Bár odakint sokkal gyorsabban múlik a várakozási idő - több a látnivaló - a jegypénztárak körül rengeteg kényelmes padot, asztalokat és székeket helyeztek el hasonló céllal. A falakon levő poszterekről és a kihelyezett prospektusokból tájékozódhatunk a túrákról, lehetőségekről - szállás, táborozás, a park házirendje, stb. - de az információs pult mögött ülők is készséggel segítenek nekünk.
[A központ elhelyezkedése Fairbanks és Anchorage között]
//Helyszín: a dolgozóknak fenntartott hátsó udvar//
Már kezd elegem lenni az áthelyezés miatt járó huzavonából, így szinte örömmel indulok el felkeresni a hely Protektorát. Végre sikerült találnunk egy időpontot, így délidő körül hajtok be a Denali Nemzeti Parkba. Az országúton történő lerobbanásom óta még nem sikerült szereznem egy másik autót, viszont szert tettem egy jó állapotú, idejétmúlt crossmotorra. Sosem volt a motorozás a kedvenc időtöltésem, ám most valamiért jól esett a jéghideg szél érintése. Minden ruha ellenére egész lényemet átjárta a fagy, így borzongva szállok le a járműről. Kitámasztom egy autó mellé a bejárat közelében, és az információs pulthoz lépek. William Douglast keresem, és hamarosan kapok is útbaigazítást: várjak rá a dolgozók számára fenntartott hátsó udvaron. Ugyan nem kívánom az épület melege után újra az alapvetően hűs levegőt, legnagyobb meglepetésemre egészen jó idő van odakint. Mondjuk kabátban, ez tény. Szokásomhoz híven talpig feketében vagyok nappal, így élvezhetem a szín előnyét: a gyenge napsugarak sokkal jobban felmelegítik az embert, mintha világos színt viselne. Ha megbízást teljesítek az éj leple alatt, akkor mindig a legrejtőbb színt, a világosabb szürkefoltos sötétszürkét viselem. Az ilyenre festett anyagokból készült ruhák sokkal könnyebben rejtenek el az árnyékban, mint az egyszerű fekete, így az megmarad nappalra. Szívva magamba a fényt, miközben a Protektorra várok, akaratlanul, már megint Leonardo jut eszembe. Sóhajtok egyet, és barna szemeimet az égre emelem. Pontosan olyan halványkék, mint amilyen az Ő szeme volt… Átkozom a környezetet, de legfőbb magamat, amiért már megint máshová koncentrálok. Tényleg nem tesz nekem jót a közel hazai levegő… Vagy inkább a levél, amit a halott férjem írt. Összpontosíts! – szólok magamra. Ha most nem figyelek eléggé, akkor nagyon könnyen elszólhatom magamat a valódi foglalkozásomról. Annak pedig újabb költözés, és akár menekülés is lenne a vége, ami nem hiányzik most nekem. Bár… Komolyan eljátszottam a repülőn ülve a gondolattal, hogy soha többé nem vállalok megbízásokat. Több, mint fél évszázad állt rendelkezésemre, és mivel a szakmában az egyik legjobb voltam, s reményeim szerint azért még mindig vagyok, megtehettem azt, hogy sok pénzt kérek a munkámért. Valójában, ha már nem vállalnék munkát életem hátralévő részében, akkor - egy kis okoskodással ugyan – is vígan élhetnék és hódolhatnék őrzői kötelességeimnek éjjel-nappal. Hiába, annyira egyszerű és szép ez a kép, hogy biztosan nem ez fog történni velem. Nincsen nekem akkora szerencsém. Mondjuk, ha nem találok megbízókat itt, akkor tényleg lehet, hogy ez fog történni. Vagy keresek egy rendes állást. Részegítően normális kép tárul a szemeim elé, de mielőtt belegondolhatnék abba, hogy tényleg mit kellene tennem, nyílik a hátam mögött lévő ajtó, és egy férfi lép ki rajta, nagy valószínűséggel a Protektorom. Az új Protektorom, aki annak ellenére északon él, nem Leonardo. Titkon talán reménykedtem abban, hogy a férjem lép ki az ajtón, így csalódok egy kicsit… Ekkora hülyeséget! Észrevehetetlenül megrázom a fejemet, és köszönök neki – Jó napot! – Ugyan elszoktam a jó modortól, a velem normálisan viselkedő emberekkel, főleg az Őrzőkkel nem tehetem meg, hogy ne legyek udvarias. Egyrészről árulkodó lenne, másrészről pedig még ha annak is tűnök, nem vagyok szörnyeteg. Köszönése után kezet fogok vele, és bemutatkozom – Viridiana Anne O’Medley – mondom, és végig a szemébe nézek. Kézfogásom nem az átlag nőé: az enyém erős, és minden felett határozott. Annak ellenére, hogy most fogalmam sincsen, hogy pontosan mit is akarok, a színészi tehetségem egyelőre még a helyén van – ezen áll, vagy bukik mindenem.
