A kulturális központ szemléletesen mutatja be Alaszka őslakói az Athabasca és Tlingit indiánok, valamint a három eszkimó népcsoport az Aleut, Yup’ik és Inupiat törzsek életét, múltját. [ Látnivalók térképe ]
Megígértem Emmának, hogy ha mindketten túléljük az idei áprilist, és újra szalon- és mozgásképesek leszünk, akkor „elrabolom” a falkától egy időre, tanulmányi kirándulás végett. Túl sok információval nem láttam el az úticélunkat illetően, maximum annyival, hogy mennyi napra, vagy milyen öltözékkel készüljön. Előre jeleztem Solomonnak már csak az illem végett, no meg ha már volt oly nagylelkű korábban, hogy szállást ajánlott, nem voltam rest élni vele, így unokámnak nem is volt más dolga, mint bepattanni az autóba, amikor megálltam a hotel előtt, és indulás! Nem, nem a reptérre... Lehet, hogy némileg csalódottan fogja venni, hogy igazából nem is megyünk annyira messzire, csupán a szomszédba, Anchorage-ba. Ha a jövő úgy hozza, biztosra veszem, hogy lesznek még távolabbi úticéljaink is, mint Alaszka másik nagyvárosa, egyelőre azonban nem akartam túl messzire menni, már csak amiatt se, ha a húgunk visszatérte kapcsán lenne valami fejlemény, ne maradjak le róla. Egyébként is, annak, aki ismeri a helyet, itt is bőven sok a látni- és mesélni való... Pláne, hogy miután kis híján ott hagytam a fogam idén, Alignaknak hála, egészen átértékeltem magamban a dolgokat. - Azért különös fordulat a sorstól, hogy amikor legutóbb itt jártam... úgy fél évezreddel ezelőtt, akkor még a Teremtőd volt állandó útitársam, húszas évei elején járva, egészen friss kölyökként. - idéztem vissza azokat az időket, miközben a nagy tó partján sétáltunk. Igaz, akkoriban még nyoma sem volt a kultúrális központnak, akármilyen élethűen is sikerült megalkotniuk a helyet, azért mégiscsak mesterséges az egész, és nekem, aki éltem itt korábban, egyből szemet szúrnak az apró pontatlanságok, hibák. De honnan is tudhatnák? Hisz akkoriban feljegyzések sem igazán készültek, amit alapul vehettek volna, ahhoz képest pedig, hogy milyen kevés forrás állt rendelkezésre, meg kell hagyni, egészen jó munkát végeztek. - Nagyjából Solomon Teremtőjével lenne most egy idős, ha még élne. Őt is akkoriban mutatták be előttem és a vérvonalunk többi tagja előtt, ő volt az utolsó leszármazottaim egyike, akit még láthattam, mielőtt hajóra szálltam és Európába jöttem. Akkor váltak el az útjaink Diegóval... Toddal is. - tudom, hogy az utóbbi időben inkább ezt az angolos nevet használta ahelyett a spanyol helyett, amit még tőlem kapot kisgyermekként, de tekintve, milyen sokáig volt mellettem, azt szoktam meg – nehezen áll rá a nyeltem, hogy azon a nevén hívjam, ahogy itt a legtöbben ismerték. - Hallottál már arról, milyen régi hagyományokat őriznek itt, a városban a vérvonalunk életben maradt tagjai? Anatole, Solomon, Zachariah...? Mert ha igen, nem untatlak vele feleslegesen. - fordultam felé kíváncsian, mert magam is kellemes meglepettséggel fogadtam, amikor első találkozásom során megtudtam, hogy nem halt ki teljesen az elképzelés... Közben intettem neki, hogy menjünk, nézzük meg közelebbről, meg bentről a kunyhókat is! Az első egy-két napban többnyire úgy is a városban mászkáltunk, kíváncsi voltam, mennyit változott a hely 500 esztendő alatt. Nos... akárcsak Fairbanks, sokat. Nagyon sokat.
Egy kisebb bőrönd elég volt, ami engem illet, a ruha egyébként is fogyó eszköz, szóval hogyha nem lenne elég, majd veszek, pénzem az van. Annál is inkább, hogy magas sarkú csak kettő van nálam pluszban, ami nem biztos, hogy elég lesz, de csak cipőknek felettébb ciki lett volna egy külön bőrönd. Nem is erőltettem hát a dolgot, ha kell, veszek, kész. Castortól és Cassietől elbúcsúztam, utóbbi addig is jó kezekben lesz a mentoroknál, nem féltem, aztán már be is vágódtam Sura mellé a kocsiba. Volt sajátom, de nyilván értelmetlen lenne két kocsival menni, így sokkal praktikusabb. Csalódott nem voltam, de azért szóltam, hogy ne lepődjön meg, ha én tiltólistán vagyok Anchorageban, lévén egy ízben szaglásztunk Duncannal a városban, és nem lett éppenséggel jó vége, mármint olyan értelemben, hogy már közel sem vagyunk szívesen látott vendégek. Régi szép idők, amikor még nem volt omega az a majom. Rendkívül fárasztó már átnézni rajta. - Ez valóban különös fordulat. Akkor még biztos nem volt az az irgalmatlan nagy pöcs… Húsz éves, te jó ég, elképzelni sem tudom. – Todd, mint kölyök. Nem, tényleg nem vagyok képes lelki szemeim előtt megjeleníteni úgy. Gyűlöltem nagyon sokáig, most már csak nem érdekel, bár néha bezavar a képbe szellemeskedései közepette, de akkora kárt nem tud okozni, amekkorát akarna, legalábbis eddig úgy tűnik. - Azt hiszem, nem tett jót neki az önállósodás. – Nyilván mindenkinek kell egy idő után, hogy saját maga bontogathassa a szárnyait, de valljuk be, valakinek sokkal több és szorosabb felügyelet szükségeltetik, mint másoknak. Mindenesetre, ez már veszett fejsze nyele, Todd valamikor a több évszázada alatt nemes egyszerűséggel bekattant, ennek eredménye lettem én is. Igazából, talán a farkasom az egyetlen, aki miatt nem neheztelek rá, őt imádom. - Nem, nem igazán vagyok képben Solomon családfájával úgy eleve, szóval abban sem mélyedtem el, milyen hagyományt ápolgatnak. Úgyhogy, untass csak. – Ha már ő így fogalmazott, nem vagyok rest hasonlóképpen tenni, el is vigyorodom, mert egyébként nem gondolnám, hogy bármivel is untatna, de azért érdekel a dolog. A kunyhók felé irányoztam a lépteimet, egyébként érdeklődve figyeltem a környéket, de azért sejtettem, hogy egykor azért közel sem pontosan ilyen volt, ez viszont aligha rombolja az én élményemet, addig legalábbis biztosan nem, amíg Sura nem akarja összehasonlítani a múltat a jelennel.
- Nem, az valóban nem, de így utólag visszagondolva valószínűbb, hogy csak velem szemben fegyelmezte magát. - próbált volna meg nálam túllőni a célon, törtem volna kezét-lábát, az egyszer biztos! Mondjuk feleselni így is feleselt nem keveset, az is biztos, hogy én is engedékenyebb voltam vele, mint azokkal a leszármazottaimmal, akiket csak felnőttként haraptam be, és nem csecsemő koruktól kezdve neveltem én, de az vesse rám az első követ, aki nem ugyanúgy viselkedett volna a helyemben. - Nos, nézd... ezen segíthetünk. - pillantok rá cinkos mosollyal az arcomon, annyi emlékképem van a szóban forgó egyénről, hogy Emma hetekig mozizhatna rajta, de nem tudom, mennyire vágyik arra, hogy a Teremtőjéről élő képet holmi babakori első totyogós emlékekkel bővítsem. Vagy mondjuk, hogy kamaszként milyen volt... - Így utólag visszanézve én is így látom, igaz, utólag könnyű okosnak lenni. - nem csak ebben, szinte mindenben, akárcsak a mostani Alignakos problémánk kedves testvéreimmel... évelődünk rajta naphosszat, hogy mit tegyünk, vagy mi lenne jó, bezzeg ha egyszer túlleszünk rajta, utólag az is fogadni mernék, ott is csak a fejünket fogjuk fogni, hogy mit problémáztunk ezen annyit? Hisz olyan egyszerű az egész... Kivéve, ha mind meghalunk, bár akkor majd lehetünk okosak a túlvilágon. - Igazából még az egész arra az időkre nyúlik vissza, amikor Alignak még élt, de már jócskán megrészegítette a hatalom íze az elméjét... - kezdek mesélni, ahogy belépünk a sátorba, felidézve az akkori helyeket. Mesélek arról, hogyan vált Fairbanks farkasainak jelenlegi rémálma igazi zsarnokká, hogyan idegenítve el ezzel magától mindenkit, nem csak minket, Tupilek gyermekeit, de a saját leszármazottait is... Hogyan próbáltuk a régi harmóniát újra megteremteni, vagy legalábbis kísérletet tenni rá a család, az összetartás, az egység szellemében. - Akármennyire is utálják az emberek és farkasok a szabályokat, tény, hogy azok nélkül képtelenség fenntartani a rendet. Itt is volt belőlük bőven, talán túl sok, túl szigorú is, de az akkori körülmények közt egyszerűen tökéletesnek tűnt. Annyira vágytunk arra a békés harmóniára, amit Alignak elvett tőlünk... - tovább mesélek az örökítési rendről, a száz évesek Gyermekeiről, a kétszáz esztendőt éltek Próbát Kiálltjairól és a háromszáz évüket betöltők Nemzettjeiről, hogy az öröklődés tökéletesen tovább haladhasson, és a vérvonalunk is szépen gyarapodhasson. - Persze mára már annyira egyértelmű, hogy ezernyi sebből vérzik ez az elképzelés, de mint azt már említettük, utólag könnyű okosnak lenni. Nőként eleve képtelenség lenne teljesíteni, hisz a harmadik utódnál, a saját, beharapott gyermeknél bukik az egész, de mentségünkre legyen szólva, akkoriban sokkal általánosabb volt férfiakat beharapni. Arról nem is beszélve, hogy gyakorlatban mindig több hiba bukik ki, férfiak közül is elég sokuknak gondja akadt a három megfelelő örökössel.- a régi idők, gondolom, Emmának is volt bőve részen diszkriminációból eddigi élete során, nos, képzelheti, több száz év távlatában milyen lehetett akkor a helyzet. - Épp azért is ért kellemes meglepetésként, hogy nem tűnt el teljesen eme régi elgondolás, Solomon és Gyermeke, Zachariah is ezt a hagyományt viszik tovább, még ha nem is tökéletesen eleget téve nekik. - értem a nagy vonalakban felvázolt mese végére így első közben, várva, van-e bármilyen kérdése, megjegyzése az unokámnak a hallottak kapcsán? Azon kívül, hogy gondolom örül, hogy nem kell a falkabéli élet mellett még ezeknek a régi szabályoknak is eleget tennie.
