- Sose bízz a nőkben. Nem tanította meg neked senki? - öltöm rá a nyelvemet. - A micsodát? A hakuna matata-t még csak-csak ismerem, de a kanbánya nincsen meg. Nem csak a vérét szívom, tényleg nem tudom miről beszél. Én táncos vagyok, nem énekes, s egy csomó számra csak rázni tudom, nem ismerem még a címét sem. főképpen, mert összefolynak bennem versenyezhető és nem versenyezhető dallamokká. Ha hallok valamit, arról tudom mit járhatok rá, de a cím, az előadó? Igazából nem érdekel. - Arról nem volt szó, hogy megnyírlak, de ha szeretnél fánkokat a bokáid köré és csupasz feneket, felőlem megmutathatod magad. Reflektálok kedélyesen a pudlira. Nevetésemben benne van, hogy tényleg elképzeltem így egy farkast, s még akkor is iszonyatosan vicces, hogyha nincs olyan szőrzetük, amiből a dauerolt puffnyákok megállnák a helyüket. - Hát, nem csináltál kedvet hozzá. - húzom el a szám. Mondhatnám, hogy nagylány vagyok már és a cipőmet is egyedül kötöm be, mert igaz lenne. De hülye azért nem vagyok, ilyen indítás után nem biztos, hogy feltétlenül odavágyódom arra a helyre. - És akkor mit tudsz javasolni? - kérdezek a ha már így elvetted a kedvemet tőle tettetetten sem rosszalló élével. Ő a helyi, hallgatok én rá, fel lehet írni a kéménybe korommal. Mert amúgy nem szokásom az ilyesmi, fejjel a falnak típus vagyok. - Azon ne múljék. Eggyel több büntetés ide vagy oda nem számít semmit. Úgysem lépek szintet egy darabig, ahogy a helyzet áll. - húzom el a szám. Felesleges lenne ragozni, hogy ki vagy mi volt az, ami visszavetett a fejlődésben. A lényeg, hogy megtörtént, hát ez van, Naomi lehagyott, mint Szent Pál hagyta ott az oláhokat. Nem sajnálom tőle, örülök a sikerének, de ettől még feléledett a kisebbségi komplexusom. - Milyen cuki! - szalad ki a számon és őszintén így gondolom. Tudom, a férfiak nem cukik, maguk szerint. De akkor is volt valami édes ebben a "családegyesítő nyáltengerben". - Nem olyan rég vagyok tisztában vele, bár tény, amikor először hallottam ki mennyi idős azok közül, akiket ismerek, erőteljesen kigülültek a szemeim. Emlékszem milyen szépet mondtam a könyvtárosunkra. Nyugosztalja, aki akarja, csak isten ne. Mindegy. Szóval hát igen, én még mondhatom, én még annyi vagyok, amennyinek kinézek. Fejtegetem nézeteimet, ha már a korkérdés szóba került. - Kölyök mennyi? Mégse legyek már indiszkrét, hogy őt kérdezem a koráról arcba. Inkább meglovagolom a kölykét.. khm.. a korát. - Nem. Én Fairbanksben születtem. Az anyám is ott született. Őslakos vagyok valamilyen szinten én is, bár az ősség erőteljesen relatív. Épp csak én vagyok az első a családban, aki valaha tudomást szerzett arról, aminek a részei vagyunk, s élek a gyanúperrel, hogyha nem fordult volna vörösbe a hold, s nem vakítok meg ámokfutásomban egy kölyköt, akkor sosem hívnak el, legyen bármilyen édes is a tanár úr, akit a menzán összetáncoltam magamnak, s aki a mentorom lett. Te honnan származol?
- Deh, az Élet! - horkanok fel nevetősen , mert tökéletesen igaza van saját neme kapcsán ami azt illeti. - Csak én marha még reménykedem, hátha... - Vigyorgom fejemet ingatva csupán. Értetlenkedésére szusszanva vakarom meg homlokomat, nevetve. - Az ilyen... tábortűz mellett éneklős feelingű, tipikusan ciki nóta. Mint az Ohio... az megvan? - Firtatom, mert ha igen, nyert ügyem van és tudja, miről beszélek, ha meg nem, hát magyarázhatom reggelig, akkor sem lesz okosabb. - Mutogatja magát a halál, azt ki is kell ám érdemelni! - Horkanok fel nevetősen, kissé hátra vetett fejjel a pudliminyon-stílus kapcsán. A legszebb az egészben, hogy komolyan gondolom ezt, s a könnyedség ellenére érezni hangsúlyomból is mindezt. A jókedv csak a motel téma kapcsán törik meg, de nem rohan távol tőlünk, ott ólálkodik nyakunkban továbbra is, a hátsó ülésről lesve, mikor környékezhet meg bennünket újfent. - Hát bocsánat, de sok jót nem tudok mondani arról a lebujról. - Ciccenek, hogy aztán elvigyorodjak. - Ha pofátlan akarok lenni, felajánlom a kanapémat, de a rövid ismeretségre való tekintettel mit szólsz egy belvárosibb motelhez? Árban nem húzósabb, csak a közbiztonság jobb arrafelé nem kicsit. - Javaslom, s igazából akármelyikkel él, a belváros felé kanyarodom, a megsokasodó kirakatok és fények irányába. Közben hallgatom őt is, szemöldököm finoman szalad a magasba. - Merthogy? - Egyszerű, könnyed és mégis lehet tolakodó ez a kérdés tőlem a szintlépés kapcsán, de szentül hiszem, hogy amiről nem akar az ember beszélni, nem hozza fel ennyire direkten, szóval