Reggel óta bent vagyok. De szép is volt, amikor még volt beosztásom, bejöttem, letoltam az órákat és aztán mehettem, mint aki jól végezte dolgát - mondjuk tényleg jól végeztem mindig, de ez most mellékes -, most viszont ez már csak egy szép emlék. Már nincs beosztásom, az időm jó részét itt tengetem, ez az egyik ára annak, ha az ember lányából főnök lesz. És ez még a kisebbik ár volt. Sosem gondoltam volna, hogy a hímem akár csak egy kicsit is megzuhan a dolog miatt, mert most könyörgöm, mitől olyan nagy dolog, hogy van egy saját kócerájunk, ami még pénzt is hoz, ehhez képest pedig sokkal nagyobb cirkusz lett belőle, mint az sejtettem. Oké, azt tudtam, hogy dühös lesz, mert a megkérdezése nélkül, egyedül döntöttem és vettem át a helyet, de a dolog nem merült ki ennyiben. Nem örül a sikeremnek, csak annyit lát, hogy nekem valami bejött, neki viszont itt nincs olyan meló, ami igazán kihívást jelentene. Ami bevallom pokolian rosszul esik. Miért olyan nagy baj, ha valamit jól csinálok? És ennek tetejében még egy csomó változtatást is véghez akarok itt vinni, főleg az Orfeumos dolog után, szóval nem lehet az mondani, hogy unatkozom. Nem csak az üzlettel járó gondok szakadtak a nyakamba, ott volt a falka, az a munka, amit ott végeztem, és a magánéletem is, ami mostanában nem tűnt olyan rózsásnak. Látszólag a dolgaink egyre jobban kezdtek alakulni, de ezzel együtt valahogy mégsem tök happy minden. Az irodámban ülök és próbálok egy rakat számla és egyéb papír között rendet rakni, kibogozni az egyelőre kibogozhatatlannak tűnő szálakat. Már rég otthon kéne lennem, de én még mindig itt vagyok, mintha csak a munka hőse béna címre hajtanék. Pedig nem. Jessenek már küldtem egy üzenetet - sőt, azóta már beszéltünk is egymással -, hogy egyelőre még fogalmam sincs mikor fogok innen elszabadulni, de max. hajnalban ugorjon el értem és "cipeljen" haza. De most vissza a papírokhoz. Éppen megint belemerülnék abba, hogy mi merre hány méter, amikor megcsörren megint a telefonom, de most lentről keresnek, mármint a földszintről. Felveszem és miközben azzal zsonglőrködöm, hogy ne ejtsek a földre egy halom papírt - nem sikerül, a földre ejtem őket, de úgy, hogy közben véletlenül sem marad egy sem a kezemben -, azt hallgatom végig, hogy valaki önállósította magát és önkiszolgálónak nézte a bárpultot. Visszakérdezek, hogy legalább fizetett-e, és mivel a válasz igen, tulajdonképpen, hagynám is az egészet a fenébe. Leteszem a telefont és a földre térdelek, hogy összeszedjem, amit kiszerencsétlenkedtem az előbb a kezemből, amikor megint csörög a telefonom. Úgy tűnik, ma én vagyok a legnépszerűbb nőstény a városban, mert lassan a fülemhez nő a készülék, annyit hívnak. Most a VIP szobában van gebasz, azt mára kiadtuk, szépen ki is fizették az érte kért pofátlan összeget - jó tudom, nekem ez üzlet, meg minden, de ettől még szerintem is magas árat kértem érte -, de a vendég nem elégedett, mert a privát partyra betévedt valaki, akinek nagyon nem ott lenne a helye. Csodás. A telefonba morgok, hogy mindjárt megyek, majd kinyomom azt és a miniruhám zsebébe süllyesztem a kis csodamasinát. A papír tengert felnyalábolom, majd az asztalra teszem. Megrázom magam és előveszem a legtündéribb formám - ami nem esett nehezemre, általában kedves és vidám vagyok, csak most jelen esetben némileg fáradt is -, és mielőtt kilépnék az irodából a helyére illesztem tökéletesen a pajzsom, majd egyenesen átlibegek a VIP helyiségbe. Benyitok az üvegajtón, az egyik oldalon ott ül az ünneplő társaság, akik jogosan ültek itt, a másik oldalon viszont egy kissé szakadt külsővel terpeszkedik egy férfi egy rekesz sör társaságában. Nem kell agytrösztnek lennem, hogy megállapítsam ki az, akinek nem kéne itt lennie. Elbűvölő mosolyt varázsolok az arcomra és a fickóhoz lépek. - Helló. - oké, köszönés megvolt, most jöhet a feketeleves. Egy pillanatra azért átfut a fejemen, hogy tulajdonképpen miért is akartam én annyira ezt a helyet a magaménak? Mert minden előnyével együtt a probléma megoldás nem az a dolog volt, amit annyira kedveltem. Főleg, ha valakivel tudatnom kellett, hogy arrébb kéne telepednie, mert nagyon nincs jó helyen. - Kellemesen telik az este? - még szép, hogy igen, de azért az udvariassági kör mégsem árt, így kevésbé fog szarul hangzani, hogy tipli van apukám... - Nos, sajnálom, hogy alkalmatlankodnom kell, de azt hiszem valami tévedés történt. Ma estére az a rendkívül szimpatikus társaság bérelte ki ezt a helyiséget. - bökök egy kis bólintással az említettek felé. - Biztosan mára volt foglalásod? - mert hát lehet, hogy a hiba nem az ő "készülékében" van, hanem nálunk, amit mondjuk nem is csodálnék olyan nagyon, de egyelőre ragaszkodtam ahhoz, hogy nem csesztünk el semmit és nem sikerült két foglalást is betennünk egy napra. - Ha esetleg megtudhatom a neved, akkor rögtön utánanézek, hogy mi lehet a gubanc. - oké, a kedves mosolygás még mindig megvolt. Utána kell nézzek, hogy mi a helyzet, ehhez meg kell a neve, feltéve, ha egyáltalán volt foglalása. Amit nem nagyon hiszek, de ne ítéljünk a külső alapján, mert ha van valaki, hát én pontosan tudom, hogy a külső gyakran nem azt takarja, ami a valóság...
Már éppen kezdeném jól érezni magam, és hörögve beállnék a diszkópatkányok közé, hogy zsírabuli, amikor a második üveg söröm bontása közben belibben egy takaros kis vörhenyes menyecske, és már a szemvillanásából látom, hogy engem akar. Feltehetném a kérdést, hogy mégis ki nem, de ennyire nem teszem magam nevetségessé. Pfhejj, na nehogy már ez a nőstény akarjon engem innen kitessékelni! Mert hogy szinte biztos vagyok benne, hogy emiatt küldték a nyakamra, ez már a köszönéséből is elég nyilvánvalóvá vált. - A hely egy rakás szar, de a sör iható, a társaság pazar, szóval ha azért jöttél, hogy egy öltánccal kápráztass el, azt kell mondjam, hogy nem csípem a vörösöket, bocs. Emelem fel a kezem megadóan, miután elmondtam a magam kis monológját és egy tapintatosnak cseppet sem nevezhető gusztálás után leveszem róla a tekintetem. Kortyolok és az üvegajtón át bámulok bele a tömegbe. Nők. Picsák. Ribanc az összes. 'Szér kell állandóan valamin problémázni? Talán azt akarja mondani, hogy zavarok? Tényleg? Valóban? - Szerintem kurvára nem zavarok senkit, odakint meg szétmegy a fejem. Nem akarom feleslegesen az arcába vágni, hogy egyébként meg hagyjon lógva, mert könnyen előfordulhat, hogy én fogom fellógatni, ettől függetlenül még mindig nem méltatom annyira se, hogy ránézzek. A foglalásos kérdésére csak felprüszkölök. - Ismerkednél? Mondtam már, hogy nem jönnek be a vörösek. - csóválom meg a fejem újfent, aztán egy nagy és hosszú kortyolással kiiszom a második üveg sört, majd jóízűt böffentek. Kissé kinyújtózom, mint egy ráérős macska, aztán felállok. Tök jó, végre valaki, aki sokkal (vagy 20 centivel) alacsonyabb, mint én. - Matthew Coyle. De ne fáradj, nem foglaltam. Keresek valakit. Döntöm oldalra a fejem, ahogy szemtelen közelségben állok meg vele szemben, és már a hangszínemen is változtattam kissé. A nemtörődöm hanyagság tovatűnt, helyette csak a farkasfülnek érzékelhet, finoman követelőző, cigarettafüstös rekedtség maradt. Kissé megnyitom a pajzsom, éppen csak annyira, hogy a forró fenyegetés végigborzolja a nő szőrszálait. Közelebb hajolok és megkísérlek valahol a nő füle körül mélyet szimatolni a levegőbe, és ez a jelenet kívülről elég erotikusnak hathat a beavatatlan szemek számára. - Mondom, mi van. Egy. Megpróbálhatsz nekem segíteni tisztes asszony módjára. Kettő. Nem segítesz, de akkor maradok itt, megiszom a szépen kifizetett söröcskéimet, és nagyon jól fogok szórakozni. A szemeimen átsuhan valamiféle borostyán árnyék, ahogy a farkasom jelzi, hogy inkább az utóbbi részeg vérontásra voksolna a kulturált beszélgetés helyett.
