- Csssss kérlek ne ordíts már olyan hangosan!
A nő sóhajtva felállt a székről, majd a lekötözött alakhoz sétált. Fogott egy szájpecket és kiékelte a száját, majd lovaglóülésbe leült a székre és a karfára támaszkodva nézve a vonagló alakot, akinek minden mozdulata közben a húsába vájtak a kötelékek.
- Nem megmondtam? Hát kellett ez neked? Pedig mondtam, hogy csak beszélgetni fogunk, de ha így folytatod, még a végén meggondolom magam...
Az alak hirtelen mozdulatlanná dermedt, mire a nő gyönyörű arcán kaján-kegyetlen mosoly terült szét.
- Nah ugye, hogy tudsz te angyalom? - kacagott fel. A nevetése hideg volt és számító, ráadásul inkább hangzott ugatásnak mint emberi hangnak. Fölálltam a kezét végighúzta a másik mellkasán, hogy feketére lakkozott hegyes körmei nyomán öt helyes kis vérpatak indult neki a sápadt bőrön. Erre az megint mocorogni kezdett, mire a nő arca elborult. Felvette a polcról az egyik fekete gyertyát és elhelyezte a férfi lábai között, aztán visszaült a székre.
- Nos kedves, a játék a következő. Én most elmondok egy történetet, miközben a gyertya szépen lassan leég... Ha ügyes vagy, és nem zavarsz folyton a hülyeségeiddel, valószínűleg végzek, mielőtt leégne teljesen.
Várt egy percet, hogy a másik felfogja a dolgot, aztán vigyorogva hozzátette még.
- Ne aggódj, csak 204 éves vagyok, nem lesz túl hosszú mese...
A férfi megint ordítani próbált, de a pecek miatt csak valami fuldokló hörgésre futotta tőle, ami elvegyült a nő ugató kacagásával.

Nos talán kezdem a legelején. Nah nem ott, amikor még gondolat sem voltam, mert a szüleim annyira nem érdekesek. Ha bárki kíváncsi rájuk, levesz szépen egy történelemkönyvet a polcról és fellapozza a névjegyzéket. Felkutatja szépen Habsburg–Lotaringiai Ferenc József Károly osztrák főherceget és Mária Terézia Karolina nápoly–szicíliai királyi hercegnőt. Igen, ők lennének azok, akiknek közreműködése által itt vagyok, és játszadozhatok veled...
1807-ben születtem alig egy évvel azután, hogy a Német-római Birodalom megbukott. A történelemkönyvekben Amália Terézia főhercegnő nevét keresgéld, az leszek én. Ezt a nevet adta nekem anyám a születésemkor, a dadám azonban azt állította halva születtem, ezért ha keresnél is, annyit tudhattál meg, én voltam a hercegnő utolsó gyermeke és gyermekkoromban meghaltam.. Jobban szeretnéd, ha így lett volna mi? Nos hát mégsem így történt, a sors még tartogatott nekem ínyencségeket, még nem jött el az ideje annak, hogy elköltözzek ebből a világból.
A dadám közvetlenül születésem után ellopott anyáméktól és átadott egy meglehetősen furcsa csoportnak. A birodalom visszaállítását és szabadságot akartak. Én is eszköz lettem volna királyi vérem és az ő „remek” neveltetésükkel felvértezve. Nos maradjunk annyiban a neveltetésük annyira nem volt remek. Kirúgott vérfarkasok voltak, akiket szerintem valami csellengő őrült tett farkassá. Kis csoport voltak, alig öt hat taggal, és mind teljes őrültek voltak. Három esztendős voltam, amikor farkassá változtattak. Igen, csak három. Túl sejted kedvesen, hogy ez nem éppen bevett és normális dolog a farkasoknál. Félig vadállatként nőttem fel. Gyermeki fejjel nem fogtam fel miért ne kéne ölnöm, hogy miért ne járjak farkasalakba, ha nekem úgy hozza kedvem. Farkasként jobb volt, úgy elmenekülhettem a magam bundás kis világába.
