A látogatók által közkedvelt látványetetések - illetve időszakonként oktatások - zajlanak itt.
Naponta kétszer (10-kor és 13-kor) követhetjük szemmel a kisállatok cucliztatását etetését.

Mosolyogva figyeltem, ahogyan az idő múlásával kezdett feloldódni Rose, hiszen nem volt könnyű neki se, hiszen egyik pillanatban még van családod, a következőben nincs. Tragikus autóbalesetben vesztette a szüleit, a nagyszülei meg már régebb óta meghaltak. Egyéb hozzátartozót pedig nem találtak, legalábbis egyelőre nem. 5 napja engedték ki a kórházból, de azóta se beszélt senkivel se, nem barátkozik és igazából nem is nagyon tudták semmire se rávenni. Enni és inni is alig akart, amit egyáltalán nem csodálok, hiszen elég csak arra gondolni, hogy én miként éreztem magam Joy halála után. Fogalmam sincs, hogy miért pont mellette kötöttem ki, miért kértem azt, hogy megpróbálhassam megtörni a jeget; lehet azért, mert kicsit magamra emlékeztetett. Kíváncsian fürkésztem őt, beszélgettem vele, vagyis próbáltam, de legalább a negyedik napra eljutottam odáig, hogy már rendesen kezdett el enni és inni, de még mindig néma volt. Ezért is döntöttem úgy, hogy talán elhozom erre a helyre őt. Sokszor azt mondják, hogy a hasonló helyek jó hatással lehetnek rá. Igazából nem vártam azt, hogy ennyi idő alatt jól legyen, hiába történt a baleset már két hete. Fiatal volt és biztos voltam abban, hogy nem lehet könnyű hirtelen mindent elveszíteni. Ahogyan azt is tudtam, hogy részben csak azért vagyok itt én is, mert Jacksonnal beszélgettem erről, és még ha nem is gondolná, akkor is sokat segített az, amit mondott.
- Nyugodtan menj közelebb, nem fognak bántani. – szólaltam meg barátságosan, miközben gyengéden végigsimítottam a haján, ahogyan egy nővér vagy éppen anya tenné. Azt meg megtartottam inkább magamnak, hogy ha érzik a farkasomat, akkor pláne nem, hiszen nem vadállatokhoz jöttünk, legalábbis most nem annál a ketrecnél álltunk. Türelmes voltam, nem siettettem semmit se és már éppen fel akartam vetni, hogy mehetünk máshova is, amikor közelebb sétált a „kerítéshez”. Pár lépésre mögötte álltam meg, miközben vöröslő fürtjeibe tépett a szellő és közben azon gondolkoztam, hogy miként tehette ezt a sors, hogy egy ennyire gyönyörű és biztosan tündéri kislányt ennyire megtörjön, elvegye a „fényt” a szemeiből is.
Halovány mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy talán mégis csak jó ötlet volt, amikor is egy ismerős illatot sodort felém a szellő. Kíváncsian pillantottam el abba az irányba, ahol meg is láttam a tömegben Festert. Egy aprót biccentettem, de több dologra nem is jutott idő, hiszen most először hallottam a csilingelő hangot.
- Primrose, máskor is jöhetünk ide? A többit is meg lehet nézni? – kérdezte sietve és kicsit mintha mosoly bujkált volna az arcán.
- Igen, persze ha szeretnél. – de mielőtt ezt végigmondhattam volna máris ment tovább, hogy a többi bemutatót, állatot is megnézze, én pedig kicsit futva indultam utána és ennek köszönhetően sikeresen neki is mentem valakinek, aki meg pont akkor akart kikerülni valakit ugyanabba az irányba. Sietve kapaszkodtam bele az illetőbe.
- Sajnálom, én nem… - kezdtem bele, majd egy kisebb hitetlenkedő nevetés hagyta el az ajkaimat. – Szia Fester. – pillantottam fel rá egy kisebb mosollyal, majd sietve engedtem el, hogy utána sietve kilessek mögüle, de szerencsére Rose megvolt és éppen valamilyen állatot simogatott, innen nem jöttem rá, hogy mit is takarhat ki, de biztos szabad, ha nem szóltak eddig rá.

// Prim & Fester //

Fester integetését már nem viszonozom, hiszen Rose elvonja a figyelmemet és egyébként se nagyon szokásom így köszönni senkinek se. A múltkori találkozás se volt éppen zökkenőmentes, és valahogy most nem vágyom egy ugyanolyan ismétlésre, se még több gondra a nyakamba, hiszen a kislánnyal se egyszerű, hiszen már lassan én is kezdek kifogyni az ötletekből, hogy mivel is segíthetnék neki, hiszen a fájdalmát nem vehetem el, amikor is megszólal és mosolyt csal az arcomra, az övére pedig a hely, vagy éppen a szavaim. Ki tudja, de a következő pillanatban már a tömegen át kezd el szaladni, mire én is sietve indulok meg, arra pedig nem is számítok, hogy pont annak a személynek fogok neki menni, akit próbáltam valamilyen szinten kerülni a múltkori találkozás után, de persze a sors most is közbeszól.
- Ha az lett volna, akkor ledöntelek a lábadról. – felelem egy kisebb mosoly keretében, hiszen hirtelen azt se tudom, hogy mit kéne mondani igazából. Nincs kedvem egy újabb olyan helyzetben találni magam, mint legutóbb, így érthető, hogy már részben lakatot teszek a számra vele kapcsolatban. Közben pedig kíváncsian fürkészem Rose-t, hiszen nem akarom szem elől téveszteni se, már csak az kellene, hogy eltűnjön, vagy elrabolják. Szegénynek már így is kijutott bőven a rosszból.
- Gondoltam sétálunk egyet és ez remek helynek tűnt hozzá. – mosolyodom el, hiszen nem sok minden tudnék mesélni vagy olyat, ami esetleg rá is tartozik. Nem mondanám azt, hogy olyan nagy barátság lenne közöttünk.
- Nem bébicsőszködöm, ha azt tenném, akkor bébiszitter lennék, de nem vagyok. – javítom ki minden habozás nélkül, de nincs megvetés a hangomban. Követem a pillantását, amikor a rácsok felé mutat, mire egy aprót bólintok. – Azt hittem, hogy ennyire nem érdekelnek a tanítványaid. – pillantok vissza Festerre, hiszen fura dolog, hogy edző létére itt ápolja a kapcsolatok, de ő tudja. Kicsit még a vállamat is megrántom. – Van tapasztalatom gyerekek terén, köszi. – felelek kicsit fordított sorrendben a szavaira, majd hamarosan Rose elindul felénk, majd amikor meglátja, hogy nem egyedül vagyok, akkor megtorpan.
- Először vagyok itt, ahogyan ő is. – nyújtom felé a kezemet, mire kisebb habozás után odarohan, megfogja, majd hozzám bújik, pedig annyira nem is kicsi, hiszen ha nincs is otthon az ember, akkor is megmondaná az ember, hogy olyan 6-7 évesnek néz ki. – És tetszik ez a hely? – fordulok ismét Fester felé, miután súgtam valamit Rose-nak, mire elindul egy kicsit távolabbi pont felé, ahol pont most lesz etetés, meg lehet majd simogatni is. Lassan én is elindulok, hiszen nem akarom magára hagyni.

Igaz, semmi említésre méltó dolog nem történt mostanság, szemmel láthatóan legalábbis, mégis, az agyam egy hátulsó, eldugott szegletében éreztem, hogy valami alakulóban van. Tapasztalat. A természetben soha, semmi sem állandó, vagy növekszik, vagy pusztul, lassan, kitartóan, megállíthatatlanul, mielőtt láthatóvá válna a végeredmény – gondoljunk akár egy korhadó fára, ami bár kívülről épnek tűnik, egyszer csak kidönti a vihar, a folyók vizére, amik hosszú évek alatt koptatják simára a medrükben lévő kavicsokat, vagy épp formálják, építik a tájat.
Bár minden békésnek tűnt, mégis sokkal nyugtalanabbul aludtam, mint az elmúlt években bármikor, ráadásul nap közben is egyre gyakrabban kerített hatalmába egy különös, megmagyarázhatatlan érzés, hogy valaki figyel, követ, a nyomomban van. Próbáltam utána járni, csak hogy végre megszabaduljak az érzéstől, de eddig hiába, még a képességemmel sem sikerült semmi gyanús dolgot kiszúrnom, így jobb híján csak vártam, hogy elmúljon.
Hogy Dora az én rezgéseimre ilyen érzékeny, vagy ő is érez valamit a levegőben, azt nem tudom – mindenesetre érzékeltem, hogy mint ha ő is kicsit szórakozottabb, szétszórtabb lenne mostanában, mármint a szokásoshoz képest. Eddig nem említette, hogy bármi különösebb oka lenne, én pedig nem faggattam, mert bíztam benne, ha olyan, úgy is elmondja. Másfelől viszont, ha ő rákérdezett volna, miért viselkedek kissé másképp az utóbbi időben, én sem igazán tudtam volna értelmes magyarázattal szolgálni. Különös, megfoghatatlan dolgok ezek.
Amiben viszont biztos voltam, az az, hogy némi környezetváltozás segíthet túllendülni ezen a mostani, nem túl idilli állapotunkon, amibe kerültünk. Még valamikor a hét közepe felé hoztam fel az ötletet, miközben vacsorát készítettünk, hogy elmehetnénk kirándulni valahová. Biztosra veszem, hogy bőven akad látnivaló a környéken számára, amikor pedig közölte, hogy benne van, eszembe is jutott egy hely, amit biztosra veszek, hogy tetszene neki. Nem, nem árultam el, egészen addig képes voltam titokban tartani, amíg oda nem értünk, legyen csak minél nagyobb a meglepetés! Az igazat megvallva úgy sem mentünk messzire: a város közelében, a Chugach Hegység és a folyók által körbeölelve feküdt az Alaska Wildlife Conservation Center, afféle természetvédelmi központ és állatkert keverékeként, ami a helyi őshonos állatokat mutatta be az ide látogatóknak. Akadt itt minden, a különféle őz- és szarvasfajtákon át, a bölényen, pézsmatulkon, medvéken, rókán, hiúzon keresztül egészen a farkasokig, amit csak a lány kívánhatott magának, sőt mi több, némelyik állatot még etetni, vagy simogatni is lehetett. Szinte egy szempillantás alatt elment az egész nap, mire valamikor késő délután, megszámlálhatatlan fényképpel később sikerült rávennem a leányt, hogy ideje hazafelé indulni.
- Azt hiszem, gyakrabban kéne ilyen hétvégi kirándulásokat szerveznünk. Egy pár éve már itt élek a környéken, de még nekem is számos olyan dolog van, amit nem láttam, de szívesen megnéznék. - jegyzem meg jókedvűen, mikor már hazafelé tartunk, az autóban üldögélve.
- Csodálom, hogy nem merült le a telefonod, vagy telt meg a memóriája. - az egy dolog, hogy ő sem kevés képet készített, de akár az Iditarodon, itt sem maradhattak ki az állatsimogatós képek, kész sorozat készült belőlük! Nem voltam benne biztos, hogy a nap végére nem kell az enyémet is előszedni, de űgy tűnik, az ő készüléke bírta a strapát.
- Minden rendben van amúgy? Mostanság te is kicsit… fáradtabbnak tűnsz. - kerestem egy pillanatig a megfelelő szót, és bár lehet, hogy nem ez a tökéletes, de nem áll messze tőle. És igen, valahol azt hiszem, rám is igaz, hogy mostanában némileg fáradtabb és kedvetlenebb vagyok, de betudtam annak, hogy mostanában nem alszok annyira jól.

A vihar előtti csend mindig a legrosszabb. Néma minden, semmit nem hallasz, fáj a füled a csendtől. Érzed a levegőben az elektromosságot, de semmit nem tudsz ellene tenni, mert tudod, hogyha megmozdulsz, abban a pillanatban kezd el esni. Ha ott maradsz, elázol, ha megindulsz, nem tudod melyik fedezékbe bújj. Csak a süket csönd van és a gondolataid. Sosem vagy egyedül, mégis úgy tűnik, hogy igen. Időzavar, elektromosság, rezgések a levegőben, a némaság és a hangok a fejedben, melyek szinte sikítják, hogy gyerünk, mozdulj meg, csinálj valamit. De nem megy, a lábad nem engedelmeskedik az agyadnak és állsz, kémleled a csendet, és várod, hogy történjen valami, csapjon beléd a villám, tökmindegy, csak legyen már valami.
Valahogy én is így éreztem magam az utóbbi időben, talán ezért is vett erőt rajtam a dekoncentráltság és egyre többször dörzsöltem meg az arcom, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat. Már nem is használtam alapozót inkább, úgyis tudtam, hogy a nap végére semmi nem maradna az pofimon belőle. Igyekeztem betudni az egészet egy rossz korszaknak, talán bujkált bennem valami betegség és azért voltam ilyen szarul. Nincs ezen mit szépíteni, nem is tudnám jobban megfogalmazni.
Ezért is örültem annyira Bruno ajánlatának, hogy mozduljunk ki, bármit megtettem volna, hogy meneküljek a vihar elől. Bíztam benne, hogy egy jó kis kirándulás eltereli a gondolataim és megint a rózsaszín szemüvegemen át fogom látni a világot, az valahogy jobban bejött. Hiába rágtam le szinte apu fülét a faggatózásommal, a nap legváratlanabb pillanataiban, semmit nem árult el, hogy mégis hova megyünk. Egy dologban biztos voltam: nem a magassarkúimat vettem fel, hanem egy platformos szandált és egy kényelmes kezeslábast. Egészen jó választásnak bizonyult, ugyanis a nap nagyobb részét különböző állatok mellett guggolva töltöttem. Felváltva simogattam őket, nyújtottam oda nekik állatcsemegét, vagy csak szimplán bepózoltam melléjük. Még apuval is sikerült egy közös képet készítenem, szóval sikerrel és rengeteg fényképpel zártam a napot. Igaz, a legnehezebb pillanat az elbúcsúzás volt, alig tudott elrángatni onnan Bruno, hogy nem, nem vihetem haza a kis bébiállatokat, de végül beültem mellé a kocsiba. Felhőtlenül boldognak éreztem magam, mintha a vihar is távolabbinak tűnt volna.
-Imádtam ezt a napot! Köszönöm, hogy elhoztál! -lelkendeztem az anyósülésen üldögélve. Ennél aranyosabb programot nem tudtam volna elképzelni, tökéletes kikapcsolódás volt. -Nekem is van pár célpont, amit szívesen megnéznék, majd összeírom őket és kirakom a hűtőre, ott te is ki tudod egészíteni őket, meg bejelölni, hogy hova menjünk legközelebb. Csak kérlek ne az orvosi kézírásodat használd, mert reggel kómásan még nem tudom elolvasni -kuncogtam. Már egészen jól olvastam apu írását, de semmi kedvem nem volt otthon is ezeket bogarászni.
-Jó telefont kell választani -szorítottam meg az eszközt a kezemben. Bár tényleg erősen merülőben volt, hazáig úgy voltam vele, hogy kibírja, annyira nem volt messze az otthonunk. Már egyáltalán nem tartottam furcsának, hogy a közös otthonunknak nevezzem a helyet, az elmúlt időszakban teljesen megszoktam és valamilyen szinten a sajátomnak éreztem. Egy hely, ahol biztonságban lehetek, azzal az emberrel, akit mindennél fontosabbnak éreztem az életemben. Bruno egyszerre pótolta a családom és a legjobb barátommá avanzsálódott, miközben tökéletes tanárnak bizonyult, egyengette a karrierem. De mindez másodlagos volt ahhoz képest, hogy mennyi mindent tanultam tőle az emberi természetről is. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam mellette. És ez az, amiért nem tudok elég hálás lenni neki. De, ha nagy leszek, eskü meghálálom. Ha egyszer kialszom magam végre.
-Mert az is vagyok -sóhajtottam. Hiába ittam megint egyre több kávét, már nem segített, megszűnt a hatása. -Abban a kevés időben, amikor tudok aludni, akkor is állandóan rémálmaim vannak. Nem is feltétlen rémálmok, inkább azok a típusúak, amikor nem tudod eldönteni, hogy ez álom vagy valóság, túl élénk képek váltakoznak a szemed előtt -megdörzsöltem az arcom, mielőtt apura pillantva folytattam a mesélést. Magamtól nem hoztam volna fel a témát, de ha már így rákérdezett, akkor őszintén válaszoltam. -Ma éjjel is olyasmit álmodtam, hogy egy kisbabát fogok a kezeim között és magamhoz ölelem. Azt hiszem kislány volt, mert eltűrtem egy tincset a hajából és végtelen szeretettel néztem rá. El tudod képzelni, hogy nekem gyerekem legyen? Jézusom. Na mindegy -ráztam meg a fejem. -Szóval, valami altatódalt énekeltem neki, de valami ismeretlen nyelven, szóval lehet, hogy szimplán álmodtam az egészet és azért halandzsáztam.
Elgondolkodva túrtam a saját hajamba, az nem volt olyan puha, mint az álombeli kislányé. Nem először énekeltem álmomban és mindig kivert a víz tőle, hogy egy ilyen csöppséget tartok a kezemben, úgyhogy szinte kényszerítettem magam, hogy felkeljek. Ezért voltam mostanában olyan fáradt, mert az ágy szélén ültem és a plüssmacimat ölelve nyugtattam magam, hogy ez csak egy álom, nem vagyok terhes és nem az én gyerekem az. Rohadt rémálmok.
-Ha már itt tartunk, azt is meg kéne említenem neked, hogy egyre több a furcsaság körülöttem. Mintha mindenki furán viselkedne, és ezt nem tudom hova tenni. Dios mío, a múltkor még egy farkas feküdt az ölemben és azzal bújtam össze és meg mertem volna esküdni rá, hogy beszélt hozzám. De valószínleg csak képzelegtem -féloldalasan Brunora pillantottam, szerintem ezt még nem meséltem neki. Hupszi? Hát most már mindegy, maximum megszid a múltkori beszélgetésünk nyomán. Oké, tudom, nem játékszerek a farkasok, de olyan aranyos volt! -Szóval csak ilyesmik nyomasztanak. De te sem tűnsz mostanában önmagadnak, minden rendben? Vagy csak fárasztó az élet? -szomorúan elmosolyodtam és egy pillanatra apu vállára simította a kezem. Tudom, hogy nehéz lehet velem lakni és lenni, de szerettem volna, ha tudja, itt vagyok neki, megoldunk mindent együtt. Akkor is, ha lehetetlennek tűnik.

