Egy eredeti, életnagyságú indiánfalu modell lakóegységekkel, főtérrel, melynek közepén hatalmas tűz lobog. Mindent meg lehet nézni, mindenhova be lehet menni. A népi viseletekbe öltözött indiánok akképpen ténykednek, mintha őseik hétköznapjait élnék. Vannak, akik az elejtett szarvast dolgozzák fel, a nők szőnek, fonnak, a gyerekek játszanak, a törzsfőnök a sátra előtt kántál. Igazi időutazás ez mindenki számára.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Magamban még fontolgattam a sámán szavait, amikor sétálgattam a falu területén. Alapvetően nem csalódtam a sámánokban, tudtak újat mutatni nekem. Mondjuk eléggé meglepett, hogy nem a farkast kaptam totemállatnak, de hát amennyire én értek a dolgokhoz, érthető a tévedésem. Bár nem mondom, kissé érdekesnek találtam, amit elmond. Voltak olyan dolgok, amiket felfedeztem a jávorszarvas jellemzőiben. Az erő... a kitartás... hűség... a hosszú élet... talán még a humorosság is... de voltak olyan dolgok is, amiket akárhogy kerestem, nem leltem. Ilyen volt a bölcsesség... oké, megvolt a magamnak való eszem, de nem voltam bölcs egyáltalán. Meg a negatív oldalak... nem, valahogy nem passzolt, de majd megkérdezek valami külső szemlélőt. No és ott volt jóslat is. Halványan mosolyogtam, mikor kijöttem a sátorból. Elég biztatónak találtam az öreg sámán szavait a jövő egy adott szegletével kapcsolatban. Nem tudhattam, mire gondol pontosan. Egy adott eseményre, vagy úgy mindenre. Nem lehet megmondani... de biztos voltam benne, hogy ha eljön az idő, tudni fogom. Azt mindenesetre már tudtam, hogy megérte kijönnöm az Alyeska fesztiválra. Ezek az új dolgok, amiket eddig láttam, bőven megérte a befektetett időt.
A sátrak után utam a faluba vezetett. Kíváncsi voltam, hogy a szervezők milyennek képzelték el a régi indián falut... s már csak azért is akartam látni, mert bizonyos értelemben ez volt az őshaza. Még ha csak utólag rakták is össze, a föld még ugyanaz... a vérem eredt innen, még ha közvetve is. Én pedig alapvetően eléggé kíváncsi voltam, szóval szerettem volna látni, hogy talán milyen lehetett egykoron... hogy atyám milyen körülmények közepette tengethette emberi éveit. Meg amúgy is, én szerettem látni a múlt szilánkjait, ha már én is két lábon járó, ismeretlen történelem voltam. Eszkimó ruházatomba burkolózva járkáltam a különböző tereptárgyak között, alaposan megvizsgálva minden apró részletet, mely a szemem elé került. Legyen az egyetlen sátor, szerszám, vagy tereptárgy, minden érdekelt. Néha hátra-hátravetettem a csuklyámat, hogy ne szűküljön be annyira a látóterem. Határozottan élveztem ezt a kis felfedező körutat...
~ Dehogy gondolom... ~ Szusszanó, szinte már békülékeny a hangom elméjében, hiszen kiérzem én is szavaiból az édeskés és mégis oly fanyar iróniát. ~ Sokkal jobb lesz minden, majd meglátod. ~ Fűztem hozzá, mintegy mantraként, hiszen én is ebbe igyekeztem kapaszkodni. A szívem felé, az elmém és folyton száguldó, szabad lelkem - jobb vérvonalat nem is kaphattam volna, mint Annakpokét - viszont elfelé húzott a városból. El, egy másik városba, ahol nem lebeg Damoklész kardjaként fejem felett egy komplett falka kóborok iránti magatartása. Ahol kissé talán fellélegezhetek én is és fellélegezhet a kedves is, ha meglátogat. Ahol totál mindegy, kik és mik vagyunk, szabadon lehetünk szerelmesek... Megereszkedő vállakkal törlöm ki szemeimből az el nem hullajtott könnyeket és mintha ezzel a mozdulattal együtt mindenfajta romantikus érzületet is lesöpörtem volna magamról, a kérdésére már újfent a tőlem megszokott játékos évődéssel felelek. ~ Mocsok számító! ~ még mosolyra is húzódik ajkam szeglete, ahogy jelzés értékűen megindulok a falu irányába, előbb lassan, majd mikor kiérek a bazársor tumultusából, szinte rohannak lépteim, hogy minél előbb odaérjek...