//Bocsánat a hossz miatt, de az elkövetkező időkben inkább a többször kevesebb elvét próbálom követni, hogy ne álljon minden játékom ennyire :///
Egy pillanat erejéig megemelkedik mindkét szemöldököm. Öltáncolni? Én? Oké, nem mindig éltem éppenséggel olyan életet, amibe ez ne fért volna bele - bár akkoriban ez még nem létezett -, de ma egyáltalán nem vetemednék ilyesmire, vagy ha meg mégis, annak nem ez a hím lenne az alanya. - Van, akivel megesik, ezért gondolom kellemes a hír, hogy nem, nem ezért vagyok itt. - nem mindenki kedvelheti azt a hajszínt, ami nekem is van, és tulajdonképpen nem is nagyon érdekel, hogy ez az idegen mit kedvel, vagy mit nem. Az már sokkal jobban izgat, hogy menjen el innen és kész. De azt hiszem ez a menet nem lesz olyan egyszerű... No nem baj, azért itt mégsem hagyhatom, és ha már enyém a hely, enyém ama megtisztelőnek egy cseppet sem nevezhető feladat, hogy valahogyan távozásra bírjam, a legkisebb botrány nélkül. Állom a tekintetét, kezeimet lazán összefogom magam előtt a csípőm magasságában, amíg ő az üvegajtón bámul kifelé. - Az olyan helyeknek, mint ez, megvan az a varázsuk, hogy hangos zenét szolgáltatnak szórakoztatásképpen. A VIP szoba használata pedig nem ingyenes. - a hangom még mindig kedves volt, habár egyre inkább fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy ez a hím mégis minek jött be ide? Hacsak nem azért, hogy bajt keverjen... Ami ránézésre, abszolút elképzelhető volt. Mivel a teremben nem csak ketten voltunk, egyelőre még egész nyugodtan, türelmesen és bátran válaszoltam neki, habár koránt sem lehettem biztos abban, ha arra kerülne a sor, akkor el tudnék vele bánni. Valószínűleg nem, bár ezt csak tippeltem, de nem akarok most találgatásokba kezdeni. Következő mondandójára nem reagálok, nincs mit, hiszen nem ismerkedni jöttem és ezt bizonyára ő is tudta, hacsak nem volt sült bolond. És még böfög is... Fúúúj! Aztán feláll és én ösztönösen lépek hátra egyet. Ismeretlen farkast nem jó ötlet túl közel engedni... De csak utánam jön, így aztán közelebb áll hozzám, mint azt szeretném. Azon, hogy annyival magasabb nálam, már meg sem lepődöm, nem volt nehéz dolog nálam nagyobbnak lenni. Persze, hogy nem volt foglalása, tulajdonképpen már ez sem lep meg. Aztán még az is kiderül, keres valakit. Oké, de kit? Vagy most barkóbázunk? Már épp ellépnék tőle, mert hát semmi sem indokolja, hogy ennyire közel tartózkodjunk egymáshoz, amikor is meghűl az ereimben a vér. Telibe kaptam, amit felém küldött. A pupilláim kissé kitágultak és a szívem is ugrásszerűen kezdett el gyorsabban kalimpálni, de ezeket leszámítva, nyugton maradtam. Most már nem kellett találgatnom, tudtam, hogy nem bírnék el vele, ha a torkomra pályázna. De talán nem erre készül. Remélem, hogy nem erre készül... Szavai hallatán felfogtam, hogy a szórakozás alatt nyilván nem azt érti, hogy a zenére fog lötyögni ittasan. Elhajoltam tőle, hogy a szemeibe nézhessek, egy pillanatra a farkasa szemeibe, és csak ezután szólaltam meg. - Kit keresel? - ez koránt sem jelenti azt, hogy segítek is neki. Egy ideig az volt a dolgom, hogy azt hitessem el a férfiakkal, amit el akartak hinni, tehát a képlet egyszerű volt, higgye csak, hogy azt teszem, amit szeretne, közben pedig azt mondok, amit akarok. És remélhetőleg majd elmegy úgy, ahogy jött. Közben a VIP szoba fizető vendégei egyre inkább a párosunk felé pislogott, cseppet sem barátságosan. Elvégre nem azért fizettek, hogy a privát összejövetelükbe belerondítsanak. Bár én most örültem, hogy itt vannak, mert valahol reméltem, ennyi ember előtt csak nem jut eszébe ennek a hímnek itt, hogy olyasmit tegyen, amire nem akartam gondolni, hogy megtenné.
Ugyan az a képlet. A modern nőkkel egész egyszerűen nem lehet úgy bánni, ahogy a régiekkel. Azok legalább pontosan tudták, hogy hol a helyük, a maiak pedig mindig igyekeznek sokkal többnek és keményebbnek mutatni magukat, mint amilyenek valójában. Így hát, csak egy fejcsóválással veszem tudomásul, hogy ez a vöröske is csak egy újabb példánya a sztereotípiáknak. Borzasztó, de komolyan. De legalább a kettőnk közt lángoló szerelem kétoldalú. És egyébként is, biztos vagyok benne, hogy nem is tud táncolni. Az "oltására" felciccenek. Nem érti ez a nő a viccet... Én pedig baromira nem szeretem, ha hülyének néznek. Pontosan tudom, hogy ez egy diszkó, és azt is, hogy úgy általában a VIP szolgáltatásokért fizetni kell. Az utóbbihoz annyit tennék hozzá, hogy egyáltalán nem érdekel. - Szarok rá, a sörömet is kifizettem, és fogadni merek, hogy a tripláját is ki tudnám csengetni annak, amit a tisztes vendégeid ma itt hagynak. Ne ragadjunk le a részleteknél. Vetem oda mintegy sértődötten. Oké, ahogy körbenézek az ittenieken, aláírom, hogy nem úgy nézek ki, mint aki akár csak öt dollár vagyonnal is rendelkezik, de ettől függetlenül nem az ma a menő, hogy ne ítélj külső alapján? Mondjuk leszarom, felőlem mindenki azt gondol, amit akar, én köszönöm szépen jól vagyok így is. Ahogy felkelek a nőstényhez, ő pedig automatikusan kihátrál, csak egy gunyoros fintorra húzom a szám, miközben megkóstolgatom a farkasommal együtt. A nyelvemen érzem, miként kezd hevesebb ritmusra váltani a pici szíve, bár a helyzet abszolút nem tölt el elégtétellel. Megszoktam, s mintegy el is várom ezt a fajta hozzámállást. Főleg egy nőtől. Egy nőtől, aki ilyen kicsi és jelentéktelen. Olybá tűnik, hogy megértette a feltételeimet és a játékszabályokat. Bár egyelőre csak egy egyszerű kérdést tesz fel, mégis hajlik afelé, hogy információt adjon ki. Pazar. A tekintetem egy ideig csak a másikét fürkészi, mert már látom is benne az áldozatot, a reszketeg őzgidát, akit reggelire megettem. Aztán olyan szájmozdulattal, mintha csak egy fogpiszkálót rágcsálnék, félrenézek a társaságunk felé, majd érceset sóhajtok. - Megér annyit a renoméd, hogy elvonulj velem egy kevésbé zsúfolt helyre, vagy inkább kidobatod őket? - bökök a fejemmel a helyiség eredeti lakói felé - Nem foglak bántani. Mert ugyebár nem ez volt benne az általam kínált feltételekben. Ha nem működik együtt, annak ő legfeljebb közvetve fogja meginni a levét. Hjaj, de bonyolult az élet.
Azt hiszem ez nem lesz egy egyszerű menet. Mondjuk a problémás alakok sosem azok, de ez most részlet kérdés. Egyelőre azt kellene elérnem, hogy elmenjen innen, legalább ebből a szobából szépen és csendesen, mintha csak egy kulturált lény lenne. Mondjuk utóbbiban eléggé kételkedem... Általában nem szoktam a külső alapján ítélni. Általában. Azonban vannak olyan esetek, amikor én sem tudok elvonatkoztatni, és ez itt egy pont ilyen eset volt. Nem csak a megjelenése, hanem a megnyilvánulási is egyértelművé tették számomra, hogy ez alkalommal nyugodtan ítélhetek a külső alapján is. Csak azt tudnám, hogy az ilyen egyedeket vajon honnan szalajtják? Vajon a Balkánról...? - Oké, én megértem, ha te teszel rá, de én sajna nem. Na ezt a problémát kellene megoldani. Ezt pedig örömmel hallom, válassz egy másik napot és a bérleti díj fejében élvezheted a kényelmét. Ilyen egyszerű. - és még mindig ott volt a letörölhetetlen mosoly az arcomon. Mondjuk már nem sokáig. Ezek szerint új játékszabályok lépnek érvénybe, és már korántsem az a legnagyobb gondom, hogy a hím zavarja a vendégeimet. Egyre kevésbé, pontosabban, egyáltalán nem tetszik a helyzet, de nem tehetek mást, minthogy belemegyek, főleg, ha nem akarok semmi olyat, aminek még a gondolata is ijesztő volt számomra. Álltam a tekintetét, habár legszívesebben kifordultam volna a szobából. De ezt több okból kifolyólag sem tehettem meg, hát maradtam. Fogalmam sincs ki után akar érdeklődni és ami azt illeti, remélem, hogy nem ismerem. Nem tudom mit akar attól, akit keres, szóval az lesz a legjobb, ha adom a buta, tudatlan nőstényt. Ezt amúgy is szeretik a hímek kinézni belőlünk, és én abszolút készen állok arra, hogy besimuljak az általuk oly szívesen hangoztatott sztereotípiába. Kérdésére nem válaszoltam azonnal. Nem feltétlenül hajlok arra a gondolatra, hogy kettesben maradjak vele. - Ezt azért nem teljesen hiszem el neked. - előbb a második mondatára feleltem, mert még mindig nem tudom, hogy mit mondjak. Nem akartam, hogy bármi olyat tegyen, amit nem kéne, de nem is akartam vele négyszemközt maradni. Próbáltam a perc törtrésze alatt dönteni, de a hezitálásomra végül nem én tettem fel a pontot. A társaság ugyanis elunta, hogy a nyakukon vagyunk és hangosan közölték elégedetlenségüknek hangot adva, hogy kérik vissza a foglalásuk árát és elmennek máshová. Mivel mást nem tehettem, hogy sűrűn elnézést kérve biztosítottam a társaságot arról, hogy visszakapják az utolsó pennyjüket is. A kis közjáték után újra a hímre figyeltem, habár cseppet sem örültem ennek a fejleménynek. - Azt hiszem maradhatunk itt is. - elvégre nem maradt más lélek a helyiségben rajtunk kívül. Én pedig féltem, még szép, hogy féltem, minden okom megvolt rá. Ennek ellenére állom a tekintetét és maradok, ahol vagyok, hogy essünk végre túl ezen az egészen.
- Hűha, vigyázz, mert ez bonyolult. Te megérted, hogy én teszek rá, te nem teszel rá... Én meg arra teszek még, hogy te nem teszel rá. Szóval, ahelyett, hogy ilyen agytrösztök módjára jól megdumálnánk, hogy én kábé mindenre szarok, te meg nem, oldd meg a szitut egyedül, mert... Bármilyen meglepő, én arra is teszek, ha nem takarodnak ki, és meg kell öljem őket azért, mert olyat hallanak, amit nem kéne. Nem is tudom, hogy az általános női hülyesége vagy ez az ál-béketűrő hozzáállása kezd jobban idegesíteni, amiről mindketten tudjuk, hogy csak azért van, hogy húzza az időt és megpróbáljon egy olyan patthelyzetbe kergetni, ahol megadom magam. Nem tudom, hogy kezdi-e sejteni már, hogy ez utóbbi szitu nem hogy nem létezik, de már a gondolata is halva született. Jah, a következő megszólalásából ítélve pontosan sikerült felmérnie a helyzetet. Mondjam azt, hogy okos kislány? Még véletlenül se. Így is tovább tartott vele megértetni, mint egy szopós csecsemővel. Aljasul mosolyodom el, holott kivételesen tényleg nem terveztem bántani vagy éppen erőszakkal elvenni azt, amire szükségem van. Ergo valóban nem fogom bántani, ha úgy látom, szebben dalol, mint a reggeli pacsirta a szemétdomb felett. - Nem érdekel, hogy mit hiszel. Zárom rövidre a témát, aztán kihasználom az alkalmat, és lelépek újabb sört bontani, amíg a vöröske az elégedetlen vendégeivel trécsel. Mivel ez hosszabb és unalmasabb a vártnál, így kényelmesen visszaülök a falnál húzódó kanapészerű cuccra, aminek nem tudom a nevét, és iszogatok csendesen, egészen addig, amíg a nőstény oda nem libben hozzám, és közli, hogy akkor akár itt is maradhatunk. Nem megmondtam, hogy mindig megkapom, amit akarok? - Pompás. - kortyolok, aztán meglapogatom az üres helyet magam mellett, hogy ugyan már, csüccsenjen csak le szépen, kurva szar, hogy felfelé kell néznem rá - Szóval mondom tömören, hogy megértsd. Egy hímet keresek. Különleges ismertetőjele az, hogy kopasz. A nevét nem tudom, de van nálam valamije, amit szeretnék visszaadni, de annál sokkal nagyobb, hogy mással küldessem el. Nem sokat tudok róla, csak hogy magas, nincs haja és macskát tart. Meg hogy egész jó a zenei ízlése. Apropó zenei ízlés, fogadni mernék rá, hogy magyar származású. Már ami a lopott kocsiban talált CD-ket illeti. Mondjuk nem tudom, hogy ez a nő tudja-e egyáltalán, hogy mi az, hogy magyar, vagy hogy hol van Magyarország. De errefelé egészen kevés magyarral találkoztam, pedig hogy meglepődne a kis kopsz! Ha ezt előbb tudom, magyarul küldöm el a kurva anyjába zabot hegyezni. - Ennyi. Mindvégig látványosan visszavettem, már ami a hanghordozásomat illeti. Az, hogy hazudok... Nem hiszem, hogy megérzi. A kocsiját már rég eladtam, így ha akarnám, se tudnám neki visszaadni.