- Ez könnyen lehet. Egyébként, ő tudta, hogy ki vagy pontosan? – Csak azért érdekel, mert akkor még szép, hogy vigyázott vele szemben mit enged meg magának. Igaz, én pont ne magyarázzak a Teremtő-Kölyök viszonyról, lövésem sincs az egészről, kölyökként nem volt mellettem az említett, így fogalmam sincs, milyen az, ha van mellettünk valaki, aki terelget. Igaz, ha a detroiti falka nem engedte, hogy magával vigyen, de sokat nem kardoskodott a dologért. Lehet, mostanra már rég halott lennék, ha megteszi, hisz őt pontosan Castor ölte meg. Egy hangyányi bűntudatot sem érzek egyébként amiatt, hogy ezzel az emlékét tiprom meg. Annyira gyűlölöm, hogyha még élne, én akarnám eltenni láb alól. Castor meg… valljuk be, nála nívósabb hímet aligha találhattam volna Fairbanksben magam mellé. Nem mintha szándékomban állt volna így tenni, de két tökéletesen elcseszett lélekként egyszerűen egymás mellett ragadtunk. - Nem, köszi, épp eleget tudok róla, kifejtette, hogy akadjak le róla, nem fogok mozizni az életén, ha sem éltében, sem holtában nem tartott/tart rám igényt. – Hajtom le a fejem, ujjaim végét piszkálva ülök a fenekemen, és halovány pillanatokra csak, de elmerengek azon, milyen lett volna, ha mellettem van… ha esetleg megváltoztatja egy kölyök. Én. Ha… szerelmes voltam, kislányosan naivan belezúgtam, holott nagyon nem kellett volna, és úgy megütöttem a bokám, hogy cirka százötven évnyi érzelemmentességbe hajszolt a dolog. Cseppet sem örültem, hogy mikor elkezdtem kinyílni, megint előbukkant szellemként. Csak bólintok, a kocsiból kikeveredve már mondhatni a múltban sétálunk, figyelmesen hallgatom, Alignak neve olyasmi, ami egy ideje vörös posztó a számomra, de újabban ez sem tud felhúzni, csinálja, amit akar, bár legalább csinálná jobban, elég pocsék eredményei vannak, ha engem kérdez bárki. Ugyanakkor nem bánom, hogy nem kellett többet temetni, Leah is épp elég volt. Alignak története nem teljesen idegen, de Sura szájából hallani azért egész más. Nem lehetett egyszerű a tökéletességből a megöléséig eljutni, és gondolom én, sok mindennel próbálkoztak, mielőtt idáig fajult volna a dolog. - Nagyon érdekes, egészen sajnálom, hogy nekem esélyem se lett volna megtenni. Egyébként meg, szépek az ilyen hagyományok, én pusztán meg szerettem volna tapasztalni, és fejlődni általa. Ugyanakkor, gyermekeket beharapni mindig kockázatos, és nem kecsegtet biztos sikerrel, sőt. Nem biztos, hogy száz évesen lett volna hozzá szívem. Vagy szívtelenségem, fogalmazzunk így. – Most… nos, idővel biztos, hogy végrehajtó leszek majd, jelen koromat tekintve elértem mindent, amit akartam, azt pedig sosem engedné Castor, hogy testőrként tevékenykedjek, fel sem hoztam hát soha. - Szép dolog, az igaz, de megkérdezhetem, ehhez nekem mi közöm van? Tán Anchorage lenne a cél? Nem hiszem, hogy a tudatában vagy, de az egyik falkatársammal szaglásztunk ott két éve, és nem lett szép vége… azóta sem tudom, csináltak-e bármit az elrabolt lányok dolgát illetően, de mocsokba ért a keze valakinek, mi pedig szintén beletenyereltünk. Szerintem nekem nem kéne odamennem. – Más ötletem azt illetően nincs, miért mondta el ezt nekem. Tökre örülök, hogy vannak olyan leszármazottai, akik kellemes meglepetésekkel bombázzák, de azért némi kellemetlenség a gyomromnak feszül a hatására. Sosem voltam túlzottan önzetlen személyiség, szóval azt hallani, hogy más is elégedettséggel tölti el, olyannyira nem kellemes. - Egyébként, ez minden vérvonalat érintett, vagy csak a miénket?
- Tudott róla. - bólintok a kérdésére - De az igazat megvallva akkoriban még teljesen másképp viszonyultak hozzánk, mint manapság. Pont akkoriban voltunk 300 év körüliek, erőnk teljében lévő, élő vérfarkasok, nem pedig majd’ ezer éves „legendák”. Vagy szellemek a múltból... Mesék... - vagy ki hogy áll a létezésünk tényéhez, meg az egész vérfarkas-teremtésmítoszhoz. Ha pedig tudnám, milyen gondolatok keringenek Emma fejében, megnyugtatnám, hogy nem hiszem, hogy a Teremtőjét annyira meghatotta volna, ki is vagyok. Mellettem nőtt fel, valahogy ez volt a természetes számára, hiába... a hírességel gyerekei sem tekintenek valami hihetetlen csodabogárként a szüleikre. Csak szótlanul bólintok Emma látszólag érdektelen válaszára, ám az utána lévő mozdulatai azt hiszem, kellően árulkodóan arról, hogy milyen hatással is volt rá az, hogy a fiam csak nemtörődöm módon, balesetből beharapta, majd magára hagyta. - Ne emészd magad miatta, nem a te hibád volt. - egyszerűen Diego életébe, mentalitásába nem illett egy kölyök, ő meg nem is csinált problémát miatta. Mondanám, hogy ha ott lettem volna, vagy ha előbb találkozunk, biztos, hogy nem hagytam volna annyiban a dolgot, de csak szavak lennének, azok pedig jóval kevésbé határoznak meg minket, mint tetteink - Inkább légy büszke arra, hogy önerőből milyen messzire, magasra jutottál. - világítok meg egy másik nézőpontot, a jót a rosszban... mert valahol talán ez határoz meg minket legjobban, trollokat, a képességünket; a fájdalmunkból a lehető legnagyobb nyereségre szert téve. Mesélni kezdek, s tán van benne olyan, amit nem először fog hallani, de mégis jobbnak látom elmondani – így kerek a történet, másrészt pedig azt is biztosra veszem, hogy első kézből még nem sűrűn volt lehetősége bepillantást nyerni a történtekbe. Ami meg a fennmaradt történeteket illeti, talán ismeri a mondást, miszerint a történelem a győztesek meséje, nincs ez másképp a mi esetünkben sem. Pedig nem volt minden szép, minden jó akkoriban sem, mint azt ma sokan hiszik. - Annyiból szeretem, hogy legalább nem céltalanul lézeng az ember az életben, hisz már előre ki vannak tűzve az élete nagy mérföldkövei, amiket idővel el kell érnie. Arról nem is beszélve, hogy egy közösség sem működhet a maga szabályai, korlátai nélkül, akármennyire is lázadnak ellene egyesek. - legyen szó akár falkáról, kisebb közösségről, vagy csupán egy családról, párról. Valahogy gondoskodni kell róla, hogy egy behatárolt kereten belül működjenek a dolgok. - Igen, eléggé. Pláne ha hozzávesszük a régmúlt egészségi viszonyait. - teszem hozzá, számos betegség gyógyír nélkül, a hangomból talán azt is leszűrheti, hogy sajnos rengeteg olyan gyermek is akadt, akik nem élték túl a beharapást, vagy túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak a „farkaskórral”. Épp ezért sem szerettem gyermekeket beharapni, és vártam meg, hogy Diego is elérje a tizenéves kort – ami az én időmben már felnőttnek számított. - Emma... - masszírozom meg finoman az orrnyergem, miközben azon gondolkozok, hogyan is lenne a leginkább jó tálalnom neki a dolgokat - Nem tudom, hogy pontosan milyen bajba keveredtél, vagy hogy végződött, de felesleges Anchorage miatt aggódnod. Egyrészt itt vagyok, másrészt pedig vannak... lesznek jóval nagyobb gondok is az életben, amivel majd meg kell birkóznod. - felelem, mert egyrészt kétlem, hogy bármelyik leszármazottam is balhézni merne a közelemben amiatt, hogy pont Emmát hoztam magammal. Pláne, hogy még szóltam is róla. - Amennyire tudom, csak a miénket, igaz, minden alapítónak megvoltak a maga sajátosságai, ha már utódokról volt szó. Az apám például kimondottan kevés embernek adta át az örökségét, míg a húgom, Unalaq sokáig csak indián férfi harcosokat volt hajlandó elfogadni, mint kölyök. - említek egy-két példát, s ha már úgy is a családnál és az alapítóknál tartunk, nem vagyok rest visszakanyarítani a témát oda, ahol épp abbahagytam a kérdés előtt a beszélgetést. - Viszont van valami aktuálisabb, ami minden vérvonalat érint. Tudjuk, mivel vethetünk véget Alignak ámokfutásának, és ehhez a Te segítségedre is szükségem van. - akár azért, mert sikerrel járunk, akár azért, mert pont, hogy ellenkezőleg – elbukunk, de akárcsak Denaali fivérünk felbukkanásakor, a megválaszolatlan kérdések száma még mindig túl sok, és nem igazán jött rá egyikünk sem, hogyan faraghatnánk belőlük.
