Csendes a leányzó lépte, de a farkashallásnak könnyed kis trappolásnak hat még ez is. Fülem rebbben hát közeledtét észlelve, fel is pattanok hirtelen, bundámat rázva meg. Lassan téliesre, tömötre vált a napcsókolta árnyalatokban játszó fehér bunda, mivel Hannah lábaihoz dörgölőzve fejezem ki lelkesedésemet farokcsóválva, épp csak le nem döntve őt a földre szertelenségem közepette. Amikor leguggol, hagyom, hogy bundás képemhez fúrja saját, csupasz kis arcát, s én sem teszek másképp. Nyakát csiklandozza forró leheletem, s forró, nyirkos orrom puhasága. Ölelése jólesően ismerős, kellemes érzéssel tölt el, újabb bizonyosságaként annak, hogy jól döntöttem, mikor végleg magam mögött hagytam egykori lakhelyemet és ide tettem át a "székhelyemet". Már ide tartoztam, és nem csupán azért, mert Darren itt vert tanyát. Ide húzott több, a maga módján különleges ismerős, s Annakpok titkolt öröksége is. Tovább kellene adnom páromnak talán mindazt, mit az ősről tudok, mit a nősténnyé lett hím továbbadott számomra, de félek, a tudással együtt nem csak annak pozitívumai mennének át - akadna ott keserű felismerés is szép számmal, nekem pedig eszem ágában nem volt megkeseríteni a hosszú ideje végre beállt, pillanatnyi békét kettőnk "birodalmában". Hannahról sem meséltem soha, legfeljebb futólag tettem említést a lányról, akinek nem kellene az erdőben kószálnia, de ha már teszi, inkább az én oldalamon tegye, semmint egymaga. Valami megmagyarázhatatlan felelősséget éreztem iránta, önjelölt testőrévé téve meg magamat a fák közt. Olyan fiatal... gyerek még! Azt hiszem ez az, amit olyannyira őriztem benne, vele kapcsolatosan: nyílt őszintesége, gyermeki kíváncsisága. Egyfajta tisztaság ennek a világnak a valós arcától, mindattól a mocsoktól és kegyetlen játszmáktól, amikbe az elmúlt év leforgása alatt kéretlenül is bepillantást nyertem. Sosem szembesül mindezzel, ha rajtam múlik... És búcsú nélkül sem hagynálak itt, tökfej! - Nyalok fülébe szemtelen játékossággal, ha nem vigyáz, s kibontakozva öleléséből távolabb szökellek tőle, majd vissza hozzá, várakozó türelmetlenséggel. Hagyjuk a múltat, irány az erdő inkább!
Tudtam, hogy az erdő veszélyes, vadászok, csapdák és megannyi farkas rejtőzik el benne, ahogyan egyre mélyebbre sétálunk, de valahogy ő… ő másabb volt, mintha egyszerre láttam volna őt szelídnek és veszélyesnek, mintha mellette képes lettem volna hinni abban, hogy semmi baj se érhet engem, mert nem engedné, ahogyan nem is támadna hátba, nem akarna ártani nekem, amíg én se akarok. Én pedig a világért se akarnék. Nem véletlenül segítettem neki hajdanán is kiszabadulni a csapdából. Nem mondom, hogy olykor nem fut-e végig elmémen a megannyi rémtörténet, amiket már hallottam a vénektől is, de valahogy akkor se tudtam volna kinézni belőle, hogy ő egy azok közül, akik képesek embereket miszlikre tépni csak úgy a hecc kedvéért valakit. Ha emiatt naiv vagyok, akkor az vagyok. Szőre könnyedén csiklandozott, ahogyan kicsit nedves orra is, ennek pedig kisebb kuncogás közepette hangot is adtam, ahogyan a jókedvem is szinte tapintható volt. Örültem annak, hogy újra itt volt és nem felejtett el. Biztosan okozhatná az is a vesztemet, hogy összekeverem egy másik farkassal, de úgy éreztem, hogy ilyet sose tennék meg. Őt mindig képes lennék felismerni, amit vélhetően minden vadász cáfolna, de hittem abban, hogy a szívem ilyen téren nem hagyna cserben és megsúgná az igazat. Mosolyogva figyelem, amikor kiszakad az ölelésemből, majd pedig vissza is szalad, hogy ráadásul még a fülembe is belenyaljon szemtelenül. Könnyedén nevetem el magam és játékosan próbálom kicsit eltolni a fejét, hogy utána kicsit megvakargassam a fülemet. Sietve állok fel és indulok el utána. – Kár, hogy olyan csak a mesékben létezik, hogy az állatok képesek emberré válni. Biztosan gyönyörű és kedves lennél emberként is. – játszadozom el a gondolattal, miközben ott lóg a levegőben az is, amit mondtam még Jasonnek az első randin. – Merre menjünk ma? – terelek inkább, hiszen kész őrület már az is, hogy egy farkassal beszélgetek, vagy éppen az ő társaságában csavargok. Ha a bátyám tudná, akkor a haját tépné, ha pedig Jason. Nos, inkább nem akarom tudni. A nagy gondolkodás közepette pedig sikerül megbotlanom, hogy utána végig bukfencezzek a kisebb hegyoldalon, míg a végén kiterülve nem értem földet az alján. Hallottam a „patakhangját”, legalább nem abba estem bele és részben így már azt is tudtam, hogy merre járhatunk az erdőben, de a szememet még ekkor se nyitottam ki. Mintha csak attól félnék, hogy akkor forogni fog a világ.