Nem veszem észre, hogy eme sietség közepette a fejemről lehullik a kalapom is - pont valahova az eszkimó Nicholas környékére - csak az mozgat, hogy minél előbb legyek a lehető legkevesebb egyén közelében - a számomra lehető legkedvesebb egyénnel. - Talán mégsem volt olyan jó ötlet a fesztiválra egyeztetni a találkozót. - Torpanok meg kissé hangosabb szusszanással hirtelen és perdülök szemközt Darrennel egy meggondolatlan, hirtelen ötlettől vezérelve.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nehezen tudtam megemészteni, amit a sámán mondott nekem. Minden egyes szava ott lapult a jegyzeteim között, mélyen elsüllyesztve a táskámban, melyet keresztben átvetve viselek vállamon. Utólag belegondolva nem kellett volna leírnom azokat a szavakat. Akkor is az elmémbe maródtak volna, mint fémbe a savak, hogyha nem sercen tollam hegye a papíron. Lesz min gondolkodnom, annyi bizonyos. De ha már itt vagyok, ha már vettem a fáradtságot, s jelmezbe bújva eljöttem ide, hát igyekszem kiűzni fejemből a gondolatokat, melyek a jós sátorban töltött percek óta kavarognak ott, s úgy úti célt keresek magamnak. A bazársort a legvégén szeretném útba ejteni, hogyha esetleg vennék valamit, azt ne kelljen egész nap séta közben lóbálnom, félő, hogy még valami baja esne a holminak. Vagy holmiknak. Ahogy magamat ismerem. Így hát marad a falu, mely felé elvezetem lépteim. Lassan járok, megfontoltan, mindent alaposan megtekintve. Nem csak azért, mert szép reprodukciónak tartom az egész falut – elvégre honnan is tudhatnám én, hogy valójában hogyan néztek ki errefelé az indiánok falvai – hanem azért is, mert mintegy feléled bennem az ősök vére. Vonz minden újdonság, a sátrak, az eszközök, a megnézhető dolgok sokasága úgy tölt el lelkesedéssel, hogy nem is nagyon figyelem, merre kalandozom. Kis híján rá is lépek egy elreppent kalapra, de azért még idejében észlelem, s fordítom meg lépteim. Sajnos túl lendületesen ahhoz, hogy egyenesen egy békésen nézelődő eszkimónak ütközöm. - Elnézést kérek! – szabadkozom, megigazítva magamon a pilótaszemüvegtől terhes, korabeli sapkát, hogy mégse nézzek már ki úgy, mint valami őrült, figyelmetlen nőszemély. Farkasom mintha lázadna odabent emiatt a nagy bocsánatkérés miatt, s valahol mulattat az, ahogy saját magamban fegyelemre kell intsem őt. Én sosem voltam az a nő, aki nem ismeri az illemet, s általában a farkas is egészen nyugodt szomorúsággal viseli a történéseket, melyekbe keveredik, de néha előfordul, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Csak pár szívdobbanásnyi idő az egész, de legalább érzem tőle, hogy létezem. Mint farkas is, létezem. - Nem akartam így nagyon magának rontani. Remélem, hogy nem tapostam össze a cipőjét, vagy egyéb holmiját. – fűzöm tovább szavaim láncát cseppet sem hadarva. Megfontolt beszélő vagyok, kellemes hangszínemhez könnyed modor is párosul. Most sem beszélek olyan lóhalálában, mint ahogyan legázoltam a férfit. Ebből is észlelheti, hogy nem mindennapos cselekvés tőlem az ilyesmi. Van valami furcsa érzésem azóta, hogy nekimentem, de egyelőre nem tudom hová tenni. Biztos megint zaklatott vagyok. Még mindig a sámán miatt. Nem is lehet másként, természetesen.