- Igaz is, akkoriban még talán nem volt olyan nagy csuda ez a kör. Legalábbis, könnyebben emészthető, hogy akadnak olyan idősek, mint most a nyolcszáz akárhány éveitekkel. Mennyi is vagy pontosan? – Talán ezt még nem kérdeztem, de ha mégis, akkor maximum majd sűrű elnézést kérések közepette megköszönöm, hogy válaszolt megint. Nemes egyszerűséggel nem emlékszem, nem is olyan fontos, a nyolcszáz fölött is bőven sok. - Szerintem az elsők között voltam, akik tudtak rólatok, „hála” annak, hogy majdnem kinyírt Annakpok két éve. Gond nélkül elhittem, hogy az, akinek mondja magát, Castor meg kiröhögött. – Nem tartom magam naivnak, mégis… akkora megtiszteltetésként éltem meg, hogy úgy ítélte egy közülük, hogy méltó vagyok a tudásra… atya ég, elmondani sem lennék képes. Következésképpen számomra mindenképpen legendák, meséknek sosem gondoltam őket, de nem is reméltem, hogy még élnek. Mostanra, hogy kiderült, még köztünk járnak, nem is tudom… sosem gondoltam őket problémának, de nehéz a villámhárító szerepét betölteni Castor és közöttük. - Ohh, már nem érdekel, tényleg, csak néha elgondolkodom rajta, milyen lennék most, ha másként alakul, de tudom, hogy ez az az út, amin járni kell, és nem csinálnék vissza semmit. Szerintem feleennyire sem lennék erős, vagy épp élő, ha végül magával visz. – Az nem opció számomra, hogy nem lennék vérfarkas, szerintem olyan lehetőség nem is volt, felhúztam, elvesztette a fejét. Erre azért elvigyorodom. - Tulajdonképpen még büszke is lehetnék, hogy egy háromszáz körüli farkasnak ilyen szinten elgurítottam a gyógyszerét. – Elvégre, abban a korban már bőven ott tartanak a farkasok, hogy uralják magukat. Neki nem sikerült, de ez nem az én szegénységi bizonyítványom. Az, hogy mennyit szenvedtem Detroitban, nem tartozik szorosan a tárgyhoz, legalábbis nem olyan szinten, hogy emlegessem, lévén anélkül viszont halálosan biztos, hogy nem lenne ilyen bika a korom karcsúsága ellenére a regenerációm. Akkor nem venném relatíve semmibe a fájdalmat, sőt, vágyom rá, nem csökkent semmit sem, bár mintha az ájulásos hercehurca óta némileg háttérbe szorult volna az is, arról nem is beszélve, hogy minden Vörös Hold után minimum egy hónapig az ágyat nyomom. - Én igazság szerint sosem lézengtem céltalanul, noha tény, hogy sokan nem igazán aknázzák ki a lehetőségeiket sem az életben, sem egy falka keretei között.- Én bőven odatettem magam, ami az előre lépkedést illeti, és a jelenlegi koromat tekintve nagyon is jó helyen vagyok. Nem kényelmesedem bele a biztonságba és az otthon érzetébe, az nem én lennék. - Ez egészen bíztató. Mármint, nem mintha félnék a gondoktól, meg a kihívásoktól, de ennek az egésznek kezd olyan szaga lenni, hogy te tudatában vagy valaminek, amiben részem lesz, ellenben nekem még gőzöm sincs róla. A jövőbe azért nem láttok, ugye? – Nem lenne éppenséggel fair, szóval bízom benne, hogy nincs így, de akkor is aggasztanak a szavai, mert ott van mögöttük a bizonyosság, hogy valóban lesznek gondjaim. - Értem, nem csoda, mindenkinek megvannak a maga bogarai. – Nekem is, bár a beharapások terén nem volt ilyesmi még nem alakult ki, lévén volt egy szem, és az sem előre, komoly megfontoltság következménye, egyszerűen segíteni akartam Cassien, és nagyon remélem, hogy nem fogom megbánni soha, ugyanakkor még meg sem fordult a fejemben egy kölyök lehetősége, és nem is éreztem rá késznek magam, de azóta már újabb kihívásként tekintek rá, ami által én magam is fejlődhetek. - Az én segítségemre? Nem mondom, hogy nem hatalmas megtiszteltetés, hogy én a segítségedre lehetek bármiben, de azért nagyon meglep a dolog. – Kissé zavartan pislogok rá, nem is igazán hiszem el egyelőre, amit hallottam, ugyanakkor, mivel arról beszélt, hogy gondjaim lesznek, értelemszerűen most kéne jönnie a feketelevesnek. - Gondolom, nem párnacsatázni invitált benneteket Alignak… Mit kell megtennetek, ami véget vetne ennek? – Akár fog válaszolni most, akár nem, attól még muszáj megkérdeznem, van, hogy én sem vagyok képes palástolni az érdeklődésemet.
- Áh! Töredéke annyi vérfarkas élt a világon, mint most. Sőt... Akkoriban Észak-Amerikán kívül szinte sehol máshol nem fordultak elő. - nagyjából akkoriban érkeztek az első telepesek, és világosodtunk meg arról, hogy a nagy vizeken túl is vannak még általálunk ismeretlen földek, népek. - Augusztusban leszek 835. Az egyik legidősebb az öregek közt. - csóválom a fejem mosolyogva, mert igaz, akad, aki korban beelőz pár évvel, de nők között akkor is én vezetem a sort. Igaz, akkora szórás nincs köztünk, hogy más vérfarkasokkal összeviszonyítva annyira szembeötlő legyen a korkülönbség, sőt! Igazából csak a kezdetekben volt, azóta egyre jelentéktelenebb. - Látod? Erről beszéltem, van, aki szeretne hinni bennünk, és van, aki hitetlen. - nos, ami azt illeti, nem lepődök meg a hím reakcióján, pláne ami műsort levágott akkor is, amikor Emmával találkoztam fenn a sziklacsúcs kilátónál. - Alapvetően én is így gondolom, bár az sem mindegy, mennyi ideig marad egy kölyök a teremtője mellett. Hamar elengedik a kezét, hogy önerőből, sokat botladozva, a saját bőrén tanuljon meg mindent, vagy óvják, védik ezektől a bizonyos esésektől, fájdalmaktól, sokkal inkább elhúzva a tanulási időt? - magam jobb szerettem az előzőt, mindenképp hatásosabb, igaz, egy bizonyos idő akkor is kell, amíg az alapokat megtanulja az „újszülött”. Másfelől... ha Diego még Emma mellett is maradt volna, nem tartom valószínűnek, hogy sokáig pátyolgatta volna. - Teljesítménynek nem utolsó, az biztos. - nevetek jókedvűen, mert valahol tényleg vicces, pláne, hogy emberként sikerült egy élete derekán lévő vérfarkasnál elérni. Ennyit arról, hogy milyen önuralomra tesznek szert az évszázadok alatt, ha már ennyitől kiakadt a drága fiam, belegondolni is félek, hány beharapottja mászkálhat még a nagyvilágban, akikről nincs tudomásunk. - Örülj neki, az a jobbik eset. Elég sokan vannak, akik igen, pláne manapság, ahogy tapasztaltam. - már épp mondanám, hogy furcsállom, miért idegenkednek ennyire a mai farkasok a falkabéli élettől, amikor alapvetően társas lények vagyunk, és biztonságosabb, egyszerűbb is, pláne fiatalabb korban, de Emma múltjára való tekintettel azt hiszem, nem pont neki fogok kiselőadást tartani erről – pláne, hogy jelenleg is falkatag. - Így, túl a nyolcszázon, azért elég sok mindennek vagyunk tudatában, aminek mások nem, és tekintve, hogy alapítók vagyunk, sok döntésünk kihatással van a leszármazottainkéra is. De jövőbe azt még nem látunk... sajnos. - vagy nem sajnos, nézőpont kérdése ez is, bár az igazat megvallva engem mindig is érdekelt inkább a múlt, még ha nehézségek árnyalták is, mintsem a tudatlanság – az ellen legalább lehet tenni, lehet készülni, és nem csak várni, bizonytalanul. - Van az szinte mindenkinek, de milyen unalmas lenne, ha mind egyformák, vagy tökéletesek lennénk, nem igaz? - bár szerettem a rendet és törekedtem a lehető legnagyobb tökéletességgel végezni a dolgomat, de vitathatatlan, hogy élőlények esetén pont ezek a tökéletlenségek tudtak a leginkább érdekesek lenni. - Igen, arra. - bólintottam a meglepettségére, mielőtt tovább magyaráztam, amikor pedig rákérdezett arra, ami miatt részben itt voltunk, csak némi hezitálást követően feleltem csak. - Meghalnunk. - böktem ki végül, igaz, nem ehhez kellett a segítsége, így hát folytattam is tovább - De hogy ne legyen ilyen egyszerű a kép, előtte más feladatot is kaptunk – a sajátjaink közül kell egy személyt találnunk, aki átveszi a helyünket, és még egy főt, aki az életét adja azért, hogy a többiek élhessenek. - feleltem szárazon. Egyfelől még mindig ugyanolyan kegyetlenül és igazságtalanul hangzott, mint amikor először hallottuk, másfelől már egészen sikerült megbékélnem vele annyira, hogy gond nélkül megtegyem, ha eljön az idő. A kérdés csak az, hogy honnan fogjuk tudni, hogy itt van?