Csak a szokásos köröket futottam ma is. Hajnalban edzés a harcosokkal - kivételesen minden simán ment és senki nem sérült le komolyabban - aztán kocsiba be és irány a hegyen levő vadállomás, ahol a sérült állatok vártak ellátmányra. Visszatérve egy kis papírmunka éééés... igen, most épp a hátsó udvaron leledzek, szalmabálákat rakodok egy átlagemberhez képest igencsak könnyedén a kocsi platójára, mert az erdőben leledző vadetetőkhöz még ki kell sötétedés előtt látogatnom. Persze, nem én lennék, ha ne keresnének legalább fél óránként. Most épp az irodán várja két ember a megerősítést, hogy nem érdemes elindítani a mára tervezett túrát, mert az útvonal járhatatlan, aztán kifelé jövet Cathleen az információs-pult mögül utánam szól, hogy várnak odakint is. Mozgalmas napjaim vannak, de nekem tényleg ez a megszokott. Arra, hogy odakint várnak, csak aprót biccentek. Sejtem, ki lehet az illető, elvégre megbeszéltük előre telefonon a "randevút", ugyanakkor még egy év távlatában sem épp szívem csücske a diplomata-szerep. Oké-oké, jogásznak készültem anno, ez igaz, de a néhai mentorom gyorsan eldöntötte, hogy mindez nem én vagyok és harcosnak nevelt már az első naptól fogva az Elhívást követően... Nem az én világom a tiszteletkörök futása és mégis, annak kell, hogy legyen rangomnál fogva, így hát némileg semleges képet mutatva magamról lépek ki a hátsó udvarra. - Jó napot! - Viszonzom a nő köszönését, a hirtelen jövő erős természetes fénytől kissé hunyorogva elsőre, de amikor már közelebb lépdelek hozzá, megszokják szemeim a kinti fényviszonyokat. Kézfogásom határozott, de nem erőfitogtató. Sem helye, sem illeme nincs annak most itt. Aprót biccentek mellé egyébként a bemutatkozásra - őt vártam. - William Douglas. Ha nem bánja, tegeződhetnénk. - Ajánlom fel kapásból. Megelőlegezett bizalom? Talán valóban az, sosem lehet biztos benne az ember, nem igaz? Én minden esetre tényleg igyekszem pozitívan állni a legtöbbekhez... de második esélyt csak nagyon kevesek kapnak, ha eljátsszák a beléjük vetett hitemet, az is biztos. - Milyen útja volt? Minden rendben ment a beköltözés kapcsán? - Hirtelen azt se tudom, van-e már szállása, vagy nekünk kellene azt is intézni. Nem probléma, megoldjuk, csak valahogy ilyen apróságok elmaradtak a nő más érdemei mellett, amit az előző protektorátusa átküldött az aktáiban.
Hunyorog, amikor kilép, de így is jól néz ki. Van valami a férfiban… Általában óriásit szoktam tévedni azzal kapcsolatban, hogy ki honnan való, de őt ausztrálnak tippelném. A hongkongi Protekturátusban volt egy ausztrál férfi, akire valamiért nagyon emlékeztet. Kézfogás közben mélyen a szemeibe nézek, ahogyan azt illik. Kézszorítása nem felsőbb rangú, így egy pillanatig megbánom a sajátomat. Végül mégsem teszem, hiszen ez vagyok én – részben legalábbis. Megállapítom magamban, hogy fele olyan jóképű sincsen, mint Leonardo volt, de rendelkezik azzal az adottsággal, amellyel csak nagyon kevés férfi bír: sármos. A megjelenése, a mozdulatai, a hangja… Összegészében egy olyan férfit adnak ki, aki után szinte bármelyik nő vakon fut, hacsak van rá lehetősége. Akaratlanul is Leonardóval vetem össze minden tekintetben, és bármennyire is szerettem a férjem, és szeretem is, el kell ismerjem, hogy William Douglas jobban csinálja a protektorkodást, legalábbis a kapcsolatépítés részét biztosan. A férjem sokkal hűvösebben viselkedett, bár az tény, hogy sok dologra nyomós oka volt. - Örömmel – szólalok meg megkönnyebbülve. Mintha eljött volna egy angyalka, csakhogy a Protektor fülébe súgja: „Tegeződj vele!” Sokkal könnyebb így beszélni, illetve nekem igazat mondani úgy, hogy a valódi munkámról ne szóljak egy szót se. Valódi munka… Unom már, hogy megint itt járok, de tényleg komolyan megfordul a fejemben már vagy ezredjére, hogy felhagyok a gyilkolászással. Hülye hideg! – dohogok magamban. Biztosan ez teszi. A gond csak annyi, hogy tisztában vagyok vele: nem a hideg az oka. Kedves – adom hozzá a magamban vezetett listához William újabb tulajdonságát. Közvetlen, és kedves, jelenleg ezek a „k” betűs szavak illenek rá a tapasztalataim alapján. - Igen, rendben volt – mondom, nem gondolva arra, hogy valójában mennyire feldúlt utazásom volt. Nem beszélve a lerobbanásról. Egy keserű mosoly azért megjelenik az arcomon a „rendben” szó kiejtésekor. - Még nem találtam magamnak állandó szállást – felelem kérdésére. – Van esetleg valami konkrét tipped? – kérdezem tőle. Mint ahogyan azt Xavier Wilburntől megtudtam az egyetemen, William Douglas segítőkész ember hírében áll. Meg akarom nagyon kérdezni, hogy milyen feladatokat szán nekem, de inkább nem teszem. A rangot mindig is tiszteltem, és ő felettem áll, így lehetne a világ legutálatosabb embere, valamilyen szintű tisztelet mégis lenne bennem iránta. Természetesen a férfi iránt nem csak konkrétan rangja miatt van bennem jócskán – már most az elején is. Várakozón nézek rá: tudom, hogy Protektorként nincsen szinte semennyi szabadideje sem, hiszen éveket éltem Leonardo mellett. Én most csak az engedelmes harcos vagyok, aki várja az utasítását: a kérdések esetén azok megválaszolása a „parancs”. Bármennyire is barátságos William, ez itt a katonaság, csak kicsiben – legalábbis szerintem.