~ Úgy legyen ~ mondtam, bár igazából a jelenlegi helyzet is stagnálhatna, csak rosszabb ne legyen! A mocsok számítóra elmosolyodok és megyek én is. Azt hiszem, nem is tudja, valójában mennyire az vagyok. Vagy inkább csak voltam, a fene tudja, hogy megint eljátszanám-e azokat, amiket bő egy évszázaddal ezelőtt még minden gond és főleg lelkiismeret-furdalás nélkül. Utat török magamnak, olyan gyorsan haladok, amennyire csak lehet, a bazársorból kiérve pedig ez lényegesen könnyebben megy. Csak annyira álltam meg, hogy felmérjem, Yetta hol tart és a falu merre is van pontosan, mindez pedig nem tűnhetett többnek egy szimpla körbenézésnél. Amint ezzel megvoltam, mentem is tovább.
A kalap leesett, de nem követtem a tekintetemmel az útját, azt viszont éreztem, hogy Nick a közelben van és egy másik nőstény is. A hím miatt nem aggódok - kéne? -, vele eddig is tudtam értelmesen beszélni, a másikat viszont nem ismerem, csak az egyesítéssel kerültünk egy falkába. Mindezen "örömöt" tetőzendő, Yetta ekkor döntött úgy, hogy megáll, felém fordul és ki is mondja, amit gondol. Nem voltunk a közvetlen közelükben és több kisebb-nagyobb csoportosulás is állt közöttünk, de akkor se voltam elragadtatva! Ugyanakkora lendülettel mentem tovább, úgy téve, mintha mi sem történt volna, aztán ha már lúd, legyen kövér alapon: amint beértem, elkaptam a kezét és húztam is tovább magammal. Majd' fél percig egy szót se szóltam, rá se néztem, s csak ezután lassítottam valamelyest a lépteimen. - Egyetértek - mondtam végül, mialatt kicsit közelebb húztam magamhoz. - De nem államtitkokat jöttem kifecsegni - húztam egy kicsit ideges mosolyra a szám. Még éreztem Nickéket, ha nagyon pásztázom a sokaságot, meg is láthattam volna őket talán. Nagy levegőt vettem, amit lassan kifújtam, de ettől nem éreztem magam fesztelenebbnek, talán egy egészen kicsikét. - Te vezetsz - mondtam, ujjaimat az övéi közé fűzve és megadva a lehetőséget, hogy vigyen, amerre csak akar.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Csendben nézelődtem hát, éppen egy sátor előtt állva meg. Egy kovácsé volt... najó, pontosabban annak alapján rakták össze, de nem az övé volt. Érdeklődve figyeltem, milyen felszerelési tárgyai lehettek a korabeli mestereknek. Hát volt néhány, amin meglepődtem, elvégre más kovácsoknál nem láttam korábban. Najó, mennyit is értek én ehhez? Ahha semmit, valószínűleg teljesen hétköznapi tárgy volt csak én nem tudtam róla. Oké Nicho, ülj le egyes. Éppen fordultam volna el, hogy tovább sétáljak, amikor észrevettem egy kalapot röppenni felém. Jé, az a nő elhagyta... aztán bumm... valaki oldalról kis híján beépít a sátor oldalába, mielőtt leguggolhattam volna. Éppen hogy talpon tudok maradni és nem tönkretenni az értékes felszerelést. - Hé, figyelj már oda! A hangom inkább figyelmeztető volt, mintsem haragos vagy dühös. Amikor kiegyenesedek és szembefordulok a ,,támadómmal", kissé megilletődök. Egy pilóta? Hát érdekes... mondjuk valahol emlékeztet arra az időszakomra a felszerelés, amikor teszteltem az első repülőket... egy évszázaddal korábban. - Jójó, semmi gond, elvégre nem az enyém a felszerelés - engedek ki most már, hisz ő is normálisan reagált végül. ~Semmi gond? Hát süsdmeg, ennyivel megússza?