Azt hiszem kettőnk körül ő kezd el jobban túrázni azon, hogy kit mi érdekel és nem én. Mindegy, végighallgatom a litániát, de nem fűzök hozzá semmit. Eszem ágában sincs feldühíteni valakit, akiről alig tudok valamit, főleg, hogy azzal pontosan tisztában vagyok, én mire vagyok képes. Vagy inkább mire nem. Ezt azonban megtartani szándékozom magamnak, lévén, hogy rajtam kívül senkinek semmi köze hozzá. Pontosabban rajtam és Jessen kívül. Jesse... Fogalmam sincs mi lesz ennek az estének a végkimenetele, de semmit jót nem jósolnék magamnak azután, hogy egyértelművé tette, hogy kaptam némi ízelítőt... belőle. Mosolya cseppet sem olyan, amitől egy kicsit is jobban érezném magam, de gondolom nem is az a célja vele. Hát... ha épp rám akarta hozni a frászt, akkor tökéletes úton haladt. Már frászban voltam. Fogalmam sincs miért, de tulajdonképpen örülök neki, mikor arrébb tántorog és közben kivonulnak az emberek a helyiségből. Bár azt hirtelen nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb, az, hogy most kettesben maradok egy nálam nyilvánvalóan erősebb és öregebb farkassal, vagy az, ha maradtak volna és megmaradt volna az a halvány szikrányi remény, hogy talán nem rendez nyíltan semmi olyat, aminek a vége egyértelműen vér, fájdalom és egyéb ehhez hasonló dolgok. Hiába lapogatja a helyet maga mellett, maradok ott ahol vagyok, szépen a helyemen állva, azért nem vagyok akkora, hogy olyan nagyon felfelé kelljen néznie, nem mintha azt figyelném, hogy neki mi a kényelmes. Végighallgatom, hogy mit regél és kit keres. Majd veszek egy mély lélegzetet. - Nem tetszenek, akiknek nincs hajuk, ezért nem ismerkedem velük. - és akkor ez így nem volt hazugság, hiszen tényleg jobb szeretem, ha egy pasasnak van haja. Az pedig, hogy Balázsra gondolhat ő, egy egészen más dolog. - Macskatartót sem ismerek. - se embert, se farkast és volt annyi eszem, hogy azt mondtam macskatartó farkast nem ismerek. Az, hogy hímnek nevezte még koránt sem biztos, hogy valóban farkast takar. - Magyarokat pedig végképp nem. - őszintén szólva halvány fogalmam sincs, hogy Balázs honnan származhat. A neve hangzása valami balkáni lehet, de tényleg nem tudom. Azt hiszem talán egyszer jártunk Jessevel Magyarországon, és az sem mostanában volt. Nem vagyok járatos a magyar nevekben és simán lehet, hogy Balázs is álnevet használ, mint sokan mások. Tulajdonképpen semmi sem volt hazugság abból, amit mondtam és remélem, hogy ezzel rövidre is zárjuk a kis intim együttlétünket. Bár ebben kezdek egyre kevésbé hinni...
Nem ül le? Hát oké. Nem fogok rajta megsértődni, ha annyira igényelném a közelségét, már rág kivittem volna a vállamon hátra a kukák közé, és gondoskodtam volna a dolgokról. Vesz egy mély levegőt és szinte hallom, miként pörög az a kevéske fogaskerék a fejében. Elképzelem az agyát, és a körülötte hálóként tekergőző ereket, ahogy vészterhesen lüktetnek azért, mert fogalmuk sincs, mit és hogyan reagáljanak. Pedig én csak kérdeztem valamit... Minden esetre a továbbiakban rezzenéstelen arccal hallgatom, és a szünetek közt, amiket a mondatok közt hagy, beleiszom a sörbe. Mindeközben a farkasom képességeit bevetve alattomosan, a félig-meddig leeresztett pajzsom rejteke mögé bújva figyelek, fülelek és szimatolok. Bizonytalanságot, hazugságot keresek, megbicsakló szavakra várok, megremegő tónusért hallgatózom. Az utolsó kijelentésénél hümmentek egyet, leteszem a földre a sörömet, rácsapok a combjaimra, majd ezzel párhuzamosan felegyenesedek. - Hát, azt nem mondom, hogy lenyűgöztél, de oké. Vettem. Még bólintok is mellé, aztán afelé a nagy üvegajtó felé veszem a ráérős lépteimet, amelyiken bejöttem, s amelyiken szinte pillanatokkal ezelőtt távozott az embertömeg. A kezem a kilincsre fektetem, aztán már tényleg csak valami rajzfilmes "csilingelő" effekt hiányzik, amikor visszafordítom a fejem és a szemeim újfent borostyánszínben villannak a nőstény felé. - Azonban van itt még valami. Teszem hozzá kisebb szünetet hagyva a hátratekintésem után, majd a kilincset elengedve még visszafordulok, hogy megnézzem az üvegajtó túloldalán lévő tömeget, akik szerencsére nem igazán foglalkoznak velünk. Sajnos a háttérzaj miatt a döngő léptekkel való visszafordulásomnak semmi jelentősége nincs, azonban a mentális sík golyóálló üvegpadlóján két mellső mancs dobban az emberi lépéseimmel egy időben. Egyenesen a nőstény farkasa fölé magasodva. - A "nem ismerkedsz" nem zárja ki, hogy esetleg az előre megfontolt szándékodon kívül mégis csak akad hasonló kaliberű ismerősöd. Kissé oldalra döntöm a fejem, megadva a nőnek egy nagyjából tíz másodperces gondolkodási időt, amíg még megpróbálhatja kidumálni magát vagy belátni, hogy kissé szar verbális készségekkel rendelkezik.
Azonban ha ebben a rövid kis időben nem hallottam tőle semmit, vagy éppen semmi olyat, ami az ínyemre lenne, akkor ideje volt, hogy emlékeztessem a mi kis egyességünkre. - A "nem foglak bántani" ígéretem addig tart cicám, ameddig nem baszol át, és egyenes vagy velem. Ugye megérted... Aprót morranok, a következő pillanatban pedig farkashoz méltó sebességgel igyekszem a nő közelébe kerülni, szemtől szembe nekipréselődni, a jobb kezemmel pedig a háta mentén felnyúlni a hajába; belemarkolni, majd pedig hátra rántani. Ha sikerül felvenni ezt a testhelyzetet, gurgulázó morgással vegyesen hajtom oda a fejem a nyakához, mint valami elbaszott Tvájlájtvámpír és olyat teszek, aminek egész biztosan nem fog örülni. Ha tudnám, hogy a következő mozdulatsorral valami szentet és tökéleteset szentségtelenítek meg, talán már jóval hamarabb megtettem volna.* Igyekszem stabilan tartani, mialatt a nyakába marok és egy darabon feltépem a húsát a vállához közel. Ahogy a vére a nyálammal keveredik, az energiáim intenzíven kezdenek el kibontakozni a pajzsom alól. Nem tépem ki a húsát, csak a vére kell. Egy kortyot nyelek, egy másikat pedig még a számban tartok, amikor végül eleresztem. A számban maradt vérét pedig egyenesen a nőstény arcába köpöm. - Szóval... - folytatom kissé ziháló hörgéssel, miközben az államról egész mutatósan csurog a nő vére - Ismersz egy szájbakúrt Kopasz farkast, vagy nem? Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam szépen. Ő hitte azt, hogy elbeszélhet mellettem, szóval minimum kvittek vagyunk.
Nem hazudok. Szándékosan nem. Egy időben az volt a munkám, hogy azt hitessem el másokkal - férfiakkal - amit el akartak hinni. Ez a hím pedig azt akarta, hogy mondjam el, amit tudok arról, amiről, vagyis inkább akiről kérdezett. Csakhogy amikor még könnyedén és minden gond nélkül öntöttem azt az illúziót másokra, hogy amit mondok - és teszek - az valóság és nem hazugság, még bőven ember voltam és nem farkas. Az pedig egy egészen más kérdés, hogy mennyire is maradtam emberi, nem ide tartozik. Nem akartam azt kockáztatni, hogy rájön arra, nem mondok igazat, ezért inkább azt az utat választottam, hogy (fél)igazságokat adtam válaszok gyanánt. Tényleg nem szoktam kopaszokkal ismerkedni. Nincsenek előítéleteim velük kapcsolatban, nem erről van szó, egyszerűen csak eleve férfiakkal nem nagyon ismerkedem, maximum akkor, ha Jesse ismerősei az illetők. Alig van pár olyan személy az életemben, akiket ő ne ismerne. A többi pedig... Tényleg nincs olyan a közelemben - vagy nem tudok róla - aki macskát tartana, vagy magyar lenne. Tehát tényleg nem hazudtam, noha igazat sem mondtam. És ebbe nem lehet belekötni. Hittem én. Mikor a combjára csap és felpattan ültéből, hátrálok egy lépést, lévén halvány fogalmam sincs, hogy mit akar, a mozdulat pedig ösztönös. De végül aztán megszólal, bólint és elindul az ajtó felé. Hurrá! Már épp szeretném magam abba ringatni, hogy elmegy és megúszom én is és a disco is mindenféle egyéb atrocitás nélkül. De nem így történt. Nagyon nem. - Mi? - nem, nincs semmi. Ne legyen még valami, amikor már majdnem kint volt, amikor már majdnem elment... Mikor megszólal és rám néz, a farkasa tekintetét látom. Ez pedig nem jelent jót. Nagyon nem. Elindul visszafelé és érzem, ahogy a félelem vasmarokkal gyűrűzik a torkom köré, hogy aztán rászorítson. Farkasa az enyém fölé magasodik és bár ő nem egy agresszív vagy vehemens nőstény, azért nem hódol be mindenkinek, még akkor sem, ha pontosan tudja, látja, érzékeli, hogy valószínűleg a másik fél fogára sem lenne elég. Szavai nyomán jeges folyam szalad végig a gerincemen lefelé. - Mondtam, hogy nem ismerkedem velük. - próbálom ezzel rövidre zárni a dolgot, de azt hiszem nem sikerül. Vagyis rögtön kiderül, hogy nem sikerül...