Jól emlékszem azokra az időkre. Attól fogva, hogy először átéltem az átváltozás szörnyű kínját, mindenre kristályos tisztasággal emlékszem. Párizsba vittek magukkal, ott próbáltak támogatókat találni maguknak. Gyakran jártam Párizs szennyes utcáit a mocsokban utcagyerekek társaságában. Ha bántottak megöltem őket. Nem tudtam mi mást tehetnék, így egyszerűen és gyorsan átharaptam a torkukat. Ottóék egy idő után észrevették a hullaösvényt, amit hagytam magam után és nagyon csúnyán megvertek. Olyan öt éves lehettem. Egy napig mozdulni sem tudtam, szinte minden csontom porrá zúzták. Ha nem lettem volna farkas, biztosan belehalok. Én azonban farkas voltam, sértett farkas vad büszkeséggel. Amikor magatehetetlenül feküdtem az ürülékszagú szobában a mocskos ágyon, aminek a történetébe jobb volt bele sem gondolni, akkor döntöttem el, hogy én leszek a legjobb. A legerősebb és legkegyetlenebb harcos, olyan jó, akit senki nem verhet meg többé, aki nem lesz kiszolgáltatva mások kényének kedvének. Amint felgyógyultam Ottó magához vont, sírva csókolgatta az arcom, simogatta a hajam.
- Drága kicsi macskám, én nem akartalak bántani higgyél nekem! Soha nem ártanék neked gyönyörű kiscica! De meg kell büntetnünk, ha rossz vagy! Ez az egész a te érdekedbe történt! - susogta a fülembe. Nem volt se részeg, se akkor, se amikor megvert. Ottó egyszerűen őrült volt. Mit nevetsz? Azt hiszed őrült vagyok? Én nem! Csak végsőkig gyakorlatias...
Hogy miért hívott cicának? Nos amikor elhoztak az udvarból továbbra természetesen nem viselhettem az Amália Terézia nagyhercegnő nevet. Katharinának neveztek el. Abból lettem végül Kat, néha kicsi Katze, vagyis cica.
Nem reagáltam Ottó bocsánatkérésére, mert belül fortyogott bennem a düh. Gyűlöltem őt, gyűlöltem mindannyiukat. Csak biccentettem, mert kezdett egyre jobban idegesíteni a tapogatása. Arra ragyogó mosollyal elengedett megsimogatta undok kecskeszakállát és így szólt.
- Menj játszani kicsi Katze, érezd jól magad...
Ennél szebbet nem is mondhatott volna. Rohantam, ahogy tudtam, persze az ajtón csak lassan sétáltam ki. Ahogy bezárult mögöttem a mocskos deszka, amit felmagasztalón ajtónak neveztek még a hátamon éreztem a hat férfi pillantását. Kirohantam a városból, ki a mezőre. Fehér bundám jól látható volt, de nem érdekelt. Nekikezdtem a gyakorlásnak. Minden nap addig rohantam, amíg égni nem kezdtek a lábaim és még annál is tovább. Aztán nekiálltam a súlyos dolgok emelgetésének is. Nagy köveket kerestem egyre nagyobbakat és nagyobbakat. Késő éjszaka tértem csak vissza abba a nyomorúságos odúba. Soha egyikük sem kérdezte hol voltam, vagy mit csináltam, ők csak vég nélkül szőtték a képzelt hatalmuk hálóját. Rám nem volt szükségük, talán csak valami jövőbeli őrült tervüknél. Körülbelül hét évet, a gyermekkoromat így töltöttem el. Nem volt rossz, csak más. Végtelen vadászatok, barangolás a város körül és edzés, ebből állt az életem. Nem éheztem ahogy sokan a városban. Ha éhes voltam, fogtam magamnak egy nyulat, vagy valami madárfélét. Ha nagyon nem volt semmi nekimentem a városi kutyáknak és őket is megettem. Igazán nem voltam válogatós, a hús, az hús. Emberekre nem vadásztam viszont. Nah nem mintha sajnáltam volna őket... Egyszerűen csak nem akartam, hogy megint félholtra verjen Ottó.
