Egyetlen reagot igénylő topik, amiben a reggeli, vadőrség épülete mögötti gyülekezőt ejtjük meg.
Ebben a reagban érdemes kifejteni, hogy ki milyen ruházatot visel, mit hozott magával – hátizsákban, kézben, kistatyóban – milyen hangulattal érkezik, etc. Mindez elsősorban a túra, de a későbbiek miatt is fontos, ugyanis a játékélmény fokozásáért CSAK AZ van a karakterednél, amit a reagba beleszőttél. (Azért ne essen senki túlzásokba, egyszerű kis hegyi túrára, kikapcsolódásra készül a karaktere, nem háborúba!)
Kérlek, ha csak egyetlen (rész)programon is veszel részt, ide mindenképp írj! Mondhatnám úgy is, hogy ez a beugró az eseményre.
A hajnali edzésüket harcosaimnak elengedtem ugyan, én magam azonban nem keltem később: a szükséges eszközöket, cuccokat vittem fel táborhelyünkre kocsival, hisz mégse cipeljük már azokat is végig, felfelé a hegyre. Azóta van bennem egy kávé, meg a kellő nikotinmennyiség ahhoz, hogy ne emeljem fel a hangomat a telefonban az "itthon maradottak" egyikének értetlenségét hallgatva. Ennyire érthetetlenül magyaráztam volna el tegnap a dolgokat? Kétlem. Egyszerű, semleges szürke pólót viselek, könnyedebb farmerral és túracipővel. Övemen egyszerű tőr. Hátamon a táskát egy gyengébb legény csak nehézkesen bírná, pedig nem pakoltam túlzottan tele: melegítőfelső estére, némi víz, cigi, a papírjaim, ha esetleg kéretlen egyén tévedne arrafelé, - bár nem túra-terület az, ahova mi megyünk, - illetve az a két szendvics, amit tegnap este Abigail rám sózott elköszöntében az alagsori folyosókon. Meg az imént vettem két perce észre, hogy régről benne maradhatott a táskában egy iránytű. Kétségtelenül megbízhatóbb, mint a telefonomon levő. Az a zsebemben pihen, mellette a bagó-ellátmány megkezdett doboza és öngyújtóm. Várakozóan dőlök a kocsi platójának, s miközben telefonálok, az érkezőknek sem felejtek el biccentéssel, intéssel, - vagy mikor már letettem a telefont, szóval - köszönni.
Mindig is szerettem az ilyen „csapatépítő tréningeket”, így nem csoda, hogy örömmel töltött el, amikor értesültem róla. A legutóbbi úgy is a falkaegyesítés kapcsán volt… régen is volt, megrázó is volt, arról nem is beszélve, hogy azóta még egy Vörös Holdat is magunk mögött tudhatunk. Egy szó mint száz, nem hiszem, hogy bárki is unatkozott volna az elmúlt időszakban, ránk fér a pihenés. Már előző este elkezdtem összeszedni, hogy mik azok, amire a túra alatt szükségünk lehet, de akármennyire is igyekeztem, hogy a lehető legkevesebb dolgot pakoljam el, végül elég sok minden gyűlt össze… Fogadni mernék, hogy ha mást nem, legalább Kyle-tól fogok kapni egy „te meg hány napra készülsz?” kérdést… Nőből vagyok, na… Pedig én tényleg csak a legfontosabbakat pakoltam be! Ki tudja, hogy mire lesz szükségünk… lehet, hogy egy részét feleslegesen fogom cipelni, de még mindig inkább ez, mint hogy például valaki allergiás rohamot kapjon, és senkinél se legyen gyógyszer rá… Bár remélem, kéz- és lábtörés nélkül megússzuk a túrát, azért néhány tekercs fáslit, kötszert, fertőtlenítőszert és néhány mágikus főzetet bepakoltam, biztos, ami biztos, hogy a „minimál” orvosi segédeszközökről ne is beszéljek – csipesz, olló, szike. Vagy 6 szendvics – nem mint ha ilyen sokat ennék egy nap, de ahogy ismerem a csapatot, úgy is lesz olyan, aki képes minden ennivaló nélkül eljönni - egy nagy palack ásványvíz, pillecukor a sütögetéshez, néhány alma… Mivel Koda is velünk jön, egy tálat és némi kutyatápot is csomagoltam, ő se éhezzen, bár ahogy ismerem, úgy is mindenkitől megpróbál kunyerálni egy-két falatot… Mindezek mellé még a csipogós labdáját is becsomagoltam, illetve amíg oda nem érünk a gyülekező helyre, a póráz is rajta van – később úgy sem fog elcsatangolni, majd leveszem róla. Még naptej, kullancs- és szúnyogriasztó, napszemüveg, pulcsi, ha hűvösre fordulna az idő, illetve esőkabát, ha az időjárás-jelentés jóslata ellenére mégis leszakadna az ég… És azt hiszem, mást nem is gyűrtem bele