Jót tett az utazás Vancouvertől Washingtonig. Eljátszhattam, hogy lecseng bennem lassan minden, ami ott történt és kvázi tiszta fejjel érkezhetek meg a következő célállomásra. Ahogy keresztülszeltem az államokat, úgy éreztem magam, mint a négykeréken guruló halál. És igazából teljesen mindegy volt, hogy gyilkolok-e vagy sem, valaki így is, úgy is miattam hal meg: vagy azért, mert saját kezűleg oltok ki két életet, vagy azért, mert egyáltalán semmit se teszek és akkor ki tudja, hányan halnak meg. Gyűlöltem: ezt az egészet, de kiváltképp Alignak, aki megint saját kénye-kedve szerint rángatott. Volt ezen időm agyalni, túlságosan is sok, ami azt illeti, és ha minden alkalommal a jéghideg racionalitás talaját járnám, akkor el se indultam volna Fairbanksból. Mert mi lenne annál ésszerűbb, mint hagyni meghalni az egyetlent, aki a legmasszívabb kötelékkel kötődik hozzám és viszont? Akkor, a halála által elnyerném a szabadságot ebben az életben. Elvégre ha innen nézzük, a szabadság egy szó arra, hogy már nincs mit elvenni tőled. De most is szabad vagyok, mert saját akaratom szerint dönthetek - két rossz közül megint, amitől okádhatnékom van. Megfeszülnek ujjaim a kormányon. Még hallom Noah utolsó nevetését visszhangozni a néptelen jégpályán, látom a büszkeséget az arcán, amikor rájött, hogy igen, az apja tényleg végignézte a meccsét. Az utolsó meccsét. Hullámosnak tűnik előttem az út, körvonalát vesztettnek a táj. Van még pár órám tökéletes hazugságba bújtatnom a gyászt, felölteni az arcot, amire mosolyon kívül ritkán ül ki más is. Szemen tudnám köpni magam, ha ugyan nem vesztettem volna el az erkölcsösségem majd' minden cseppjét évszázadokkal ezelőtt.
Este érkeztem meg a városba, a GPS gondtalanul irányított Steven házához. Félig volt leeresztve a pajzsom, így éreztem, hogy Ashley nincs ott, ezért egyből tovább hajtottam. Próbáltam egyelőre nem belegondolni látogatásom céljába, tudatom mélyére száműzni az egészet. Ebben segített némileg, hogy meg kellett őt keresnem, de... az ilyesmit nem lehet csak úgy kizárni. Főleg úgy, hogy órákkal ezelőtt öltem meg a fiamat. Látványa és az enyéimre kísértetiesen emlékeztető energiái egyszerre értek el. Farkasom egyből felkapta a fejét, szokatlanul hamar villant fel érdeklődése, de nem lepődtem meg: évek óta először láthatta viszont az első Kölykét. Elfacsarodott a szívem, ezzel párhuzamosan pedig leparkoltam a játszótér mellett és őszinte mosolyra húztam a számat. Mert bassza meg a világ: örültem neki. - Szia - köszöntem, pedig máshogy akartam. Viccesebben, ránk jellemzőbben, de csak ennyire futotta, mert minden megszólítás elakadt félúton bennem. Teljesen más, mint Payne és mégsem, a kapcsolatunkra pedig ugyanez jellemző. Amennyivel távolabb került tőlem, mint második Kölyköm, annyival közelebb is áll. Soha nem foglalkoztam ezzel a különbséggel, ezzel a kettősséggel - ezért fogalmam sem volt róla, hogyan fogok most mindezzel megbirkózni.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 03, 2017 9:57 pm-kor.