talán nem koppint az orromra a csaj érte. Ellenben én szemforgatva felnyögök egy szórakozott kis mosoly keretében a cukizásra, nem kommentálva a dolgot. Igen, tényleg minden pasi vágya, hogy ilyet nyíltan közöljenek vele... A korkérdés kapcsán persze nem tudom megállni, hogy ne szúrjak vissza hasonlóan kedvesen: - Szóval tizenhat? - Farkasvigyorom le se lehet törölni a képemről, eszem ágában sincs különben korát firtatni, mert nálam úgyse idősebb, akkor meg minek? Nőktől ilyet úriember nem kérdez, legyen bármilyen csapnivaló is. - Harmincnyolc lesz a nyáron. - Szélesedik vigyorom, hisz sejtem, mit szeretne kimatekozni belőle, de ezzel nem sokra megy - szerintem - a témában. De megtartom magamnak a dolgot, csak a hülye ad ki magával kapcsolatban mindent kérdezés nélkül. - Oh... azért ez elég menő, már az őslakosság. Megbántad amúgy? Vagy úgy hogy megy ez az egész elhívásos-választásos dolog nálatok? - El nem tudnám képzelni, milyen az, mikor valakinek felnőtt fejjel van választási lehetősége, lévén nekem nem volt. Mondhatni a világ valós arca nevelt fel és formált azzá, aki ma vagyok. - Kanadában születtem, egy kis faluban. A nevét meg nem tudnám neked mondani, talán már nem is létezik... Hat évesen kaptam a farkasomat, majd azonnal magunk mögött is hagytuk a helyet.
- Az meg. El tudod énekelni? Engedek meg magamnak kerek, kiskutyaszemeket a könyörgés jeléül. Persze csak idétlenkedek, nem kell felőlem itt énekeljen, de az is igaz, hogy jól elvoltam a túrán, amikor Dimi dalra fakadt, meg vele együtt mindannyian. Nem is gondoltam volna egyébként, hogy a többiek is kaphatók ilyesmire. - És mit kell tennem azért, hogy kiérdemeljem? - kérdezek vissza, mert bár egyáltalán nem biztos, hogy ki akarom érdemelni, ettől még szeretem tudni, hogy merre hány méter. - Még jó, hogy nem egy halottról van szó, akiről vagy jót, vagy semmit nem szabad mondani. Köszönöm, hogy beavattál. - cuppantok a levegőbe szenvtlenenül. Amikor a kanapé szóba kerül, szinte felnyüszítve nevetek. Nem fogja érteni, hiszen nem jártas az életemben, de azért ez több, mint ütős, hogyha az előismereteimet vesszük figyelembe. Muszáj vagyok szavakba is önteni mindazt, ami megfogalmazódik bennem, mert nem akarom, hogy teljesen sülthülyének nézzen itt és most. - Nem is olyan rég felgyújtottam egy egész kanapét. Szerintem azt most kihagynám, de igazán bírom az ilyetén pofátlanságot. - kacarászok továbbra is, mert ez akkora találat volt, hogy nagyobb nem is kellett volna. - Tökéletes lesz a belváros is. - bólintok rá, majd szóba keverem a vizsgáimat, s ettől némiképp kipukkad a kedvlufim. - Mondjuk úgy, hogy nem a legjobb hatással van a fejlődésre, hogyha a munka keveredik a magánélettel, majd pedig a magánélet keveredik mindenféle barommal. És ha mindeközben féltékeny vagy a legjobb barátnőd sikereire, s ezt rejtegetni próbálod, nos az még nagyobb gáz. Gyarló vagyok, mit tehetnék? - vonogatom a vállamat, mintha mi sem lenne könnyebb, semmint egy idegennel őszintének lenni. Ha már mással nem megy, menjen vele. - Meg egy darab. - nevetem el magam ismét amikor a koromat illeti számmal. Tudom, hogy kislányos az arcom, de merem remélni, hogy csak provokálni akar játékosan. Nem, mintha zavarna, hogyha annyinak nézne, bár azért huszonegy fölé igazán lőhetne. A végén még személyit kér tőlem, ha el akarok menni vele inni valamit. Apropó, miért is akarnék elmenni inni? Bár, miért ne? - Tudsz táncolni? - teszek fel egy teljesen nem ideillő kérdést, bár a fejemben összefügg az előzőekkel. - Az király, akkor a kölyköd lehetnék. Na nem, mintha akarnék, félreértés ne essék! - teszem fel megadón kezeimet. - Nem, nem bántam meg. Tekintettel arra, hogy a nővérem meghalt mielőtt titkaink lehettek volna egymás előtt, a szüleim meg hetedhét határon túlra költöztek teljesen publikus része az életemnek a mágia. A főnököm vérfarkas, a legjobb barátnőm őrző, a majdnemvlegényem farkas.. nincs ebben semmi nagy cucc. Igaz, hogy nem megy olyan egyszerűen, mint amilyennek szeretném, de hát van ez így. Jobb ez, mint a tudatlanság. Miért, te megbántad? Nem, mintha vissza lehetne csinálni - normális körülmények között - az ő vagy az én esetemet, meg nem is annyira kérdésfüggő a vérfarkaslét, mint az őrzőség, de érdekel azért, hogy miképp vélekedik. - Hogy az istenben tehette ezt a teremtőd egy gyerekkel? Haldokoltál, vagy mi? - kérdésem talán nyers a maga megrökönyödöttségében, de nincs mit tenni, egyszerűen kicsúszott a számon. Maximum nem válaszol, ha nem akar.