hatalmas hátizsákomba, minden fontos késznél lesz. Bár a térképet is előkerestem, végül mégis otthon hagytam… Will mellett nem hiszem, hogy szükség lenne az ilyesmire, ahogy a fényképezőgépemet sem hozom, lesznek bőven mások, akik képeket készítenek – majd tőlük elkérem a képeket. Az öltözködést sem bonyolítom túl, egyszerű hosszú farmer szürke pólóval, egy kényelmes csizmával és egy szalmakalappal. Viszonylag korán érkezünk a megbeszélt helyre, úgy tűnik, egyedül Will bizonyult gyorsabbnak tőlünk – mivel épp telefonál, így csak intek neki, néhány méterrel arrébb megállva, s csak miután befejezte a telefonálást, sétálok közelebb, megállva a kocsi mellett. -Szép jó reggelt! –köszöntöm vidáman- Remélem, nem kell sokat várni a többiekre, tisztára be vagyok sózva. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen csoportos kiránduláson, de a gyerekkoromat juttatja eszembe. Jut eszembe, készítettem még néhány szendvicset neked is. -jegyeztem meg csak úgy mellékesen, széles mosollyal az arcomon.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Madarat lehetett volna velem fogatni, amikor megtudtam, hogy csapatépítő kirándulásunk lesz! Agyam lázasan kattogni kezdett, azon pörög az agyam napok óta, hogy milyen elemózsiával lássam el a protektorátus tagjait, mert az teljesen nyilvánvaló, és természetes számomra, hogy én leszek az, aki ezt megszervezi. Persze előzetesen azért egyeztettem Willel, nehogy olyan „menüt” állítsak össze, ami nem fér bele a tervezett program keretei közé. Gondolok itt arra, hogy nem lenne szerencsés valami nehéz étellel megtömni a többiek pocakját, mert akkor nem bírnának egy megterhelőbb túrát.. vagy az se lenne túl szerencsés, ha megfelelő hűtési lehetőség hiányában valami túl romlandód terveznék be, és másnapra a protektorátus fele bekerülne a fertőzőosztályra gyomorrontás miatt. Na, igen… ennek senki nem örülne túlzottan. Már tegnap este leadtam Willnek a kajákhoz valókat, és az előre elkészített ételeket, de meghagytam neki, hogy ma reggelig a hűtőből ne vegye ki őket… és a hegyre is csak a hűtőládákba vigye fel, amiben még jó pár órán keresztül frissen maradhat minden. Én nem akartam magam nagyon túlterhelni a gyalogtúrán, ezért csak a legszükségesebbeket csomagoltam el a hátizsákomba, ami ránézésre szinte „megevett”, olyan nagynak tűnt rajtam, de a látszat ellenére egyébként nem olyan nehéz, ahogy a látszat ellenére én se vagyok olyan gyenge, mint amilyen csenevész. Mivel én alapvetően elég sokat iszok, ezért két üveg, másfél literes ásványvizet csomagoltam el, három szendvicset, amibe szalámit és paprika karikákat tettem. Van még nálam a zsákomban egy összehajtogatott esőkabát.. biztos ami biztos, aztán ott van még a Fionától kölcsön kapott digitális fényképezőgép is. Sajnos úgy alakult, hogy egyik nővérem se tarthat velünk. Fridát nem engedték el szabira, a színházban szükség van rá.. a nyakukon van az új előadás premiere, és a frizurában meg a sminkben még mindig nem jutott dűlőre a rendező. Fiona kötelességtudatból döntött úgy, hogy ő majd tartja a frontot az itthon maradottakkal. Mindig is önfeláldozó típus volt, meglepett volna, ha most másként cselekszik. Van nálam svájci bicska, elengedhetetlen kelléke egy túrázónak, szerintem… Hoztam magammal fáslit, meg betadine-t is…. zsepit, és egy pótaksit a mobilomhoz, amit még tegnap este előre feltöltöttem, ha a benne levő valamiért hamarabb lemerülne a kelleténél. Általában ha hosszabb, vagy teljes napos útra megyek, akkor mindig bekészítek pótaksit. Erre Barna szoktatott rá, még Bergenben. Van nálam gyufa, és öngyújtó is, de szerintem ezt más is fog hozni. Időben érkezek a parkolóba, Francit leparkolom Will autója mellé. Az anyósülésen pihenő méretes éthordót a kezembe veszem, mielőtt kiszállnék. Kényelmes ruhába bújtam, olyanba, amiben könnyen tudok mozogni, és nem kár érte, ha koszos lesz, kiszakad. Lábszárközépig érő barna bőrcsizmám számomra kényelmesebb bármely