// Who's Your Daddy - Madi, Sura & Taco (nov. eleje) //
Kibaszottul nem tudtam ott lenni, ahol megbeszéltük. Szétvagdosva feküdtem az erdőben és madarakat zabáltam, meg nyulakat, meg amit találtam. Az az Aiden-csóka kurva jó harcos és ő is szét lett baszva. Naná, a harc csak úgy jó. És korrekt volt, mert rám küldte a bájos kis Faye-t, hogy varrjon már össze. Sokkal nehezebben ment volna nélküle. A karom még sajog, a pofám olyan, hogy eljátszhatnám A sebhelyes arcú főszerepét és hát a beleimet is félig-meddig az imádság tartja, úgyhogy most Jolly Joker helyett egy rusnya taxival érkeztem a város szélére. A szám előtt maszk, mintha fosnék a szmogtól. Ha levenném, Madi fosna tőlem, meg attól, hogy mibe keveredtem. Régi trükköt alkalmazva adtam egy kis lóvét az egyik gyerkőcnek, hogy ha meglátja a nőt, akit elég jól elmondtam neki, adjon át egy kis fecnit. "Telihold lengeti a hintát" Bíztam benne, hogy a lányomnak van esze és ott lesz, ahol először végződött a talink. Most pedig együtt szállunk ki a taxiból. Bizarr hely, a halál szaga áthatja. És egy nő rendezkedett be itt, hát fura bige lehet. Lecsekkoltam a helyet, jó öreg nőstény, de akkor se hétköznapi. Még jó, hogy gyorsan megcsinálja, amit akarunk Madi szerválta valahonnan a csajt, remélem, korrekt. Különben összetörök valamit, mert már tele a tököm a béna egészségüggyel. Kell az a papír, baszd meg! Bőven adok lóvét a sofőrnek, mutatóujjamat a halántékomhoz érintve küldöm útjára és a gyerekre nézek. Tuti, hogy az, de kell a végső bizonyíték is. - Na, gyere! Kész vagy? Nem kis dolog ez. Nekem se, neki se. Valahogy már tudjuk, hogy mi fog kijönni. A hivatalos álláspont, hogy mi egy vérből vagyunk. Ő lett belőlem, én csináltam. Felelősség, az bizony. A férjéről nem sok mindent tudtam meg, mert örülök, hogy élek, nem volt időm ilyenekre. A Falkához is csak ezután megyek. - Baszki, ezt a kísértetházat. Ha gáz lesz, odabaszok. Megvédem Madisont, az tuti! Ha szétvérzem a beleimet, akkor is. Mikor találkoztunk és elmondtam, hogy balhéba keveredtem, akkor megbeszéltünk pár dolgot. Most nem a társalgás ideje van. És nem is a búcsúzásé. Nagyon nem. Lecammogok az alagsorba, ahol ez a fura dokinéni tanyázik. Érzem a szagot, jókor jöttünk. Sima orvoshoz nem is mennék, végig ezen dolgoztam, hogy valahogy meglegyen egy farkas vagy őrző doki. Madi futott bele, ez amúgy vicces. Mókamester az élet. Benyitok vagy ha nem lehet, akkor kopogok, csöngetek és kiabálok is, smirglihangon, de piszok erősen: - Hahó! Ügyfél jött, doki néni! Madisonra nézek és vigyorgok is. Furán, torz módon, féloldalasan, de felfedezheti benne, hogy örülök. Neki is, a helyzetnek is. Én nem félek. Kíváncsi leszek, ő mit csinál. Megmutatja azt a híres erejét, amiről hadovált, de én kurvára nem láttam...
An Angel I will read to sleep, gave me one dream of my own So learn to love and spread your wings, and find the one to call your home
Nem tudtam, hogy mi lehet vele és miért nem jött el a találkozóra. Természetesen átfutott az agyamon az, hogy esetleg meggondolta magát és nem is akar megismerni és az egész dolog csak hazugság volt. De még se bírtam elhinni ezt. Talán az a baj, hogy én mindig hinni akarok abban, hogy az emberek képesek a jóra és nem hazudnának ilyen dolgokról, olyan dolgokról, amit a szív már megsúgott, de az elmének még is szüksége van egy kézzel fogható bizonyítékra. Sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy milyen lehetett volna mellette felnőni, vajon jó viszonyunk lett volna? Akkor másabb lettem volna? Nem tudom magam sem, de ez mind csak ábránd marad, hiszen a jelenben kell élni és azt alakítani, s nem is fogom feladni… Szeretném megismerni, hiszen részben belőle vagyok, másrészt pedig abból a személyből, akit sose volt lehetőségem megismerni. Ő az életét adta az enyémért és ezt sose fogom elfelejteni. Majdnem minden nap kijártam a játszótérre, amikor is egy üzenetet is kaptam, így kicsit megnyugodtam, de ennek ellenére is aggódtam értem. Féltem attól, hogy valami baja esett és talán nem is tévedtem akkorát. Aztán eljött a várva várt nap, újra láthattam őt, de kár lenne tagadni, hogy nem ijesztett meg az, hogy maszk van az arcán. Nem értettem, hogy miért és mi történhetett vele, viszont nem mertem feszegetni se, mert a végén még az is baj lenne, hogy aggódom érte. De nem tehetek róla, én ilyen vagyok, hogy akik fontosak számomra, azokért aggódom. Így inkább csak csendesen ültem a taxiban egészen addig, amíg meg nem érkeztünk, akkor sietve szálltam ki, de rövid időre a földbe gyökerezett a lábam, hiszen nem éppen volt túl bizalomgerjesztő a hely, legalábbis kívülről… - Igen, de még mindig nem értem, hogy miért van erre szükség, hiszen te is és én is tudjuk az igazat, vagy legalábbis érezzük. – szólaltam meg óvatosan, majd lassan lépdeltem mellette. Semmi kedvem nem volt sietni, hiszen izgultam, és mint mondtam a hely… Igyekeztem nem is arra gondolni, hogy milyen lehet belülről, ha ilyen kívülről. - Egy kicsit. – próbáltam úgy mondani, mint aki teljes mértékben uralja a szívének a ritmusát, mert tényleg olyan volt, már csak az kellett volna, hogy egy-két hulla is megjelenjen. Közel sétáltam édesapámhoz, s legszívesebben apró kezemet a tenyerébe csúsztattam volna, de még se tettem. Tartottam a reakciójától, így csak a táskám pántját fogtam meg és úgy sétáltam egyre beljebb és beljebb, miközben jól szemügyre vettem a helységet kívül, belül – mármint amennyit eddig láthattunk belőle – - Nem kellett volna előre bejelentkezni? – fordultam a különféle jelzései után felé, hiszen lehet, hogy ide nem is lehet beállítani csak úgy. Nem tudom, ennyire nem jártam utána a dolgoknak. Az is kész csoda, hogy valahogy eljutottam erre a címre, mármint, hogy itt végeznek apasági tesztet. Ha pedig közben előkerült a doktornő, akkor egy halovány, de barátságos mosollyal pillantottam rá. - Jó napot, Madison vagyok, ő pedig az édesapám. – szólaltam meg óvatosan, miután megköszörültem a torkomat, de lehet inkább csendben kellene maradnom, hogy a nagyon intézzék ezt.
Ahhoz képest, hogy nyáron hogyan fordult fel az életünk fenekestől, mostanra egész visszazökkent minden a normális kerékvágásba. Legalábbis átmenetileg, ahogy a látszat mutatta... Persze nem voltam annyira naiv, hogy abba a hitbe ringassam magam, csupán átmeneti az egész, vagy valami rossz álom, ami tovaröppen a felkelő nap első sugaraival. Ahogy minden reggel, mai is kora hajnalban keltem, hogy nekilássak a munkának, mert így, hogy az időm a végéhez közeledik, a tennivalók mennyisége még nem csökken. A hatalmas étkezőasztalnál ülök, aminek a végéről terítőként lóg le a rajta végiggurított papírtekercs, rajta hozzá nem értők számára kibogozhatatlan, érthetetlen krikszkrakszokkal és vonalakkal - valójában a vérvonalamhoz tartozó családfát próbáltam felvázolni valami egy olyan afrikai nyelven, ami már kétszáz évvel ezelőtt is a kihalás szélén állt - legalább nem kell attól aggódnom, hogy ha illetéktelen kezekbe is jutna, bárki is képes lenne hasznot húzni belőle. Igaz, megannyi vakfolt díszeleg rajta, hisz míg az I. fokú beharapottjaimat a mai napig kivétel nélkül fel tudom sorolni, az ő leszármazottjaik... nos, csöppet már nagyobb koncentrációt igényel, és még csak azt sem mondhatnám, hogy mindnyájukkal találkoztam volna. Igen, igen... még mindig keresem a legmegfelelőbb utódot, aki átvehetné a helyemet, és ezen elmélyült munkám közepette üti meg a fülem egy közeledő autó zaja. Érzékelem az idegeneket, ahogy azt is, hogy egyikük vérfarkas, de nagy jelentőséget nem kerítek neki - mielőtt ide költöztem volna, a hely temetkezési vállalkozásként üzemelt, s habár már felszámoltam, sokan még mindig abban a téves hitben élnek, hogy az működik e falak között. Nos, nem. Amikor azonban úgy tűnik, nemigen akarnak távozni, kelletlenül tekerem fel a tekercset, lehelyezve mellé a tollat az asztalra, hogy megnézzem, mit keresnek még mindig itt?! - Örvendek, Dr. Sharma. - feleltem lényegre törően, miután ajtót nyitottam, a bentebb invitálás azonban egyelőre elmaradt, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a férfi neve iránt érdeklődjek. Úgy sem maradnak sokáig, nem igaz? - Megtudhatnám, hogy mi járatban vannak errefelé? Mint azt láthatják, az egykoron itt üzemelő temetkezési vállalkozás már hónapokkal ezelőtt megszűnt létezni. - világosítottam fel őket, még a táblákat is eltakarítottam, tiszta hangulatromboló volt az a sok fekete meg a feszületek. Ha még valami vallási fanatikus lennék... nem. Akkor sem éreztem volna jobban magam tőlük. - Látom, nem saját autóval érkeztek, így hát... ha gondolják, örömmel hívok egy taxit önöknek. - kutatott a tekintetem valami jármű után, de hiába... úgy tűnik, más hozta el őket.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Mikor újra találkoztunk, éreztem Madin, hogy nem vágja a szitut. Én meg nem magyaráztam túl. Nem tudtam jönni, kész. Megértette. Túlságosan is megértő, emiatt még meg fogja szívni. Sőt emiatt szívott egész életében, tuti. Na majd ha kezelésbe veszem... - Utoljára mondom el: mert kell a hivatalosság. Papír, baszd meg. Érzésre nem lehet ilyet alapozni. Én is vágom, hogy mi van és összeraktam a dolgokat. Még hintáztattam is, mert meg akartam élni, hogy ő az. A gyerek. De most zsarusat játszunk, kell a bizonyíték. Remélem, nem lesz túl sok hülye kérdése, mert még a végén megint befosatom. Múltkor se sírt, csak halálfélelme volt. Az is egy fajta erő, hogy kibírta és nem rohant el. De nem az igazi. Na szóval... Érzem rajta, hogy kéne a támasz, de nem meri kérni. Így hát jól rámarkolok a kezére, nem fájóan, de határozottan. Mintha nem is kéne az a kurva papír... - Nézd már meg, baszd meg! Ide ki jár szerinted? Pfháhh, azt az aggódást. Vérfarkaséknál megy a titoktartás és valami sunyiság itt is van, szóval nem, nem félek, hogy sorba kell állni. Idejöttünk, megcsináltatjuk, kifizetem, elhúzunk a picsába. Sima ügy. De mi van már? Kitartóan dörömbölök. A nőstény szarik ránk és ez nem tetszik. Ha híre van, jöjjön ki! Amikor meglátom, végigmérem. Először szemmel, aztán energiákkal is. Derékig pajzsban állok, szóval ezt-azt érezhetek, ha engedi. Levizsgálom, hogy vágjam, ki a fasz ez. - Üdv, Achilles Kilpatrick vagyok. Ha már hivatalosat akarok, hivatalosan mutatkozom be. Először. Nem túl barátságos a bige. Fejbeverni ettől nem fogom. Még. Hagyok neki időt, meg különben is nő. Még ha erős is. - Kell a francnak koporsó! Amit a gyerek mond, azt akarjuk. Apasági tesztet, hogy tényleg én csináltam-e. Úgy szólok, mint aki biztos a dolgában, de mégis kell a papír. A "gyerek". Ja, hát az. Hozzám képest minden ember az. - Úgy hallottuk, maga meg tudja csinálni. Lóvé van, szóval nem, nem megyünk el - mondom morcosan, szemöldökömet ráncolva. Haljak meg, el akart zavarni! Hú, baszd meg, ha ezt erőlteti, akkor eljár a kezem. Remélem, megkapjuk, amiért jöttünk. Gondolatban ráerősítek azért, hogy vágja, mi a szarért jöttünk hozzá és nem máshoz: ~Mindenhol heteket váratnának, meg vágja, a fajtánk nem vágyik akárki keze alá. Magáról jókat hallottam. Akkor is, ha horrorházban melózik...~ Ennyire szépeket rég mondtam, de tényleg jó a híre. Csak ne kelljen a bókok után a jobban ismert énemet megmutatni. Valami egzotikus csaj ez, talán indiai. Fain, királyul is néz ki, de most nem ezzel fogok foglalkozni. Ő dolgozzon, én fizetek. Madison meg... Megnyugszik.
