Dörömbölök. Mi az, hogy nem veszi fel a telefont? Hát kérem az ilyesmit nem szoktam szó nélkül hagyni, szóval rátörni szándékozom a kedvenc rastámra. Igaz, hogy némi fáziskésésben vagyok, hiszen eltelt már pár nap azóta, hogy az őrület felütötte a fejét, de anyámat kellett nyugtatni, mert teljesen kiakadt. Nem tért még mindig napirendre a vörös fickó halódó képe fölött, hiába mondtam neki, hogy felhívtam Sisit és semmi baja a fickónak, csak be volt rúgva, az meg valami művér volt rajta. Nos, ezt nem Sisi mondta, de csak nem mondhattam azt anyunak, hogy tényleg vérzett, de Sienna apja ellátta. Lepetézett volna ott helyben, hogy milyen felelőtlenek. Még szerintem is azok voltak, de ezt sem közöltem. Nem az én dolgom. Igazság szerint csak az érdekelt, hogy Sienna hogy van. Hiányzik, amióta nem lakik velem, s anya szerint nagyon készen volt, amikor eljöttek a bukszusos ismeretlenért. - Zach! Megint elfelejtetted a lábtörlő alatt hagyni a kulcsodat. Kiabálok párhuzamban a dörömböléssel. Nem nagyon zavar, hogy most aztán mindenki azt fogja hinni, hogy tényleg ott szokott lenni a kulcs. Valójában dunsztom sincs róla, hogy mit beszéltünk meg, hová dugja, hogy megtaláljam akkor is, amikor jövök hozzá és csak úgy be akarok menni. Még sosem kellett ilyesmihez folyamodnom, mert mindig vele jöttem, vagy tudta, hogy jövök, vagy simán nyitva volt az ajtaja. Tényleg! Meg kéne kilincseljem.. Közben a telefon után nyúlok, s rájövök, hogy nincs nálam. Kissé hiteltelenül fogom így megszidni, ha én meg a kórházban felejtettem a készülékemet. Nem baj, ha eddig nem lopták el, akkor eztán se fogják, különösebben nem vág földhöz a dolog. - Engedj be, mert különben elfújom a szalmaházikód! Marok rá a kilincsre. Lenyomom. Ha nincs zárva az ajtó, akkor a lendülettel esélyesen beborulok a küszöbön.
Ejj, de király végre kinyúlni a padlón! Ma már jóval többet mozoghattam. Taram bácsi jött át, miután nem jelentem meg a capoeira edzésen. Mivel azt ki nem hagyom, tudta, gáz van. Az is volt, úgy szedett fel a padlóról, nem tudtam megmozdulni. És ha már nem megy megmozdulni, akkor alszok egyet, arra a következtetésre jutottam. Nyöszögve mondtam volna neki, hogy még öt percet, de nem tudtam megszólalni, így felébredtem. Nagyon szuperül átmasszírozott az öreg. Aszott, mint egy kóró, déli napsütésben, de olyan erő van a kezeiben, hogy egyből helyre rakott. A föld jó, onnan biztosan nem esek le, hagyott is ott, én meg visszaaludtam, mint egy óvodás. Persze, estére meg jól letépte a fejem, mondván, hogy azt, amit csináltam, az úgy pont nem volt jó és egyedül ezt nem lehet és széépen felborítottam mindent magamban. ma már odáig jutottam, hogy az alapozó gyakorlattal végig haladtam és eldőltem a matracon a végén, szétvetett tagokkal és loknikkal, magma mélyen bealudva. Egész hétre szabit kértem magamtól. Választásom sok úgysem volt, mert felkelni megy, a többi már nem. Legalábbis hosszú távra. Egy hang üti meg kintről a fülemet. Vagy a dörömbölés volt előbb? Mostanában kicsit szétcsúszik az időhalmaz gombóca. Kiabálnék, hogy itt vagyok, de még csak a rendesnél alig valamivel halkabb hang jön ki belőlem, a levegőt már legalább jól veszem. Az ajtó nyitva van, mindig is nyitva volt, vendégszerető ember lévén. Ha benyit, és végre eljut hozzám, addigra már oldalra fordulva integetek neki. - Lusták bandája vár téged. – a vigyor a régi az arcomon, talán sosem fog már lejönni. A fekvés sem szokatlan nálam, bár akkor általában kint fetrengek a fűben, mert éppen felhőihletem van. - Jössz vasárnap az ebédre? Anya már rágja a fülemet a dédivel együtt. – továbbra sem beszélek hangosan, csak a vigyort látni a fejemen.
