Elkapja a fejét, mintha nem bírná elviselni a pillantásomat, talán senkiért sem tudja, nem számít, ahogy neki kényelmes, ha nem akar látni, ne tegye, de okkal van itt megint. Tudom, érzem. Ez azonban nem olyasmi, amivel foglalkoznom kell itt és most, addig nem, amíg ő nem akarja. Nem szoktam erőszakoskodni, vele sem fogok csupán azért, mert biztos vagyok benne, hogy segítségre szorul. Azon nem lehet, aki nem ismeri be, és nem kér belőle. Mikor azonban ismét felém néz, hát biccentek neki, döntsön, ahogy akar, rábízom, mert mást nem tehetek, marad a remény, hogy egyszer majd eljut oda, hogy igényelje a segítséget. Hátranéz, amiből elég egyértelmű számomra, hogy követik. Ajaj, kislány, mibe keveredtél? Vajon ez a díszkísérete akar lenni? Esetleg valami más? Remélem, nincs bajban, mármint, akkorában, ami az életét fenyegetné. Olyan kis bájos, kár volna érte. Van benne valami, amiért a szokásosnál jobban védelmezni vágynék, és gyógyírt hinteni lelkének sebeire. Úgy dönt, bejön, aminek nagyon örülök, mert úgy érzem, hogy ez jó kezdet lehet annak érdekében, hogy legalább egy kicsit megismerjem, és rájöjjek, mi lapul a hamis mosoly, és a boldogságot hazudni nem tudó lélektükrök mélyén. mozdulatait végigkísérem a tekintetemmel, nincs szükségem a csengőre ahhoz, hogy érezzem, jön valaki. Ezt persze senkinek nem kell tudnia, aki nem a fajtánkba tartozik, jobb az embereknek a homályban ilyen téren. Nehéz teher lenne bárkinek, még a magunkfajtának is az olykor. - Két dollár darabja. Feleltem mosolyogva, vannak persze különlegesebb rózsáim is, amik drágábbak, de eszemben sem volt ezzel példálózni, mert szerintem egyáltalán nem a rózsák érdekelték. A választ mindenesetre megkapta, ha színjátékot űz, nem én fogom elrontani. - Nagyon örülök, Madison, igazán szép neved van, én Lilianne vagyok. Kissé meglepetten fürkésztem a bájos, elgyötörtnek tűnő vonásokat, noha talán én csak azért láttam annak, mert éreztem, mi sugárzik belőle. Boldogtalan volt, s ki tudja, valaha kijutott-e egyáltalán neki a jóból. Remélem, azért nem volt az egész élete egy merő katasztrófa és boldogtalanság. - Ridegnek tartod a várost? Hogyhogy? Nekem valahogy sosem tűnt fel, télen persze elég hideg tud lenni… Közben csomagoltam egy csokrot, és igyekeztem nem sokszor ránézni, hogy ne legyen olyan feltűnő a beszélgetésünk, mostanra egészen egyértelművé vált, hogy nem akarja a követői tudtára hozni, hogy beszél valakivel.
Még ez az egy-két ember is jobb, mintha a férjem lenne itt. Ők legalább megpróbálnak elvegyülni a tömegben és nem fojtanak meg azzal, hogy a közvetlen közelemben vannak, vagyis már nem… Fura dolog az élet, hiszen egyszerre reménykedek abban, hogy egyszer ő is változni fog, míg abban is reménykedek, hogy egyszer kikerülök ebből a körforgásból, ami mindig ugyanoda vezet. Mindig hazugság a vége, de mindig másnak, mintha semmi más nem létezne már, csak a hazugságok tengere és az őszinteség értékét vesztette volna, mint egy hamis kő. Pedig számomra az igazság mindennél többet ér, mint a legdrágább ékkő… A férjem felé mutatott énem, a külvilág számára mutatott Mrs. Layton csak hazugság, egy gondosan felépített porcelán baba, vagy olyan, mint néhány művirág. Habozok, mintha magam sem tudnám, hogy mit szeretnék, pedig tudom, csak félek, hogy nem helyes. Egyedül Dory-val és Darren-nel kapcsolatban éreztem azt, hogy nem akarok hazudni, de valami miatt így éreztem az ismeretlen nő irányába is és ez megrémisztett. Féltem attól, ha esetleg rájön a titkomra, akkor bajban leszünk, de ugyanakkor talán, ha kimondom a dolgokat, akkor felemésztenek, hiszen így is minden újabb tüske a „páncélomon” azzal jár, hogy egy kisebb darabját a lelkemnek és a szívemnek is megölöm. De aztán végül hamarosan már az üzleten belül vagyok, mintha a remény apró szikrája elég lett volna ahhoz, hogy kockáztassak és merjek lépni. Nem véletlenül kerültem ide vissza, legalábbis hinni szeretnék ebbe, hiszen sokáig úgy tűnt, hogy örökre a párizsi birtokon ragadtam, de aztán valami megváltozott és nem sokkal korábban itt találtam magamat, de így is sokáig nem hagyhattam el a házat, de már vége annak is. Ha nincs itt, akkor mindig próbálok megszökni, a városban kószálni és kideríteni, hogy mi történhetett Darren-nel, mert nem vagyok képes elfogadni, hogy meghalt és soha többé nem láthatom a lelki támaszomat. Csak bólintottam a válaszára és hamarosan tovább sétáltam, fürkésztem a virágokat, de a kelleténél többször nem fordultam felé. Nem szerettem volna, ha újra sikerül neki olvasnia a zárt kapuk mögött rejlő érzéseimben, illetve feltűnést se szerettem volna kelteni a távolról figyelő szempároknak. Amikor elárulja a nevét, akkor egy őszinte, de igazán halovány mosollyal fordulok felé. Köszönöm, de az Ön neve is igazán gyönyörű. Majdnem olyan, mint az egyik virág neve, Liliom… - jegyzem meg röviden a dolgot. Nem tehetek róla, de hirtelen tényleg a Liliom jutott eszembe a nevéről és az a virág is pontosan olyan gyönyörű, mint ő. Nőből vagyok, de azért nekem is van szemem. Ez milyen virág? - kérdezek inkább újra valamit, amikor egy számomra egyáltalán nem ismerősnek tűnő virág előtt állok meg. Figyelem a természetteremtményét, majd a hajamat a fülem mögé simítom, mert tényleg sose láttam még ilyen gyönyörűséget. Nem tudom, inkább felejtsd el. – jegyzem meg végül sietve. Megpróbálhatnám elmagyarázni, hogy miért gondolom annak a várost, de sokkal inkább a házat gondolom annak, ahol élek, de jobb, ha nem is tudja. Ostobaság volt megjegyezni. – Valóban a telek eléggé hidegek tudnak lenni. Régebbről emlékszem rá, de ennek ellenére szerettem a kertben len... – merülök el egy pillanatra az emlékeimben, de az utolsó szót már be se fejezem teljesen, mert hirtelen kapcsolok, hogy egy ártatlanak tűnő dolgot sikerült mégis kikotyognom.
Elég egyértelmű, hogy kerüli a pillantásomat, amire ugyan nem tudom, mi oka lehet, de nem áll szándékomban firtatni, egyelőre legalábbis. Sajnos nem tűnik úgy, mintha minden rendben lenne szegénnyel, pedig még túl fiatal ahhoz, hogy ennyire boldogtalannak tűnjön. Az még részemről mindig perdöntő, hogy aki nem akarja, azon nem segítek, mert rátestálni senkire sem fogom magam. Ez már csak így megy. - Köszönöm, és igen, ez nem is véletlen, merthogy a liliom szóból ered. Szerettem a liliomot, sok gyönyörű változata volt, elég széles körű színpalettán mozgott, bár az illata, főleg farkasként, azért elég erősnek bizonyult már több alkalommal is. Az tuti, hogy nem szívesen vagyok huzamosabb ideig egy légtérben vele, itt kénytelen vagyok elviselni, de eleve annyi az illatanyag, hogy nehéz elkülöníteni csak egyet. Azt meg inkább nem is ecsetelem, milyen mértékben tud széthasadni tőle a fejem rosszabb napjaimon. - Hortenzia. Nagyon kedvelik esküvői csokrokhoz például. Olyat is sokat rendeltek még a nyár végén, mostanság is vannak azért bőven esküvők, errefelé nem fura hóban-fagyban megházasodni. Nekem tutira nem menne, én kellemes, tavaszi időben képzelném el, ha ugyan valaha még férjhez mennék. Kicsit olyan érzésem van egyébként, hogy szeretne is maradni, és menne is. Valószínűleg nem lenne szabad itt lennie, de én ugyan senkit sem fogok megdorgálni azért, mert betér hozzám. Az meg, hogy ő kinek tartozik felelősséggel, nem az én hatásköröm. Sajnálom, ha sakkban tartják, de azt egyelőre nem tudhatom, hogy rászolgált, vagy tényleg teljes mértékben csak áldozat. - Nem biztos, hogy el szeretném felejteni. Jegyzem meg csendesen, majd egy röpke sóhajjal szalad végig a tekintetem a lányon, végül csak visszapillantok az épp soros csokromra, és pár szót azért még hozzáfűzök. - Annyit azonban megteszek, hogy nem erőltetem. Tudom, hogy annak semmilyen verzióban nem lenne jó vége, itt és most nem, talán majd egyszer máskor, ha ugyan látom még valaha, de a kettő már egész szép szám, ilyenkor randevú után is bíznak benne a lányok, hogy akkor már lesz harmadik is. Ha tudnám, hol keressem, egyszerűbb lenne, ám ötletem sincs, az pedig aligha vallana rám, hogy kövessem hazáig. - Én a frissen esett havat szeretem nagyon, abba még belevetődni is valami csoda, de biztos kipróbáltad már, elég fiatal vagy. A kertnek nem tulajdonítok túl nagy jelentősége, igencsak sok Fairbanksi otthon rendelkezik vele, sokkal okosabb nem leszek tőle, és nem is áll szándékomban minden kertes házat végigjárni. Az viszont érdekes, hogy csak régebbről emlékszik rá, ezek szerint egy ideig nem erre élt, ám ehhez pláne semmi közöm, nem is kérdezek hát rá.