~ - mordul fel bennem Ikina "Most mit vársz? Letépem ezért a fejét a fesztivál kellős közepén?" ~Legalább küld el az anyjába vagy valami?~ "Maradj már magadnak, te is szólhattál volna amúgy, hogy jön!" ~Amíg te mozogsz addig csak ne dirigálj nekem odafigyelésről!~ Ah, tisztára mint valami hisztis ribanc, komolyan mondom. Mindegy, nem is szóltam hozzá innentől. Mostanában amúgy is kezdett kissé harapósság válni most, hogy nem kapott gyakran vért. Ez van, megmondtam neki előre, hogy nem lesz már semmi se olyan, mint régen, hát maradjon csak a helyén. Mindenesetre lehajoltam és felvettem a földről a kalapot. Még élt a nő arcra a szemeim előtt, de már nem láttam. Beleszagoltam hát lopva, hogy az alapján hátha megtalálom majd a gazdáját. - Nos, pilóta kisasszony, van kedve segíteni visszajuttatni ezt a gazdájának? - teszem fel a 100 dolláros kérdést. Mondjuk nem kellene ezzel foglalkoznom, egyszerűen rányomhatnám a nő fejére, hogy onnantól az övé aztán megyek tovább. Hát na, ennyit talán még megtehetek. Szóval innentől Hattie válaszán múlott, hogyan tovább.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Hát a hé nem a kedvenc felkiáltásom, nem is tartom a legudvariasabbnak, de nem jut eszembe kikérni magamnak. A méltatlankodó farkast is elcsitítom magamban és igyekszem erre a megjegyzésre úgy gondolni, mint jogos reakcióra annak okán, hogy én voltam a balga, s én támadtam le a másikat. Ha jobban figyelek, akkor talán nem sikerül kicsalnom egy ilyen megszólalást egy idegenből. Bár, ha jobban belegondolok, akkor semmiféle társaságom nem akadt volna, így talán örülhetek a sorsnak saját ügyetlenségem okán. - Elnézést kérek! - ismétlem magam, mert mást nem tehetek. Kicsit olyan érzésem van, mint egy megszidott gyereknek, s ezt így ennyi évvel a gyerekkorom elmúlta után nem tartom kifejezetten komfortosnak. Mindegy, túlélhető, csak rövid ideig tart az, amíg zavartatom magam emiatt. Főképpen, mert a második megszólalása a férfinek sokkal emberibb irányomba, így képes vagyok elhinni azt, hogy nem fogja itt nyílt színen leharapni a fejem. Semmiféle szinten. Pajzsomat felemelem abban a pillanatban, amikor érzem, hogy saját zavarom majdnem elmossa az engesztelő mosolyt ajkaimról. Sose járkálok teljesen leengedett pajzzsal, de azokban az esetekben, amikor a mosolykosztümöm szakadozni kezd, teljesen magam elé emelem, s hagyom, hogy betakarjon, mint egy jól ismert, puha pléd. Ahogyan a férfi felemeli a kalapot, önkéntelenül is a lábam nyomát keresem a fejfedőben. Remélem, hogy nem tapostam szét. Nem, mintha éreztem volna csizmám alatt nyikordulni, de sose lehet tudni. Gyerekes örömmel tölt el a tudat, hogy mégsem tettem tönkre senkinek a holmiját. - A legnagyobb örömmel, eszkimó uram! - válaszolok hasonló árkategóriában. Egyrészt amúgy sem szerettem egyedül sétálgatni, másrészt pedig ez a közös keresgélés felajánlása azt jelenti számomra, hogy mégsem sikerült magamra haragítani egyetlen idegent sem, így hát nem is kísérteném tovább a sorsot. Mosolyogva pillantok körbe, hátha a jelmezek alapján ismerős lehet