- Nem basztalak át! - védekezem kissé erőtlenül, mert hát még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem hazudtam. De azt hiszem erről nem egyezik a véleményünk. A következő pillanatban már előttem van, hozzám préselődik és a félelmen kívül utat tör magának bennem az undor az érintésétől. De ez csupán csak egyetlen pillanatig zavar, egészen addig, amíg a hajamba nem nyúl és fájdalmasan hátra nem ránt. Fájdalmas nyögés szalad ki a számon és a kezéhez kapok az egyik kezemmel, míg a másikkal próbálom magamtól eltolni. Amikor a hímre nézek a szemeim olvadt aranyba fordulnak. Zihálva veszem a levegőt és igyekszem szabadulni a szorításából, egyelőre úgy tűnik teljesen sikertelenül. Harapása fájdalmas, aminek hangot is adok és noha nem sikoltozom, mint egy elcseszett horrorfilmben, azért elég egyértelmű, hogy nem élvezem a dolgot, sőt! Kis fázis késéssel ugyan, de mondhatni reflexből emelkedik a térdem - ha már nem tudom magam a szorításából kicibálni -, és a farkasom gyorsaságát és erejét használva igyekszem tökön rúgni, nagyjából akkor, amikor a saját véremet köpi az arcomba. Azon egyelőre nincs időm gondolkodni, hogy a harapása nem csak annyit jelent, hogy megtette és kész, arról nem is beszélve, hogy a véremből kortyolt. - NEM! - válaszolom és nem érdekel, hogy hangosabban sikerül ezt a rövid szót kiejtenem. Ha sikerült a rúgás, akkor igyekszem kiszabadulni a markából, bár fogalmam sincs, hogy mekkora erő lakozik benne, képes-e elviselni a fájdalmat altájékon és egyszerre megtartani engem.
- Nem, hát persze, hogy nem... ..ismerkedik velük. De a kérdésem továbbra sem az volt, hogy szánt szándékkal hány kopaszt próbált meg a vörhenyes hajzuhataga alá temetni, tehát ezzel sem voltam kisegítve. És ami azt illeti,ő sem. És nem, hát persze, hogy nem baszott át. Csak terel és megkerüli a válaszadást. Igazság szerint innentől kezdve tökéletesen felesleges bármiféle olyan reakciót várnom tőle, amiben elismeri az ellenkezőjét. Ahhoz túlságosan is kerülgeti a forró kását, hogy ne ismerne egy Kopaszt. Természetesen ez nem kell, hogy egyből azt jelentse, hogy ő az, akit keresek. Nyilván félti a faszi irháját már jó előre, függetlenül attól, hogy tudatában lenne bármelyikünk is annak, hogy egy azon farkasról beszélünk. A kis előadásom során érzem, hogy miként ficánkol és ébredezik benne a szörnyetege, az a naiv kis szobacirkáló. Ha azt hiszi, hogy ő majd meg tudja védeni a ezt a vörös porhüvelyt, akkor kurvára mellélőtt. Engem egy pillanatig se zavarna, ha nagyközönség előtt alakulna át - vagy esetleg én, ha arra kerülne a sor. Az megint más kérdés, hogy ő miként vágná ki magát a helyzetből. A szorításomból nem engedek, sőt. Minél jobban kapálózik, én annál erősebben igyekszem tartani, mígnem fel nem üvölt és nem lendíti a térdét a farkam felé. Csodálatos, komolyan minden nő ilyen formában szeretné csak megismerni a királykobrát? Micsoda huszonegyedik századi igények. Mindeközben megtölti a számat vérén kívül a pulzáló félelme és a nyilvánvaló, pofátlan hazugság bűze, amit annyira nem szeretek. De mivel már elengedtem, így esélyem sincs arra, hogy esetleg reflexből eltörjem a gerincét. A fájdalom mély hörgést szakít fel belőlem, de ez éppen arra elég, hogy némileg összeránduljon az alhastájékom. Ennél sokkal durvább dolgokat is átéltem már a háborúk során és az orosz maffiának hála, szóval nem fog meghatni egy kis zacsipacsi. Ettől függetlenül reflexből lendítem meg a karomat, hogy ha elérem, egy fonákossal nyaljam képen ezt a ribancot azért, amiért vette a bátorságot és tökön térdelt. Nem csinálok belőle nagy ügyet... - Jó... - morgom neki oda eszelős vigyorral, aztán közelebb lépve röhögök a képébe - A következő kérdésem az, hogy hol találom azt a Kopaszt, akit nem ismersz... Lehet, hogy inkább a nevét kellett volna megkérdeznem? Meglehet. De azzal nem sokra megyek, tekintettel arra, hogy én sem az igazi nevemet használom, és megtehetjük, hogy mindenkinek másképpen mutatkozunk be. Mindeközben megkísérlem a vállánál fogva megragadni és maradásra bírni. - Ne akarj most azonnal meghalni, hidd el, nekem nem nagy ügy, legfeljebb megkeresem máshogy a kedves barátomat. Szóval... csak nyugodtan. És higgadtan... Ha sikerül megragadnom a vállánál, úgy a másik szabad kezem mutatóujján ízléses karmot növesztek. A hegyét a nőstény torka alatti mélyedésbe vájom, úgy fél centi mélyen, és finom, lassú mozgással kezdek neki a mellkasa felszeletelésének. Ahogy beszélek, és sikerrel jártam, igyekszem egyre lejjebb haladni egészen a dekoltázsáig, majd a bal melle vonalán szakítva fel tovább a bőrt. Ha esetleg nem működne együtt, megállítom az ujjam és apró, de jelentőségteljes nyomást gyakorolok befelé a húsába, a szíve tájékán.
Érzem, ahogy a meleg vérem végigfolyik a nyakamon le, egy része a hátam felé veszi az irányt és úgy itatja át a ruhámat, a másik része pedig előre folyik rajtam és aztán elveszik valahol a ruhám dekoltázsában. És azt is érzem, hogy betalál a rúgásom és elenged, én pedig hátralépek. Kezem automatikusan a nyakamra teszem, belenyúlok a saját vérembe, és a seben tartom a kezem. A szívem hevesen dobog, zihálva veszem a levegőt és ezernyi gondolat cikázik a fejemben. És egyik sem túl szívderítő. Próbálom kitalálni mennyi esélyem van arra, hogy őt megkerülve húzzam el innen a csíkot, de rájövök, hogy szinte semmi. Még a gondolat végére sem érek, mikor képen talál a keze, én pedig a lendülettel - és az ütéstől is nyilván - elfordítom a fejem. Felrepedt az ajkam. Csodás. Ez a fájdalom azonban elhanyagolható az iménti harapáshoz képest. - Mondtam, hogy nem ismerek ilyeneket, fogalmam sincs! - szűröm a szavakat halkan és a számban érzem a vérem fémes-sós ízét, az ütésétől sikerült összeharapnom a szám belsejét. Hiába léptem hátra megint megragad, én pedig újfent próbálok szabadulni tőle. Mindkét kezemmel próbálom eltolni magamtól, és ahogy meglátom a karmát, csak annál jobban ficánkolok a szorításában. Nem akarok most meghalni, eszem ágában sincs, de Balázsról sem adhatok ki... semmit. Ha bármit elárulok, vajon mennyi ideig tart majd, amíg Balázs szétkap? És akkor most mérlegeljek, hogy melyiket szeretném jobban, hogy ez a fickó itt legyen az, aki ízekre szed, vagy a saját falkatársam?! Karmát belém mélyeszti én pedig szűkölve nyüszítek fel, emberi kétségbeesett hangokat is hallatva. Könny gyűlik a szemembe, hogyne gyűlne, hiszen baromira fáj, amit csinál, szakítja, tépi a bőrömet, lassan. Kezem az övé után kap, hogy megpróbáljam eltolni magamtól, hogy véget vessek ennek az egésznek, csakhogy nincs bennem akkora erő, hogy sikerrel járjak. - Hagyd abba! Fogalmam sincs! Nem tudom! - a hangom rémült, páni félelem van benne. Halvány gőzöm sincs arról, hogy hol van jelenleg Balázs. Van valami barátnője, de semmit sem tudok a csajról, lehet nála is, lehet a Hotelben is, vagy ki tudja? akárhol máshol is. Nem ismerem annyira, hogy tudjam, ismerjem az időbeosztását, a napirendjét, vagy a szokásait. Nem tudom, hogy hol lehet. Ahogy a karma egyre mélyebben hatol a mellkasomba, a szívem tájékán, csak még jobban megrémülök, farkasom pedig ki akar törni. Kezeimen megnyúlnak a karmok, egyikkel még mindig a hím karját próbálom eltolni, a másikkal azonban elengedem a mellkasát, amit eddig próbáltam ellökni magamtól és lenyúlok vele kettőnk között. Megint a farkasom erejét és a vérvonalam gyorsaságát hívom segítségül és ott marok belé tövig, ahol tudok - ha egyáltalán tudok -, a hasfalába, vagy az ágyékába, jelenleg nem tudom pontosan hová. Szabadulni akarok és a sarokba szorított kutya is visszamar, noha egyértelmű, hogy nem tartana sokból ennek a hímnek, hogy az életemet vegye. Ha meghalok most, legalább nem adtam magam olcsón, nem tartana sokból marokra szorítanom a kezem és kihúzni belőle, amire rászorítok. Belehalni nem fog, de talán nem öt percig okozna kellemetlenséget neki a dolog. Egyelőre azonban nem teszek ilyesmit, még remélem, hogy úgy megy el, ahogy jött és életben maradok. Jessere gondolok és most megadnék azért bármit, ha mellette lehetnék. - Eressz el! Nem tudom, hogy hol van, akit keresel! - suttogom halkan még mindig rémülten, és a másik szemeit kutatom. Tényleg fogalmam sincs, hogy merre lehet az a kopasz, akit ő keres.