Szerettem volna a szemébe nézni, megfigyelni arcának a rezdüléseit és a lelkének a tükrét megpillantani a szemiben, de még se ment. Féltem attól, hogy ő vajon mit láthat a szemeimben, hogy előtte miért nem úgy sikerült a mosolyom, ahogyan mások előtt. Barátságosnak tűnt és igazán szeretetreméltónak. Olyannak, akit az angyalok küldte a földre és talán őt küldték számomra, a sebeimre ő lehet a gyógyír, de hogy miként? Fogalmam sincsen… Előbb erre még rá kell jönnöm, de úgy érzem, hogy az nem lesz annyira egyszerű. A válaszára csak bólintok és egy halovány mosoly ül az arcomra. A liliom tényleg csodálatos virág, az illata egyszerre lehet erős, de mámorító is. Képes mosolyt csalni az emberek arcára, levenni őket a lábukról, ahogyan valószínűleg ő is másokat. Azt hiszem igazán találó volt az, aki választotta neki ezt a nevet. Gyönyörű, nem csodálom, hogy olyan boldognaphoz emellett döntenek az emberek. Kár, hogy az én csokromban nem volt. – s a végére szinte alig hallható lesz a hangom. Nem akartam ezzel traktálni, de sok embernek első pillanatban szemet szúr egy-egy gyűrű, így nem hiszem, hogy nagy titkot árultam el, hogy férjnél vagyok. Az már más kérdés, hogy esetleg sikeresen rájöhet arra, hogy még se volt olyan boldog nap az életemben az esküvőm. Van kedvenc virága? – fordulok felé hosszú idő után először és közben őt figyelem. Nem fordítom el a fejemet, csak nézem őt és fürkészem, mintha csak szeretném eldönteni, hogy bízhatok-e benne, de Rómát se egy nap alatt építették, így nehéz lenne egy találkozás után eldönteni. De bízok abban, hogy nem most láttam őt utoljára és lesz még időm eldönteni, illetve ez az ismeretség is hamarosan, majd valamilyen mederben folyik tovább. Köszönöm, de nem nagy titok. Talán csak a ház ridegsége ragadt már rám és ezért érzem a várost is kicsit ridegnek, vagy egyszerűen csak meg kell szoknom még újra az itteni időjárást. – meg talán amiatt, hogy elvesztettem két embert is itt, akik fontosak voltak számomra. Az egyik a nagyszerelem volt, míg a másik pedig a lelki támaszom volt. Bár utóbbiról nem tudom elhinni, hogy tényleg meghalt. Temetőben se találtam sírt, így még van remény, ha csak időközben nem máshol talált rá a halálangyala. Te se panaszkodhatsz arra, hogy túl sok évtized lenne mögötted. – fordulok újra felé egy őszinte mosoly keretében, miközben a boltban sétálok és figyelem a különböző növényeket. Nem lehet sokkal idősebb nálam, vagy pedig nagyon jól tartja magát. – De valóban próbáltam és szeretem is. Már alig várom, hogy az első hópihe leessen és lehessen hóembert, vagy éppen hó angyalt csinálni. Vagy csak egyszerűen elveszni abban a képben, amivel akkor ajándékoz meg minket a természet. – teszem hozzá egy kisebb habozás követően. Régóta élsz itt? – puszta kíváncsiság, hiszen még általa is információkhoz juthatok, de ki tudja. Egyszerűen csak szeretnék leülni vele valami barátságos helyen, meginni egy teát és beszélgetni. Úgy beszélgetni, hogy nem kell minden egyes szavamra ügyelni, hogy mikor mit mondok.
Megmosolyogtató volt, mennyire pozitív érzések szárnyalnak felőle hozzám, holott még nem is ismer. Épp ez az, ami miatt felfigyeltem rá. Talán sokkal többet lát mindenkiből, mint az átlag. Ez értékes tulajdonság, bár egyelőre úgy gondolom, hogy nincs ezt lehetősége kihasználni, én magam pedig nem tudom, miként segíthetnék. Csak azt tudtam, hogy szeretném megpróbálni, szeretném, ha minél több igazi mosolya lenne. - Nahát, házas vagy? Ilyen fiatalon? Kissé meglep, hisz manapság ez nem divat, de tudom jó, van az a mindent elsöprő szerelem, amiért megéri. Csakhogy, a fejemet merném tenni rá, hogy nála erről szó sincs. Szegény kis drága. Vajon hogyan keveredtél egy olyan házasságba, amit nem akartál? - A harangvirág. Pici és egyszerű, nem hivalkodó, de egyébként, ne kérdezd, miért, csak ez jut eszembe először, ha felteszik nekem ezt a kérdést. Neked van kedvenced? Azt is kérdezhetném, hogy lehet-e egyáltalán kedvenced bármiből is? De túl durva lenne, elárulnám vele magam, ezt pedig nem szeretném. Remélem, azért annyira nem durva a helyzet, hogy semmiben sem dönthet maga, és gyakorlatilag egy kalitkába zárt kismadár. - Merre jártál egyébként, amikor nem itt éltél? Az tény, hogy az itteni klímát elég nehéz elviselni, de biztosan sikerül majd megszoknod. A ház ridegsége. Istenem… Apró, elejtett szavak, fogalma sincs talán, hogy minden megnyilvánulásában van valami, amivel én tudok mit kezdeni, aminek hála egy kicsivel jobban megismerhetem, és egyre inkább felkelti az érdeklődésemet is. Túl fiatal a megkeseredettséghez, nem volna szabad így lennie. - Ohh, csak a szerencsés gének, bár igaz, hogy olyan nagyon idős sem vagyok. Farkas viszonylatban sem, szóval nem hazudok, hozzá képest viszont tény, hogy már igencsak sokat éltem, de ugye, a farkasnak hála sokkal lassabban öregszem, mint az emberek, így hát megmaradtak a fiatalos vonásaim. Nem vagyok hiú nőszemély, az sem zavarna, ha már ott virítanának rajtam a szarkalábak, de erre azért még elég sokat kell várnom. - Szerintem már nem kell sokat várni rá. Engedek meg magamnak egy kacsintást felé, egyre hidegebb van, hamarosan valószínűleg havazni fog, én imádom a telet, nagyon sok időm volt megszeretni, és már otthon, Párizsban is rajongója voltam, de itt… valóban eszméletlenül gyönyörű a tél, hisz sokkal többet esik a hó, és nem kell attól félni, hogy egész télen csak annyit lát belőle az ember, hogy latyakban kell gázolnia. Az elmúlt húsz évben majdnem mindig ezzel a lehangoló képpel találtam magam szembe. - Nem igazán, most márciusban érkeztem. Na és te? Nem mondhatom meg neki, hogy az elmúlt húsz évben a világot jártam, mert a külsőm alapján az elején totyogós kisbabának kellett volna lennem… Sem azt, hogy 1920 óta vallom ezt a helyet az otthonomnak. Biztos, hogy sokkolná a dolog, ez nem célom, én azt szeretném, hogy amíg itt van, legalább egy kicsit legyen jobb a hangulata.
Mindig is próbáltam meglátni mindenben és mindenkiben a jót. Hittem abban, hogy a világ nem olyan kegyetlen és rideg, mint amilyennek a férjem akarja mutatni előttem. Okkal változott a ház is ilyenné, valószínűleg azt akarta, hogy majd el akarjak innét menni, de én nem akarok. Dory még mindig a szívemben él és érzem, hogy még történni fognak jó dogok. Mondhatni a remény hal meg utoljára. - A házasságnál nem a kor számít, hanem….- kezdek bele, majd újra az egyik növénynek szentelem a figyelmemet és úgy teszek, mintha a megfelelő szavak után kutatnék. – az, amit a szív diktál. – sietve rázom meg a fejemet, mert nem akarok arra gondolni, hogy mennyire nem erről volt akkor szó. Én se tudtam, hogy mi lesz, csak a meghívóból, amin az igazi nevem lappangott. Akkor éreztem azt, hogy az egész életem olyan volt, mint egy rózsa sorsa, aki kikötöznek, hogy arra kell mennie tovább és sose lesz már visszaút. Megtört, de erőssé is tett az a pillanat, viszont a szeretet és a remény erejét továbbra se tudta kiölni belőlem. - A harangvirág apró, de gyönyörű és képes magával ragadni az embert,ahogyan te is másokat, vagy tévednék?- fordulok felé kíváncsian, hiszen tényleg érdekel az, hogy milyen lehet. Milyen ő valójában, miért érzem azt, hogy ő benne bízhatok.. – Talán a Kapudul virág. Ismered? Évente egyszer nyílik csak, a szerencsések láthatnak ilyet, de a szépségétől nem foszthatják meg, nem bocsájthatják áruba. Páratlan és magával ragadó, de még se engedi, hogy csak úgy felhasználják őt. – nem voltam virágszakértő, de egyszer volt szerencsém látni őt. Sokan azt mondják életre képtelen és mihaszna, ha csak évente egyszer nyílik és utána hamar elhervad. De én többet láttam benne… - Rövid ideig éltem Toszkána festői vidékein, aztán itt és utána meg egy párizsi birtokon. Most újra itt vagyok, otthon vagyok…- s az utolsó két szó halkan ejtem ki. Lehet, hogy nem tudom kik a szüleim, vagy honnét származom, de a szívemet régóta ez a vidék rabolta el, még ha túl sokat tudna mesélni egy hinta, egy játszótér és az itteni csillagok… A kor dologra csak bólintok, hiszen tényleg nem tudom, hogy mennyi idős lehet. Lassan sétálok a boltban és elkezdek valami után kutakodni. Egy bizonyos növényt keresek, olyat, amit régebben, párizsi birtokon együtt neveltünk Dory-val… - Reméljük, hiszen a hóesés képes az emberek szívébe boldogságot csempészni és a gyermekek arcára meg mosoly csalni. – emlékszem, hogy mennyire élveztem a hóban játszani, szaladni a hópelyhek „esőjében”. Mintha a világot akarná csak megtisztítani újra és újra a természet, de mind hiába, mert a rossz dolgok már termőtalajra lelt a legtöbb ember szívében. - 7 éves koromban először, most meg csak pár hete. Nem sokkal korábban, hogy itt jártam múltkor. – nézek rá mosolyogva, majd egy szőke tincset a fülem mögé tűrök. - Lenne kedved esetleg egyszer meginni valamit? – fura kérdés, de nem bírom megállni. Muszáj még találkoznom vele és beszélgetnem vele.– Azt mondják, hogy a virágok a „gazdájuk” szépségét és érzéseit is mutatják… - teszem hozzá ártatlanul, mintha csak a kíváncsi fültanúkat szeretném összezavarni, hogy mire is kapok választ.