Zuhanok is befelé az ajtón, olyan beugrós libellét produkálva, amit bármelyik műkorcsolyázó megirigyelne. Még jó, hogy nem forgok közben. Bár azt is csak azért nem, mert hason fekve az előszobában elég nehéz lenne a lábujjaimon pörgettyűzni magam. Ha már úgyis elhasaltam, akkor belököm lábbal magam mögött az ajtót és maradok is veszteg, lábaimat behajlított térdekkel lógázva helyezkedem kényelembe, nem kúszva-mászva közelebb Zach-hez. Úgy jártam majdnem, mint egyszeri kisfiú a viccben, aki anyukájának muffot, apukájának meg nyakkendőt akart venni a boltban, de elesett. Hirtelen elfelejtettem, hogy haragszom egyáltalán Zachre. - Merre vagy? Kényelmes a padlód, szóval nincs kedvem beljebb mászni, csak ha pontosan betájolod magad. Kiáltom el magam, s ha meghallom, hogy merről lustázik nekem, akkor mégis elkúszom oda, mint valami katona, szigorúan négykézláb. Tetszik, hogy fekszik, így nincs kisebbségi komplexusom. Bár amúgy se lenne. - Miért nem vetted fel a telefont? Könyökölök fel fektemben, s úgy nézek rá, fürkészőn. Lám, mégse vagyok annyira szőke, mint amilyennek látszom, emlékszem, hogy mérges voltam. Épp csak már chilipaprikát nem dugnék az orrába érte. - Szívesen megyek, ha megmagyarázod, hogy miért nem vagy elérhető, amikor én olyat akarok mesélni neked, amitől bizonyosan petét raksz, mint sarokban a pók. Nem kérdezem, hogy jól van-e. Mindig azt mondja, hogy mindig jól van. Ezek olyan körök, amiket fölöslegesen nem futok le, mert a végén csalódnom kellene vagy rossz szájízzel gondolni rá, s nem szeretek így vélekedni a legjobb barátomról. - Csinál a dédi kekszes kókuszgolyót is? Teszek fel egy újabb magvas, lényegtől duzzadó, szájnyalogatós kérdést, ha már témánál vagyunk.
Hallom a robajt, de nem tudok a felé fordulni. - Ki győzött, te, vagy az ajtó? – Shiny csetlés-botlásaihoz már hozzászoktam, és Shinybiztosra készítettem a házat, pontosabban alakítottam. Felnevetek, ebből az ajtó került ki bizony győztesen. De hogy fekszik, annak nem örülök. És hogy beszél, az viszont jó. - Egyenesen, aztááán…. a narancssárga szín felé, aztán meg a lila! – nem fogom mondani neki, hogy meg bal. Még a végén képes a hálómba kikötni és ott alszik bele a horgolt ágytakaróba. Ami nem lenne baj, szeretem, ha itt van. - Fel van takarítva. Ellenőrzöd? Elkerekedik a szemem. Hívott? Mikor? - Mikor? Hol? Ki? Miért? Jaaaa!! – biztos akkor hívott… - Hát… csak éppen kedvem volt jógapózban elérni a Nirvánát, de sajnos a gravitáció visszahúzta a hajamat. És akkorát taknyoltam, hogy most kényszerpihi. – ami nem igaz, de azt tudom, hogy ha most elkezdem mondani, amiért Taram leharapta a fejemet, akkor aztán még bajabb lenne. Nekem. Így is örüljek, hogy nem darab faként fekszem. - Tyűűűű!!! Meséééljj!!! – csapom a fejem alá a párnát, hogy oldalt fordulva lássak is belőle valamit. - Nem csinál. Süt. Meg mézes patkót is és öööö baklavát is. Rengeteg pisztáciával. És ha kívánsz itt most valamit a magad uram elve érvényesül, szabadon garázdálkodhatsz. – mint mindig. Shinynak már az elején mondtam, hogy úgy érezze magát, mintha otthon lenne. Meglapogatom a matracot, ami négy embernek is sok. Szeretek fetrengeni. És Taram biztosra akart menni, hogy a sajtkukacosságom okán nem zúgok le a keményre. Mert az most nem jó. - Naaa, meséééélj mááárrr!!! – kezdek a műhisztibe és a nagy kutyiszem meresztésbe.