Ha akarnám, se tudnám szebben mondani, hogy kibaszottul és kurvára elegem van ebből a helyzetből. Nem vagyok én ám türelmes fickó, még ennyire sem, mint amit most produkálok. Azonban azt kár lenne tagadni, hogy a szörnyetegemet sokkal jobban táplálja az a félelem, ami a nőstényből árad, mint a nagyvadak halálfélelme vadászatkor. Egy fajtárs, egy farkas kiszolgáltatottsága alapvetően sokkal többet képes adni, mint valami olyan lényé, ami eleve halálra született. Ebbe a gondolatba merülve vájok egyre mélyebbre és mélyebbre a szuka mellkasán. Roppantul idegesít az esztelen ficánkolása, lenézem és megvetem, hogy ennyi tartás nincs benne, és képtelen fékezni önmagát és a farkasát is egyaránt. Hogy mit beszél, az már teljességgel lényegtelen. Nem fog tágítani, a nyolcadik fenyegetésem után is ott tartanánk, hogy mellébeszél, hogy megpróbálja addig csavarni a szavakat, amíg kitér a kérdésem elöl és mégis úgy érzi, hogy válaszolt. Pedig kurvára nem. Nem vagyok egy hiperintellektuális faszi, azért teljesen hülye sem. Ösztönlény vagyok, egy vad, egy állat, aki pontosan tisztában van azzal, miként viszonyulnak hozzá és képes mindenkit a lehető legaprólékosabban atomjaira szedni, képletesen és a gyakorlatban egyaránt. A szemeim összeszűkülnek, a sebességének és talán egy kissé az én hanyag indulataimnak hála a veszett dög karmai mélyre hatolnak a gyomrom tájékán. Összeszorított fogakkal tűröm és fogadom be a fájdalmat. Mert ez vagyok, ebből állok össze és ebben teljesedek ki, de odáig emelett a nőstény mellett akkor se jutnék el, ha mozgásképtelenül hagynám, hogy azt tegyen velem, amit akar. Néhány pillanattal később érzem, hogy némi gyomorsavval egybekötve felbucskázik a vérem a nyelőcsövemet a nőstény okozta sebesülés nyomán, s mint percekkel ezelőtt, ezt az adag savas-nyálas vért is az arcába köpöm, a többi pedig az államon folyik lefelé és szennyezi be mindkettőnk ruháját. Megtorlásul nem teszek mást, csak rászabadítom a tarka balkán fenevadat, és meglovagolom azt a rettegéshullámot, amit felém áraszt. Szerencsémre vagyok annyira erős, és ő van annyira jelentéktelen porszem, hogy minden bizonnyal sikerrel járjak. - Akkor most edd meg, amit odaszartál a szőnyegemre. Morgom bele a pofájába, és a szörnyetegemmel megragadom az övét, erőszakosan előcsalogatva belőle azt, amit már így is alig képes magában tartani. Alakváltásra kényszerítem, magamhoz hívom, s most nem a behódolás a cél, hanem a megtörés és az azzal járó tehetetlenségérzet. Hogy nem tehet semmit. Át fog alakulni itt, a nagyközönség előtt. És ha egyszer eljön az a pont, hogy megérzem, hogy nyert ügyem van, nem teszek semmi egyebet, mint az átalakulás közben vergődő testet felkapom és nemes egyszerűséggel elhajítom. Neki a VIP részleg üvegajtajának, hogy azt áttörve a tömeg közepén landolhasson...
//Öööö, azt hiszem, hogy MOST kellene valami Őrzőnek jelezni xD//
Érzem ahogy a húsába mélyednek a karmaim. Azt is, hogy ennek azért már nagyobb hatása van, mint a tökön rúgásomnak. Lehet lejjebb kellett volna nyúlnom, talán ha kasztrálom - úgy caklipakli minden kilógó részét - annak még nagyobb hatása lett volna. De ez most tulajdonképpen lényegtelen, ott hatoltam belé, ahol tudtam, és ennek következtében még egy adag vért kapok a képembe, némi gyomorsavval is. Összeszorítom a szemeimet, mást amúgy sem nagyon tudnék tenni. Farkasát rám szabadítja, félelem és rettegés szorítja össze a gyomromat és a torkomat, jéghideg borzongás szaladgál a gerincemen fel és alá, én pedig tényleg kezdem azt hinni, hogy ennyire szerződtettek, és hamarosan véget ér életem showja. Hangja csak távoli morajlásként tolul az elmémbe, nem tűnnek fontosnak a szavai, vagy az értelme, az amit a tudtomra akar hozni. Farkasával áll szemben az enyém, az aprócska nőstény, ami a részem, aki én magam is vagyok. Megragad és aligha tudnék bármit is cselekedni, azért igyekszem ellenállni, teljességgel sikertelenül.Úgy rántja ki belőlem a szörnyeteget, hogy annak ha bármiféle gyenge gátat is tudtam szabni, olyan könnyen söpörte el a hím, mintha sosem létezett volna. Megadom magam az elemi erőnek, a metamorfózis könyörtelen erejének, és a fekete szálakkal tarkított vörös bundásom kitör, miközben azt érzem, hogy ebben a kiszolgáltatott pillanatban megragad a másik, majd elhajít. Minden gyengeségem ellenére a váltásom nem tart sokáig, pont annyi ideig, mint egy velem egyidős másik farkasnak is, és mire a testem ezernyi szilánkra töri az üvegajtót, már a bestiám bundája mögé rejtőzöm. Tompa és hangos puffanással érek földet, ami nem hallatszik az állandó zajban, ami zeneként szolgál a discoban. Emberek tömege riszálja magát a stroboszkóp villanó fénye alatt, először csak azok vesznek észre, akiket elsodortam magammal és azok, akik mellett landoltam. Tudatomat meg tudom tartani, a bestia ugyan kint van, de ettől még nem érzek fene nagy késztetést, hogy bárkire is rátámadjak, illetve, ha érzek is, azt most teljességgel uralom. Körbenézek és a villódzó fényben nekem is nehéz felmérni, hogy mi van körülöttem, hát még az embereknek, akik azt hiszem előbb megrökönyödéssel bámulnak, nem értve, hogy mi történt az előbb. Teret hagynak nekem, gondolom nem emberbaráti, vagy farkasbaráti érzésből, hanem, mert ez a természetes reakciójuk. Most hálát adok az égnek a rengeteg filmért, amely feldolgozza a mítoszunkat, és olyan magasra emeli az ingerküszöböt, hogy nem akarnak azonnal nekem esni, ahogy megpillantanak. Vannak talán olyanok, akik ez első megdöbbenés után valami rációt keresnek, talán ez a szórakoztatás része, talán ez a szőrös állat (én) nem mást, mint egy jelmezbe bújt valaki, vagy talán nem jelmez csak valami trükk, esetleg gépezet. Mindenesetre még ott fekszem a földön és jelenleg halvány fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Csak azt tudom, hogy bajban vagyok. Marha nagy bajban...
A szuka (szukácska...) bundája éppen ugyan olyan csirkepörkölt színű, mint amilyen a haja. Jó, az ilyen villódzó fényekben a kutya se mondaná meg, hogy árnyalataiban mennyi az eltérés, de engem ez most nem is kell, hogy foglalkoztasson. Ahogyan az sem, hogy ezentúl mi lesz a sorsa ennek a helynek, az ittlévő embereknek és a nősténynek, akinél a szép szóval semmit nem lehet elérni. Csak repül, az üveg törését csak azért hallom, mert farkas vagyok, de a hangeffektre még senki sem fordította felénk a fejét. Azok viszont, akiket ledózerolt, már annál inkább. Őrült vigyor szalad a számra, kivillantva szinte a teljes fogsoromat, mely fehérségét most a vérkeverék színezi feketére a diszkólámpák fényében. Én a helyében amint lehet, visszaváltoznék emberré, hogy minél kevesebben lássanak. Az, hogy ő meg még mindig ott fekszik a tömeg gyűrűjében, mint egy béka, újfent szánalommal tölt el. A zene nem állt le, még senki nem sikít, s ha mégis erre vetemedne valaki, akkor se jutna messzire. A stroboszkóp megállás nélkül villog, ahogy a többi színes lámpa is. Nem pazarolom az időt arra, hogy elkezdjek a saját sebemmel foglalkozni. Feszít és szúr, de nem vagyok punci, majd otthon rendbe teszem magam, elvérezni nem fogok, az fix.
Kissé megrázom a fejem, majd elindulok azon az úton, amit a kisasszony volt olyan kegyes betörni előttem. Az üvegszilánkok még apróbb morzsákká préselődnek a bakancsom talpa alatt. Hirtelen megállok, mert eszembe jut, hogy nekem még van egy rekesz söröm, legalább útravaló legyen nálam, ha már ilyen szarul alakult az este. Visszatrappolok, lehajolok egy üvegért, aztán újfent megindulok kifelé, ha van lehetőségem, akkor úgy, hogy átlépjek a földön fekvő farkas teste felett. Ez az este egy kalap szart sem ért, és inkább emiatt vagyok zabos, mintsem azért, mert felbolydulást okoztam ezzel bárkinek. Nem az én dolgom megnyugtatni az ideggyenge prédákat, ha esetleg összehugyozzák magukat. Kifelé menet a bejárati ajtó felett kiszúrok egy kamerát. Normális esetben egy normális ember biztos ideggörcsöt kapna tőle, de én csak felemelem a jobb kezem, s a kitartott középső ujjammal díszítve mutatom meg az arcom bárkinek, aki nézi ezt az elbaszott Big Brothert. Ezzel a mozzanattal tervezek kilépni a friss, esti levegőbe, ahol a benti zajok már csak tompa basszusként érhetnek utol.
//Kockadobás: Rose farkasának szemtanúi. Dobás száma x 5 ember látta a farkast a diszkóban//
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 03, 2013 2:01 pm-kor.