A viszontlátás öröme megnyugvással töltött el és bizony kissé szentimentálissá is tett, hiszen nem kértem, nem is hittem hát, hogy esetleg várna rám. - Hogy nem felejt el az alatt a néhány hónap alatt, míg távol voltam a várostól és annak erdős vidékétől. Üdvözlésem őszinte, lelkes és egyúttal a magam vadságában játékos. Hasonló a kutyák lelkesedéséhez, ugyanakkor egy pillanatig sem ajánlatos összetéveszteni a velőscsont zabáló, pitiző népség megalázkodásával. Nekem ő nem gazdám volt, sokkal inkább egy társ a fák között. Megőrizni kívánt tisztaság az őrült világban, amit élünk jelenleg. Kiszélesedik farkas-vigyorom az általa elejtett szavakra. Ó, ha tudnád...! Remélem sosem fogod, s ha mégis, hát ugyan ilyen mosollyal fogadod majd, mint ami most ül arcodon és békés körülmények uralkodnak majd, nem pedig valamiféle kellemetlen tragédia vet árnyékot a felismerésre, a világod mögötti valóság feltárulására. Kérdésére minden jelzés nélkül indulok meg egy (számára) szűk kis csapáson a fék között, letérve az ösvényről. Erre gyorsabban eljutunk a romokhoz, melyek számomra tilos területen feküdnek már, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ne időzzek ott csak egy egészen kicsit. Látom kell őket! - És Hannahnak is szerettem volna megmutatni a fék között rejtőző alapzatot, ahol egykor tüchtig viktoriánus kúria állt. Igen ám, de siettemben nem figyelek arra, hogy esetleg a leányzó nem tudja tartani a tempót. Meg is lesz az eredménye... A tompa puffanásra izmom megfeszül, helyből fordulok vissza, hogy utána kapjak. ~ Hannah! ~ Késve koccannak fogaim össze, nem érem el ruhája szegélyét sem. Utána iramodon, de nincs egyszerű dolgom a hegyoldalban, ha nem szeretnék én is orral előre érkezni, keresztülbucskázva rajta. Meg is csúszok kissé, amikor mellé farolva érkezem. Nem mozdul, szeme se rebben... a fenébe, a fenébe! - Halk nyüszögésszerű hang szakad fel torkomból türelmetlenül, közetlenül a lány füle mellett. Még topogok is kissé mellső mancsaimmal egyhelyben álltamban, várakozón. Mi lesz máááár?
