Elköszönt és elment. Egy feladat lettem volna neki is, nem több? Nem hiszem. Nem hívott direktbe, hát nem mentem utána. Amúgy se tehetem jelen helyzetemben, tudta ezt jól szerintem. Sok mindennek megismertem, de könnyelműnek nem. Most pedig ennek nyomán itt vagyok, egy másiknál... Nála. Nem hívtam, hogy érkezem, de feltűnés nélkül, ha akarnék, se tudnék besurranni a bázis területére, úgyhogy mire ajtaja elé kísér egy éppen túlbuzgó kadét, lefogadom, már bőven tájékoztatva lett személyem érkeztéről - ha épp azt nem írták le mellé részletesen, mit viselek és milyennek fest hangulatom, ahogy lépteimmel a mutatott épület felé tartok, nyomomban a főnöknek gyanúsan benyalni kívánó kísérettel. Még kopog is helyettem, hát nem lovag? Kedves mosolyt küldök felé, nem éreztetve vele, hogy igazán lekophatna. Nem az én tisztem, lefogadom itt civil még mosdóba se mehet egyedül alapjáraton, amíg az nem magánterület a bázison belül. Ennek értelmében a kopogtatást követően ketten várakozunk az ajtóban. Farmert viselek amúgy, vékony szövetkabáttal és egyszerű eleganciát képviselő, türkizkék felsővel. Szeretem az árnyalatát, passzol a tekintetemhez, hogy inkább kékes, semmint zöld színű.
Jelenésem volt, hivatalos. Ez egyet jelent azzal, hogy a borostától meg kellett szabaduljak, hát fiatalodtam pár évet a pillanat hevében. Sebaj. A katonákat nem érdekli, hogy miként nézek ki, amíg nett vagyok és tökéletesen kifogástalan az az öltözék és a hajviselet. No meg a képesebbik felem. Egyébként megtehetném, hogy áthágom a szabályokat (meg is teszem, sokkal többet mutatkozom szakállasan, semmint másképpen), de akkor nem opció a dolog, hogyha nálamnál erősebb szelek fújnak. A tábornok Fort Hopeból érkezett és nem titkolt szándékkal azért, hogy átvegye Fort Wainwright vezetését. Ami sehonnan nézve nem lenne jó, éppen ezért a lehető legtöbbet kellett megtennem - megtennünk, minden eltitkolt énű személynek - azért, hogy elvegyük a kedvét ettől. Hogy mivel is? A megugorhatatlan tökéletességgel. És a kormányból előhúzott őrzői kapcsolatokkal. De az most mellékes. Lényeg a lényeg, hogy uniformisban vagyok még, nem olyan rég értem haza, épp csak a bakancs került le a lábaimról, addigra, ameddigre felhangzott a kopogás. Az ajtót lendületesen tárom ki, majd megkapaszkodom a kilincsben, melynek el-nem-engedéséért áldom magamat. - Leléphet, Eyre! - adom parancsba a kíséret elbocsátó szép üzenetét, s állok félre az ajtóból, hogy Dana beljebb tudjon kerülni. Csak akkor észrevételezem szavakba öntötten is jöttét, amikor már betettem mögötte a nyílászárót, s ráfordítottam a kulcsot belülről. Megszokás. - Ha nem bánod, folytatom az átöltözést. - fogok bele a zubbony kigombolásába. Természetesen nem úgy értem, hogy a nadrágot is előtte fogom átvenni, de tény, hogy nem helyesbítenek szavaim. - Minek köszönhetem a látogatásodat? Azt, ami.. - kis szünetet tartk, pimasz orrnyeregráncolással egybekötötten a beszédben. - ..hogy is? Hivatalos vagy magánéleti?