Ezeknek az éveimnek volt még egy nagy felfedezése. Jean-Claude-nak hívták. 11 évesen találkoztam vele, merő véletlenségből. Éppen nem tudtam kijutni a városból, mert Ottó őrültsége, hogy beavat engem abba, hogyan kéne egyesíteni a Birodalmat, vagy elsöpörni a világot elvette az egész délelőttömet és a délutánom nagy részét. A gyomrom pedig korgott. Így amikor az utcán találkoztam egy falka kutyával azonnal átváltoztam és hamarosan máris az egyikből lakmároztam. Csontos darab volt, alig volt rajta hús, de még mindig ez tűnt a legtestesebbnek.
- Mit csinálsz te itt petit loup-garaou?
Persze a kérdés akkor teljesen franciául hangzott el. Itt nőttem fel a franciát tökéletesen beszéltem, ahogy a németet is, mert Ottóék maguk között a nagy terveiket az anyanyelvemen szövögették. Jól értettem, de megdöbbentem azon, aminek nevezett. Véres pofával felé fordultam és halkan morogni kezdtem. Csak annyit akartam mennyen el. Meg kellett volna ölnöm... Persze akkor még nem tudhattam semmit. Féltem Ottótól, így nem tettem meg.
Végül visszaváltoztam. Ő csak bámult egy darabig, aztán elvigyorodott. Valami költőféleség volt, szökött nemes, költő. Úgy csavarta a szavakat, ahogy senki más a világon. Árva kölyök voltam, akivel a kutya sem törődött, így egy kis figyelemmel azonnal magához tudott édesgetni. És volt még valami, ami miatt akkor is elmentem volna hozzá, ha kínoznak. A csokoládé. Jean-Claude volt az, aki megszeretette velem. Mindig volt nála és ha elmentem mindig ezzel várt. Rászoktam, úgy ahogy a férfira is. A barátomnak hittem, a védelmezőmnek. Az ember a saját kárán kell, hogy megtanulja, hogy a barátság csak csalás és önámítás. Ha választania kell az embernek a saját céljai és valaki más között, akkor biztos, hogy magát fogja választani. Persze ezt még gyermekként nem tudhattam.
Jean-Claude a maga lenyűgöző elbűvölő módján szép lassan mindent kiszedett belőlem. Elmondtam ki vagyok, honnan származom, kik tettek azzá, ami vagyok, és még az őrült terveiket is kacagva meséltem neki. Boldog voltam. A boldogság azonban csak szintén öncsalás, ráadásul a legundorítóbb fajtából.
A 13. születésnapomra egészen különleges meglepetéssel készült nekem a sors. A „mentoromék” akiről akkor kiderült, hogy farkas, akárcsak én rajtunk ütöttek. Hála nekem tudták mik Ottóék szokásai, hol táboroznak és minden apróságot. Ráadásul rengetegen voltak. Huszonketten. Tudom, mert mindegyikőjüket én öltem meg.
És tudod mi volt a hála azért, mert tudtomon kívül segítettem nekik eltakarítani a behatolókat a területükről? Nos megerőszakolt. Igen, a mentorom, akiben elsőként és utolsóként bíztam ezen a világon. De nem csak ő, az egész falkája, mind a huszonkét farkas. És itt nem volt vége, azt mondta tetszek neki és a szeretője leszek. Rendes falkatag soha nem lehettem volna, náluk ugyanis csak hímek voltak. A nőket gyengének és értéktelennek tartották.
Én azonban nem adtam fel, a bosszú és a folytonos megalázás és kihasználás felszította a bennem izzó haragot. A végére már nem lettem más, csak egy tudatos érzelem, ez az érzelem pedig a harag volt, a gyűlölet sötéten izzó lángja fűtötte a szívem. A bosszú ígérete adott erőt, hogy mindennél erősebben edzek, amikor nem figyeltek rám. Rohantam, ha kellett fel-alá a városban, minden létező dolgot emeltem, amíg majd bele nem haltam a fáradtságba... Ilyen holtfáradt voltam, és a további gyakorlásban még az sem tudott megakadályozni, hogy Jean-Claude igényt tartott az éjszakáimra... Így nőttem fel, bosszúra éhes szellemként tengetve a napjaim, annak a szeretőjeként, akit mindennél jobban gyűlöltem ezen a földön.