Ajkaim elváltak egymástól, de hang igazából nem jött már ki rajta, csak bólintottam arra, amit mondott. Kár lett volna szavakat pazarolni most, amikor egyértelmű volt, hogy nem kíváncsi rá. Sose tagadtam, hogy képes vagyok tőle félni, megijedni, de ennek ellenére se futottam volna el.. Miért tennék ilyet? Végre megtaláltam az édesapámat, megismerni szeretném, de sokszor úgy érzem, hogy késő, de még se adom fel. Lehet, hogy nem erővel küzdök, lehet, hogy nem csúnya szavakkal, hanem a szívemmel küzdök, de attól még küzdök, még ha ő ezt nem is látja. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy „Baszd meg” az nála olyan, mint a másnál a „van” szó használata, mert lassan minden egyes megnyilvánulásában benne volt. De persze ezt se tettem szóvá, mert nem szerettem volna még inkább felhúzni őt. Lassan lépdeltem mellette, s közben inkább hagytam, hogy elmém fura játéka, vagy éppen szívem rejtett vágyai magukkal ragadjanak. Elég bizarr volt ez a hely, s sokat még Achilles se segített a dolgon. Biztos más gyermek is megfogta volna ilyen esetben édesapja kezét, de én még se mertem, mert biztos azért is harapna, netán gyengének gondolna. Én pedig azt szerettem volna, ha büszke rám, de legfőképpen azt, hogy képes megérteni és elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Hittem abban, hogy egyszer ez el fog jönni. Aztán valami megváltozott, mert egyszer csak megfogta a kezemet, mire egy kicsit összerezdültem, de végül egy apró mosollyal az arcomon pillantottam fel rá. - A holtak? – csúszott ki óvatlanul a számon a dolog, de nem csoda, ha ez hagyta el az ajkaimat a helyet látva. Persze, én igyekszem meglátni mindenben a jót, de ha ilyen helyen tényleg orvos dolgozik, akkor biztos, hogy nem lehet minden rendben vele…. De persze amikor kinyílik az ajtó, akkor egy igazán szép nő jelenik meg, s be is mutatkozik. Viszont nem igazán akar velünk foglalkozni, hiába mondtam bármit is, így én nem is akarom erőltetni. Biztos tévesen helyre jöttük. Kicsit talán meg is rántom apu kezét, hogy inkább menjünk, de persze ő ezt se tudja annyiban hagyni, így beszélni és beszélni kezd. Szeretném leállítani, de még se megy. Egyszerűen még lenne mit csiszolni a stílusán és a kedvességén, de majd idővel talán mind a ketten változni fogunk, viszont van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha én hallgatok. Lassan meg is próbálom a kezemet kiszabadítani és egy-két lépést inkább hátrébb állok. Jobb lesz, ha ezt ők megbeszélik, én meg addig úgy teszek, mintha ez a hely annyira fantasztikus lenne, hogy teljesen sikerült elvarázsolnia, pedig inkább bizarr volt, mint szívet melengető.
- Apasági tesztet...? - bukik ki belőlem a nem túl kedves reakció, ahogy végigmérem őket. Apasági tesztet... ez most valami vicc? Oké, értem én, hogy a géneknél átugorhatnak egy generációt az öröklött vonások, de ha emellé még az anyjára is hasonlít a leányzó... nos, sok esélyt akkor sem adok a dolognak. Ha éppenséggel nem tudós lennék, még azt mondanám, hogy csodák meg véletlenek léteznek, de így... nem. - Nocsak, ez kezd roppant érdekes lenni. Tulajdonképpen kitől is hallották? - szegeztem nekik a kérdést karba tett kézzel, mert hiába van orvosi diplomám, és dolgoztam orvosként, gyógyítóként, jelen helyzetben mint biológus kutató vagyok a városban, így hivatalos úton nem is igazán vezethetnek hozzám a szálak. Ami pedig a nem hivatalos utat illeti, mióta Fairbanksben vagyok, csak egyvalaki keresett meg ilyen genetikai jellegű megbízással, az öcsém, Tipvigut, róla pedig nem feltételezem, hogy kiadná a titkomat idegeneknek. Ha pedig nem ő... akkor csak a lánya jut eszembe, mint lehetséges magyarázat. Kíváncsi vagyok, egybevág-e azzal, amivel a kedves vendégeim állnak elő, mert azt már most garantálom, hogy amíg nem tudom meg, ki irányította ide őket, addig innen egy tapodtat se mozdulok tovább. - Rendben, abban nem tévednek, hogy el tudom végezni a vizsgálatot, és legkésőbb egy napon belül eredményt is tudok felmutatni. - közlöm a tényeket velük ha megtudom, mi szél fújta erre őket - De ha azt hiszi, ez az egész csupán a pénzről szól, akkor nagyon téved. - szűkülnek össze a szemeim, szigorúságot sugározva, mellé még a pajzsomat is leengedem annyit, hogy a kommunikáción kívül a majd' 400-asnak feltüntetett korom is érezhető legyen számára, ahogy az is, hogy ha azt hiszi, kettőnk közül ő itt a főnök, nagyon is téved. Nem érzek felőle falkaszagot, ő sem érezhet rajtam, így aztán a falkától függetlenül intézhetjük a dolgainkat, másnak nem igazán akad beleszólása, de tekintve, hogy ő keresett fel engem szívességért, elvárom tőle azt is, hogy beszéljen - és valamilyen szinten viselkedjen is, ellenkező esetben ne csodálkozzon, ha csúnya vége lesz a találkozásunknak. Milyen kár lenne érte! ~ Tisztában vagyok vele, ettől függetlenül még mindig érdekelne, hogy kitől, és miket hallottak? ~ - kérdezek vissza hajthatatlanul, elengedve a horrorházas megjegyzést a fülem mellett. Pedig még nem is jártak bent... Mindenesetre, ha eljutunk addig, hogy kibökje valamelyikük, honnan tudnak egyáltalán rólam úgy, hogy sosem találkoztunk korábban, intek nekik, hogy kövessenek... majd mutatom az utat, egyenesen a laboromba.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Már megint remegnek a lábai, de azért még áll rajtuk. Nem tudja ez a csaj, mit akar. Rohadtul utálnia kéne és itt hagyni, erre másodszor találkozunk. Mégiscsak tud valamit. Ja, csak nem eleget. Szabadság kell neki. Majd én megmutatom, mi az! - Höhöhöhö! Na, ez jó volt! Kevés viccen tudok igazán röhögni, de most elképzeltem pár vérző, bűzlő hullát, ahogy szétesnek, de tántorognak. Mondjuk az áldozataim. Széthasogatva, agyon verve. És itt járkálnak. Heh, ez jó poén volt. Pedig fosva adta elő, baszki. Én nem akadok ki azon, hogy itt melózik egy doki. A farkasoknak kell a rejtőzködés. Madi ezt persze nem tudja. Én nem is pletyizném ki neki. Leélhet úgy egy életet, hogy nem lát engem bundában. Kölykömmé biztos nem akarom tenni, mert annyira azért még nem becsülöm, szóval ennyi. Ja. Majd megdöglik, mint ember. Egyszer mindenki kinyúlik. - Azt, baszki. Jól hallotta. Süket nem lehet, szóval ez gúnyolódás, azt meg kurvára nem csípem. Csinálja, amiért fizetik. Nem leszek fukar. Madison is basztat, vergődik, mint egy partra vetett ponty. Menekülne és engem is rántana. A kezem szorításából csak úgy szabadul, ha csuklóból lefűrészeli a karját, szóval neeem, nem futhat el. - Maradj már, baszd meg, hát görcsöd van vagy mi? Kriptahangulat, de azért ne rángassa az ideg, bassza meg a jegesmedve! És főleg ne akarjon engem irányítani! A doki néni láthatja, hogy nálam kötőszavak ezek és ilyen vagyok a gyerekkel is. Kötve hiszem, hogy negatív papírt adna. Fejemmel Madi felé intek. A kérdése jogos, mert nyilván azért jött a világ végére, hogy ne zaklassák. - Madi, ki köhögte ki, halljuk? Nem mondta meg, én meg szartam rá. Ez a doki néni kibaszottul nem örül nekünk. Hú, baszd meg, nem tudom, hová jutunk. Ha sokáig kekeckedik, szájbabaszom. Nőstény, de elbírja. Lecsekkolom, hány éves lehet, milyen vérvonal, stb. Nem gyenge, az tuti. - Fasza - vágok közbe elégedetten torz mosollyal, mikor ecseteli, hogy meg tudja csinálni. - Akkor miről? Nekem ne papoljon itt szép beszédről, mert az kurvára nem érdekel. Áhá, már 4 évszázadot látott. Nem baj, akkor se veszek vissza. Kóbor a kóborral. Mi a faszt tiszteljek rajta? Semmit nem mutatott, csak hogy befosatja, ha jön hozzá valaki. Piha... ~Mert akkora nagy szarban van? Nem vadászni jöttem, nem beköpni, hanem azért, amit mondtam. Elég vén már, hogy rájöjjön, ha kamuzok.~ Madi mondott, amit mondott. Ha kussolt, megrántom a kezét, hogy nyögje már ki, ne szarozzon. Faszom, a küszöbön baszakodunk? Ha bemehetünk, megyek és húzom a gyereket, egyébként meg újra beszólok úgy, hogy a szemébe nézek, de úgy, mint hóhér a halálra ítéltnek: - Ki vele, Madison, különben szart se ér, hogy ide jöttünk, baszd meg!