Bájos mosoly szökik képemre, apró gödröket vet arcomon a gesztus, ahogy egészen feljavítja hangulatomat az a kis közjáték, mi előttem zajlik az ajtóban állva. Még egy udvarias köszönöm-öt is elejtek a kísérőm felé, mielőbb beljebb sétálnék az oroszlán barlangjába. Lopva mérem fel a közeget, épp csak addig szemtelenkedve, mikor az még nem illetlen, ám mindezen finom távolságtartást keresztülhúzza egyetlen mondata, ami kapcsán nem tudom megállni, hogy ne feszegessem a képzeletben általam és talán általa is igencsak erős vonalakkal meghúzott határvonalat. - Ugyan miért bánnám? - Vonok vállat ajkaim ívében megbújó mosollyal, még szemöldökeim is feljebb szaladnak kissé, ahogy pillantásunk találkozik, s némi hatásszünet után hozzáteszem: - A te lakásod, azt csinálsz, amit akarsz. - Azt hihetné, ezzel a gyenge viccel akarom elütni a helyzetet, de az igazság az, hogy az elmúlt évek sem tettek kifejezetten szemérmessé, hát miattam tényleg igazán nem kell zavartassa magát. Apró sóhaj jelzi a komolyabb válasz érkeztét ezzel együtt: - Ha hivatalos ügyben érkeztem volna, előre szólok. Mondtam, hogy keresni foglak idővel. - Vagy csak akartam? Részletkérdés. Ahogy helyezkedema térben, kellemes támasztékot lelek hátammal egy félfánál, annak dőlve figyelem mozdulataiban. - Szeretném megérteni a miérteket Bostonnal kapcsolatosan, Gerard. Vagy, ha választ nem is adhatsz - akkor majd kiszedem belőled valahogy - legalább tiszta lappal kezdeni... kettőnk kapcsán.
A visszakérdezése féloldalas mosolyt csal ajkaimra. Szinte pimasz hanyagsággal vonom meg a vállamat, magamban hordozva annak a kamasz kölyöknek a vonásait, aki - bármilyen meglepő is legyen az, hogy én sem rögtön ilyen mogorva "öregnek" születtem - voltam. Akkor, amikor még negyedennyit sem ismertem a világból, mint amennyit most. S akkor, amikor nem gondoltam - hogyan is gondolhattam volna? - , hogy valaha eddig eljutok. - Igazad is van. Régen sem volt ellenedre, hogyha ruhátlanul időztem a társaságodban. - jegyzem meg mintegy teljes mellékességgel valahol a khaki póló és a helyette választott homokszínű között. Egyáltalán nem arra célzok, hogy úgy általában szerette a férfiakat meztelenül, vagy őt szerették lengén. Nem a foglalkozása, hanem a közös időnk az, ami beledörgölőzik ezekbe a szavakba és igen, hogyha kihall belőle valamiféle felhangot - melynek lehet köze némi birtokló vágyhoz - akkor az nem a véletlen műve, bár nem is színjáték. Akaratlanul tör belőlem elő. - Mondtad, de nem tudtam, hogy mennyire vehetlek komolyan. Feldúltnak tűntél legutóbb, s egy feldúlt nő szavainak csak fele hordoz igazságot. - elhatározásommal ellentétben ha már így belejöttem, akkor a formális nadrágot is lecserélem a lencsemintás gyakorlóra. Bakancs helyett nem bújok másik lábbelibe, csak akkurátusan nekilátok, hogy elpakoljam a levetett ruhákat, kis kitérőt téve így a fürdő felé, de annak nyitva hagyott ajtaján nyugodtan átszűrődnek a hangok, ha mondana valamit. - Megkínálhatlak valamivel? - invitálom a bérlemény konyhája felé, s kínálom egyben hellyel is. Nem bánnám, ha nem választaná az asztal vagy a konyhapult velem átellenes felét, de megvan a lehetősége rá. Úgy tart tőlem távolságot, ahogyan csak akar. Legutóbb is kiderült, hogy nincs ez így örökké. - Lépjünk a valamit valamiért útjára. Én elmondok neked mindent, amit Boston jelentett, de cserébe te is beavatsz azokba a dolgokba magaddal kapcsolatosan őszintén, ami engem érdekel. - hozzátenném, hogy szigorúan magánéleti informális ügyben, de nem akarok hazudni neki. Abból, amit elmond nekem majd úgyis leszűröm, hogy mi az, ami csak rám tartozik és mi az, ami el kell hagyja a négyszemközt meghittségét. Ez ilyen. Nem mondok neki tehát semmit ami ennek tényéről vagy épp ellenkezőjéről győzhetné meg. - Adhatok választ, már adhatok. Épp csak nem vagyok biztos abban, hogy valóban készen állsz rá. - hogy eléggé felnőtt vagy-e ahhoz, hogy kezeld. - Mi az, ami a leginkább érdekel?