- Örülök, hogy jól érezted magad. Csak azt sajnálom, hogy nem jutott előbb eszembe. Pláne, hogy egy óra sincs kocsival. - legalábbis onnan, ahol a házam van. Ha valaki a belvárosban lakik, vagy a város túlfelén, akkor azért a forgalom egészen meg tudja dobni az utazási időt, de minket ez szerencsére nem érintett.
- Nekem tetszik az ötlet, legalább egyszerűbb választani. Egyszerűbb egy listáról választani, mint hirtelen kitalálni, ha kedvünk támad. - kicsit olyan tipikus, amikor gyosran lenne az embernek szüksége valamire, biztos, hogy minden eszébe jut, csak pont az nem, ami kéne – Majd igyekszem. Vagy ha elfelejteném, szólj rám. - tudtam én szépen, olvashatóan is írni, ha akartam, de a mindennapos rohanásban nekem is egyszerűbb volt a hosszú évek alatt tökéletesre fejlesztett, „olvashatatlan” orvosi kézírásom használni.
- Arra, amire használom, az enyém is teljesen jó. - vontam vállat nemes egyszerűséggel. Közel sem használtam annyit, mint Dora, nagyjából ébresztőóra, telefonálás, meg az idő miatt, ha épp nem volt nálam karóra. Esetleg néha egy-egy fénykép, ha úgy adódott, de nagyjából is ki is merült részemről a téma, sőt… ha valami bonyolultabb beállítást kellett megváltoztatni rajta, általában akkor is valamelyik gyakoronokunkat csíptem el mindig, ha nem boldogultam vele.
- Elég sok minden történt a közelmúltban, lehet, hogy mostanra telítődött az agyad velük, aztán így próbálja feldolgozni őket. - érdekes szerv az emberi agy, ha sok minden történik, képes elfojtani, háttérbe szorítani a jelentőségteljes dolgokat, cserébe amikor egy nyugodalmasabb időszakod van, akkor előrántja a tudatod mélyéről, hogy szánj némi időt a feldolgozásukra.
- Hm… a rémálmok általában valamilyen félelem tudatalatti kivetülései. Zachnek említetted a dolgot?  - nem szoktam arról faggatni, hogy mit csinálnak, vagy miről beszélgetnek, amikor épp együtt vannak, így nem is találgatok, miért álmodhat pont kisgyerekkel – Ha végképp nincs elképzelésed, miért álmodsz ilyeneket, lehet nem lenne butaság keresni egy álmoskönyvet, és kikeresni, mit jelenthet, hátha az segít közelebb vinni a megoldáshoz. Nem feltétlenül jelenti azt, hogy szeretnél anya lenni, a részletektől függően lehet millió jelentése. - néhány hasonló nekem is dereng még régebbről, amikor a falu idősei próbálták megfejteni az álmokat, melyek akkoriban sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, de sosem voltam túlzottan profi a témában, butaságot pedig nem szeretnék mondani.
- Mostanában egészen sok külföldi fordult meg a rendelőben. Lehet kicsit összekuszálta az agyad álmodban a különféle nyelveket?  - találgatok tovább, mert bár rémálmot említett, amit az előbb írt le, korán sem tűnik annyira szörnyűnek. Mondjuk, ha ennyire retteg attól, hogy korábban szülővé válhat, mintsem szeretné, akkor valahol érthetőbbé válik a félelme.
- Állj-állj-állj! - emelem fel a kezem meglepetten, és akaratlanul is lassítok az autóval vezetés közben, miközben némileg rémült tekintettel Dora felé pillantok – Theodora, milyen farkas? Mikor? Hol? - és nekem ezt miért nem említette eddig? Holott sokkal kevésbé fontos dolgokról is képes órák hosszatt csevegni?
- Azt hiszem, már egyszer megbeszéltük, hogy a farkasok nem házikedvencek. Szerencse, hogy nem lett semmi bajod. Megint… A nagy számok törvénye alapján pedig jobb lenne nem kísértened a sorsot. - nem vagyok dühös, inkább az aggodalom az, ami kihallatszik a hangomból, miközben próbálom jobb belátásra bírni a jövővel kapcsolatban.
- Mire gondolsz furcsa viselkedés kapcsán? - kérdezek azért vissza, mert már az sem ad túl sok bizakodásra okot, hogy hangokat hall, pláne egy farkastól, ezek után már végképp kíváncsi vagyok, hogy mire is értette pontosan, amit mondott.
- Bőven elég lenne egy is ezekből, nem hogy így halmozottan. - húzom el a számat, amikor pedig visszakérdez, kell egy pár pillanat, amíg megpróbálom szavakba önteni az érzéseimet, gondolataimat – Valami olyasmi, én sem alszok túl jól mostanság. Kisért a múlt… évek óta nem álmodtam a családommal, az utóbbi napokban viszont egészen sokszor, és nem igazán tudom rájönni, hogy mi lehet az oka pontosan. - az, hogy Dora ideköltözött, vagy akadt pár személy az életemben, akik kezdtek fontosabbá válni egy szimpla ismerősnél, barátnál? Esetleg valamit üzenni szeretnének? Felhívni a figyelmemet valamire? Figyelmeztetni? Ezidáig még nem sikerült kiderítenem, de az álmok világára sajnos nem érvényesek a mi világunk jól megszokott szabályai.

Nevetve bólogattam apu szavaira, tudtam nagyon jól, hogy a hétköznapokban sietősen ír, de már egészen jól sikerült rávennem arra is, hogy olvashatóan írja a bevásárlólistát, így különösebben nem aggódtam a dolgon. Másnem tényleg rászólok, ha csúnyán támadna kedve írni. Nem hiszem, hogy sértődés lenne ebből, volt olyan jó a kapcsolatunk, hogy egymásra tudjunk szólni, ha valami nem tetszett a másiknak. Oké, nem sűrűn fordult elő eddig, de még bármit hozhat az életnek nevezett katyvasz, amiben együtt próbáltunk meg elevickélni.
-Amennyire te szoktad használni, simán elég lenne neked egy olyan régi gombos telefon -kuncogtam vidáman. Bár mostanában mintha többet telefonált volna apu, meg sem közelítette azt az időt, amennyit én lógtam a telefonomon. Még jó, hogy olyan előfizetésem volt, amivel korlátlan smst tudtam küldeni, különben elég magas lett volna a telefonszámlám. Mostanában kicsit sok üzenetet küldtem különböző embereknek, de sebaj.
-Nem tudom apu, simán lehet. Átalában igyekszem elnyomni ezeket magamban, hogy a napi feladataimra tudjak koncentrálni, de szerettem volna azt hinni, hogy megúszom ennyivel a dolgot. Ezek szerint nem -sóhajtottam egyet lemondóan. -Azt hittem, hogy végre valami jó időszak következik a sok szarság után, de úgy tűnik, hogy tévedtem  -előfordult már párszor. Azért ezeket az élénk álomképeket szívesen lecseréltem volna, pláne, hogy sokszor fáradtabb voltam reggel, mint ahogy lefeküdtem. De megpróbáltam ezt az egészet kiküszöbölni a koffeinnel és a kis fehér piruláimmal.
Megráztam a fejem, mielőtt válaszoltam volna neki. -Az a helyzet, hogy nem mertem eddig felhozni neki ezt a gyerek témát. Nem akarom elijeszteni azzal, hogy nem teljesen százas a… -barátnője? Csaja? Nem tudtam volna pontosan behatárolni, hogy mik is vagyunk egymásnak. Az egyetlen, amivel tökéletesen tisztában voltam, hogy nem nekem való a gyerek, akármennyire is szeretetteljesen néztem az álmaimban szereplő kislányt. -Ez nem rossz ötlet, keresek majd valamit a neten, aztán maximum megrendelem -mutattam fel a kezemben lévő telefont. -A múltkor már olvasgattam egy kicsit, elvileg a terhesség jelenti azt is, hogy valami új dolog van születőben, egy új hobbi, valami változás, de… én nem voltam terhes. Csak a kezemben fogtam a kis csöppséget és énekeltem neki. Meg mindig eligazgattam a haját az arcából, hogy ne az okosan csillogó szemeibe lógjon -azt meg sem említettem, hogy mindig ugyanaz a baba, ugyanaz a póz, ugyanaz a helyszín, minden mindig stimmelt, milliméterre pontosan. Kezdett az agyamra menni a dolog, hogy mindig ugyanott szakadt félbe az álmom, amikor kényszerítettem magam a felkelésre.
-Bár igazad lenne. De ezt a nyelvet még sosem hallottam -vontam meg a vállaim. Egy szót nem tudnék felidézni belőle, de a dallama most is tökéletesen csengett a fülemben. Ez pedig rettenetes módon zavart, így halkan dúdolni kezdtem az ismerős hangokat, mielőtt rátértem a kisfarkasra, amelyiket olyan bőszen ölelgettem a havas földön térdelve.
-Hé, nyugi, mély levegő apu -mondtam neki, mert egy kissé megijesztett a heves reakciója. Én is vettem egy mélyebb lélegzetet, majd megpróbáltam megválaszolni a felmerült kérdéseit. -Először is, még mindig nem szeretem, ha a teljes nevemet mondod. Másodszor pedig egy fekete bundás volt, fehér foltokkal. Megpillantottuk egymást, amikor Fairbanksben andalogtam, majd belesétált egy tüskés bokorba és segíteni akartam neki. Aztán belefeküdt az ölembe meg az arcomat nyalogatta, szóval összebújtunk egy kicsit. Talán még sírtam is egy kicsit -nem emlékeztem pontosan, de magamat ismerve nem kizárható egy kiadós bőgés esélye. Nem tudtam jól kezelni az érzelmeimet, ráadásul tavaszodni is kezdett, szóval tényleg lehetséges, hogy könnyeket hullajtottam a farkas bundájába. -Tudom, nagyon jól tudom, hogy nem kiskedvencek, de küldtem volna el, amikor az ölembe bújt? Vagy amikor a mancsát a combomra helyezte? -kérdeztem vissza értetlenül. -Vagy akkor, amikor megnyugtatott, hogy helyre fog állni a világ rendje? Bár ebben tényleg nem vagyok biztos, hogy nem csak görcsösen odaképzeltem, miután útjára indult, de érted -ha már lúd, legyen kövér. Igaz, hogy már nem most történt a dolog, de ha már szóba került, nem akartam többet titkolózni és elmondtam apunak úgy a sztorit, ahogy történt.
-Nem tudom… annyi minden eszembe jut, hogy megfogalmazni sem tudom őket. Olyan kis apróságok, amik normál esetben nem tűnnének fel. De… -jobb ötlet híján magamhoz szorítottam a telefonom, mielőtt hadarni kezdtem. -Miért van az, hogy összevarrtam az ujjad és két nap múlva lazán műtöttél, mintha mi sem történt volna? Vagy hogy Zackről nem egyszer azt hittem, hogy lázas, de nem, csak ilyen kellemesen meleg? Esetleg azt említsem, hogy olyan lazán fel tudsz kapni, amikor a konyhapultra állok és leemelsz onnan? Talán azt kéne felhoznom, hogy a múltkor kiküldtelek a szobámból, hogy ne kapd el a betegségem, mégis ott maradtál, amíg el nem aludtam? Minden bizonnyal az is érdekes lehet, hogy annyiszor teljesen egyedül vagyok.
Befejeztem a hadarást és megpróbáltam félretenni a kialakuló dühöt magamban. Valószínűsíthetően csak a véletlenszerű eseményeket próbáltam meg összekötni a fejemben és azért születtek meg ilyen összeesküvéselméletek az agyamban. Lassan úgy éreztem, hogy megbolondulok, hogy hiányzik a kirakós egy darabkája, ami miatt nem áll össze a kép és… ez zavart. Rettenetesen idegesített, hogy ennyi gondolat cikázott bennem, legszívesebben sikítva fúrtam volna a fejem a párnámba. De sajnos ez az opció nem volt elérhető jelenleg, így megpróbáltam Bruno érzéseire fókuszálni.
-Talán az a baj, hogy a múltkor szóba került mindkettőnk családja -húztam el a szám megértően. -Valószínűleg hiányoznak neked és ezért álmodsz róluk. Nem könnyű egy ilyen terhet feldolgozni, de pontosan tudod, hogy miről beszélek -nem tudtam sokat apu eddigi életéről, de valóban nem lehetett kellemes az egész családodat elveszíteni. És én is valami hasonlón mentem keresztül mostanában, így, hogy a saját szüleimmel heti egyszer váltottunk valami felszínes smst arról, hogy minden ok, dolgozok, papa helyzete meg nem javul. Szívás.
-Sajnálom, nem akartam elrontani ezt a kellemes napot a hisztimmel. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de kezd sok lenni a dolog -ismét végighúztam az ujjaim az arcomon. -Viszont tényleg mérhetetlenül hálás vagyok, hogy annyi képet csináltál rólam, nagyon élveztem ezt a programot -halványan elmosolyodtam, megpróbálva elütni ezzel az előbbi kiakadásom. Hátha beválik, bár nem túlságosan bíztam benne. A remény hal meg utoljára vagy mi.