A kistányér tekintet mellé járó kérésre kissé szemöldökömet ráncolom, nagy komolyan tekintve rá, de csak kibuggyan egy nevetés belőlem röpke tónussal. - Egyikőnk sem elég részeg a beszélgetés ezen részéhez, ha engem kérdezel! - Jegyzem meg derűsen, nem zárva ki eshetőségét az éneknek, de nem itt, Nem most. Annyira nincs hű de jó hangom és exhibicionista sem vagyok, hogy random, zsebből előhúzva ekképpen szórakoztassam az utasomat. - Nincs konkrét mércéje. Egyszerűen csak... úgy alakul, hogyha egy ismeretség megérik rá. De pusztán némi hasvakargatásért nem rángatom elő magamból a fenevadat. Vagy az lenne a célod csupán, hogy ledobáljam a ruháimat? - Vigyorodom el erre azért, pimaszul heccelve a másikat. Ha már felszedésről és felszedős dumákról esett szó, nehogy azt higgye bárki is, egy oldalú a játszma... A nevetése kapcsán meg persze, hogy értetlenül nézek. Hát valami rosszat mondtam volna? Totál benéztem az egészet és mindjárt benyögi, hogy valójában a nőkre bukik, vagy mi? - Mázli, hogy magyarázattal szolgál, amint alábbhagy kacaja, így nem nyögök be ekkora marhaságot. Lehet akkor a hotelig nem jutna szóhoz a röhögéstől. - Felgyújtottál egy kanapét?! Basszus te nő, kezdek félni tőled, ha ilyen kis harcias vagy! - Játékosan arrébb is húzódok a kocsi felém eső ajtaja felé szemtelen vigyorgás közepette, mintha valóban attól tartanék, menten befűt alám is egy keresetlen varázslattal. A belvárosra azért biccentek, s akkor arrafelé kanyarítom a verdát velünk együtt. - Mindenki önző egy kicsit magával szemben. Nem vagy kevesebb senkinél, egyszerűen csak más út van megírva neked nyilván, mint neki. Persze, szar, hogy ő meglelte a sajátját, míg te a sötétben tapogatózol, de tapasztalatból mondom, néha a kerülőút sokkal többet ér, mint az egyenes. Kellemetlen a csúcson legelőször pofára esni... - Sandítok felé szavait hallgatva, s egy pillanatra mintha évszázadokat öregedne pillantásomban a csillogás. Jó tanácsot nem adok, mert erre nincs mit, nem mondhatja meg neki senki hogyan kellene éreznie, az ilyesmi totál baromság. Azon megjegyzésemet, ami pedig összekötné a zűrt körötte ittlétével, megtartom magamnak. Nyilvánvaló, hogy nem azért ugrott át, mert itt jobb a közért. Korát illetően elvigyorodok, az oda nem illő kérdés meg annyira hirtelen, hogy csuklóból vágom rá a választ, teljes meggyőződéssel: - Tudok. - Majd szépítek azért némileg. - Bár attól függ, mire is gondolsz egészen pontosan. - Van még pár dolog, ami kimaradt az életemből, de nem holnap tervezem feldobni a pacskert, s remélem apa sem tesz hasonlót, mert magamat ismerve évtizedekig úgysem fogok tudni megülni a hátsómon ebben a városban. Még mennem kell, tapasztalnom és megismernem, felfedeznem és megélnem, hogy általuk tanuljak és jobb lehessek. Méltó utód, ha úgy tetszik. - Nyugi nem értem félre! Amúgy is inkább fiús "apának" tartom magam, ha ki lehet ezt így jelenteni. - Vonok vállat könnyedén, tetszik azért, hogy a komolyabb témák érintése ellenére is megmarad a beszélgetés annak, ami: két idegen könnyed, éjszakai kocsikázásának. Legközelebb, ha össze sodor minket az élet, már úgysem leszünk idegenek egymás számára. - Ó. Részvétem... - Már a nővére kapcsán, a többi inkább érdekes, mint sajnálatos. Visszakérdezésére felnevetek. - Nem igazán volt választásom, de nem... el nem tudnám képzelni az életemet másként, így kétszázon túl, csak a fenevaddal együtt. - Ennek okát pedig gyorsan le is leplezem előtte, miként éveim számát is, ha már ő is utalt a sajátjára. - Ne maradjak adósa vöröskének. - Nem, tudtommal nem. Igazából ez egy rettentő nagy megtiszteltetés, ha engem kérdezel. - Oké, szépít a dolgon, hogy sokadik voltam a sorban, s nem az első gondolata apámnak, de az egyetlen, aki elég erős volt hozzá, hogy a bundást túlélje. Édes átok, mellyel nem terhelem a lányt - épp elég nekem és apának együtt élnie vele.