Mosoly szökik ajkamra szép ívű görbülettel szavai hallatán, ahogy pillantásom rajta időzik, miközben a félfának dőlve fonom karba kezeimet, megjegyezve, hogy: - Nem tagadom, tényleg így volt. Még ha nem is én kerestem a társaságod minduntalan. - Más kérdés, hogy ő milyen okból kereste. Igaz volt bármi is mindabból, amit akkoriban mondott? Vagy megjátszott élet volt csupán, mint ahogy játszottam én is a szerepet, mibe löktem magam a szökésemet követően. Egyetlen dologban vagyok biztos és az az, hogy részemről őszintén kedveltem a társaságát. Jól éreztem magam vele - biztonságban. - És szerinted nem volt okom rá? Feltúltnak lennem... - Firtatom kissé előre dőlve, finoman feljebb szaladó szemöldökkel fürkészve őt. Nyugodt hangsúlyom ellenére is némi rosszallás, kellemetlen érzés érkezik szavaimmal együtt. Nem, a másik számára is elég nyilvánvalóan valószínűsíthetően nem tettem túl magamat a birtokomba került információk tartalmán. De szeretném ugyanakkor megadni az esélyt számára, hogy magyarázattal szolgáljon, s ez által magamnak is, hogy letisztázhassam, miként is érzek mindezzel kapcsolatosan. Invitálására aprót biccentek aprót, s ellököm magam a félfától, hogy könnyed léptekkel haladjak beljebb a 'férfibarlangban'. - Nem tudom, mid van, de valamit elfogadok köszönöm. - Feleltem, s követve őt a pult túlsó felén ugyan, de annak támaszkodva, kicsit előre dőlve fordultam felé, érdeklődően hallgatva ajánlatát. Apró mosoly, futó, kósza kaland, mi átfut arcomon felvetése hallatán. Végtére is mi veszíteni valóm van? Kettőnk közül az én orromat csapja meg a hazugság szaga, ha... ha. - Nem tudom, mi érdekelhet még azon túl, amit úgyis tudsz. - Tártam szét kissé karjaimat, ahogy pillantásom rajta időzött. - De legyen így. Ami pedig a leginkább érdekel, hogy miért? Tudtad, ki vagyok, merem feltételezni, hogy azt is, miért keveredtem oda... Az őrzők küldtek, vagy? - Őszintén nem találtam erre választ azóta se, ez utóbbi felvetett opció tűnt egyedül élhetőnek, de a miérteket csak tovább bonyolította, ha igaz is volt a feltételezésem, s valóban a mágiahasználók küldték utánam.
- Ilyen apróságokon felesleges fennakadni, nem igaz? - kacsintok rá, ellapozva a ki keresett kit és milyen gyakran beszélgetési oldalt. Nem fontos. Az a múlt, s mindennek oka volt, de az okokat nem itt és nem ebben a szövegkörnyezetben kellene elmondanom neki, úgy vélekedem. Ezért marad a kacsintás és a cinkos félmosoly, semmi egyéb. - Nem. - a válaszom egyszerű, könnyen és gyorsan jön, nem kell különösen sokat gondolkodjam rajta. - Nem bántottalak, nem sértettelek meg, nem tettem semmi olyat, amire a reakciód masszív felháborodásnak kellett legyen. Részemről azt is szívesen hozzátenném - de okkal nem teszem - hogy nem történt semmi tragédia, csak őszinte voltam vele, s hogyha az őszinteségem ezt váltja ki, akkor éppenséggel nagy gondban vagyunk. A következő szavak tükrében viszont jó, hogy ezt nem firtattam, hanem valamerre másfelé kanyarítom szavaim. - Nem vagyok mondjuk a helyedben. Nem tudhatom, hogy mi is volt az pontosan és főleg miért, ami kiakasztotta a mutatód. Így vegyük az előbbi nem-et inkább visszaszívottnak. Ahhoz van jogod és arra volt okod, amiről úgy érzed, hogy helyes. Nem mondhatom meg hogyan érezd magad. Azért ott nem tartunk, hogy elnézést kérjek azért, amit kimondtam, de a nyersségemet felismerve visszakozni is képes vagyok. Valami új, amit eddig még nem mutattam neki. És másnak sem szoktam, ami azt illeti. - Kávé, tea, szörp, ásványvíz. Ez az alkoholmentes felhozatal. Ha szíverősítő kell, akkor rum, ha csak némi keserűség, akkor sör. Borom nincs, bár nemes lenne és fennkölt pucc, mégsem tartok itthon. Vagyis most épp nem. Legutóbb Hayworthék