Sok mindenre lehet következtetni már egyetlen kézfogásból is. Viridianaéból például lejön, hogy ez a nő nemcsak határozott, de kifejezetten szereti maga irányítani a dolgok menetét, ami nem elhanyagolandó tulajdonság egy harcos esetében. Főleg, ha nem csak szereti, de képes is minderre. Az, hogy esetleg "rám licitálna" a szorítással, nem kelt kétkedő gondolatokat bennem - nevezzenek következetlennek, de jár a megelőlegezett bizalom részemről mindenkinek, aki a világ ezen pontján teljesít őrzői szolgálatot. Az megint más kérdés, hogy innét nagyobbat is lehet zuhanni nekik, mintha kétkedéssel fogadnék minden egyes érkezőt. A kézfogást követően kérdést teszek fel, a válaszra biccentek aprót, bár inkább udvariasnak érzem a szavakat, mintsem őszintének. Akárhogy is, itt van és ez a lényeg, nem? - Ha bírod a négy falat, a kis teret és a közös konyhát, akkor a bázisunkon is tudunk szállást biztosítani, de ha nem, akkor is biztos akad kiadó lakás vagy ház, ami megfelelhet. - Zsebembe nyúlok, telefonomban Grandmore számát keresem ki. - Adok is egy számot, fel tudod valahova írni? Ingatlanos, a környéken az egyik legjobb, akit ismerek és elhiheted, láttam már párat tizenkét év alatt. - Húzódik félsódéros mosoly képemre, ahogy a nőre tekintek. Ha felírja a számot, még mellé is lépek, orromba szalad a közelségtől parfümének jellegzetes illata. - Miért pont Fairbanks egyébként? Mi célod erre? - Érdeklődöm, noha ez utóbbi kérdésnél nem gondolok bele, hogy esetleg félreérthető, nem túl pontos, hiszen én arra gondolnék, mik a tervei az itteni "szolgálattal"...
Anya megígérte nekem, hogy eljövünk a Nemzeti Parkba és hát az én anyukám nem olyan, aki ne tartaná be a szavát. Szóval már kora reggel a lakásban ugráltam, kirámolva a szekrényemet fárasztva a szülőket a kérdéseimmel, hogy mégis mit vegyek fel? Mert hogyha hideg lesz, akkor melegen kell öltözni, de hogyha vannak ott emberek is, akkor normálisan kell kinézni, de a legjobb ruhámat nem akarom, hogy szétsarazzák, vagy összetépjék az állatok, akiket ugye meg kell simózni, mert az úgy cuki és természetes. Végül még a színeket sem tudtam eldönteni, szóval mindenféléből vettem magamra, amit csak otthon leltem. A cicanadrág jó, mert bélelt és amúgy meg van zsebe hátul, szóval hamis farmer, s mivel elég messze van a vörös hajamtól a rózsaszín szárrésze, így nem is ízléstelen az összevegyítése a kettőnek. Hozzá a barna mamuszcsizma azért kellett, mert hideg van, aztán a lila kabát szintén, a fehér pulcsi meg hogy apa se meg anya se sértődjön meg és legyen rajtam mindkettejük által vételezett ruha. A macis hátizsák elmaradhatatlan tartozéka egy üveg víz anyunak és egy nekem - nem engedem, hogy ő cipelje, egy litert simán elbírok - és egy csomó csoki, mert mi anélkül nem megyünk sehová. Talpig fülvédőben-sálban-kabátban topogok az ajtó előtt, míg anya el nem készül. S közben be nem áll a szám. - És akkor hogy is mondtad? Lesznek ott macik, meg farkasok, meg valami cickányok is? Amúgy mivel megyünk? Busszal vagy taxival vagy gyalog? Egyébként ha nagy leszek, akkor megtaníthat apa vezetni? Az nagyon menő, ha valakit az apukája tanít, bár van egy osztálytársnőm, náluk a családban az a divat, hogy az anyukája tanított meg mindenkit, még a bátyját is. Bár ők katonák voltak, csak amióta az apukája meghalt kint Afganisztánban, azóta nem élhetnek a bázison. Mert anya nem katona.. Amennyi mesélni valóm van, biztos kitart egész a Denaliig.