Csendesen nyikorgott alattam a hinta, csak ringattam magam, lábam nem emelve el a földtől. Fejem a hűvös hintaláncnak hajtottam, úgy pillantottam előre, valami szentimentális érzülettől vezérelve veszve el a múltban. Abban a múltban, amit magam mögött igyekeztem hagyni, de amit levetkőzni sosem leszek teljesen képes. Hiszen ki volna képes teljesen kitépni a saját gyökereit? Nem is akartam, hiszen amennyire gyűlöltem, most éppen annyira ragaszkodtam a farkasomhoz és habár eleinte nehéz volt az elválás után, már egészen szépen boldogultunk. Először fel sem tűnt a leparkoló autó, az ajtó csapódására kaptam fel a fejemet és ezzel egyidőben éreztem meg az energiákat is. Mi a..? Farkasom mint akit puskából lőttek ki indult meg Apja felé, olyan gyermeki könnyedséggel és játékossággal, amit régen éreztem utoljára. Mellette, egészen pontosan, ez pedig iszonyatosan furcsa érzés volt. Homlokom ráncolva tornáztam fel magam a hintából, enyhén oldalra billentett fejjel pillantva rá. - Darren? - mint aki hinni sem akar a szemének. - Te vagy az? - persze, hogy ő az, hiszen látom, érzem, mégsem vagyok képes elhinni, mégis mit keres itt. Felé lépek, megindulok, hogy a következő pillanatban mégis megtorpanjak, mint aki nem tudja eldönteni, mégis mit akar. A rajtakapottak szégyenérzetével sütöm le a szememet, épp az előbb vágtam zsebre az új személyimet… - Mit keresel itt? - teszem fel inkább a kérdést, ami leginkább bizonytalanságot okoz bennem. Vajon épp csak erre autókázott és gondolta, beugrik? Vagy szándékosan ide jött? De akkor miért nem szólt? Gyorsan pörögnek végig bennem a gondolatok, hogy aztán végül hagyjam a csudába az egészet. Itt van. Néhány perccel ezelőtt gondoltam rá és erre tessék, megjelenik előttem. Talán nem is fontos, miért jött, a lényeg, hogy itt van, nem igaz? Ha tudnám, mennyire számít, miért is érkezett… Őszinte, széles mosolyra húzódik a szám, a válaszát sem várva meg indulok, hogy felé rohanva ugorjak a nyakába, ha nem ellenkezik. Ha ellenkezik, akkor is, legfeljebb ledöntöm a lábáról és borulunk egy nagyot. Akár így, akár úgy, halk, mégis szívből jövő kacagásom kíséri a mozdulatot, mert iszonyatosan örülök neki, hogy láthatom. - Jajj Darren, te lökött, miért nem szóltál, hogy jössz? Készültem volna valamivel, így viszont csak egy üres hűtővel szolgálhatok - kezdtem bele a cseverészésbe, mit sem sejtve arról, hogy a legkevésbé fogja az érdekelni, van-e valami a hűtőben, vagy nincs.
Jaj, te esztelen gyerek, bár inkább a másik irányba rohannál, nem a veszted karjaiba! Szó szerint! Mosolygok csak bizonytalanságán, egyre szélesebben, mígnem vigyor lesz belőle és ahelyett, hogy a magam számára is megkönnyíteném az egészet elutasítással, inkább felkapom, ahogy nyakamba ugrik és megpörgetem. - Ejj, te lány, de nagy lettél! - tettem le, engedtem el és összeborzoltam a haját bosszantásképp. - És még nem pusztultál bele Steven kosztjába - nevettem fel. - Akartalak hívni amúgy, de - vállat vontam - gondoltam megleplek.Van kedved sétálni? Közben mesélhetnél, mi újság... Oké, hogy telefonon szoktunk beszélni - elköltözése után napi szinten, majd a napok hetekké, a hetek hónapokká ritkultak... -, de az messze nem ugyanaz. Mindketten tudjuk és érezzük, s most, ebben a pillanatban mintha csak mi lehetnénk a világon, a magunk privát burkában. Ki akarom ezt használni, ki akarom faggatni, hallgatni, hogy miket művelt. Ha tetszett neki a séta ötlete, elindultam vele. Nem ismertem a várost, de ez cseppet sem zavart, úgy lépdeltem, mintha pontosan tudnám, merre tartok/tartunk. Holott