem. Mást sem akartam, mint lelépni innen végre. Kezdett az agyamra menni az előttem fel-alá sétálgató pasas. - Nos, akkor, isten hozta a városban… Camille! – nyomatékosan ejtette a nevemet, mire csak a szemeimet forgattam, és felálltam. - Mint már említettem, Miss Duvalier! – emlékeztettem felszegett fejjel, majd megálltam mellette. – Ezt pedig magammal vinném, ha megengedi! – azon nyomban ki is kaptam a kezéből az irataimat, a személyi igazolványommal egyetemben. Aztán egyszerűen… elsétáltam.
Amiket szeret: - műtárgyak - gyógynövényei - fegyverek minden mennyiségben - munkája - főzni - énekelni, mulatni - divatosan öltözni - állatok - pezsgő - elegancia - pénz
Amiket ki nem állhat: - már csak a rabszolgaság említésétől is rosszul van - ha le akarják korlátozni, azt elég nehezen viseli - alábecsülik - fogva tartják - rákényszerítenek valamit - ostobaság - felesleges hiszti - túlzott szentimentalizmus - papucs férfiak/nőies férfiak - ha valami nem a tervei szerint alakul
Rövidtávú célok: Megtalálni Samet, és a lehető leghamarabb likvidálni őt.
Középtávú célok: Csatlakozni valamelyik falkához.
Hosszútávú célok: Előbb a fentebb leírt két célt szeretné megvalósítani, majd utána is ráér törni a fejét a továbbiakon.
Szép, hosszú, minden részletre kiterjedő és érdekes előtörténetet hoztál, jó volt olvasni, nagyon élveztem! Kívánom, hogy megtaláld Samet, a hozzád passzoló falkát - bár már mindkettőbe belekóstoltál -, és ne legyen nyugtod a játéktéren. Mivel semmi hiányt, kivetnivalót nem találtam benne, így:
Annyit kérek még csupán, hogy foglalj avatart, aztán mars játszani! (Dom repedni fog a gyönyörűségtől. )
Kezdőlap
Kívánom, hogy megtaláld Samet, a hozzád passzoló falkát - bár már mindkettőbe belekóstoltál -, és ne legyen nyugtod a játéktéren. 
)