- Lehet tényleg elég lenne. Legalább elég lenne hetente egyszer feltölteni. Kár, hogy már nem igazán árulnak olyanokat. - adok igazat Dorának, bár azoknál a fényképező funkció még nem igazán működött, lehet, hogy az hiányozna, ha nem lenne. Még úgy is, hogy relatíve ritkán használom.
- Akkor simán lehet ez a gond. Tudod, az emberi agy már csak ilyen. Amikor túlhajszolt vagy, elraktározza későbbre a feldolgozásra váró problémákat, hogy ne terheljen ezzel is túl – cserébe, amikor úgy ítéli meg, hogy képes vagy megbirkózni a feladattal, újra előszedi, hogy parancsolj. - lehet, hogy tudományosan vizsgálva kicsit bonyolultabban működik, de szemléltetésre talán ez is megfelel. Ha meg jobban érdekli a téma, úgy is bármikor utána tud olvasni részletesebben.
- Nem teljesen százas a…? - kérdezek vissza a félbehagyott mondata kapcsára, mert érdekel a folytatás, ami viszont a gyerek témát illeti, nemes egyszerűséggel legyintek rá egyet – Nézd, ezt ti tudjátok. Nem vagytok semmivel elkésve, majd szóba kerül, ha eljön az ideje. - van amelyik párnál rögtön az első randevúk során felmerül, hogy megbizonyosodjanak róla, hasonlóan vélekednek a témáról, van, akiknél évek telnek el úgy, hogy egyszer sem kerül szóba.
- Szimplán a gyermeknek is lehet több jelentése, plána, ha visszatérő. Jelenthet szerencsét, örömöt, a benned élő gyermeki kíváncsiságot… de a körülmények sokat tudnak változtatni a jelentésen. A tiéd? Másé? Fiú? Lány? Játszotok? Vigasztalod? Segít a munkában? Szomorú? Vidám? - említek néhányat a sok közül, amik nem feltétlenül derültek ki Dora elmondásából, ki tudja, lehet ő sem emlékszik ilyen részletekre, nem tudhatom. Ami viszont a különös nyelvet illeti, simán el tudom képzelni azt, hogy az agya keverte össze a meglévőket valami érthetetlen katyvasszá.
- Nyugodt vagyok. - mondhatni, csak aggódok, hogy valami olyasvalamibe keveri magát, amibe nem kéne. Még ha ebben az esetben egy karcolás nélkül meg is úszta az egészet, mert azt biztosan észrevettem volna, mást nem, bent a munkahelyen. Amúgy meg nyugodtabb lennék, ha valami olyan dalt kezdett volna dúdolni, amit én se ismerek, mert amikor némi hatáskéséssel felismerem a dallamot, a szívem is kihagy egy ütemet minimum. Basszameg, ezt meg mégis honnan a fenéből ismeri?
- Bocsánat. - mormogom az orrom alá, amikor pedig arról a bizonyos farkasról kezd mesélni, figyelmesen hallgatom. Mondjuk Fairbanks említése után sem leszek sokkal nyugodtabb, tudva, hogy a város mekkora falkával rendelkezik, de nem ismerem annyira az ottaniakat, hogy egy ilyen „személyleírás“ alapján rájöjjek, kihez volt szerencséje. Mindenesetre örülök, hogy egy szelídebb farkassal sikerült összefutnia. Nem is nagyon tudok semmi okosat mondani, csak időnként hümmögök egyet, jelezve, hogy figyelek ám. Kár, hogy konkrétabban nem tudok rákérdezni anélkül, hogy ne lenne túl gyanús a dolog. Faramuci egy helyzet. És amikor azt hiszem, hogy rosszabb már nem is jöhet, kiderül, hogy de. Sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet, mint arra számítottam. Ahogy hallgatom, miközben mondja és mondja, akaratlanul is nyelek egyet, realizálva, hogy akármennyire is igyekeztünk óvatosak lenni, úgy tűnik, hiába. Túl régóta voltunk vérfarkasok, túl régóta mozogtunk, éltünk a sajátjaink között, vagy éppen egyedül, hogy időről időre becsússzon valami figyelmetlenség.
- Csak a pontosság végett, ha emlékezetem nem csal, akkor az két munkanap volt, amit utána a hétvége követett. - igaz, négy nap után műteni is elég necces mutatvány lenne a valóságban, de a fenébe is, hogy pont akkor volt olyan fontos műtétem, amit nem igazán volt opció elhalasztani! És mivel az én szakterületem, ezért más kollégával elcserélni sem lett volna túl bölcs döntés.
- Figyelj, Dora. Az életben mindenre van logikus, ésszerű magyarázat, maximum még nem jöttél rá a titok nyitjára. Elég arra gondolni, hogy pár száz évvel ezelőtt a villámlást is az istenek, szellemek lesújtó haragjának hitték. Vagy hogy a Föld lapos, és ha elhajózol a pereméig, akkor lezuhansz a semmibe. Esetleg ott van a Fáraók átka, ami kapcsán a mai napig mennek a találgatások. - hozok néhány példát a teljesség igénye nélkül, hogy kicsit más megvilágításba helyezzen a dolgokat.
- Orvosként nem annyira meglepő, hogy vannak az átlagos határértékek, de nagyon sokan ezen kívül esnek, legyen szó akár vérnyomásról, akár testhőmérsékletről. Ezek szerint Zach ilyen melegebb vérű fajta. Azt pedig vedd figyelembe, hogy kicsit egészségesebb életmódot folytatok, mint a mai átlagemberek többsége, ráadásul orvosként volt időm megedződni a betegségekkel szemben. Ahogy te sem 120 kiló vagy, akkor esélyesen nem emelgetnélek ilyen könnyedén. Ami pedig az egyedüllétet illeti... Dora, jó ideig egyedül éltem. Szeretlek, meg minden, nem is sértésből mondom, de azért néha hiányzik az egyedüllét. - igyekszem menteni a menthetőt, mert valóban jó irányban kapisgál a lány, de hála az égnek, annyira talán egyik sem olyan feltűnő, hogy ne lehetne kimagyarázni. Viszont nem árt figyelnem a későbbiekben, hogy sikerült-e ennyivel elaltatnom a gyanakvását, vagy továbbra sem hagyja nyugodni?
- Lehetséges. Pedig régen történt, azt hittem, már sikerült feldolgoznom magamban a történteket. - ettől függetlenül lehetséges, hogy tényleg a lánynak van igaza. Nem tagadom, megfordult a fejemben párszor, hogy vajon mit szóltak volna egymáshoz, ha valami csoda folytán találkozhatott volna a szeretteimmel. Holott képtelen butaság az egész. A lányom is több, mint száz éve halott, a feleségem pedig még régebb óta, fizikai képtelenség lenne egy ilyen találkozó.
- Ugyan, ennyivel még nem rontottad el. Inkább add ki magadból, mint hogy magadban rágódj rajta, az többet árt, mint használ. Meg amúgy is, van elég gond enélkül is az életben. - nem olyan rég történtek a betörések sem, ott voltak a családi gondjai, az egyetemi jelentkezés, a gyakorlata, önállóan is mind elég lenne ahhoz, hogy nyugtalanabb legyen, nem, hogy minden egyszerre.
- Örülök, hogy tetszett. Látva, hogy az Iditarodon mennyire megörültél a kutyáknak, reméltem, hogy ezzel sem lövök majd mellé. - mosolyodtam el én is, figyelmemet ismét az út felé fordítva.

-Még mindig lenyűgöz, ennyi év után is, hogy mennyire csodálatos szerv az agy. Pedig ránézésre nem is hinné az ember, hogy mennyi mindenre képes, és mégis. Ha úgy adódik, egy egész világot eléd vetít, máskor meg teljesen csöndben van és azt sem fogd fel, ami előtted van. Valamikor meg ezer versötlet eszedbe jut, amivel ki tudod írni magadból a fájdalmad -sóhajtottam. Tényleg nem hagytam elég időt magamnak, hogy feldolgozzam a történteket, csak azt hajszoltam, hogy látszólagosan nyugodtnak tűnjek. -Egyszerre szeretem és utálom, hogy ilyen az agyam. Lehet, hogy tényleg kéne egy kicsit kutakodnom ezzel kapcsolatban. Tudsz majd adni valami könyvet? -kérdeztem meg Brunotól érdeklődve. Tudom, hogy otthon meg a rendelőben is rengeteg szakkönyve van, nem egyet már én magam is kiolvastam. Reménykedtem benne, hogy tud adni valamit, amitől kissé megvilágosodhatok.
-Én. Én nem vagyok százas -suttogtam szomorúan. -Egy jó ideje minden nap találkozunk és borzasztóan jól elvagyunk egymás társaságában. Csak közben meg… ha valaki rákérdez, nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Ő Zack, én meg Dora, ez eddig rohadtul világos. De mik vagyunk mi együtt? Az ég és a föld? A nap és a hold? A herceg és a hercegnő? -bárcsak tudnám mi ez, ami köztünk van. Annyival könnyebb lenne magamban is tisztázni az érzelmeimet és talán, de csak talán nem őrlődnék ennyi kétség között. Elég jó vagyok én ennek a fiúnak? Miért engem választott, mit tudok én felmutatni neki? Arra már nem is reagáltam, amit Bruno mondott, tudom, hogy ráérünk, én egyáltalán nem siettem azzal, hogy előhozakodjak a témával, amíg nem muszáj.
Elgondolkodtam apu kérdésein, volt abban valami, amit mondott. Valószínűleg nem most fogjuk megfejteni, hogy pontosan mit is jelent az álmom, de megpróbálhatok válaszolni neki a tőlem telhető legnagyobb pontossággal.
-Az én kislányom volt, ugyanolyan sötét haja volt, mint nekem -túrtam bele a tincseimbe. -Nem volt túl nagy, talán fél év körüli lehetett, szóval még bőven olyan gyermek, akit a kezeid között tartasz, mert félsz, hogyha leteszed, akkor bármi történhet vele. Az arra fújó széltől is védeni akartam, miközben a tábortűz mellett üldögélve próbáltam meg elaltatni azzal a fura nyelvű dallal -hogy sikerült-e, vagy sem, azt sosem tudtam meg, mert mindig itt keltettem fel magam. Túlságosan is féltem ekkora felelősségtől, nem tudtam elképzelni magam ebben a szerepben. És ha már ennyit beszéltem, jól esett elkezdeni dúdolni azt a dallamot, ami hetek óta idegesített, jól esett végre kiadnom magamból. Miután befejeztem a halk dúdolást, rátértem arra az imádnivaló bundásra, akivel találkoztam Fairbanksben. Érdekes gondolat, hogy tudom, őshonos álltatok Alaszkában a farkasok, mégis, nem ez volt az egyetlen eset, amikor ezekbe a négylábúakba botlottam. És mindegyik teljesen máshogy viselkedett, az egyik megmentett, a másikkal mély érzelmi kötelék alakult ki, azok pedig, akiket ma láttam a kifutóban, csak fenségesen néztek engem. Talán ezért is ütött szöget a fejembe az, hogy valami rohadtul bűzlik Dániában Alaszkában. Mert túl sok volt az olyan véletlen, amit már nem tudtam logikával megmagyarázni, amik idegesítettek, ha rájuk gondoltam. Nem volt rá észszerű magyarázat, cserben hagyott az agyam. Mégis mi a fene történik körülöttem? Kezdtem úgy érezni magam, mint akinek egy hét az elmegyógyintézetben pihenés lenne.
-Négy nap sem sokkal több -motyogtam dühösen. Értem én, hogy muszáj volt műteni, de ott voltam, az isten szerelmére. Én magam varrtam össze apu sebét, láttam, hogy mennyire mély, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint amikor az ember megvágja magát a papír szélével. És mégis, úgy végezte el a műtétet, mintha mi sem történt volna, majd csodálkozik, hogy szóvá teszem ezt neki. Sikítani lett volna kedvem, de csak dühösen megdörzsöltem az arcom, egyáltalán nem érdekelt, hogyha elkenem azt a kevés sminket, amit ma felkentem magamra.
-Persze, tudom. Ahogyan azt is, hogy valójában egy intergalaktikus teknős hátán élünk, miközben az csatát vív a lézerfegyveres gyíkemberek ellen -forgattam meg a szemeimet. -Nagyra értékelném, ha ezúttal őszintén megmondanád, hogy mégis mi az isten folyik itt.
Elgondolkozva pislogtam rá, amíg választ adott a felmerült kérdéseimre. Mert oké, logikus volt minden válasza, Zack tényleg melegebb, és én sem vagyok kövér, de… lehet, hogy csak görcsösen próbáltam kapcsolatot teremteni az események között. Lehet, hogy semmi közük nem volt egymáshoz, csak én éreztem úgy, mintha egy olyan útvesztőből próbálnék meg kijutni, aminek nincs is megoldása. Egy pillanatra megdobbant a szívem, ahogy kimondta az érzelmeit irányomba, még halványan el is mosolyodtam. Viszont még volt pár kérdésem, és ha már így belelendültem, ki akartam őket mondani.
-És mi van azzal, hogy teliholdas estéken mindig egyedül fekszem a tóparton? Vagy azzal, hogy pontosan tudod, mikor vagyok szomorú és mire van szükségem olyankor? Esetleg, azt is felhozhatom, amikor a kedvenc rendőrbácsim úgy rám morgott, hogy képtelen vagyok azt emberi hangként leírni. Bár, kezdem azt is elfogadni, hogy kész, hallucinációk gyötörnek, talán mellékhatás, nem tudom. Mindenesetre millió meg egy ilyen apróság cikázik a fejemben és egymást lökdösik a gondolatok, hogy mi a fene van itt -dőltem hátra az ülésben. Már nem tudtam eldönteni, hogy mi a valóságos és mi volt csak a képzeletem szüleménye. Így inkább arra tereltem a beszélgetést, amiben biztos voltam. Hogy mindkettőnknek rendkívül elbaszott családi háttere van és bár én megnyugvást találtam Bruno gondoskodása mellett, reménykedtem benne, hogy számára is némi pozitívummal jár az, hogy együtt lakunk. Próbáltam jó kislány lenni számára, szeretni őt és vele lenni a nehezebb percekben is. Nagyot fordult az a kocka, mióta pont ugyanebben a helyzetben, egymás mellett ülve a kocsiban először apunak szólítottam, de nem bántam. Na jó, imádtam, hogy ilyen irányba billent a mérleg a kapcsolatunkat illetően. Nem akartam megzavarni a vezetésben, így csak a vállára simítottam a tenyerem, hogy tudja, itt vagyok neki, mondja, ha szüksége van rá. Én meghallgatom. Csak előtte sürgősen bocsánatot kellett kérnem tőle.
-Néha még én is soknak gondolom magam -motyogtam. -Annyira megszoktam az elmúlt években, hogy csak magamra számíthatok igazán. Éppen ezért nehéz az érzelmeimről beszélni, és igyekszem megoldani egyedül a dolgokat. Dios mío Bruno, te tudod a legjobban, hogy mennyire utálok segítséget kérni. Te vagy az első sok év után, akit ennyire közel engedtem magamhoz -minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ő volt az, aki előtt nem féltem teljesen önmagam lenni. Tudtam, hogy ugyanúgy örül a sikereimnek, ha nem jobban, mint én, akinek sírhatok a vállán szükség esetén, aki állva tapsol nekem, ha sikerül valami. Aki egyszerre volt családtag, barát és mentor. Aki nélkül már nem tudtam elképzelni az életem, akiért bármit megtettem volna, ha kell, akkor a testemmel védtem volna egy felé repülő golyótól.
-Szeretem a bundásokat -mondtam mosolyogva. -Remélem nem fáradtál el a programban annyira, mert én kifejezetten energetikusnak érzem most magam. Sőt -csillantak fel a szemeim. -Arra gondoltam, hogy este, ha hazaértünk, a vacsora mellé csinálhatnánk forrócsokit és megnézhetnénk valami filmet, ha van kedved. De egyebassza, felőlem olvashatunk is egymás mellett, odaadom az egyik romantikus könyvem neked -kuncogtam. Mindegy volt a program, amíg együtt voltunk. Viszont, ha tud jobb programötletet, akkor nem fogok ellenkezni, ha már eddig ilyen különleges napunk volt.