az út nem először vezetett a semmibe életem során. Könnyedén karoltam át nyakát, olyan természetességgel, mintha nem is évekkel ezelőtt láttuk volna utoljára egymást. Fájdalmas volt belegondolni, hogy még emberi léptékkel mérve is lehetett volna a lányom, csak kicsit korán váltam volna apává... tizenhét, tizennyolc évesen mondjuk. Farkasom nekidörgölte pofáját az övének, lomhán csóválta farkát, ami nála már a túláradó öröm jele volt. A világ összes nyugalmával fonta körbe kölykét, és úgy helyezkedett el mellette, mintha ez a mindennapi rutinunk része volna. Már az "ítélet" elhangzásakor, amikor tiszta lett, hogy nincs kiút, a fejembe vettem valamit és ehhez minden áron ragaszkodtam. Ez vezette a könnyed hangvételt, az otthont ígérő mozdulatokat, a megmásíthatatlan szeretetet. Szeretem: Noah-t és őt is, akkor is, ha hagytam mindkettőt menni, a saját útjukat járni. Nincs szükségük az én "szoknyámra", s bár hiányoztak, büszke is voltam rájuk. Ők ilyenek, ezt pedig tiszteletben tartottam onnantól, hogy megtanultam a magam leckéit apaként és Teremtőként.
- Eddig is ugyanekkora voltam - nevetve próbáltam félreütni a kezét, ahogyan nekiállt a hajamat borzolni. Hiányzott, ő is, a mozdulat is, az érzés, amit kiváltott. Bosszantott, ugyanakkora imádtam. - Nem, bár az utóbbi időben sokat tanultam a főzésről és nem kifejezetten Steven-től - állapodott meg a széles vigyor az arcomon. Semmi baj nem volt Steve főztjével, de már én sem voltam olyan ügyetlen a fakanállal a kezemben. - Elég jól sikerült - bólintottam elismerően, mert tényleg totálisan meglepődtem és ha azt nézzük, így nagyobb volt a hatás, mintha előre bejelentette volna. - Persze, menjünk - bólintottam rá az ötletre és megindultam. Éreztem, ahogyan a zsebemben megrezzen a telefonom, feltehetően Brian válaszával, de nem foglalkoztam vele. Sokkal fontosabb dolgom akadt jelen pillanatban és a következő pillanatban már el is felejtkeztem arról, hogy a fiúm a válaszomra vár. - Hú, azt sem tudom, hol kezdjem - nevetve simítottam a fülem mögé egy hajtincset, aztán belekezdtem. Meséltem az egyetemről, az aktuális feladatainkról, a fiúkról, akik azt hiszik, menőbbek nálam és semmi keresnivalóm azon az egyetemen. Meséltem a szomszéd lányról, akit levakarni sem tudok magamról. Meséltem Steven-ről és az őrült szokásainkról. És persze nem utolsó sorban meséltem neki Brian-ről, arról, hogyan ismerkedtünk meg, az első randiról, majd mindarról, ami az utóbbi időben kialakult közöttünk. Olyan könnyed volt az egész, nem éreztem feszültnek magam, nem volt kínos ezekről beszélni, mert szívesen osztottam meg vele, mi történt velem azóta, hogy nem beszéltünk. Aprócseprő kis dolgoktól kezdve a nagyobb jelentőséggel bírókig. Hol nevettem, hol a homlokom ráncoltam, hol csak legyintettem, hagyjuk is, nem lényeges. A legjobb barátom volt és ezen az sem változtatott, hogy évek óta nem láttuk egymást. Kellemesen bizsergető érzés volt azt a nyugalmat érezni, amiben körbefont, régen látott ismerősként áradt szét bennem az érzés. A kis nőstény Apjához bújt, ugrált körülötte és csak idővel nyugodott meg annyira, hogy letelepedjen mellé és hozzábújjon. - Gyere, ezt látnod kell! - ragadtam kézen, hogy egy kisebb, szűk utcán húzzam magam után, minek végére érve valami egészen különleges látvány tárult a szemeink elé. A város szélén laktunk, ráadásul a magasabb részeken, jelen pillanatban pedig egy kisebb kitüremkedésen álltunk. Alattunk az egész város, a fényárban fürdő hatalmas nyüzsgés, mely még éjszaka sem pihent meg. A városnak ez a része pedig