Nagyon durván vissza kellett fognom magam, hogy ne süssön le az arcomról a véleményem, amikor megláttam azt a rettenet nadrágot. Ó te jó szagú tevekaki. Inkább azt sem kérdeztem meg, honnan van, remélem inkább kukázta, és nem Jackson vette neki. Talán valahol aszfaltoznak, véletlenül beleejtem a gyereket, és probléma megoldva. - Szerintem nem elég meleg ez a nadrág. Jelentettem ki, remélve, sikerrel járok, de csalódnom kellett, viszont addig nem mentünk sehová, amíg legalább egy harisnyát nem vett alá. Jackson örvendeni fog a ténynek, hogy ilyen téren apja lánya, mert nekem a gondolattól is befagyott a valagam, hogy úgy menjek utcára, ahogy ő akart. - Igen, igen, és nem, cickányok nem lesznek. Rénszarvas, mókus, mormota… Ilyesmi. Busszal leginkább, mert még nem szereztem meg a jogsit, bár már folyamatban. Eszemben sincs állandóan gyalog túrázni a gyerekkel, főleg azért, mert iszonyatosan lassan érünk így oda bárhová, azt meg én nem igazán engedhetem meg magamnak. - Megtaníthat, ha szeretne, persze. Ezt vajon miért tőlem kérdezi? Nem sok beleszólásom lenne abba, hogyha Jackson meg akarná tanítani valamire, de igazából az autóvezetés nem is zavarna. Inkább az, mint a motor, remélem, azt sosem fogja kitalálni, bár nagyon menő, és is meg akarom tanulni, de Maya mégiscsak a kislányom. - Ez szomorú. Nem igazán szeretnék halott szülőkről beszélni, szóval rohanunk a buszhoz, aztán hallgatom a sok csacsogását, s mikor leszállunk a Nemzeti Park környékén, már meg is csörgetem Williamat, hogy megjöttünk, és jöhet a külön bejáratú bemutató a kishercegnőnek. - Mindjárt jön az ismerősöm, addig vegyük meg a jegyeket, gyere! Mutatok a pénztár felé, kiálljuk a sorunkat, és ha bejutottunk, akkor körbelesek, hogy ideért-e már a Protektorom, avagy sem, utóbbi esetben nyugisan várakozunk, legalábbis én, Mayára azért nem fogadnék.
Megvan az itteni korai - vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy elhúzódó - télnek is a maga előnye. Kevesebb munka van a vadak körül látszólag, de azt nehezebb elvégezni, mert az utak egyik napról a másikra válnak teljes mértékben járhatatlanná. Ma sincs ez másként, elégedetlenkedő, hangosabb sóhajjal rázom le kabátomról a finom porhavat, ahogy a személyzeti ajtón belépek a hátsó udvarról az épületbe. Narancssárga, a nemzeti park logójával ellátott kabátom cipzárját lehúzva szabadítom ki belső zsebéből a mobiltelefonomat, mikor az jelez. Nem veszem fel, felesleges lenne, mikor alig két helyiséggel odébb vagyok a várótértől. Apró, megadó sóhajjal veszem tudomásul, hogy az "elszívok még egy szálat, mielőtt megérkeznek" gondolata nem kivitelezhető, holott az előzőnek már a szagát is kivitte a kocsiból és ruházatomból a menetszél visszafelé. Rövidre nyírt tincseimen simítok végig, majd belököm az ajtót magam előtt, hogy az időjárás ellenére is kitartó sor mellett halál lazán sétálva az információs pult felé, épp csak jelzés értékűen, finoman fogjak rá Naomi vállára, ezzel hívva fel magamra a figyelmét. - Sziasztok! Egy perc türelmet még kérnék. - Jegyzem meg felé csendesen egy bocsánatkérő pillantás keretében, majd továbbhaladok a pulthoz, ugyanis a lányokkal le kell egyeztetnem, melyik túrát esélytelen, hogy elindítsák ma, mik azok, amik félig járhatóak csupán vagy van esély rá, hogy később járhatóvá válnak - ez utóbbiak csekélyebb számmal szerepelnek a listán ma sajnálatos módon, de szerencsére van rutinjuk az értetlenkedő és/vagy dühös vendégek leszerelésében, ez már nem az én reszortom, szóval kisvártatva tényleg a reám váró hölgyek felé veszem az irányt, hogy rendesen is bemutatkozhassunk egymásnak... Vagy valami ilyesmi, részemről nem veszem túlzóan hivatalinak a dolgot, a felajánlás a vadlesre sem hátsó szándékkal jött, inkább afféle... segítő szándékból, ha már Maya úgy döntött, meg szeretné ismerni a szüleit, meg talán ezt a kis várost is. Remélem, Naomi sem fog feszengeni vagy ilyesmi, nem célom kényelmetlen helyzetbe hozni. - Nos, a rossz hír az, hogy járhatatlan az út gyalog fel a menhelyig. A jó, hogy nem kell gyalogolnotok így, mert felmehetünk a terepjáróval! - Szélesedik képemre mosoly, ahogy pedig pillantásomat Naomiról a mellette ácsorgóra vezetem tovább. Ahhoz már hozzászoktam, hogy nem sokan magasodnak fölében, de ily mélynövésű kisemberhez ritkán van szerencsém, ami azt illeti. Taktikusan leguggolok lassan vele szemközt, neki se lenne jó, ha a felfelé tekintgetéstől nyakát törné. - Te biztosan Maya vagy! Én pedig Will, igazán örvendek kisasszony!