- Persze, ezen ne múljon. Kerítünk valami érdekeset. - biztosítom róla, ha nem is az én könyveim között, vagy a mi praxisunkból, de úgy is elég jóban vagyok a többi orvossal is a klinikáról, valaki biztosan tud ajánlani valamit, ami megfelel Dora érdeklődésének.
Bár egy ideje már nyilvánvaló számomra, hogy Zach az, aki elrabolta a szívét, mégis, eddig valahogy nem sok szó esett kettőjükről. Én nem faggattom, ő sem érezte szükségét, hogy meséljen, így érdeklődve hallgatom, hogy milyen kétségek gyötrik.
- Figyelj, Dora… nem vagyok párterapeuta, vagy ilyesmi, de ha jól megvagytok egymással, akkor véleményem szerint nagy gond nem lehet. Az meg számít valójában, hogy milyen címkét nyomtok a kapcsolatotokra mások kedvéért? - kérdeztem vissza töprengve. Ismét egy dolog, ami manapság véleményem szerint kissé túl van bonyolítva, régen sokkal egyszerűbb volt. Vagy csak nem kerítettek ekkora feneket a dolognak. Ha lefekszetek egymással, és nem házasok vagytok, vagy jegyesek és türelmetlenek, akkor szeretők, történet vége.
- A fél év körüli tényleg elég fiatal még. - értek egyet vele, és ahogy a tábortűz szóba kerül, egy kissé már gyanakodni kezdek, elvégre mostanság a széltől is óvják a gyerekeket, nem hogy a tűz mellé üljenek vele, ahol a füst, pernye, meg minden érheti. És ha mindez még nem lett volna elég, ahogy meghallottam az ismerős dalt, amit már majd’ kétszáz éve nem, a szívem akaratlanul is kihagyott egy-két ütést. És akkor lassan elkezdett összeállni a kép. A visszatérő álmaimmal a családomról, amik nem hagynak nyugodtan aludni éjszakánként, a régi életemmel, emlékeimmel, amik kísértetiesen egybevágnak Dora álmával. Annak ellenére, hogy biztosra veszem, hogy erről soha, de soha nem beszéltem neki, ahogy a dallamot sem ismerhetné. Hogyan is ismerhetné? Hiszen nem valami jól ismert altató, a törzsemen kívül soha, sehol máshol nem hallottam, és kétlem, hogy onnan fennmaradt volna. És bőszen kattogott is volna tovább az agyam, hogy honnan a búbánatos ménkűből tudja akkor a leány ezeket, de sok időt nem kapok az elmélkedésre, mert mint valami áttört gát, zúdítja a kétségek és bizonytalanságok újabb hullámait a nyakamba, hogy alig győzök válaszolni rá. Még jó, hogy közben vezetek, van mire fognom, ha valamire nem jut eszembe semmi meggyőző így elsőre pillanatra!
- Oké, aláírom, tényleg nem. - felelem megadóan, csak ennyi, semmi kifogás, vagy mentegetőzés. Tudtam, hogy necces lesz, nem azért, mert ne tudnám elvégezni a műtétet, hanem, hogy Dora meg a többiek előtt jól játsszam a beteget. És lehet, hogy a többieket könnyűszerrel sikerült megtéveszteni, Dora sajnos nagyon is tisztában volt vele, hogy milyen volt a sérülésem, elvégre ő varrta össze. Ami akkor jó ötletnek tűnt, így utólag belátom, lehet annyira mégsem volt az.
Amikor azonban a teknősbékával jön meg a lézeres gyíkemberekkel, csak értetlenül bámulok rá. Mivan?! Oké, hogy múltkor szóba került a teknősleves, de ez azért elég meredek váltás ahhoz képest, nem is hiszem, hogy sok köze lenne hozzá, így azonban egyértelműen lerí az arcomról az elveszettség, mielőtt megpróbálnék valami reális magyarázattal előállni. Nem a kezem kapcsán, azt a témát inkább bölcsen kerülöm a továbbiakban, ha tudom.
- Feküdj az ágyadban ha a tópart nem jó, úgy is hamar vége a nyárnak, hidegben annyira nem nagy élmény mert felfázol. Azért tudom, hogy mikor milyen a hangulatod, mert kicsit több empátia szorult belém, mint a mai emberek többségébe, érdekel, hogy mi van veled, meg jó megfigyelő vagyok. - mondanám, hogy ha kevesebbet járna a szájat, és több időt szánna csendes megfigyelésre, idővel ő is elsajátítaná ezt a képességet. Ha nem is olyan szinten, mint egy vérfarkas, de a mimika és gesztika ismerete is már nagyon sok mindent elárul egy-egy emberről, hát még ha valami alapvető pszichológiai könyvet elolvas a témában.
- A kedvenc rendőrbácsid meg finoman szólva is csak egy kicsit kretén, szóval a morgásán meg se lepődök. De ha már állati hangok, én az erdei madarak hangját tudom elég jól utánozni. - vonok vállat, ha szereti, mutatok is neki párat, ezen ne múljon, de talán vannak most fontosabb, megbeszélésre váró témáink is – Hallucináció… mégis, minek lenne a mellékhatása? Tudom, hogy nem alszól jól mostanság, de a kialvatlanság miatt kissé extrém tünet lenne. Vagy ennek is a nagymamád betegségéhez lenne köze? -kérdeztem vissza, mert egyvalami biztos, mégpedig az, hogy tünetként nem szabad semmibe venni, mert igenis komoly gondokat jelezhet, ha ilyentől szenved. Csak érjünk haza, vagy hétfőn be a rendelőbe, és biztos, hogy alaposabban kifaggatom, hogy kideríthessük, mi okozza.
- Tudom, tudom… ahogy azt is, hogy milyen az, ha egyedül van az ember, vagy csak magadra számíthatsz. Egyébként meg, az érzésekről beszélni sohasem könnyű. Na jó, talán a pszichológusoknak, de általában ők sem a sajátjaikról szoktak, hanem máséról, az egészen más műfaj. - arról nem is beszélve, hogy időnként ők is eljárnak saját terapeutához, hogy letisztázzák, helyre rakják magukban a dolgaikat. Nincs abban semmi kínos, ha Dora sem könnyen beszél róluk, pláne annak fényében, hogy egy ideje már ő is egyedül boldogult.
- Nem, egyáltalán nem volt vészes, inkább olyan kellemes fáradtság, aktív kikapcsolódás, ami feltölti az ember lelkét. - nem mondom, hogy utána elmennék még lefutni egy félmaratont, vagy vadásznék egyet az erdőben, inkább valami kényelmesebbet választanék, de szó sincs arról, hogy hulla fáradtan várnám, hogy hazaessünk.
-Én benne vagyok, igaz, filmekben még mindig nem vagyok túl nagy szakértő, de csak találunk valamit, ami mindkettőnknek megfelel. A romantikus könyves ajánlattal inkább nem élnék, valahogy nem az én műfajom. - fintorogtam egyet. Nem mondom, hogy nincsenek szép szerelmi történetek, de valahogy amiket manapság olvasnak a fiatalok, nem igazán mondanám az én világomnak. Amikor a könyveket félmeztelen férfiakkal a borítón kell eladni, hogy megvegyék, az valahogy nem sok jót sejtet magáról a regényről.

Hálásan mosolyogtam Bruno irányába, jól esett a törődése, hogy nem veszi félvállról a gondolataimat és a felmerülő problémáimat, hanem inkább megpróbál segíteni nekem. Ő volt az az ember, akire mindig kérdés és kérés nélkül számíthattam, ezt pedig minden egyes alkalommal bebizonyította, hogy így van. Azt hiszem, hogy valakinek ott fent nagyon hálát kell adnom, hogy összesodort minket az életnek nevezett akármi, amiben navigáltam kisebb-nagyobb sikerrel.
-Figyelek apu -sóhajtottam. -Nem, egyáltalán nem számít. Csak néha olyan váratlanul ér, hogy nem tudok egy ilyen szimpla kérdést megválaszolni. Én pedig olyan szégyellős tudok lenni néhány pillantásától is, és így mégsem állhatok oda elé azzal, hogy haló, mik is vagyunk mi együtt. Meg amúgy nem is akarok rá igazán címkét aggatni -ráztam meg a fejem. Képtelenségnek éreztem, hogy valaha is legyen ennyi bátorságom. Vaaagy… talán, ha elég alkoholt iszok valamelyik magányos estémen, akkor szembesítem őt a dolgokkal. De igaza volt Brunonak, mint szinte mindig, rohadtul nem számít az, hogy most a barátnője vagyok, vagy csak a hosszúra nyúlt egyéjszakása, boldog voltam a jelenlegi felállással. Meg a gyomrom környékén tanyázó pillangóim is, akik hevesen csapkodtak már a szőke nevének említésétől is.
Azzal, hogy elmeséltem apunak az álmom, nem éreztem úgy, hogy előrébb jutnék. Mert hiába mondtam ki végre annyi átforgolódott éjszaka után, hogy mik is ezek, nem tűnt úgy, hogy bármi értelme is lenne. Hiszen tudom, érzem magamon, hogy nem állok készen az anyaságra. Oké, ideig-óráig elvagyok a gyerekekkel, de azt se tudom, hogyan fogjam meg őket anélkül, hogy elejteném őket vagy bármi ilyesmi. Én, akit valószínűleg gyerekkorában tényleg megátkoztak, nem akarom továbbadni egy ártatlan léleknek. És fogalmam sincs arról, hogy Zack hogyan állna ehhez a témához. Még nem voltunk abban az élethelyzetben, hála istennek, hogy el kelljen ilyenekről gondolkoznunk. Cserébe akadt több más, amin pöröghetett az agyam. Utáltam, hogy ennyi minden cikázott a fejemben, aminek nem volt értelme, csak azt akartam, hogy végre csend legyen odabent. Bármit, akármit megtettem volna azért, hogy leálljon az agyam, komolyan elgondolkoztam az alkohol túladagoláson is, csak legyen már vége! De egyelőre a kocsiban ülve nem tudtam mást tenni, mint apura zúdítani az összes kérdésem, hátha kapok válaszokat, mielőtt leugrok a tetőről. Még ki kell találnom pontosan. És hiába dúdoltam a dallamot, ami beleragadt a füleimbe is, nem voltam sokkal előrébb sajnos.
-Köszönöm, hogy beismerted -puffogtam. Ott voltam, láttam, hogy mi történt vele. És lehet, hogy általában könnyen elhiszem a legképtelenebb történéseket is, de ezt a saját szemeimmel láttam. Ráadásul józanul, tehát nem lehetett arra fogni, hogy én nem vettem észre valamit. Már semmit sem értettem. Így, hogy Bruno nem tudott menekülni előlem, lévén, hogy ő vezetett, úgy éreztem, hogy most talán tud válaszokkal szolgálni a rengeteg felmerülő kérdésemre. Szükségem volt a válaszokra, minden információmorzsára. De nem éreztem elégnek ezeket a válaszokat, így dühösen a műszerfalba rúgtam, mielőtt vettem egy mély levegőt, hogy reagáljak is valamit a férfi szavaira.
-Legalább téged érdekel -motyogtam. És valószínűleg ezzel egyedül volt a világban. Még engem sem izgatott se a mentális, se a fizikai állapotom általában, mostanság lesz, ami lesz mentalitással éltem. Hupszi. -Egy szóval sem mondtam, hogy normális, csak igazán meglepő dolgokat tud tenni. És nem egyszer fordult elő -arra nem is reagáltam, hogy tud állathangokat utánozni apu, most komolyan van olyan, amiben ő ne lenne tökéletesen ügyes? Behúztam a nyakam, mielőtt válaszoltam volna neki, rohadtul nem akartam felfedni neki, hogy milyen pirulát szedek, amitől kicsit elviselhetőbbnek tűnik a káosz. Egyszerűen képtelenség, hogy bevalljam neki, még én magam is nehezen fogadtam el, hogy ilyenekhez kellett nyúlnom. -Nem tudom, de tényleg nehéz megkülönböztetni a valóságot és az álmokat, annyi furcsaság van körülöttem. Kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, amikor magamban vagyok a gondolataimmal. Viszont tényleg nem alszom jól, rengetegszer felébredek az éjszaka közepén és nehezen is hunyom le a szemem, talán van valami a levegőben. Pedig igyekszem normálisan étkezni meg nem inni annyi kávét inni este, de szerintem már kialakult bennem a koffein elleni rezisztencia. Úgyhogy elméletileg nem lehet köze Abuelahoz a dolognak -már végiggondoltam én is ezt. De nem jutottam sokra egyedül. Viszont most már itt voltunk egymásnak Brunoval, együtt talán juthatunk valamire. Én legalábbis kezdtem afelé hajolni, hogy támaszt nyújtsunk egymásnak, pedig nyilvánvalóan nekem nagyobb szükségem volt rá.
-Hát persze, hogy tudod -mosolyodtam el szomorúan. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy apu előttem egyedül élt és a saját démonjaival kellett megküzdenie. Annyira egybefolytak a napok, nehéz volt elhinni, hogy pár hónapja még mindketten külön laktunk. Ezer évnek tűnt az összecuccolásunk, de egy cseppet sem bántam. Megnyugodott tőle a lelkem, szebbek láttam a hétköznapokat vele az oldalamon. -Az a helyzet, hogy úgy érzem, átléptünk egy határt, te és én. Nem tudom, hogy mikor és hol, vagy hogyan, de már kicsit bátrabban merem neked kimondani azokat, amik lejátszódnak bennem. Valahogy elérted, hogy megnyíljak neked.
Ez van, nem is tagadtam tovább. Biztos valami különleges képessége van ennek a férfinak itt mellettem, lassan már azt is elhittem volna, hogy ő Superman, de lehet, hogy Batman. Már ennyire nem bíztam a saját valóságomban, abban, amit eddig biztosnak hittem.
-Még egyszer nagyon köszönöm, hogy elhoztál és azt a rengeteg fotót is -mutattam fel a telefonom, amit továbbra is a kezemben tartottam. Kényelmes volt, megnyugtatott, hogy foghatok valamit, ha már a plüssmedvém otthon pihent az ágyamban. -Pár mozis esten már túlvagyunk, szóval nem aggódok különösebben -némileg sikerült lenyugodnom, szóval hátra dőltem az ülésben és vidáman néztem ki az ablakon, magamban jót szórakozva Bruno reakcióján a romantikus regényekkel kapcsolatban. Annyira már nem voltunk messze a városhatártól, én pedig örültem a fejemnek, mert szerettem volna pizsamára cserélni a mai ruhám és kényelmesen eldőlni a kanapén némi alkoholos itallal.
-Egyébként múltkor említették bent a Pitben, amikor ott jártam, hogy összeszedjem Zacket, hogy van egy tök finom pizzás hely a városban. Nem akarunk rendelni onnan? Bevallom, nem sok kedvem van főzőcskézni ma, a forrócsokin kívül, nem tudom, hogy te hogyan vagy vele -vetettem fel az ötletet apunak. Jól éreztem magam, de hazafele az út mindig előhozza belőlem a pihenni vágyó énemet és ezért jó ötletnek tartottam a rendelést. Meg egyébként is. Szeretek új helyeket kipróbálni, pláne, ha ennyire ajánlják a többiek.

- Miért nem? Csak egy egyszerű kérdés, akkora fejfájást csak nem okozhat neki. - mosolyodtam el a bizonytalan szavak hallatán, pláne, ha esetleg valami megerősítésre vár.  Annyira azonban nem ismerem a kapcsolatukat, hogy komolyabb tanáccsal szolgáljak, a legegyszerűbb tényleg az, ha őszintén megbeszélik a kétségeiket, ha ettől nyugodtabban alszik Dora. Az pedig határozottan ráfért. De úgy tűnik, nem csak a barátja miatti gondolatok miatt aludt nyugtalanul éjjelente. Először meg sem fordul a fejemben, hogy valami közöm lehetne a rémálmaihoz, még akkor sem, amikor egészen részletesen beszámol róluk. Ám ahogy a dúdolgatását hallgatva belém mar a felismerés, egy szempillantás alatt kerülnek a helyére a kirakós darabjai. Azt még nem tudom, hogyan lett ő is szemlélője az álmaimnak, de azt már biztosra veszem, hogy ugyanaz, mint ami nekem is visszaköszönt néhányszor.
- Hé, ne rugdosd, a végén még kinyílik a légzsák! És erre mégis mit vársz, mit mondjak, Dora? Hogy azért, mert valójában vérfarkas vagyok és havonta egyszer a Holdra vonyítok? - bukott ki belőlem a puffogását hallva akaratlanul is, de volt egy sejtésem, hogy előbb veszi gúnyolódásnak meg terelésnek, mintsem igaznak. A későbbiekben inkább nem is reagálok semmit, csak bőszen hallgatok, naivan reménykedve, hogy ennyivel megúszom a dolgot. Sejtem, hogy nem, de néha azért jó reménykedni egy kicsit! Hála az égnek egészen hamar tovább is lépünk valami újabb kételyére, és… nem mondom, hogy már bánom, rákérdeztem azokra a bizonyos furcsaságokra, amik nem hagyják nyugodni, de nem könnyíti meg a dolgom, az egyszer biztos. Ahogy az is, hogy előbb vagy utóbb úgy is kibukott volna, és vagy most kellemetlen, vagy később lesz sokkal, de sokkal rosszabb.
- Lehet, hogy nincs köze hozzá, de én azért nem zárnám ki a lehetőségét. Sőt, lehet, hogy nem ártana hamarosan kiderítenünk, hogy pontosan mi a helyzet az egészségi állapotoddal, mert ezek bizony már elég komoly tünetek, Dora. Nem szeretnék addig várni, amíg nagyobb baj lesz belőle. Lehet az is jót tenne, ha néhány napot otthon maradnál és pihennél, ne kelljen még a munka miatt is stresszelni. Ha szeretnél, csak szólj, elintézzük. - orvosnak tanul, inkább nem adok ötleteket neki, ilyen tünetekkel hány különféle betegség jöhet szóba, már ha egyáltalán összefüggnek, és nem csak valami másnak a mellékhatásai. Akárhogy is, ez az álmatlan állapot sem tartható hosszú távon, pláne ha már hallucinációi is vannak. Vagy azt hiszi. A fenébe…
- Én sem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor, de valami tényleg változott. Nem mondom, hogy számítottam rá, amikor először találkoztunk, vagy elkezdtünk együtt dolgozni, de így összesságáben nem bánom. Remélem tudod, rám mindig számíthatsz, történjen bármi. - mindenható én sem vagyok, de ha tudok, akkor segítek. Mert bár magam sem tudom megmagyarázni, pontosan hogyan, de valahogy mégis csak sikerült a lánynak belopnia magát a szívembe, és ha néhány hete még bosszantott, hogy mindenki a lányomnak nézi, mostanság sokkal inkább büszkeséggel tölt el. Még ha nem is a vér szerinti lányom, de azt már rég megtanultam, hogy a családot nem csak a vér szerinti kötelék jelentheti.
- Szívesen. Majd megismételjük máskor is. - biztosítottam felőle, és ha nem is ma írjuk össze a lehetséges jövőbeli kirándulós helyszíneket, de a héten akár elkezdhetjük azt a bizonyos listát írogatni. A film ellen sincs kifogásom így délutáni, esti pihenő gyanánt, még ha a könyvei annyira nem is hoznak lázba, amikor azonban újra mesélni kezd, érdeklődő tekintettel hallgatom.
- Nekem nincs ellenemre, pizzát úgy is egészen rég voltunk. Egyébként meg orvosok vagyunk, ennyivel legalább hozzájárulhatunk az ország meg a város gazdaságához, nem igaz? - kérdeztem vissza, majd látva, hogy egy nagyobb kanyar következik előttünk az úton, lassítani kezdtem. Legalábbis szerettem volna, de hiába nyomtam le szép lassan a fékpedált, az autó semmivel nem lett lassabb, sőt… mivel lejtőn lefelé haladtunk, csak szép lassan gyorsított, akkor is, amikor néhány pillanattal később már tövig nyomtam a fékpedált.
- A fenébe… Azt hiszem baj van a fékkel. - igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, de az arcomról egy szempillantás alatt szállt tova a korábbi, csipkelődő komolytalanság, hogy feszülten járjon a tekintetem hol az út, hol a műszerfal között, hátha eszembe jut valami.
Némi rémülettel sorra próbálkozok mindennel, ami eszembe jut. Kicsit kacsázva, jobbra-balra forgatva a kormányt haladni, de erről nagyon hamar leteszek, látva, hogy csak irányíthatatlanabbá vált az autó, miközben továbbra is gyorsult, de egyre kisebb reményt láttam rá, hogy ilyen sebességgel nem sodrodunk ki a kanyarban. A fékpedál még mindig használhatatlan, a kéziféket berántva is félő, hogy csúnya vége lenne a történetnek… miért van ilyen balszerencsém az autókkal?!
- Kapaszkodj, Dora! Ez rázós lesz! - morgom idegesen az orrom alatt, majd jobb ötlet híján végül a szalagkorlátnak vezetem a járművet, ami fület sértő csikorgással és zajjal vezeti tovább félig a padkán, követve az út ívét. De legalább érezhetően lassulunk, végre!