számomra valaki, aki elveszítette ezt a kalapot. Mivel én nem szagolgattam a darabot, így egyéb farkasérzékeimet egyelőre nem tudtam bevetni. Ma valamiért ebben az indián közegben jólesett emberként gondolkodni. Még akkor is, hogyha a sámán nem hagyta ki második születésem emlegetését. - Merről érkezett a fejfedő? - teszem fel a kérdést csak úgy, hogy beszéljek is valamiről. A bemutatkozás, s a férfi nevének megkérdezése egyelőre elmarad. Mint ahogyan az is a bensőmbe záródik, hogy valami határozottan zavar ezzel az alakkal kapcsolatosan. Valami.. valami ismerős.
Nem vártam örömtüzeket és konfettiesőt a műveletemért, utólag ugyanis én magam is belátom, hogy őrült egy ötlet volt, de ennek ellenére nem igazán tetszett az, ahogyan se szó-se beszéd karon ragadott a hím. - D... Darren, megállnál végre?! - Szusszantam, miután már a harmadik embertől kértem bocsánatot, hogy a vállam nekikoccant a nagy rohanásban. Amikor a párom eleget tesz a kérésemnek, szusszanva és kissé dacosan tekintek fel abba a barna szempárba, ami még a bugyit is képes leolvasztani az ember lányáról, ha úgy akarja. - Nem, tényleg nem, de elég egyetlen egy... - tekintetem idegesen szalad körbe, majd megadóan fordítottam fejemet, pillantásomat vissza Darren felé. Igen, most zuhant le iménti meggondolatlanságom mivel is járhatott volna. ~ Nem a saját bőrömet féltem, hanem a tiédet. ~ Üzenem neki gondolatban, miközben ujjain összefonódnak. Szavaira bájos mosoly szalad ajkaimra, s utunk a sátrak között vezet, el innét, kifelé a fák közötti erdőségekbe, ahol nem érhet utol minket a világ és csak mi ketten vagyunk egymásnak.
// Nicho, Hattie: A kalapot tartsátok meg vagy utólag keressetek fel vele, nyitott vagyok játékra ennek kapcsán akár. //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hát legalább a nőbe szorult annyi jómodor, hogy a visszakézből érkező megjegyzésemre megismételje a bocsánatkérést. Oké, innentől a részemről vége is volt a dolognak. Hé, most miért néz így rám mindenki? Nem vagyok hülye. Néhány értelmes szó csodákra képes, még egy olyan erőszakra is hajlamos állatnál, mint amilyen én voltam. Igen, volt még jópár villámló tekintet a részemről meg a testtartásom is olyan volt, mint aki támadni tudna bármelyik másodpercben, de aztán a dolgok visszaszelídültek néhány eléggé feszült másodpercet követően. Ha volt valami, amit megtanultam a hosszú életem során, akkor az az volt, hogy nem azonnal az erőszak a megoldás. Talán ez az én személyemmel kapcsolatban vicces megállapítás lehet, meg igazából gyakran jobb először ütni, de most nem volt olyan a helyzet. Ez csak egy kis baleset volt, semmi több és szerintem éppen eléggé éreztettem a nővel a rosszallásomat. Viszont ekkor történik valami. Eddig nem tűnt fel a nagy morgolódás közepette, de aztán mint ha pár dolgot elvágtak volna, szépen folyamatosan, lépésről lépésre. Egyre kevesebbet éreztem a nő dolgaiból… s végül eljutott a tudatomig valami, ami mosolyra késztetett. - Csak nem titkolnivalója van? A nő egy vérfarkas volt és így már eléggé cikinek számított, hogy nem vettem észre a közeledését, csak így, jópár másodperccel később esett le a dolog. A