- Szerinted? Hallik a diadalittas kérdés. Nem tud rajtam egy ajtó kifogni, ezt is mondhatnám, de félek, hogy nem elég masszív a plafon, s a végén még az is ránk szakadna. - Imádom, ahogy irányítasz. Nem akarsz elmenni GPS-nek? Kommandózom be magam a szobába az útmutatása nyomán. Kifejezetten szerencse, hogy nem emlegeti az átkos jobb és bal szavakat. Eleget kell rájuk koncentráljak a fotózások során. Belém nevelték, hogy mi az a rendezői jobb meg rendezői bal, de így meg nem tudom, hogy milyen a normális emberi bal meg jobb. Kínos is lehetne, de nem érzem kellemetlenül magam tőle. Általában nemes egyszerűséggel jót röhögök. - Pfuj, dehogy! Nem vagyok én valami ellenőr. Kap egy szemforgatást. Melléheverednék, hogy kényelembe helyezzem magam, de a magyarázata gyanakodásra késztet. Törökülésbe helyezkedem előtte, összevont szemöldökkel méregetem. - Nagyon rosszul esik, hogy ostobának nézel. Tőled ehhez nem vagyok hozzászokva. Tessék megmondani az igazat! Felszólítás üli meg hangomat. Ritkán vagyok szigorú, s akkor sem tudok sokáig az lenni, de most mégis sikerül. Valamiért úgy érzem, hogy nem mond igazat nekem, s szeretném, hogyha észrevenné magát. Mellé húzódom, mert bár még mindig hallani akarom azt az igazat, szeretek itt fetrendni. A plafonját szemlélem, miután hanyattfekvésbe vágtam magam. - Sam beleszállt egy kirakatba a motorjával, elmentem meglátogatni. De közben Sisi apjának a haverja a puszpángunkban feküdt vérbe fagyva. Majd részletezem, de előbb tessék elmondani az előbb emlegetett igazat, oké? Fordítok magamon, hogy oldalvást fekve szembe kerülhessek Zachkel. Nem zavar, hogy az orrom szinte az ő orrát súrolja. Szoktuk így.
- De, már gondolkodtam rajta. – átváltok géphangra. – Túl gyorsan mész… túl gyorsan mész… útvonalterv módosítás…. túl gyorsan mész…. – vigyorgok. - Á, azok jegyeket meg bérleteket kérnek. Meg diákot és nyuggerbizit. Értelmesen nézek rá. Mit nem ért? Az alany vagy határozók nem voltak jók? Végiggondolom. - Mit nem értesz? Taram bácsi talált rám. Elcsesztem a jógapózt, vagy a légzést, vagy mindkettőt és rosszul lettem, elájultam. Elnyomtam két meridián fővonalat, megakadt az energia és bamm. – csapok a matracra. - Ha nem talál rám, és nem segít, akkor ma nem itt lennék. Volt már ilyen. – rántok finoman vállat. - Csak akkor szörfözéskor pusziltam tarkón a saját deszkámat, és bebuktam a hullám alá. Nem vagyok tökéletes, de nem is hajtogatom, hogy az lennék. Különben is unalmas tökéletesnek lenni. Kerekedik a szemem az infókra rendesen. - Ja, az a gyíkgyerek. Nalu néni azóta is náluk rendeli a csokikat meg bonbonokat és sütiket, hogy elmentünk oda. Fog siránkozni, hogy nem kap majd finom csokit. – jófej gyerek, de nem szeretném látni mérgesen. Igaz, senkit sem szeretnék látni. - Igen? Mit látsz az orromon? – bandzsítok a hegyére. – Kicsit sok volt mostanában az a baleset izé. Mintha tavaly is ilyenkor lett volna. És az a haver jól van? Rendbe jön?