- De, elég meleg. És különben is van alatta másik kettő, ami nem állatnadrág, hanem rendes. Ez meg bajszos. Írom körül elég lelkesen a cicanadrág fogalmát, direkt használva ilyen kifejezéseket. Nem, mintha feltételezném, hogy anya nem tudja mi az a cicanadrág, de néha jólesik így fogalmazni, mert gyerek vagyok, s ettől valamiért igen komfortosan érzem magam. Hisz a felnőttek is beszélnek össze-vissza, ne mondja nekem senki, hogy nem. - És az nehéz? Kérdezek vissza a jogsira. - Apa mikor szerezte és nekem mikor lehet? Pillogok igencsak lelkesen anyára. Szeretnék mindent tudni, amit ők, s hajhászom az időt, amit velük tölthetnék. Egyszerűen olyan keveset tudok róluk, hogy az félelmetes, s nem jó ez így. Nagyon kínos, amikor a suliban olyanokat kérdeznek, hogy az én szüleim mit szerettek gyerekként csinálni - hogy egy példát mondjak - és nekem meg halványlila segédfogalmam sincs róla. Csúfolnak is miatta eleget, de ezt nem akarom anyuéknak megmondani, mert nem szeretném, ha rosszul éreznék magukat miatta ám. - Szerintem nem szomorú, hanem jó. Mármint nem az, hogy meghalt, hanem hogy ilyen menő családi történeteik vannak. Ha valaki meghal, akkor arról sosem szabad beszélni? Ragozom a témát, mert ez valami olyan furcsa tabu, amit sosem értettem. Már Honeycutt nagyinál sem volt világos a történet, ami azt illeti. - Juj, jegyek! Fizethetek én? Nagyon jól tudok számolni. Csiripelek, mert egyrészt sose bírtam befogni a szám, másrészt fizetni olyan felnőttes dolog, amit nagyon menőnek tartok, ha megtehetek. Olyannyira elvonja ez a figyelmemet, hogy még csak türelmetlenkedni sem kezdek, hogy vajon mikor jön már anyu ismerőse. Így ha a bácsi órákat késne, talán az se tűnne fel. Na jó, de, mert én vagyok a legkisebb, szemfüles ugrifüles. - Csókolom! Köszönök a bácsinak, majd némileg szájat huzigálok, amikor ilyen lelkes üdvözlésemre ellép mellőlem, s inkább a nénikkel cseverész a pénztárnál, vagy pultnál. Ám amint leguggol elém, már ki is vagyok engesztelve. Kisasszonynak nevezett, s ebből még a kis sem sértő. Van valami hercegnős hangzása. Tök cuki a bácsi, amúgy. - Igen, én vagyok Maya. A bácsi pedig anyu barátja, ugye? Régóta ismerik egymást? Sokszor mutogatja meg anyunak az erdőt kettesben? Áradnak belőlem a kérdések. Mellettem nem esélyes, hogy unatkoznak majd. Én legalábbis - egoistán - így gondolom. De hát ez alap. Ha én sem unatkozom mellettük, akkor a minimum, hogy eztg viszonozzam, nem igaz? - Anya! Sok bácsival jársz fel ide?