Nagyon nem akartam itt lenni, egyszerűen csak volt valami rémisztő és taszító ebben a helyben. S ezen igazán Papító se segített. Még mindig olyan volt, mint első találkozáskor. Lehet, hogy megfogta a kezemet, de még se éreztem magam úgy, mint aki teljes mértékben biztonságban vagy, akinek a félelmét és kételyeit megértik. Egyszerűen megtette, de abban már nem voltam biztos, hogy azért mert ezzel akarna belém erőt önteni, vagy mert egy apa ezt tenné. Mintha csak megtette volna, mert meg kell tenni és semmi több. Nem sokat beszélek, hiszen még is mit mondhatnék? Egy aprócska porszemnek érzem magam itt, s semmi többnek, de aztán egy-két szó elhagyja ajkaimat, mire ő nevetésben tör ki. Legalább tudtam valami olyat mondani, ami elnyerte tetszését. Talán találkozásunk óta most először. El akarok menni, intézzék ők. Hagyok itt hajat, vagy vért, vagy ami kell, de én menni szeretnék. Hiába tűnik egyszerre ijesztőnek a nő és barátságosnak, akkor se szívesen maradnék ezen a helyen. S meg is próbálok ez ellen tenni, de persze a kezemet nem tudom kiszabadítani. Sőt, helyette újabb kedves szavakat kapok, mire kicsit ijedten rezdülök össze, majd lesütöm a szemeimet. Nem mondok semmit se, hiszen mi értelme lenne? Ő nem enged szabadulni. Az se kizárt, hogy kicsit talán erősebb is lett apu fogása, mintha csak attól tartana, hogy elillanok…. Bármennyire is szeretném, nem tudom megtenni… Sietve rázom meg a fejemet nemlegesen, mert nem fogom elmondani. S még az se érdekel, hogy a szőke tincseim jó ideig táncolnak a fejrázás miatt. Nem, azt már nem. Senkit se akarok bajba sodorni. Főleg egy kriptában élő nő kezei közé nem szeretném jutatni azt, akitől megtudtam. S még Papító nézésétől se ijedek meg. Most nem! Nem fogom elárulni, emellett kitartok. Így újra inkább csak a nőre sandítok, majd pedig a környezetet kezdem el figyelni, mintha nem is a válaszomra várnának. Beszéljék meg ők. Én el akarok innét menni, nem volt éppen jó ötlet idejönni. Ijesztő ez az egész hely. Még a nem létező szőrszálaim is felállnak. Hallgatom amit beszélnek, miközben azért fohászkodom, hogy minél hamarabb eltűnhessek innét. Beszélgetés tovább folyik, úgy nézik egymást, mint akik mindjárt felfalják a másikat, vagy mint akik egy-egy pillantással beszélgetnek, de nem igazán érdekel. Csak legyen már vége, de persze nem lehet elfelejteni a korábbi kérdést. - Ouch, ez fáj! – szólalok meg egy kisebb sziszegés keretében, hiszen tényleg fájt, ahogyan megrázott és rászorított a kezemre. Ismét megpróbálom elhúzni a kezemet, mielőtt esetleg túlzottan dühös lenne Papító – de valószínűleg eléggé kevés sikerrel -, végül egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat és a nőre pillantok. – Nem fogom elmondani, hogy kimondta el, mert nem akarok senkit se bajba sodorni. De Ön is bevallotta, hogy tud apasági tesztet csinálni, így miért lényeges az, hogy kinek köszönhetően vagyunk itt? – kérdeztem a nőtől barátságosan és gyermeki bűbájjal. Az, ami általában mindig jellemez engem. De most inkább volt bennem egy kisebb félelem, de ennek ellenére nem állt szándékomban tágítani ettől a dologtól, hogy nem fogom elárulni. Néha erősnek kell lenni és talán most se árt… Ha pedig időközben bemehettünk, akkor követtem a nagyokat és reménykedtem, hogy belül legalább jobban fog kinézni a hely, mint kívülről….
Minden szó nélkül figyelem a kis párost, és bár egyelőre még nem adok hangot neki, de a figyelmemet nem kerüli el a lány reakciója, az, ahogy az „apja” mozdulataira, szavaira rezzen össze. Csak várok türelmesen, hogy elárulja végül, honnan is szerezték meg a címemet, nem úgy néz ki, mint akit különösebb nehézség lenne megtörni, vagy kikényszeríteni belőle az információt, de meghagyom a kedves papának eme megtisztelő szerepet. Már ha tényleg az ő lánya... - Az maradjon inkább az én magánügyem. - felelem kurtán, elvégre eszem ágában sincs az orrára kötni vérvonal-alapítói létemet, anélkül meg hirtelen nem jut eszembe, milyen kamutörténettel állhatnék elő, amivel meggyőzhetnék egy ilyen fajta embert. ~ Ennyi idősen, gondolom nem kell kiselőadást tartanom abból, hogy attól, hogy most nem veszérel senkit ilyen szándék, később még akarva-akaratlanul is elárulhatja magát olyan előtt, aki mondjuk épp engem keres?~ – vonom fel a szemöldököm, miközben a szememben felcsillan a szigorúság - ~ Ha megtudom, hogy bármelyikük... bárkinek is akár csak egy említést tett arról, hogy itt jártak, nálam... ~ - hagytam nyitva a mondat végét szánt szándékkal, mert lehet, hogy nagyjából magával egykorúnak hisz engem, de elhiheti, ha kiderült, hogy eljárt a szájuk, ahogy korábban másnak is, úgy annak nem lesz szép vége, akármelyik testvérem vérvonalához is tartozzon. Végül azonban csak intek nekik, a feltételeket tisztáztuk, a fizetségről meg majd szót ejtünk később, amúgy sem a pénzére pályázok, ó, koránt sem... hisz ennyi évszázad alatt szép kis vagyont halmoztam fel, és vannak sokkal értékesebb dolgok is, amiket nem pénzért kap meg az ember, jómagam sokkalta jobban szeretem ezeket. - Engedje el a lányt. Már nem kislány, van annyi esze, hogy nem fog szökéssel próbálkozni. Igazam van?- szóltam rá erélyesen a férfira, ahogy a szőkeség hangot adott a fájdalmának, mert ha valamit, hát azt nehezen viseltem, ha bárki, szülő létére ennyire méltatlanul viselkedik a gyermekével. Még ha nem is az övé, bár úgy tűnik, nagyon biztosak benne... Közben Madisonra is vetettem egy pillantást, hisz hiába volt egy kérés köntösébe öltöztetve az utasításom, azt akartam, hogy tudja – ha ostoba gyermek módjára csak tovább nehezíti a dolgunkat, akkor azzal csak a saját dolgát nehezíti. Akarva-akaratlanul is felébred a bennem szunnyadó anyatigris, az a felem, aki mindig is szeretett volna anyává válni, de a sors fintorának köszönhetően sohasem adhatott életet vér szerinti leszármazottjának. - Honnan derült fény a lehetséges rokoni kapcsolatra, ha érdeklődhetek? - szólaltam meg, miközben lassan megérkeztünk a saját kis laboromba, ahol elsősorban a növényekkel kapcsolatos kutatásaimat szoktam végezni, de hát a DNS az DNS, az emberekét is hasonlóképp tudom tanulmányozni, mint a fotoszintetizáló élőlényekét. Ha eljutottunk eddig úgy, hogy nem próbált meg a férfi a nyakamnak ugrani, akkor csak szótlanul intek nekik, hogy foglaljanak helyet egy-egy széken, miközben én nekilátok, hogy előkészítsem a szükséges felszereléseket.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ezt az izgó-mozgót! Tele a tanga, érezni rajta. Elszökni nem fog, mert nem hagyom. Nem semmi a hely, emberként tényleg parás. Itt él egy doki, holtak között. Ahol égetik őket. Bűzlik a haláltól az egész, vágom én. - Akkor meg minek pendítette meg? Faszom már a kényes kezébe! Ez se tudja, mit akar. Nem a pénz, hanem más, fontos, hogy más, de el nem mondja. Csinálja, amiért jöttünk, akkor megbocsátom, azt szevasz. Madire meg úgy nézek, mint egy igazi sorozatgyilkos. - Mi a fasztól félsz? Hogy a bige feldarabolja és idehozza megsütni? Szerinted ajánlaná, ha ilyen lenne? Tőlem féljen, ne attól, hogy mi lesz, ha beszél. Épp az a lényeg, hogy fájjon. Még rá is erősítek, de még nem töröm el a kezét. Csak a feladásig akarom fokozni a fájdalmat, elég az. Vicsorgok is rá, mintha ugrani készülnék. Közben a doktornőnek is felelek. Éles a nyelve... ~Ennyi idősen még fosnia kell...szar ügy. Kussolunk, most mondtam.