ilyenkor teljesen nyugodt volt, nem zavarta autó a csendet, a távolból kutyák ugatása szűrődött csupán ide. - Egyből beleszerettem, amikor Steven először kihozott ide - támaszkodtam rá a meredély szélén lévő korlátra, hogy úgy szemléljem a várost. Az enyhe szél a hajammal játszott, belekapott lehúzott kabátom szegélyébe. Olyan iszonyatosan kellemes volt! - Fairbanks nyugodt éjszakái után egészen más az ilyen látvány - ez a város éjszaka sem alszik és habár még messze az éjfél, éjszaka sem lesz másmilyen a látvány. - Bár, ott sem volt mindig túl nyugodt az éjszaka - kuncogtam, mielőtt tekintetemet Darrenre fordítottam volna. - Mesélj te is valamit, mi a helyzet arrafelé? - már nem tudtam otthonomnak nevezni azt a helyet, már ide tartoztam és önkénytelen nyelvbotlások sem próbálták megcáfolni az igazamat.
Hogy hova gondoltam, amikor kérdeztem, nem tudom. Csak megéltem még vele, amit lehetett, mosolyogtam és nevettem. Együtt tapasztaltunk meg annak idején valami egészen újat és ijesztőt: ő a farkaslétet, én a Temető-mivoltot. Együtt bukdácsoltunk, tévedtünk, törtünk babérokra, majd értünk egy csendes, nyugodt állóvízhez a viharok után. Miközben beszél, látom őt felnőni, megerősödni, elérni a kitűzött céljait, mert mindig is rettenet nyakas volt ahhoz, hogy megvalósítsa, amit a fejébe vesz. - Remélem, olykor elkened a szájukat - somolyogtam a nagyképű fiúk hallatán. Az én karakán lányom, aki pasizik. - Alkalom adtán bemutathatnád azt a Brian gyereket. Egyszer leugrok majd több napra. Elláttam pár keresetlen tanáccsal a fiúkat illetően, hogy utána kiröhögjem bosszankodását nyeretlen gyerek módjára. Homlokán a ráncokat ugyanilyen magától értetődéssel hessegettem el a megélt évszázadaim tapasztalatából merítve neki tippeket. Úgy beszéltem, mintha még előtte is legalább ennyi állna, mert nem akartam ebben a hitében megingatni. Nem, Alignak. Egyik gyerekem félelmét, értetlenkedését, könyörgését vagy könnyeit sem érdemled meg. Egyiket se fogom az utolsó pillanataiban tönkretenni. - Megyek-megyek! - Hagytam, hogy maga után húzzon, kíváncsian követtem kézen fogva, s ahogy elértük a korlátot, elismerően füttyentettem. - A mindenit! - Hallgattam őt ismét, mögé álltam, karjaimat vállára, államat fejére tettem és pofátlanul rátehénkedtem pár másodpercre, mint egy lusta medve. - Az biztos! - értettem egyet a különbözőségek tekintetében. - Jól áll neked ez a város amúgy. Sokkal inkább idetartozónak tűnsz, mint mondjuk Fairbanksbe - mondtam, s ebben volt némi elégedettség. Tényleg örültem, hogy úgy tud itt élni, hogy Washingtont tekinti az otthonának, nem pedig csak egy hely, ahol épp lakik. - Megpróbáltam elhagyni - mondtam némi eltűnődést követően, kérdését hallva. - De engem sokkal nehezebben ereszt, mint mondjuk téged, vagy másokat. Amúgy kábé nyugi van, úgyhogy lehet megkavargatom majd kicsit az állóvizet - vontam vállat. Képtelen voltam beszélni neki az Alapítókról, vagy arról, ami nagyjából huszonnégy órával ezelőtt történt, arról, hogy én mi lettem, hogy minek volt ez a feltétele, hogy mit kell tennem... Óriási lavinát tudtam volna a nyakába zúdítani, de nem akartam. - Gondoltál valaha arra, hogy visszatérj hozzám? Kibukott belőlem a kérdés, csak úgy, minden előzetes szándék vagy megfontoltság nélkül. Kissé réveteg volt a hangom, ahogy az alattunk elterülő város fényeit néztem. Nem volt bennem számonkérés, vagy elvárás a választ illetően - amúgy se tudott volna nekem hazudni, más kérdés, hogy az őszinteséget mindig sokkal többre értékeltem, mint a kényszerű kedvemben járást.