farkasokat elég könnyű észrevenni, főleg akkor, ha tudja az ember fia, mit keressen. Ennek ellenére nem tűnt fel, hát kezet foghatok magammal. Ennyire érdekelt volna egy sátor belső elrendezése, vagy egy gazdátlanul elém került kalap? Hát ha most lepett volna meg valami régi ellenség vagy orgyilkos, azt hiszem csúnya véget érek. De hogy még egy hasonló lehetőséget nem hagyok, az fix. De aztán előkerült az a bizonyos dolog is, ami megosztotta a figyelmemet. Beleszagolva a kalap belső részébe nem igen rémlik, hogy valakinél éreztem volna ezt. Egy ismeretlen személy volt a célpont, ha szabad így fogalmaznom és nem voltam túl militáns. A nő pedig úgy döntött, velem jön, én pedig jól mosolyogtam a visszaszólásán… eszkimó úr, hát ez jó. - Éppen azt akartam megnézni amikor berobbant az életembe. Lehet kissé félreérthető volt, de ennél jobb hasonlatot aligha tudtam volna mondani. Viszont alighogy elindultunk, megtorpantam. Naácsi, mivan? Most komolyan nekiállok itt kutatni azt, aki elhagyta a kalapját? Ah, ez biztos az elvonási tünet vagy nem tudom… meg különben is, valaki nem veszti csak úgy el a tökfödőjét… főleg egy ilyet nem, biztosan észrevette, amikor lerepült a fejéről…. de akkor meg mit kezdjek vele? Ahhaaa, itt a tízpontos megoldás. - Gratulálok hölgyem, nyert egy kalapot. Azzal Hattie fejére nyomom a fejfedőt. - Nicholas vagyok – mutatkoztam be végül a nőnek, akin megéreztem a falkaszagot.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Megzavar a kérdése, főképp, mivel rögvest a pajzsom felhúzása után érkezik. Olyan vagyok, mint egy rajtakapott gyerek, s bár megszeppentségemet igyekszem szintén a pajzs mögé tuszkolni, azért levonom a következtetéseket. - Kinek nincs? – kérdezem könnyedén, ezzel próbálva eltaszítani magamtól is a rossz érzéseket. Pillanatnyi zavarom után persze előtör belőlem a felderítő is, s a helyzete más aspektusokból is megvizsgálgatom magamban. Nem, nem ismerem Nicholast, de farkasságának fényében másképpen fogok viselkedni vele, mint egy szimpla emberrel tenném. Hát még mennyire más lennék, hogyha hallanám közös vérünk szavát benne. De ugye amit nem tudok, annak sem örülni nem örülhetek, sem nem fájhat nekem. - Remélem, hogy ez a robbanás nem okozott önben maradandó károkat. Bár, ha mégis belső sérülései lennének, ismerek egy nagyon jó kórházat. Amennyiben katonáknak megfelelő, úgy biztosan önt is kellő színvonalon meggyógyítanák ott. – mosolygok rá ismét, ezúttal barátságosabban, mint az előbb. Amint a kalapot a fejembe nyomja, elnevetem magam. Elég bután festhetek egy pilótasisakkal és egy szombréróval a fejem tetején, így még mielőtt bárkinek a tekintettükrében meglátnám magam, le is vetem a kalapot. - Megtisztelő, de igazán nem vagyok méltó egy ilyen becses ajándékra! – jegyzem meg játékos hangon, s amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten alapon Nicholas fejére biggyesztem a kalapot, ikrét adva ezzel az ő előző mozdulatainak. Csak nem fogja leharapni a fejemet miatta. Bár könnyen meglehet, hogy én vagyok túl naiv. - Hattie. – viszonzom a bemutatkozását én is csak ilyen kurtán, a vezetéknevemet nem emlegetve, csak becenéven