~ Amúgy meg jöjjön csak! A vizsgálat után még szívesen elkapom egy bunyóra is, aztán megmutatom, kivel van dolga. ~A lányomat meg ne fenyegesse! Fejbebaszom én, ha kell. És döntse már el, mit akar, kinyírni, akitől tudjuk, hogy maga létezik vagy csinálni a melót?~ Most már leszarom az egészet és lehet, hogy jobb is, ha Madi kussol. A nő feladta, akkor meg csináljuk. Ha ekkora a titok, kideríti ő, honnan tudtuk meg. Nem lehet sok ismeretsége. - Azt majd én eldöntöm, puncikám. Nem kell pótanya, szerepet tévesztett a nőci. Egyiküknek se parancsol! Eszem ágában sincs elengedni Madisont. Ránézek úgy, hogy ne legyen kedve elszökni. Már nem szorítom fájdalmasan, de szabadulni se hagyom. Jobb, ha jön, mint ha húzom, mert örökké nem lehet ezt csinálni. Az erőnek itt a helye, muszáj. Egyszerűen muszáj. - Egy ékszerről. Az anyjától örökölte, én meg emlékeztem rá. Állítólag nem dugott túl sokat. Leszarom, ha Madi feje ég a fogalmazástól. Ez a lényeg. ~Megáldott cucc, az energiái eltéveszthetetlenek voltak.~súgom fejben a nőnek, hogy értse és ne kötözködjön. A folyosón én is szétnézek. Nem jártam még kremóban, csak küldtem oda arcokat. Brutál hely. Tömény halottérzés. Nem élnék itt. Egyszerűen jobb egy faház az erdő szélén vagy a sivatag, mint a tömör beton vagy mi a faszom ez. A labor viszont nem semmi.Miután az ajtó csukva, elengedem Madit. Nem ülök le, inkább járkálok hátratett kézzel, mint a seregben a katonák előtt. Büszke mellkassal. Fingom nincs, mik ezek, de bonyolult az egész. Biztos érti a dolgát. Belenézek pár papírba, hogy mivel is foglalkozik. - Rénszarvaszuzmó? - olvasom fel meglepődve, mexikói akcentussal a spanyol nyelvű feljegyzést. Világlátott nő, egy rakás nyelven ír és olvas. Nem semmi, ezt még a mi fajtánkból is kevesen művelik. Nőtt a szememben egy kicsit, bár a stílusa az még mindig... - Növények, emberek, mindenfélét kutat? - kérdezem kíváncsian ránézve. DNS-teszt. Megint valami újban veszek részt. Haladok a korral, piha. Madi felé intek a fejemmel, hogy üljön le nyugodtan, ha még nem tette meg. Odasétálok mögé és a vállaira teszem a kezemet. Lazán nyugtatom őket a lányomon. Mindjárt kész és aztán még kis idő, amíg megtudjuk a tutit. - Na? Készen állsz? Hogy mi mindent jelent ez az egész, azzal majd később foglalkozunk. Előbb egy jó ezüsttű nekem, meg sima Madinek. Gondolom, a vérünkből szedi ki a DNS-t vagy tudja faszom, csak legyen meg.
Lehet, hogy elmúltam 20 is, de jelenhelyzetben olyan aprónak éreztem magamat, mint már régóta nem. Egyszerű gyereknek éreztem magamat, aki hirtelen azt se tudta, hogy kitől féljen inkább. A nőtől, aki egy eléggé bizarr helyen dolgozik és nem tűnt első pillantásban se olyannak, akihez egy gyermek szívesen bújna, vagy inkább apámtól, aki még mindig képes volt a frászt hozni rám. - Én egy ilyet szóval se mondtam. Egyszerűen csak valaki elárulta nekem, én pedig nem leszek spicli, hogy valakinek a bizalmával visszaéljek. Tudom tartani a számat. – jegyeztem meg kicsit makacsul, még ha legbelül úgy is remegtem, mint a falevelek egy erősebb szélben, miközben attól tartanak, hogy valamelyik pillanatban esetleg le is tépheti őket a szellő és messzire repítheti őket. Nem fogok senkinek se ártani és kész! Ezek után meg komolyan úgy vizslatják egymást, mintha éppen azon morfondíroznának, hogy egymásnak essenek-e, esetleg valamelyikükből vacsora legyen vagy ne. De az se kizárt, hogy már én képzelődöm ebben a fura és eléggé dermesztő, akarom mondani ijesztő helyzetben. Aztán a nő szavai meglepnek, amikor hangot adok annak, hogy nem éppen gyengéd velem Achilles. Egy pillanatra talán még hitetlenkedve is nézek a nőre, majd amikor megszólal apu, akkor csak megforgatom a szemeimet. - Köszönöm! – pillantok a nőre, hiszen ennyivel azért tartozom a próbálkozásaiért, de szerintem aput, ha beíratnánk illemtanórára is, akkor a tanár is hamarabb mondana fel, mint ő megváltozna valamennyire. Bár ki tudja, lehet, hogy tévedek. Bár… Na, jó inkább ebbe ne menjünk bele még gondolatterén se, mert a végén megfájdul a fejem. – S miért akarnék megszökni? – pillantok érthetetlenül, mert eszem ágában se volt megszökni, se arról pletykálkodni, hogy mennyire egy ijesztő helyen voltunk. Mármint egy olyan helyen, ahonnan szerintem még a holtak is sikítva menekülnének… Mielőtt pedig az újabb kérdésre válaszolhatnék Papító megelőz, de azért egy sóhaj elhagyja az ajkaimat. - Édesanyám meghalt, amikor életet adott nekem és ezeket az ékszereket hagyta rám. Ő pedig felismerte őket. – pontosítok kicsit a dolgon és próbálok nem fennakadni azon, ahogyan fogalmazott. Tényleg ki fogunk mi valaha jönni? Amikor pedig a kezem kiszabadul a fogságból, akkor kicsit arrébb lépek, s lassan pillantok körbe a helységben, miközben összefogom magam előtt a karomat. Nem akarok beleszólni a nagyok dolgába, így csak távolról figyelem az eseményeket. Próbálok láthatatlan lenni, de ennek ellenére egy idő után megállapodik a pillantásom az orvoson. Figyelem őt, arcának minden vonását, hiszen nem hétköznapi szépséggel áldotta meg őt a sors, de ennek ellenére szerintem gyönyörű és van benne valami, de nem tudom, hogy mi az. Hamarosan pedig az egyik széken foglalok helyet. - Igen, készen vagyok. S pontosan mit is fog csinálni? – pillantok végül a nőre, hiszen tényleg érdekel, hogy mi is fog történni. Vesz egy kis vért, aztán majd analizálja és ennyi? Hmmm, nem is tűnik annyira vészesnek, legalábbis eddig nem voltam sose rosszul a tűktől, remélem most se lesz gond.
Épp csak megrezzen a tekintetem a férfi visszavágására, és ha szemmel ölni tudnék, már halott lenne, de... szerencséjére ilyen különleges képességgel nem rendelkezek. Annyiban is hagyom a titoktartással kapcsolatos megyjegyzését, de az biztos, hogy csak egyszer járjon el a szájuk, és többet sem fog. Mert vagy egy sem fog élni azok közül, akik tudnak róla, vagy gondoskodok róla, hogy képtelenek legyenek a kommunikációra. ~ Nem töltheti el különösebb örömmel a létezésének ténye, tekintve, hogy viselkedik és beszél vele. ~ - állapítom meg a nyilvánvalót, miközben vezetem őket a folyosón, befelé a kis laboromba. - Látszik rajtad, mennyire zavarban vagy. A helytől, tőlem, apád viselkedésétől. - közlöm nyíltan a lánnyal, miért nézem ki belőle, hogy szökne. A félelem nagy úr. - Részvétem az édesanyja miatt. - még ha nem is tegnap volt, az ok pedig, hogy a lánynak címezem a szavakat és nem a feltételezhető apjának, annak oka egyszerű – ha valóban ő az apa, valószínűleg akkor is csak egy éjszakás ismeretségről lehetett szó. Pénz híján ékszerrel fizetni divat volt már a korábbi évszázadokban is, nincs abban semmi meglepő, hogy a magunkfajta nehezen vetkőzi le a régi szokásokat. - Az is. De méltányolnám, ha nem kutakodna a kutatási anyagaimban. Különben odakint is megvárhatja a vizsgálat végét. - fel sem nézve a munkámból, szintén spanyolul felelve a férfi szavaira - Jelenleg elsősorban növényeket, de korábban orvosként dolgoztam. Genetika, pszichológia... - ismertettem vele a két legutóbbi szakterületet, amiben mélyebben elmerültem az orvostudomány keretein belül. A többinek nem sok értelme lett volna, puszta időpazarlás, tekintve, hogy a képességemmel tökéletesebben gyógyítok, mint bármelyik orvos. - Először is, kitöltünk egy űrlapot, ami a vizsgálathoz szükséges. Először is szeretném elkérni egy személyes iratukat az adatok végett, aztán pedig néhány egyszerű kérdésre kell válaszolniuk, hogy