- Ami késik, nem múlik. Közlöm úgy, mint valami idült alkoholista. Pedig egyébként nem iszom olyan sokszor, általában csak Nonóval eresztem el a hajat a fejemről. - A nyelvekhez is túl józanok vagyunk? Mert ha nem akkor most ugyanezt franciául. Már úgy értem, hogy a korábbi mondataid közül bármelyiket. Mindig is szerettem hallgatni ezt az átkos nyelvet. Tudsz rajta? Nem tudom miért feltételezem róla, hogy tudna a csigaevők nyelvén. Talán azért, mert mostanában olyan farkassal éltem, aki igencsak jól tudott franciázni. Mármint francia volt. Mindegy, nem vagyok hajlandó gondolni rá, ennél többet nem. Viszont az tényleg jólesne a kis lelkemnek, ha valaki mástól hallanám ezen - azon - nyelv használatát. Lefittyednek ajkaim az okfejtése hallatán. Tettetetten még egy könnycseppet is elmorzsolok a "nem láthatom a bundinyeket" szomorúsága okán. - Ezzel most végleg tovaoszlattad érzékeny lelkem piciny világának harmonikus kerékvágásából kirángatott nyugtalanító szelek viharában kovácsolódott stresszfelhők sokat nem ígérő szövevényén átgyűrűdző súlyos mentális sebeket ejtő lelkispirál ködfellegét. Jegyzek meg némi baromságot ismét, mert abszolút itt van az ideje annak, hogy előhozzam lelkem legmélyéről az eltemetett, idióta énemet. Túl konszolidált lettem az utóbbi időben, nem kellett volna. Ez a kis kiruccanás egész üdítőleg hat rám, visszahozza az életembe azt, amilyen idegenek között szoktam lenni. Hiába, néha ki kell lépni a komfortzónából. - Fel hát. Majdnem az egész házat is vele, pedig kicipeltem az udvarra. De egy része a verandán maradt, szóval.. hát volt dolga a fairbanksi tűzoltóságnak majdnem. de csak majdnem. Mesélek kedélyesen vigyorogva az esetről. Még fel is kacagok, eszembe idézve a képet. Pedig nem volt akkor és ott annyira vicces, ám utólag nem zavar annyira. Véget kellett volna vetni akkor és ott a kapcsolatnak talán? Nem. Így volt helyes, így kellett történnie ennek a majdnem esküvőnek ahhoz, hogy megértsem, nem nekem való az ilyesmi, s ő sem nekem való személy volt. Keseregnem kellene és zokogni? Ha otthon lennék, akkor tenném is. De így úton egy új város felé a jövő is egészen kezd kikristályosodni. - Sok mindenre gondolok éppen, de amiről beszéltem, az latin. Hiányzik a tánc. A versenyek is, de most az mellékes. Vonom meg vállamat. Lelkesen csillannak fel szemeim. - Egyébként, ha már itt tartunk a táncnál, akkor elárulhatom, hogy alig valósítottam meg álmomat. Tudod például, hogy sohasem táncoltam meztelenül az esőben? Kérdezek, mintha ez teljesen idevágó lenne. Valamilyen szinten tényleg az, de azért nem kívánom ha felhívásnak venné keringőre. Nem a meztelenség, inkább a rohadt hideg okán nem. Még jó, hogy maximum csak a hó eshetne most odakint. Meg vagyok mentve, azt hiszem. - Fiús apának. Pff, de szexista. Forgatok szemet és öltök nyelvet rá, majd felnevetek. Felőlem ki lehet jelenteni, még vicces is. Van egy bája, mint ahogyan a következő témáknak nem sok akad. Vállat vonok nemtörődöm módra a részvétnyilvánítására. Nem szoktma jól fogadni az ilyesmit, ha udvarias gesztus, akkor sem. Örülök hát, higy tovaevezünk a beharapására inkább. Elfintorodom a korát hallva. Úgy tűnik nekem már csak a matuzsálemek járnak, ha farkas-ismeretségről beszélünk. Van ennek is egyfajta bizsergető kellemessége, ki tudja miért. Hamis biztonságérzet. - Hát.. Húzom el a szót kissé kétkedőn. - ..én elhiszem neked. Bár inkább szerencsének nevezném. Szerencsének, hogy nem haltál bele a fájdalomba. Mondjuk a gyerekek erősebbek, mint a felnőttek ha bizonyos szögből nézzük az esetet. Mindegy, nem kérdezted a véleményemet és nem is tudok értelmeset mondani. Ilyenkor rettenet hülyének érzem magam. És tanulatlan bunkónak. Legyintek nevetve. - Vannak testvéreid?