A forradalom volt az, amikor én is eltéptem láncaim. Azon az estén megszabadítottam magam. Jean-Claude szokás szerint a hálószobájában várt, lustán elnyúlva az ágyon, akár egy elégedett macska. Elpuhult az évek alatt, ő volt a vezér, azonban szép szavakkal és csábító ígéretekkel kormányzott, nem pedig erővel. Bennem viszont ott volt az erő és a gyilkos harag. Amikor magához vont, csókra éhesen a torkának ugrottam. Idősebb volt nálam és tapasztaltabb, így nem sikerült a csel. Véres küzdelembe bocsátkoztunk. Tunyasága ellenére kemény ellenfél volt, de hamar elfáradt, akkor pedig eljött a vége. Amikor meghalt megfürödtem a vérébe, majd a maradékkal üzenetet hagytam a falon. Ti lesztek a következők. Azután eljöttem onnan.
A játék akkor kezdődött. A falka a vezetőjük halálával egyszerűen szétesett. Szétszéledtek, habár tartották a kapcsolatot. Ez okozta a vesztüket. Az elsőre egy Párizshoz közeli kis faluban akadtam rá, őt azonnal megöltem. A következő szerencsétlennél már hosszasabban szórakoztam. Szépen lassan kifejlesztettem rajtuk a kínzások egész kis garmadáját. A közepénél már azt hiszem elmondhatom, hogy kellően kreatív voltam. Ráadásul az én kis „játékom” tovább erősített. Eddig csak az erőmet és az ügyességemet fejlesztettem, de tapasztalatom nem volt. Most viszont rájöttem hogyan kutassam fel őket, kapcsolatokat és belső embereket szereztem. Volt akit lefizettem, volt akit megfenyegettem, néha egy-két hozzátartozó megölésével, hogy hatásosabb legyen a dolog.
Kiépítettem a magam kis információs hálózatát és a kegyetlenség fejben hordozható eszköztárát. Egy darabig még egy öreg orvosnál is tanultam segédként, hogy jobban megértsem az emberi test működését, hogy hol vannak az erek és idegek. Autodidakta módon megtanultam latinul orvosi tanulmányaim alatt. A nyelveket mindig könnyen tanultam, szinte ragadtak rám a szavak.
Csak egy évig tanultam az orvoslást, de az öreg professzor imádott. Szegény idős orosz volt, akinek a gyógyítás volt a szenvedélye. Nem tudom miért nem öltem meg én, úgy lett volna neki a legjobb... Azonban sok mindent tanított, sokat tanultam tőle. Többek között az oroszt és latint, persze egyiket se túl magas fokon, inkább csak az alapokat, ahogy az orvoslásból is, éppen csak annyit, amennyi a céljaimhoz kellett. A doktor magától halt meg, de halála előtt minden vagyonát rám hagyta a nevével együtt. Onnantól tartottak számon, mint Karin Kadaverint.
A vadászatom azonban soha nem hagytam abba, habár erre az egy évre haladékot adtam a szerencsétleneknek. Többnyire úgy haladtam, hogy egy évet kapott mindegyik. Abban benne volt a felkutatásuk, aztán minél hamarabb találtam meg őket, annál tovább tartott a kínzásuk. Persze az elején még kiforratlan volt a rendszer, és egy évet csúsztam az orvoslás miatt is, de megérte. Remek jó trükköt tanultam a doktortól, amiket ő nem is tudta hogyan lehet igazán hatásosan felhasználni...
Aztán 1871-ben vége lett. Amikor az utolsó dög is kilehelte a lelkét vége volt. Örülnöm kellett volna, de inkább csalódott voltam, hogy elfogytak a játékszereim. Nem igazán tudtam mit is kéne tennem. Nem volt se célom, se feladatom. Végül arra jutottam volt valami, amim megmaradt. A hazám. Éppen Versailles közelében őgyelegtem idemenekült vissza az utolsó mocsok, akivel végeztem.