nevezve magamat. Hirtelen nem nagyon van semmi ötletem a továbbiakat illetően. Most, hogy elmúlt az esélye annak, hogy közös akcióra induljunk a kalap gazdájának kapcsán, az egész helyzet meglehetősen sutává kezd válni. Érzem én, hogy mondanom kellene valamit, de nem nagyon jönnek elő belőlem a szavak. Mivel a bemutatkozása mellé nem nyújtotta nekem a kezét, így még csak egy kézrázásba sem menekülhetek a cselekvésmentesség kapcsán. Jobb híján lejjebb eresztem hát pajzsomat, játszva ezzel a párszor már előadott játékomat. Kíváncsi vagyok rá, hogy ő is hagy-e erre válaszul egy rést nekem a sajátján, amin keresztül megtudhatok róla ezt-azt. Morzsákat, kérdés nélkül. Persze a tűzzel nem játszom a végtelenségig, elvégre nappal van, s mi emberek – és egyebek - közt vagyunk. Veszélyes lenne akkora rést hagyni a pajzson, mint a Grand Kanyon. De egy kis repedés azért megengedhető, úgy gondolom.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halvány vigyor jelent meg újra az arcomon a kitérő válasz hatására. Nocsak angyalkám, csak nem tényleg rejtegetsz valamit? - Igen, az van mindenkinek... csak kérdés, kinek mekkora vaj van a füle mögött. Mondjuk én erről tudnék mesélni. 349 év alatt annyi mindenen mentem át, annyi dolgot éltem meg... azt már el lehetne adni becsomagolva a közértben... párszor. Aztán pedig jóétvágyat kihányok... tényleg, talán ez a vaj étkezésre használható? Hm... nem akarom tudni. Bár tény, az én gyomrom azért elég sok mindent elvisel. - Tekintettel arra, hogy a lövedék lepattant rólam, ne szorulok szanitéci, vagy akár kórházi ellátásra, köszönöm. Lehet kicsit nagyzó megjegyzés volt, elvégre most könnyen veheti annak, hogy bizony kevés lenne a megsebzésemhez. De tény volt, ami tény, hiszen nem szenvedtem külső sérülést, még a bőröm se lyukadt át, a belső sérülésnek pedig még a réme sem állt fenn. Lehet a sátor nagyobb kárt szenvedett volna, h nekicsapódok. Na de a kalapos megjegyzésem elérte a hatását, ha már a nőből sikerült némi nevetést előhúznom. Mondjuk arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy utána az én fejemen fog landolni. Hát nem, sajnos ez így nem fog menni drágám. - Ezt biza női fejre tervezték ám. Azzal újfent megismétlem a mozdulatot és nő fején landol a fejfedő. Én nem tartom meg, az tuti, elvégre nem az én nememnek tervezték... meg őszintén, hogy néznék már ki így eszkimóruhában egy női kalappal... szerintem a nyakamba is akaszthatná valaki azt a táblát, hogy ,,BUZI". Neeem, maradjon csak a nőn... már ha hirtelen nem jön elő valahonnan a tulaj. A neve... hát elég fura, elvégre én még nem hallottam hasonlót még csak becenévként is... hát na, vannak dolgok, amit még hosszú élet során se tapasztal meg az ember. - Amúgy ön is katona? Az előző okfejtése során simán következtethettem erre. Viszont amikor elkezd szórakozni a pajzsával... amikor hol fentebb van, hol leereszti, aztán megint fel... mi a fene? Kiscsaj, döntsd már el, hogy most sündisznó vagy-é vagy nem. Próbáltam elcsípni a morzsákat persze, de annyira nem hagyta lent, hogy lényegi dolog jöjjön elő... azok fennakadtak a pajzsán.