- Nem is értem, ez miért kérdés - szélesedett ki a mosolyom. - Láttad volna az arcukat, amikor a múltkori tereppályás gyakorlatnál én értem először célba - büszkén emeltem feljebb kicsit az államat, mert keményen megdolgoztam a sikeremért és igyekeztem nem kihasználni a farkasom adta előnyeimet. - Bemutatom, ne aggódj. De meg kell ígérned, hogy nem rémiszted el mellőlem - szúrtam oda nevetve és minden bizonnyal nem kellett túlságosan magyaráznom, mire is gondolok egészen pontosan. - Az nagyon jó volna! - fordultam felé felcsillanó tekintettel. - Annyi mindent szeretnék megmutatni neked! - lelkesedek máris bele a dologba, hogy ugyanilyen átéléssel meséljem tovább a kis történeteimet. Jó érzés, hogy ismét hallhatom tanácsait, hogy elmerülhetek biztonságot ígérő szavaiban, energiáiban. Jókedvűen húztam magam után, hogy megmutassam neki az egyik kedvenc helyemet, ahogyan pedig mögém állt és rám tehénkedett, már végképp nem tudtam volna lekaparni az arcomról a vigyort. - Sokkal inkább idetartozónak érzem magam, mint Fairbanks-be - erősítettem meg, bevallva neki, mit is érzek. - Félreértés ne essék, imádtam Fairbanks-et is, de tudod ez olyan, hogyha valami nagyobbat, valami jobbat is megtapasztalsz, már nehezen tudnád beérni a kevesebbel - próbáltam kicsit megmagyarázni, mit is érzek pontosan, de szerintem ezt pont nem neki kellett magyaráznom. - Imádom a nyüzsgését, a rengeteg kihívást, a zajokat, hogy éjszaka nem farkasüvöltésre, hanem vonat zakatolására kelek fel, hogy órákba is beletelhet beérni a belvárosba a dugók miatt és még sorolhatnám! - mesélek nagy átéléssel, mennyire magával ragadott a nagyváros, pláne Fairbanks csendes nyüzsgése után. - Téged több minden kötött oda, mint engem. Azért néha hiányzik - távolba réved a tekintetem, ahogyan a falkával való vadászatokra gondolok, az erdőben nyargalásra, a tóparton ücsörgésre, a hatalmas hóra. - Nem is te lennél! - pillantok végül rá újfent kiszélesedő mosollyal. - Helyes egyébként, az állóvíz rettentő uncsi, szóval csapj oda - nyilván nem kell tanácsot adnom, de egy kis izgalom sosem árt, nem igaz? Az már más kérdés, hogy arról nem tudok, mennyiben volt részük az elmúlt időszakban, de azt hiszem sokkal jobb is így. - Persze - lágyság költözött vonásaimra, mosolyomba, ahogyan őszintén, egyből megadtam a választ. - Van, amit sehogyan sem lehet pótolni és kétlem, hogy ezt valaha is ki lehetne nőni - mindig is az Apám marad, legyek bármennyi idős is. - Most még el tudom terelni a gondolataimat a sulival, a fiúkkal, a fejlődni akarással, de ki tudja, melyik reggel ébredek majd úgy, hogy ez már nem elég, hogy vissza akarok menni hozzád.