túrabakancsnál… kék farmerem rásimul az alakomra, ezért kisebb az esélye, hogy fennakadjak benne bármiben is. Felül fekete.. ujjatlan pólót, fölötte pedig piros-kék kockás „favágó inget” viselek. A fejembe Fiona baseball sapkát húzott búcsúzóul, és mindkét nővérem két puszit nyomott az arcomra, mielőtt elindultam volna. - Sziasztok, jó reggelt! – Üdvözlöm vidáman Willt és Abigailt, megrohamozva őket egyúttal.. mindkettejüket fél karral megölelve, egy-egy puszit nyomva az arcukra. A hátizsákom még Franci hátsó ülésén, majd akkor veszem ki, ha már mindenki itt lesz, és indulunk. Most az éthordó doboz tetejét pattintom le, amiben muffinok sorakoznak katonás sorrendben. - Madártejes, epres, vaníliás, csokis és karamellás. – Mutogatom végig a variációkat, majd egymás után megkínálom őket, és ismerhetnek már annyira, hogy nemet nem fogadok el, szóval muszáj venniük belőle. - Válasszatok, nyugodtan.. amelyik szimpatikus! – Dugom az orruk alá. - Will, ugye mindent hűtőládában vittél fel, ahogy kértem? – Aggodalmaskodok kicsit. - Hogy vagy Abi? – Érdeklődők mosolyogva, aztán a karórámra pillantok. Látszik rajtam, hogy már nagyon várom az indulást. Lopva körbe is nézek, várakozón kutatva a többiek után a tekintetemmel. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó lesz ez a közös program!
ruha: katt
/ off: mindenki, aki ezután érkezik, vegye úgy, hogy Abihoz és Willhez hasonlóan őket is megkörnyékezem szívélyes üdvözletem mellett (nyakba ugrás, majd puszi) a muffinjaimmal.. /
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Őszintén szólva nagyon örülök annak, hogy William kitalálta ezt az akár kis csapatépítő túrának nevezett dolgot. A legutóbbi kis gyűlésünk sem éppen a vidámságáról volt híres, így végre egy kicsit hátra hagyhatjuk a múltat és szórakozhatunk, pihenhetünk. Mondjuk igaz másnak a szórakozás az ivászat, bulizás, tánc, de nekem egy ilyen kis kiruccanás sokkal nagyobb örömöt ad. Abivel való kirándulásunk és a bölénnyel való találkozom után ostoba lennék, ha nem tennék a táskámba egy jól megpakolt elsősegély dobozt. Bár remélem nem kell majd használni, de inkább biztosra megyek. Ezen kívül természetesen elég szendvicset, vizet is pakolok, nah meg egy nagy adag rágcsát is, amit magam készítettem a csapatnak. Ezen felül persze a fényképezőgépemet és annak részeit is eltettem, hogy megörökíthessem ezt a napot. A protektorunknak hála Csokit sem kell itthon hagynom. Igen ritkán adódik alkalom arra, hogy ilyen túrákon részt vegyen és ha jól értesültem Abi is hozza Kodát, akivel viszont jó barátságban van, így biztosan örülni fog a két négylábú egymás társaságának, így neki is hozok egy kis élelmet, játékot. A mai napra kényelmes öltözéket választottam. A megszokott bakancsom, egy farmer, zöld póló, nah meg persze egy melegebb pulcsit is sikerült még begyömöszölni a sok holmi közé a hátizsákomban. Komolyan úgy érzem magam, mintha több napra mennék el, pedig erről szó sincs. Végül amint készen vagyok a pakolással és Csokira is sikerült a pórázt rátennem el is indulok, hogy időben a megadott helyre érjek. A busztól még sétálni kell pár métert, de ezt vehetjük bemelegítésnek is. Különben is, ha ennyit nem bírnék mit keresek itt? Meglepetten veszem észre, hogy alig vannak. Azt hittem, hogy az utolsók között fogok érkezni. Egy kis mosoly kúszik az arcomra, ahogy megpillantom a többieket. Csoki már ahogy megpillantotta Kodát nagy farokcsóválásba kezd és már rohanna is a kis barátjához, így el is engedem őt. Jól nevelt kutya, így nem tartok attól, hogy elszökne. -Sziasztok!-Először természetesen Willnek intek egyet, majd két puszi Abi arcára és végül Flora is megkapja a maga adagját. A protektor nem azért nem kapott a puszikból, mert nem szeretném, vagy haragudnék rá, egyszerűen csak fura lenne és nem is hiszem, hogy ő pont erre vágyna. A muffint kedvesen visszautasítóm Florától. Nem kívánom az édeset, így túra előtt és nem is vagyok éhes, ami azt illeti.