//Sorryyyy, egy elfelejtett zsebim repült. Azt hittem már eltoltam, de nem //
Nevetve bólintok rá az általa elejtett örök igazságra, hisz ha valami, hát ez bizony cáfolhatatlan. Kissé hátra vetett fejjel vigyorgok bele a szélvédőbe szavait hallgatva. Ebbe bizony belenyúltál kisanyám, de tenyeresen, igaz, mások az orosszal szoktak jönni, aztán azzal se jutnak többre esetemben. Van ez így, ha sokfelé járt már az ember a világban, s nem egy területen élt huzamosabban. - Hogyne tudnék! Seriez-vous me ramener chez moi? - Villantottam vigyort felé, az meg mindjárt kiderül, hogy érti-e egyáltalán a dolgot avagy sem. Nem aggódok magam végett, akármi is legyen a végeredmény. Hullámvasút ez az út, komolyság követ kacagást és nevetés a bölcselkedő szavakat, még egy olyan is kiszalad részemről a kanapé történetét hallva, hogy: - Jesszus, te nő! Téged se engedlek a lakásom közelébe, ha ilyen kis gyúlékony vagy! - Cukkolom persze, csak feszegetve kicsit az amúgy se éles (vagy valamit eléggé benéztem, ha mégis) határokat. Bár kétségtelenül nem lenne szerencsés egy lakástűz, annyira nem fizet jól a biztosítónk. A táncra terelődik a szó, kivételesen nem értem félre a szót magát, hanem érdeklődve hallgatom, mit is akar ebből kihozni a kis vörös. Tarkómnál túrok rövidre nyírt hajamba szusszanva, könnyed vigyorral. - Na látod, azok valahogy kimaradtak. Eddig legalábbis! - Csapok le a lehetőségre, hogy újabb labdát dobjak felé. Szerva itt, csere ott, csak győzzük a végére követni a dolgot. Mázli, hogy nem pontra megy a játék, pusztán a magunk szórakoztatására. Semmi feszkó, semmi kötöttség - így szeretem igazán élni az életet! Fel is röhögök ide vágónak ítélt, de vélhetően költői kérdése hallatán. - Most már tudom! Mindenképp küldj meghívót a nagy debütálásra! - Vigyorogtam jóllakott ovisokat megszégyenítő módon, a pőreség, mint olyan legfeljebb az ő számára lehetett zavaró téma, én hozzá voltam szokva rendesen, ami azt illeti. Hogy rohadna meg Ricky is, amiért múltkor fogadásból elcsórta az erdőn a gönceimet és a patakból kellett kihalásznom azokat végül. Flegma vállvonással és félsódéros vigyorral fogadom szurkálódását a "gyerek-témában", de nem veszem fel igazán, s lépünk tovább, megint egy lejtő következik a hangulatunkat illetően, legalábbis ebben a hiszemben vagyok, na de úgysem tart ez örökké majd, nem igaz? - Ne érezd annak magad! Ez... kicsit bonyolultabb a családunk esetében, ami azt illeti. Talán egyszer majd ezt is kiérdemled, hogy elmeséljem! - Kacsintok felé szelíd cinkossággal utalva vissza a bundás formámmal való "randevúra". A kérdésre bólintok. - Kettő is, ami azt illeti! Egy öcsém és egy húgom az örökítőnk révén. Pardon, beharapó. Így nevezik a köznyelvben ugye? Amúgy ez lenne az említett motel... - Bökök fejemmel a villódzó neonfények elé előttünk, s kisvártatva lassítok is, hogy a bejárata előtt parkoljak le, a kéziféket behúzva oldalt tekintve Pandorára. - Nos, akkor... egy élmény volt.
Nem vagyok a szavak embere. Talán ezért is küldtem el úgy a jegypénztáros a francba, hogy kis híján kiszakadt szegény ültéből. Három óra múlva egy vonat... kurva jó. Én meg addig szívjam a fogam. Jobb híján. Mert, hogy a motorom szervizben, kisebb tuningolást igényelt. Én pedig mehetek Fairbanksbe... vonattal. Szuper. Szerintem azóta nem ültem ilyen szaron, mióta először letették a síneket. Mindegy, mert jobb híján ez van, és mivel Josh is lelépett már egy ideje a városból, az ő járgányát se tudtam lenyúlni. Kelletlenül dobtam le magam az egyik padra, két karomat széttárva pihentetve meg a háttámlán. Arccal az égnek fordultam, jó pár percnyi mozdulatlanságra ítélve magam. Nem voltam feldobva az utazás tényétől, sose szerettem együtt utazni másokkal, de ez jutott... Talán nem is mozdultam volna meg, talán kedvem se volt igazán, de a pajzsom alá beszűrődő illatok cselekvésre intettek. Eleinte csak a fejemet emeltem ki; jobban mondva egyenesbe, hogy felmérjem a peronon lézengők tömegét. Ismerős volt, mégsem tudtam hova tenni, hogy az illatot kihez tudom kötni. Kénytelen voltam hát felállni, majd tengelyem körül írtam le egy kört. És meg vagy. - Lili?! - nem volt szükség kiáltásra, mindenesetre az alaphangszínemnél egy fokkal hangosabban szóltam. A kezem már intésre indult, de időben visszafogtam a hülye mozdulatot. Helyette sietős léptekre keltem, hogy végül a nősténytől alig pár méterre fékezzek le. - Lili, ugye? Jól emlékszem?! - vigyorogtam az ismerős szőkeségre, nem is értem minek örültem ennyire. Talán annak, hogy nem egyedül kell szenvednem az állomáson. Talán... - A Goldenben találkoztunk. Alec. - informáltam kicsit, hátha neki jobban kiestem, mint ő nekem. - Mi a cél? - érdeklődtem egészen vidáman, még engem is meglepett...