Mosolyogva fürkészem, ahogyan „elvigyorodik”, mintha tényleg pontosan értené, hogy mire is gondolok. Sokak szerint az állatok buták, nem értenek meg semmit se, én ebben nem hittem. Szerintem legtöbb esetben sokkal inkább okosabbak és ravaszabbak is, mint az ember, de leginkább talán sokszor őszinték is. Igen, még szavak nélkül is lehet valaki az. Sose hinném azt, hogy ő is egy a sok „kutyám” közül, hogy felette állok, mert biztos voltam abban is, hogy szó sincs ilyenről. Inkább mint két vándor, akik egymás mellé sodrodnak időről időről. Én ilyennek láttam a fura kis párosunkat, hiszen egy lány farkassal. És ismét eszembe jutott, ahogyan aggódva szólalt meg Jason, amikor elárultam neki. Sietve pillantok a természet egyik gyönyörű teremtése után, mert szerintem a farkasok az, pláne ő. Próbálom tartani vele a lépést, de egyáltalán nem egyszerű, hiszen míg ő vígan el tud menni azon a szúk kis csapáson, nekem már nem annyira egyszerű és jó lenne, ha nem is sérülnék meg, mert akkor megint magyarázkodhatok a bátyám előtt. Nem értettem, hogy hova rohanunk, de úgy gondoltam, hogy számára fontos lehet a hely, ha ennyire sietősre vettem a lépteit. Én is sietve követtem, míg végül rosszul nem léptem, hogy utána úgy nézzek ki, mint egy nagy kő, ami éppen legurul. Hallom a fogai koccanását, és tudom, hogy nem bántani akart, hanem elérni, vagyis remélem, de elkésett. Végül pedig kiterülve landolok a földön egy kisebb nyögés keretében. Ez fájt, túl régóta nem estem már el, nem törtem össze magam és lehet nem pont most kellene. Hallom a nyüzsögését, a topogását, mire lassan nyitom ki a szememet és a kezemet felemelem, hogy bundájában elvesszen. - Nincs baj, csak gondoltam pihenek egyet a nagy futás közben. – próbálom poénosra venni a dolgot. Megdörzsölöm a fejemet, majd kezemre pillanatra látom, hogy kicsit megsértettem, de szerencsére nem tűnik vészesnek. Lassan felülök, majd zsebkendőt rakok a sebre és egy aprót sóhajtok. Kíváncsian fürkészem őt, mintha csak azt akarnám tudni, hogy nem esett baja. Sajog a fejem is, így egyelőre nem próbálok meg felállni, csak leveszem a hátizsákomat és veszek elő belőle egy kis vizet, hogy azzal öblítsem le a sebet, majd kortyolok párat, hátha jót tesz. – Ha nem sietsz, akkor kicsit inkább még maradjunk, kérdezni is akarok valamit. – szólalok meg óvatosan, hiszen tuti sokan őrültnek néznének, amiért egy farkassal beszélgetek. Pláne, hogy még a „véleményét” is kikérem, de soha hoznám a nyakára Jasont csak úgy. – Szeretnélek valakinek bemutatni, de ha te nem akarod, akkor nem kell. Csak… - nem tudom, igazából azt se tudom, hogy mit gondoltam, zavaromba pedig az avaros hajamba túrok, majd inkább újra a sebbel kezdek el bajlódni.
Siettségnek meglesz az ára, az ösvényről lebucskázva "tér le" a leányzó, én pedig sietve iramodok utána. Aggodalmamnak hangot adva, türelmetlen topogás közepette várom, hogy tudassa, jól van - azon túl, hogy a szívverése hallhatóan nagyon szépen köszöni, de rendben, csak kissé felgyorsult meglepettségében, úgy veri a tamtamot törékenynek tetsző testében a szőkeségnek. Ahogy ujjai a bundámhoz érnek, úgy lépek közelebb hozzá, képemet az arcának, vállának dörgölve. Ne csinálj ilyeneket, te lány...! Hátrálok, mikor mozdul, de épp csak annyit, hogy békésen felülhessen fektéből. Fenekemet lerakoma földre, várakozó álláspontot véve el, ezzel is jelezve felé némaságom közepette: nem sietünk sehova, ha idő kell neki, megkapja. Megvárom. Fülem folyamatosan radaroz, finoman billeg előre-hátra, ahogy a köröttünk levő erdő neszeit figyelem, míg ő a horzsolásait teszi rendbe. Egyedül kérdésére, finom felvetésére billentem oldalt fejemet, némi értetlen érdeklődéssel. Ugyan kit? Biztosan fontos lehet, ha már ekkora körítés jár hozzá. Az érdeklődő fejforgatást követően lelkesen kezd el járni farkam, felverve némi port magam körül a sziklás-füves közegben.*