Gyűlölöm ezt a napot. Igaz, ami igaz, alapvető természetemnél fogva nem vagyok oda a diszkókért, ezért kerülöm is őket, mint a pestist. Csak arra nem számítottam, hogy a beosztásomban meglátom az Uppert, mint szolgálati helyet ma éjfélig. Nagy önuralomra volt szükség, hogy ne igyam le magam a sárga földig még reggel ebbe belegondolva. Azonban, úgy tűnt, legalább társam is lesz, így nem magányosan fogok szenvedni a rettenetes zene és a pokoli, többségében fiatalkorú társaság között. Valahogy mindig könnyebb elviselni a hasonló kínt, ha az ember tudja, nem egyedül fázott rá a dologra. Már csak pár óra maradt hátra a szolgálatból. Abban teljesen biztos vagyok, hogy három-négy napig fogom még hallani a különböző, rettenetes zenéket, amiket a hangfalak ontottak. Valószínűleg távolról nézve egy házsártos öregúrnak tűnök, aki ide szakadt az előző évszázad derekáról. És igaz, ami igaz, az is vagyok. Csak nem nézek ki úgy, ahogy az a koromhoz illene. Mindenesetre éppen elmélyülten taglalom a legújabb regényem cselekményét, amibe valami rettenetesen mélyen bele tudok menni, amikor a szemem sarkából mozgást veszek észre a VIP-szekcióban. Csak egy árnyék, de épp elégszer láttam hasonló szituációt a CIA-nál, hogy tudjam, az üveg hamarosan törni fog. Ó, basszus… Hát még akkor mennyire basszus, amikor meglátom, mi zuhan át rajta. – Ne engedj ki senkit, aki láthatta! – mondom Mandynek, és akarva-akaratlan, de magamhoz ragadom a kezdeményezést. Talán egyetlen pillanatot vesztegetek a lehetőségeim felmérésére, miközben a farkas „becsapódási helye” felé szaladok. Próbálok kikerülni mindenkit, és ez egyszer hálát adok a beszívott tizenévesekért az Úristennek. Nélkülük most rendkívül nagy bajban lennénk, de szerencsére van drog, van pia, ami elvonja a figyelmüket. Lehajolok a farkas mellé, és csak szemem egy villanásával jelzem, hogy ne merjen megmozdulni. Ostoba tervet eszeltem ki, de akkor még működhet, ha nem fedi föl magát. Most le kell szednem innen a nőstényt, utána majd foglalkozhatunk az emlékek kitörlésével. Ha szükséges, elvégzem a bénítás-varázslatot is, de ahhoz nem szívesen folyamodnék. – Jó cucc mi? – nézek vigyorogva a legközelebbi kölyökre, aki leesett állal bámul. Még az öltönyömet is föllebbentem, hogy lássa az oldalfegyverem, és remélem ebből majd azt a következtetést vonja le, hogy a biztonságiakkal vagyok. – A Főnök egyenesen Japánból hozatta. Olyan, mintha élne. Viszont ha megtalálom azt a barmot, aki megpróbálta tönkretenni, eltöröm a karját. Na, addig is… A nőstény hóna alá nyúlok, és elvonszolom a legközelebbi raktárig. Az ajtó nincs zárva – mégis miért lenne, kölyökkoromból tudom, hogy ide járnak a fiatalok betépni –, és be is illesztem magunk mögött. Aztán már csak a Hold Szava nevű varázslat marad, amellyel visszakényszerítem a nőt az emberi alakjába. Engem nem zavar, ha pucér, ugyanúgy szegezem neki a kérdést. – Mi a fene volt ez? – kérdezem. Nem vagyok különösebben dühös, még jót is tett ez a pillanatnyi adrenalin-pumpa. De ha az ordasok elkezdik ilyen látványosan csinálni a dolgokat, annak nem lesz szép vége… Vissza kellene mennem, de addig nem, amíg nem kaptam valamiféle magyarázatot. Utána segítek majd Mandynek.
//60-30 (25 (A Hold Szava) + 5 (bénítás) = 30 fentmaradó pont//
Nekem igazából egyáltalán nem okozott gondot, hogy az Upperbe kellett menni. Nem sűrűn fordultam meg ugyan a helyen szórakozás céljából, de azért Stevevel ellentétben én élveztem a zenét és nem is próbáltam olyan morcos képet vágni, amilyet ő. Azt hiszem, hogy nekem alapjáraton nem menne az ilyesmi, biztosan kimaradt a gyári cuccból. Helyette inkább a fiatalokat néztem mosolyogva, habár nem voltak túl sokan, hiszen nem volt még olyan késő. Én teljes nyugiban iszogattam a kólámat, és hálát adtam azért, hogy még nem történt semmi izgalmas. Oké, nem is számítottam arra, hogy bármi izgalom lehet azon túl, hogy valaki esetleg túllövi magát vagy összebalhézik. Én nagy lazán csak dudorásztam, és ülőhelyzetemben táncoltam is, amennyire ez lehetséges volt, miközben a velem szemben ülő férfi az új könyvéről magyarázott. Igazából hiába tűnt úgy, hogy nem érdekel, fél füllel azért rá figyeltem, tekintve, hogy én kérdeztem tőle eleve, hogy mi újság az irományával. A nagy nyugodtságom viszont abban a percben tovaszállt, amint meghallottam az üvegcsörömpölést, ami a farkas kizuhanását kísérte. Egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok vagy lány, annyira ledöbbentem. - Mi a fene… - dünnyögtem magam elé, és még szippantottam egy jó nagy kortyot a szívószállal, hogy feldolgozzam a látottakat. Nem kellett hozzá sok idő, ahogyan az elvárható volt tőlem. Mire Steven rám szólt, hogy ne engedjek ki senkit, én már talpon voltam, és lelkesen lobogtattam a jelvényemet. Mintha én nem tudtam volna magamtól, hogy mit kell tennem… hiszen legalább annyi ideje voltam őrző, mint ő! Mindegy, ezen most nem kezdtem el méltatlankodni, majd később megteszem úgyis, ha lesz még hozzá kedvem. Jelenleg azonban sokkal fontosabb feladataim voltak, úgy, mint megállítani azt, aki ki akarna menni. Amíg a kedves társam elment intézkedni, én addig a kijárat felé nyomultam és utasítottam az egyik pult mögött álló, értetlenkedő fazont, hogy zárja be az ajtót. Innen aztán senki nem fog kimenni addig, amíg én azt nem mondom, az is biztos. Szerencsére ilyenkor elég hamar kapcsol az agyam ahhoz, hogy összeszedetten tudjak viselkedni, még ha ez nem is sokszor fordul elő. Ilyenek ezek a krízis helyzetek… A szerencsénk szerintem leginkább az volt, hogy nem sokan figyeltek erre, sőt, még mindig nem nagyon tolongtak oda, ahol a dolog történt, hála a mindent túlharsogó zenének és a stroboszkóp igencsak idegesítő villogásának. - Azt mondtam, hogy zárja be azt a rohadt ajtót! – szóltam rá a fiatal srácra, és immár rászegeztem a fegyveremet is. Az egy dolog, hogy soha nem szerettem használni, de neki ezt nem feltétlenül kellett tudnia. Igen, el tudtam képzelni, hogy milyen nevetséges látvány lehet egy apró szőke nő, kezébe egyáltalán nem illő hatalmas fegyverrel, de ez van hölgyeim és uraim! Egyébként, amint láttam, hogy eleget tett a kérésemnek, én a lépcső aljára mentem, immár elpakolt fegyverrel, és azokat fogadtam, akik esetleg szerettek volna távozni. Az mindegy volt, hogy a parkett felől vagy odafentről jöttek, de az biztos volt, hogy ők láthatták a jelenetet, hiszen odafent tartózkodtak vagy éppen lent táncoltak nagy nyugiban, ahol a becsapódás történt. Reméltem, hogy Steve tesz valami csodát, mert már így is elég nagy bajban voltunk, de legalább a kameráknak hála lesz némi fogalmunk arról, hogyan nézett ki a bonyodalmat okozó egyén. Hogy férfi, avagy nő, azt egyelőre egyébként még nem tudtam. - Helló! – szólaltam meg mosolyogva, amikor egy fiú a barátnőjével kézen fogva letámolygott a lépcsőn, láthatóan teljesen ledöbbenve. Azt ugyan nem tudtam, hogy Steven mit mondott odafent, hogy mi volt ez az egész, de találomra próbálkoztam valami olyannal, ami talán még logikusnak volt mondható ebben a helyzetben. – Szeretném felírni a nevüket, ha nem baj. A főnököm meghagyta, hogy készítsek felmérést, mit szóltak az előbbi műsorhoz, mennyire volt élethű… - próbálkoztam magamra vonni a figyelmüket, és miközben lejött még egy srác fentről, rámutattam. – Ez a kérdés magának is szól! – mondtam határozottan, de az elbűvölő, ártatlan mosolyom továbbra is maradt, míg az agyam lázasan dolgozott azon, hogy mi a fenét csináljunk most. Reméltem, hogy a társamnak lesz valami baromi jó ötlete, különben elég nagy szarban leszünk mind.
Érzékelem, ahogy a hím átlép felettem - roppant bájos -, majd a következő pillanatban egy férfi terem mellettem. A kisugárzása, vagy energiái hasonlóak, mint Alicenek, vagy Abigailnek, és ebből sejtem, hogy a fickó is őrző lehet. Ahogy rám pillant, azonnal leesik, hogy jobb, ha nem mozdulok, ha semmit sem csinálok. Amit ezután mond, arról nem tudom eldönteni, hogy meghökkent-e, vagy inkább nevetséges-e, de ha működik, akkor hálát adok az égieknek érte. Talán beveszik, nincsenek túl sokan még a discoban és tulajdonképpen nem is lehet hülyeség az, amit mond. Vagy, de. Azonban, ha működik, akkor bánja kánya. Nem mozdulok hát, hagyom, hogy a számomra idegen férfi arrébb vigyen, ahogy tud, bár ha nem egy gyenge harmatszál, akkor nem kell nagyon küszködnie, farkasként is elég mini vagyok, nem csak emberi formámban. Bemegyünk a raktárba - hogy ennek miért is van nyitva az ajtaja, azt nem tudom, de most nem is érdekel - és a pasas lerak. Nem vagyok szégyellős, sosem voltam az, már emberként sem, de azóta, hogy farkas vagyok, még annyira sem. Visszaváltok, egyébként nem tudnánk beszélgetni, mert nyilván lesznek kérdései. Az már mondjuk egy egészen más kérdés, hogy mennyire szeretnék rájuk válaszolni. Azonban, mivel úgy sejtem, a pasas őrző, nem akarom magamra vonni a haragját, és azt hiszem kelleni fog a segítsége, ha már a hím volt olyan szíves és kivágott a saját discom közepére. Mire megint emberi formámban vagyok, a padlón ülök, csurom vér a nyakam a harapástól és a mellkasom a bal mellemig attól, hogy a hím a karmával szépen felhasította a bőröm. Nem regenerálódtam életemben eleget ahhoz, hogy képes legyek gyorsan gyógyulni, szóval a sebek rondák és még mindig véreznek, ráadásul baromira fájnak is. Az idegen tekintetét kutatom, ám mielőtt válaszolnék neki, egy kérdést teszek fel, valószínűleg tök feleslegesen. - Őrző vagy? - bár ez kissé kijelentésre sikeredett, vagy valahol a kettő között volt. Mindenesetre nem csak az energiái, hanem az, hogy azonnal kapcsolt és, hogy lehozott a táncparkettről, mint ezt támasztják alá. - Egy kóbor balhézott a discomban és én voltam a kisebb és gyengébb. Kirántotta a farkasomat akaratom ellenére és átdobott az üvegajtón. - felelem röviden és velősen. Fogalmam sincs, hogy akar-e részleteket hallani, vagy, hogy én akarok-e azokat mondani. Azt sem tudom, hogy ezzel mekkora bajba kerültem, de abban biztos vagyok, hogy ennek még lesznek következményei. És ami a legszebb az egészben Castor elment, tehát nem tudok szólni neki, hogy mekkora a gáz. Csak valamelyik vezető testőrnek. Most pedig várok. Várok arra, hogy mit mond, vagy tesz a fickó, tekintve, hogy a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy nekem mit kellene tennem. - Telefonálnék, de a szobában maradt a telefonom a ruhafoszlányaim között. Megtennéd, hogy...? Pucéran csak nem kellene ezek után végig caplatnom az emberek között... - vetem fel óvatosan a dolgot, bár lehet, hogy hamarosan kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy pucérkodjak-e a discoban, vagy sem.