Tesómmal érkezem, mily meglepő. Nem nehéz kivitelezni, ha egy fedél alatt élsz a húgoddal. Persze, jót vigyorgott szerelésem láttán, de mindössze annyit kérdezett: Biztos, hogy így jössz? Biztos, banyek! Minek cipeljek három liter vizet, mikor a túra után úgyis kapunk kaját? Szóval csak egy fél literes üdítő, egy csomag skittles meg egy csoki lapul a táskámban, mint energiaforrás. Az "elsősegély csomagom" láttán minden jobb érzetű gyógyító fejét fogná, az ugyanis nem több pár ragtapasznál meg papír-zsebkendőnél. Az úgyis mindenre használható! Amire nem, arra meg ott a ragtapasz... Telefonom mellett fényképezőgép is lapul a válltáskában, s egy kisebb - kézilabda méretű - laszti, hátha valakinek kedve támadna dobálni/rugdosni valamit kicsit odafent, holt időben. A kutyák biztos imádnák például. Hangulatomat leginkább a "csak a szokásos" jellemzi: könnyed és laza, akárcsak ruházatom, melyet baseball sapival és napszemüveggel egészítettem ki. Ahogy kiszállunk a kocsiból, ez utóbbit a sapi ellenzőjén felülre csúsztatom, hogy ne takarja arcomat és... nevetve kapom el a felém röppenő Florát. Még meg is pörgetem kicsit, mielőtt "menetirányba" tovább röppentem. - Lehetőleg nem a tesóm felé, mert azért bizony, bármilyen vicces is volna Kate képe, nem vállalok felelősséget.
A többieknek is köszönök, Alice kutyusának még a hátát is megpaskolom kicsit, ne érezze magát kirekesztve, ha már ilyen mélynövésű szegény.
Amint kinyitottam reggel a szememet, máris olyan volt az ábrázatom, mint annak, aki lenyelt élve egy bűzös borzot és az a torkán akadt. Hiába engedték el az edzésünket, ettől függetlenül nekem muszáj volt mozognom valamit, mert különben félő volt, hogy valakit a nap folyamán megölök. Fogtam hát a holmimat és mielőtt a gyülekezőhelyre caplattam volna, még útba ejtettem az edzőtermeket. Nem vittem túlzásba, nem akartam totálisan leizzadni, de azért néhány felüléssel meg pár könnyedebbnek számító rutingyakorlattal bemelegítettem az izmaimat és egyúttal szültem némi értelmes kifejezést az arcomra. Nem szeretem az össznépi hepöningeket. Mindig olyan érzésem van rajtuk, mintha a tyúkszememre léptek volna, főképp azért, mert sok olyan alak is becsúszik az ilyenre, akitől ideglelést kapok egy fél pillanat alatt. Mindegy, úgysem a szociális érzékemről vagyok híres, szóval azt gondolom, hogy megengedhető nekem a szokásos savanyú ábrázat a lófarokba összefogott haj elülső, képes felén. Amikor csomagoltam, esküszöm, hogy megpróbáltam leküzdeni a késztetést a fegyverre vonatkozólag, de végül mégis a zsákomba került egy glock márkájú, katonai tőr, némi só meg damil, utóbbi kettő már csak a poén kedvéért. Túrabakancsot, sokzsebes, khaki színű nadrágot és szürke trikót húztam magamra, így a zsákba csak egy fekete, sportosabb jellegű zipzáras felső, esőkabát, váltás nadrág és póló került. Egyik sem foglal sok helyet, de mindegyikre szükség lehet, sose tudhatja senki, hogy mi történik egy ilyen nap után. Ha éhes lennék, akkor sorakozik a felszerelésem között elvétve két szendvics mindenféle romlandó belsőségtől mentesen, valamint hogy legyen mivel az étket leöblíteni, tettem el egy üveg vizet is. Elsősegély-ügyben sem estem a legmesszemenőbbekig túlzásba, némi jód és kötszer került a zsákba meg egy levél nyugtató. Nem, mintha bárkit be akarnék gyógyszerezni, de ha valakire rá találna jönni az öt perc, ami egész nap tart, akkor nem leszek rest lenyomni a torkán a szúszá-pirulát. Éljen a Hipokratészi esküm! A gyülekezőhelyre érve visszafogottan biccentek a jelenlevők felé, s mér egy „Sziasztok”-ot is ki tudok préselni magamból. Szociális érzékből ötös, Gina Wang! Szép és jó ez az egész, de.. mikor lesz valami akció? Egyelőre utálom az egészet, mint a franc. Nyakbaugrás, na az nálam nem lesz, mert még azelőtt ellépek Flora útjából, hogy kitárná karjait. Szigorúen nézek rá, tekintetemben egyértelműen ott figyel a közlés: kerülj ki, aranyom, mert meg talállak fojtani! A muffint elfogadom, mert nem akarok ordas bunkó lenni, no meg amúgy is szeretem az ilyesmit. Csak csorba ne essen a hírnevemen emiatt! Miközben a muffint majszolom, igyekszem a legutálatosabban nézni az összegyűlt kutyákra, nehogy valamelyiknek kuncsorogni támadjon kedve nálam. Szép nap ez a mai, ember- és állatbarát vagyok, maximálisan.