Nem vettem volna mérget arra, hogy nem okozna Zacknek fejfájást, ha elé állnék és én kérdezném meg őt, hogy mégis mi ez a valami köztünk. Sértené az érzékeny férfi egoját… Ki tudja, hogy mibe tenyerelnék bele, végső soron ő volt az idősebb, tőle vártam volna némi iránymutatást. Talán csak nem állt készen arra, hogy ilyen szinten felvállalja az érzéseit. Bár már szerintem nem volt olyan a városban, aki ne tudta volna, hogy alakul köztünk valami és szinte az összes délutánt együtt töltjük. Hupszi. Valószínűleg pont annyira nem fűlött hozzá a foga, mint nekem egy saját kisbabához, de mégis, én küzdöttem ezekkel az álmokkal, akármennyire is utáltam őket. Legszívesebben a hajamat tépkedtem volna, de nem akartam, hogy Bruno aggódjon értem. Ennél is jobban.
-Bocsánat! -morogtam idegesen. Nem hiszem, hogy ennyitől előbukkanna a légzsák, de mindegy. Nem volt kedvem fizetni a kocsi szervízelését, így inkább erőt vettem magamon és nem rugdostam a műszerfalat. -Hát persze Bruno, ha te vérfarkas, akkor én meg éjjelente a fogtündért helyettesítem -forgattam meg a szemeimet. Régen kinőttem a tündérmesékből és az ijesztő erdei lényekben sem hittem. Hiszen a fantázia szüleményei, nem? Az összes ilyen könyvemet abból a szekcióból vettem, szóval engem nem tud átverni, akármennyire is próbálkozik. Ennél az is jobb lett volna, ha nem mond semmit. Mert nekem szerintem kettőnk helyett is volt elég kérdésem, amikre azonnal válaszokat akartam kapni. Gyűlöltem ezt az állapotot, hogy sötétben tapogatóztam, nem tudtam rájönni a titok nyitjára, hogy szebbnek láttam volna, ha vonat elé vetem magam. Nem bírtam elviselni, hogy az agyam megpróbálja valami értelmessé összegyúrni ezt a katyvasz-masszát, de nem jut semmire. Sikítani, sírni akartam, mint múltkor vacsorakészítés közben, de most nem tűnt alkalmasnak a pillanat.
-Te vagy az orvos -vontam meg a vállam. Bármit megtettem volna azért, hogy ne derüljön ki a gyógyszerhasználatom. Akkor inkább elköltözök az Északi-sarkra. -Igyekszem továbbra is figyelni az étkezésemre, ahogy megbeszéltük, sőt, a vitaminjaimat is rendesen szedem. Így csak nem lehet akkora a baj – végső soron csak kétszer ájultam el az utóbbi időszakban, az nem tűnt olyan vészesnek. -Én… én jól érzem magam a munkában, leköti a figyelmem és a gondolataim. Szeretek melletted új dolgokat megtanulni, úgy érzem, hogy egyre jobban fejlődök -nem akartam egyedül maradni otthon, féltem attól, hogy valaki kihasználja a helyzetet és megint egy betörés romjait pakolhatom össze. Bruno mégsem maradhat velem, teleírtam a múltkor a naptárát, Zacket pedig nem akartam ilyenekkel zaklatni, hogy fél a hercegnője és ugyan már, jöjjön át, amíg apu haza nem ér. Tudom, borzalmas vagyok.
-Annyira örülök neki, hogy így alakult -mosolyodtam el őszintén. -Tudom apu, hogyne tudnám. De… szeretném, ha te is tudnád, hogy bármi is van, itt vagyok neked. Ha segítségre van szükséged, ha csak nevetni akarsz, itt leszek. Mert nálad jobb dolog nem történt velem az életben -most például nagyon szívesen megöleltem volna a mellettem ülő férfit, ha éppen nem vezetett volna. Abuela óta ő volt az első ember, akit nem féltem ennyire közel engedni magamhoz. Nem volt benne semmi szándékos, egyszerűen csak így alakult, de cseppet sem bántam. Végre úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem a világban és jó volt ez a hely.
-Van pár ötletem -vigyorogtam. Elmentem már néhány helyre, amióta itt laktam, de még mindig annyi minden volt, amit felfedezhettünk. Pláne, hogy mindketten tudtunk vezeti, így akár messzebb is el tudunk menni, ha úgy adódik. De, amit mindenképpen be akarok majd hajtani Brunon, az a közös gyümölcsszedés. És kezdtem éhes is lenni, szóval eszembe jutott a srácok ajánlata a pizzáról.
-Én szeretem támogatni a helyi vállalkozásokat -kuncogtam. -Nem véletlen szoktam piacra menni veled meg olyan helyeken ruhát venni -el tudtam képzelni, hogy mennyit jelent a helyi termelőknek, ha az ő cuccokat vásárlod. Oké, itt Amerikában minden orvosi beavatkozásért fizetni kell szinte, én is egészen jól kerestem, de igaza volt apunak. Mindig tud az ember lendíteni a saját gazdaságán, én pedig tényleg örömmel tettem. Éppen ezen elmélkedtem, amikor úgy éreztem, hogy megváltozik a hangulat és felváltva néztem Brunora és az autóra. Baszki.
-Hogy tessék? -pár oktávval biztosan magasabbra csúszott a hangom. Nenenene. Egy ilyen szép nap után nem foghat a Dora-átok, pláne nem apun! -Jézusom -sikkantottam fel, ahogy cseppet sem lassult az autó. Próbáltam venni egy mély levegőt, de kissé szaggatottra sikerült, épkézláb ötletem sem volt azon kívül, hogy ugorjunk ki a kocsiból. De ez elég elvetemült ötlet lett volna tőlem is.
-Mégis mibe kapaszkodjak? -kérdeztem ijedten. Mert az voltam, nem tetszett egy cseppet sem a szituáció. -Kérlek, akárki is hallja, nem akarok meghalni -motyogtam, miközben megragadtam az ajtó feletti kapaszkodót a szabad kezemmel. Sírni lett volna kedvem. Lehet, hogy egy újabb sikoly is elhagyta az ajkaim, ahogyan a szalagkorlát találkozott az autóval, ki tudja. Életem harmadik legrosszabb pillanatának tűnt ez a mostani és akármerre is pillantottam, még mozogtunk. Még mindig mozgott ez a hülye autó. Mégis akkor mi érelme van ezeknek? Továbbra sem engedtem el a kapaszkodót, miközben hevesen emelkedő mellkassal néztem Brunora. Éreztem a pánikot, ahogyan végigfut a testemen az ereimen, hogy egyre kevésbé kapok levegőt és a szívem is úgy ver, mintha ki akarna ugrani a helyéről. De így sem állt meg a kocsi.
-És most? -fordultam apu felé. Így az anyósülésről nem sok mindent tudtam tenni, nem nálam volt az irányítás. Akármennyire is bíztam a mellettem ülő személyben, sokkal boldogabb lettem volna, ha a saját kezemben lett volna a kormány. -Az úgy megvan, hogy előttünk ott egy árok? -vinnyogtam. Kedvem lett volna behúzni a kéziféket, nem érdekelt, hogy nem én vezettem. De bármit megtettem volna, hogy ne egy árokba borulva végezzem. Nem akarok meghalni! Én félek a haláltól. Annyi mindent akartam még csinálni. Kérlek szépen Abuela, ne hagyd, hogy meghaljak!
-Oké Bruno, akármi is lesz, szeretlek -szorítottam össze a szemeim. Nem, nem nyúltam a kézifékhez. Már nem tudtam, hogy mit tehetnék, kezdte lebénítani a testem a pánik, csak a gondolataim száguldoztak ezerrel.

Ha fogtündér szeretne lenni, felőlem nyugodtan, bár akkor a fogorvosi irány jobban illene mint a plasztikai sebészet, de ezen aztán végképp nem fogunk összeveszni. Nem is igazán vártam tőle más reakciót, de miután ez volt az igazság, más, elfogadhatónak tűnő válasz meg nekem sem jutott eszembe, így szép csendben hagytam elsikkadni a témát. Hamarosan lesz úgy is nagyobb gondunk!
- Helyes, ne is hagyd abba, az nagy gondot nem okozhat. De sajnos nem jelenti azt, hogy nincs valami más gond a háttérben. Nem, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, lehet, hogy csak szimplán valami ásványi anyag hiány, vagy kicsit felborult a hormonháztartásod. Néha a legalapvetőbb dolgok is meg tudják borítani az emberi szervezetet. - nem akarok ráijeszteni, de lehet tényleg nem ártana hamarosan megejteni azt a kis beszélgetésünket, meg végezni néhány kivizsgálást, mint így látatlanban találgatni. Pláne, mert előbb tudjuk meg, mi is a gond valójában, annál előbb tudunk is kezdeni vele valamit. Aztán ki tudja? Az is lehet, hogy csak most jött ki rajta a honvágy, így, hogy otthon sem túl jó a helyzet náluk, aztán az produkál mindenféle fizikai tüneteket.
- Nézd Dora, nem büntetésből kell otthon maradnod, pusztán egy lehetőség, ha pihenni szeretnél. Esetleg egy darabig részmunkaidőban is lehetsz, nem maradnál ki teljesen a munkából, de csak több időd maradna pihenésre. - mást nem, amíg én nem végzek, csavaroghat a városban, olvasgathat a társalgóban, vagy akár maradhat otthon is, ahogy jónak látja. Úgy sem vagyunk összenőve, akármilyen sok időt is töltünk együtt mostanában. Valamit majd kitalálunk, hogy mindenkinek jó legyen.
- Tudom, és… Köszönöm, Dora. - mosolyodtam el hálásan a szavaira. Lehet, hogy jó ideje egyedül élrtem, meg megszoktam, hogy egyedül oldom meg minden gondomat, amit csak lehet, de attól függetlenül bármikor jól tud jönni bizonytalanabb helyzetekben egy másik vélemény, meglátás, ötlet.
- Ugye? Inkább, mint a nagy multikat. - értettem együtt vele, ha már van választási lehetőség, szeretek élni vele, és csak akkor maradni a szupermarketeknél, ha nagyon nincs más választás, vagy a körülmények nem engedik. Igaz ez a helyi kajáldákkal, éttermekkel is, arról nem is beszélve, hogy a kis családi vállalkozásoknak nem csak, hogy sokszor minden vevő számít, sokszor igazi gyöngyszemekre lehet bukkanni köztük! Mielőtt azonban még lehetőségünk lett volna azon agyalni, ki milyen pizzát válasszon, némi rémülettel érzékeltem, hogy az autó fékbe bemondta az unalmast. És ha ez még nem lett volna elég, épp egy dombról lefelé haladtunk, egyre gyorsulva.
- Nem fogok hazudni, hogy minden rendben lesz, de megteszek minden tőlem telhetőt. - próbáltam megőrizni a nyugalmam, ha már Dorán láthatóan egy szempillantás alatt eluralkodik a rémület.
- Mittudomén! Van pár kapaszkodó melletted a kocsiban, vagy az ülésbe, ami tetszik! - feleltem türelmetlenül, miközben épp azon vergődtem több kevesebb sikerrel, hogyan tudnám lassítani az autót fék nélkül úgy, hogy ne álljunk fejre a következő kanyarban. Végül jobb híján a szalagkorlátba rohantam bele, ami bár elsőre félelmetes élménynek tűnt, már csak fémek egymáson csikorgó hangja miatt is, de érezhetően lassulni kezdett tőle a jármű. Lassult, de nem eléggé.
- Látom, de megpróbálom visszahúzni az autót az útra még előtte, aztán utána már sík rész jön, hátha sikerül megállni. - hadarom Dorának amikor az árkot említi, majd amikor a szalagkorlát vége felé közeledve még eléggé lelassult az autó, a kézifék felé nyúlok, hogy behúzzam, így már csak nem sodródunk ki, vagy állunk fejre. Újabb, fülsértő hangok, miközben minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik, majd mielőtt véget érne a szalagkorlát, megpróbálom újra az útra vezetni az autót – kár, hogy kevesebb, mint több sikerrel. Egy pár pillanatig úgy tűnik, sikerült, de aztán a kerék megcsúszva a sóderes padkán csak az áron felé veszi az irányt, hogy aztán néhány pillanatnyi zötykölődés után a zöld bokros domboldalon végül egy nagyobb fa állítsa meg. Azzal a lendülettel pedig az ütközés hatására a légzsákok is kinyíljanak, előttem pedig egy szempillantás alatt sötétüljön el minden.