Tudom, rettenetesen gáz, hogy itt vagyok, és azon gondolkodom, hogy fel kellene ülnöm a következő fairbanks-i vonatra. Még úgyis, hogy vélhetőleg többen keresztbe lenyelnének, és még a falkavezetés is keresztre feszítene. Nem is hiszem, hogy megcsinálom, egyszerűen csak el akartam jönni ide, gondolkodni egy kicsit, és legyőzni a késztetést, mert tudom, hogy a kölyköknek legalább biztosan szüksége van rám itt. Ugyanakkor legszívesebben egyszerűen felcibálnám ide Ginettet, hogy felejtse el a sok hülyeségét, és jöjjön szépen ide, mert ez egyszerűen nem fair. Tavaly mi nem saját döntésünkből maradtunk, nem is volt opció a távozás, nem mintha most annyira el akartam volna jönni. Azt hiszem, három órát nem fogok itt várni. Halkan kegyek a tenyeremben a régi zsebóra, ami öregebb még nálam is, és gyakorlatilag az egyetlen ereklyém. Nem szoktam semmit őrizgetni a múltamból, mert nem látom értelmét, egy-egy dolgom van még a gyermekeimtől, de más nem, az idők változnak, én is, miként az is, hol élem épp az életemet. Nem tehetem meg, hogy egy kamionnyi holmit cipelek mindenhová. Amikor meghallottam a nevemet, összerezzentem, és az antik óra lepottyant a kezemből, gurulva egy keveset előre. Még jó, hogy nem a mellettem elhaladók lábai közt gurult tova, kereshetném ennél sokkalta hevesebben is. Így csak lépek kettőt, és lenyúlok érte, de akkor már ott van előttem. Áhh, emlékszem, a krupié. - Igen, Lili vagyok. Emlékszem, Alec. Bólintottam is rögvest, nem szokásom szelektív memóriával működni, sajnos néha túl jó is, mert vannak olyan dolgok, amiket az ember szeretne elfelejteni, de sosem sikerül neki. - Önmagam meggyőzése arról, hogy ne szálljak fel a következő vonatra hazafelé. Vallottam be őszintén, piszkálgatva a kis tekerő pöcköt az órámon, és a láncát a csuklóm köré is tekertem. Anyám szerint a nemzőapámé volt, bár nyilván ezt mindig megkérdőjeleztem, hisz aki kurva, miből is tudhatná, kitől születik gyereke. Ő biztos volt benne, én sosem fogom megtudni az igazságot, de annyira nem is érdekel. Azt viszont nem tudom, hogy valóban igazat mondott ezzel kapcsolatosan, és hogy a férfinek, akibe ő belehabarodott, még akkor is, ha csak a kliense volt úgymond, az ilyen csecsebecsék gyűjtése volt az egyik szenvedélye, és történetesen ebből a fajtából is volt neki több. Semmi különöset nem jelentett hát, hogy ő is kapott egyet, egy volt a sok közül. Bele is halt idővel, de ez már régi történet. - És te? Feladtad a munkát a Goldenben? Igaz fényes nappal van, és nem olyan vészesen sok leérni ide, de ha ma este dolgozna, esélye sem lenne már beérni.
Együtt mozdultam a nősténnyel, az elguruló antik tárgy után, ám mielőtt elértem volna, már ujjai közé pördítve egyenesedett ki. Én sem tettem másként, arcomon pedig szélesedő vigyor vette kezdetét. - Akkor nagyon jó vagyok! - hogy nem hibáztam mellé, habár nem sok esélyem volt rá - kivételesen nem egóból. Ha a szemem még képes is lenne becsapni, az orrom nem. Mondjuk tény, hogy az nap este elég sok szag kavargott a Goldenbe, de az övét könnyen meg tudtam jegyezni. - Miért is nem akarsz felszállni? - érdeklődtem, egyenlőre egész kedélyesen, ám ahogy tekintetem a kezében birizgált órára siklott kissé összerándult a szemöldököm. Ezzel együtt pedig a képemre is valami fakó önkívület ült fel, ami mögé nagyon ügyesen sikerült bepasszíroznom azt a megannyi érzés, ami felhalmozódott bennem. Ismertem a órát, amit láttam. Azt hittem legalábbis, hogy ismerem. Némi feszély érzet ült a vállamra, nyomva ezzel el; tompultam néhány pillanat erejéig. Mit vagyok oda? Bárkinek lehet ilyen órája, és amennyit sikerült leszűrnöm Liliből, az elég nyilvánvalóvá tette, hogy ő sem mai darab. Így nem kizárt, hogy az ő birtokában is leledzik egy ilyen ketyere. Mégis lüktetett bennem valami megfoghatatlan, hiszen utoljára akkor láttam ezt az órát, amikor apám eladott elengedett Sir Morassal, hogy az apródja legyek. Mély elmélázásomból zavart fel Lili hangja, így nem is meglepő, hogy kissé zavartan, fél aberáltként pislogtam rá. - Mi? - nyögtem, nyökögtem, kicsit tré volt. - Ja, hogy én... - vakart össze némi agyat, ha már időközben sikerült elhagyni - Nem, dehogy adtam fel. Itt élek, de kényelmesebb úgy járkálni Fairbanksbe, hogy nem lihegtek a nyakamon, hogy mit akarok. - vigyorodtam el, hiszen nem csináltam belőle egyébként se ügyet. - Ehmm... bocs, de megkérdezhetem, hogy... - nem, nem kéne - honnan van az az óra? - de nem bírtam ki. Akaratom ellenére is lazán kiszaladt, fittyet hányva arra, hogy egyébként nem is illendő a maga nemében ilyet kérdezni. Mondjuk, nem mintha jóba lennék az illemmel... - Nem, bocs. Én... Csak ismerős. Ne érts félre. - szabadkoztam tán, nekem se volt egyértelmű mit művelek. - Felejtsd el. Szóval, miért nem akarsz vissza menni? - tereltem, legalábbis próbáltam. Igazából nem is tudtam mit várok, mit reagáljon.