Mivel egy közösség egyik vezető tagja vagyok, még a nyígásomat is vissza sikerült tartanom, amikor Will kitalálta ezt a túrázást. Szeretek én mozogni, nem arról van szó, de már előre látom, hogy a libasorban vonulást a sor végéig lógó nyelvem zárja majd elegánsan, feltéve, hogy nem esek hasra az első utamba akadó faágban. Hogy megkíméljem magam a teljes megaláztatástól, egy órával előbbre állítottam ébresztőt. Persze a szundi-gomb a világ nyolcadik csodája, és legalább tizennyolcszor pötyködtem megfele, és már éppen nyúltam volna a tizenkilencedik apropóján a készülék felé, amikor leesett a tantusz: hűarosseb, ma van a csoportos erdőjárás! És még én papoltam Scarletnek arról, hogy mindenképpen jönni kell, erre mit csinálok? Elalszom. Megint. Király. Minden esetre amíg feldobálok magamra néhány indokolatlanul szakadt ruhadarabot (farmert és festékes pólót), a szundi-gomb helyett a hívásindítást próbálom eltalálni, és felhívni az újdönsült Tanítványomat, hogy hacsak nem akar olyan görögösen késni, akkor menjen nélkülem, mert én még a zoknim párját próbálom megtalálni. Végül nem találom, szóval marad az egy sima, egy fordított alapon szürke-fekete zokniság, egy bakancs... Minek befűzni, begyűröm, és kész. Túléélőfelszerelés, hidegélelem, de még egy fél literes palack kis víz, az is luxus jelen állapotok szerint: a vállamon átvetett gitár pont úgy fest a hátamon, mint valami túlméretezett íjpuska, de mivel ezt tartom a legfontosabb kelléknek és a legkönnyebben összeszedhetőnek, így magammal viszem. Ne mondja senki, hogy üres kézzel érkezem. Mintha tengerparti homokon próbálnám keresztülverekedni magam, úgy szaladok a levegőben kalimpálva az Őrzők felé. Ne hagyjanak már itt, he! - Kalimera mindenki!!! Kiabálok a biztos távolból, aztán ahogy közelebb érek, lelassítok, némileg lihegve kezezek a srácokkal és üdvözlöm pusszantással a hölgyeket. Vagyis nem. - Nyugi-nyugi, csak bemozdultam! Fűzöm eme szavakat Gina megnyugtatásául, mielőtt a nagy hévtől elvakultan őt is megkísérelném megpuszilni, és helyette csak felemelt kézzel intek neki. - Ó, mi ez? Muffin? De király, kérek! Hadarom Florának, aztán be is tömöm, mint valami hörcsög, idő közben Scarletet próbálom felfedezni magamnak. Aztán rájövök, hogy talán cseppet kínos lehetett ez az indítás, szóval megköszörülöm a torkomat és igyekszem moderálni magam, fogkrémreklámos vigyort küldve az én egyetlen Williamem felé.