- Felfoghatatlan szám. – Főleg úgy, hogy szemmel láthatólag ők nem gyengülnek, ellenben velünk. Fizikai képtelenség lenne egyáltalán megérnünk azt a kort, egyszerűen túl gyenge lenne a testünk hozzá, még akkor is, ha a szellemünk még akkor is tökéletesen makulátlan. - Valahogy én mindig azt hittem, hogy az utóbbi kategória vagyok, érdekes módon eszemben sem volt megkérdőjelezni Annakpok állítását. – El is fogadtam, hogy naiv kislánynak néz miatta Castor, bár sejtettem, hogy nem fog örökké annak tartani, elvégre, ha én megtudtam valami ilyen fontosat, akkor előbb-utóbb neki is rá kell majd döbbennie az igazságra. Így is lett. - Nyilván hagyni kell őket kibontakozni. – Én sosem voltam, és nem is leszek az a pátyolgatós teremtő. Cassie megkapja a lehetőségeit, és vagy él velük, vagy nem. Egy esélyes lélek vagyok, közel sem megbocsájtó, én sem engedhettem meg magamnak soha, hogy hibázzak. Kemény életem volt, Cassie ahhoz képest összeteheti a két kezét, viszont így életképesebb sem lesz nálam. - Ugye? Egész büszke vagyok magamra. – A komolytalanság azért érződik a szavaimból, bár valahol azért tényleg úgy érzem, hogy valaki olyanból ezt kiváltani, aki sosem akart kölyköt, és holt biztos, hogy a nőkhöz sem volt komolyabb köz, az már valami, még akkor is, ha igencsak rohadt idegesítő picsának kell hozzá lenni. Nem szívesen porolom le a hisztiző, ordítozó némbert, aki nem bírt mit kezdeni a nyakába szakadt érzelmekkel, és az ennyi volt strófával. - Azt hiszem, az a teher még nektek is túlságosan nagy lenne. Azon is csodálkozom, hogy nem őrültetek még bele ebbe az egészbe. – Fogalmam sincs, mit éreznék, ha képtelen lennék meghalni, bár az elmúlt három vörös hold után talán le kéne vonnom a konzekvenciát, hogy talán valóban képtelen vagyok rá. - Ez kétségtelen. – Soha nem voltam a tökéletes közelében sem, és nem is bántam, elvégre pont a tökéletlenségeink tesznek minket teljessé, egyedivé és megismételhetetlenné. Ebben a világon semmi rossz nincs. - Hogy mi van? – Egyetlen szempillantás alatt sápadok le, és majdnem benyögöm azt is, hogy ez marhaság, de tovább kezd beszélni, és őrületes nagy bunkóság lenne a válaszba belevágni, amire rákérdeztem. Így csak hallgatom, és hamarosan elkerekednek a szemeim. - Ha épp nem hagytam volna el a humoromat a sokktól, biztos megkérdezném, hogy melyik vagyok én ezek közül, de ennek most abszolút nincs itt az ideje. – Őszintén, nem vagyok ám azért olyan szerénytelen, az tény, hogy remek trollnak vallom magam, de nyilván vannak nálam sokkal idősebbek és ezáltal jobbak ilyen területen. - Szóval… csak mondd meg, mit segíthetek, meg kell találnom a jelöltedet? Idehozni, vagy valami?. – Egy főt, aki az életét adja… - Vagy… nekem kellene feláldoznom az életem? – Nem tudom, erről mit gondolhatnék, vajon képes lennék megtenni ezt a fajtánkért? A vérvonalunkért? Azt hiszem igen, annak dacára, hogy eszembe sem jutna még eltávozni, szeretem az életemet. Csendesen figyelem, megtorpanva minden mozdulatban, mert nagyon is komolyan érdekel, hogy mi az, amire ehhez én szükségeltetek.
- Az biztos... - értek egyet vele, még így kimondva és belegondolva is félelmetesen hosszúnak tűnik, nem hogy megélni... Igaz, egy részét a szellemek világában töltöttem, de azért a maradék sem elhanyagolható mennyiség. - Gondolom, nem sokaknak jutna eszébe azzal kérkedni, hogy valamelyik alapító. - már ha egyáltalán hisznek bennünk. Hogy még éljünk is mellé...! Mi sem nagyon számítottunk rá, hogy ilyen hosszú életünk lesz, pláne, hogy amúgy vérfarkasoknál már az 500 éves is egész ritka... - Igen, valami olyasmi. Nem vagyunk egyformák, kinek mennyi időre van szüksége hozzá. - példának okáért, hiába szeretik mindketten a kémiát, eszembe sem jutna úgy nevelni Connort, ahogy annak idején Balthazarral is tettem, mert egyszerűen teljesen más egyéniség mind a kettő. Amitől az egyik szárnyra kap, az lehet, hogy a másikat összetöri lelkileg. Csak elmosolyodok a „szép” teljesítményére, mert vegyük akármennyire is poénosra a figurát, azért valahol mégiscsak büszke vagyok rá. Hogy a teremtője nélkül idáig jutott, hogy ilyen élni akarás van benne, hogy Alignak hiába próbálkozik vele évről évre... és még lehetne sorolni. - Nos, ki hogy viseli. Van akit kevésbé visel meg ez az egész alapítói lét, van, akit sokkal inkább, és szabadulna tőle, ahogy tudna... - talán túl nagy titkot nem árulok el azzal, hogy nem csupa móka és kacagás az életünk a kecsegtető hosszú élet és nagy erő, különleges képesség mellé, van azért megannyi árnyoldala is, és jómagam már csak emiatt is aggódok a feladat miatt, amit teljesítenünk kéne. Mert amelyik testvérem lelkileg így is teljesen kifordult magából az elmúlt évszázadok alatt, hogyan lenne képes higgadtan és megfontoltan eleget tenni az elvárásoknak? Inkább bepillantást engedek neki a várható jövő egy kis szeletébe, mivel lehetne megoldani életünk legnagyobb gondját, és ehhez mi minden áldozat lenne szükséges... - Először mi is így reagáltunk rá. - sóhajtok a reakcióját látva, közbeszúrva a mesélés közepette, mígnem a végére nem érek így első körben, várva, hadd ülepedjenek a szavak... Fogja fel, gondolja át, mégis mivel járna ez az egész, mert az csak egy dolog, hogy a kóbor-problémájukon sokat könnyítene, ha „sikerrel” járnánk, Castor is fellélegezhetne... egészen addig, amíg nem szembesülne vele, a falkán belül hány farkasát veszítené el, Alignak megfékezése végett. - Nem, nem szeretném, ha feláldoznád az életed, élve nagyobb szükségem van rád. - nyugtattam meg első körben, hisz talán ez a leghálátlanabb „szerep” az egész színdarabban - Ami pedig a jelöltet illeti, lassan az is kezd körvonalazódni. Mióta kiderült, már keresem, ki lenne a legjobb a posztra – ha már tökéletes nincs – de úgy tűnik, nem mindig bizonyulnak az első ötletek, megérzések a legjobbnak. - magyaráztam tovább, pedig elég sok leszármazottamat felkerestem azóta... Őszintén, meg is meglődtem kissé, milyen sokan vannak, pláne olyanok, akikkel nem most találkozunk először – még ha ők nem is emlékeznek rám. - Egyelőre az lenne a legnagyobb segítség, ha segítenél életben tartani. Ha lesz még Vörös Hold, gondoskodnál róla, hogy ne a városban várja, a többit meg majd meglátjuk, hogy alakulnak... - néztem rá teljesen komolyan, miközben vártam, mikor kezd el kapizsgálni valamit - Elég képlékeny még ez az egész, sok minden számunkra is kérdéses. - egy-egy esemény is teljesen a fejük tetejére állíthatja a dolgokat, akárcsak most Nagojut elvesztése, vagy az azt követő hír, hogy visszatérhet az élők sorába... Még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy ha megint hasonló történne köreinkben, akkor is ez lenne a következménye, mint most.