eldöntsem, melyik vizsgálati módot válasszuk. A DNS-ünk teljesen egyéni, a két szülőnktől kapott keveréke, így az apától örökölt részt fogom összehasonlítani az övével. Ha ezzel megvagyunk és a mintákat is levettem, akkor pár napon belül eredménnyel is tudok szolgálni Önöknek. - magyaráztam, legalábbis kórházaknál az átlag várakozási idő 10 munkanap, gyorsított eljárással 5 nap. De tekintve, hogy én nem kórház vagyok - Vagy megvárhatják akár most is az eredményt, tekintve, hogy elég... eltérő génállománnyal rendelkeznek, szerintem pár órán belül is tudok biztosat mondani. Ha nem igényelnek külön kisregényt, amiben ismertetem a vizsgálat menetét, eredményét, etcetera, etcetera. - villantottam fel egy másik lehetséges opciót is, ez esetben szóban, folyamatosan tudom őket tájékoztatni az esetleges egyezésekről, eltérésekről. - Nos? Ha még mindig szeretnénk, akkor akár kezdhetünk is. - közöltem, majd amennyiben igen, úgy nyújtottam is a kezem az irataikért. [/color]- ha már ők kinyomozták az ittlétem, azt hiszem, ez a minimum, nem mint ha a magunk fajtáknak annyira bonyolult lenne egy esetleges iratcsere.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Egy pillanatig az jut eszembe, hogy Madison ebből mit ért? Nézzük egymást és egyre dühösebbek vagyunk. Baszki, szart se ért. Ezt az indiai pinát egyszer még elkapom, mert kíváncsi vagyok, ereje is van-e akkora, mint arca. ~Látszik, hogy nő, nem érti, milyen az, hogy véletlenül csinált egy gyereket.~ Mi a fasznak örülnék? Becsúszott egy gyerek. Hát bassza meg! Ennyi. Kurvára nem örülök, de megtalálom a megoldást és a helyemet. Mert férfi vagyok. Félrebaszok, de meg is oldom. Az kibaszottul nem tetszik, hogy ellenem hergeli a gyereket. A nőre már csak ránézek, aztán Madire. - Ha fosol, nekem szóljál! Csak hogy tudja, ki a főnök. Nem a dokinéni. Kurvára nem. Madison azért oldódik, egész kezd megbékélni a hellyel. Tudom, hogy a muter érzékeny téma, de nekem még mindig az, akit egyszer megnyomtam. A pontosítás belefér, leszarom, tőlem meséljen. Én a lényeget mondtam el. - Viccel? Kínai az egész! Hogy én kutakodok! Nagy koponya lehet ez a bige. Nem hétköznapi orvos. A fejekben turkál, meg a testnek a legapróbb részecskéiben. Full titokban. Mi a faszt kotyvaszthat itt, nem tudom, de lehet, hogy számít. Kussolok, megígértem, de majd tudni akarom, még miről is. - Ja, oké. Madi, minden rendben lesz. Komolyan nézek a lányomra és bólintok. A zsebembe nyúlok, tárca elő, szép kis marhabőr barna színben. Előkaparom, ami kell és odaadom. Nincs értelme, hogy átbasszon. Nem érzem rajta és logika se lenne benne. - Plusz lóvéért kicsit hamarabb? A legjobb helyen is 1 hetet mondtak, volt, ahol annyit kellett volna várni, hogy egyáltalán bemehessünk vizsgálatra, szóval ez se rossz. De ha lúd, legyen kövér. Fizetek én, csak iparkodjon! - Fontos tudnunk, hogy mi is a dörgés. Igaz? - nézek először a nőstényre, aztán Madisonra. Értelmes magyarázatot elfogadok, ha idő kell a cuccnak, stb. De ne vakargassa magát, inkább csinálja, ha lehet. Amit hozzátesz, az már jobban tetszik. El is vigyorodom úgy, ahogy szoktam. Jyotsana biztos nem szarik be tőle. - Kell a fasznak a novella! Megvárjuk, köszönjük! Madire nézek és megint bólintok. Megrázom a vállánál fogva kicsit, magamhoz húzom. Nagy dolog lesz ez. Kijelenteni, hogy apa vagyok. Az övé. Onnantól nincs megállás. Mindent el kell mondania, mert az életem része lett és megvédem, támogatom, kihozom a szargödörből. A férje kezdhet koporsóra gyűjteni... - Hajrá, csináljuk! A kabátomat ledobom, ahova lehet. Szék hátára, asztalra, fogasra. Ha nagyon nincs semmi, akkor a földre. Ingujj feltűr és várom az ezüsttűt. Madisonra pedig figyelni fogok. Nem tudom, mennyire bírja. Ha elájul, nem koppanhat, el fogom kapni. Az iratokba azért még belesasolok, hátha elcsípek valami érdekeset. Genetika... Komoly dolgok mennek itt a kremóban. Ki hitte volna? ~Hogy találta ezt a helyet? Kibaszott jó búvóhely, főleg titkos kutatásokra.~ Nekem nem odú kell majd, csak hely, de ha mond pár tippet a városról, azt meghallgatom. Túlestünk a kezdeti nehézségeken, talán már tudunk normálisan dumálni.
- Tekintve, hogy nem éppen egy megszokott orvosi rendelőről van szó, így szerintem érthető, hogy nem túlzottan bizalomgerjesztő ez az egész. – jegyzem meg könnyedén. Mindig is őszinte voltam, s ez most se fog megváltozni. Tény, hogy szívesen elfutnék, de még se tehetem meg. Nem lehetek ennyire gyenge, hiszen eddig se futottam el semmi elől se, vagyis egyszer de és annak köszönhetően ismertem meg valakit gyerekként, de akkor még csak picike voltam. - Magát meg nem ismerem, a másik meg szerintem nem kell részleteznem. – jegyzem meg az utóbbit eléggé halkan, mert tuti eme választól repesni apa, de hát ez van. Nem éppen plüssmedve kinézete van és még ez a maszk se segít a helyzeten. Nem értem, hogy minek kell viselnie, de felőlem legyen. Édesapám szavait meg egyszerűen figyelmen kívül hagyok, mert nem akarok még több zűrt, s ha őszinte vagyok legszívesebben Lilianne-nek szólnék, ha valami baj van, vagy valamitől félek, mint itt bárkinek, de nincs itt, így mondhatni magamra maradtam és nem lesz semmi baj, vagyis remélem. A nő szavai meglepnek, hiszen nem nézném harmincnál többnek, de az orvosoknál sose lehet tudni, meg mindig vannak zsenik, akik hamarabb elvégeznek valamit. Meg ez a visszavonulás se teljesen értem, mármint hogy miért váltott, de inkább úgy ítélem meg, hogy nem teszem szóvá. A hallgatásból nem lehet baj. Miközben hallgattam a doktornőt sietve kezdtem el a táskámban kutakodni és hamarosan meg is lett a pénztárcám, majd elővettem belőle a személyimet és átadtam a nőnek, ha az jó volt, ha nem, akkor kerestem olyan iratot, amit mondott, hiszen minden nálam volt, ami egy dokihoz kelhet, meg am úgyis szerettem magamnál hordani őket. Legalább egy kisebb biztonságérzetet adtak, hogy bármikor elmehetek, ha úgy adódik a dolog, hiszen ezekkel még jegyet is tudnék venni. Kifosztom a bankszámlámat és mindennek pát intenék, de még se voltam sose képes, mintha eddig reménykedtem volna abban, hogy a férjem meg fog változni, de eddig nem sok biztató jele volt ennek. Egyedül Lilianne volt az, aki felé elkezdtem igazán megnyílni és bíztam is benne, de magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan miért. - Egyetértek vele, nem kell bővebb kifejtés, elég lesz az egyszerű és gyorsabb. Illetve köszönjük, hogy vállalja ennek az elvégzését annak ellenére, hogy hívatlanul állítottunk be. – jegyzem meg egy kisebb mosoly keretében, hiszen ez a legkevesebb, hogy megköszönöm azt, hogy foglalkozik velünk és nem küldött el. Meg ha édesapámnak nem megy a jobb modor, akkor leszek én a jobbik ilyen értelemben, hiszen gyerekkoromtól kezdve megtanították nekem az illemet. Meg egy köszönömbe senki se halt még bele. - Persze, essünk túl rajta minél hamarabb. – majd lerakom a táskámat, a kabátomat is a székre, feltűröm az ingemet, majd várok arra, hogy megszúrjon. Nincs bajom a tűvel, se a vérrel, így nem tartok attól, hogy esetleg rosszul leszek, de annyira se bírnám, mint mondjuk egy orvos. Nekem is megvan a tűréshatárom, mint a legtöbb átlagembernek. - Régóta orvos? – érdeklődöm tovább, hátha sikerül egy-két dolgot megtudnom, meg annyira nem is érzem kívülállónak magamat, hiszen eddig csak a nagyok beszéltek, én pedig próbáltam tartani magamat és erősnek mutatni.
