Párizs (franciául Paris, latinul Lutetia, vagy a későbbi neolatin Lutetia Parisiorum) Franciaország fővárosa. Az ország északi részén a Szajna folyó partján terül el, az Île-de-France régió (vagy Région Parisienne) szívében. Párizs Európa egyik legnépesebb városa. Becsült népessége elővárosait nem számítva 2006 januárjában 2 167 944 fő volt, ám agglomerációival a Párizsi „unité urbaine” (városi terület) populációja 2005-ben több volt mint 9 millió fő, míg a Párizs „aire urbaine” (fővárosi terület) 12 millió lakost számlál.
A kocsma minden várakozásomat felülmúlóan jól fialt. Ez valószínűleg engem lepett meg a legjobban. Legnagyobb szerencsémre azonban úgy tűnik, az embereket Fairbanksben még nyáron sem unják meg a meleg, füstös és tömött helyiségeket. De jó, hogy olyan ritkán meg a hőmérséklet 25 fok fölé… Na meg sok az alkesz medvevadász, de ez egy másik dolog. De mivel jött némi pénz a konyhára, úgy döntöttem, ideje kicsit eltávozni a fagyos északról, és kedveskedni valamivel annak, aki a legfontosabb nekem. Szóval összeszámoltam a megtakarításom, konstatáltam, hogy épp elég egy jó hónapra… Aztán a nagy részét átváltottam euróra, megvettem két repülőjegyet, lefoglaltam egy szállodát, aztán kocsiba szálltam, és elújságoltam a dolgot Liliomszálnak. Most pedig a második hetünket töltjük Párizsban. Jó, talán nem a legjobb időt sikerült kifognunk – ébren töltött időnk legalább negyede esővel telt –, de nem bánom, legalább annál több okunk van nem kimozdulni az ágyból. Engem lep meg a legjobban, hogy egészen jól érzem magam itt, bár azt magamtól is tudom, hogy nem a város érdeme ez elsősorban. nem, hanem Lilyé, hiszen nélküle sehol sem lennék. Legalábbis itt biztos nem. Oldalra fordítom a fejem, ahol csendesen alszik mellettem. Kimászok az ágyból, és hangtalanul osonok kicsit távolabb. Mivel a legjobb szállodákat nem tudtuk megengedni magunknak, ezért –a szálloda előkelő fekvéséért cserébe – nekünk kell gondoskodnunk az ételről. Mondjuk van étterem, de ott legfeljebb vacsorázni szokás, meg akkor már inkább menjünk valami jobb helyre. Elvégre addig megengedhetjük magunknak, amíg nem a visszaút költségvetését sodorjuk veszélybe. Ahogy a majdnem kétajtónyira lévő kis konyhában kezdek tüsténkedni, azét visszaszállnak a gondolataim a jeges Északra. Vajon boldogul az a drabális óriás Raven, vagy a vendégek felfalták élve? Jó, valószínűleg egyikük sem tenne ilyesmit, meg aztán ki eszik élő dolgokat a mai világban a kínaiakon kívül? Jó, mondjuk itt is láttam már csigát, de az mégis más. Szóval csak begyújtom a gázt, és megnézem, pirítós-készítési képességeim mennyire csorbultak az elmúlt időszakban…
Igazából nagyon meglepett, amikor Paul előállt az ötlettel, hogy utazzunk el Párizsba. Én már jártam ott korábban is, de ettől függetlenül szívesen mentem volna, hiszen szép emlékeim voltak róla. Jó, az tény, hogy az orvosok nem örültek volna annyira a hírnek, hogy én repülőre szállok, de ez engem abszolút hidegen is hagyott. Már csak azért is, mert nekem is hiányzott most egy kis kikapcsolódás, az meg csakis jó lehetett, ha együtt megyünk el valahová. Szerintem még amúgy sem voltunk együtt soha, kivéve talán egy iskolai kirándulást, de hát mikor volt az már? Most, hogy már két hete itt voltunk Európa szívében, kezdtem megszokni az ágyat is. Oké, mikor legutóbb itt jártam, egy kicsit fényűzőbb körülmények között szállásoltak el, de ezt nem tettem szóvá egyszer sem. Olyannyira nem, hogy most is annyira mélyen aludtam, hogy még arra sem keltem fel, amikor Paul kimászott mellőlem az ágyból. Csupán átfordultam a másik oldalamra, és aztán ismét mozdulatlanságba dermedtem, mintha az előbbi néhány másodperc meg sem történt volna. Még jó, hogy igazából bárhol tudok aludni, mert egyáltalán nem okoz gondot behunyni a