A szavait hallgatván legszívesebben megcsóválnám a fejemet, nem kifejezetten értem, miért jó neki ez az önáltatás, de szerintem ő maga sem hiszi el, hogy boldog lenne. Nem tűnik annak, szerintem nem is érzi, akkor nem lenne hamis a legtöbb mosolya. - Ez igaz. A szív azonban azt is diktálhatja, hogy nem jó benne nekünk. Állapítom meg csendesen, s talán ebből érzi majd, hogyha más nem is, én látom rajta, hogy bizony a boldogság sárga madarának nem birtoklója. - Nincs nehéz dolgom az emberekkel, az tény, szeretik a kedvességet, kellemet, ritka a mai világban. Sóhajtásom hamar száll tova, még egy csokor kész, felmutatom a szolid, pár szál kálából álló, inkább zölddel díszített művemet. - Mit szólsz? Kíváncsi vagyok a véleményére, hogy milyennek látja a világot, eddig az eredmény meglehetősen fájdalmas, jó volna, ha nem kellene így éreznie, élnie, túl sok idő van még előtte ehhez, s szívszorító volna látni, hogy egy ilyen lélek feladja. - Persze, ismerem. Bólintok hozzáértőn, a szavai végeztére pedig kénytelen vagyok elmosolyodni. Nocsak, sokkal inkább helyzetének ismerője, mint én azt gondoltam volna. - Pont, mint te, igaz? Mosollyal az arcomon kérdeztem, minrha csak könnyed, semmitmondó téma lenne, holott valójában nagyon súlyos volt. Nem lehet egyszerű az élete, de talán okkal sodort minket egymás útjába az élet. - Ohh, az nagyon szép lehetett, Toszkánáról készült is valamelyik évben egy széo film. Gyönyörű lehet. Az is, jártam ott, kevés szeglete van a világnak, ahol én nem fordultam meg, de ezt nem közölhetem vele csak úgy, túl fiatal vagyok olyan világlátottsághoz, mint amim egyébként van. - Ezek szerint Fairbankset véled az otthonodnak. Nem kérdeztem, ő fogalmazott így, csak még súlyosabbnak tűnik hát, hogy a lelkében nincs rend. - Reméljük, de általában így van szerencsére. Létezhet, hogy valaki ennyire hasonlítson rám? Hogy a megtörtsége ellenére is képes jót látni, szépet keresni és adni? El kell mosolyodnom a gondolatra, nézem, ahogy sétál a növények között, fogalmam sincs, mit kereshet, de hagyom szabadon garázdálkodni, szüksége lehet most rá. - Persze, nagyon szívesen. Ha ugyan van rá lehetősége, de ezt nem teszem hozzá, mert fogalmam sem lehet róla, hogy valójában mennyire van megkötve a keze, ezt intézze csak magának. Ha nem sikerül összehozni, majd felülbírálom a mostani véleményemet, és meglátjuk, mit tudok kihozni belőle. - Mondanak hasonlókat, de őszintén, ez maximum akkor igaz, ha valaki maga termeszti a növényeket, ha csak úgy kapod, az már egészen más helyzet. Főleg, ha férfitól, ők maguktól szoktak választani, néha ugyan megkérdem őket, hogy milyen a kedves, akinek szánják, úgy kicsit személyesebb lesz, de manapság erre nincs igazán energiám.
A lány szavaira bólintok, majd egy röpke pillanatra csöndbe burkolózom, mint aki csak a megfelelő szavak után kutat. Nem akartam mindenbe beavatni, de mégis akartam vele beszélgetni. Bemutatni azt a világot, amiben élek és amiből legszívesebben elszöknénk. Mondhatni adtam is magamból, meg nem is, de végül inkább megszólaltam, hogy elkerüljem a fejemben és a szívemben lévő csatát. - Akkor ott van az ész, ami segíthet meghozni a döntést. Nem mindig cselekedhetünk úgy, ahogyan szeretnénk. – a hangom komolyan cseng. Lehet, hogy fiatal vagyok, de elég sok mindent megtapasztaltam már, de mégis képes vagyok mosolyogni és szeretni másokat, még ha ezt kevesen is tapasztalják meg. Tudom, hogy lát dolgokat és érez is velem kapcsolatban. Mintha előtte az álcám nem működne, talán nem is akarom. Van benne valami, valami ami miatt úgy érzem, hogy bízhatnék benne, de mégis féltem az életét. - Az emberek szerintem mindig áhítoznak a kedvesség, szeretet és a megértés után, csak félnek bevallani. Félnek kinyílni, mint a bimbózó virág. Félnek attól, hogy valaki őket is leszakítja és gúzsba köti. – de végül inkább megrázom a fejemet. Nem szabad semmi ilyenre se gondolnom, de még se tudok hinni abban, hogy az emberek nem vágynak ezek az érzések után. Látom a szemeikben, majd a lány felé fordulok és egy mosoly kúszik az arcomra. - Gyönyörű. Csodákat művelsz velük. – s közben még bólintok is hozzá. Egyszerű a csokor, de mégis van benne valami. Valami, ami miatt különlegesnek és magával ragadónak tűnik. Olyannak, amit bárki szívesen birtokolna. Szavak egymás után hagyják el ajkaimat. Figyelem őt, a virágokat, a boltjában található növényeket, míg beszélek, majd a kérdésre újra apró mosoly kúszik arcomra és egy halk nevetés hagyja el az ajkaimat. Mennyiszer hallottam, hogy hülyeség, amit mondok, de ő látta a szavak mögött rejlő igazságot, ő átlát rajtam, mintha csak végre valaki tényleg képes lenne megérteni és a lelkembe látni. - Igen, pont mint én. Előtted nem lehetnek titkok, igaz? – kérdezem tőle kíváncsian. Vagy csak az én lelkem zegzugaiba lát bele ennyire jól? Nem tudom, de egyszerre rémisztő és egyszerre reményt adó. - Igen, csináltak filmet is, de fel se ér ahhoz, amilyen valójában. De lehet csak azért gondolom így, mert még gyerek voltam. Egyszer szívesen visszamennék… - s meglátogatnám őket. Teszem hozzá magamban. Szeretném az ottani családomat látni. Megtudni, hogy miként vannak, mi történt velük. Egy dolgot remélek, hogy jól vannak és nem szenvednek semmiben se hiányt. De legfőképpen szeretetben élnek… - Sok emlék köt ide és itt éltem legtovább, így igen. Illetve a szívem valami miatt mindig is idehúzott. – felelek könnyedén. Ha már elárultam azt, hogy itt érzem magam otthon, akkor miért ne tudhatná meg részben az indokot is. - Esetleg két nap múlva sötétedéskor? – akkor jobban el lehet tűnni és talán egyszerűbb is lesz kijutnom otthonról és az ebeket otthon hagyni. Bár nem ők tehetnek róla. Ők csak a dolgukat teszik és sokszor még sajnálom is őket amiatt, amit a férjemtől kapnak. Mindegy, hogy itt van vagy nincs, mert a haragja telefonból is képes igazán ijesztően hangozni. - Ezzel nem értek egyet. Szerintem ez kicsit hasonló, mint az emberek. A szülők, a termesztők lehetnek kedvesek, szeretett teljesek a növényeikkel, de ha azok kirepülnek onnét, akkor azok akár hanyatlásnak is indulhatnak, nem kötelező a pompájukban tündökölni. Érzik a szeretetet, gondoskodjon bárki is róluk. – nézek rá egy apró mosollyal, majd végül megállok és feladom a kutakodást. - Biztos fura kérdés egy ilyen hideg helyen, de Bonszáj fád nincs esetleg? – kérdezem tőle reménykedve és közben őt fürkészem a pillantásommal. Szükségem van egy olyan fára, mintha azzal még inkább megtudnám őrizni Dory emlékét.
- Sajnos valóban így van. Sóhajtottam fel, s bár másként lehetne, bár ne félne mindig mindenki attól, hogy ha a szívét követi, elbukik. Nem szabad, bár tény, nekem is mindig nehéz tartanom magam hozzá, de ettől még próbálkozom. - Nem csak leszakítani és gúzsba kötni lehet valakit, hanem gondosan nevelgetni, hogy minél tovább virágozzon. Állapítom meg szelíd mosollyal, ő sajnos a jelek szerint mást tapasztalt, de talán még nem késő, ha megrekedtünk a boldogtalanságban, nem szabad félni attól, hogy lépjünk. Ezt persze ennyi leélt év után már könnyen mondom... - Ez még nem is olyan különleges, de a szépet mindenben meg lehet találni, bármilyen nehéznek is tűnjön. Nehéz nem bölcselkednem egy ilyen elveszett lélek előtt, aki szinte sikít azért, hogy valaki felé nyújtsa segítő kezét. Bár tudnék segíteni, noha azért előbb nem ártana tudnom, hogy mi is a konkrét probléma az életében. Vajon mi kell ahhoz, hogy egy még szinte gyermek mosolyát ennyire megfakítsa? - Lehetnek, de van, amihez csak nyitva kell tartanunk a szemünket, s persze a szívünket, és nem titkok többé. Könnyű nekem, tudom, de vannak olyanok, akik emberként is fogékonyak mások lelki rezdüléseire, ami azért szerintem lenyűgöző. Nekem könnyebben megy, régóta gyakorlom, de ezt sajnos nem hozhatom a tudtára. - Hát tégy úgy, élj, ahogy a szíved diktálja, merj kiszakadni a komfortzónádból. Ami elgondolásom szerint egyáltalán nem lehet kényelmes a számára, de ha segítség nincs, magunknak kell boldogulnunk, ami olykor sajnos pokolian nehéz is lehet. - Egyébként én is szívesen ellátogatnék oda. Az a vidék még nagyrészt új számomra, de ha nem így lenne, egy olyan gyönyörű vidék akkor is képes lenne magához édesgetni. - Akkor jó helyen vagy, a szíved tudja, bármilyen próbákat is kelljen kiállnod. A megérzésekre hallgatni kell, a szívünkre pláne, nem szükséges mindig a hideg logika, az észérvek, van, hogy mit sem számítanak. - Az nagyszerű lenne. Csak mondd meg, hol lenne jó neked. Bólintok rá gondolkodás nélkül, nagyon szívesen találkozom vele bármikor, alkalmazkodni tudok, nem úgy, mint a jelek szerint újabban ő. - Nem igazán így értettem. Egyébként, a kettő nem hasonlítható össze, mert míg a legtöbb ember hajlamos azt gondolni, hogy neki márpedig való a gyerek, és fel is tudja nevelni, addig virágtermesztésbe valóban szinte csak azok kezdenek, akik számára hobbi és szenvedély, jó, akadhat olyan is, akinek kötelesség, de szerintem elenyésző. Egyetértenünk persze nem kell, nem is szoktam mindenkivel, és nem is egészséges folyton csak bólogatni valakinek. - De, ott a sarokban vannak, nézelődj csak nyugodtan. Mutatok a helyes irányba. Nem kísérem oda, mert közben készítem a megrendelt csokrokat, mert bármikor jöhet olyan, akinek azonnal kell, akkor pedig elúsznék, és azt nem szeretem.