- Mi sem egyszerűbb, mert nem tehetem. Azért kerek-perec nem jelenteném ki egy magányosnak, hogy parancsba ütközne, lévén kitelepítettek, mint valami leprást a falka jövőjének érdekében, erre basszus most rághatom a kefét, hogy mi van az otthoniakkal, különösképpen Emmettet és Ginettet sorolva ide. Abszolút nem vagyok lelkes a dolgokat illetően, de ez szintén nem tartozik rá, eszemben sincs hát ragozni. Észrevettem a szemöldök rándulást, de nem tudtam mire vélni, és jelenleg túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy mások problémáival akarjak foglalkozni, így hát nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, egészen addig, míg úgy nem tűnt, meg sem hallja, amit mondok. Abszolút nem értettem a dolgot, szóval megismételtem, s szerencsére addig nem kellett eljutnunk, hogy legyezgessek is a kezemmel arca előtt. - Áhh, értem, bár, kinek mi a lihegés… Szaladt halovány mosoly a vonásaimra, mert tudomásom szerint maximum addig nem szállnak le valakiről, míg nem derülnek ki a szándékai, és hogy mi módon kárpótolja a falkát a területén való működésért cserébe. Ha viszont ez elmarad, nyilván nem fogják békén hagyni. - Persze, nincs benne semmi extra, anyámtól kaptam, bár magam sem tudom, miért van még mindig meg. Fektetem a tenyeremre, és nézem most meg így, bár nem kedves tárgy a szívemnek, de emlékeztet pár dologra, amiket soha nem akarok elfelejteni, első és legfontosabbként arra, mennyire mélyről indultam… - Nyugi, ez csak egy óra, mit értenék rajta félre? De nem loptam, vagy valami, ha erre célzol. Mondjuk, abban már nem vagyok biztos, hogy anyám nem emelte-e el, állítólag kapta, de nem volt épp feddhetetlen a jelleme, szóval ki tudja. Vontam vállat könnyedén, az sem viselne már meg, ha kiderülne, hogy szajhasága mellett tolvaj is volt. Mondhatni, csak egy újabb adalék hozzá, lejjebb már úgysem süllyedhetne a szememben. - Már mondtam, nem lehet. Vörös Hold… tavaly meghaltam, feltámadtam, ilyenek. Kicsit megviselt. Nem, azt nem mondom, hogy a pereputty egy szép része is itt van, semmi köze hozzá.
- Nem feltételeztem, csak... - nem szabadkozom, nem szoktam. Egyszerűen csak próbálom elhessegetni a dolgokat a fejemben. Kizárt, hogy ismerem ezt az órát. Tutira kizárt. Vágtam egy idétlen vigyort. - Apámnak is volt egy ilyen. Hirtelen... - vettem egy mély sóhajt, ahogy hátulról, tarkómon át túrtam szőkés tincseim közé - Nem érdekes. Felejtsd el. - mosolyodtam el végül, kissé mocorogva egy helyemben. A Vörös Hold hallatán némi vívódás ment végbe az arcomon. Tudom miről beszél, bár eddigi éveim során sikerült elkerülnöm Alignak mancsait. Talán ez az utolsó, hogy így alakul, vagy már nem is alakul sehogy. Ébredő éberség veszi rajtam kezdetét. - Szóval, voltál odaát. - ez így hülyén jön le, tudom. Értelmetlen is talán, hiszen semmi garancia nincs rá, hogy hova megy a tovább. Nem ismerek szellemeket, egyszer sem kerestek fel, nem is igénylem. - Akkor jobb is, ha nem mész Fairbanks közelébe. - élces él, de nem a hangomban csendül. Bennem, legbelül... hisz én épp azon vívódom, hogy rálépjek a Vörös földre. Ugyan, még nem az, és van még időm átruccanni... de lássuk be: pengeélen táncolok. Kedvtelés? Esélyes lehetne, félig talán igaz is. - Mióta élsz a falkában? - terelek, de lehet szimplán csak érdekel. - Ne haragudj, csak jó most a társaság. - vallottam be, bár nem szívesen. De a szükség hasznos, ha a lehetőség felkínálkozik. - Nyilván megértem, ha pattot adsz, választ meg nem. Elvégre csak egy csaholó kóbor vagyok. - ívelt görbe szaladt fel újra a képemen, kedélyes, a magam módján egyedi is.