Elmosolyodom, ahogyan képét arcomnak és vállamnak dörgöli. Csak tudnám, hogy miként is keveredhettünk mi egymás mellé, de talán igazán nem is akartam tudni, inkább csak azt reméltem, hogy a búcsú sokára lesz még és nem pont egy vadász fog elválasztani minket, hanem inkább mert várja a „családja”. Hittem abban, hogy nekik is van családjuk, még ha ostobaság is. Ha hagyta, akkor egy-két puszit nyomtam a bundájában elveszve arcára, mintha csak ezzel is azt akarnám kifejezni, hogy fontos számomra és „társamnak” tartom őt. Kár, hogy farkasokat nem lehet örökbe fogadni, de őt sose tudnám bezárni, hiszen csodálatos, így a világnak is ismernie kellene őt. Ő hátrál, én felülök, hogy utána szemügyre vegyem a kisebb, nagyobb sérüléseimet, de szerencsére semmi vészesebb, így nem kell aggódnom túlzott fejmosás miatt se. Maximum akkor kellene, ha a bátyám tudna róla, de nem tud és okkal nem. Nem akarok túl nagy bajt kavarni se. Ő nem olyan, mint a többiek, ő másabb volt a szememben, mármint a többi farkashoz képest, akikről már hallottam a nagyoktól. Elmosolyodom a reakcióján, de amikor úgy érzékelem, hogy kíváncsi és szeretné tudni, hogy kiről van szó, akkor én is kicsit bátrabb leszek. Kisimítok egy-két szőke tincset a hajamból, mielőtt beszédközben akaratlanul is megenném a saját hajamat is. - Van egy srác. Tudom, vélhetően téged a legkevésbé se érdekel, de gondoltam, hogy talán bemutatnálak neki. Így talán ő se aggódna annyira, ha egyedül mászkálok az erdőben, mert nem vagyok egyedül. A lehető legjobb vándor szegődik mellém újra és újra. – mosolyodom el, majd kinyújtom a kezemet felé és ha közelebb jön, akkor megint megszeretgetem a „válaszát” követően, hiszen én mit sem sejtek arról, hogy valójában ők mind a ketten kicsit különlegesebbek, mint én azt álmaimban is gondolnám. - Igazán rendes, mármint tényleg az és nem csak azért mondom, mert… nahh érted… de persze megértem, ha nem szeretnéd és ez továbbra is csak a mi kis titkunk marad. – teszem még hozzá kicsit hebegve-habogva. Fura helyzet volt és az is, hogy először neki vallottam be félig-meddig azt, hogy Jason fontos számomra és jobban, mint egy barát. Még a bátyám se tudja. Kész őrület, de olyan jó hallgatóság.
Nincsen ellenemre a lány szeretetének ölelgetős-közvetlen kifejeződése, sőt, valahol olyan érzés kerít mindig ilyenkor hatalmába, mint amikor valami régóta keresett dolgot talál meg az ember. A falka, miben nevelkedtem, ugyanúgy húzott az emberek felé, mint az őrzők irányába. Nyitott, szabad népség a Jersey tengerparti szegmensét birtokló közösség - nem is igazán lehetne más élükön egy fakírral, nem igaz? Hiányzott már ez, s benne, ebben a szőke, fiatal kis szeretetcsomagban találtam meg itt a fagyos északon újra ezt az érzés. Szeletke tavasz a tél közepén. Kivárom, míg leporolja magát és sebeit "nyalogatja", érdeklődésemet felkelti a közben felvetett téma és ezt igyekszem ki is mutatni felé fülem, fejem illegetésével. Figyelmem az övé, bármennyire kedvemre való lenne a bokrok sűrűjében tovasiető apróvad után eredni, engedve a néhány pillanat erejéig bennem felzubogó vadászösztönnek. Mert kiszúrtam ám a surranni kívánót! - De a híresztelésekkel ellentétben van némi önuralmam, ha arról van szó, megállom hát, s helyette felemelkedve ültemből Hannahhoz lépek, lábaihoz dörgölőzve körötte, ezzel mutatva ki, kedvemre való a felvetése, egyúttal pedig ösztönözve: meséljen még! Meséljen a srácról, a hétköznapjairól, hogy honnét ismerik egymást... minden érdekelt, míg magamról - érthető okoknál fogva - semmit nem szóltam, kiszakadva Hannah tudatlan segítségével kicsit a világomból egy átlagosabb, nyugodtabb közegbe. Irigyeltem a könnyed cserfességéért, amivel mellettem haladt az erdő kitaposott ösvényein...
// Kösziii és megy a kezdő is Áncsiba hamarost! //
Kezdőlap
//