Ekkor kiáltották ki a Német Császárságot. Mintha csak jel lett volna, tudtam, hogy hív a hazám.
Visszatértem Berlinbe és vásároltam ott egy lakást, aztán szépen lassan nekiálltam kiépíteni a Franciaországban már remekül működő információs hálózatom hazai megfelelőjét. Egyedülálló nőként ebben a korban nem túl sokra vihette az ember, így névleg házasságot kötöttem egy vén rusnya, de a fontosabb hogy nagyon gazdag és könnyen manipulálható emberrel. Igazából már a nevére sem nagyon emlékszem. Valahol biztos megvan, egyik betétkönyvembe, vagy régi füzetkébe, de nem volt olyan fontos, hogy megjegyezzem. A kultúrközeg azonban lehetőséget adott rá hogy tökéletesen megtanuljam az oroszt és a latint. És a nagy szerelmeimnek is hódolni tudtam. A egyik úgy nézett ki, hogy nincsteleneket szedtem össze az utcáról és „elszállásoltam” őket a pincében egy pár hét, vagy néha hónapokig... hiszen nem jöhettem ki a gyakorlatból! A futást és a folytonos vadászatot sem szüntettem be. A politika volt az, amire koncentráltam, de az ellustulást nem engedtem meg magamnak, még jobb akartam lenni, mint voltam.
És nyitottam egy csokoládéboltot. Hogy mégis miért? Mert akartam. Néha-néha még a vadászat közben is nagy nehezen felkutattam valahonnan egy jó boltot, de ez nem volt egyszerű, így megoldottam magamnak. Tudod milyen jó a vér és csokoládé ízét érezni a nyelveden? Ahogy a fémes íz meglágyuló édes aromát kap? Nos ez az egyik legjobb dolog a világon...
A dolgok egész jól mentek, egyre többen ismertek már, persze csak annyira, amennyire én akartam. Aztán a férjem meghalt 1890-ben. Ekkor rövid szemrevételező utazást tettem Nagy-Britanniába. Az út nem tartott túl sokáig, ha egy-két évet ott voltam, sokat mondok. Finoman szólva sem láttak szívesen.
Szinte éreztem, hogyan kezd el áskálódni mindenki a hazám ellen. A mocskos külhoniak mind a maguk kis leveseit főzögették ellenünk. Nah persze, hiszen gyengék voltak egyedül szemtől szembe szembeszállni velünk! Gyáva férgek...
Dühömben egészen belefeledkeztem a játszadozásaimba, szinte teljesen elhanyagoltam a politikát. Nyakig véresen töltöttem a napjaim a pincében, elzárva a külvilágtól, magányosan, ahogy Németországot is elzárták a külvilágtól a többiek.
Igazából csak 1914-ben tértem észhez, amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst meggyilkolták. A hír egyenesen sokkolt, a régi bosszúvágy és harag feltámadt bennem. A hazám mintha csak velem értett volna egyet, minden hadüzenetet mosollyal fogadtam, elégedettséggel vegyes csodálattal hazám igazságérzete és kitartása miatt.
Berlinből, az immár kis híján kastéllyá növesztett házamból kísértem figyelemmel az eseményeket. Pénzzel támogattam a sereget, de nem tudtam hol kéne segítenem a harcban, így inkább a szervezésben a politikai dolgokban segédkeztem, habár szívesebben mártottam volna vérbe a fogaimat, minthogy a fenekemen ücsörögjek. De a hazának ez volt a legjobb, így tettem, amit kellett.
A Narev-hadsereg felettii győzelmünk hírére még kisebb bált is adtam augusztus végén.
Minden győzelem felkerült a dicsőségfalra, amit a bálterem falán létesítettem. Folyton jöttek a hívások, a fülesek innen-onnan. Csodálatos időszak volt, akkor igazán úgy éreztem pezseg az élet. Őszintén megdöbbentem azon milyen vége lett a dolognak. Az egyezményeket saját kézzel téptem volna szét, az igazságtalan osztozkodás miatt visszaestem a gyilkolásba, csak az jelentett megnyugvást. Egy doboz csokoládéval elvonultam a pincébe és elő sem jöttem.