Az, hogy a lány mit fog a nonverbális jeleinkből az apjával, nem zavar különösebben, sőt... ha sokáig feszegeti az aszalt paradicsom bevándorló apja a türelmem határait, még látni is fog egyet-mást. Igaz, hogy utána akkor lesz még egy randink az őrzőkkel is, de hátha nem fajul addig a helyzet. ~ Nem, valóban nem. ~ - válaszolok nyugodt szívvel, azt meg nem kötöm az orrára, hogy nálam pont, hogy fordított a helyzet, akármennyire is szerettünk volna, nem sikerült. De mit vagyok meglepve rajta, férfi, ha beindulnak a hormonok meg a fajfenntartási ösztönök, a maradék IQ-ja is lesüllyed derékszint alá. - Mert nem is megszokott orvosi rendelő. Sőt, még csak nem is orvosi rendelő. - szögezem le Madison szavai hallatán, ha olyanra lenne szükségük, akad elég a városban, de az, hogy itt vannak nálam, azt hiszem, kellően bizonyítja a helyzet állását. - Mert ha nem az lenne, akkor bevallaná? - kérdezek vissza úgy, hogy fel sem nézek az irataimból, másrészt viszont... képzelem, hogy az. Csodálom, hogy egyáltalán a növénynevet felismerte benne. Essünk túl a pénzügyeken gyorsna, addig úgy sem nyugszik a nyughatatlan mexikói, így legalább az ő lelke hadd nyerjen némi békét. Amikor viszont rám néz, azzal kapcsolatban, hogy fontos ezt tudnia... hát, nekem aztán édes mindegy, így is nyugodtan alszom éjszakánként, vagy ha mégsem, annak nem az ő családfája az oka. - Rendben, akkor... számoljanak egy pár órával. Meglátjuk, mennyire nyilvánvaló az egyezés, annak függvénye, hogy milyen hamar végzünk. - teszem még hozzá, vagy így elnézve őket, lehet inkább arra fog kelleni az idő, hogy egyáltalán valami minimális egyezést is találjak a műszerekkel. - Nos, akkor kezdjünk. Ettek valamit az elmúlt pár órában? - kérdezek rá, ahogy végeztem a papírok kitöltésével, és az irataikat is visszaadtam. Amennyiben nem ettek, úgy csak egy vékony műanyag spatulával a nyálkahártyáról veszek DNS mintát tőlük, amennyiben igen... nos, akkor jöhetnek azok a tűk és fecskendők. Igaz, a haj is megfelelő lenne, de azzal kevésbé szeretek szöszmötölni, pepecselni vizsgálatok során. - Volt némi munkám az előző lakóikkal. Aztán szó nélkül felszívódtak, én meg sajnáltam volna visszaengedni a természetnek hódításának. Igaz, a legtitkosabb kutatásom jelenleg növényekhez kapcsolódik, - se emberkísérletek, se mutánsok, se semmi hasonló... Mily unalmas ez hétköznapi emberek számára, tudom én... - de az tagadhatatlan, hogy kellemesen nyugodt és csendes. Másra pedig nincs is szükség. - válaszolok a férfi kérdésére, legalább addig sem ő csillogtatja páratlan szókincsét, majd ahogy megvan a tőle származó DNS minta, egy kis üvegcsében el is helyezem a munkaasztalomon. Majd jöhet a leány is. - Mondhatjuk, igen. Már egészen kislány korom óta érdekelt a gyógyítás, az orvostudományok. - feleltem az ő kérdésére is, az meg éppenséggel részlet kérdés, hogy amit ő jó eséllyel 30 év körülinek tippel az életem kapcsán, az valójában van már 830 is. Ha viszont az ő mintája is megvan, akkor elő is készítem őket a vizsgálathoz, mielőtt alaposabban megvizsgálnám a gép nagyításában a DNS-ük szerkezetét. - Egyébként régóta vannak a városban? – dobok be én is egy kérdést néhány perc elmúltával, mielőtt még halálra unják magukat. Igaz, hogy előttem egy temetkezési vállalkozás működött itt, de akkor is. A patológiát kevésbé szeretem.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Mocskos mázlista! Annyiszor dug, ahányszor akarja és nem kell ilyen becsúszott lurkókkal bajlódni. Én viszont megoldom, ha már ezt csináltam. Ha már őt csináltam. Tény, hogy szép lányom lett és talán egy nap büszke is leszek rá, de ez még kurva messze van. - Van egy kurva bölcs mondás, Madison! Azt a szerelmet viszonozzuk, amit szerintünk megérdemlünk. Vagy azt a szeretetet. A dokinénivel egész puszipajtások és összefognak ellenem. Madisonnal majd megbeszélem, mit ugasson rólam, most csak ránézek gyilkos tekintettel. Mintha csak ki akarnám nyírni. Pontosan így szoktam nézni az áldozatokra is, ha kicsit felhúznak. A maszktól biztos parázik, de ha meglátná, mi van alatta, rosszabb lenne. - Ja, én vagyok James Bond. Azért vettem álarcot. Hülyeség. Elég fura kémhistória lenne az én stílusommal behatolni egy ilyen helyre és nyíltan babrálni az eredményekkel. Minden falkában vannak őrszemek, kémek, akik szeretik és jól művelik a sunyiságot, jó célért. Őket el tudom ismerni. Nem utánoznám, de tisztelem, amit nyomnak. - Király! Én is megköszöntem, csak nem emeltem ki ennyire. Nem valami piperkőc diplomata vagyok. Madi szépen simul. Szépen beszél. Illemtudó. Csak az erő hiányzik, mert ez a csajos makacsság nem az. Csírája, de még nem az. - Bassza meg, nem kellett volna? Benyomtam egy picsa nagy sonkás-gombás pizzát! Madi, miért nem mondtad? Honnan tudtam volna, hogy üres gyomorral kell jönni? Orvostudomány, geci. Aztán szart se mondanak. A viharos ábrázatom lenyugszik kicsit, ha meghallom, hogy nem dől össze a világ. Addig viszont megint égek a vágytól, hogy most már lekeverjek egy istenes pofont a gyereknek. Faszért kellett rábízni az egészet. Hülyeség. - Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál! Mint a mesében a rőzsehordó nyanya, nagy titkok tudója, aki egyedül él a rengeteg közepén. Fura hely és nem lepődnék meg, ha előtte is bundások lakták volna. Vagy legalább pszichopaták. Hogy mi a fenét lehet titkolni növényeken? Ha jobban belegondolok, azért vannak csodák. Új gabonafajok is megjelentek, ezen is lehet keresni, hatalmaskodni. Dr. Sharma nem valami nagy konszern fejének készül, mert azok nem kremó mélyén gubbasztanak, de kezdem érteni a félelmeit. Ha gondolkodom, megy ez. Saját munka, saját eredmény, ha ellopják, baszhatja. Más villog a szorgos munka gyümölcsével. - Nyugodt? Végülis... Akik itt sültek meg, azok már nem basztatják. Maximum a szellemvilágból. Fészkes fene enné meg, akkor se költöznék ide! Ahogy megy a meló, látom, hogy történik valami, érzem, hogy haladunk. Egy kicsit kezdek csillapodni. Madison is. Jön a csajos dumcsizás, amibe én máshogy szólok bele. Csak annyit, ami engem érint. Nem árt, ha a gyerek jóban van a fajtánkkal, meg amúgy is, neki bejön az ilyen értelmes elme, szóval hadd ismerkedjen. Csak vissza ne éljen vele az indiai pina, mert akkor kap a pofájára! Egyébként is megdögönyözném a szép kis arcát, ha már ilyen nagy. Nem felejtettem el, csak félretettem, mert van fontosabb. - Az Mexikóban is megy ám! Házilag, növényekkel, ha nincs más. Tudja, én rengeteg időt töltöttem az erdőben, hivatásos vadász voltam. Ha eltalált a vadkan vagy valami büdös kígyó mart meg, azonnal csinálni kellett valamit. Csendben is ülhetünk amúgy. Nem pofázok fölöslegesen, ismerem az orvosokat. Egyikből dől a szó, a másik egy szobor. Csinálja a munkáját, az a lényeg. Én meg figyelem, mert ilyet még nem láttam. Biztos tök kevesen látják. Legfeljebb válóperes párok, mikor összevesznek, hogy kitől van a gyerek. Luxus ez, ritkaság. És egész érdekes! - Nemrég jöttem át Anchorage-ból. Amúgy echte mexikói vagyok. Aztán úgy éreztem, az az ország már ugyanaz. Legyen a fiataloké, én meg hűvösebb helyet keresek, világot látok. Láttam is sok mindent, bejártam a nyugati partot, még Vegas-ban is dobáltam pár kockát. És így lettem egyetemi docens. Csak a vége hülyeség. Általában nem értik, mikor viccelek. A másik meg az, hogy viccnek hiszik, amit mondok. Olyankor szoktam ütni. Most inkább röhögök, mert nekem tetszett a poénom. Lehet, ez a hely hozza ki belőlem. Madisonra nézek, hogy hogy van. Ha szarul, akkor odaállok és tartom. El ne essen itt nekem!
- Sose gondolt arra, hogy esetleg barátságosabbá tegye ezt a helyet? Egy kis szín, egy kis renoválással? Akkor talán még bátrabban jönnének ide az emberek, mert szemmel láthatóan Ön viszont nagyon barátságos és kedves. – jegyzem meg egy kisebb habozás után. Lehet, hogy apunak nem fogja elnyerni a tetszését, de nem is kell. Nem róla beszélek, hanem a doktornőről és miért kellene magamban tartanom azt, amit gondolok? Ne mondtam semmi rosszat se, vagyis a helyet nem éppen dicsőítettem, de legalább azt beismertem, hogy ő viszont kedves és nem értem, hogy miért dolgozik egy ilyen helyen. Apu szavaira rápillantok, de csak egy sóhaj hagyja el az ajkaimat, hiszen nem gondolom azt, hogy ezt a fajta szeretet érdemlem meg, amivel kitüntet, de inkább nem teszem szóvá. Inkább csak kitartok, mert reménykedek abban, hogy egyszer képes lesz picit változni és könnyebb lesz ez az egész. Csak bólintottam a nő szavaira, hiszen nem volt mára semmilyen programom, meg amúgy se nagyon volt, mert legtöbb esetben egy házba vagyok bezárva, így én aztán ráérek. Bár elnézve ezt a helyet magam sem tudom, hogy inkább itt jobb lenni, vagy a saját kis börtönömben. - Nem, én nem ettem. – szólalok meg sietve és egy szőke tincset a fülem mögé igazítok. Papító kiakadására meg egy újabb sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Gondoltam tudod, hiszen a legtöbb orvosi vizsgálat előtt nem lehet enni. Másrészt meg így is alig tudtalak elérni. – pillantok rá komolyan és kicsit talán szúrósan. Lehet, hogy nem lenne, de ne engem tegyen már felelőssé a dolgokért. Így is alig találtam orvost, majd pedig őt, hiszen teljesen felszívódott. Csendesen hallgatom azt, amit a nő mesél és egyet kell értenem azzal, hogy eléggé nyugis hely. Még a taxisofőr se rajongott azért, hogy ide kellett hoznia. De nem hibáztatom érte, szerintem egyetlen egy épeszűben se jelentene ez a hely valami jó dolgot. Inkább ijesztő, főleg azért, mert itt egykoron halottakkal volt tele a hely, elégették őket. S eme gondolatra még kicsit a hideg is kiráz. Nem félek a tűtől se, így nem rántom el a karomat, s nem is ájulok el. Nem, abból már régen kinőttem. Türelmesen várom a következő lépést és érdeklődve figyelem azt, amit csinál vele a doktornő, majd amikor arról mesél, hogy mivel foglalkozik, akkor kicsit tágabbra is nyílnak a szemeim és érdeklődve csusszanok előre a széken. Mindig is érdekeltek az ilyen tudományos dolgok, de sose gondoltam azt, hogy belőlem jó orvos vagy gyógyító válna. Nekem ott van a varrás és a dalszöveg írás. Ennyi pont elég. Apa viccén megrázom a fejemet, s sóhajtok egyet, mert ez nem éppen a legjobb vicc. Főleg a korábbi beszólásai miatt. - Én elég régóta itt élek, csak pár évig máshol laktam, majd pár hónapja visszakerültem ide. Ön régóta él a világvégén? – kíváncsiskodtam óvatosan, hiszen sok úgy gondolják, hogy ez már az. Túl hideg van és túlzottan a világ végén van ez a város.