szemeimet. Az alvás jó dolog, mindig is az egyik kedvenc elfoglaltságomként tartottam számon, mióta csak az eszemet tudom. Leszámítva persze a festést, de hát ez egyértelmű! Mire kezdtem magamhoz térni, már arra is sikerült rájönnöm, hogy egyedül vagyok a szobában. Egyik kezemet kinyújtottam magam mellett, és az üres, kihűlő félben lévő matracot kezdetem el tapogatni. Szemeim csupán lassan nyíltak ki, és időbe telt az is, mire képes voltam eléggé ráfókuszálni a környezetemre. Hol a fenében lehet? Felültem az ágyon, tanácstalanul néztem körbe a helyiségben, de nem… biztos, hogy az ágy alá sem bújhatott el előlem, ami csak annyit jelenthetett, hogy kiment valahová. Nagyot ásítottam, beletúrtam kócos, vörösen izzó tincseimbe, hogy egy nyújtózkodást követően végül meztelen talpaim a padlóra érjenek. Nagy megpróbáltatások árán azért mégiscsak sikerült felállnom, és félrecsúszott pólóban elindultam, hogy megkeressem Pault. Igazából nem is kellett olyan sokáig bóklásznom hasztalanul, mert a pirítós jellegzetes szaga hamar bekúszott az orromba, úgyhogy máris a konyha felé vettem az irányt. - Hát itt vagy? – mosolyodtam el, és mire kimondtam a szavakat, két karommal átfogtam a derekát, arcomat pedig a hátához simítottam. – Nem értem, miért vesződsz ezzel… - nyomtam el egy tompa ásítást, és újra hozzádörgölőztem. – A francia pékségekben hihetetlenül finom dolgok vannak, és tudod, hogy annyira nincs is messze. Simán elmehettünk volna oda – húztam el a számat, és ahogy erről beszéltem, meg is kívántam az igazi baguettet.
A pirítós lassan elkészül. Időközben nekem is eszembe ötlött, hogy elmehetnék venni is valamit… De nem. Ha csinálok valamit, az legyen a saját két kezemmel. Ez talán érzelmesebb, meg egyedibb, mintha elmennék egy pékségbe… Basszus, ez majdnem odaégett! Mondjuk csak megpörkölődött, de… Hát, nem sokon múlott, maradjunk annyiban. Ilyenkor hálás az ember a szadista kiképzőőrmestereknek, akik beléverik, hogy aki mozog, az lőni is tud, szóval azelőtt szedd le, hogy megpróbálhatná. Mire elkészülök, már hallom meztelen talpának hangját, ahogy átvág felém. Máris apró mosoly kúszik az ajkamra, pedig az előbb még egy kicsit gondterheltnek éreztem magam. Valamiért jobb volt, amíg elválasztott egy óceán a Közel-Kelettől. Igen, tudom, Franciaország egyenesen határos Afganisztánnal, de… Jobban szeretek otthon lenni, na. Mégis mosolygok, és tényleg jól érzem magam itt, főleg a nő kedvéért. Szeretek vele lenni, és ha láthatom mosolyogni, vagy boldognak, akkor megéri elviselni egy pár álmatlan éjszakát. Mert igen, van olyan, hogy nem tudok aludni. De az otthon is meg szokott történni, így nem aggódom különösebben. Érzem, ahogy hozzám simul, én pedig még szélesebben mosolyodok el. Jobb ez az érzés, mint egy kávé. Jobban felélénkít, testben és lélekben egyaránt. Arcomon mosollyal fordulok úgy, hogy szembekerüljek vele. Ha nem húzódik hátra, feje most a mellkasomnak simul. egy karral átfonom a derekát, másikkal az álla alá nyúlok, megemelem picit az arcát, és gyors csókot lehellek az ajkaira. – Neked is jó reggelt, drágám – mosolyodtam el. Szavai nem bántanak meg, inkább csak a kedvem szegik, de azt sem sokáig. Tessék, emberek, itt vagyunk, a szerelem fővárosában, nehogy már egy pillanatra is elkámpicsorodjak, mint egy szerelmetes szűzleány Veronában! Inkább csak szóra nyitom a számat. – Tudom. De én szerettem volna csinálni neked valamit. Kibontakozok a karjaiból – soha ilyen nehezen sehonnan! –, és a tányérra rakott pirítósokhoz lépek. Fölemelem az egyik tányért, ügyelve arra, hogy a kevésbé megpörkölődött darabokat adjam oda neki. És közben mosolygok. – Gyere üljünk le. Mit szeretnél megnézni ma? – kérdezem. Nekem igazán mindegy a dolog, arra megyünk, amerre ő szeretne. Az idő is egész kellemesnek ígérkezik mára.