Nevetve nehéz hason csúszni, így meg kell álljak párszor, mert ez a géphang kikészít. A szó legjobb értelmében. Kész vagyok tőle, Zach mindig képes felvidítani. - Nagyon jól nyomod. Cövekelek le végül mellette, s engedek meg magamnak irányába egy dicséretet. Sosem bántam szűk markkal a dicsérgetésekkel, mindenki szereti, hogyha kedveskednek neki valamiképp, hát én igazán nem akarom senki kedvét elvenni attól, hogy kiélje magát. És ez különben is, tényleg vicces volt. - Nem illik azt mondani, hogy nyugger és különben is, az igazolvány. Állok elő azzal, amit anya legújabb feddéséből tanultam. Elég keményen megkaptam a magamét - de Logan is, ezért nem érintett olyan rosszul - főleg azért, mert olyan idős hölgyre sikerült ezt a kifejezést hazsnáljam, akit anya kedvel, mert sokat vigyázott Jasonre, amikor kicsi volt, s anya nem ért rá. Ránk meg nem merte bízni, ahogy Jasont meg apára nem merte. Mintha apa fertőzött lett volna, vagy nem is tudom. Elég bonyolult idők voltak. - Olyan a neve, mint egy Piaf szám. Vagy az param? Mindegy. Vállat vonok, inkább figyelek arra, amit Zach magyaráz, nem akarom megakasztani. - De ne legyen ilyen! Csapok én is a matracba. Utálom, hogyha aggódnom kell érte és aztg is utálom, hogyha nem kell. Mármint igazán zabos vagyok rá, amiért nem hívott fel, hogy hallo, ez van, így jártam. Már persze nem ájultan, hanem utána. - A bácsinak megadhatnád, hogy vész esetén ki az értesítendő. Természetesen én. Engem nem fog elvinni a szívroham és amúgy is szeret a családod, ha valami rossz hírt kell közöljek velük, akkor csak nem fog annyira fájni nekik, mintha egy sanzonszám nevével megáldott.. majdnem, mindegy.. fazon teszi. Az okfejtésem teljesen logikus, már a magam értékrendje szerint. Persze erről gondolhat ő mást, most nem nagyon tud érdekelni. - Gyík egy csudát! Sértődöm meg a megjegyzésére. - Sam egyáltalán nem gyík és nem tetszik, hogy ilyet mondtál róla. Mi bajod van vele? Érdeklődöm minden hevesség nélkül, de úgy nézek Zachre, mintha UFOt vizsgálnék. Ő és a mindenkit szeretek hozzáállása valahogy nem áll össze nekem az iménti megjegyzéshalommal. - Túl hosszú. Mint Pinokkióé. Válaszolok, s megnyalom az orra hegyét. Miért ne? Amúgy meg nem gondolom már hazugnak, engem könnyű beetetni. De ettől még a megjegyzés tekintélyes mértékben adta magát. - Nem tudom, hogy mi volt tavaly és a haverról sem tudok semmit. Kicsit kusza lett minden, de addig inkább ne témázzunk rajta, amíg nem beszélhettem újra Sisivel. Ja, nem meséltem, hogy Sisi elköltözött? Pedig megtörtént, de talán ez Zachnek új információhalom lesz. - Anyám szerint volt bent a spájzunkban is, mert anya bezárta. Egy rózsaszín babydollban. Hiszed ezt?
- Túl sokat gyakoroltam.... túl sokat gyakoroltam. – folytatom továbbra is géphangon, majd elvigyorodom. - Pedig nagyon állat szó, csipázom. – vigyorgok tovább. A matracra csapásra meglepődök, majd pedig a kifakadásra. Majd nyomok egy puszit a homlokára. - Bevéve a riadóláncba, Miss Shiny. Fülig ér a szám, aggódott értem, pedig tudom, hogy éppen azért nem hívtam, mert nem akartam, hogy aggódjon. Érdekesen működünk. Taram bácsinak is szólok, akinek a neve a cápa főcímzenéhez hasonlít. - Jobb, mint a kockafejű, ahogy nevezi magát. A részemről dicséret volt, isteni csokikat készít. Szóval, mi bajom lenne vele? Nalu néninek mindig boldog délutánt viszek, ha a cukijából jövök és sütikkel meg csokikkal. – bólogatok. – Minden okés vele? Helyrejön? Hagyom, hogy megnyalja az orrom. - Citrom, banán vagy eper? – szélesedik a mosolyom. Pislogok nyolcat, hogy majd ha újra beszélhetett Sisivel. - Miért? Ő is kórházban van? – most már azért aggódok. – És az a fiú? De mondd máááár, ne tereljééééllll!!!! – kezdek nyafizni. Nem szokásom, de most így tényleg kusza minden képlet és nyafis lettem hirtelenjében. - Hogy miben? – felnevetek. – Bár végül is, ha megy hozzá, és szeret babydollban rohangálni, miért ne? – vonok végül vállat. - És te hogy vagy? – döntöm hozzá a homlokom és kíváncsian nézek a szemeibe.
Kezdőlap