Inkább nem illetem szavakkal, mennyire is kurva bölcs a kedves bevándorló kolléga mondása, pedig arról is szép kis előadést tudnék tartani neki így felkészülés nélkül is, hogy a szerelem valójában nem más, mint egy, az agyban lejátszódó kémiai folyamat. Nem hiszem, hogy különösebben értékelni tudná. - Nem inkább Hannibal Lecter? Vagy Michael Jackson... - adtam további ötleteket a maszk kapcsán, mert emlékeim szerint Mr. Bond nem sűrűn szokott maszk mögé rejtőzni. Igaz, nem is azért vagyunk most itt, hogy ezen vitázzunk. - Nem igazán. A funkciójának így meg megfelel, és már csak az hiányzik, hogy jöjjenek... - rázom a fejem a leány szavaira, nem hiába esett erre a választásom. Kellően távol esik a várostól, és nincs az az épeszű ember, aki magától egy egykori temetkezési vállalkozás közelébe jöjjön, hacsak nem muszáj. És tekintve, hogy a bolt már bezárt, csak a krematórium emlékeztet arra, ami egykoron itt üzemelt... tényleg semmi okuk hogy ide jöjjenek – hála az égieknek. Ahogy beérünk az épületbe, és nekilátok a procedúrának, legszívesebben a fejem fognám a mexikóin. Én... idióta! Miért engedtem egyáltalán be az épületbe? - Sebaj, megoldjuk. - jegyzem meg a pizza említésére, így hát míg Madisontól vért veszek, addig a másiktól... Nos, tudom, nem szeretek hajszállal dolgozni, de valahogy a szájában turkálni azért, hogy szövetmintát vegyek a nyálkahártyájáról, még mindig kevésbé vonzó opció, így mielőtt kettőt szólhatna, csak odalépek hozzá, és nemes egyszerűséggel tépek ki pár szálat a hajkoronájából. Hajhagymástól! Ha meg esetleg panaszkodni támadna kedve miatta, nos, borítékolhat pár megjegyzést tőlem, miszerint ennyi idős létére puhányabb, mint a kedves lánya... Ciki lenne. - Hát nem. Tekintve, hogy nem is őrizgetnek belőlük semmit itt. - jegyeztem meg a férfi szavaira, lévén, ha hamvasztottak is itt valakit, utána vagy a temetőbe vitték az urnáját, vagy beleszórták hamvait az esti szélbe. Azt meg valószínűleg valami szebb helyen tették, nem itt... - Világot látni sosem késő. - jegyzem meg a szavaira, egészen addig, amíg el nem ejti a docenses témát, mert itt már tudom, hogy nagyjából az összes, amit előtte mondott, azt is legalább ennyire kell komolyan venni. Fárasztó egy alak, mit ne mondjak, nagy a kísértés, hogy egy szemforgatás kíséretében reagáljam le a kis előadását, de ha már eddig megálltuk, hogy ne essünk egymásnak... Nem szeretném szétverni a drága berendezést, no. - Mondhatni, én is hasonló cipőben járok, mint te. Korábban itt éltem egész sokáig, csak aztán a kötelességeim másfelé szólítottak, aztán pár éve tértem csak vissza. Amikor nem itt éltél, akkor merre? - kérdezek vissza, miközben már javában a begyűjtött mintákkal szöszmötölök a pultnál állva, a mikroszkóp alatt vizsgálva az adott DNS láncszerkezetet.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
- Kurva vicces, Szörnyella de Frász! Én is tudok ilyen főgonoszokat bunkón a pofájába verni. A lányom miatt fogom vissza magam. Egyébként már egymás torkán lennénk... Rohadt egy stílusa van és para a nő, meg az egész hely. Nem én félek tőle, hanem Madi, de az engem is zavar, hogy tele a tangája. Lassan azért megnyugszik és hű, de odavan a dokiért. Most szóltam rá a gyerekre, annyit elértem, hogy kussol. Velem nem szívózik, jól is teszi. Csak hallgatom, ahogy a két punci eltrécsel egymással. Szép legyen a ház, jaj, de kedves tetszik lenni, stb. Nyalják egymást, én nem bánom, de nem is szállok be. Bruttó faszság kipingálni a kremót, mintha szálloda lenne. Meg is mondta az indiai, hogy nem akar itt senkit látni. Minket is alig engedett be. Madison meg annyira látni akarja a szépet és a jót... Ezért tart itt. Én azt látom, ami van és ha szar, akkor szétverem. Majd megtanítom neki is. - Évszázadonként egyszer ha beteg vagyok... Doki, hogy van ez? Ha tele a hasam, nem látszik, hogy a gyereket én csináltam? Ami a népi orvoslást illeti, a dzsungelben használható cuccokat, ahhoz nagyon is értek. Túl kellett élnünk, mikor menekültünk és az erdőben laktunk. De ilyen átvilágító gépek, meg mit tudom én, mi... Tudom, hogy vérvételre kaja nélkül kell menni, de nem tudtam, hogy itt az lesz. Ez a DNS mindenhol ott van. Gondoltam, megpiszkálják a bőrünket és jééé, ugyanolyan a lányé is, akkor tőled van! De bonyolult már... Madi szépen tűri. Nem ájul el, nem fél. Ez még nem nagy kunszt, a gyerekek is kibírják. Ma már mindenfélét beléjük tömnek, ilyen oltás, olyan oltás. Lehet benne rutinja. Azt hittem, szarabbul fog menni. Jól van, kislányom. - Hogy azt a tetves kibaszott... A legközelebbi asztalra ráverek egy nagyot és szélesebben tartott karokkal lépek a nő felé. A szemeim villámokat szórnak és még mindig csak azért nem vertem pofán, mert itt van a gyerek és akármilyen idegesítő a doki, ez szép teljesítmény volt. Geci gyors. Vágom, hogy a vizsgálathoz kell a séróm, de nem mindenkivel baszakszik így. Bántom a csőrét, azért ilyen paraszt. Ha emiatt nekem esik, akkor még el is fogom magamat vigyorogni, mert indulhat a balhé és akkor már nem az asztalt fogom ütni. Nem ezért jöttünk, de nagyon érik. Madison meg nem mentség mindenre. Fizetünk, a nő meg végzi a munkáját. Gyorsabban, mint bárki ebben a városban. De ha az ösztönömet piszkálja, akkor sejtheti, mi lesz. Ezek után nem tudom, mennyit fogunk dumálni, de azt is a csajokra bízom. Én elmondtam a félig kamut, Jyotsana is vetített valamit. Hadd beszéljen Madi!
- És akkor még azt mondják, hogy a gyerekek tudnak gyerekesek lenni. – pillantottam hol az egyikről a másikra tündéri arccal. Láthatták, hogy nem bántásnak szántam a szavaimat, majd esetleg mielőtt reagálhattak volna, újra megszólaltam játékosan. – Esetleg szeretnétek, hogy pontozzam melyiketeké a poénosabb vagy éppen a találóbb? – kérdeztem meg őket, hiszen nem értettem, hogy mi a manó bajuk van egymással. De felőlem legyen. - Ohh, értem. – vagyis nem értettem, hogy miért mondja ezt a nő, de biztosan okkal nem akar itt látni senkit se. Pedig szerintem igazán szép és még kedves is, legalábbis velem az. Az pedig, hogy apával mi bajuk egymással nem értem. Az biztos, hogy nem ismerték egymást korábbról, így tényleg nem tudom, hogy mi lehet ennek az oka. Nem túlzottan izgek-mozgok, hiszen nem félek a tűktől, de tény, hogy nem is szeretem őket, viszont már kinőttem régen abból, hogy elsírjam magam. Inkább csak nem nézek oda, amíg csinálja, hiszen annyira nem is vészes. Olyan, mint egy szúnyogcsípés és közben elég sok mindennel el lehet foglalni magam. A helység nézésével, régi emlékekben való elmerülésében, vagy éppen újakéban. Amikor apa eléggé hangosan felszólal amiatt, hogy kitéptek egy-két hajszálát, csak egy aprót sóhajtok. – Ennyire fájdalmas csak nem lehetett. – pillantok rá úgy, mint aki tényleg nem érti, hogy most emiatt miért kellett. Hosszú a hajam, így néha előfordul, hogy nekem is egy-két tincsem bánja, de akkor se adok így hangot neki. Lehet velem van a baj, amiért ennyire másabb vagyok. Valószínűleg anyától örököltem eme tulajdonságaimat, ezért se hiszem el azt, amit mondott róla, hogy szerinte tuti éjszakánként kalandot kereső nő volt. Nem, ő nem volt az. Vélhetően véletlen találkoztak és remélem, hogy többször szóba se kerül ez, mert ez a gondolata eléggé bosszant, még ha nem is adom jelét. - Éltem Toszkánban, legalábbis születésem után egyből odakerültem. Ott fogadott be egy család, majd pedig idekerültem, innen pedig Párizsba pár éve és most újra itt vagy. Te? Mármint Ön? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy merre járhatott. Én még szeretnék sok helyre eljutni, de úgy, hogy szabad vagyok és nem a férjem miatt, mert ő azt mondja… Talán egyszer teljesülni fog, magam sem tudom, csak azt, hogy az álmainkat sose szabad feladni.