A szavaira elmosolyodom és mélyet szippantok az egyik virágból. Hagyom, hogy az illata átjárja a lényemet és valami fura érzés újra, illetve újra magával ragadjon, majd bólintok a szavaira, de rövid ideig nem szólalok meg. - Valóban, de szerintem egyre ritkább az olyan, sajnos... – s a hangom kicsit szomorúan csendül. Dory-nak sok mindent köszönhetek. Ő gondoskodott rólam úgy, mintha az édesanyám lenne, vagy a nagymamám, inkább az utóbbi, így tudom, hogy létezik olyan is, de túl sok rosszat láttam már talán. Talán néha elbizonytalanodok saját magammal kapcsolatban is, hogy tényleg léteznek-e még nem önző és hamis emberek, hogy megéri-e küzdeni, de mindig ugyanarra lyukadok ki, hogy megéri. Mosolyogva pillantok rá és kíváncsian fürkészem a lányt, még egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy amúgy nem szabadna itt lennem. Olyan az egész, mintha végre a madár kiszabadult volna és a lehető legjobb helyre sodorta volna az élet szellője. Van benne valami, valami, ami miatt úgy érzem, hogy bízhatok benne és egyre inkább megszívlelem őt. Talán amiatt, mert kicsit hasonlíthatunk egymásra, bár ebben nem vagyok biztos. - Könnyedén látod meg a jót másokban, mármint könnyedén látod meg mások titkait? – fordulok felé kíváncsian és barátságosan. Érezheti, hogy nem kötelező válaszolnia, de a szavai valamennyire elárulták már őt. Érzem, hogy meglát bizonyos dolgokat, olyan dolgokat, amiket elszeretnék rejteni és ő minden egyes apró és jelentéktelennek tűnő szavamat megérti, mintha átérezni a dolgokat és szép lassan kezdene a puzzle összeállni, de még se bánom… Kicsit talán én is megkönnyebbülök ennek köszönhetően. - Ki tudja, talán egyszer együtt megyünk oda, vagy ott találkozunk újra. – s egy pillanatra még el is merülök eme képekben. Kicsi az esélye, ahogyan annak is az volt, hogy én ide még visszatérek és ilyen remek „társra” lelek. Egy olyanra, aki megért, de még se faggat, annak ellenére se, hogy sok mindenről nem lebbent még fel a lepel. - Nem igazán ismerem a várost, vagyis nem tudom mi változott az elmúlt években, de mi lenne, ha a játszótérnél találkoznánk és utána eldől merre? – de nem pillantok rá, nem akarok gyanút kelteni, ha eddig nem történt meg. Egyszerűen csak tovább sétálok a növények között és közben lázasan keresek valamit, míg végül inkább meg nem kérdezem, hogy merre lelem. - Ez érdekes gondolat, s van benne igazság. – helyeselek, majd amikor választ kapok a kérdésemre, akkor sietve indulok el abba az irányba és hamarosan már előttem is van egy-két darab. Mosolyogva figyelem, s egy pillanatra Dory-t látom magam előtt, azt, ahogyan még gyerekként kezdtünk el nevelgetni egy ilyen fát. Sose fogom elfelejteni, hiszen ő volt az én mamám. Sok mindent tőle tanultam és sok mindent köszönhetek. - Mióta foglalkozol növényekkel? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben a pár percig tartó csöndet megtöröm, de közben továbbra is azon tanakodom, hogy melyiket vegyem meg, melyik legyen a szerencsés.
- Ha rossz helyen keresi valaki, persze, hogy ritka. Ennyit jegyzek csak meg, a többit rendezze el magában. Mondhatnám azt is, hogy vagy ha nem is keresi, de szerintem ez rá nem igaz. Ő keresné, csak nem találja, így valószínűleg a hely rossz. Az, ami most övezheti, az marja a lelkét, mihamarabb meg kellene válnia tőle, de nem tudom, hogy ahhoz van-e elég erő benne, annyira nem ismerem. - A titkaikat ugyan nem látom senkinek, de azt tudom, hogy vannak, és azt is tudnám, hol keressem őket, de ezt nem értékeli mindenki. Van, aki nem szeretné, hogy meglássuk benne a jót, hogy meg akarjuk ismerni… Ő szerintem nem ilyen, de talán korai lenne megítélnem ilyen téren. Bízom benne, hogy nem harapná le ilyenért senki fejét, illetve, hogyha találna olyan embert, aki segíthet neki, akkor hagyná. - Igen, hisz mint tudjuk, a sors útjai kifürkészhetetlenek. Abban biztos vagyok, hogyha lehetőségem lenne rá, és jobban ismerném, elvinném, hiszen mindenkire jó hatással van a környék, úgy hiszem, eddig csak jókat hallottam róla, ám egyelőre ő majdhogynem csak egy idegen a számomra. A jövő tartogathat mást nekünk, de azt előre nem lehet tudni, az is lehet, hogy sosem látjuk egymást többet. - Rendben, akkor a játszótérnél. Két nap múlva, sötétedéskor. Nem tudom, miért ez az időpont, bár tippjeim lennének, de különösképpen nem szeretnék belemélyedni egyelőre, pláne úgy nem, hogy csak magamban találhatok. Érdekel, hogy miért követi két izomkolosszus, és miért tűnik úgy, mintha sosem csinálhatná azt, amit ő szeretne. Borzasztóan sajnálnám, ha már ilyen fiatalon képtelen volna kimászni a ragacsos sárrengetegből, ami lehúzza… - Nyugodtan megfoghatod őket, én úgy vagyok a növényekkel, hogy érzem, melyik akar engem, tudom, ez ostobán hangzik, de hát számukra is fontos a szeretet, és nem mindegy, ki szereti őket. Közben veszem észre, hogy a haverjai határozottan indultak el a bejárat felé, és ez az, ami egyáltalán nem tetszett nekem, nem akartam látni, hogy kirángatják, mert még nem tudom, kivel és miért kellene szembeszállnom, én pedig nem ugrom fejest minden őrültségbe. - Úgy nagyjából tíz éve, még kamaszként váltam rajongójukká. Ami mondjuk mind igaz, a kamasz jelző kivételével, de mégsem írhatom, hogy úgy egyébként háromszáz év után jutottam el erre a pontra. - Viszont úgy látom, időszerű lesz menned. Választottál már? Ha igen, szívesen elteszem neked, és elviszem holnapután. Ajánlom fel a lehetőséget, de alig van ideje válaszolni, mert már jönnek a fogdmegjei, és valami azonnal haza kell mennünk elcsacsogása után már tökéletesen egyértelmű volt, hogy sajnos nem maradhat. Kár, megkedveltem a társaságát, de szerintem eztán sem lesz lehetetlen megoldani, csak ügyesen kell csinálni, jobban mondva, inkább neki, az ő kezein feszül láthatatlan bilincs. Egy darabig néztem, ahogy elhagyják a helyiséget, s közben próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy elvigyem innen jó messze Madisont, de ültem a hátsómon, és egy nehéz sóhaj után visszatemetkeztem a munkámba.
//Nagyon szépen köszönöm! <333333 Akkor majd jöhet a következő fejezet hamarosan. //
Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor esélyt kaphatok arra, hogy kisétáljak abból, amiben most vagyok, de ahogy Dotty is mondta, hogy jól kell időzíteni és megfontoltnak kell lennem. Talán csak arra vártam, hogy valakiben megbízhassak, mintha akkor minden könnyebb lenne, de még se volt az, hiszen továbbra is féltettem mások életét, de azzal, hogy itt vagyok és so-so mutatok magamból valamit azt hiszem elindultam azon az úton. Már csak az a kérdés, hogy végig fogok-e tudni sétálni rajta… - Igen, ebben azt hiszem igazad van. De vannak olyanok is, akik csak félnek attól, hogy mi történhet akkor, ha kiderülnek a titkok. – nézek rá egy barátságos mosoly keretében. Nem tudom, hogy mi lenne jó, de előtte szinte nem is akarom megjátszani magamat. Szeretném a bizalmamba engedni és megmutatni azt, hogy valójában mi lappang bennem, de ez nem olyan egyszerű. Csak bólintottam arra, amit mondott. Tényleg azok voltak, hiszen sose gondoltam volna azt, hogy egyszer ilyen életem lesz. De még se sírtam, vagy legalábbis ritkán. Egyszerűen csak falak mögé rejtőztem, de ugyanakkor ennyi tett és szó után is hittem, hinni akartam abba, hogy a bennem lakozó szeretet képes lesz megváltoztatni a férjemet és választ is kapok egyszer arra, hogy miért nem tartózkodik ebben a városban szinte sose, vagy miért csak az éj leple alatt jelenik meg. De ahogyan múltak a napok, úgy lett egyre kisebb az esély erre, de aztán amikor ékszereket megpillantottam a tükörben, akkor tudtam, hogy van még esély. Elvehette volna őket, hiszen nem akarta, hogy nálam legyenek, de még se tette és azt hiszem nekem ez éppen elég volt, hogy a remény újra és újra megerősödjön a szívemben. - Már alig várom. – nézek rá boldogon és reménykedően. Nem tudom, hogy mit is remélek attól a találkozástól, de úgy érzem, hogy muszáj még inkább megismernem őt és esélyt adnom annak a fura érzésnek, ami miatta költözött a szívembe, vagy csak még inkább megerősödött benne eme találkozásnak köszönhetően. Meg fogom oldani a dolgot, hogy összejöjjön. Eddig is sikerült és ha nem tér vissza, akkor menni is fog… Fel se tűnik, hogy esetleg elindultak volna felém, hiszen teljesen elmerültem a növények, az emberek és eme beszélgetésben. S egy pillanatra még magam is elhittem azt, hogy nem vagyok több, mint egy egyszerű lány és még normális életem is lehetne. - Köszönöm. – szólaltam meg sietve, hiszen sok helyen nem szeretik, ha tapogatják az árut, de habozás nélkül vettem egymás utána a kezembe őket, majd amikor meghallottam a csengő nyitódását, akkor sietve kaptam fel a fejemet és tudtam, hogy miért vannak itt. Lejárt az idő, mennünk kell… Őket se akarom bajba sodorni, így nem akartam ellenkezni. Sietve ráztam meg a fejemet. - Inkább most elvinném. Mennyi lesz? – kérdeztem sietve, majd egy kisebb borravalóval együtt fizettem ki. Nem akartam még nagyobb gyanút kelteni, mint amennyit már sikerült. Ha üres kézzel távozom az eléggé furán vette volna ki magát. Illetve így legalább még inkább velem lehet Dory emléke. Mosolyogva köszöntem el tőle, majd hamarosan megéreztem a hideg szellő ölelését és elindultam a kíséretemmel haza. Még egy utolsó pillantást vettem az üzletre, mielőtt teljesen eltűnt volna a szemem elől, de közben kicsit ideges is voltam, hiszen még látni fogjuk egymást. Már csak az a kérdés, hogy miként fog alakulni az a találkozás, illetve mit tartogat számunkra a kiszámíthatatlan és „játékos” jövő.
|| Én is köszönöm a játékot! <333 És nagyon várom a következőt.