Csak sóhajtok a van alatta két rendes nadrág is, és azért lesandítok, hogy az mégis hol a túróba helyezkedik el a cicanadrág alatt. Szépen nézhet ki itt-ott, az egyszer biztos, de eszemben sincs ezzel a kelleténél többet foglalkozni. Nem fázik, ez a lényeg. - Nem tudom, nekem nincs jogsim, kérdezd meg apát. Őszintén, azt sem tudom, hogy autóra mikor szerezte, motorra volt már 18 éves korában is. Erről sosem beszéltünk, nemes egyszerűséggel nem érdekelt a téma, viszont a jövőben le akarom tenni a jogsit, mert egyre égetőbb szükségét érzem így Maya mellett, lényegesen gyorsabb lenne minden, ha én is tudnék vezetni. - Szóval, valamikor utána. Egyébként, szerintem a motor menőbb. Kacsintok rá, ami meg engem illet, ha kérdez bármit a múltamról, a gyerekkoromról, mindig válaszolok rá, de nekünk több időt van módunk együtt tölteni, mint Jackson esetében. Majd most decemberben kicsit jobb lesz, bár őt meg eddig ismerte jobban. Viszont az biztos, hogy bőven van mit bepótolnunk. - De szabad, csak rosszat nem szabad róluk mondani. Mindenki nevében nem beszélhetek, de összességében szerintem a halál lehangoló téma, én sem szeretek az anyukámról beszélni. Igaz, a halála előtt sem szerettem, mert csak idegbeteg lettem tőle, az meg mégis kinek hiányzik? - Persze. Ha rosszul is számolná ki, bízom benne, hogy a pénztáros hölgy majd kellően diszkréten orvosolja a hibát, de ha jó benne, akkor nyilván fölöslegesen aggódom emiatt. Meg is kapja a pénztárcámat, mert nem látom okát, miért ne gyakorolhatná ilyen formán is a számolást. Nagyjából ekkor érzem meg William kezét is a vállamon, és oda is pillantok rögvest, majd egy röpke mosollyal nyugtázom a hallottakat. - Szia! Addig fizethetünk is, bár nem túrára, csak szimpla látogatói jegyeket veszünk, elvégre, William fog minket navigálni, nem is tudom, hogy miféle megoldás valósítható meg, de az biztos, hogy nem csatlakozunk egyetlen nagyobb csoportosuláshoz sem. Addigra végzünk is, mire visszajön. - Nem biztos, hogy bánom, hogy nem kell gyalogolni. Hóban, fagyban… nyílt titok, hogy annyira nem bírom a dolgot. Aztán hagyom, hogy megismerkedjenek, bemutatnom nem kell egymásnak őket a jelek szerint, tökéletesen megy magától is. Maya utolsó kérdésére elkerekednek a szemeim, és ha lenne valami a számban, biztosan kiköpném. - Nem ismerjük olyan régóta egymást, úgy nagyjából másfél éve, és nem szokta mutogatni nekem kettesben az erdőt.. Nem mintha nekem szóltak volna a kérdések, de meglehetősen nevetséges ez az erdőt kettesben téma, viszont azt sem hinném, hogy pikáns tartalom lenne Maya kérdése mögött, vagy legalábbis remélem, hogy nincs. Épp elég, hogyha csak én tartom ennyire kínosnak. - Miiii? Dehogy… Oké, erre már igencsak szép vörös színben pompázik az orcám, ez úgy hangzott, mintha a gyerekem minden nap mással látna, pedig ez azért esélytelen.
Azért van valami megnyugtató abban, hogy nem festek gyerekriogatóan ennyi év után sem, noha a kislány kérdésáradatára hirtelen se köpni, se nyelni nem tudok. Ha Naomi nem igyekezne helyettem választ adni rájuk, feleennyire sem lennék összeszedett, mint mikor szóhoz jutok a fiatal tanonc szavai közepette. - Minden úgy van, ahogy mondja! De különben meg miből gondoltad, hogy miatta vagyunk itt? - Ráncolom kissé homlokomat. - Anyukád mesélte, milyen hosszú utat tettetek meg idáig és úgy gondoltam, talán jól esne, ha látnál valami igazán különlegeset, nem csak a szürke eget meg a város épületeit itt Fairbanksben. Mit szólsz hozzá? - Firtatom, majd Naomi pipacs-pirosságán és kifakadásán felnevetve egyenesedem fel fejemet csóválva. Intek is a kettősnek, kövessenek az épület előtt parkoló platós, elöl háromszemélyes teherautóig, melyen a nemzeti park logója és neve, valamint elérhetőségei díszelegtek. Kinyitottam az ajtaját nekik az anyósülés felől, nekem mindegy ki ül középen, az én helyem biztos a volán mögött, ekképpen pedig, ha rajtra kész a két hölgyemény, bizony bele is taposok a gázba. Ahogy magunk mögött hagyjuk az ember alkotta építményeket, lesz az erdő egyre csak sűrűbb és unalmasabb. Vagy mégsem? Itt egy kisebb szarvascsalád riad meg a motorzajra, amott sűrű folyású hegyi patak jeges görgetegeket hord magával. Közeledve a "menhelyhez" pedig betársulnak mellénk kifutójukban a szelídebb farkasok is, míg a kerítés tart a számukra elkerített erdőszakaszon. - Na és... van kedvenc állatod? - Firtatom, terelve a témát kicsit, s ha közben kotyogott volna Maya, meg kérdezősködött volna, persze, nem hagyom válasz nélkül, miként Naomitól is igyekeztem kipuhatolni, mi is a jelenlegi tényállás. Eszemben sincs atyáskodni felette vagy úgy bárki felett, egyszerűen szeretem tudni, ki és hányan áll. Mondjuk a gyerekkel, a gyerek apjával, meg egy bizonyos farkaskölyökkel... Harcos vezetői poszttal járó betegség.