Rosa Luxemburg volt az, aki kirángatott a magamba fordulásomból. Már régebben is találkoztam vele. Voltam jól csengő kellemes ötletei, de soha nem azonosultam teljesen vele. Amikor megalapította a Kommunista pártot, akkor viszont szakítottam vele. Én főleg a Munkáspárt nézeteivel értettem egyet, de a helyzet annyira bonyolult lett, a pártok és gyenge kormányok forgatagában szinte elveszett az ember. Körülbelül háromszor lettem politikai gyilkosság áldozata, csak velem nem végzett a nekem szánt haslövés, így nem igazán jártak sikerrel, habár sikeresen feldühítettek, és szereztem egy rövid nyaralást a pincémbe...
Aztán a zűrzavarból, mint büntető haragos angyal, úgy emelkedett a magasba Hitler. Az az ember egy zseni volt. A nagy Németország létrehozásával teljességgel egyet értettem. A körülöttünk terjeszkedő beteges államok, főleg a franciák, akiket régóta mindennél jobban gyűlöltem nem voltak valók uralomra. Talán még életre sem, habár kellettek a szolgák, akik életüket áldozva a magasba emelik majd a hazát.
Amikor a Szovjetunióval szerződést kötöttünk kiutaztam, elhagyva végre Berlint, kicsit felelevenítve az orosz tudásomat.
Már kint voltam,amikor a Blitzkrieggel Lengyelország ellen megkezdődött ismét a háború. Tudtam, hogy nem hagyjuk annyiban, hogy nem adjuk fel és ez szinte kéjes elégedettséggel töltött el.
1940-ben azonban hazatértem, mielőtt megtámadtuk volna a Szovjetuniót is a keleti fronton. Aztán végre kihívtuk az a tunya óriást az Amerikai Egyesült államokat is.
A Szovjetunióból való visszatérésem után azonban éppen olyan munkát kaptam a Párttól, amit nekem találtak ki. Egy régi jó barátom egy SS tiszt eljött hozzám szinte a hazatérésem éjszakáján. Vele tartottam a Waffen-SS megalakulásakor. Hivatalosan a SS-Helferinnenkorps-ba a női osztagba soroztak be, de az ismerősömnek hála hamarosan a SS-Totenkopfverbände „tiszteletbeli” tagja lettem. Így kerültem ki Lengyelországba Bełżec-be. Nos az nekem való hely volt. Szinte futószallagon szállították nekem a játékszereket. Kárkamrák, kínzások, a szadizmus olyan tárházát vonultattam föl, hogy még néhány másik SS tag is el-elborzadt. Az ilyenek persze azonnal leváltották. Nem volt helye annak, hogy szánalommal viseltessünk az alantasabb faj iránt. Persze ennek a működése csak 42-be indult meg, addig is a SS-Helferinnenkorps-ba tevékenykedtem. De Bełżec... Bełżec-re azóta is kéjes elégedettséggel gondolok. A minden szépnek vége szakad egyszer azonban. A Bełżec-i álom kicsit több mint egy évig tartott csupán. De az az egy év igen eredményesen telt el. A becslések szerint olyan 600 000 mocskos lelket takarítottunk el a világról, amiben igen tevékenyen közreműködtem. Sok jó ismerőst szereztem ott, akik hódolattal adóztak a munkásságomnak. Mindig csak mosolyogtam a dicséretekre, hogy milyen remekül értek ehhez. Nem mondtam nekik, hogy már jó másfél évszázados gyakorlatom van...
1945. május 8-án éppen kiküldetésen voltam egy kisebb városkába hírekért mentem egy Hauptscharführer-hez. Ott álltunk a rádió előtt mind a ketten, amikor megkaptuk a hírt, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalta Berlint. A düh elemi erővel sújtott le rám. Hogyan lehetséges ez? Milyen undorító fintora a sorsnak, hogy egy olyan nemzetet, akik uralkodásra lettek teremtve, mint mi leigázzanak??? Soha!! Nem és nem!! Érted te ezt?? Mi vagyok a jogos uralkodók! Mi vagyunk a felsőbbrendű faj!! A mocskos oroszoknak meg amerikaiaknak semmi joga nem volt megfojtani és elfoglalni az országunkat! Volt pofájuk két részre osztani az én imádott Berlinemet! Nyugat és Kelet-Berlin...