A motel nem volt éppen az igényeimnek megfelelő, viszont még hetekkel a városba érkezésem után is úgy gondoltam, hogy ez a biztosabb. Csak semmi feltűnés, ráadásul azóta már azt is sikerült megtudnom, hogy a falka a hotelben tanyázik, pedig az jóval hívogatóbb volt számomra, mint egy koszos, lepukkant szoba. Talán majd valamikor át tudok oda költözni, ha sikerül megállapodni valakivel, aki illetékes az én ügyemben. Addig azonban a lehető legtávolabb akartam tartani magam tőlük, már csak azért is, hogy elkerüljem azokat, akikkel nem szívesen találkoztam volna. Oké, ilyen csak egyetlen személy volt, és eddig sikerült is a tervemet remekül kivitelezni. Biztosan nem rajtam múlt igazán, de engem ez egy cseppet sem zavart, magamban ugyanis így könyveltem el. Az én érdemem, meg talán egy egészen kicsit a szerencséé is. Egész álló nap azonban mégsem ülhettem a babérjaimon, mert sosem lehet tudni, hogy meddig kell ezen a helyen maradnom. Ebből kifolyólag el kellett kezdenem egyfajta látszat életet, valamiféle napi rutint kialakítani. Így volt ez mindig, de rá kellet jönnöm, hogy párosan mindig könnyebb volt, mint egyedül. Természetesen nem most először fordult elő velem, hogy magányosan kellett tengetnem a mindennapjaimat, de az utóbbi időben mégis hozzászoktam, hogy volt mellettem valaki. Ezt azonban a világért sem vallottam volna be sem magamnak, sem másnak. Jól megvoltam, el fogok boldogulni, mint ahogyan mindig is tenni szoktam. Így történt hát, hogy valamiféle munkára már sikerült szert tennem, még ha nem is álmaim állása volt. A motelt pedig igyekeztem feldobni valamelyest, ezért is gondoltam úgy, hogy ha már beugrottam vásárolni a központba, akkor veszek néhány szál virágot is, a nemrégiben beszerzett vázákba. Sokkal kellemesebb lesz úgy a légkör, ráadásul mindig kedveltem a finom dolgokat, amelyek otthonossá tették a teret. Berendezkedni nagyon nem szerettem volna, de ideiglenesen még ez is belefért, úgy ítéltem meg. Ezzel még nem telepszem itt le, nemde? Tekintetem a szombat délelőtt bámészkodó vásárlók tömegén siklott végig lustán, miközben céltudatosan tartottam a virágüzlet felé. Egyik lábam lazán a másik után, halk koppanásokkal kísérve. A kezemben már volt egy-két szatyor, de semmi lényeges, vagy zavaróan sok, hogy akadályozzon a szabad haladásban. Tudtam egyébként nagyjából, hogy hol találom meg az általam keresett üzletet, mert korábban is láttam már a kirakaton át, a bent viruló csodaszép virágokat. Kedveltem őket, na! Ráadásul értettem is hozzájuk, még ha csokrot készíteni nem is lettem volna képes. Bár maradjunk annyiban, hogy a gyógynövények sokkal inkább a szakterületem. Mindenféle óvatoskodás nélkül fordultam be az ajtón, és kezdtem bele a nézelődésbe. Nem tudtam pontosan, hogy mit szeretnék, de mivel más is volt rajtam kívül bent, így pláne nem izgattam magam a rám nem jellemző tanácstalanság miatt. Csak szép komótosan szemügyre vettem a portékát, ami egytől-egyig kifogástalan volt. Ajkaimon szórakozott mosollyal simítottam végig az egyik rózsán, bár olyan szerencsétlenül sikerült, hogy meg is szúrta az ujjam. - A fenébe! – sziszegtem az orrom alatt, amivel magamra vontam egy idős néni rosszalló tekintetét. Nem törődtem vele túl sokat, inkább a következő gyűjtővázához léptem, amikor megéreztem az ismerős energiát. Dühömben, hogy ne mormoljak el valamiféle káromkodást ismét, ezúttal az ajkamba haraptam, szemeimet szorosan hunytam be, mintha ezzel láthatatlanná válhatnék. Hogy a fenébe nem vettem ezt észre? Egyáltalán mikor jött ide?! Tanácstalanságomban, hogy mit tegyek, csak folytattam a nézelődést, hátha kitalálok valami okosat. Teljesen felesleges lenne elmenekülni, mert egyrészt az nem jellemző rám, másrészt pedig már bizonyára ő is észrevett. Elrontottam! Eddig olyan jól sikerült elkerülnöm őt, és pont akkor kell belebotlanom, amikor egyáltalán nem számítottam rá. Oké, valahol mélyen minden pillanatban készültem már lelkileg erre a találkozásra, csak úgy látszik mégsem eléggé.
Az utóbbi időszakot a hátam közepére sem kívánom, s azért kinyitni az üzletet három napja, hogy meglegyen minden a temetésre, meglehetősen extrém módon lélekfacsaró volt, de megtettem. Ma pedig már ismét dolgozom, mert az élet nem áll meg, így is be kellett zárnom az üzletet arra az időre, míg száműztek Wasillába, és egyelőre fogalmam sincs, a veszteség miként fogja érinteni a boltot. Remélhetőleg nem fogom túlságosan megérezni, mert nem jönne jól pluszba, ha még anyagiak tekintetében is rosszul járnék. Van még ugyan félretett pénzem, de azt tényleg vészhelyzetre szánom, esetleg majd Madisonnak, ha velem történne valami. A Vörös Holdak és különböző hatásainak fényében ez igazság szerint bármikor megtörténhet. Tényleg fel kellene már vennem valakit. Teljesen gyanútlanul és nyugodtan végzem a munkámat, egészen addig, míg be nem lépett egy ismerős alak. Elkerekedett szemekkel vizslattam, és pár pillanat erejéig még élt bennem a remény, hogy esetleg hozzám jött, szándékosan, de amikor láttam, hogy a virágokat kezdi el nézegetni, szinte azonnal összeomlott a világom, és ha lehetséges, még az eddiginél is letörtebb lettem. Amúgy lehetne még ennél is nagyobbat belém rúgni? Ne, inkább ne mutasd meg, nyilván lehet, de most már sok lesz a jóból. Meglehet, alapesetben eme jelenet keretein belül el is pityeredem, de most nem történik meg, tökéletesen nyugodt maradok, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem látnám. Mivel nem direkt jött ide, megkapja a lehetőséget arra, hogy feltűnés nélkül távozzon, ha akar. Én soha, senkire sem fogom ráerőszakolni magam, rá sem. Legutóbb, mikor találkoztunk, megbeszéltük, hogy ha készen van rá, akkor majd keres. Értelemszerűen itt még nem tartunk, s bármennyire is sajnáljam a dolgot, én ebbe belenyugodtam, és most sem fogok kiakadni, ha egyszerűen elmegy. Nem tetszene, az sem, hogy ennyire megváltozott, de tudom jól, sokszor az élet nem kegyes velünk, és miként a sorsunk történet, úgy mi magunk is alakulunk. Olykor úgy érzem, örökre elvesztettem, és sosem fogom már visszakapni, ami annak fényében, hogy ő az utolsó szemem fénye, rendkívül fájdalmas gondolat, noha ez nem azt jelenti, hogy addig nem fájt, míg a többiek éltek. Kiszolgálok egy kedves vásárlót, aztán a következőt, és már-már azt kívánom, hogyha nem vesz rólam tudomást, ezzel engem is erre kényszerítve, inkább menjen el, mert ez sokkal rosszabb annál, mintha az első pillanatban, hogy kiszúrt, kisétált volna… Mindenesetre szavam nincs, ez a munkahelyem, nem fogom magam lejáratni, vagy épp vitázni kezdeni, nem volna méltó ehhez a közeghez. S ami azt illeti, hozzám sem.
Akárcsak ő, úgy én sem nagyon tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Egyszerűen még mindig nem voltam erre felkészülve, noha Nina részben azért akarta, hogy idejöjjek, mert szerette volna, ha valaki rajtam tartja a szemét, és ha baj van, akkor segít. Egy anya pedig erre a legalkalmasabb, ezt mind a ketten tudtuk. Csak az enyém sajnos már nagyon régóta nem volt része az életemnek, hiába volt még az élők sorában. Ez az egész is egy kicsit abszurd volt, de ezen nem gondolkoztam túl sokat. Sem régen, sem most, csupán egy futó pillanat erejéig fordult meg a fejemben. Nem jellemző rám egyébként, hogy ne tudjam, hogy mit csináljak, de most tényleg tanácstalan voltam teljesen. És ennél jobban semmit nem utáltam a világon. Nem elég, hogy ez a találkozás végül megtörtént, de még ez a kellemetlen érzés is eluralkodott bennem. A feszültség teljesen átjárt, szerintem nem túl meglepő módon. Húztam is a számat, amíg a pultnak háttal álltam, aztán, mint aki elveszítette érdeklődését, gyáva módon kisétáltam. Nem azért, mert azt feltételeztem, hogy nem vett észre, és megúszhatom. Sokkal inkább azért, mert biztos, hogy észrevett, mégsem lépett semmit. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy ő sem nagyon szeretne velem találkozni. Túlélem. Ám alighogy kimentem az üzletből, mintha mi sem történt volna, mégiscsak felkúszott a gerincem mentén némi bűntudat. Fel-alá járkáltam egy kicsit arrébb, azon gondolkozva, hogy mégis mi a fenét csináljak. Mire végre elhatározásra jutottam, pont az utolsó vásárló is elhagyta a virágüzletet, így kaptam az alkalmon, és újra beslisszantam. Visszamentem a rózsákat tartó vázákhoz, kivettem belőle azokat a csokrokat, amiket korábban kinéztem, és odamentem a pulthoz. - Szia! – szólítottam meg végül, bár egyáltalán nem örültem neki, hogy végül mégis nekem kellett elé járulni, hogy úgy mondjam. – Tudom, hogy már az előbb is észrevettél… - tettem szóvá, nyilván nem vagyok hülye, hogy tudjam, szándékosan engedett kisétálni csak úgy. – Túl ciki lett volna csak úgy elmenni. – vallottam be őszintén, mert bár egyetlen porcikám sem kívánta sem a beszélgetést, sem a találkozást, mégiscsak az anyám. Nem hagyhattam itt szó nélkül, mikor már évtizedek óta nem találkoztunk! - És különben is szeretném ezeket a szép rózsákat! – böktem fejemmel a pultra helyezett virágokra, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból, noha bizonyára érezte, hogy milyen feszült vagyok. Mennyire kellemetlenül érzem magam a szituáció miatt, és hogy mennyire nem tudom, hogy mit tegyek most. Fel akartam készülni, tényleg, de annyira elbíztam magam az eddigi szerencse miatt, hogy végül mégsem tettem meg. – Rég láttalak, anya... – azért az utolsó szó kimondása nem volt a legegyszerűbb, de csak sikerült, és még nem is fájt annyira. Rég nem mondtam már ki.