// Bocsánat, hogy ilyen kis nyomi átvezető-féle lett. ^^" //
- Nem értem. Nincs halál az élet nélkül, az élet meg jó, nem? Jegyzem meg, de azért abbahagyom a beszédet erről, mert nem akarok a nagyin témázni, ha az anyunak rosszul esik. Mondjuk most se én hoztam szóba, szóval ha innen nézzük, akkor egyáltalán nem kéne hibásnak érezzem magam. Lelkesen kapom markomba a tárcát, s számolom ki az összeget - nem vagyok baba, nem rontom el, szeretem a matekot, csak a törtek és a geometria ne kergessen vasvellával se - majd fordulok is a bácsi felé, aki időközben megérkezik. - Kár. Pedig biztos tök izgi lehet. És ketten kevesebb zajt csapnátok, mint sokan szóval biztos többet látnátok az állatokból, nem? Világítom meg a teljesen ártatlan valóját annak, amit mondtam az erdőről és arról, hogy anya meg a bácsi kettesben járhatnák meg azt. Naomi vörösödésére felszalad a szemöldököm, nem nagyon tudva mit kezdeni a helyzettel. - Rosszat mondtam? Kérdezem, bár inkább a bácsitól, lévén rá nézek, s nem anyura. Persze a kérdést akárki megválaszolhatja, nem vagyok válogatós. - Nem tudom, csak úgy eszembe jutott. Miért, nem miatta? Veszem elő a gyerekek kedvenc kérdését, a miértet. Kedvtelve és érdeklődéssel hallgatom Willbácsit, majd lelkes bólogatással fejezem ki beleegyezésemet. - Engem minden nagyon érdekel, ami nem szürke és különleges, bár ha van valami különlegesen szürke, akkor az is. Pattanok be - természetesen - középre, így keveredve a kocsiban anya és a bácsi közé. Néha elhagyja ajkaimat egy "hű", vagy "wow", kifelé szemlélve a tájat és az állatfelhozatalt. - Van hát! A sivatagi róka. Apa szerint nem élne meg ezen a vidéken, de én nem hiszek neki. Elvégre én sem vagyok fázós, biztos van olyan róka, aki szintén nem az. Meg hát lehetne tenni rá cuki ruhát, mint a kicsi kutyákra. A dédi biztosan kötne neki valamit, nem igaz, anya?
- Az élet valóban az. – többnyire. - De tudod, van, hogy valaki egyszerűen túl korán megy el, például annak a családnak sem lehetett könnyű az apuka nélkül, akikről meséltél. Atya ég, de nem megy ez nekem. Anyáról persze több szót nem ejtek, nem is akarok, a halálos ágyamon sem leszek képes megbocsájtani neki, amit tett, magamnak sem, hogy hagytam, de az más kérdés. Közben megleljük Williamet is, Maya pedig valami olyan üzemmódba vált, amit szénné égetésnek is nevezhetnénk. Több mint kínos, hogy a Protektorom kinevet, elvégre, civilben még nem igazán volt hozzá szerencsém, és nem is gondoltam, hogy elő fog fordulni valaha, de így alakult. Nem mintha bánnám, de jelen helyzetben rettentően kényelmetlenül érzem magam, noha annak azért örülök, hogy Will könnyedén veszi. Inkább hamarjában fogom is magam, hogy az autó felé navigáljam a kis cserfest, biztos, ami biztos alapon, mert hát na, valljuk be, még képes és elkóvályog, amilyen meglepetéseket bír okozni. - Nem, nem mondtál semmi rosszat. Igazad van, ketten kevesebb zajt csapnánk, mint csoportosan. Rossz az, aki rosszra gondol, ugyebár, noha mentségemre legyen mondva, a kettesben szót szerintem a világon senki nem használja ilyen kontextusban. Oké, a gyerekek lehet. Különleges, és szürke. Megmosolyogtat a kisasszony ismét, mint az esetek nagy részében a maga különleges bájával, és olykor megkapó egyszerűségével. Nem mintha mindig az lenne, ó dehogy, vannak dolgai, amik kifejezetten bonyolultak, és még sok mindenre nem találtam megoldást a mi kis közös életünkkel kapcsolatban, de ami késik, nem múlik. Nem is vártam mást tőle, minthogy középen akar majd ülni, én is oda tereltem volna, legalább minden oldalról biztonságban van. Nem mintha autóból kiugráló kaszkadőrtanonc lenne, de őszintén, kinézek belőle valami hasonló agyamentséget. - Pedig szerintem is igaza van apának. Nem mondhatni, hogy Jacksonnal tökéletes egyetértésben lennénk, de az tény, hogy ebben legalább sosem vallottunk homlokegyenest más nézeteket. Meghülyültem volna, hogyha karácsonyra sivatagi rókát akar szerezni a gyereknek… - Egyébként, vannak sarki rókák is, azok is nagyon szépek szerintem, és nem is fagynának meg errefelé. Meg ruhát sem kellene kötni rájuk. Mindenesetre, biztos megmondja neked Will is, hogy a sivatagi róka nem érezné jól magát itt. Vagy esetleg tévedünk Jacksonnal? Van az a helyzet, amikor egy harmadik fél véleményét inkább elfogadja az ember, ő legalább biztos nem azért mondja, hogy kimosakodjon egy lehetséges sivatagi róka beszerzés elől. (Nem, akkor sem kap sivatagi rókát, ha vígan elélne itt.)
