Az idő csapdájában állok és várok, Kúsznak-másznak, rohannak, állnak A percek, órák, napok és hónapok, Én meg csak állok és várok És nem tudom, mi az ami hiányzik, Hogy miért nem történik semmi. Szalad, egy helyben rostokol Az idő, ami rég megfogott. Gyorsan Repül mellettem a táj A napok forgataga cibál, S én mégsem tudom merre járok, Csak egy helyben állok és várok. Csorognak a percek és az órák Folyamatosan változik a kilátás És én mégsem érzem, látom Hogy bármi célom lenne a világon. Körülöttem kergetőznek a napok, Körtáncot járnak a percek és hónapok És én mégis csak egy helyben várom, Hogy kiszabaduljak az idő fogságából.
Sírni halott emberekért, S az őket gyászolókért. Sírni a kínok közt haldoklókért S az összes halálvágyóért. Sírni a csontfájós öregekért, S a töménytelen éhezőért. Sírni az utcára került koldusokért, A lenézett hajléktalanokért. Sírni a munkanélküli felnőttekért, S a megszegényedett családokért. Sírni az elárvult gyermekekért, S az elvált szülőkéért. Sírni a kiközösített diákért, Azért a megannyi lelki problémáért. Sírni a meg nem hallgatottakért, S az emberek milliónyi traumájáért. Sírni az elkövetett hibákért, s az elszalasztott pillanatokért. Sírni a háborúkban rostoklókért, S a fogságban lévőkért. Sírni az összes nyomorékért, Sírni a problémás barátokért. Sírni érted, Sírni mindenért, De legfőképpen magamért.
Gyűlöllek Nem alszom, nem eszem, nem is lélegzem tán, Te tettél ilyenné, mert ilyen vagy: hitvány. Mikor ajkam nyílik, az mindig rólad szól, Hiba te vagy az, ki velejéig rossz. Állandóan úgy érzem, bármikor összeeshetek, S térden kúszva reszkethetek, könnyezhetek, Bármikor rám omolhat a világ, szétnyílhat a mellkasom, Felszakadhatnak a régi sebek, s előjöhet minden fájdalom. Mélyre löktél eddig, s löksz még mélyebbre, S mikor kezem mozdul, ajkam szól, te állsz mögötte. Felnyitod a régi sebeim, újakat varrsz még rám, S bármikor kétségbeesve hívlak, te rohansz hozzám. Hitvány vagy és én gyűlöllek téged, De mégis mások előtt mindig védelek. Próbálok tőled elszakadni, remélem sikerül egyszer, Hiszen hozzád köt valami beteges kényszer. Hiába gyalázod gyenge lelkem állandóan, Én igyekszem segíteni, ha bármi gond van. Nem alszom, nem eszem, nem is lélegzem, S úgy érzem bármikor sötétbe veszhetek. Miattad tartok itt, a padlón vérben úszva, Mégis úgy ragaszkodom hozzád, mintha valaki nyúzna.
Vihart akarok Vihart akarok, ég és földindulást, Olyan hatalmasat, milyet még nem látott a világ. De csak úgy, ha te itt vagy velem És karjaiddal átölelsz, kedvesem.
Villámlást és mennydörgést akarok, Mi elsötétíti a fényes napot. De csak úgy, ha mellém ülve figyeled, Hogyan tombol az égi fergeteg.
Sötét felhőket akarok, komor eget, Olyat, mely felbolygat minden lelket. De csak úgy, ha ajkaid az enyéimen pihenve, Csitítják nyughatatlan szellememet.
Esőt akarok, mintha dézsából öntenék, Hogy hajam, arcom, testem áztassa még. De csak úgy, ha téged is ér az égi áldás, Ha velem mosod arcod a mennybeli forrásnál.
Vihart akarok, esőt, mennydörgést, villámlást s felhőket, Igen, mindezt akarom amikor és amint csak lehet. De ha nem karolsz át, ülsz mellettem s csókolsz, Akkor mit ér nekem mindez a jóból?
Jégből vagyok Jégből vagyok, nem tűröm a meleget, Ki széllel szemben csak hiteget. Hideg vagyok, csupa merevség, Szív bennem nem dobog már réges rég.
Jégből vagyok, a tűz az ellenségem, A melegben csak a halál nevet velem. Rám zúdítod a tüzet hátha felmelegszem, Hiszen hideg az én egész testem.
Jégből vagyok, s te mégis szeretsz engem, Pedig te tűz vagy, s azt hiszed segíthetsz Az én hidegségemen, hogy felmelegíthetsz, Pedig nem, ezt csak te reméled.
Jégből vagyok, már alig élek, S meleg bennem nem létezhet. Lehet esküszöl és szeretnéd, Hogy a jégen belül égjek még.
Jégből vagyok, erről nem tehetek, ha szeretnéd sem lehetek melegebb. Nem fog lobogni bennem a tűz, Hogyha a hideg engem űz.
Felmelegítesz, hogy kiolvassz engem, hogy meglelj a jégvermemben. De nem is tudod, nem sejted talán, Hogy nekem a jég a hazám.
Hiába akarod felmelegíteni a testem, Leolvasztani a jégbe fagyott lelkem, Mert ez én vagyok, nem egy ketrec. A jég az, mi megformál engemet.
S mikor jég-valóm mégis megolvad, Jégszívem keservesen kettéhasad. Olvad, vízzé válik így egész lényem, S így folyik olvadt lelkem, könnyem.
Kezdőlap