- Nem én őrizgetek kölykök bundájából varrt kabátot a gardróbomban. - jegyzem meg nemes egyszerűséggel a Szörnyellás megjegyzésére, magamban még jót is szórakozok rajta. Ó, ha tudná, milyen szörnyű is tudok lenni, ha akarja, nagy szerencséje, hogy itt a kérdéses lánya, aki nem mellesleg ember, nekem meg semmi kedvem az őrzőkhöz cibálni szerencsétlen leányt emléktörlésre, hacsak nem muszáj. Bár ha így folytatja a kedves papa, lehet ott fogunk kikötni rövid úton. Mindenesetre a berendezést és a laboromat igazán sajnálnám miatta tönkre vágni, ahhoz drága volt, nem ér annyit – no meg ő sem perkál – a kis vizsgálatukért, így aztán igyekszem a tőlem telhető leggyorsabban elvégezni a pontos munkát. Nem tagadom, valahol bennem is felkeltette a kíváncsiságot, hogy ilyen bűn ronda férfinak valóban születhet-e ilyen helyes, bájos kislánya, mert igencsak a genetika törvényei ellen szólna a téma. Nem lehetetlen, csak ritka az ilyesmi. - Ebben a korban évszázadonként egyszer? Nem is rossz. És nem, nem látszik. - zárom rövidre a témát, mert minek vegyem a fáradtságot hosszas magyarázatra, amikor úgy se értené felét se annak amit mondok? Úgy is csak a papír kell neki, hogy igen, az ő lánya, abból ért. Arra, milyen hiszti kerekedik néhány hajszál elvesztése végett, csak a szemeimet forgatom, amikor pedig a lánya szól be neki helyettem, egyből nagyságrendekkel szimpatikusabb lesz a szememben a kislány – nem mint ha eddig a nevezetes apja állt volna nyerésre, még ha tagadhatatlanul neki is megvan a maga stílusa. - Akkor Európának egész szép környékein fordultál meg. Ahhoz képest, hogy milyen fiatal vagy. - állapítottam meg a felsorolását hallva, majd amikor visszakérdez, hagyom elsuhanni a fülem mellett a kis nyelvbotlását, pláne, hogy egyből javítja is magát. - Mielőtt ide jöttem volna, Kalkuttában éltem hosszabb ideig egy kutatás végett. Előtte Ázsia több országában is megfordultam, meg egy darabig Amerikában is éltem pár évet. - vagy inkább évszázadot, de nem hiszem, hogy most ezen fogunk összeveszni, pláne, hogy ennél még jóval színesebb is a paletta. Szó szót követ, az óra mutatója is ketyeg megállás nélkül, majd alig két-három órával később már írom is a végleges jegyzőkönyvet, kinyomtatva mellé néhány kutatási eredményt, százalékos kimutatást, és DNS láncszerkezet-összehasonlítást, alátámasztva a végeredményt. - Gratulálok apuka, valóban az Ön kislánya. - nyújtom át végül a papírokat, miután aláírásommal is igazoltam az eredményt.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
- Te, Madison, idefigyelj... Mutatóujjammal fegyelmezem és elkapom a füle tövét is, majd megcsavarom, hogy ne ugasson itt nekem hülyeségeket. Szörnyella meg élvezi a helyzetet. Még vissza fogok jönni, egyedül és akkor tiszta vizet öntünk a pohárba. - Hát igen, én nem vagyok rendelőkben rinyáló nyugdíjas! Eszembe se jut, hogy Madi félreértené. Csak hasonlít az egész, semmi más, kurva egyszerű. Azért ahogy a doki reagál, az a lazaság egész baró. Végre valami. És Madi bassza el az egészet. Hogy nem bírja befogni a pofáját! Az asztalt már összetörtem, most úgy vicsorgok, mint aki állatnak képzeli magát és odamegyek hozzá, a homlokomat az ő homlokához nyomom és megragadom a tarkóját. Nem menekülhet a szorításból. - El fog szakadni a cérna, baszd meg! Tudom, hogy hagyni kéne kibontakozni, de nem rajtam fogja élezni a kését. Ezek ketten tök jól meglennének, csak engem bosszantanak, de kurvára! Tele van a faszom, szóval inkább kimegyek és körülnézek, amíg ezek picsáskodnak itt. Madison nem ússza meg ennyivel, kapni fog. Nem taslit, hanem mocsokul geci oltást. Csak legyen vége ennek a rémálomnak... Visszaszállingózom, mikor már baszott sok idő telt el és Dr. Sharma firkál valamit. Érdeklődve nézem, hátam mögött összekulcsolt kézzel. Madire pillantok úgy, hogy azt is hiheti, mindjárt megölöm vagy azt, hogy ideges vagyok, mert most ugrik a majom a vízbe. Mindkettő. Amikor a nőstény átadja az aktát, akkor száll meg a nyugalom. Tudtam. Most már bizonyított is. Apa lettem, végre! Felnézek a papírról, először a doktornőre vigyorgok a magam torz módján, aztán falhoz vágom az egész papírhalmot és széttárt karokkal indulok meg Madisonhoz, hogy derekánál fogva felkapjam: - Hehejjj! Kislányom! Úgy röhögök, mint aki élete legjobb viccét hallotta, még a könnyeim is kicsordulnak. A barakkban állatként tartottak minket, de tudtam, hogy az élet így is szent. A miénk az volt, a gyerekeké, az enyém és később a tesómé. Tudtam, hogy én is tovább akarom adni az életet, bárhogy is kell és bárhogy is megy a sorsom. Aztán elmenekültünk, egyedül éltünk a családdal. Farkas lettem, megint tanulnom kellett, meg ez már más test, nem volt egyszerű. Véletlen, baleset, de áldom azt a nagyhatalmút, akinek az erejében nem kételkedem, még mindig nem. - Padre nuestro, que estás en el cielo. Santificado sea tu nombre Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved. Az első 2 sort mormolom el félig nevetve és úgy forgok a gyerekkel, mintha kalapácsvetésre készülnék. A végén lerakom és magamhoz szorítom. A bordáira vigyázok, de azért erősen fogom. Öklömmel verem vállba a doktornőt és a kabátom zsebéből előveszem a lóvét. Kiszámolok annyit, amennyit kell, aztán megrántom a fejemet, lebiggyesztem a számat és még hozzányomok egy kis suskát. Örülök, baszd meg! - Kösz, doktornő! Gyere, Madison, húzzunk a picsába! Kézen fogva vezetem ki a lányomat és most már baromira nem tudok haragudni. Majd fogok még, de most hepaj van. Ünnepelni fogunk, az ám, de úgy, hogy megáll a Föld forgása!
Amikor rám „támad” apa, akkor ijedten rezzenek össze, de nem szólalok, még akkor se, ha nem csak testileg, de lelkileg is fáj a tette. Egy apa miként vetemedhet ilyenre? Talán kivételesen a szívdallama hazudott, s ő még se az édesapám. Sietve lököm el a kezét, majd amennyire lehet hátrálni kezdek tőle, hogy még véletlenül se legyek a közelében. Köszönöm, de ilyen vadállatból már egy is elég a családban a férjem személyében. Kár volt idejönni és kideríteni ezt az egészet, inkább hagyni kellett volna az egészet. Hiába vágytam apára, hirtelen inkább csak félelmet éreztem az irányába, mintsem reményt. Mintha hirtelen a remény teljesen elreppent volna. Elmém vészesen kattog, riadt kismadár is talán higgadtabb, mint én abban a percben, amikor nem ereszt el. Legszívesebben ordítanék, de senki se hallaná meg. Ilyen helynek a közelében se jár senki. Nem értem, hogy mi a franc történt vele, mint egy őrült, aki most szabadult az elmeházból. Én hiszek abban, hogy mindenki képes a szeretetre, de ebből a két alkalomból eléggé nehezen tudok már hinni ebben. Főleg eme tettei után. Amikor elmegy, legalábbis ki a levegőre kicsit, akkor próbálok megnyugodni és a kétségbeesést leplezni, de kötve hiszem, hogy összejönne. - Igen, sok helyen… - szólalok meg végük alig hallhatóan és kissé remegő hangon. Még mindig nem túlzottan sikerült kikeverednem abból a sokkból, amit vélhetően a saját apám okozott. Egy apa tényleg képes erre? Vajon ő tényleg képtelen lenne a szeretetre, így nekem is fel kellene adnom az efajta reményt? Magam sem tudom, a szemeimet lesütöttem, nem lettem volna képes most senki szemébe se nézni. Újra védtelennek éreztem magam, s nem értettem, hogy az élet miért sodor ilyesmi helyzetekbe… - Ohh, akkor Ön is nagyon sok helyen járt már. – jegyzem meg egy apró mosoly keretében, de hirtelen túl nagy a káosz és azt kívánom egy pillanatra, hogy legyen negatív az eredmény. Inkább fosszanak meg a reménytől, hogy ismerhetem a valódi szüleimet, mint esetleg újra bántson. Én tényleg nem tudom, hogy mi lenne a legjobb, hiszen a remény mellé szép lassan egyre inkább bekúszik a félelem és talán egy kisebb kétségbeesés is, de mielőtt még túlzottan végig gondolhatnám ezt, jön az „örömhír”. Majd pedig egyszerűen a karjai zár, mintha korábban nem tett volna semmit se. Sietve kapom fel a táskámat, miután magamra öltöttem a kabátomat, s ha engedi az orvos, akkor megölelem őt. – Köszönöm! – suttogom neki, még ha nem is volt felhőtlenül boldog a hangom, majd miközben a pénzzel foglalkozik az apám egyszerűen kiviharzom. Nem szokásom, de most mégis úgy érzem, hogy muszáj és még mielőtt utolérhette a taxi könnyedén gurul el velem, - mivel amikor kiderült, hogy hamarosan végzünk, akkor rendeltem egyet-, hiszen otthonról se maradhatok el örökre, főleg, hogy ismét kiszöktem, illetve az ijedelem is túl nagy volt.
[Én is köszönöm szépen, nagyon élveztem! <33 S bocsi, de Madi azok után az első adandó alkalommal meglógna, vagy így vagy másképpen. OO]
Az agresszív szülői fegyelmezésre még én is összerezzenek, nem azért, mert nem láttak volna cifrábbakat tőlem a saját kölykeim, de... ők vérfarkasok voltak, nem emberek. Meg egyébként sem ilyen nebántsvirág lelkek, akiknél a szép szó sokkal inkább célravezető, mint a durvaság, amitől csak még inkább magukba fordulnak. Szerencséje a hímnek, hogy hamar abbahagyja, meg a leány sem pityeredik el túlzottan, mert lehet, hogy akkor nehezebben viseltem volna, hogy pont az én laboromban művelnek ilyet. Csak vetek egy szúrós pillantást a hímre, amikor elengedi, veheti a lapot – még egy ilyen, és kívül tágasabb. Aztán különösebben nem is szaporítom a szót, amíg el nem készülök a vizsgálatokkal és meg nem írom a szükséges papírokat hozzá, már úgy sincs sok hátra, amennyivel előbb végzek, annyival előbb szabadulok legalább a társaságtól. El is készülök, s úgy tűnik, akármennyire is gondoltam hajmeresztőnek már csak a feltételezést is, hogy ennek a kettőnek biológiailag köze van egymáshoz, a természet ismét érdekes játékot űzött. Kíváncsi lennék a lány édesanyjára, milyen szép nő lehetett, ha már az apuka ennyire... khm, karakteres vonásokkal van megáldva. Vagy esetleg az igazolódott volna be, hogy két bűn ronda embernek jó eséllyel születik kivételesen szép gyermeke? Azt hiszem, ezt se fogom már soha megtudni. És akármennyire is volt felháborító a férfi korábbi viselkedése, ahogy meglátom a reakcióját, ahogy felfogja, apa lett, az valahol tagadhatatlanul szívmelengető és megmosolyogtató, a maga egyszerű, nyers, suta módján. A vállba bokszolásra csak fájósan dörgölöm meg az említett testrészemet, fene a muszklis fajtájába, Madison ölelését már nagyobb lelkesedéssel viszonzom. Kiszámolom, mivel tartozik, hogy aztán mielőbb rendezhessük az anyagiakat, amikor pedig többet akar adni, mint ami járna, csak próbálok visszakozni... hiába. Úgy tűnik, kár erősködnöm, így aztán hagyom, ne már én rontsam el az örömét. - Örvendtem a szerencsének. - búcsúzok végül a mexikóinak, azon meg csak magamban derülök jót, ahogy látom a taxit elhúzni a messzeségbe, a mexikó orra elől. Lám-lám, a látszat csal, mégiscsak talpra esettebb a lány, mint azt elsőre kinéztem belőle.
// Én is köszönöm a játékot, élmény volt, imádom mindkettőtöket Ha meg gondolod, Tacóval majd összehozhatunk valamikor egy második „randit” – ez már úgy is régi játék, nem akartam feleslegesen kavarni a szálakat //
Kezdőlap
//