Igazság szerint majd meghaltam, hogy visszafogjam magam, amikor kisétált, mert nem szerettem volna, hogy megtegye, de megígértem, hogy nem fogom zaklatni, megvárom, míg készen áll, ha ugyan valaha eljön az a pillanat. Ebbe szerintem ez is beletartozott, s bármennyire is legyen nehéz, megteszem. Igaz, bonyolultabb lesz annál, mint gondoltam, ha nem csak átutazóban van a városban, hanem esetleg átmenetileg itt él. Ebbe inkább nem is szeretnék belegondolni, fogalmam sincs, miként dolgoznám fel egyáltalán. Már épp azon voltam, hogy felhívjam Emmettet letörtségemben, noha nem illett volna az övéhez képest kevésbé fajsúlyos problémával zaklatnom pont most, bár, ha jobban belegondolok, ő aztán nagyon is jól tudja, milyen, hogyha a családban nem pont olyan a légkör, mint szeretnénk. Visszasétált, én pedig egyszerűen a pultra tettem a telefont. Kettőnkön kívül senki sem tartózkodott benn, és ez némi félszegséget csalt belém, fogalmam sincs, mit kellene tennem, mit mondhatnék, amivel nem üldözöm el megint, bármit, ami miatt megenyhülne irányomba, és ne akarna elkerülni. - Valóban. Nem tagadnám, minek is, de nem kezdtem bele hosszas magyarázkodásba, igazság szerint leginkább azért, mert nem hittem, hogy végighallgatna, vagy elhinni, esetleg egyszerűen hidegen hagyná. - Esetemre vonatkoztatva nem a ciki jelzőt használnám. Egyébként nyilvánvalóan felettébb kínos a szituáció, még most is. Nem normális ez anya és lánya közt, zavar a viszonyunk milyensége, és a legszomorúbb az egészben az, hogy fogalmam sincs, meg lehet-e még egyáltalán javítani, vagy az eltelt évszázadok végleg rányomták a bélyegüket. - Rendben. Becsomagoljam neked? A sima papírcsomagolás jár, hogy el tudják vinni egyszerűbben, de nyilván a díszítést igényelni kell, így hát kérdezek. Fogalmam sincs, mire lesz, és ezt már valahogy nem is merem megkérdezni tőle. Szerettem volna, ha képes vagyok elűzni a feszültségét, s valahol nevetséges volt, hogy pont a lányommal ilyen a kapcsolatom, a saját véremmel. Elkeserített… - Én is téged, Gwen… Tudom, most nem így hívják, de nekem mindig az lesz, kissé gondterhelten rágcsáltam a szám szélét, nem tudtam, mit kellene tennem, mondanom, mert a kiszolgálom és várom, hogy elmenjen utána, bizonyosan csak tovább rontana a helyzetünkön. - Te… most a városban élsz? Ha igen, fogalmam sincs, fel merem-e majd tenni neki a kérdést, hogy mióta, mert azt hiszem, ha valamire, hát erre biztosan nem akarnám tudni a választ.
- Mindegy, hogy mit használunk, a lényeg ugyanaz. Elég kellemetlen lett volna… - hagytam rá, arról nem is beszélve, hogy egyébként most is rohadtul feszültnek éreztem magam ebben a szituációban. Nem volt meg a remek komfortérzetem, ami általában szokott, bármerre menjek is. Bár most az utóbbi hetekben ez amúgy is elkerült sajnos. Hiába tettem úgy, mintha jól érezném magam, valami akkor sem stimmelt, és ezt nem szerettem. - Igen, légy szíves! – bólintottam a rózsák becsomagolására vonatkozó kérdésre. Engem is bosszantott egyébként, hogy ennyire kimérten udvariaskodunk egymással, de megvolt az oka, és mind a ketten tudtuk, hogy mi az. Nem tudtam csak úgy túllépni ezen, bár akármennyire akartam is tagadni még magam előtt is, azért jó volt, hogy láttam őt. Tényleg nagyon régen találkoztunk már, és bármit tesz is, bármilyen messze kerülünk is, Ninának igaza volt. Akkor is az anyám marad. Még ha ez nem is olyan könnyű és magától értetődő, amilyen másoknak szokott lenni. – Elég csak sima papírba… - tettem hozzá, mivel csak magamnak szerettem volna vásárolni, nem ajándékba. Míg nekikezdett a műveletnek, én csendesen szemlélődtem, és magamban azon gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék. Semmi nem jutott eszembe, és gyanítottam, hogy ő is hasonlóképpen lehet most, mivel feltűnően hallgatag volt. Tudom én, hogy nem jellemző rá, pontosan ezért volt sejthető, hogy ő sem érzi túl jól magát a társaságomban. - Igen, mondhatjuk. Egy ideig úgy néz ki, hogy maradok. – nem láttam értelmét annak, hogy hazudjak neki, hiszen többek között miatta választotta Nina éppen ezt a várost. – Megkaptam a leveleidet… - már amikor küldött. Egyet-kettőt ugyan én is válaszoltam, de nem volt rám annyira jellemző. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy kész voltam erre a találkozásra, noha a sors úgy akarta, hogy ne odázzam tovább a pillanatot. - A volt férjem is a városban van. Sikerült vele összefutnom pár hete. Azt sem tudtam, hogy itt van, azóta nem láttam, amióta téged sem. – nem tudtam pontosan, hogy miért mondtam el neki. Még csak azt sem tudta valószínűleg, hogy voltam férjnél. Úgy éreztem, hogy valamit mondanom kell azért, hogy kevésbé legyek feszült, és ez volt az első, ami eszembe jutott. – Biztosan ismered, mert tagja a falkának. Balthazarnak hívják most… - azonosítottam be a hímet, kíváncsian nézve a reakciót. – Már biztosan jelentett rólam valakinek a falkában. – fontam össze a két karomat magam előtt. Természetesen nem gondoltam azt, hogy ő is tudna róla, túl őszinte volt a meglepettsége amiatt, hogy itt vagyok.
Én magam sem illettem több szóval a dolgot, mert úgy éreztem, egyszerűen hiba lenne. Gwen és az én jellemem eléggé messze áll egymástól, legalábbis mostanra számomra úgy tűnik, és amire én magam soha nem kapnál fel a vizet, meglehet, az őt elüldözi tőlem, szóval még a szokásosnál is óvatosabbnak kellene lennem. Istenem, ha tudnád, mennyire szeretnélek egyszerűen csak átölelni, és szorítani, míg csak lehetőségem van rá… hosszú, bepótolhatatlan évek megtestesült vesztesége vagy nekem, az egyik legdrágább kincsem, aki megvet, és kerülne minden áron. Bólintottam, és vettem is elő az alap csomagolóanyagomat, hogy belekötözzem a rózsákat. Az én beszélőkémmel egyáltalán nincs gond, de mellette valahogy minden csődöt mond, azt hiszem, túlságosan fontos a véleménye, és szeretném, ha egyszer megváltoztathatnám, de ha lerohanom, úgy nem sikerülhetne soha. Inkább sürögnek az ujjaim, hogy kész legyek a rózsaszálak alkotta csokorral. - Tényleg? Fura módon a helyzet minden kellemetlensége okán pár pillanatra felragyogott az arcom, mert ha marad, akkor talán lesz némi esélyem közelebb kerülni hozzá, még akkor is, ha ő egyébként tudatosan került eddig, és eszében sem volt felkeresni, pedig már a városban lehet egy ideje. - Örülök. Noha szemmel láthatólag mit sem értek, a légkör ugyanolyan fagyos, mint amikor először láttam viszont, és a hozzáállása sem lett másabb semmilyen mértékben. Mindegy, ezen most nem fogom rágni a kefét, de azt már tudom, hogy többet nem kell írnom. - Férjnél vagy? Ohh… nem is sejtettem. Miért is sejtettem volna, kissé zavartan túrok bele a hajamba, talán itt kellene elmondanom neki, hogy esküvőm lesz a nyáron, de mégiscsak az apja volt eddig az egyetlen férjem, azt hiszem, nem venné jól ki magát. - Komolyan Balthazar a férjed? Ó te jó ég, hát sosem néztem éppenséggel nősülős fajtának. Ezen a ponton elönt a pulykaméreg két okból is. Hiszen, ha Balthazar a lányom férje, akkor mi az isten parádézik Maevel, és… nem, a másikat még mindig nem voltam hajlandó tudomásul venni, olyan szinten értetlenül állok előtte. - Lehet, nem tudom, ha jelentett, az nem jutott még vissza a falkához. Muszáj lesz lekapnom a tíz körméről a hímet, bár nem vagyok benne biztos, hogy bármi is van még köztük, szóval azt hiszem, maradok önmagam, és csak óvatosan járom körül a témát. - És… ti még akkor mindig házasok vagytok? Mármint, annak ellenére, hogy olyan rég láttátok egymást? Nem mintha lenne hozzá közöm, de ha ő nem válaszol, Balthazar fog, mert nagyon jó kapcsolatot ápolunk egymással.
Pár percig némán, elmélázva figyeltem, ahogyan csomagolta be a rózsáimat. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mi járhatott a fejében, de furcsa módon nagyon kíváncsi lettem volna, hogy ő miként éli meg ezt a helyzetet. Nem nagyon tudtam semmi konkrétumot leolvasni róla, ahogyan valószínűleg ő sem rólam. Ez utóbbi nem volt véletlen, de nem kifejezetten neki szólt, hanem inkább az általános viselkedésem volt ez, a külvilág felé. Lehet, hogy bosszantotta, hogy betértem? Vagy inkább örült neki? Tényleg talány volt, csak abban lehettem majdnem teljesen biztos, hogy neki is kellemetlen élmény a jelenlétem. - Igen. De még fogalmam sincs, hogy meddig… - vontam meg a vállaimat. Tényleg nem terveztem előre, sajnos nem is tudhattam megjósolni sem. Annyit tudtam mindössze, hogy amint lehetséges, már lépek is innen. Ezt azonban inkább nem is kötöttem most az orrára, nem tudom, hogy miként fogadta volna. – Ezt így nem mondanám éppenséggel! – húztam el a számat kissé arra, hogy férjnél lennék. – Egyébként az előtt történt, hogy találkoztunk. – utaltam itt a párizsi találkánkra, hiszen Balthazart akkor már elhagytam. Valószínűleg azért is nem említettem, de most más volt a helyzet teljesen. - Igen! Sejtettem, hogy ismered őt. – nyilvánvaló, ha már egy falkában élnek. Bár azt nem tudtam, hogy milyen közeli viszonyban vannak a tagok, csak azzal voltam tisztában, hogy kicsit káoszos a város ebből a szempontból. – Akkor még az volt, most már nem tudom, hogy milyen. – vontam meg a vállaimat, ezzel is elhatárolódva a hímtől. – Összefutottunk legutóbb, pont itt lent a parkolóban. Éreztem rajta egy másik nőstényt, bár próbálta elviccelni. Nem zavart annyira, csak nem értettem, hogy akkor miért nehezményezi, amiért túlléptem a múlton. – nem is gondolkoztam, hogy mit osztottam meg vele, egyszerűen csak elmondtam. Utána kezdtem kapcsolni, hogy ha túl sokat jár még így a szám, talán olyat is kikotyogok, amit nem szeretnék. - Azzal nekem nincs bajom! – emeltem meg mind a két kezemet, elmosolyodva. – Nem szeretnék szem előtt lenni, bár van egy sanda gyanúm, hogy előbb-utóbb úgyis változni fognak a dolgok. – mivel nem tetszett, így el is húztam a számat. – De rendes tőle, ha még nem jelentett, nem gondoltam volna… - állapítottam meg elgondolkozva, mert tényleg arra számítottam, hogy majd egyből beavatja a fejeseket. Persze biztosan megteszi majd, de legalább kaptam még némi előnyt, hogy úgy mondjam. - Én nem tekintek úgy magunkra. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – És mint látható, ő sem… - utaltam ismételten csak a már emlegetett nőstényre. – Azt hiszem, ez afféle se veled, se nélküled kapcsolat. Először én hagytam el őt, aztán Párizsban találkoztunk újra, akkor meg ő lépett le. Ez nálunk már csak így megy. Nem nagyon szeretem a függőségeit. – viszolygó fejet vágtam, mert tényleg nem rajongtam ezért a kis apróságért. – Nem mondtam neki, hogy te vagy az anyám. – tisztáztam gyorsan, mert még magam sem tudtam, hogy akarom-e elmondani neki. – Eddig nem nagyon reklámoztam, ezután sem gondoltam, de ahogy gondolod… - engem ugyan nem zavart volna, inkább őt akartam vele védeni. Bármit higgyen is rólam, azért hiányzott, még ha nem is mutattam ki. - Biztos ki fog derülni idővel. – tettem még hozzá, mert az efféle titkok úgysem maradnak sokáig azok. De az is lehet, hogy pont ő nem szeretne engem felvállalni.