//Nem vártam tovább, de vegyük úgy, hogy utolsónak jöttem, jó? *_* xDDD//
Nem siettem el különösebben a megérkezést, bár ez igazából nem rajtam múlt. Kezdődött azzal, hogy áramszünet volt reggel és az ébresztő nem keltett fel akkor, amikorra én beállítottam. Végül valahogy mégis sikerült felébrednem még viszonylag időben, csakhogy a kutyának kedve szottyant már megint megrágni a lábtörlő szélét, a darabjait pedig elszórta a nappali kellős közepén. Nem én vagyok ugyan a háziasság mintaszobra, de mégsem akartam úgy hagyni a házat, ha már készültem elmenni otthonról. Végül mire mindennel elkészültem, már javában eljött az ideje az indulásnak. Olyan gyorsan mentem a kocsival a megbeszélt találkozóhelyig, amennyire csak tőlem telt az ilyenkor élénkülő forgalomban. Még büszke is voltam magamra, mert láthatóan nem én voltam az utolsó, aki megérkezett. Ennek szívből örültem, és mostanra már az izgatottság is teljesen úrrá lett rajtam. Ennek ékes bizonyítéka volt az arcomon ülő széles mosoly is, amivel a többieket köszöntöttem. - Sziasztok! – üdvözöltem mindenkit kollektívan, bár Abi azért kapott egy puszit az arcára, hiszen mégiscsak ő az én kis gyógyító barátnőm. Sőt, még Willt is megajándékoztam egyel, nehogy már szegény kimaradjon. Úgy éreztem, hogy mostanában egészen jó viszonyt ápoltam a Protektorral, bár lehet, hogy csak én akartam magam meggyőzni erről, és igazából semmi valóságalapja nem volt ennek az egésznek. Sosem lehet tudni, igaz? A muffint udvariasan utasítottam vissza, mert most egyszerűen nem kívántam az édeset, ami nagy szó nálam. Egyre csak a táskámba tett szendvicsen járt az eszem, amit gyorsan indulás előtt dobtam össze. Volt belőle még egészen három darab, valamint némi rágcsálnivaló, telefon, egy kis édesség, több üvegnyi víz, egy iránytű – bár annyira nem értettem hozzá, mert sosem voltam cserkész -, és elemlámpa, tartalék elemekkel. Nem akartam én úgy eljönni, mint aki egy hétre készül elhagyni a várost, de mindig szükség lehetett még plusz dolgokra. Pontosan ezért kapott helyet egy kabát is a többi holmi között, mert sohasem lehet tudni, hogy mennyire hűl le a levegő. Egyelőre azonban tökéletesen megelégedtem azzal a pulcsival is, amit magamra kaptam sebtében. - Ó, de kár, hogy nem jutott eszembe elhozni Boet, pedig jól el lehettek volna Kodával – magyaráztam Abinek, amikor már elkezdtem eszegetni az első szendvicsemet. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy kire várunk még, mert annyira nem néztem körül, hogy összeszámoljam a megjelenteket. Egy ember hiánya azonban mégis feltűnt, aki nem volt más, mint Dimitris. Naomiról tudtam, hogy jönni fog, mert tegnap este beszéltem vele, ma reggel meg a rohanásban egyszerűen nem jutott rá időm, de előfordul, igaz? - Ma reggel egy kicsit rossz fát tett a tűzre, úgyhogy büntetésből amúgy is otthon kellett volna maradnia… - folytattam közben a mesélést a kedvenc gyógyítómnak. Igazából nem csak hozzá beszéltem, hanem bárki máshoz is, aki még ott állt körülöttünk.
Igazából egyetlen porcikám sem kívánta ezt az egészet, de Kyle úgysem hagyta volna, hogy otthon maradjak. Már csak azért sem, mert ő sem volt beosztva máshová, így a többiekkel tartott. Vele ellentétben én nem mindig rajongtam az efféle eseményekért, bár ha lesz valami igazán zsíros kaja, és némi sör, akkor én remekül el leszek ám. Nem okozott volna gondot az sem, ha beszélgetnem kell másokkal, mert maradjunk annyiban, hogy elég sokat voltam kénytelen beszélni egy-egy előadásom alkalmával, de mégsem éreztem senkit túlzottan közel magamhoz ahhoz, hogy megnyíljak valamelyest előttük. Pedig már lassan egy éve, hogy itt vagyok ebben a rohadt városban. Mindegy is, én a magam részéről felkészültem minden eshetőségre. Az öltözködést természetesen nem vittem túlzásba, viszont a zsákomba elég sok dolog került. Példának okáért a kutyának tálka, némi kaja, és víz is, ha megszomjazna. Ha már mind a ketten elmentünk otthonról, úgy gondoltam, hogy nem