Kockadobás sérülésre: 2 kör eszméletvesztés, zúzódások, bordatörés…
Jó szórakozást, fiatalok, tiétek a terep

Talán csak némi könnyebbséget éreztem, miután feltettem az egymillió kérdésem apunak. Kezdtem úgy érezni, hogy szétesik az ismert világom körülöttem, túl sok minden nem stimmelt, alapvetően kérdőjeleztem meg a létezésemet is. És ez baromira nem tetszett. Nem volt meg az a komfort- és biztonságérzet, amit eddig olyan biztosnak vettem, ami természetesnek tűnt. Kezdett egyre vonzóbbnak tűnni, hogy leigyam magam és öntudatlanul ússzak egyet a tóban, ha meg megfulladok, legalább nem kell ennyi hülyeséggel foglalkoznom. Vonzónak tűnt az ötlet. Lassan már a saját nevemet is megkérdőjeleztem volna, hogy tudjam, valóban megtörténtek-e ezek az események, vagy csak hallucinálok. Nem tudom, hogy melyik lett volna jobb, de semmiképpen sem szerettem volna egyedül maradni a gondolataimmal, amikből kínzóan sok volt. De megpróbáltam Bruno szavaira koncentrálni és megnyugtatni őt, hogy (még) itt vagyok neki.
-Ez csak természetes -mosolyogtam. Mert bár lehet, hogy megint túldramatizálom a helyzetet, Bruno nélkül nem tudom és nem is akarom elképzelni a napjaimat. Túl sokat adott az ismeretségünk, túl őszinték voltak az érzelmeim felé. Nála jobb embert keresve sem találhattam volna, nem akartam többet nélküle létezni. Ez az igazság.
-Azért nyilván megvan a multik előnye is, például nem ér meglepetés, ugyanazt kapod otthon, mint itt. Sőt, a nyitvatartásuk is jobb -kuncogtam. Volt már rá példa, hogy hajnal háromkor kerestem magamnak valami üzletet, mert nem tudtam aludni és vásárolgatni támadt kedvem. Azonban, mielőtt tovább gondolkodhattam volna a helyi termelőkről és a pizzáról, amit megennék vacsorára, beütött a krach, én pedig egy pillanat alatt vészmadár üzemmódba kapcsoltam. Basszameg! Miért pont mi, miért pont most?
-Tudom -vinnyogtam felismerhetetlenül magas hangon. Bíztam Brunoban, feltétel nélkül, de jelen pillanatban ez kicsit sem számított. Féltem, éreztem, ahogy elborítja az agyamat a sebességtől való félelem. Szorosan megfogtam az ablakom feletti kapaszkodót a jobb kezemmel, néma fohászt motyogva Abuela felé, vagy bárkinek, aki meghallja. Nem akarok meghalni! Kérlek szépen, ne hagyd, hogy itt és most legyen vége az életemnek. Behúztam a nyakam a hangokat hallva, utáltam a fémen súrlódó fém hangját. Hogy az istenbe nem állított meg minket a korlát? Akkor minek van? Ha ez nem lett volna elég, az árok már csak hab volt a tortán. Nagyot nyeltem, megpróbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. Nem sikerült. Lassított felvételben láttam magam előtt, ahogy apu próbál küzdeni az autóval, de alul marad. Hangosan sikítottam fel, próbálva segíteni bármit, akármit, csak ne következzen be a borulás. Könyörgöm!
Úgy tűnik, hogy a kívánságaim valahol elvesztek félúton. Vagy a Dora-átok része, hogy senki nem hallgat meg engem. Erősen koppant a fejem a kinyíló légzsákon, ahogyan a fa megállított minket és egy pár pillanatig homályosan láttam. Lehunytam a szemeim, hátha javul a látásom és elmúlik az ütés okozta fájdalom.
-Apu…? -kérdeztem halkan. -Megvagy? -nem hallottam választ, így kinyitottam a szemem és felé pillantottam. Az adrenalin és a pánik egy pillanat alatt elöntötte a szervezetem Brunot látva. Még mindig jobban aggódtam érte, mint magamért.
-Basszameg! Bruno, mi a fene? -szaporán emelkedett fel és le a mellkasom, próbáltam kevés levegőt a tüdőmbe szívni. De túlságosan aggódtam. -Itt ne hagyj, hallod! -óvatosan megráztam a férfi vállát, viszont semmi reakció nem érkezett felőle. Nem állt túl rózsásan a helyzet, én pedig a sírás határán álltam. Bizonyos helyzetekben nem működik az ember agya racionálisan, hiába tanultam róla, hogy mit kéne tenni ilyen esetben, nem jutott eszembe épkézláb megoldás. Éreztem, ahogy az első könnycsepp az arcomra hull.
-Kérlek Bruno -szipogtam. Nem akartam elveszíteni őt is. -Ígérem, hogy bármit megteszek, csak ne hagyj itt, kérlek -nem töröltem le a sós könnyeket, amik az arcomat áztatták, nem ment. Nem érdekelt semmi azon túl, hogy apu élje túl az ütközést. Kissé hisztérikusan elnevettem magam, amikor láttam megemelkedik enyhén a mellkasa. Akkor még… még van remény! De mégis mit tegyek? Hogyan szedem ki őt, hogyan viszem el a kórházba? Ezerrel száguldoztak a gondolataim, nem törődve a saját fájdalmaimmal, pedig voltak bőven. Még levegőt sem tudtam venni normálisan, kit izgatnak az egyéb bajok, ha a mellettem ülő férfi rosszabb állapotban van? Mégis mit tudok én tenni?
Megrezdült a telefonom a kezemben, én pedig a könnyeim között pislogtam rá. Tegyem fel töltőre. Kösz, igazán hasznos tanács. De… akkor még tudok segítséget hívni! Nem gondolkoztam túl sokáig, úgyis azt mondta, elsőként szeretne tudni arról, ha bármi történik velem. Hát tessék, ha valami, akkor ez a mostani határozottan vészhelyzetnek számított. Talán ő tud nekünk segíteni.
-Vedd fel, gyerünk -motyogtam, ahogy a tárcsázás utáni búgó hangot hallgattam. Utáltam elvesztegetni a másodperceket, egy örökkévalóságnak tűnt minden pillanat. -Zack… Zack -szóltam bele a telefonba, amikor meghallottam a drága hangját. Normális esetben megkönnyebbüléssel töltött volna el, de ez a mostani kicsit sem volt az. -Én, vagyis mi, Bruno nem reagál, de lélegzik. Az a rohadt fék! Nem tudom, hogy mit tegyek, fáj, és félek -nem tudom, mennyire volt értelmes az, amit mondtam. Talán nem segített az sem, hogy potyogtak a könnyeim és a levegőt is elég szaggatottan vettem, máshogy nem tudtam lereagálni a szituációt. Igyekeztem ignorálni a fájdalmat, ami a lábam környékéről sugárzott, de egyre nehezebben ment.
-Kérlek szépen találj meg és segíts -egyedül már nem ment volna a dolog, megmozdulni is alig bírtam. Magatehetetlen voltam. -Az állatok felől jöttünk, közel a határhoz. Kérlek -lehet a hadarásom se javított a helyzeten, reménykedtem benne, hogy megérti a szavaim jelentését. -Lesodródtunk az útról, az a hülye fa nekünk jött -nem tudtam jobban és pontosabban meghatározni, hogy mi történt velünk. Csak azt tudtam, hogy szükségem van rá. És arra, hogy Bruno jól legyen. Minden más másodlagos volt jelenleg a szememben.  

Békés koraeste elébe nézünk, legalábbis akkor, amikor melóból hazaérve bevetettem magam a fürdőbe, még ezt gondoltam. A kölyökkel épp azon veszekedtünk, honnét és mit kellene rendelni vacsira, mikor megcsörrent a telefon. Hagytam Pascalt nyerni, intézze csak a rendelést ő, én magam pedig lelkesen vettem fel a telefont.
A mosoly a képemre fagyott már az első szavának tónusa hallatán, pulzusom megugrott, mikor másodszor is elhangzott a nevem.
- Dora... Mi a baj? - Mert baj volt, ez a Napnál is világosabb volt ennyiből számomra. Fejben már komplett bosszúhadjáratot terveztem, a lehető legrosszabb verziókat vizionálva az esetleges történések kapcsán. Fel is pattanok ültemből, mire Pascal megáll a rendelés pötyögésében, feszülten tekintve felém. Érzi ő is, hogy nem okés a helyzet, de velem ellentétben higgadtabb jellem - kivár.
Hallva a lányt nem sokkal leszek okosabb, de annyi azért átjön, hogy vélhetően balesetet szenvedtek és nem elrabolták (a veséikért, persze) a két doktori címmel rendelkezőt.
- Figyelj rám Dora, egy kicsit meg kell nyugodnod, mert nélküled nem fog menni, hogy oda találjak, jó? Csak figyelj a hangomra, vonalban maradunk végig... - Vállammal fogtam a fülemhez a telefont, mert közben már az előszobában jártam, cipőt venni, s Pascal is hasonlóképp tett, kezében a kocsikulcsot pörgetve. Rutinos volt, fájóan, ám jelenleg mindez jól jött, mert az idegtől lehet, hogy nem két piros lámpán száguldottunk volna csak át kifelé a városból. Mindeközben az anyósülésre kárhoztatva tartottam szóval a kedvest.
- Bruno. Azt mondtad, lélegzik. Vérzik valahol? Te megsérültél? Ki tudsz szállni a kocsiból? - Csak miután ezekre választ kaptam, kértem, hogy ossza meg a telefonján a helyzetüket, ami lássuk be, jóval többet segít, mint az "állatoktól" helyhatározó szóként való használata. Ennek köszönhetően viszonylag gyorsan, röpke fél óra alatt érkezünk meg az eltéveszthetetlen, helyéről kiszakadt szalagkorláthoz.
Ez az a pont, ahol elköszönök Dorától, biztosítva, hogy máris ott leszek és kiszedem abból a roncsból, tartson ki.
Kicsit feljebb tud csak normálisan megállni Pascal a kocsival, eddigre azt is kiderítem Dorával való, időnként a nyugtatásával megszakított beszélgetésünk közepette, hogy az autó stabilan áll a saját kerekein. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a fa megfogta, illetve, hogy nem egy szakadék várta őket a korlát túlfelén. Már a gondolattól is a hideg futkos a hátamon.
- McCarty vagy Cruz, nekem tök mindegy, csak olyannak szólj, akinek nem kell magyarázkodni. - Adom ki az ukázt a kölykömnek, hogy értesítse ő a zsarukat, mielőtt esetleg egy éles szemű, erre járó sofőr teszi meg és olyanokat küldenek ki, akikkel körülményesebb az együttműködés. Fogalmam sincs, Bruno milyen állapotban van, direkt nem kérdeztem a vérzésen túl többet Dorától róla, nem akarva felhívni semmi... természetellenesre a figyelmét ez által, ha úgy lenne. Életerős fiú ő, szerintem megbocsátja majd, hogy nem kívántam telefonos elsősegélyben részesíteni. De majd most, személyesen!
A kiszakadt korlát roncsai között lépve át siettem a kocsihoz, az anyósülés felől érkezve.
Vérszegény volt a mosoly, amit Dora felé vetettem, kinyitva a kocsiajtót azzal igyekezve oldani a bennem levő feszkót, hogy:
- Ide rendeltek hercegnő-mentést? ... Nincs baj, D, itt vagyok. Most már minden rendben lesz. - Fűzöm mellé némileg komolyabb élt megütve, s szemrevételezem szorult helyzetét, hogy is tudnám megszabadítani belőle. Bennem a fekete fenevad energiái mindeközben a másik kóboréi után kutatnak, noha az Életrevaló esetében nyoma sincs törődésnek az érzelmek szintjén az egészben.

Nem jutott elég oxigén a tüdőmbe. Küzdöttem a szúró érzés ellen a mellkasomban, de mindhiába, nem akart megszűnni. De talán csak a félelem jeges marka szorította össze a szívem, ahogy apura pillantottam. Továbbra sem adta jelét, hogy a tudatánál lenne, én pedig elkeseredetten hagytam folyni a könnyeimet az arcomon. Csak könyörgöm, őt ne. Bárkit csak ne őt. Inkább engem, kérlek szépen!
Az egyetlen olyan számot hívtam a telefonomból, akire tudtam, hogy kérdés nélkül számíthatok. Nem is tudtam volna feltenni neki azt a bizonyos kérdést, összefolytak a szavak, egyetlen értelmes mondatot sem tudtam kinyögni; de nem is kellett sokat mondanom. Belemarkoltam a hajamba a szabad kezemmel, kérlek mondd, hogy ez az egész csak egy rossz rémálom! Mondd, hogy belealudtam az útba, hogy Bruno itt vezet mellettem és én az anyósülésen szuszogok békésen. Gyerünk, kelj fel Dora!
De a valóság túlságosan kegyetlen, túlságosan fájdalmas, túlságosan… igazi.
-Nem megy, nem tudom, nem kapok levegőt -próbáltam, tényleg próbáltam megnyugodni, de csak azt értem el, hogy egyre szaporábban emelkedett a mellkasom és hevesebben vert a szívem. Tüsszentő pandákra, játszadozó kiskutyákra, ugrándozó bárányokra gondoltam vissza, mindhiába. -Kérlek Zack, ígérd meg, hogy segítesz! -hogy megállítsam a kezem remegését, szorosabban fogtam a telefont. Félő volt, hogy eltöröm, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Sokkal jobban zavart az, hogy megmozdulni is alig tudtam a sokktól, pedig igazán szükségem lett volna egy sétára, hogy kitisztuljon a fejem.
De jelenleg csak Zackre tudtam fókuszálni, így is csak foszlányokat fogtam fel a nyugtató szavaiból. Talán tényleg minden rendben lesz. Féloldalasan Brunora pillantottam, még mindig mozgott a mellkasa. Lehunytam a szemeim és végre sikerült vennem egy mély levegőt, oxigént juttatva ezzel a szervezetembe. Határozottan segített a drága hangja, kezdett értelmes masszává összeállni a kimondott szavaim sorrendje.
-Nem látok rajta vért, de mindkettőnk feje koccant a légzsákkal, némi lila folt van az arcán -sóhajtottam. Úgy tűnik, hogy apu húzta a rövidebbet, bár én nem mertem megnézni magam a tükörben. Feltételeztem, hogy én sem nézek ki sokkal jobban. Csak hogy ez rajtam nem sokat segített jelenleg. -Ezen felül azt hiszem, hogy eltört a lábam -monoton hangon közöltem ezt vele, a világért se akartam kimutatni a fájdalmam. Nem azért, hogy erősnek tűnjek vagy mert titkolni akartam, hanem azt képzeltem, hogyha ignorálom, akkor nem is létezik a fájdalom. Engedelmes lány módjára követtem Zack utasításait, nem törődve azzal, hogy le fog merülni a telefonom. Nem tudott már érdekelni. Ahogy az sem, hogy végre elapadtak a könnyeim, miközben szóval tartott a drága, válaszolgattam a kérdéseire. Közben lehúztam az ablakot, hagyva, hogy a szél a hajamat fújja, kavarogtak a levegőben a sötét tincseim körülöttünk.
Ahogy letette Zack a telefont, lassan leengedtem a kezem, hagytam lecsúszni az ujjaimról a készüléket. Még maradt pár százalék. Így, hogy nem hallottam őt és a megnyugtatónak szánt szavait, újra ellepték az agyamat a gondolataim. Valaki szándékosan bántani akart minket? Ez is csak egy véletlen lenne? Kinek ártottam én? Valaki féltékeny rám a pozícióm miatt? Van összefüggés a sok kérdésem és a fék hibája között? Brunonak vajon vannak ellenségei? Ki akarna bántani egy ilyen tiszta lelket? Megtelt a szemem könnyekkel, felfele pislogtam, hogy ne buggyanjon ki. Tudtam, hogy ezer másik fogja követni azt az egyet, ha hagyom kiszökni. De ennél rosszabb állapotban már úgysem lehetek, így végül utat engedtem a könnycseppnek. Hadd hulljon le, hadd áztassa az arcom, hadd homályosítsa el a látásom. Semmi sem számított már.
Felsikkantottam, ahogy kinyílt az ajtó mellettem, nem számítottam rá. De ezek szerint… megérkezett a felmentősereg! Szaporán dobogó szívvel néztem fel a drága kékjeibe, megnyugvást keresve a pillantásában.
-Szia -motyogtam és felé nyújtottam a karjaim. Szerettem volna átölelni őt, magamba szívni az illatát, érezni azt a biztonságot, amit csak ő tudott nyújtani. -Köszönöm, hogy… -hogy nem hagytál itt, hogy azonnal a segítségemre siettél, hogy megmentesz. De nem mondtam ki, a torkomra forrtak a szavak. Ismét Bruno felé pillantottam, majd le a saját lábamra, végül pedig Zack arcába.
-Bruno egy ideje eszméletlen, nem mertem megmozdítani őt. Meg nem is igazán tudtam volna -egyértelmű volt a helyzetem, kár lett volna bármit is szépíteni ezen. -Nekem pedig beszorult a jobb lábam, őszinte leszek, baromira fáj. Jó, valószínűleg nem tört el, de mozgatni sem nagyon tudom. Annyira, de annyira megijedtem Zack! Azt hittem, hogy itt fogunk maradni, én pedig nem akartam még meghalni! Annyi tervem van még, annyi mindent szeretnék csinálni. Én még sosem féltem ennyire, mint most -szipogtam. Biztos vagyok benne, hogy apu mozdulatlan teste még sokáig fog kísérteni a rémálmaimban. Hurrá, megint nem fogok tudni aludni és ennél is szarabb állapotban leszek. Intravénásan vajon lehet koffeint adagolni? És ha igen, akkor mennyit?
-A csomagtartó -szívtam be élesen a levegőt. -A csomagtartóban ott van apu orvosi táskája, ott kell, hogy legyen -anélkül sosem megy sehova, hála a jó istennek. Ebből még ki lehet hozni valami jót, valamit csak találunk benne, ami hasznos lehet. -Ha idehozod nekem, akkor ki tudok okoskodni valamit talán. De előtte… kérlek mondd, hogy van nálad víz! Ki vagyok száradva, nem tudtam, hogy képes ennyi sírásra a szervezetem.
Még mindig másodlagos volt az én fájdalmam és az esetleges sérüléseim, meg már egészen megszoktam, hogy az anyósülésen üldögélek. Majd csak lesz valahogy. Szórakozottan letöröltem egy könnycseppet az arcomról, mielőtt az övhöz nyúltam, hogy végre kicsatoljam és szabadabban tudjak mozogni, ha Brunot kell ellátnom valamiféleképpen. Zackkel az oldalamon már nem is tűnt olyan lehetetlennek a feladat. Csak a lábamból ne sugárzott volna ennyire a fájdalom.