- Akármennyire is tiszteletreméltó a létetek, nyolcszáz év rohadt sok, nem is tudom, hogy lehet ép ésszel kibírni… mármint, addig rendben van, hogy a farkasokban a túlélési vágy igen erős, de… mindenki megérdemelné, hogy békében nyugodhasson. – Én egyelőre nem akarok, bár Alignak egész sokszor érte el, hogy közel legyek az ibolya szaglászáshoz, és kétszer is csak a szerencsén múlott az életem… Ha nem lennék Troll, már bizonyosan nem élnék, sőt, talán akkor sem, ha nem gyötörtnek nap nap után az előző falkámban. - Az jó, mert minden tiszteletem, de még nem érzem úgy, hogy el kéne mennem. – Az önzetlenség nem kenyerem, sok a dolgom, itt van Cassie, még annyira nem életképes nélkülem, és Castor mellett is ott kell lennem, és azért… szeretném megélni a fénykoromat, na, noha ehhez nyilván Alignaknak is lesz egy-két szava. Alig várom a következő Vörös Hold alkalmával mivel rukkol elő, ami azt illeti, már biztosra veszem, hogy ismét megörvendeztet majd valamivel… Mintha VIP jegyem lenne az előadásaira. Nekem mondjuk addig jó, amíg túlélem, mert fejlődöm általa. Ugyanakkor kezdem szívni rajta a fogam, mert keressen más balekot. - Ezért megyünk Anchorageba? Solomonra gondoltál? Elvégre, aki összekovácsol egy magányos közösséget, az… Ó te jó ég. Mi az isten lesz velünk, ha Tipvigutnak Castor az utódjelöltje? – Sápadok le, mert akárki akármit mond, falka szinten elég csúnya pofon lenne, nyilván nem vezethetné a falkát. Ez olyasmi, amit most nem vagyok képes befogadni, beletúrok a hajamba, és feszültséglevetetésképp fel-le kezdek sétálni. Átmenetileg ki is esik a fejemből, hogy miről beszéltünk, és nem ez az a vonal, ami lényeges, de értelemszerűen engem jobban érint a falkám sorsa, mint Sura utódja, noha még mindig nem tudom, miben lennék képes ilyen szinten segíteni neki. - Örülök, hogy ennyire bízol bennem, de elég kis hal vagyok ahhoz a falkában, hogy bárki városon kívül maradását garantálni tudjam. Connort meg úgyis elküldték idén is. – Addig azért már én is eljutottam agyban, hogy a kissrác az ő kölyke, bár, elég nehéz lenne utódként elképzelni, neki még sokat kellene tanulnia hozzá. Azért akaratlanul is elkezdtem agyalni azon, hogy ki várta még az övé közül a városban a Vörös Holdat azok közül, akiket én is ismerek, és meglehetősen rohamosan szűkül a kör. Fel is vonom a szemöldököm, mert valljuk be, Balthazarról sem tudom elképzelni a kis szerfogyasztásai végett, hogy ilyesmire alkalmas lenne, de nyilván ő jobban ismeri, mint én, és tud olyat, amit én nem, ami megfelelővé teheti a posztra. - Szerintem, ha megparancsolod neki, hogy elmenjen, úgyis el fog, már, ha tudja, ki vagy, ha nem… nos, maximum belövetjük valamelyik szerével, és kicipelem a városból. Vagy megkérjük a barátnőjét, hogy beszéljen a lelkére. – Érezhetően eszembe sem jutott magamat előrántani ilyen szinten a kalapból, lévén, ha én lennék az, akkor azt mondja, nem? Meg hát, elég fiatalka vagyok, és ki tudja, nincs-e korhoz kötve, vagy ettől totálisan független. Viszont azt is elég nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy mindenki a saját távolmaradásától tud a legegyszerűbben gondoskodni. Némi zavart értetlenség kúszik a lélektükreimbe, ahogy ránézek. Nem, lehetetlen, hogy szerinte én erre alkalmas legyek, elég csak emlékeznem az első találkozásunkra, amikor megütközött azon, mit művelek magammal.
- Szebben én sem mondhattam volna. - tárom szét a karjaimat, mert ezzel ha akarnék sem szállnék vitába. Tényleg sok, tényleg fárasztó, sokszor tényleg az őrületbe kergeti az embert, és a legtöbbünk tényleg szívesen nyugodna már inkább békében, már ha egyáltalán kijár az nekünk valaha. Mert az igazat megvallva, ha önként le is mondjunk az életünkről, nem vagyok benne biztos, hogy Alignak valahogy nem fog minket kísérteni a szellemvilágban, ahogy itt is teszi évről évre. - Ne is menj, az az idő még nem jött el. - nem való ilyen fiatal farkasnak a halál, ha már a kölyökéveit és az első száz évét túlélte, igazán kijár, hogy több száz évet tapasztalhasson, pláne, ha még szereti is az életet. - Nos... ami azt illeti, eleinte ő is eszembe jutott, mint esetleges jelölt, de miután már többször is volt hozzá szerencsém és jobban megismertem, már nem annyira vagyok biztos benne, hogy elbírna egy ilyen feladattal. - legalábbis nekem úgy tűnt, hogy szereti annyira a rendet és a békét, hogy mindent megtegyen érte, és ez egy ilyen kis közösség esetében, mint ami Anchorage-ban van, még annyira nem is bonyolult feladat. De ha a Föld összes Trolljáért kéne felelnie, vigyáznia rájuk, egyengetni a léptüket... fizikai lehetetlenség, hogy mindig, mindenhol ott legyen, ahol szükséges rá, és félek, a kudarcok és csalódások csak felőrölnék idő előtt. Így tűnik, még azokon sem igazán sikerült túllépnie, amiket eddig szenvedett el, attól pedig sokkal több is várna rá. - Nem tudom, hogy a többiek kit szemeltek ki, így biztosat sem tudok mondani, de amennyiben Tipvigut jelöltje Castor lenne... úgy választanátok egy új alvát és élnétek tovább az életeteket. Nem annyira ritkaság, hogy alfaváltás történjen egy falkában, és Todd „leváltását” is kiheverte a falka, pedig gondolom, sokan még hozzá is hűek voltak akkoriban, nem csak a mostani olaszotokhoz, aki akkoriban csak lázító rendbontó lehetett a falkán belül. - felelem diplomatikusan. Biztos, hogy nagy érvágás lenne nekik, ahogy biztosan sokan hiányolnák is, de sok mindent nem tudnának tenni ellene. Ismerve Tipvigutot, ha tényleg Castort szemelte ki, akkor vagy beletörődik és tanul a szerepébe mihamarabb, vagy csak a halál létezik számára, mint kiút. Falka szempontból pedig a végeredmény ugyanaz – új vezetőt kell választani. - A Kanguyakok, Kangunartok és Felderítők, meg az egész falkás titkosszolgálatos-kémkedős csoport vezetőjét azért annyira nem mondanám kis halnak... - jegyezem meg, csupán Connor említésére suhant át a tekintetemen némi szomorúság, hisz ha minden „jól” megy, neki is szerepe lesz ebben az egészben. Majd, egyszer, később, de addig is nem akarom tönkre tenni a fiatal éveit, legalább addig élvezhesse a boldog tudatlanságot, amíg megteheti. - Ne aggódj, olyat úgy sem kérek tőled, ami meghaladná a képességeidet. Még ha nem is feltétlenül egyszerű a feladat. - mert abban meg mi a kihívás, ugyebár, nem fejlődünk tőle semmit. - Tudja. - szúrtam közbe a gondolatmenetét hallgatva, ami pedig a parancsot illeti, egész jót mosolyodtam rajta, vajon hogyan reagálna, ha leesne végre, hogy róla van szó. Amikor azonban folytatja, már kezdem sejteni, hogy valami hiba csúszhatott a gépezetbe, a szemöldököm is megemelkedik kissé meglepetésemben. - Az ötlet nem is rossz, de... Szerek? Barátnő? Lemaradtam volna valamiről...? - kérdeztem kérdő tekintettel, majd ha félreértette volna, esetleg még mindig sötétben tapogatózna, igyekeztem némileg útbaigazítani néhány szóval - Úgy tűnik, elég sok mindenről lemaradhattam, valahol de Luca környékén elvesztve a fonalat.