- Értem. Nos, a lényeg, hogy itt vagy. Mosolyodtam el. Még az sem számít, hogy nem szándékos, hogy inkább kerülne, nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy akármiért is, de így van, valószínűleg a sors akarta ezt, én úgysem hiszek a véletlenekben, mindennek megvan a maga oka. Talán… hangsúlyozottan talán, legalább arra lesz lehetőségem, hogy kicsit jobban megismerjem, még akkor is, ha túl sok minden nem fog megvalósulni a valós vágyaimból őt illetően. Ami tökéletesen elromlott, azt megjavítani már nem igazán lehet, mindenesetre csiszolni rajta reményeim szerint még igen. - Ohh, akkor… olyan férj, aki már csak papíron az? Bár, gondolom nevet is változtattatok azóta, szóval tulajdonképpen az sem ér már semmit ilyen téren. Megkérdezném, hogy szerette-e, de azt hiszem, ehhez még nincs jogom, így magamba fojtom a dolgot, az a biztos. Még teljesen nem adtam fel a reményt, hogy egyszer önként beavat majd az érzelmeibe. Megtehetném, hogy a képességem és adottságaim révén tájékozódom ilyen téren, de vele szemben ez úgy érzem, nem lenne fair. - Igen, elég rég. Elvégre, én majd 100 éve itt élek, eltekintve azt a húsz éves kikacsintásomat, amit a tanulásomra fordítottam, jelenleg úgy érzem, merőben hasztalanul, noha amennyiben a magánéletem alakulását nézzük, annak köszönhetően ismertem meg Emmettet, és csiszolódtunk össze tökéletesen. - Nos, mivel ő is megtette, ezért magam sem értem, miért nehezményezte. Van szemem, és az utóbbi időben radarom is a romantikusabb érzésekre, csak eddig nem ismertem fel a hasonló jeleket, hisz túl rég éreztem, de ennek hála nagyon is sejtem egy ideje, hogy az a videó már nem csak egy nagy vicc. Ezt azonban eszemben sincs a lányom orra alá dörgölni, de tisztább lett volna, ha Balthazar őszinte vele, még akkor is, ha már nincsenek egyik részről sem romantikus érzelmeik egymás iránt. - Jelenthetett, csak még nem lett közkincsé téve, ami azt illeti, én ezt tartom a valószínűbbnek. Vannak, akiknek megkérdőjelezhető a lojalitása a falka iránt, BB-t nem tartom olyannak, noha a betolakodókkal kapcsolatos álláspontja nem ismeretes előttem. - Ezt megértem, elég aggasztó tud lenni néha, mit művel magával. A többi… nos, ha valaminek, hát a kapcsolatoknak biztosan nem vagyok a szakértője, azzal a kettővel, ami volt/van nekem. - Nos, ezt sejtettem, különben valószínűleg elmondta volna. Nagyon is jó kapcsolatban vagyunk, szóval kétlem, hogy pont ezt titkolta volna el, pláne úgy, hogy tudja, mennyire szeretném visszakapni a lányomat. - Én… ha ezt szeretnéd, nem mondom el a falkámnak, de magamtól én nem titkolnám. Ha nem akarja, nem fogom, az biztos, hogy Emmettnek elmondom, mert vele kivétel nélkül mindent megosztok, de azt elfogadom, ha szerinte ehhez nincs köze a falkámnak. Ami azt illeti, valóban nem sok, maximum annyi, hogy ha valamit művel, engem fognak elővenni miatta, ami még mindig nem baj, mert a lányom, bármikor vállalnám érte a felelősséget. - Úgy néz ki… férjhez megyek a nyár végén. Ha… még a városban leszel, örülnék neki, ha el tudnál jönni. Végül kimondom, mert, túl kicsi a világ, csúnya lenne, ha mástól tudná meg, szóval ez a biztos, és egyébként ő is beavatott pár dologba, még ha nem is feltétlenül
Most már legalább volt némi fogalmam arról, miként is áll hozzá az ittlétemhez. Az a mosoly, és a szavai elég beszédesek voltak, szóval egyáltalán nem zavarta, vagy érintette rosszul. Ebből kiindulva viszont nem értettem az ő viselkedését, ami kicsit talán hasonlatos volt az én távolságtartásommal. Nem is nagyon töltöttem most azzal az időt, hogy ezen törjem a fejem, mert idővel úgyis elválik majd nagyon sok dolog. És különben is, abszolút időpazarlás az egész. - Igen. Ő is, meg én is, szóval már hivatalosan sem vagyunk házasok, meg a sok idő elteltével amúgy sem lehetne minket szerintem egy párnak nevezni. – bólogattam egyetértően, mert remekül látta a helyzetet. Azok voltunk egyáltalán valaha is? Sokszor tényleg magam sem tudtam, hogy mi erre a kérdésre a válasz, de attól még időről időre ott voltunk egymás mellett, valamilyen formában kilyukadtunk a másiknál. Hogy ez jó volt-e nekünk, vagy sem, nem tudtam megmondani. Még csak azt sem döntöttem el, hogy jelen esetben mit éreztem azzal kapcsolatban, hogy ismét egy városba sodort bennünket a szél, immár harmadjára, és talán nem is utoljára még. - Én sem. A férfiakat sosem értettem eléggé, de szerintem a legtöbb esetben még ők maguk sem tudják, hogy mit és miért tesznek. Gondolom, úgy van vele, hogy amit neki lehet, azt nekem nem. Sérti a büszkeségét… - nem biztos ez, de volt egy ilyen sanda gyanúm. Furcsa volt egyébként az anyámmal beszélgetni erről, de ha nem volt eszemben, hogy ki ő nekem, és mi történt, akkor nem volt probléma. A gond csak az, hogy amint tüzetesebben ránéztem, vagy elkalandoztam pár pillanatra, máris minden újra a fejemben volt. Nem tudom, hogy ez valaha megváltozhat-e még, és egyáltalán szeretném-e, hogy úgy legyen. Nehéz döntések, amiket nem most kellet meghoznom, és nem is holnap. - Igen, ezen már annyira én sem lepődnék meg. Biztosan fog rólam jelenteni, meg gondolom te is. – azért a mondat végén egyfajta kérdés még a levegőben függött, ha nem is mondtam ki. Nem örültem neki, de elkerülhetetlen volt, hogy tudomást szerezzenek rólam. Ha tényleg olyan a falka, ahogy Prim mondta út közben, akkor ez nagyon is benne volt a pakliban. – Nem hiszem, hogy túl szép képet fog festeni rólam. Elég rosszul sikerült a találkozásunk, de nagyon nem örültem neki, hogy ahol csak rád számítottam ismerősként, ő is megjelent. Nem szeretem a meglepetéseket. – árultam el, továbbra is beszélve. Ha beszéltem, akkor nem agyaltam túl sokat, csak olyan nőiesen csacsogtam. Ez még egész viselhető volt így, de nyilván az én hozzáállásomon is múlt a dolog. - Rád bízom! – vontam meg a vállaimat kecsesen, látszólag nemtörődöm mozdulattal. – Nekem nem probléma, csak ne kerülj bajba amiatt, hogy egy kóbor a lányod. – tettem hozzá, hogy értse, én miért nem reklámoztam. Bármit gondoljon is rólam, nem ártanék neki szándékosan. Másnak talán igen, ha az érdekeim úgy kívánnák, de a múltunkat tekintve sem lennék képes keresztbe tenni a saját anyámnak. Balthazar már más tészta, de azért nem volt közömbös számomra most sem, még ha szerelmet nem is éreztem iránta soha. - Ó… - hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, amikor felocsúdva a gondolataimból, felfogtam a mondandóját. – Nem tudom, mit mondjak erre! – vallottam be őszintén, valószínűleg a meglepettség jól olvashatóan ült ki az arcomra. Bármilyen furcsa is, az anyámként nem tudtam úgy tekinteni, mint érző nőre, aki bármikor újra rátalálhat a szerelemre az apám után. Nekem ők mindig egy pár voltak, és most furcsa volt erre ráeszmélni. Ostobaság talán, de így van. – Gratulálok?! – próbálkoztam be, még egy halvány mosolyt is kipréseltem magamból. – És köszönöm a meghívást… ha itt leszek, elmegyek. – ígértem meg, mert azt hiszem így illett. - És hogyan, vagy mióta? – érdeklődtem kíváncsian. – Ő is hozzánk hasonló? – hiába voltunk csak ketten, azért nem mondtam ki, hogy vérfarkas. Megtanultam már vigyázni a számra.