Állkapcsom megfeszült kissé a bennem megugró idegtől a helyzet közepette, emlékeztetnem kellett magamat, hogy kettők közül legalább egyikőnknek muszáj hiddatnak maradnia legalább látszatra és hát... ez az egyik, ez én kell legyek.
- De menni fog Dora, csak figyelj rám. A hangomra.  Vegyél mély levegőt... és lassan fújd ki... most újra. - Ezt párszor elismételtem még vele, míg remélhetőleg kicsit megnyugodott, ígéretet a bizonytalanra tenni viszont nem szándékoztam, csupán abban erősítettem meg: nem hagyom cserben, megyünk értük.
- Nincs vér, oké... a foltot kiheveri. Te érzel bárhol fájdalmat? - Tartottam szóval, nem bontva egy percre sem a vonalat a lánnyal, így tisztán és tökéletesen hallhatta, ahogy fogamat szívtam ama infó hallatán, hogy lehet eltört a lába. Ha csak egy halvány esélye is felmerül a szándékosságnak a dologban...!
A következőkben kérdéseimmel azt próbálom kideríteni, merre is vannak pontosan, most, hogy némileg úgy fest megnyugodott - de legalábbis a kezdeti sokk második fázisába lépett - Dora. Ennek köszönhetően nem is kell sokat keringenünk Pascallal, viszonylag belátható időn belül megleljük a kérdéses útszakaszt.
A kocsiajtót meglehet, kissé hirtelen nyitom ki az anyósülés oldalán, a lány felől elhangzó sikoly kapcsán tekintetemben némi meglepett, riadt fény ül meg pár másodpercig, de realizálva, hogy nem tettem nagyobb kárt a jelenleginél megmozdulásommal, nemes egyszerűséggel behajoltam hozzá, hogy magához ölelhessen felém nyúló kezeivel.
- Ez csak természetes D, ne hülyéskedj. - Súgtam fülébe, megnyugtatónak szánt csókot hintve óvatosan nyakának puha, épnek tetszó felületére, mielőtt kibontakozva öleléséből, tenyereim közé vontam arcát, úgy fürkészve a lila monoklis képét, kisimítva a könnyektől ázott tincseket arca elől, miközben hallgattam. Szinte egy levegővel mondott mindent, csak győzzem követni... ám válaszok helyett csupán  végigtekintettem rajta, meg a mellette levő ájulton is - már amennyire jelen helyzetben ráláttam, ugye.
- Mindjárt ránézek Brunora a másik ajtó felől, csak próbálj meg ne ficeregni, jó? Lehet, nem tört el, de minek kockáztatni, nem igaz?... Szólok Pascalnak, hogy hozzon vizet, illetve hívta a zsarukat is. Esélyesen hoznak mentőt magukkal, így az orvosi táskára nem lesz szükség, de ha szeretnéd, előszedem. - Ha mentális megnyugvást hoz neki, nem én leszek az, aki megtagadja tőle, az biztos.
- Illetve... - Feltartottam mutatóujjamat és keresgélni kezdtem a zsebemben. Nekem gyerekjáték lett volna elszakítanom az övet Bruno körül, de azt akartam, lefoglalja magát addig is a lány, míg felmérem az örökbefogadója Bruno helyzetét amitt.
Éppen ezért egy sniccer nyújtottam felé. - Vágd el a biztonságit az öregnél, csak vigyázz, magadat ne sérts fel jobban. - Csak akkor adtam a kezébe az éles kést, ha meggyőződtem róla, hogy teljesen itt van fejben és érti is a feladatot. Ezt követően viszont megkerülve az ajtót a vezetői ülés felé tartottam, közben a telefonon Pascalt tárcsázva.
Váltottunk pár szót a zsaruk érkezéséről, meg hogy nézze már meg, van-e bármi folyadék a kocsiban, mert jól jönne igazán.
Ahogy kinyitottam a kormány oldalán levő kocsiajtót is, a hűvös északi szél erőteljesebben húzott át a kocsin keresztbe, beletépve ruháinkba, hajunkba... Számomra vérszaggal keveredve, ahogy közelebb léptem az ájult férfihoz. Hosszúnak tűnhetett a perc, míg tekintetem rajta járt végig, felmérve állapotát. Feszült csendünket azzal töröm meg Dora felé, hogy:
- Innét is okésnak tűnik. Legalábbis felszíni sérülése néhány zúzódáson túl alig van, de ez nyilván nem jelent semmit. Beszorulva sincs, ahogy látom... Elvágtad az övet? Megpróbálom kiemeltni óvatosan, aztán megnézzük, mennyire szorult be a lábad. - Nem javaslat volt mindez, lehetőség, amit megvitatásra szántam, hanem egészen egyszerűen közöltem, mi fog történni a következőkben.
Aprót nyeltem azért, mikor közelebb lépve óvatosan karoltam át Bruno testét, hónai alatt kulcsolva össze karjaimat, úgy emelve ki lassan, ráérős ütemben az autóból, lehetőséget adva arra Dorának, ha bármi necceset lát, még időben szóljon róla...
Amennyiben ez elmaradt, úgy a közeli, stabil terepre fektettem le az ájultat egészen egyszerűen. Lassan mozdultam, mintha már ezzel is kárt tehetnék az amúgy életerős testben, de valójában csak azt figyeltem, minden rendben van-e nála. Légzés, meg ilyenek tudjátok... a másik pislákoló energiáinak bökdösése a fekete Fenevad által. Lehet, hogy Dora két szép szeméért ugrottam, de azért ugye vehetjük a számláimat részben kiegyenlítettnek, doki?
Pascal telefonhívása zökkent ki, oly hirtelen kapom fel a telefont és mozdulok egyúttal Dora oldalára az autónak ismét, mintha parázslana a föld a jó doktor körül, én meg mezítláb járnék rajta.
- Aha... fasza. Bár lehet segítene, de nem gondolom, hogy jó ötlet a zsaruk miatt. Azért kösz. - Szusszanva csúsztattam zsebembe a készüléket sokadjára ma már, s Dora mellett ereszkedtem... (HÁH!) guggoltam le, hogy a kocsi elején a gyűrődést és a lábrész barátságát megvizsgáljam. - Csak pia van az autóban, sajnálom. - Tekintetem fel a lányra. - Na lássuk, mennyire szorultál be...!

Igyekeztem eleget tenni Zack kérésének és követni az utasításait a légzésemmel kapcsolatban, bár kissé nehézkesen ment. Szerettem volna azt hinni, hogy azonnal megnyugszom ettől, ahogyan hallom őt, ahogyan segíteni próbál, de ez valahogy elmaradt. Pánik esetén egyszerűen nem tud az ember racionálisan gondolkozni, bármennyire is szeretne. És normál esetben tudja, hogy nem történt vele semmi, ez csak egy apróság, de amikor ott van a helyzetben, akkor mindent felnagyítva lát. Velem is ez történt, utólagosan reagáltam le az eseményeket, miközben a sírás küszöbén állva vettem a mély levegőket és jelentettem ki a drágának, hogy eltört a lábam. Persze, én csak egy plasztikai sebésztanonc vagyok, nem pedig traumatológus, szóval simán lehet, hogy rossz diagnózist állítottam fel magamnak. De Zack reakciója sem volt sokkal barátibb, ahogy beszívta a levegőt. Tudom, hogy szerencsétlen vagyok, most mit lepődik meg ezen, hogy ilyenek történnek a szeretőjével?
A sikoly, ami elhagyta az ajkaim, nem volt szándékos, szimplán nem számítottam arra, hogy ilyen hamar megérkezik a drága. Túlságosan máshol jártak a gondolataim, megoldást keresve arra az egyszerű tényre, hogy elcsesződött a fék.
-Neked. Neked természetes -suttogtam, ahogyan köré fontam a karjaim. Nem akartam elengedni őt. A karjai, az illata, amit mélyen magamba szívtam, a mély tónusa, az apró csókja, mind olyan dolog volt, ami megnyugtatott. Ő. Egyszerűen csak ő, a személye. Szükségem volt rá. Mindig is szükségem lesz rá, senki nem tudja őt ebben a formában pótolni. Pontosan azért, mert mellette úgy éreztem, minden rendben lesz. A megnyugtató szavainak hatására elhittem, hogy nem lesz semmi gond. Mert itt volt. És ez biztonságot nyújtott, olyasfajtát, amit eddig még sosem éreztem, csak Zack közelében. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy erőt merítsek belőle, abból, hogy itt van nekem. Akkor semmi baj nem érhet engem, ugye? Ezek után egy kicsit könnyebben kezdtem bele a helyzetünk ismertetésébe.
-Igazat adnék neked, mert ennél rosszabb már tényleg nem lehet a szituáció -egy halvány mosoly futott át az arcomon, ahogyan ezt kimondtam. -Itt van Pascal is? Sajnálom, hogy bele lett rángatva ő is ebbe, nem akartam -motyogtam. Baromira nem így terveztem az esténket, négyesben egy baleset közepén, ahol az egyikőnk nincs eszméleténél, én nem tudok megmozdulni és a fiúknak kell szőkeherceget játszani, akik megmentik a bajba jutott hercegnőt. Ennél ezerszer jobb programot is ki tudtam volna találni, ha rajtam múlt volna. De sajnos nem én irányítottam az eseményeket. -Nem tudom, hogy tényleg hoznak-e mentőt, ennyire nem ismerem az amerikai rendszert, de ha már ilyen kedvesen felajánlottad, élnék a lehetőséggel, hogy idehozd egy kicsit később.
Igaz, eddig csak egyszer kellett használnom apu táskáját, amikor elvágta a kezét és összevarrtam (hogy a fenébe javult meg az a mély vágás négy nap alatt?), de legalább nagyjából tudtam, hogy mit tartalmaz. Valamit biztos, ami segít, de a jelenlegi helyzetben abban sem voltam biztos, hogy a tűt meg tudnám különböztetni a cérnától. Basszameg, ez így nagyon nem lesz jó.
Megráztam a fejem és érdeklődő tekintettel néztem Zack szemébe, fogalmam sem volt arról, hogy miért turkál a zsebében. Madre mía, nem ez a megfelelő pillanat! Éppen ezért megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor a fény megcsillant a pengén.
-Biztos jó ötlet ez? -kérdeztem halkan, nem találtam a hangom. Nem bíztam saját magamban. De ha a drága azt mondja, hogy az, én megteszem, csak… féltem. Vettem egy mély levegőt, hogy kitisztuljon a fejem, majd eltűrtem egy kiszökött tincset az arcomból, majd a felsőtestemmel Bruno felé fordultam. Felszisszentem, mielőtt felkészültem lélekben a feladatra, nem tetszett a jobb lábamnak ez a helyzetváltás. Amíg Zack csendben nézelődött, én megpróbáltam elvágni az övet, keresve a megfelelő technikát. Mégis milyen anyagból készítik ezeket, hogy nem vágja el a sniccer sem normálisan? De lehet, hogy csak én voltam túlságosan béna, meg sem lepődnék ezen már.
-Ahogy akarod, én ráérek -vontam meg a vállam. Nem siettem sehova. Miután az anyagot elvágtam, óvatosan a műszerfalra tettem a kést, úgy fordítva, hogy a penge az ablak felé nézzen. Tényleg nem hiányzott az, hogy még az ujjamat is megvágjam. Csendben figyeltem Zack és Bruno érdekes kettősét, soha nem gondoltam volna, hogy így kell látnom őket. Túl természetellenes volt ez a felállás.
-Várj Zack, várj! -emeltem meg a hangom. -Valami nagyon nem stimmel apu oldalával. Olyan furán tartja a kezét vagy nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi van, semmit sem tudok, de nagyon nem szimpatikus -szaporán emelkedni kezdett a mellkasom. Szerettem volna kész diagnózist mondani, vagy bármi okosat, de nem ment. Nem tudtam semmit sem tenni jelenlegi helyzetemben és az én agyamat is elködösítette a saját fájdalmam. De valami akkor sem stimmelt Brunoval. Lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam normálisra visszaállítani a légzésem. Nyugi Dora! Zack itt van, ő tudni fogja, hogy mit kell tenni. Pascal is itt van, ha nagyon szükség lenne rá. Rendőrök úton, mentő is. Minden rendben lesz. Zack hangja távolinak tűnt, fel sem fogtam, hogy mit mond, de hatott a közelsége. Megpróbáltam visszatérni a jelenbe, ahogyan kinyitottam a szemeim és megláttam magam mellett az én drágámat.
-A fenébe -sziszegtem. Tényleg szomjas voltam nagyon, ki volt száradva a torkom. -Gondolom nem fogok azt kapni, pedig még a töményt is elfogadnám -mosolyodtam el nem túl őszintén. Egyszer ittam csak Zack előtt töményen whiskyt, annak is érdekes vége lett. Na mindegy. -Valószínűleg nagyon, ha mozogni sem tudok. Az előbb megpróbáltam megmozdítani a lábfejem, de majdnem sikítottam egyet, így abbahagytam a mozgolódást. Azért remélem, hogy a cipőmnek nem lett baja, ez az egyik kedvenc platformos szandálom.
Legörbült az ajkam, ahogyan elképzeltem a következő perceket. Nem tűnt túl kellemesnek, hiába tudtam, hogy Zack könnyedén elbír engem is, nem bíztam igazán abban, hogy elbír a kocsival. Összeszorítottam a fogaimat, majd megkerestem Zack kezét, hogy egy pillanatra megszoríthassam, erőt merítve a testi kontaktusunkból. Hát, akkor csináljuk. Bátrabbak voltak a gondolataim, mint én magam. Én csak rettenetesen féltem.
Szerettem volna hasznos lenni és segíteni a férfinak kiszabadítani a jobb lábam, de egyszerűen nem jutott eszembe épkézláb ötlet. Óvatosan megmozdítottam a sebesült lábam, mire egy halk sikoly hagyta el a szám. Nem, ez így baromira nem lesz jó. Ismét patakokban kezdtek el folyni a könnyeim, néma jeleként a fájdalmamnak, tovább nem tudtam titkolni, hogy mennyire gyötrelmes ez az egész helyzet nekem.
-Esetleg világítsak neked a telefonommal? Hátha úgy jobban látod -bár ötletem sem volt, hogy hova ejtettem le a telefonom, vagy hogy lemerült-e már teljesen. Csak szerettem volna kiszabadulni a roncsból.
Fogalmam sem volt arról, hogy Zack mit csinált, de mintha szűnt volna a nyomás a lábamon. Talán tényleg egy szuperhőst fogtam ki magam mellé. Talán beütött nála és nálam is az adrenalin. Talán tényleg csak ilyen erős volt. Talán… nem tudom, nem tudtam racionális magyarázatot arra, hogy mégis miképpen szabadította ki a végtagom. A könnyeimen át amúgy sem láttam túl jól. De tény, hogy végre láttam mindkét lábfejem és ettől nevethetnékem támadt. Kétségtelen, megbolondultam. Vigyorogva öleltem át Zack nyakát, hogy egy csókot nyomhassak az ajkaira hálám jeléül. Az én szuperhősöm. Idealizálás ide vagy oda, még glóriát is vontam a feje köré gondolatban.
-Köszönöm, köszönöm, sokkal jobb -sóhajtottam fel vidáman. Hagytam, hogy kiemeljen a kocsinak nevezett roncsból, nem akartam terhelni még a lábam. Mosolyogva szemlélődtem a karjai közül. Tényleg határozottan jobban éreztem magam így, hogy végre a sötétebb színű felhőket láttam magam előtt és nem az autó műszerfalát. Mellesleg még mindig nem mertem rápillantani a sebesült lábamra, nem akartam tudni, hogy mennyire csúnya. Gondolom nagyon, abból kiindulva, hogy tompán lüktetett.
-Brunoval mi a helyzet? Szerinted felkelt már? -pillantottam aggodalmasan a kocsi másik felére, ami mögött aput sejtettem. Nem kifejezetten pozitív dolog, ha eddig ki van ütve. -Nézzük meg kérlek -simítottam el egy kósza tincset Zack homlokából.