- Igen? Pedig azt hinnénk, hogy aki összefogja az anchoragei magányos közösséget, az megfelelne erre is. – Jó, nyilvánvalóan ez túl sok mindenen múlik, gőzöm sincs, mitől lesz valaki közel ahhoz, hogy Sura el tudja képzelni Utódjául. Fura egyébként belegondolni, hogy tavalyelőtt, amikor az a magányos kinézett magának, és megbillogozott, én lelkileg már arra készültem, hogy hamarosan Achorageban kell majd könyörögnöm azért, hogy befogadjanak. Nem így történt, azóta is Castor mellett vagyok, és hagytam kibontakozni az érzéseimet, mert valljuk be, bőségesen akadtak az elmúlt években, és nagy részüket még mindig szoknom kell, mert nem vagyok az a típus, aki könnyen alkalmazkodna ilyen téren. Bármilyen más módon kacagva, fél lábon is, de az érzelmek… meglehetősen sivatagos, kihalt terep volt, most meg… kész oázis vagyok, buddhista szerzetesrendet alapíthatnék odabenn, olyan csodálatos minden, és annyira kiegyensúlyozott lettem, hogy osztogathatnám. Néha egész ijesztő egyébként, nem szoktam meg igazság szerint, hogy boldog vagyok. - Nyilván nem csak az Alfám szintjén vagyok érdekelt ebben a kérdésben. – Feszülök meg kissé, és nem akarok belegondolni abba, mi lenne velünk, ha Castor lenne az új Tipvigut. Amilyen csökönyös, munkamániás pöcs tud lenni, az első dolga lenne közölni, hogy köszi mindent, ennyi volt. Ez viszont olyasmi, aminek már csak a gondolatától is a hideg ráz. Meg is csóválom a fejem, kár ezen rágódnom már most, úgyis az élj a mának a hitvallásom, meg aztán, ki tudja, mikor lesz ebből bármi is, annyira nem tűnik könnyen megvalósítónak, és úgy tűnik, még Sura sem találta meg azt, akit el tudna képzelni maga helyett. - Oké, nem vagyok kis hal, és ami azt illeti, kifogtam a legnagyobbat, szóval többet tudok így is, mint amit tudnom kellene alapesetben. – Kezdjük azzal, hogy szerintem mindenkinél előbb tudatosult bennem az ő jelenlétük is, igaz, ami igaz, akkor még a világon senki sem hitt nekem, de ez különösképpen soha nem zavart. Látom, amit látok, mindig figyelek, ebben vagyok jó, a testünk sok mindent elárul külső szemlélőnek, csak tudni kell értelmezni, s esetemben manipulálni, hazudni vele, mert szavak szintjén nem tudunk, de gesztusok tekintetében… hohó. Innentől kezdve rozsdás bökő is jöhet, szinte biztos vagyok benne, ki az áldozata. Csóri kölyök, neki aztán nem fog sok jutni az életből. - Úgyis jó vagyok abban, hogy a maximumot hozzam ki magamból. – Vonok vállat, nem nagyképűség, egyszerűen tudatában vagyok mind a képességeimnek, mind pedig a határaimnak, és ritkán lövök bakot, bár ha igen, az rohadt nagy. Lásd a korábban említett szép J betűt a hátsómon. - Hogyne, még eljegyzés is volt, nem hallottad? – Vonom fel a szemöldököm, még folytatnám is lelkesen, hogy a youtube videót bizony én követtem el, mert igencsak nagy disznó tudok lenni, ha olyanom van, de az utolsó szavai hallatán elkerekednek a lélektükreim, és szabályosan lesápadva nézek rá. Toll ide, toll oda, a szívverésem pillanatok alatt kapcsol őrült sebességre, kisebb sokkhatással felér a felismerés, még ajkaim is szétnyílnak kissé a csodálkozástól. - Hogy? Mi? – Aha, hello értelem, sok maradt belőled látom. - Én? – Ennyi erővel tarkón is vághatna bárki, pont ennyi értelem sugározna épp belőlem. Mármint, félreértés ne essék, a messzemenőkig mélységesen megtisztelve érzem magam, de nem tudok elmenni amellett a feltételezés mellett, hogy csak viccel. Merthogy… én, mint az Utódja? Hát, ez szerintem az évtized vicces is lehetne, oké, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, meg mondjuk Trollnak sem vagyok épp utolsó, de még tök fiatal vagyok, és… fogalmam sincs, mit csináljak a saját kölykömmel, nemhogy egy vérvonalnyi farkassal. Meg… mégis miként tisztelnének az idősebbek? Ezernyi kételyem azonban nem szökik a számra, csupán egy tompa mosolyba csúcsosodik ki az egész, hisz akár szívat, akár nem, valahogy még feltételezés szintjén is cirógatja a lelkemet a dolog.
- Az első meglátásom nekem is ez volt. - pláne, hogy még hozzá jön az, hogy sok Trollal ellentétben hozzá talán sokkal közelebb állnak a régi szabályaink, a neveltetés. Nem lepődök meg rajta, hogy Emma is hasonló következtetésre jut, viszont velem ellentétben ő gondolom kevésbé ismeri a másik személyiségét. - Maradjunk annyiban, hogy bár ilyen szempontból alkalmasnak tűnik, de a jelleme alapján nem vagyok biztos benne, hogy nagyobb falattal is megbirkózna. - elvégre Anchorage farkasállománya roppant aprócska a vérvonalunk összes fajtájához képest, és látva, mennyire tökéletességre és összhangra, rendre törekszik... semmi baj vele, sőt, dícséretes, de míg ilyen kis léptékben egész könnyen megoldható, nagyobban már sokkal nehezebb, sőt... lehetetlen, hogy mindig, mindenhol minden a legnagyobb rendben menjen, és elég valószínűnek tartom, hogy hosszú távon vagy belerokkanna, vagy beleőrülne a feladatba. - Van aki szerint a tudás hatalom, van aki inkább a tudatlanság boldogít... örülök, hogy nem az utóbbiak szemellenzős táborát erősíted. - mert igaz, megvan annak is a szépsége, és talán sokkal könnyebb is az élet ha megmarad a kis idilli álomvilágában az ember, de sajnos vagy sem, nem egy tündérmesében élünk. - Helyes, abból tanul az ember. És egyébként is, miért érnénk be kevesebbel? - szeretem én is a maximumot kihozni magamból, mástól is elvárom, hogy odategye magát és komolyan vegye a feladatait, mert egyszerűen így lehet csak eredményeket elérni. Nem azzal, ha fél vállról vesszük a dolgokat, meg ráérünk arra még, egy fenéket. - Eljegyzés? - kérdezek vissza ezúttal már egészen döbbenten, mert az igazat megvallva tapasztaltam, hogy az olaszok számára ennyire fontos a család, meg az összetartás, de valahogy de Lucát nem annak a nagy hősszerelmes, szelet csapó olasz lovagnak ismertem meg, sem Emmát a hős lovagra váró királykisasszonynak, de hát no, úgy tűnik vannak még csodák. Legalábbis amíg ki nem derül, hogy teljes tökéletességgel beszélünk el egymás mellett, így miután pontosítok, hogy róla van szó, az én eddigi döbbenetem hamar átvándorol hozzá... amikor pedig meglátom, hogyan reagál a felismerés tényére, képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyodjak el az arckifejezését látva. - Igen, te. Hacsak nem okozol csalódást, hogy kénytelen legyek más után nézni. - akár azért, mert meghal, akár azért, mert úgy kifordulna önmagából, vagy ellehetetlenítené az itteni maradását, bár az igazat megvallva elég okosnak és jó képességűnek tartom ahhoz, hogy az utóbbiak bekövetkezzenek. Másfelől viszont meglehetősen komolyan gondoltam, épp ezért nem is poénkodok a témával, mielőtt ő is félreértené, csak várok, hogy feldolgozza magában. Lehet, hogy akadna jobb jelölt is, de a mi kezünk is meg van kötve, így eszem ágában sincs világ körüli útra indulni, hogy a sajájaimat hajkurásszam. Mert bár a kölykeim közül mindenki mellettem volt első éveiben, évekig, de hogy azóta ki milyen irányba változott, vagy mennyire vitte, arról már jóval kevesebbet tudok – ezzel szemben Emmánál pont annak voltam szemtanúja, hogy hová jutott önerőből a nehéz kezdés ellenére. - Nocsak, ennyire váratlanul ért, vagy ennyire hihetetlennek tűnik? - töröm meg végül a csendet még mindig mosolyogva, mert az arcát látva nem hiszem, hogy különösebb ellenvetése lenne. Bár ha lenne, attól még nem változna az álláspontom. Úgy tűnik, hiába a felderítők és kanguk vezetője, azért még csak tudok neki bőven újat mondani.