Még látom, ahogy Mandy intézkedni kezd, mielőtt bezárnám a raktár ajtaját, és visszaváltoztatnám a nőt. Számítok arra, hogy meztelen lesz, így, amikor átváltozik, lehúzom magamról a zakómat, és a vállára terítem. Reménykedem, hogy a vérzést az éppen sokkolt emberek odakint nem vették észre. Nem kezdek el ellátni, nem is tehetném. Gondolom nekik is van gyógyítójuk, de ha nincs, elviszem Abbie-hez. – Igen – bólintok, amikor rákérdez, őrző vagyok-e. Nem hiszem, hogy bármi probléma lehetne, ha elárulom. Aztán csak a falnak támaszkodom, és igyekszem nem bámulni semmit, amit esetleg nem takar a zakóm, már ha fölvette. Szemrevaló nő, az egyszer biztos, de nekem ott van a szőke gyógyító, nem is kell más. Csak még jobban összekuszálná a szálakat. Kiűzöm ezeket a gondolatokat a fejemből, és a nőre összepontosítom a figyelmem, ahogy a történetét meséli. Jobb híján az arcát figyelem. – Szóval egy kóbor… Van esetleg felvétele róla? Kép? Vagy személyleírást tud adni? – kérdezem. Nem tudom, a Protektor mennyire akar majd összetűzésbe keveredni ezzel a fickóval, de én mindenesetre megteszem a szükséges lépéseket az azonosítására. Nincs semmi okom arra, hogy ne higgyek a nőnek. Valószínűleg nem annyira ostoba, hogy magától repüljön keresztül az üvegen, farkas-alakban. Ha meg egy falkatársa kapta el így, és őt próbálja védeni… Ki fogjuk deríteni. És akkor csak nem lesz rosszabb. – Itt van az enyém. Remélem tudja fejből a számot – mondom, miután kihalásztam a telefonomat a nadrágom zsebéből. Még a tárcsázást is előkeresem neki, hogy ne kelljen kutakodnia. Valóságos gavallér vagyok, igaz? Na, meg nem akarom, hogy belenézzen a telefonkönyvbe, és esetleg kihalássza onnan Ashley, vagy Darren telefonszámát. Pontosan tudom, melyik falka kezében van a diszkó, és a birtokos személyrag használata sem kerülte el a figyelmem. – Ha végzett, kérem vissza. És természetesen szeretném tudni a nevét is, Miss... – Most pedig, ha megbocsájtana… – mondom, miután végzett, és visszakaptam a telefonom. A kezében egészen biztosan nem hagyhatom. Kilépek a raktárból, és Mandy keresésére indulok. Remélem, mostanra már tudja, kik voltak közvetlen szemtanúk. Ahogy azt is, hogy képes lesz törölni egy részüknek az emlékeit, mert engem az ugrálás kifárasztott, éppen eléggé ahhoz, hogy ne legyek teljesen biztos a saját teljesítményemben. Rövid idő alatt kellett fölhasználnom az erőm jelentős részét, és ez megütött.
Láttam, hogy merre vitte Steve a farkast, nyugtáztam is magamban, de ez volt minden. Utána már csak azzal foglalkoztam, hogy minden rendben menjen, és ne legyen még annál is nagyobb kavarodás, mint ami éppen kibontakozni látszott. És én még azt hittem naiv módon, hogy ez majd egy eseménytelen, kellemes kis este lesz. Egyébként már megfigyeltem, hogy mindig olyankor szokott megtörténni a baj, amikor a legkevésbé számítanánk rá. A jó dolgokkal miért nem szokott ugyanígy lenni, kérdem én! Míg a társam azzal volt elfoglalva, hogy helyre hozza a vélhetőleg nőstényt – a kicsi termetéből következtettem erre -, addig én a nem kevesebb, mint öt szemtanúnak szenteltem minden figyelmemet. Igazából, ha úgy vesszük, akkor hatalmas szerencsénk volt, hiszen ilyen korai időpontban még nem szokott beindulni a buli, aminek köszönhetően még nem is voltak itt valami sokan. Leginkább csak azok tudták máris jól érezni magukat, akik alaposan leitták magukat, vagy egyéb tudatmódosító szereket használtak. Azért ez az öt ember sem volt ám kevés, de lehetett volna rosszabb is, ezt nem szabadott elfelejteni. Ettől függetlenül volt egy olyan érzésem, hogy Willt ez cseppet sem fogja vigasztalni, és így sem lesz elragadtatva ettől az egésztől. Meg tudtam érteni. Én sem örültem, de még jó, hogy mi ketten itt voltunk. Akkor lett volna csak igazán szép, ha egyetlen őrző sincs ezen a helyen. Nem volt ám rossz ötlet ez a beosztásos dolog. - Kérem, üljenek le oda, ott majd beszélgetünk! – tereltem össze a tőlem telhető leghatározottabb stílusban a szemtanúimat, és egy asztalra mutattam közben. Amint eleget tettek annak, amit kértem tőlük, odaálltam az első mellé és megtámaszkodtam az asztalon. Nem sokat húztam az időt, amint mindenki szépen elhelyezkedett, máris a hozzám legközelebb ülő homlokához értem, és kizártam minden zajt és rám tapadó tekintetet magam körül, hogy csakis arra koncentrálhassak, hogy minél hamarabb kitöröljem az illető emlékezetéből az utóbbi néhány percet. Még egy kis módosítás is belefért, hiszen valamire fogni kellett a kitört üveget, úgyhogy a vitatkozás és eldurvulás tökéletesen jó magyarázatnak tűnt mindarra, ami történt. Amikor befejeztem az elsővel, és kissé értetlenül nézett körül, gyorsan a barátjával is eljátszottam ugyanezt, és az útjukra bocsátottam őket, hadd menjenek csak arra, amerre szeretnének. Ezt követően még az egyik fiúval is megismételtem a varázslatot, de mielőtt még folytathattam volna a további kettővel is, megjelent Steve a színen, és én máris elindultam felé. - Maguk még maradjanak itt ülve egy percig, ő elmehet! – böktem kezemmel a srác felé, aki kicsit értetlenül tekintgetett körbe éppen. – Jó, hogy jössz! – fékeztem le előtte, és hosszasan ki is fújtam a levegőt a sietség miatt, mielőtt folytattam volna. – Szerencsére mindössze csak öt tanúja volt az esetnek, ebből háromnak már töröltem az emlékezetét, illetve módosítottam valamennyire. A másik kettő még ott ül az asztalnál és halványlilájuk sincs arról, hogy mi történt. Igazából nekem sem… - tettem hozzá, és ráncoltam is hozzá a homlokomat, de elég túltettem magam ezen az apróságon, ennek jele pedig egy egyszerű vállrándítás volt, és a zavartalan beszédem a továbbiakban. – Ó, és még valami! Bezárattam az ajtót, szóval se ki, se be addig, amíg mi nem végzünk itt. Észrevettem, hogy valahol a kijárat környékén van egy kamera, szóval jó esélyünk lehet arra, hogy lássuk, kinek a műve ez a felfordulás. A nő hogy van? Elmondta, hogy mi történt? – érdeklődtem, miközben megfogtam Steve karját, ha tetszett neki, ha nem. Én szerettem a közvetlen testi kontaktust, egyáltalán nem hozott zavarba, hiszen mindennaposnak számított nálam. Ez persze nem mindenkinél volt így… - A másik kettőt megcsinálnád te? – kértem egy bájos mosollyal megspékelve, hátha azzal meggyőzőbb vagyok.
//40-15 (3x5 (emlékezet törlés))=25 megmaradt pont//
A zakóba ugyan nem bújok bele, de hálásan fogadom és magam köré fogom, miután a férfi rám terítette. Így el tudtam takarni annyira magam, hogy ne legyen kellemetlen beszélgetünk. Bár én tényleg nem vagyok szégyellős... Megválaszolja a kérdésemet, miszerint őrző. Fogalmam sincs, hogy hányadán is állunk az őrzőkkel, itt két olyan személlyel találkoztam, akik közéjük tartoznak. Abi egyszer már segített rajtam - noha nem én kértem, de végül is örülök neki, hogy így alakult -, Alicet pedig nagyon megkedveltem. Mindent egybevéve azonban ez a pasas itt segített nekem és gondolom a társa sem épp azon csodálkozik odakint a szórakozni vágyó fiatalokkal, hogy hogyan is került a placc közepére hirtelen egy farkas, hanem talán próbálja menteni a menthetőt. Nincsenek illúzióim, az emberek érdekében cselekszik, legalábbis ezt gondolom. Ez azonban most nem számít, minél kevesebb "cirkusszal" tudom megúszni a dolgot, nekem annál jobb. - Tudok adni személyleírást, viszont a szoba, aminek az ajtaján átdobott, be van kamerázva, a felvételek talán hasznosabbak lehetnek. És a kijáratnál is van kamera. A felvételeket megmutathatom, de azokra nekem is szükségem van. - egyenes a másik szemeibe nézve válaszoltam. Balázst biztosan érdekelni fogja, meg gondolom a másik két vezető testőrt is, habár Dante most nincs a városban. Ez azonban lényegtelen, az incidens az én discomban történt, és van egy olyan érzésem, hogy a falkát is érdekelni fogja a dolog annyira, hogy a felvételeket lássák. Kissé meglepődöm, hogy a saját telefonját adja át, de végül is nem akadok ezen fent. Brad számát tárcsázom, azt, amelyiken munka ügyben elérhető, amikor a cége kapcsán hívhatják. Magyarán nem a privát számát pötyögöm be, azt nem adnám ki senkinek, és a híváslista ugye megőrzi a számokat. Várok néhány csengést, és ha felvette, ha hangpostára kapcsolt, akkor is ugyanazt mondtam. - Szia, Rose vagyok. Gyere értem az Upperbe, amilyen gyorsan csak tudsz, a raktárban várlak. Az uramnak ne szólj kérlek, a dokinak viszont igen és a másik VT-nek is. - Brad érteni fogja, hogy kikre gondolok, neveket azért nem mondok, mert ez a pasas nekem még mindig idegen, simán lehet, hogy a hegyiek jó barátja, vagy akárkije. Nem tudom, hogy az őrzőkkel és a mi falkánkkal mi a helyzet. - És hozz légyszi valami ruhát, vagy takarót, vagy lepedőt. Majd mindent elmesélek. A körülményekhez képest jól vagyok. - tettem még hozzá, mielőtt bárminemű következtetést levonna. Nem akartam bő lére ereszteni, tekintve, hogy nem a saját készülékemről beszéltem, szóval csak elköszöntem és letettem a készüléket, majd visszaadtam azt a gazdájának. - Köszönöm. Értem jön valaki, aki hazavinne. A nevem pedig Rose McGregor. - most már felállok ültemből. - Persze, persze... és a zakóját is visszaadom, amint a falkatársam itt lesz. - úgy saccoltam, hogy nem kell sokat várnom Bradre, főleg nem azután, amit mondtam neki, majd miután az őrző kiment a raktárból, én bent maradtam.