Amikor megtudtam a hírt azonnal alakot váltottam. Több embert is legyilkoltam, köztük a Hauptscharführer-t. Nem érdekelt. Berlinig rohantam. Farkasként tértem vissza a házamba. Elfoglalták. A harag folyékony higanyként csörgedezett az ereimben. Belopóztam felvettem az egyenruhám és könnyedén lesétáltam az angolok közé.
- Was ist das hier? - néztem körbe hideg arany pillantással. Ha tudnád mekkora lett a felbolydulás! Egymás hegyén hátán igyekeztek hol elkapni, hol hívni a felettesük. Én leültem a fotelomba és olvasgatni kezdtem. Az én házam volt, ők voltak a betolakodók.
Így kerültem ki Amerikába. Mint kiderült a kapcsolatok mégsem jönnek olyan rosszul. Néhány „időben” és nem kényszerből kivándorolt régi barátom szerzett nekem lakást Chicagoban. Kaptam új személyazonosságot, a Katharina Karin Kadaverin ugyanis rajta volt jó néhány SS névsoron és egyéb olyan helyeken, amiket nem szerettek túlságosan az újvilági mocsadékok. Így lettem Calla Castaway. Calla, mint az a hülye virág. Nah nem számít, a név nem fontos, csak ami mögötte van...
Jajj ne sikongass, egy kis viasz nem a világ vége! Talán forró kedvesem? Akkor meg ne mocorogj annyit és nem folyik ki! Már alig ötven év van, szóval igazán csöndbe maradhatnál, hogy befejezzem végre...
Tehát ott tartottam, hogy Calla Castaway néven letelepedtem Chicagoban. Szép lassan ilyen-olyan banki sunyítások és vacakolások közepette átírták az új nevemre az eddigre igen jelentős vagyonomat. Nem voltam tehát se szegény, se veszélybe, de nem voltam elégedett sem. Németország bukását személyes veszteségként éltem meg. Láttam egy jobb világ ígéretét porba hullni, és ez elvette a lelkesedésem.
Aztán úgy döntöttem egy éjszakát a feledésre szánok. Szórakozom egy jót aztán találok magamnak valami szerencsétlen flótást és eljátszadozom vele, amíg lehet.
Felöltöttem az egyik egyedi tervezésű arany ruhám ami alig néhány árnyalattal volt aranyabb a szemem és a hajam színénél. Aztán béreltem egy limuzint és nekivágtam az éjszakának. Kérdeztem a sofőrt, hogy mit ajánl, ő pedig a Blackwolf Casinóba vitt. Kiszálltam, bementem és megváltozott minden. Bevallom nagyon-nagyon régen nem találkoztam hozzám hasonlóakkal, így a döbbenetem őszinte volt, hogy beléjük futottam. Aztán persze hamar összeszedtem magam. A többségük puhány nyálas senkiházi volt, alsóbbrendű söpredék. Elhúztam a Casinóból és mondtam, hogy hagyjanak békén, vagy kinyírok mindenkit ebben a rohadt városban. Az alfájuknak meg volt pofája nem komolyan venni!
A kis hadjáratom akkor indítottam be. El-elkaptam egyes embereket, igen csúnya munkát végeztem rajtuk, aztán itt-ott elhagytam őket „véletlenül”. Hamarosan jött az alfa hívása, hogy jelenjek meg előtte. Engem hív audienciára? Engem Amália Terézia nagyhercegnőt?
Aztán nem is tudom miért, de belementem a dologba. Talán csak a kíváncsiság hajtott, talán valami beteges vágy, hogy a képébe vágjam, én bizony nem leszek a nyomorult falkájának a tagja... Száz évig jól megvoltam egyedül, megleszek ezután is. Nekem csak egy falkám volt, Németország.