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Nyugodt szívvel közölhetem, hogy ma reggel is mosdottam, mint mindig, szóval az én fülem mögött teljes a tisztaság! – vetem rá szikrázón könnyed mosolyomat. Még csak nem is állítok valótlant, nincsen rejtegetnivalóm. Ettől függetlenül tudom, hogy az embereknek, őrzőknek és farkasok többségének igenis van, s nem is ítélhetőek el érte. Főleg azért nem, mert én nem az vagyok, aki ítélkezik bárki fölött. Sosem szerettem ilyesmit tenni, s nem is szívesen kezdenék rá. - Igen nagy szerencse! Nincs olyan közel a bázis, s ha nem lenne szállítható állapotban, komolyan nem tudom, hogy mit csinálnék önnel. – fűzöm tovább a gondolatot. Jólesik ez a mókázás még akkor is, hogyha picit azért kényelmetlenül éreztem benne magam az elején. Nem vagyok az a kifejezetten infantilis típus, aki mindenből viccet csinál és csak egész nap nyihog, mint egy vinnyogó hiéna, pedig néha szívesen lennék. Az az általános tapasztalatom, hogy könnyebb azoknak a nőknek az élete, akik képesek ilyesmire. De engem az élet merevvé nevelt, kedves vagyok, de nem annyira oldott, mint amennyire egy szórakoztató személyiségnek lennie kellene. Mindegy is, hiszen a közegben, ahol létezem, ez teljesen megfelelő, nem vágyom hát többre annál, amit tartogatott nekem a sors. Az örök elégedetlenség az élet megrontója, azt hiszem. Megforgatnám a szememet, amikor visszakapom a kalapot, de nem ilyen fából faragtak. Csak finom mozdulattal nyúlok oda, s veszem kezembe a fejfedőt, hogy magam elé lógassam le. Ha már mindenképpen nálam marad, legalább ne nézzek ki vele úgy, mint egy madárijesztő. Amúgy meg elkönyvelem magamban, hogy ezt a könnyed humorizálást nem nekem találták ki. Lám, az sem aratott osztatlan sikert, hogy arra ragadtattam magam: lazán a férfi fejébe nyomom a kalapot. - De nem az én fejemre! – zárom egy nemtörődömnek indított mosollyal a dolgot, s részemről tényleg igyekszem nem többet foglalkozni a kérdéssel annál, mint amennyi figyelmet érdekel. Ha mást nem, majd leadom talált tárgynak a fesztivál szervezőinél, mielőtt hazamegyek a bázisra. Megtartani semmiképp nem fogom, elvégre nem az enyém. - Már nem, de voltam az valamikor. – hangzik a válaszom, mely visszaránt a múltba, amikor még én is egyenruhában feszítettem. Szerettem azt az időszakot nagyon, de jött valaki, akiért mindent odadobtam volna, hát meg is tettem, s lettem azzá, ami most vagyok. A bázison maradtam így is, élhetek abban a közegben, ahol életem során a legjobban érzem magam, s bár hiányzik az, hogy az életemet kockáztassam – főleg, mivel így veszélybe kerül az is, hogy sokáig maradhassak a bázison – mégis jó nekem az FRG vezetőjeként. Teljes az életem. Már csak Derekkel lenne teljesebb. A pajzsos játékot nem űzöm sokáig, már akkor is meggondolatlan marhaság volt, amikor elkezdtem, hát ideje befejeznem, s úgy tennem, mintha az emberem lenne előtérben. Elvégre így is van ez. - A kérdéséből arra következtetek, hogy önnek is van köze a katonasághoz. Tévedek talán? Nem láttam még őt a bázison, így a kérdés eléggé óvatos, de van az a téma, amit szeretek meglovagolni, elvégre úgy érzem róla, hogy az én terepem. S hát mit tagadjam: többek között ez az.