látogatásakor elfogyott a készletem, s azóta nem töltöttem fel. - Nem ugyanaz tudni valamit, s tőled tudni. - tulajdonítok jelentőséget a megnyomott szónak, s bár nem hangsúlyozom ki szájbarágós különlegességgel, azért kihallható számára a benne meglevő hanglejtésváltozás. - Tudtam, igen. - merülök el az általa kért ital szervírozásában, miközben beszélek. Nem menekülök a mozdulatokba, de be kell valljam magamnak, könnyebb így a felvezetés, mint szikárul a szemei közé tekintve. Az majd jön akkor, ha megtámaszkodtam vele szemben a konyhapulton, s úgy beszélünk tovább. - Tudtam, hogy ki vagy és tudtam azt is, hogy ki az apád. Nem csak felületesen, hanem behatón ismertem a tevékenységét, hozzájárultam ahhoz is, hogy ne lehessen más aki pályáz a helyére. Az őrzők küldtek utánad, nem az apád, hogyha az elhagyott félmondatod erre akart utalni. Mondtam már, feladatom voltál. Megtalálni, figyelni. A többit a magam szakállára hajtottam végre, s nem is került bele a jelentésekbe. Nem vallottam be a hazugságomat a nevemről, azt, hogy mennyi időt töltöttem vele, s azt sem, hogy mindezt miért. Most sem jön egyszerűen a számra, hát hallgatok, szünetet tartok, hadd kérdezzen, hogyha volna mit. Könnyed, mesélgetős csevegésben egyébként sem remekeltem soha. Nem az én profilom, ennyi az egész.
Elengedem könnyed visszakérdezését egy apró sóhaj és némi mosolyba forduló fejcsóválással. Ha ezzel akarsz áltatni, ám legyen. - A következő költői kérdésre kapott válaszára amúgy is jobban felkapom fejem, kissé meglepetten meredve rá, felvont szemöldökkel, kétkedőn. Nem? Kérnem sem kell, kifejti magától és mennyire mázlija van, hogy megteszi ezt! Megadó mozdulattal lököm el magam a faltól és lépek utána a konyhába válaszommal egy időben. - Lehet én vagyok rosszul bekötve, de szerintem senki nem szereti, ha úgy érzi felültették. - Pillantok felé, reakcióit lesve. Nem az őszinteségével van a probléma, hanem az időzítéssel, s a ténnyel, hogy mindezek előtt sose volt igazán őszinte velem ezek szerint. Nem tudom hova tenni a pasast éppen ezért magamban - de talán nem is kell, maradjon csak meg a múlt megkeseredett árnyának. Fene se tudja, mi lenne jó. Majd ez a beszélgetés eldönti, előre lépünk vagy becsapunk egy ajtót magunk mögött végleg. - Már kimondtad. - Vonok vállat gyermeteg flegmasággal arra, hogy vegyük semmisnek koránni "nem"-ét. Ez egészen egyszerűen nem így működik. Szar dolog az őszinteség, nem igaz, Gerard? Felelős vagy mindenért, mi elhagyja a szádat. Mindazért, mit a múltban szép szavakkal súgtál titkon, nehéz levegőjű hálószobánk rejtekén, s mit most megcsúfol az igazszólásod néhány perc leforgása alatt. - A kávé jó lesz, köszönöm. - Időzik el rajta pillantásom, nem siettetve semmit; hagyom leüllepedni az előbbieket, a bennem dúló katyvaszt a múlt és jelen keveredésével kapcsolatosan. Igyekszem hideg fejjel hozzáállni a helyzethez, de nem egyszerű, ha az ember forró vérrel született az alaszkai hegyek között. Apró mosoly, ennyire futja szavai pontosítására, békülékeny fajtából való, miközben felteszem kérdésemet. Érdekel a válasz. Az ő válasza. - És mégis, mikor megszólal, azt kívánom, bár soha ne kérdeztem volna... Aprót nyelek, míg nem figyel, arra, hogy tudta volna, kiféle-miféle vagyok. Hát... csodás? Legalább azzal hoz némi megnyugvást számomra, hogy nem apám küldte utánam. Meglepő fordulat lenne a történetben, ami azt illeti, de... csodák a mesékben léteznek, idelent úgy fest, nincs új a nap alatt. - Szóval így definiálsz? Egy feladatnak? - Billentem oldalt a fejemet, érdeklődőn csillan tekintetem kékje, s elnézve markáns, marcona vonásait, önkéntelen jön számra a vallomás: - Nem hittem volna, hogy viszont látlak valaha.
Kezdőlap