Szokatlan, hogy ilyen késő este csörögjön a céges mobilom. Így elsőre nem is foglalkozom vele, csak a laptopon vacakolok, mikor még is csak a készülék irányába fordulok, és megnézem magamnak az ismeretlen számot és felveszem a kontaktust a hívóval. Rose hangja üti meg a fülemet, és amit mond annak hatására, már pattanok is fel a székemből, Norival közlöm, maradjon itthon rövidesen jövök, aztán eldobom a telefont, és magamra kapok egy inget és egy dzsekit, majd felkapok még egy nagy kapucnis pulóvert is meg egy puha pokrócot. Fogalmam sincsen mi történt a nősténnyel, de nincs időm felzargatni a párját, hogy adjon ruhát vagy valami, sőt, a hímet most nem is akarom magammal vinni, amúgy sem tudom, jelenleg merre van. Helyette csak BB-nek szólok, hogy azonnal kapja össze magát és jöjjön velem az Upperbe. Nincs idő tökölni, így a kocsiban ledarálom a cimborámnak, amit a vöröstől hallottam, és padlógázzal megyünk, a Dogde volt elől, így azzal hasítjuk az aszfaltot és az éjszakai utcákat. Mi a pokol történhetett már megint!? A hátsó ajtó előtt állok meg, és kapom ki a pulcsit meg a pokrócot, amiket BB kezébe adok, és már csörtetek is előre az ajtóhoz, amin dörömbölni kezdek, mivel zárva van. - nyissátok, ki azonnal, vagy berúgom és agyon ütöm azt a majmot, aki nem enged be, és nem érdekel ki mit hadovált! – Az ajtó rövidesen feltárul és beviharzok. – Ajtó vissza zár, addig senki semmit nem tesz, még mást nem mondok, Parancsot csak tőlem fogadtok el, világos?! – nézek az itt jelenlévő farkasokra, és az utunkra zavarom őket, hogy ezt a többiekkel is osszák meg. A a cuccot átveszem BB-től és megindulok a raktár irányába, hogy ha ő akar rendet tenni akkor csak rajta, én most megyek a kis vörösért. A vére szaga azonnal megcsap, ahogy belépek oda, a cuccot ledobom a földre és a nőstény elé guggolok. - Mutasd, hagy nézzem, mennyire komoly?! – Nézek a nőre, és amint engedi, megvizsgálom a sebeit és elhúzom a számat, idegen hím szagát érzem rajta. – A kis kócos ki lesz emiatt akadva… - húzom el a számat, és a zakót elveszem a nőtől, helyette a pokrócba, csavarombe szorosan, de óvatosan. A pulcsi nem lesz jó ebben a szituációban. - BB-nek mesélj el mindent, ami történt a gondjaira bízlak, hogy vigyen haza orvos kézre, az discoval pedig foglalkozom én. -Northfolkék, a múlthéten a hím, most a nőstény… Ezzel adom át BB-nek Roset. Majd neki is elmondom, hogy én itt maradok és rendet teszek.
A hozzászólást Bradley Glover összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 07, 2013 1:13 pm-kor.
– Még jobb – biccentek. Örülök annak, hogy van felvétel, legalább nem kell belevonni senkit, aki esetleg egyszerű ember, hogy rajzot készítsünk az elkövetőről. Miért érzem magam úgy, mint a régi szép időkben? Oké, a KGB éppen nem vadászik rám, de minden más stimmel. Krízishelyzet, adrenalin… elképesztő, mennyire tudtak hiányozni anélkül, hogy észrevettem volna. Na, nem fogok menni, és visszasírni magam a CIA-hoz. Abból elég volt egyszer egy életre… megyek is inkább tovább, és csak megrázom a fejem, amikor a zakó visszaadásából beszél. Már úgyis mentehetetlen, a vért nem lehet kimosni belőle. Odakint csatlakozok Mandyhez, és érzek némi örömöt, hogy ilyen hathatósan tudta kezelni a helyzetet. Meghallgatom a jelentését, és biccentek. – Egy kóbor úgy gondolta, jó szórakozás átdobni valakit farkas alakban az üvegfalon – mondom halkan, hogy csak ő értse. Én sem tudok sokkal többet, sem a nevét, sem semmit. És lássuk be, ez zavar. De majd megmutatom pár őrzőnek, ha megkapjuk a videót, hátha összefutott vele valaki, és így beazonosíthatjuk a férfi. A nőstényről szóló kérdésére bólintok. – Jól van, és remélem, rendbe is fog jönni. Persze, megcsinálom a maradék kettőt. Egyenként lépek oda a két maradék fiatalhoz, és a homlokukra teszem a kezem. Mindkettejük emlékeiből kiragadom az elmúlt perceket. Nem fognak emlékezni sem rám, sem Mandyre, de főleg arra nem, hogy mi a fene landolt a parketten. Éppen csak végzek, amikor egy hústorony töri át az ajtókat. legalább Miss. McGregort a gondjaiba veszi. Közelebb húzódok hozzájuk, hogy halljam, miről van szó. Nos, az hamar kiderül, hogy a nő neve nem egészen az, amit nekem elmondott. A Northfolk nevet azért elraktározom magamban, majd lesúgom Mandynek is, ha eljön az idő. – Elnézést – nézek a férfira, miután intézkedett a nőstény ügyében. Udvarias és előzékeny vagyok, miért ne lennék az? A krízis, olybá tűnik, el lett hárítva, így semmi okunk sincs arra, hogy pánikoljunk. Lehet végre emberhez méltóan intézni ezt az ügyet. – Szükségünk lenne a felvételekre az ügy kivizsgálásához. Ön az, akivel beszélnünk kell, vagy el tudna minket irányítani egy illetékeshez? És akkor remélem, hogy nem kezd balhézni. Egyáltalán nem hiányzik most.
Miután Rose biztonságban BB-hez került és elmentek az Upperből, sorra vettem mit kell megtennem, hogy zavartalan legyen a továbbiakban az este. A takarítás már megkezdődött, azzal nem lesz gondom, a VIP szobába fel fogok menni, mielőtt ott is kitakarítanának, majd ahogy hallom és megérzem a férfit aki mellénk osont felé fordulok. Korábban volt már dolgom Őrzővel, így az ismerős vibrálás érzékelése után már tudom, hogy a pasas velem szemben is egy közülük, így felé nyújtom a kezem. - Nos, köszönöm a segítséget, Mr….? – Kényszerítem arra, hogy megmondja a nevét, majd biccentek neki egyet. - Én vagyok az akit keres, és arra a felvételre nekünk is szükségünk van, tehát az ajánlatom a következő, ad némi információt magáról, hogy utolérhessem, és cserébe megadom a a másolatot, illetve még az nem készül el, megnézheti velem együtt az eredeti felvételt. – Darálom le a fickónak, és el is indulok, előbb a VIP részlegre, takarítás előtt akarom megnézni a helyszínt, és ha a fickónak nagyon kell a felvétel, akkor biztosan velem fog tartani, nem marad el mögöttem, ha igen akkor nem áll a helyzet magaslatán. Hiába is érzem benne az erőt, kész szerencse, hogy van mágiaérzékenységem. A VIP részlegen, körbenézek alaposan, a padlót ahol vért látok közelebbről is megvizsgálom, leguggolok, és előveszem a Galaxy S3-asom és megvilágítom a helyet ahova kifröccsent némi vér, a szag alapján mind a kettejüké, de az idegen vére semmit nem jelent nekem, nem ismerős. Ez van, itt semmi más használhatót nem fedezek fel, így a telefonom visszasüllyesztem a zsebembe, és parancsot adok a takarítással. Majd az őrzőre pillantok és intek neki, kövessen. Nem izgatom magam amiatt, hogy látja majd a megfigyelőt, még ma zárás után neki kezdünk az új rendszer kiépítésének.
Egy kicsit lemaradtam Stevetől, amíg elvégezte az emlékezettörléseket, és az események alakulását figyeltem. Finoman ívelt szemöldökömet rosszallóan vontam fel, amikor beviharzott valami nagydarab állat, valószínűleg a falka egyik tagja. Egyáltalán nem tetszett, hogy ő kezdett el parancsokat osztogatni. Nyilván a sajátjainak ő fog, de a civil életben én vagyok a rendőr, tehát az van, amit én mondok. Eleve be sem kellett volna engedni az engedélyem nélkül, bár valószínűleg, akire rászóltam, az teljesen összecsinálta magát attól, ahogyan rá lett szólva. Pompás! Közben kicsit én is közelebb húzódtam a pároshoz, akik beszédbe elegyedtek. Hozzám képest mind a kettő magasabb volt, nekem viszont volt fegyverem ezüsttel töltve, és ha a behemót tiszteletlenkedve velem esetleg, akkor bizony nem leszek rest a fenekébe lőni vele. Nem, ölni nem valószínű, hogy tudnék és a fegyverekért sem rajongtam jobban még mindig, de attól függetlenül el kellett ismernem, hogy nagyon hasznosak tudtak lenni, már ami a meggyőzőképességeiket illeti. - Elnézést uraim! – szólaltam meg végre, immár közvetlenül mellettük állva. Steve felé szándékosan nem néztem, és informátor lévén az idegen férfi nem nagyon állapíthatta meg rólam, hogy én is őrző vagyok. Egyrészt elrejtettek a szárnyaim, másrészt azért értettem ahhoz, hogy hogyan kell beolvadni az emberek közé. – Helló, rendőr vagyok! Ha nem gond, akkor magukkal tartanék fiúk!– villantottam fel az ismeretlen felé a jelvényemet és mellékeltem hozzá egy elbűvölő mosolyt is. – A szóban forgó felvételeket én is szeretném látni, ha már ekkora felfordulás van itt. Nekem elég lesz az is, ha a bejárat feletti kamera képét mutatja, azon biztosan ott lesz a rendbontó… - legyintettem egyet a kezemmel, mintha tényleg nem érdekelne más. A többit azért nem is akartam szóba hozni, mert akkor talán nem mutatná meg, hiszen egy ember nem láthatta a felvételt arról, amikor a nő farkassá változott, igaz? Biztosan elutasítana, bár rendes oka kétlem, hogy lenne. Végül is, én vagyok a hatóság, vagy mi! Ha engedte, hogy menjek velük, ha nem, én nagy magabiztosság látszatát keltve követtem őket. Igen, az életemben akadtak olyan pillanatok, amikor elfelejtettem, hogy esetleg vigyáznom kéne az olyan fenevadakkal, amilyenek ennek a helynek a tulajdonosai voltak többek között.
Kezdőlap