- Világos, te azért lényegesen jobban rálátsz erre az egészre, mint én. – Ha nem lenne igaza, akkor sem erősködnék, már csak azért sem, mert egyszerűen ha olyanja van, beépítene a betonaljzatba is, arra meg azért valljuk be, egyáltalán nem vágyom. Meg aztán, ott van az az aprócska megmásíthatatlan tény, hogy jobban tisztelem és csodálom, mint valaha bárkit is az életemben. Úgy hiszem, ez egyáltalán nem meglepő egy vérvonalfő esetében. Vagy csak belőlem vált ki ilyen ingereket, de igazság szerint a többiek nem is érdekelnek, ezen reakcióik alapján bizonyosan nem. - Attól még, hogy valamiről nem akarunk tudni, nem lesz semmis, én a magam részéről inkább nyitott szemmel járok, minthogy meglepetés érjen. – Akár kellemes, akár kellemetlen. Nem mintha szerintem egy ilyen fajsúlyos tényről, mint az ő létük, miként lehet nem tudomást venni, bár azt pontosan látom, hogy Castort, mint alfát milyen szinten kikészíti az itt létük. Való igaz, más a közelükben lenni, mint tudni, hogy valahol messze élik életüket. - Jah, bejárta az internetet. Khm.. én tettem fel, olyan mókás jelenet volt, hogy nem tudtam ellenállni. Totál lökött ez a Balthazar amúgy... bár, az biztos, hogy nem hazudtolja meg a vérvonalunkat önkínzás terén. – Az még csak elméleti szinten sem merül fel bennem, hogy nálunk lenne eljegyzés, mert szerintem egyikünk sem az a típus, akinek ilyesmire szüksége van. Nem akarom a nevét, vagy az árnyékában fetrengést, jobb nekem így, látszólagos függetlenségemben, nyilván falkán belül már mindenki tudja, hogy hozzá tartozom, de azonkívül jobb nekem, ha nem nyílt titok. - A csalódásokozást szeretem elkerülni. – Mármint, fogalmam sincs, mennyire szükséges felsülni, hogy ilyen téren letegyen rólam, de nem is nagyon szeretném megtapasztalni a dolgot, valahogy túl sok lenne minden téren. Szeretem mindig, minden tekintetben a maximumot nyújtani, kihozni magamból a legtöbbet, és őszintén, azt hiszem, ennél nagyobb próbája aligha lehetne a puszta létemnek. Annál is inkább, mert nem vigyorodik el, hogy csak ugrat, szóval… ezek szerint tényleg én lennék a jelöltje? Szinte érzem, miként a mázsás súly a vállaimnak feszül, de érdekes módon nem ódzkodom annyira ettől a tehertől, mint talán látszik. - Mindkettő. Úgy értem… egy magamfajta fiatalnak számító farkas valahogy nem számít ilyesmi. Ez nem baj? Hogy túl fiatal vagyok? – Az egy dolog, hogy nem a kort tiszteljük valakiben, de ha nincs a kiállás mögött a kellő erő, hiába várok bármire is ezzel kapcsolatosan. Ugyanakkor, egyelőre nem sok fogalmam van arról, miként is működik ez az egész. - Egyébként, félre ne érts, elképesztően megtisztelő, és odabenn is nagy a büszkeség, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tojtam be épp ugyanennyire a dologtól. – Miért is tagadnám? Ettől én nem érzem magam kevesebbnek, előtte nem zavartatom magam a sebezhetőségem kapcsán, fölösleges is lenne, nyilván jobban belém lát, mint bárki.
- Én is hasonlóan vagyok vele, inkább szeretek előre tudni a dolgokról, és felkészülni rájuk, mintsem élvezni a meglepetés erejét. A bizonytalanságnál meg kevés dolgot utálok jobban. - pont azért sem szívem csücske ez az egész, megfoghatatlan kulimász, amit az őseink zúdítottak a nyakunkba, mert bár nagy vonalakban felvázolták kívánságukat előttünk, mit várnak tőlünk, ám a részletek szintjére szinte semmire sem kaptunk konkrét és pontos választ. Várjunk, majd meglátjuk, emiatt ne aggódjunk, majd megoldódik, nem lesz probléma... De mégis hogyan várhatják el, tőlünk, a vérvonalaink vezetőitől, hogy jól irányítsunk, ha mi sem vagyunk ezen apró, de annál fontosabb információk birtokában? Ahogy kibukik, hogy az eljegyzéses videó nem Emmáé, hanem a tulajdon kölykömé, a név említésére csak elmosolyodok, felidézve, milyen elvont figura volt már akkor is, amikor beharaptam annak idején. - Ő aztán nem. Kimondottan kreatív szinten űzi az ipart. - utalok a nagy kísérletezgető kedvére, tekinve, hogy falkatársak, biztos Emmának is volt már szerencséje tudomást szerezni róla, még ha nem is ő volt az elszenvedő alany. - Helyes. - bólintok rá a szavaira, igaz, az úgy is teljes lehetetlenség, hogy mindig mindenben tökéletesen helyt álljon valaki, vagy jól teljesítsen, de amíg csak kisebb botlásokról van szó, addig semmi gond, abból is sokat tanulhat az ember. - Nos, nézd... azt még én sem tudom egészen pontosan, hogy mégis hogyan lesz ez az egész, szerintem még odafönt sincsenek tisztában vele. - intettem az ég fölé, jelezve, hogy lesznek itt még megválaszolatlan kérdések bőven. Véleményem szerint olyan szinten elvakítja őket az, hogy fejet hajtsunk előttük, hogy képtelenek túllátni ezen az egészen, és más problémákkal is foglalkozni a kérdéskör kapcsán. - Így vagy úgy, valahogy majd megoldjuk. Mellesleg pedig, ha már a kor miatt aggódsz – ahhoz képest, hogy vérfarkas szemmel nézve nem számítasz idősnek, mégis sikerült kivívnod a falka elismerését, sőt, olyan csoport vezetője lettél, amiben számos, tőled idősebb falkatag is van. Mégis hallgatnak rád, nem igaz? - ha már nem a kor számít. Mi sem voltunk mindig ilyen idősek, igaz, a vérfarkasok között akkor is mi számítottunk a rangidősnek, amikor még csak száz évesek voltunk... mennyi kérdésünk volt már akkor is, amire senki sem tudott választ adni! Mégis eljutottunk idáig, még ha nem is hoztunk mindig helyes döntéseket. - Ne aggódj, mondhatni, természetes reakció. Képzelheted, annak idején mi hogy meg voltunk rettenve, amikor Alignak és Tupilek szélnek eresztett minket...! - nevettem jóízűen a reakcióján, mielőtt folytattam volna - Nagyobb baj lenne akkor, ha egyáltalán nem félnél tőle, vagy tartanál miatta. Egyébként meg, ez még úgy is a jövő zenéje, sok víz lefolyik még addig a Chenán, mire idáig eljutnánk. Már ha egyáltalán sikerül eljutni valaha eddig. - húztam el a számat, mert hiába, ha külön-külön elkötelezzük magunkat az ügy mellett, elég csupán egy testvérünknek meggondolnia magát, hogy az egész hiábavaló legyen. És ismerve, hányat áldott meg közülük a sors jóval temperamentumosabb, lázadóbb, dominánsabb jellemmel, őszintén szólva tartok attól, hogy mennyi esélyünk lesz véghez vinni ezt az egészet.
- Na, ezzel csak egyetérteni tudok. – A mi életünkben pedig határozottan gyakran üti fel a fejét a bizonytalanság, kár is ezen agyalni, csak az idegrendszerünk látja kárát, egy idő után igenis be kell szedni a leszarom tablettát. Ami engem illet, határozottan gyakran megteszem, mert másként nem megy, és egyébként is, minek túráztassam magam olyanon, amin én magam nem tudok változtatni? - Jaja, már-már irigylem, de komolyan, bár szerintem kicsit dilis, igaz, én ne szóljak semmit, nekem is megvannak a magam marhaságai. – Vigyorodom el, a legsúlyosabbal kevesen vannak tisztában, de ő pont közéjük tartozik, szóval túlzottan nem is ragozom neki a dolgot, mert valljuk be, akkor sem tetszett neki, mikor megtapasztalta, hülye meg nem vagyok, hogy ilyesmit hangsúlyozzak ki újra meg újra. - Az gáz. Elég szar akkor a szervezés. Nem is értem, mit várnak idelenn tőletek, ha ott is fejetlenség van. – Mondjuk szó szerint, lévén szellemek, eszem a kis lelküket. Komolyan jó lenne, ha a túlvirágról nem genyóznának az emberrel, mert ez már mindennek a teteje. Ha valaki meghalt, maradjon csak szép kis hulla, és ne zaklassa az élőket. Úgy kellett volna tengetni a mindennapjait, hogy senkinek se legyen útban. Alignakra ez különösképp igaz. - Oké, ebben van valami, és nem mondhatnám szerénynek sem magam, szóval tudom, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, de egy falka elismerése az egy dolog, egy vérvonalnyi farkasé meg egy másik. Nem mintha ez akadályozó tényező lenne számomra, hisz nincs lehetetlen, csak tehetetlen, mint tudjuk. – Elég állhatatos némber vagyok én, meg aztán, ha már utód, meg minden, azért csak kezdenek valamit majd az erőnkkel, mert akármennyire vagyok jó a hosszútávon való kibontakozásban, azért egy-egy leszármazottat aligha lesz alkalmam huzamosabb ideig győzködni az igazamról, mert szimplán lecsapnak… - Képzelem. Egyébként meg, tudom, hogy lökött vagyok, de azért teljesen idióta nem, hogy ilyesmire azt mondjam, mi sem könnyebb, ide vele. Hogyhogy, ha egyáltalán? A többieknek nem hajlanak rá? – Ez az áldozás dolog durva, még én sem lennék hajlandó ilyen döntést meghozni, pedig jobbára isteniek ki tudom zárni az érzelmeket, de azért határa mindennek van. Nem is kérdezem, neki hogy megy, ismerem már annyira, hogy ő sem egy nagy ász az érzelmek kinyilvánításában, de élek a gyanúval, hogy számára is van egy legfontosabb. Mindenkinek van. Nekem is van. - És egyébként most akkor mit kell tennem? Mármint azon kívül, hogy a hallottak alapján gyáva nyúl módjára meg kell lépnem a Vörös Hold elől... – Felfogtam, hogy ez mondhatni elvárás felém, és nem is kérdőjelezném meg, nem tetszik, de nem vagyok hülye, hogy ellene menjek, meg aztán, tényleg cirógatja az egómat, hogy beleestem egyáltalán a jelöltek kalapjába, valamivel illenék meghálálni.