- Ezt úgyis ti ketten érzitek, hogyha már nem köt össze titeket semmi, akkor élje mindenki a saját életét. Nem vagyok különösképpen az a típus, aki mások magánéletébe belemászna. Más kérdés, hogy szívesen látnám boldognak, szerelemtől ragyogónak, de tudom, hogy ez nem egyszerű, nekem is évszázadok kellettek hozzá, hogy újra közel merjek engedni valakit, és kinyíljak ilyen téren. Hogy igazán volt-e valaha szerelmes, azt nem tudhatom, és egyelőre nem is vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyen szinten ismerjem, de nagyon remélem, hogy ez idővel majd változni fog. - Meglehet, igaz, nem mondhatnám, hogy olyan hihetetlenül büszke férfinak ismertem meg. Bár, melyik férfi ne szeretné, ha olyan hatást gyakorolt valakire, hogy évtizedek sem tudják kiverni a másik fejéből. Furcsa, élénk a képzelőerőm, de azt a Gwent, akit én ismerek, mármint a jelenben, nem azt, akire emlékszem, nem tudom ahhoz a Balthazarhoz illeszteni, aki a falkatársam. Nem is próbálkozom, az érzések sokszor egyébként is ellent mondanak minden ésszerű logikának. Én is annak dacára szerettem bele Emmettbe, hogy tudtam, gyűlöli a fajtámat, és az érzéseim viszonzásra is leltek. A messzemenőkig kiszámíthatatlan ilyen téren az élet. - A magam részéről csak annyit mondok, hogy rokoni kapcsolatban állunk. Illetve… nem tudom, mit beszéltél Balthazarral, mert ha nem továbbított semmi lényegi információt annak kapcsán, hogy mik a terveid az itt léted alatt, és előreláthatólag meddig maradsz, akkor jó eséllyel meg fognak még keresni. Bár elmondhatod nekem is, ha nem esett meg, szívesen továbbítom, hogy ne kelljen még valaki kérdésein átverekedned magad. Nem vagyok felderítő, soha nem is voltam, de azt tudom, mit kell megérdeklődni a területünkre tévedő magányosoktól. Azt őszintén kétlem, hogy falkatag kívánna lenni valaha is, de tévedhetek is, hisz közel sem ismerem olyan jól, mint szeretném. - Léteznek kellemes meglepetések is azért. Azt inkább nem firtatnám, mennyire nem nézem ki Balthazarból, hogy az érzelmei befolyásolnák az értékítéletét, és leírná a jelentésében… Egyébként is, egyszer szerette, és hacsak nem durvultak el a dolgok nagyon, az érzések sem múlnak el nyomtalanul. - Emiatt aligha fogok. Vagy, ha igen, azt már neki nem kell tudnia, mert bármennyire nem vagyok borsó meg a héja, vállalni fogom érte a felelősséget, és leverhetik rajtam a port, ha bármit művelne, bár nem hittem, hogy ilyesmi be fog következni. Ettől függetlenül így érzem helyesnek, mert nem szeretném, hogy bármi akadályt gördítsen az útjába az itt létével kapcsolatban, úgy sem, hogy nem én vagyok az, aki miatt itt van. Valamilyen szinten igencsak pozitív, hogy nem akar gondot okozni nekem… még ha csekélykét is, de azért érdekli, mi van velem. - Nem is szükséges mondanod semmit, csak szerettem volna, ha tőlem tudod. Nem akarok esélyt adni arra, hogy bármi még több szöget üssön kapcsolatunk koporsójába, mert úgy hiszem, ha mástól tudná meg, hogy férjhez megyek, az tovább ronthatná a dolgokat. Lehet, a puszta tény is meg fogja tenni, de ezen senki kedvéért nem vagyok hajlandó változtatni. Épp ideje volt, hogy boldog legyek ilyen téren is annyi idő után. - Köszönöm! Nos… több mint egy évtizede ismerem, de tavalyig csak barátok voltunk, noha annak a legjobbak. Aztán… Nos, nem tudom, mennyit hallottál a Vörös Holdakról. A tavalyin én… Kissé elfelhősödik a tekintetem, még mindig szörnyen nehezemre esik róla beszélnem, és nem is biztos, hogy meg kellene osztanom vele, de nem akarok titkokat, bármennyire ne legyünk jó viszonyban. - nos, azok közé tartoztam, akiket sikerült elragadnia nem túl kedves ősellenségünknek… Akkor jöttem rá, hogy többet érzek iránta, aztán… végül kibukott a dolog, és kiderült, hogy ő is így van vele. Azóta vagyunk egy pár. Nem hozzánk hasonló, a másik táborba tartozik. Remélhetőleg ebből leszűri, hogy őrző. Nagyon más nem lehet, az embereket simán kimondanám.
- Nem tudom, hogy összeköt-e minket valami. Hogy valaha volt-e bármilyen kötődés is... - vontam meg a vállaimat. Talán volt, de most nem akartam abba belemenni, hogy csupán érdekből mentem hozzá, és nem szerelemből. Azt hiszem, az ilyesmi nem tetszene neki, de amúgy sohasem lehet tudni. Annyi biztos, hogy róla nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmit tegyen, talán pont ezért hittem azt, hogy engem is elítélne esetleg emiatt. - De annyi biztos, hogy mindenki éli a saját életét. - zártam le végül a gondolatmenetemet. Balthazar mindenképpen, ha már beújított egy nőstényt is. Továbbra sem tudtam eldönteni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Azt hiszem, egy egészen kicsit azért zavart, hiába nem vallottam be még magamnak sem eddig. - Szerintem ez alól a nők sem kivételek. - mosolyogtam haloványan. Nekem különösen imponáló lett volna, de ő is mindig tovább lépett. A múltban is volt neki valami nő utánam, ahogyan most is. Én meg éltem világomat, hol így, hol úgy. Tartós kapcsolattal azonban nem büszkélkedhettem azóta sem, már ha őt lehetett annak nevezni. A házasság egy dolog, a papír összekötött minket, meg az eskü, az érzések viszont már más lapra tartoztak. Azt hiszem, hogy neki voltak irántam. - Rendben! - egyeztem bele, mert én aztán nem akartam beleszólni, hogy mit mond rólam a falkájának, és hogyan adja elő a kettőnk közötti kapcsolati szálat. Nem zavart volna tényleg az sem, ha elárulja, hogy a lánya vagyok, ha neki abból nem lesz problémája. Ezt azonban már neki kellett tudnia, én sajnos egyáltalán nem ismertem az itteni viszonyokat, pedig nem ártana lassan feltérképezni a helyet ilyen tekintetben is, ha már itt élek hetek óta. - Számítottam rá, igen. - bólogattam a megkeresésem kapcsán. - Csak kötelességből kérdezed, vagy a mögé bújva szeretnéd te magad megtudni? - kérdeztem rá kerek perec, hogy tisztában legyek a dolgokkal minket illetően. - Ha neked elmondom, nem fog megkeresni más? - érdeklődtem óvatosan, a biztonság kedvéért. - Még nem tudom egyébként, hogy meddig maradok, de nem kívánok bajt keverni, ennyi biztos. Csak elvagyok itt, dolgozok, élem a mindennapokat. Aztán vagy tovább állok, vagy még maradok pár hónapot. - vontam meg a vállaimat, beavatva végül a nem túl kidolgozott terveimbe. Mindent azért nem akartam máris kikotyogni, majd ha úgy döntök, hogy bizalmat szavazok neki. Ez egyelőre nem történt még meg ugyebár, de szerintem nem lehetett ezért hibáztatni. Hiába az anyám, azért... na! - Jól van! - bólintottam végül arra, hogy miattam nem fog bajba kerülni. Hát, úgy legyen! Azért, ha valamit akartam is mondani még ezzel kapcsolatban, már nem volt lehetőségem rá, hiszen az elhangzó hír teljesen belém fojtotta a szót. - Értem. - még mindig nem igazán tudtam mit kezdeni azzal a hírrel, hogy az anyám menyasszony lett. - Nem olyan sokat, csak pár szót... - legyintettem, mert tényleg így állt a helyzet. Annyira nem voltam képben ezzel kapcsolatban sem, de hallottam áprilisban, hogy nem volt épp kellemes az az éjszaka. Történtek furcsa dolgok, majd talán most megtudhatom micsoda. - Gyakran van ilyen? - kérdezősködtem, ha már így témánál voltunk. Egészen addig, amíg nem folytatta. - Értem. - úgy látszik, ez lesz a kedvenc szavam újabban. Úgy látszik, mind a ketten őrzőbe lettünk szerelmesek idővel, bár Enrique már rég meghalt. - Szóval te tavaly... - nem tudtam, hogyan mondjam ki. -... meghaltál? - kérdeztem rá végül, bár csak suttogva. - Akkor hogyan lehetszt most itt? - értetlenül ráncoltam a homlokomat, egyelőre még nem is fogva fel teljesen, hogy mit jelent ez.
- Értem, igazad van, élje mindenki a saját életét. – Nem mondom, hogy nem érzek mögött valami egyebet, de bármiért is házasodtak össze, az legyen az ő dolguk. Én sem venném túlságosan jó néven, ha a mostani házasodási szándékunk mögé próbálna bárki belátni. Igaz, én teljességgel biztos vagyok a szerelmemben, illetőleg Emmettében is irányomban, de attól még az érzéseink a magánügyünk, miként az övék is a sajátjuk, akár voltak, akár nem. Nem érdemes firtatni az ilyesmit sosem, ha magától nem jön elő. - Sokkal inkább szeretném én magam megtudni, minthogy kötelességből kérdezzem. – Mint ahogy vele kapcsolatban bármit. Egyáltalán nem a kötelességtudatom vezet. Jelenteni fogok, de hogy mit és milyen mélységében, arról még fogalmam sincs, de hogy mindent nem mondok el, az teljesen biztos. Mégiscsak a lányom, és a saját falkámtól kell megvédenem, hát attól fogom. - Nem, ha én jelentek rólad, és be tudok számolni mindenről, amiről ilyenkor be kell, akkor nem fog megkeresni más. – Kivéve persze azt az esetet, ha úgy dönt, fizetni fog az itt tartózkodásáért cserébe, mert akkor fognak jönni behajtani, de az nem mondható hosszadalmas műveletnek, eltekintve attól az esettől, ha valaki nem hajlandó fizetni. Illetőleg azt sem kell tudnia, hogy szándékomban áll kezeskedni érte, szóval nem fogják csesztetni, előbb fognak engem, ha bármi van. - Szóval… nem kifejezett céllal érkeztél? Akkor miért pont Fairbanks? – Ez igazság szerint nem tartozik kifejezetten a kérdeznivalók sorába, de engem személy szerint komolyan érdekel. Azt abszolút nem feltételezem, hogy miattam, hiszen el akart kerülni, de attól még foglalkoztat, mi lehet a valós oka. - Igen, évek óta minden áprilisban… Jobb olyankor városon kívül lenni. – Ha ő már akkor is itt volt, szerencsésen megúszta a dolgot, aminek én a magam részéről őszintén örülök, jobb lett volna, ha mindenkinek van esélye megúszni a Vörös Hold szörnyűségeit. - Igen, tavaly meghaltam, és pirkadatig halott is voltam. Azóta sem tudjuk, hogyan éledtünk fel. Csúnya mészárlás volt, nyolc falkatag veszett oda, és ha jól tudom, ugyanennyi magányos. – Mind élünk, ilyen szempontból megnyugtató a helyzet, de én ezt a tapasztalatot szívesen kihagytam volna, sokszor kívántam, hogy inkább maradtam volna halott. Még most sem tudtam igazán feldolgozni. - Szóval, a hogyanra nem tudok válaszolni, egyszer csak megtörtént, de nem igazán emlékszünk semmire abból az időből, míg halottak voltunk…
Kezdőlap