Nem kifejezetten Naomin nevetek, sokkal inkább a helyzeten, s igyekeznék vele, mert negyedannyira sem vagyok emberevő, mint amilyennek első, sőt, sokszor második blikkre is tűnhetek. Minden esetre próbálom lazán kezelni az egészet, ahogy azt civilben is tenném, még ha teljesen egyikőnk sem vetkőzheti le az őrzői mivoltunkból fakadó szerepköröket. Azért a kölyök okfejtése tízpontos, ezt lássuk be, egy pillanatra bizonytalanná is válik tekintetem, ahogy a pirospozsgás színben játszó anyuka felé sandítok, hátha ő érdemben le tudja reagálni a kislány válaszát, kérdése ugyanis ékes bizonyítéka annak, hogy képtelenség elbújni előle. Lebuktunk, hogy valami nem teljesen kerek a történetben, Naomi mégis olyan rutinnal feleli meg az aggódó kérdését Mayának, hogy arra csakis születni lehet. Mosoly szélesedik képemen, ahogy kiegészítem a választ, s cserébe a kislány miértjét sem hagyom lógva: - De nem ám! Na jó, kicsit talán miatta is, mert ő volt az, akitől annyit hallottam rólad, de lefogadom, ő sokkal jobban élvezné, ha most inkább valami meleg kávézóban ücsörögnénk... - Kacsintottam cinkosan a kislányra, mielőtt kinyitottam volna nekik a kocsi ajtaját. A világért sem akarom megbántani vagy cikizni Naomit, noha a hideggel való 'románca' számomra is ismeretes volt és hát... van, amit nem lehet kihagyni. - Különlegesen szürke... No, majd meglátjuk, mit tehetek az ügy érdekében! - Nevetve indítottam a verdát, miután mindenki meglelte a helyét, s út közben igyekeztem azért a magam hallgatagsága ellenére is szóval tartani valamennyire a két nőszemélyt. Derűsen hallgatom a sivatagi rókáról folytatott eszmefuttatást, eszem ágában sincs állást foglalni, de úgy fest, nem kerülhetem el ezt. Naomi kérdő pillantására fejemet ingatom kissé. - Nem mondom, hogy semmi esélye nem lenne errefelé, de kétségtelen, hogy nem érezné jól magát itt a hidegben, hiszen nem ez a természetes közege. A közönséges vörös rókából viszont annyi van, nem győzik az erdőszéleken lakó helyiek megerősíteni a kerítéseket miattuk...! - A másik ilyen mocsok besurranó létforma a mosómedve lenne, de abból errefelé már nem jut szerencsére. - De amúgy igen, a sarki rókák kifejezetten errefelé elterjedtek, van is egy elárvult fiatalka a menhelyen fent, ha érdekel titeket. - No nem örökbe adnám szegény párát, de nem gondolok bele, hogy esetleg félreérthető lenne a dolog. De esélyesen csak nekem túl evidens, hogy csupán láthatásra gondolok érdeklődés alatt.
Új építésű, takaros épületegyüttes és körötte-mögötte hosszan az erdőbe nyúló karámok között haladva el a 'VIP', avagy dolgozói parkolónál van utunk végállomása. Még a nap is kisüt kicsit, szikrákat vetve a friss havon jöttünkre. Kissé hunyorogva szállok ki a terepjáróból, s ha Naomi nem előz be, ajtót nyitok a kiszálláshoz is nekik, Mayának még kezemet is nyújtva, hogy könnyeden kipattanhasson a magas kocsiból. Az időjárásra való tekintettel nincs tömeg a turistákból sehol, jószerével lézengnek elvétve a hatalmas térben a munkatársaimmal egyetemben. Ha valaki elhaladna mellettünk, persze, köszönök neki, de most elsősorban kizárólag a kettősért vagyok itt, nem többért. - Őszinte leszek, nem gondoltam át teljesen a dolgot, de nagyon szívesen megmutatok bármit, ami itt helyben elérhető a menhely területén és érdekel titeket, szóval... hölgyválasz, hogy merre indulnátok szívesen! - Tárom szét kissé tenyereimet.
// Lassan kitavaszodik és lebabáznak az állatok a menhelyen, ahogy haladunk, ez úton is elnézést érte. ^ ^ ' //
Kezdőlap