- Sokszor egész szórakoztató tud lenni a kíváncsisága, de fogadni mernék, hogy egyszer még ez a nagy kísérletezgetős kedve fogja a végét is okozni. - jegyzem meg, elvégre elég csak egy olyannal összeakadnia, aki kicsit is ellenséges érzésekkel viseltetik irányába, és kész! Tekintve, hogy a kis kísérletei közben sokszor kerül védtelen és kiszolgáltatott helyzetbe, nem lenne nehéz rásegíteni kicsit, hogy átsegítsék a túlvilágra, és még csak bűnbakot sem keresnének. Mint legutóbb, amikor az uszodában valami szertől elvarázsolva próbálgatta, mennyi ideig bírja a víz alatt. Szerintem hozzásegítettem egy újabb rekordhoz, igaz, ha még pár másodpercig nem engedem fel a víz alól, akkor a falka most egy gyógyítóval kevesebbet tudhatna magáénak. - Eléggé, mit ne mondjak. - értek vele egyet, bár ez is a tipikus „ez van, ezt kell szeretni” helyzet, amivel nagyon nem tudunk mit kezdeni. Vagyis tudunk, csak épp senkinek sem igazán szimpatikus, amit elvárnak tűlünk, mert ha már ilyen áldozatokat kell hoznunk, szerintem elvárható lenne, hogy ne ilyen zsákbamacska stílusban menjen az egész, hanem legalább valami biztos támpontot kapjunk, mire vállalkozunk. - Legalább lesz benne kihívás. Egyébként arról sem igazán tudunk semmit, hogy ez hogy fog zajlani... valamilyen úton-módon a vérvonalunk többi tagja tudni, vagy érezni fogja azt, hogy új vezetők vannak? Vagy megmarad számotokra az ismeretlenség előnye? - tárom szét a kezeimet, mert az igazat megvallva, azzal is igencsak kevesen vannak tisztában, hogy mi egyáltalán élünk... Úgy meg, hogy a valós korunknál jóval fiatalabbnak adjuk ki magunkat, és csak egy egyszerű kóbornak hisznek az esetek többségében... nos, mondjuk úgy, hogy élmény újra és újra kivívni mások tiszteletét meg elismerését, pláne úgy, hogy nem tudják, kivel is állnak szemben, mert mindenkinek mégsem fedhetjük fel magunkat. - Maradjunk annyiban, hogy mi sem vagyunk egyformák, és míg a „csapat” egy része kénytelen-kelletlen belemenne, csak hogy ne miattunk bukjon az egész, ha már ezzel megmenthetjük a vérvonalunk többi tagját, akadnak elég... nos, hogy is mondjam... forrófejű hangulatemberek is köztünk. Lehet, hogy most ezt gondolja helyesnek, de az is lehet, hogy öt perc múlva már teljességgel az ellenkezője mellett fog állni, így pedig nehéz egységesen összefogni. Na meg dominánsként fejet hajtani egy felsőbb hatalomnak... - gondolom nem kell Emmának sem ecsetelnem, hogy a farkasoknál többnyire az életkorral együtt nő a büszkeség is, és ennyi idős, dominánsként feltétel nélkül alávetni magad valami utasításnak... nos, nem könnyű. Igazából látva, mennyire nem halad semerre ez az egész ügy, személy szerint egyre kevésbé hiszek abban, hogy előbb fogyatkozunk meg az elkövetkező tavaszok során, mintsem sikerre vigyük ezt az egészet. - Azon kívül, hogy életben maradsz... nos, sokat egyelőre nem tudsz, azon kívül, hogy éled tovább az életed. Mivel semmi biztosat nem tudunk erről az egészről, szerintem majd kidolgozok valami „menetrendet”, amivel valamennyire felkészíthetlek erre az egész feladatra. - mivel a vérvonalképességünk nem épp a legbonyolultabb, egyedül is egészen könnyedén fejleszthető, és Emma amúgy is jól áll ilyen téren, inkább valami elméleti tudásra gondoltam, szituációs feladatok, vagy mesélnék a régmúlt időkről, amikor egy-egy megoldandó probléma ütötte fel a fejét, hogyan oldottuk meg, vagy épp mi lett a következménye, hisz ezekből is sokat tanulhat. - Azt nem várom el, hogy ezentúl napi szinten boldogítsuk egymást, de mostantól jó lenne rendszeresebben találkozni, már csak emiatt is. - ha tényleg leáldozik nekünk, és ők veszik át a helyünket, nem árt, ha valamennyire felkészül rá, biztos ami biztos, ha meg mégsem... nos, talán valamennyire akkor is fogja majd tudni kamatoztatni a tudást.
- Igen, igazság szerint ezen magam sem lepődnék meg. – Csóváltam meg a fejemet, de különösképpen nem aggasztott Balthazar sorsa, irgalmas szamaritánus nem voltam, és nem is ismertem annyira. Ez még változhat, de egyébként is jobbára csak a Hotelben szokásom tengődni, semmi okom a hegyre felmenni, nem szokásom erőltetni, csak a kötelező programokban veszek részt. Nincs bajom velük, egyszerűen szeretek Castor és a kölyköm közelében lenni. - Ha ti sem tudjátok, elég gáz a helyzet, olyan, mintha a nagyoknak odafenn nem lenne kész terve. Mindenesetre, idővel úgyis kiderül majd, nemde? Igaz, hogyha nem vállaljátok a feltételeket, aligha. – Ez részemről annyira most nem fontos, a lényeges csakis az, hogy nekem most merre fog vezetni az utam. Őszintén, tanácstalan vagyok. Azt kérte, gondoskodjak a saját biztonságomról, és bármennyire is akarjam azt hinni, ez csak a Vörös Holdra korlátozódik, ez nem igaz. Túl sokat tudok és túlságosan magasan van a seggem Castor nőstényeként. Még ha a posztom nem is indokolná, valami oknál fogva több Alapító kilétével is tisztában vagyok, csak Castornak beszéltem róluk, de mi lesz, ha… nem is tudom, mondjuk őt választja Tipvigut, logikus lépés lenne, és esetleg Surához hasonlóan arra kéri, hogy menjen el. Akkor mi lenne velem? Ha nincs itt a macska, cincognak az egerek, mindenki tudja. Át kell gondolnom, nem lesz két perc, s mindenekelőtt beszélnem szükséges Castorral a dologról, mert ezt tudnia kell. S igen, még a lelkemet is simogatja a tény, hogy Sura méltónak talált erre, bármelyik hím büszke lenne rám az oldalamon, nemigaz? Hát még akkor, ha az Alfám is az illető. - Ezt tutira nem kell magyaráznod, még szinte a popómon a pelus, de a büszkeségem rohadt nagy. Jobban mondva, a feketéé, én meglennék a dominancia kérdése nélkül is. – Olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja a farkasommal, imádom, minden ízében és porcikájában, még a szemünk is hasonló, ámde sosem értettem, hogy a mi kvalitásainkkal miért ugrik minden hasonlóra. Kész szerencse, hogy a tollat választottam, most igazi kis zen birkák lettünk, és a világon semmi sem hoz ki a béketűrésből. - Jól van, a te örökséged, úgy adod át, ahogy szerinted megfelelő. – Biccentettem a dologra, és még mindig volt egy kis részem, ami nem fogta fel ép ésszel mindazt, ami az imént elhangzott közöttünk. Hogy tényleg szóba jöttem nála ezen a téren, és végül engem választott ki. Elképesztő. Egy másik részem meg sikítva ugrálna fene nagy diadalában. - Nagyon szívesen, és… nem csak emiatt. – Nem akarok nyálaskodni, de bírom a fejét, s mégiscsak a rokonom, a farkasomé, nem is akármilyen. Egyszerűen élvezem a társaságát, és nem mellesleg tényleg ő az, akitől tanulni áll módomban, mondhatni a legjobb közülünk, szeretem megragadni a lehetőségeimet, most sem lesz másként, és akkor sem fogok kétségbeesni, ha előbb-utóbb távol kell maradnom Fairbankstól hosszabb-rövidebb időre a jövőbeli feladataim okán.
//Köszönöm szépen a játékot, Nagyi, imádtam! Bocsi, hogy eddig elhúztam a zárót. //
Kezdőlap
//