- Csak biztosra akartam menni, hogy véletlen se puhultál el - viszonoztam vigyorát és önnön büszkeségét érezve teljesítménye fölött kicsit közelebb húztam magamhoz. Nagyszerű Kölykeim vannak. - Én? Soha! - somolyogtam a bajszom alatt, majd lepillantottam rá és mielőtt vasvilla tekintetet meresztgetett volna rám, védekezőn felemeltem a kezem. - Becsszó! Ha nem csinál olyan hülyeségeket, mint Sam... oké-oké, nem riogatom ígérem. - Mondjuk puszta külső és stílus tekintetében nem feltétlenül hitték el rólam első pillantásra, hogy alapjáraton nem vagyok egy agresszív, előbb-üt-aztán-kérdez fajta. Elmosolyodtam lelkesedését látva, de nem szóltam semmit, csak csendben örültem reakciójának. Valamit talán mégis jól csináltam vele kapcsolatban. Például az elengedést, ahogy a magyarázatot hallgattam. - Te tényleg belezúgtál ebbe a helybe - nyugtáztam némileg elégedetten. - Ennek pedig nagyon örülök, Ash. Szeretném, ha ott lenne, amikor mozgásba lendülök. Szeretném, ha lenne még akkor és mesélhetnék neki. Ennek az apró kívánságnak a mázsás sólya lehetetlensége miatt megüli a vállam, s egy hang a fejemben gonoszul kérdi: meddig akarod még húzni? - Várni fogak, amikor majd úgy ébredsz - mondtam halkan, egy pillanatra erősen, de fájdalommentesen ölelve magamhoz. - Addig meg élvezd ki a nyugit - hajoltam le, hogy arcon csókoljam atyai szeretettel, majd pimasz játékossággal csikiztem meg oldalát. Izegj-mozog kicsit, nevess még egyszer - utoljára.
Ahogy felreppent könnyű nevetése, úgy mozdult a kezem. A pillanat tört része volt csupán, egyetlen gyors tett. Mire kezem a szívéhez ért, ujjaim már karmokban végződtek: elég volt átdöfni a szívét, miközben öleltem, miközben nevetett, miközben a várost nézte, amit annyira megszeretett. A korábbi örömteli kacagást elvágta a halál síri csendje. Nem fájt ugye? Ugye nem okoztam fájdalmat? Érteni fogod, amikor évek múlva a szellemek közt eszmélsz, hogy miért tettem? Hogy miért így tettem? Az előbb még én nehezedtem rád, most én tartom a te súlyod. Átkozottul ijesztő, hogy ennyire csendben vagy. Nem merem kihúzni a kezem, mintha azzal véglegesíteném a már bekövetkezett halálodat. Eltűnt az energia, semmivé lett, amire az enyém olyan féltőn borult. A fenevad nem reagált, hallgatása a téli éjjelek fagyos csendje volt. Nem sírtam, nem vonyított. Tizenhét évesen megmentettem egy lány életét azért, hogy bő három évre rá a saját kezemmel oltsam ki - az első Kölykömét, más akarata miatt és a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy legalább a szenvedéstől megkíméltem. Ennyire voltam csak képes. Nem vigasztal, hogy a szüleivel lehet, hogy legalább boldog volt, mert neki... még élnie kellett volna hosszú-hosszú évszázadokon át! Ezt jelenti elsőnek lenni valamiben? Ezért szeretünk meg valakit, hogy aztán fel lehessen áldozni? Még csak órákban mérhető az idő, mióta a vérvonalam élére kerültem a kurva életbe! Magamhoz szorítom az élettelen testet, olyan megbocsátásért fohászkodva, amilyen nem létezett. Jól döntöttem, amikor beharaptam. Jól döntöttem, hogy őt átkoztam meg azzal először, hogy a Teremtőjének volt kénytelen hívni. Erre... erre fogtam a jövőt és feláldoztam a jelenért, egy olyan nagyobb jó nevében, amit inkább leköpni kellett volna, mert képmutatás volt. Nincs ebben semmi nagyobb jó, csak kisebb rossz az önzésem mércéje szerint mérve. Vagy Yetta, vagy Noah és Ashley. De ha a kisebb rosszat választottam, akkor miért nem érzek megkönnyebbülést bűntudat, fájdalom, vereség és veszteség helyett? Ha ez a kisebb rossz, miért tör darabokra a zsebében talált személyi igazolvány?