Továbbra is ott álltam a háta mögött és szorosan átöleltem, mert ez megnyugtatott. Mert emlékeztetett arra, hogy milyen régóta van már itt velem és mostanra teljesen az enyém is lett. Minden egyes porcikája, és nem csupán a barátsága. Igazából azt sem tudom, hogy mit kezdenék magammal nélküle, de az egészen biztos, hogy nagyon hiányozna nekem. Mindig hiányzott, amikor nem volt ott velem, mellettem egy-egy nehéz időszakban. Az már lényegtelen, hogy nálam voltak bonyodalmak vagy nála, hiszen egyik esetben a tehetetlenség idegesített, míg a másikban támaszra vágytam. Mivel eszem ágában sem volt elhúzódni tőle, így hamarosan már mosolyogva néztem fel rá, két karom pedig még mindig a derekát karolta át, csak éppen fordítva. Hagytam, hadd emelje fel a fejemet, ajkaimra pedig „jó reggelt” csókot adjon. Máris jobban éreztem magam, de egyszerűen nem voltam képes kihagyni a kötekedést. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen természet vagyok. Én túl szórakozottnak éreztem magam ahhoz, hogy nekiálljak reggelit készíteni neki. Félő, hogy felrobbantottam volna az egész konyhát, úgyhogy mindenképpen egy pékséget céloztam volna inkább meg. Abban az esetben csak annak az esélye állna fent, hogy esetleg elhagyom a fejemet útközben, vagy esetleg a pénzemet. Részletkérdés. - Hát jó, de az akkor is egyszerűbb lett volna… - vontam meg finoman a vállaimat, de azért mellékeltem hozzá egy mosolyt, hiszen eszem ágában sem volt megbántani őt. Még csak az kellett volna! – Szerinted van itt valahol egy kis vaj, vagy ilyesmi? – kérdeztem, miközben a hűtőben kezdtem kotorászni ahelyett, hogy átvettem volna Paul kezéből a nekem szánt tányért. Jól van na, igazából mogyoróvajjal ettem volna legszívesebben, de igencsak csekély volt az esélye annak, hogy itt most hirtelen találunk is a legközelebbi boltban a sarkon. Nem hiszem amúgy sem, hogy a franciák annyira rajongtak volna azért, ami amerikai. Kivéve talán a fiatalokat, de az ilyenfajta kicsi boltokat nem nekik tervezték. - Megvan! – kiáltok fel diadalittasan és felegyenesedem, mivel eddig félig behajoltam a hűtőbe. – Nem ehetnénk meg inkább az ágyban? – kérdeztem két ásítás között, elnyomva picit a szavakat. – Ott sokkal kényelmesebb lenne… - válasz helyett csak megindultam visszafelé, kezemben a vajjal, arra várva, hogy majd Paul hozza a tányérokat a pirítósokkal. Ha így tett, akkor én már vissza is helyezkedek a kényelmes párnáimhoz, és úgy várom, hogy átadja a reggelit. – Egyébként… - kezdtem bele, míg arra koncentráltam, hogy kinyissam a vajat. – Nagy baj lenne, ha bemennénk ma egy galériába? Már egy ideje szeretnék kiállítani néhány képemet és most itt a remek alkalom, hogy elintézzem ezt – motyogtam félig teli szájjal. Természetesen, ha nincs kedve hozzá, akkor majd elintézem én ezt máskor is, ezen ne múljon.
Kezdőlap