Végtelen sötétség. Néma csend. Mozdulnék, de mint ha mázsás súlyok szegeznének a földre, valahogy képtelen vagyok rá, nem is erőltetem tovább. Inkább a farkasom energiáira támaszkodom, hátha ő többet érzékel a körülöttünk lévő világból, miközben próbálom felidézni, hogy hol lehetek – hogy kerültem egyáltalán ide?
Ahogy alig láthatóan mozdulnak az ujjaim, érzem a fű simogatását, nem sokkal később pedig a talaj  és a félig száraz gyep jellegzetes illata is az orromba kúszik. De mit keresek én itt? Valahogy túlságosan tompának érzem magam, nehezemre esik a gondolkozás, nem akarok összeállni a kép.
A tudattalanság és az éber lét határán bizonytalanul egyensúlyozva nem kizárt, hogy a pajzsom is meg-megbicsaklik kissé, a kelleténél többet engedve, láttatva, mint normális esetben - de ahogy megérzem a közelben az ismerős energiákat, és apránként egyre több minden kúszik be a sötétségbe a külvilágból, különféle zajok, szagok, az időjárás elemei, úgy áll vissza az is a normális, emberek között használatos, majdnem teljesen zárt állapotára, ahogy a hétköznapjaim nagy részét töltöm. S nem kell sokat várni, hogy a fájdalom első jelei is megérkezzenek, eleinte alig érezhetően, de szép, lassan fokozatosan erősödve, egészen addig, amíg meg nem próbálom kinyitni a szemem, mert hiába fekszek az árnyékban, még így is bántóan erősnek bizonyul a fény, és kezd el hasogatni a fejem is. Reflexből kapnék a fejemhez, de eléggé hamvában holt a próbálkozás, ahogy a hirtelen mozdulatra az egész oldalam olyan szinten kezd hasogatni, hogy egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni tőle. Mire pedig újra megpróbálkoznék lassan, szépen, óvatosan, már az a fránya hányinger is csatlakozik a buliba! Mi hiányzik még?
Teszek egy kósza kísérletet rá, hogy az oldalamra gördüljek, de az egyik irányba teljességgel esélytelen, olyan elviselhetetlen a fájdalom, nem is erőltetem inkább… Újra a hátamra érkezve veszek néhány mély levegőt, amíg összekapom magam egy kissé, majd próbálok a másik oldalamra gördülni egy reumás lajhárt is megszégyenítő sebességgel… félsiker? Mondhatni. Arra gondolni se akarok, mikor jutok el odáig, hogy talpra vergődjek a mostani állapotomban, de már az is megváltás, hogy a fél arcom a hűvös fűbe simul. Meg amikor végre sikerül hunyorogva kinyitni a szemem, meg fókuszálnom, az autóm körvonala is kirajzolódik apránként, egy fának ütközve.
Autó, fa… ütközés, szalagkorlát… a kirándulás… Dora… a fenébe, Dora! Egy szempillantás alatt tölt el a páni rémületés bár korábban érzékeltem az itt lévő, ismerős farkasok energiáiból, mégis sikerül teljességgel megfeledkeznem róla, hogy nem vagyunk egyedül, vagy hogy egyáltalán mit keresek a kocsi mellett, a fűben fekve? A tekintetemmel, energiáimmal csak a lányt keresem, idegességtől görcsbe ránduló gyomorral, lélekben felkészülve akár a legrosszabb opcióra is, de akkor megütötte a fülemet a nevetgélése hangja és már végképp nem tudtam, hogy mi ez az egész.
De ha nevet, akkor nagy baj csak nem lehet, nem igaz? Mint nálam… ha már ilyen intenzitású az oldalamban, fejemben lüktető fájdalom, hogy egyedül felkelni se tudok tőle, az már félsiker, azt jelenti, hogy nem most fogom bedobni a törölközőt, legalábbis a következő percekben. Akkor meg csak idő kérdése, aztán csak jobban leszek, de addig se sietek sehová, próbálom némán feltérképezni a helyzetet, ha már ennyire nem vagyok a helyzet magaslatán. Zachariah, Pascal… Mennyi ideig lehettem kiütve, ha ők is itt vannak?

Viszonoztam a lány ölelését, időt adva neki a feszült pillanat közepette is, hogy erőt merítsen annak tényéből, mostmár itt vagyok - vagyunk - nem lesz semmi baj. Legalábbis ettől nagyobb.
- Persze, hogy itt van, nem is volt kérdés. - Utaltam az "öcsém" ittlétére, de bármelyik családtagomról lenne szó, ennyi idő után könnyedén összerakhatja Dora (egy nyugodtabb pillanatában könnyedén legalábbis), hogy nem szokásunk cserben hagyni egymást és a nekünk fontosakat. Vagy a nekünk fontosaknak fontosakat... - Őszintén megértem azokat, akik olykor falkaalapításról suttognak a felmenőm személye kapcsán, de csak kevesen érthetik meg igazán ezt a fajta összetartást, szerintem még a falkában nevelkedettek sem. Sokkal elemibb ez, sokkal ősibb, ha úgy tetszik.
A táska kapcsán biccentettem, akkor elő fogom keresni neki, de majd csak azok után, hogy mindkettejüket kiszedtem a roncsból és meggyőződtem róla, hogy meg is maradnak komolyabb sérülés nélkül. Ami a sniccer-t illeti, féloldalas vigyor kúszott az ideges helyzet ellenére képemre.
- Kettőnk közül neked van a szikékhez diplomád, szóval teljesen biztos vagyok benne. Menni fog, megoldod. - Súgom oda a végére némileg komolyabban, röpke kis biztatásként, hogy a következőkben átkerülve a vezetői ülés felőli oldalra, kinyitva az ajtót kiemeljem Brunot a volán mögül. Bennem a fekete bundás Életrevaló feszülten jár körtáncot óvatos mozdulataim közepette, a kókatag energiákat figyelve, lesve minden apró mozdulatot, mibe belekapaszkodva visszaránthatná a másik farkast az éber tudatállapotba.
Dora szavaira hirtelen torpanok meg, elsőre levegőt sem merek venni, ugyanakkor a helyzetbeli feszkón nem igazán segít, hogy olybá érzem, össze-vissza beszél a lány.
- Most akkor az oldala vagy a karja?! Vérzik? Vagy mi van? - Szusszanok a túloldalról, amennyire lehet, igyekezve a szerencsétlen, ájult Bruno válla felett ellesni jelen, kifacsart helyzetünkben. Nem mintha ne lettünk volna mi már közelebbi kapcsolatban is, és nem a romantikus, sokkal inkább a "ki pakolja vissza a lógó beleidet" módon... de ettől még nem lett kevéssé elcseszett a szituáció.
Amikor megerősíti a lány, hogy nem épp elvérezni látja a szakorvosát, akkor folytatom csupán a megkezdett, kiemelő mozdulatot, igyekezve nem tovább terhelni a kritikusnak ítélt oldalát a férfinak ahogy a fűbe fektetem.

Visszatérve Dorához kellemetlen hírrel kell indítanom, ami a töményt illeti.
- Ha ennek az egésznek vége, a vendégeim vagytok egyre, az biztos. - Szusszantam nemleges választ intve a fejemmel egyúttal arra, kaphat-e az italból. A rendőrök miatt tényleg nem volna szerencsés, mert még esetleg arra hoznák ki, a pia miatt sodródtak ki.
A siráma kapcsán halkan fel kell nevessek, ugyanakkor mindez keserédesnek hat felőlem - Kit érdekel a kurva cipő, ha a lába ép marad. - majd inkább féltérdre ereszkedve igyekszem szemügyre venni szívem hölgyének szorult helyzetét. A mozgolódásra felszisszenek, nem tűnik már ránézésre sem kellemesnek a szitu.
- Aha, világíts, az segíthet... - Meg leköti kicsit a gondolatait és talán hasznosnak érzi magát, miközben próbálok fogást találni a műszerfal anyósülés felőli oldalánál valahogy, anélkül, hogy helyből kitépném az egészet a helyéről. Megérdemelné mondjuk, rohadjon meg. Az óvatoskodásom addig fajul, hogy sikerül a kesztyűtartó ajtaját letörnöm és a kezemben marad az...
- Óhogyaszellemekbasznánakszájba. - Morranok alig kivehetően, s megelégelve a dolgot, inkább az ülés alatti, annak helyzetét állító fémekkel próbálkozom. Őszintén szólva magam sem értem vagy tudom, hogy mit várok a helyzettől, de sikerül annyit feszegetni a mozdítható elemeken, hogy a szorítás engedjen Dora lábszárain és ki tudjam emelni őt is a kocsiból, nem eresztve, hanem karjaim közt, ölembe vonva ülve le a hűvös földre egy megkönnyebbült szusszanás közepette. A nevetése ígéret arra, hogy nincs komolyabb baja az ijedtségen túl.
Csókját futón viszonoztam, szelíd mosoly ült ki képemre hangja hallatán, s homlokomat az övének döntöttem kicsit a helyzetünk közepette, ha hagyta, lehunyva a szemhéjaimat. Kellett ez a pár perc, hogy összeszedjem fejben, mik is a következő lépések, na meg... ekkor éreztem meg az első éber létre utaló jeleket Bruno felől. A bennünk élő farkas már az emberi tudat határán észleli ezeket, az idősebb bundás is érzékelhette leplezetlen energiáimat, ahogy azok körüllengték a kocsit, a környéket pásztázó, feszült figyelemmel.
Amikor megkísérel megmozdulni Bruno, hallhatja az elméjében a hangomat:
~ Laaassan, doki. Az a szalagkorlát keményen oldalba kapott titeket... Dora okésan, eléggé megijedt. Zsaruk értesítve, ha mázlid van, McCarty jön és nem Cruz. ~ Előbbinek csak a szája nagy, utóbbival szerintem még a nagyöregek is megfontolják, hogy ujjat húzzanak e... Mindezzel együtt pedig mozdulok, eleget téve Dora kérésének.
Mondjuk ahhoz előbb neki kellene felállnia az ölemből.
- Nézzük meg. Fel tudsz állni? - Segítek neki, akkor is, ha hősködni vágyik, s átkarolva tartom, amennyiben bizonytalanok léptei.

Átvettem a felém nyújtott vágóeszközt egy halvány mosoly kíséretében. Eszem ágában sem lett volna összeveszni vele jelen helyzetben, hogy azért még messze vagyok attól a diplomától, de jó úton haladok. Egyrészt, tényleg nem találtam a hangom az aggodalomtól, másrészt nem ez volt a megfelelő pillanat. De jól esett a bíztatása, mély levegőt véve tudatosítottam magamban a szavait. Bízik bennem és meg tudom csinálni. Abuela, adj erőt! Bruno állapota fontosabb volt, éppen ezért szinte azonnal neki is láttam a rám kiosztott feladatnak, nem adva fel, akármennyire is nehéz volt elvágnom a biztonsági öv anyagát. Csendesen figyeltem a kettősüket, a szívem szakadt meg, amiért nem tudtam ennél hasznosabb lenni, de a lábam erősen tiltakozott azellen, hogy ennél többet mozogjak.
-Nem tudom, mindkettő furán néz ki -úgy kapkodtam a levegőt, mintha nem lenne elég belőle az, ami a két nyitott ajtón beáramlott. Megráztam a fejem, nemleges válaszként. Hálistennek nem vérzett Bruno, de nem nézett ki túl jól sem. Fenébe is, hogy ennyire megviselt a dolog. Hagytam, hogy Zack végezze a dolgát, kiemelve aput a kocsiból és addig megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Senkinek sem tesz jót, ha én itt pánikolva össze-vissza magyarázok, téves mondatokat szórva a levegőbe. Addig adtam magamnak időt, amíg a drága vissza nem tért hozzám és kinyitottam a szemeimet.
-Azt hiszem, az mindannyiunkra ráférne -sóhajtottam szomorkásan. Úgysem tudnék annyit inni, hogy elfelejtsem az eseményeket és azt hiszem… egyikőjük sem hagyná. Milyen kár.
Miután sikertelen volt a szabadulási kísérletem és újfent sírni kezdtem, bólintottam egyet a szavaira és oldalra pillantva megkerestem a telefonom, ami a kézifék mellett hevert. Ezek szerint oda esett le. Elcsentem onnan, majd mit sem törődve a jelzéssel, miszerint alig pár százalék maradt benne, felnyomtam rajta a zseblámpát. Igyekeztem oda világítani, ahol a drága tevékenykedett, de remegett a kezem, így nem biztos, hogy nagy segítség voltam. De legalább megpróbáltam. Elkerekedett szemekkel néztem a Zack kezében lévő műanyagdarabra, majd meg sem kérdőjeleztem a helyzetet. Tuti, hogy beütött nála az adrenalin, vészhelyzet esetén az képes megszorozni az emberek testi erejét. Én már nem kerestem logikus magyarázatot a dologra, csak elfogadtam az eseményeket. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kiszabaduljak ebből a szorító helyzetből, nem érdekelt a hogyan és a miként sem.
Már nem éreztem a súlyt a lábamon, éppen ezért elnevettem magam. Szobát meg tuti tartanak fent nekem az intézetben. Megtöröltem a könnyektől ragacsos arcomat, mielőtt az én szuperhősöm felé fordultam.
A nevetésem hangja betöltötte a teret, én pedig hálásan fontam Zack köré a karjaimat. Egy pillanatig sem ellenkeztem, ahogy leült velem, majd egy csókot követően szorosabban bújtam hozzá. Soha többet nem akartam elmozdulni innen, a biztonságot nyújtó karjai közül. Idilli buborékot vont körénk a hűvös esti levegő, én pedig a mosolyom után mélyeket lélegezve próbáltam meg feldolgozni az eseményeket. Minden rendben van, itt vagyunk egymásnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy megzavarjam a csendes pillanatunkat, csak a pólója hátulját markoltam úgy, mintha az életem múlna rajta. Eközben igyekeztem kizárni azt a furcsa érzést, ami a tarkómon futott végig, mintha figyelne valaki, felálltak az apró szőrszálak a nyakamon. Megremegtem Zack ölelő karjai között, mintha csak a hideg levegő zavarna. Nem akartam ezzel is aggasztani őt, így megtörtem a csendet, hogy apu állapota felől érdeklődjek. Mert még mindig aggódtam érte.
-Persze, menni fog -megint nagyobb volt a szám, mint kellett volna. Nehéz szívvel, de kibontakoztam az ölelésünkből és ahogyan szoktam, felálltam. Volna. Csakhogy a sérült lábam nem bírta el a testem és majdnem összecsuklottam, mint egy rongybaba. Faszom. Megadó sóhajjal fogadtam a drága segítségét, óvatosan ráhelyeztem a súlyom nagyobb részét és miután stabilnak éreztem a helyzetem, apró léptekkel megindultunk Bruno felé. Abban a pillanatban, ahogy elszenvedtem magamat hozzá, le akartam ülni mellé.
-Mondd, hogy minden rendben és ébren vagy -suttogtam, szemügyre véve őt. Nem festett túl rózsásan a helyzet, ami azt illeti. Némi félelemmel a torkomban szorítottam egyet Zack kezén, nem tudom mit vártam tőle. Kettőnk közül én értettem jobban az ilyen dolgokhoz, viszont jelen helyzetben nem tudtam racionálisan gondolkozni.
-Legközelebb én vezetek vénember -nevettem fel humortalanul, terelve a figyelmet a nyilvánvalóról. Egyikünk se nézett ki túl jól, de talán én könnyebben megúsztam a dolgot; nem csekkoltam azóta sem magam a tükörben. -Mit segítsünk apu? Meg tudsz mozdulni? Szükséged van valamire? Csak mondd, itt vagyunk. Most már minden rendben lesz -saját magamat is nyugtattam az elhangzó szavaimmal.
Fogalmam sem volt, hogy mikor jönnek a mentők és a rendőrök, de reméltem minél hamarabb. Jó lett volna elszabadulni innen, mindennél jobban szerettem volna hazajutni. Kérdőn pillantottam a drágára, de mielőtt megszólalhattam volna, a távolban meghallottam valamit, ami kísértetiesen hasonlított egy sziréna hangjára és megkönnyebbülten sóhajtottam. Akkor lassan vége ennek a rémálomnak, összeszedik aput, kezdenek valamit a lábammal és…
-Ne engedjétek, hogy olyan csúnya gipszet tegyenek rám -motyogtam halkan.