hagyom őt egyedül, végül is még alig fél éves. Ha ezt bárki megtudná, hogy milyen gondolataim vannak, valószínűleg odalenne az image-em. Nem örültem volna neki túlzottan, ha utána mindenki megrohamozna. A túl cuki emberektől valahogy borsódzott a hátam és rövid úton hajtépéshez közeli idegállapotba kerültem. Nem is értem, hogy miért… A zsákomba egyébként került némi elsősegély cucc, két-három doboz sör, ennek a mennyiségnek a duplája vízből, szendvicsek, csoki, csokis keksz, amit úgy szeretek, és mindenféle egyéb nyalánkság. Ha volt valami, amit nem szerettem megtagadni magamtól, az a lehető legegészségtelenebb kaja volt. Úgy voltam vele, hogy igazán megérdemlem, amiért olyan keményen szoktam edzeni. Az élelmiszerek tetejébe egyébként jutott még néhány tőr és lőfegyver is a táskámba, mert nekem ezek voltak a mindennapi tartozékaim. Akárki akármit mondott is, nélkülük nem mentem sehová, hiába voltam jó a pusztakezes harcban is, ez afféle biztosításként szolgált. Végül Kyle-lal az oldalamon futottam be. Még nem voltak olyan sokan, de nem is mi érkeztünk elsőnek, aminek kifejezetten örültem. A bátyám egyszerűen az őrületbe kergetett azzal, ahogyan felöltözött, de nem volt már kisgyerek, hogy én mondjam meg neki, hogy miben jöhet el és miben nem. Végül ráhagytam hát, hadd legyen abban, amiben csak akar. Én megmaradtam a megszokott stílusomnál, bár egyelőre az atlétára még felhúztam egy inget, aminek az ujját könyékig felhajtottam, hogy kényelmesebben legyek. A táskámban volt egyébként még esőkabát, meg rendes kabát is. Az, amelyik nem foglalt el sok helyet, a telefonomat azonban a nadrágom zsebében tartottam. Mikor üdvözöltem nem túl lelkesen a többieket, a napszemüveg már javában takarta brandy színű szemeimet, hajamat pedig felfogtam a fejem tetejére, afféle kontyba. Általában hamar kiakasztott, ha a szemembe lógott a fele. Mire befutottak a többiek közül is néhányan, már kezdtem kicsit frusztrálttá válni a sok vidám arctól. Nekem sem volt alapvetően rossz kedvem, ami kivételes esetnek számít, de attól még nem akartam mindenkit agyon puszilgatni. Pontosan ezért is hárítottam Flora közeledését egyből, de az utolsó csokis muffint mindenesetre a magamévá tettem rövid úton.
Bevallom, kicsit azért izgultam emiatt a csapatépítő dolog miatt, voltak páran, akiket még nem igazán ismertem, meg aztán, mégiscsak friss husi vagyok, szerencse mondjuk, hogy nem egyedül vagyok ebben a helyzetben. P.S. is ropogós őrzőtanonc még, szóval így egy fokkal elviselhetőbb az új lány szerepkör. Meg aztán, Mandy is jött, márpedig, ha ő itt van, akkor pláne nem kell aggódnom semmi miatt. Nem igazán készültem túl a dolgot, nem hittem, hogy túlságosan nagy vész érhetne minket, bár ki tudja, mekkora naivitásra vall ez. Szóval, nem sok dolgot pakoltam be a tatyómba, a víz alap volt természetesen, mert ilyenkor az okosok szerint azt kell inni, az oltja rendesen a szomjat, aztán készítettem mini szendvicseket, mert én utáltam, ha a feltétek fele kiszánkázik belőle, mire eljutok a szendvics negyedéig, így max három harapás az egész, probléma megoldva. Raktam még be pár almát, gondoltam vele másokra is, illetve három zacskó mini oreo kekszet, új szenvedély volt ez nálam, imádom… Ezenfelül volt nálam óra, napszemüveg, a telefonom fülhallgatóval, a nyakláncot viseltem, amit Pandától kaptam, illetve ezen felül egy tök átlagos, kényelmes ruházat. Persze, raktam be egy vastagabb pulcsit is még a táskámba, hátha estefelé hidegebb lesz, és kellhet. Milot inkább a nagyiékra bíztam, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jól viselné az itteni körülményeket, meg aztán, ki tudja, hoz-e kutyát valaki más is, az meg aztán pláne kellemetlen helyzeteket eredményezne. Nem örült csórikám, hogy elmegyek, de úgyis tudja, hogy mindig visszamegyek. Végül koccantunk Pandával, hogy együtt izguljunk a program miatt, bár, szerintem ő tuti nem izgul, nem szokása, vagy csak nem mutatja. Még azóta sem sikerült