Úgy döntötem nem veszek fel kisestélyit a kedvéért, habár kedvem lett volna végre használni a porosodó ruhatáram. De végül elővettem a bőrruhát amiben többnyire vadászni megyek. Hozzá, hogy ne legyek annyira gyilkolásra berendezettnek tűnő. Egy combközépig érő magassarkúcsizmával egészítettem ki a sötét összeállítást.
Amikor kiszálltam a Casinónál pár pillanatig csak hallgattam az éjszaka rezdüléseit, aztán megindultam befelé. Akkor számít valaki tökéletes ragadozónak szerintem, ha 10 cm-es sarkakon is tökéletesen nesztelenül tud osonni. Tudom, hogy nem hiszed kedves, de nekem megy. Azonban egy tagbaszakadt fazon várt rám az ajtóban, aki még a plusz tíz centimmel is jó három fejjel volt magasabb nálam. Levezetett a Casinó alatti pincerendszerbe, egészen egy ajtóig. Rábökött, aztán sarkon fordult. Egy percig vártam, aztán benyitottam. Amit bent találtam az első kellemes meglepetés volt azóta, hogy a hazámmal olyan csúfosan elbántak....
Maradjunk annyiban, hogy volt egy nagyon kellemes estém, a szerencsétlennek a kínpadon pedig egy utolsó estélye... az Alfa kivívta a tiszteletem azzal, hogy jó száz év óta ő volt az első ember az én „mesterségemben”. Már már majdnem annyit ér, mintha a felsőbbrendű fajba tartozna...
- Áhhh látod, már megint sikoltani próbálsz! Jah hogy kilyukadt a gyertya fala? Tehetek én róla kedvesem? Hidd el a forró viasznál jobban fájna a hiánya, szóval jobb, ha hallgatsz! Most jön az izgalmas rész! Ennyire nem érdekel? Ugye tudod, hogy kezdesz feldühíteni... Nah látod, hogy megy ez csendesebben?
Tehát tagja lettem a falkának. A többi mocsoklakóval továbbra sem volt dolgom, de amit Castor kért megtettem. Igazából jó érzés volt, hogy végre megint van egy olyan vezér, akinek szívesen teljesítem a parancsait, Hitler óta Castor volt az első ilyen.
Én lettem a Végrehajtó, az Ostor, ami lecsapott, ha kellett. Ahogy lecsillapodtak az indulatok otthon hazalátogattam meg egyéb kisebb „munkákra” is kiruccantam Európába. Egyrészt, mert volt néhány nemkívánatos elem, másrészt, mert a falkával nem voltam a legjobb viszonyba. Castor volt a Führer, de a többiek nem számítottam, bármikor átharaptam volna a torkukat, hogyha nem lett volna tilos.
Éppen Berlinbe voltam, a házam renoválását és bővítését intéztem, az alaksorban egy „klienssel” amikor megkaptam Castor üzenetét. Valami isten háta mögötti helyre költözött a falkával, azt mondta oda térjek vissza ne Chicagoba. Párszor még csodálkozva átfutottam az üzenetet, aztán vállat vontam. Führer sagt, ich muss kommen, also ich komme.
Még elintéztem a maradék elintéznivalóm, eltakarítottam az alsó vendéget, aztán bepakoltam a magángépre. Nem kellett túl sok dolog, alig öt-hat bőrönd ruha, meg dupla annyi fegyver, meg persze új szerelmem a motorom és nem volt megállás. Noh meg persze négy-öt doboz csokoládé is, anélkül sehová nem mennék.
- És ez a gép ott vár már drága, szóval sajnos mennem kell. Hívtak, úgyhogy megyek... Sajnos mivel sietek nincs időnk több játékra...
A nő szomorkásan felsóhajtott, majd megrázta a fejét. Aztán mégis elmosolyodott, odalépett a falhoz és egy szegecselt végű ostort leemelt róla.
- Habár, tudom Castor tökéletesen megvan nélkülem még egy napig... Addig is, csak mi ketten...
Vérfröccsenés és ugató kacagás töltötte be a szobát, majd az ostor újra és újra lesújtó csattanása, aztán az émelyítő hang, ahogy a húsba mart.