Olyan könnyed volt az egész, ahogyan beszélgettünk, ahogyan nevettünk, ahogyan a vállába bokszoltam. Még hogy én elpuhulni? Még viccnek is rossz. Nevetve hördültem fel, amikor felhozta Sam-et és jelen pillanatban még az sem érdekelt volna, ha túl mély benyomást tesz Brian-re. Úgyis figyelmeztetném előre, hogy mire készüljön fel, úgy meg akkor csak nem érheti meglepetés, nem igaz? Bár.. Darrent ismerve ebben mégsem lennék olyan biztos. - Kellett végre egy kis igazi, nagyváros nyüzsgés - nyugtáztam ennyivel a szavait, kimondatlanul is egyetértve; igen, belezúgtam ebbe a helybe. Valószínűleg bármelyik másik nagyvárossal is ugyanígy lett volna, de mivel itt voltunk, ezért a többi nem is érdekelt. - Köszönöm - pillantottam rá, már ha az ölelésben ilyesmi egyáltalán lehetséges, de hűvös energiáimban is megjelent valami lágyság. Jó tudni, hogy lesz, aki várni fog, ha egy nap úgy ébredek majd, hogy menni akarok. Furcsa biztonsággal tölt el, mert valamiért olyan érzés, hogy nem számít, mikor jön el az a reggel, nem számít, hogy holnap reggel, vagy évtizedek múltán, akkor is várni fog majd rám. Mosoly húzódik ajkaimra az atyai csókot követően, könnyed nevetésem harsan és már épp nyitnám a szám, hogy hagyja abba, amikor egyetlen pillanat alatt mindennek vége szakad.
Ó, Darren… Miért nem hagytál lehetőséget arra, hogy elbúcsúzzak? Hogy megmondjam Brian-nek, ne várjon rám? Hogy megköszönjem Steven-nek mindazt, amit értem tett? Hogy megköszönjem neked, amiért megmentettél? Miért nem hagytad, hogy könnyeket ejtsek? Miért figyelsz most is ennyire átkozottul rám? Ugye azért elmondod Steven-nek? Vagy legalább egy levelet írj neki, hogy ne keressen hiába. Hogy tudja, nem a rémes főztje miatt szöktem el otthonról. Ha tudnám, miért történt mindez így, hogy mást választottál helyettünk, minden bizonnyal piszkosul dühös lennék. Jobb így. Jobb, hogy boldogan, kacagva ért a vég, abban a tudatban, hogy még rettentő sokra vihetem. Talán neked is egyszerűbb, ha a nevetésem őrizheted meg, ha a vidám arcom az utolsó, amit látsz és nem a könnyeim. Nem fájt. Tényleg nem. És egy nap majd megértem, ebben biztos voltam és ha az arcomra fagyott mosolyra, a nyugodt vonásaimra tekintesz, talán neked is egyértelmű lesz.
Ki kellett volna kapcsolnom azt az átkozott telefont, mi újra megrezzen a zsebemben a vadiúj, immár semmit sem érő személyim mellett…
Kezdőlap
//