- Anyám szerint az apámtól kapta. De, ha engem kérdezel, aligha bizonyítható tény volt ez az ő esetében, mármint, az apám ténye, szóval… Maradjunk annyiban, hogy egy pasitól kapta, akivel jól érezték egymást. Ez egyértelműen fekete posztó nekem, még az én energiáim is haragosan hullámzanak, ha anyámat emlegetem. Rá nem volna erős megfogalmazás a hülye kurva, de nyilván én ilyet nem mondok, ámde gondolni nem vagyok rest. Még most sem tudok rá harag nélkül gondolni, pedig azóta már majdnem leéltem három évszázadot. - Hát jó. Zsebre is dugom, ujjaimmal simítva a hátulján található monogramon. Megmutathatnám, de nem vagyok biztos benne, hogy én erre a kérdésre meg akarom tudni a választ, sosem akartam tudni azt sem, ki az apám, hiszen miért is kellett volna, aki egy szajhával üti el az idejét, az a szememben meglehetősen szánni való. - Voltam. Csak nem emlékszem semmire belőle, beszélni sem szeretek róla éppenséggel, ha már itt tartunk, azóta sem, noha egy év nem nagy idő már az én koromban, s nem is mondható el sokakra, hogy meghaltak, halottak voltak nagyjából 7-8 órán keresztül, aztán feléledtek. Nagyon bizarr. - Ha engem kérdezel, mindenkinek jobb lenne onnan távol… Mégis az otthonom, nem tudnám csak így elhagyni, ugyanakkor nehéz megemésztenem, hogy Emmett és Ginette ott vannak, csak hogy a legfontosabbakat említsem. Egyszerűen fogalmam sincs róla, miként nyeljem le ezt a békát, pedig nagyon le kellene már végre, úgysincs választásom, nem vagyok parancsmegtagadó. - 1920 óta. Miért érdekel? Egyébként, nem haragszom. Valami gond van? Nem is én lennék, ha nem kérdeznék rá, de hát, ha valaki társaságra szomjazik, annak mindig van oka, oké, előfordulhat, hogy pusztán unalom, de az is válasz lenne a kérdésemre nyilván. Talán annál komolyabb, de őt nem ismerem, nem bízik bennem, ilyesmiről nem beszélne, miként én magam sem bízok benne. - Attól még, hogy kóbor vagy, nem tiltja senki, hogy szóba álljak veled. Főleg, hogy még falkaterületen is dolgozol. Jelenleg egyébként is a bögyömben van a vezetőség, amit valljunk be, nálam elég nehéz elérni.
Kissé értetlenül fogadtam az indoklást - nem, mintha járt volna, ellenben értékeltem, hogy megosztotta. Nem volt kerek, de nem is kellett annak lennie, elvégre tényleg semmi közöm hozzá. Viszont az akaratlanul is szöget ültet a fülembe, hogy az apjáé volt. Nyilván nem különleges a dolog, és nem is számít igazán, de megragadt. A felgyülemlő kérdéslöketet viszont nem bírtam visszafojtani. - Mennyi idős vagy? - hát nem, ez sem éppen rám tartozik, meg nem is illik (nem mintha ez mondjuk nálam számítana), és magunk között szólva talán még csak nem is árulhatja el. Az érzem, hogy nem sokkal fiatalabb nálam, viszont az számtanilag még mindig nem egyeztethető. - Bocsi, ezt... ezt nem akartam. Feltételezem úgy sem kötöd az orromra, szóval. Bocs. - bólintottam is, amolyan elengedőn a dolgot, hiszen nem vártam rá választ. Helyette hallgattam inkább a szűkszavú választ az odaátról és egyéb dolgokról, amiket a Vörös alatt élt meg. - Nem... nem tudom miért. Csak érdekelt. - nyögvenyelős az egész, engem pedig még mindig az a rohadt óra foglalkoztat... szuper. Nyeltem egyet végül, kezeimet mélyen süllyesztve el zsebeimbe. - Van kedved, leülni? - emelem vissza magam oda, ahonnan lezuhantam egy pillanatra, és ha nincs ellenvetése, úgy ledobom magam mellé az egyik padon. - Honnan származol? - kérdezem úgy, mintha rám tartozna, pedig kurvára nem. Ahogy eddig semmi sem. Még akkor sem, ha éppenséggel semmi se tiltja, hogy alapvetően szóba álljon velem. Furcsa érzésem van mellette... már múltkor a kaszinóban is az volt. Voltaképpen sem akkor, sem most.. nem tudom miért szólítottam le.
- Ohh, létem virágkorában miért is ne köthetném? Igazság szerint nem titok. 312 vagyok. Miért? Te? Nem mondom, hogy nem tűnnek túlzottan is hirtelen jöttnek és konkrétnak a kérdései, de nem hiszem, hogy bármi károm származna abból, hogy elárulom éveim számát. Nem jelenthet túl sokat senkinek, maximum hogy mennyire kell, vagy épp nem kell kötözködni velem. Hát lelke rajta annak, aki a totálisan ártalmatlan jelenlétemet ilyesmivel viszonozná. - Hát jó. Mondjuk, eddig ennél azért magabiztosabbnak tűntél. Kissé zavartan birizgálom szőke tincseim végét, pótcselekvés egyértelműen, mert valami kellemetlen szorítás kúszik a gyomromba, és ez akkor szokott előfordulni, amikor szerintük tudnom kellene valamit, ami az adott pillanatban még nincsen a birtokomban. Őszintén, kétlem, hogy vele kapcsolatban bármi lenne, de nem szoktak tévedni, sem félrevezetni, soha… Ő sem volt rendben, a zsebre dugott kezek legalábbis erről suttogtak, de nem voltam benne biztos, hogy bele kéne mélyedni ebbe a fura helyzetbe, bármi is csalta ki belőle a fura kérdéseit. - Persze, ahogy nézem, úgyis jó messze jár még az a vonat. Le is ülök rögvest, miért ne, annál is több időm van azon agyalni, hogy menjek-e, avagy sem. - Franciaország, Marseilles. Kezdesz túl konkrét lenni, beavatnál? Ketten talán többre jutunk. Nem bírom magamban tartani, és még szub jellemem sem indokolja, hogy magamban tartsam a feltevéseimet, vagy épp azt, érzésre egy konkrét irányba haladunk, és nem szeretek sötétben tapogatózni.
Kezdőlap
//