elkapnom emiatt a Dimitris téma miatt, és most sem lesz rá alkalom, de az tutibiztos, hogy sasszemem rajta lesz a reakcióin. Na jó, igazából nem áll szándékomban rátelepedni, de kíváncsi voltam arra, hogy igaz-e az elméletem. Csakis valami nagyobbacska csodának köszönhető, hogy megleltük a többieket, és nem késtünk minimum fél órát, vagy tévedtünk el, nem léptünk bele medvecsapdába, akármi, ami valamelyikünkre, vagy épp mindkettőnkre jellemző. - Sziasztok! Köszöntem mosolyogva, és fogadtam a Florától már megszokott kitörő lelkesedésű üdvözlést, majd rá is raboltam egy muffinra, mert nyamiii, de cserébe csak egy almával tudtam megkínálni, aztán nézegettem az ismerős-ismeretlen arcokat, de egyelőre maradtam a komfortzónámban, azaz Panda és Mandy közt lavíroztam, őket ismerem a legjobban. Utolsónak betáncolt Dimitris is, és nem bírtam ki, hogy közben ne vigyorogjak ezerrel Pandára, azt üzenve, tudom én, még ha nem is beszélünk róla, már ha épp rám néz, és nem a nagyon is kedvelt mentorára. Aztán, ha indulunk, akkor természetesen haladok a többiekkel, de egyelőre inkább csendes, megilletődött szemlélődő vagyok. Kíváncsi vagyok, milyenek, már azok, akiket még egyáltalán nem ismerek…
Nos, semmi kedvem nem volt görögösen késni, így én nem nyomkorásztam semmiféle szundi gombot. Sose szoktam, nagyon utálom, hiszen ha egyszer fel kell kelni, inkább azonnal kipattanok az ágyból, s azt a tíz percet, amit elszundiztathatnék, azt inkább tényleg alszom még az óra megcsörrenése előtt. A nővérem persze odavolt ezért a „csak még öt percet, anya!” szövegért, így erőteljesen utáltam, hogy minden reggel, amikor együtt kellett mennünk valahová, egy órával előbb keltem, mint ő, mert míg Prue a szundik alatt tök jól elaludt, engem már az első kivert az ágyból, s így morcogva töltöttem készülődéssel azt az órát, amíg ő szunyált. Egyáltalán nem volt róla halvány segéd fingom sem, hogy mit kellene erre a túrára vinni. Nem voltam egy sportos lány ilyetén, nálam a táncban kimerült az eljárás, ugyanis maximum táncedzésre evett el a fene, ha mozogni akartam. Persze, ami kötelező volt azt őrzőségem óta megcselekedtem, de nagyon utáltam az edzéseket, ha nem volt bennük semmi zene. Zene nélkül nem érek semmit, így amíg reggel a táskámat pakolom és öltözködöm, ma is a lejátszómat bömböltetem. Claude úgysincs sehol, nem zavarok vele senkit. Chacha lépésekkel közlekedem a szekényem és az ágyra dobott táskám között, s még a konyhába is így lejtek ki a Drive by zenéjére. A szöveget teli torokból énekelem is, adok az élménynek rendesen. - Oh I swear to you, I'll be there for you. This is not a drive by-i-i-i-i-i. A táskámba egyébként minden egészségességet megcsúfolandó egy fél literes coca-cola kerül a másfél literes citromos ásványvíz mellé. Engem ugyan nem érdekel, hogy mit szoktak túrázni vinni, az én szomjamat a cukros löttyök is legalább úgy oltják, mint bármi más, szóval adok a kényelmemnek és olyasmit viszek, amit még szeretek is. Pár szendvicset is bedobok meg egy tábla mentás-levendulás csokit, ami tekintélyes méreteivel éppen erre a kirándulásra lett vételezve általam. Szándékomban áll mindenkit csokifüggésbe taszítani, mert az jó dolog. Igyekszem nagyon semleges színeket választani a ruhatáramból, így bármennyire is szeretem a türkizt, az most kimarad. Szürke és narancssárga váltakoztatja magát rajtam, lábaimat szakadt farmerba bújtatom, annak úgyis mindegy, ha az erdőben baja esik. Nyakamban ott fityeg az elmaradhatatlan félszíves függő, akárki akármit is mondjon arról, hogy nem megyünk ékszerben kirándulni, bekaphatja legott. Ezt a láncot soha otthon nem hagyom! Táskámba gyömöszölök egy pulóvert azon kívül a szívecskésen, amit felkapok magamra, fejembe tolom a fekete baseballsapkámat majd megindulok a Naomival megbeszélt találkahelyre. Nagyjából akkor ér Dimitris telefonja, amikor már félúton vagyunk a gyülekezőhely felé. - Én nem kések! - köszönés helyett ezzel örvendeztetem meg, majd belenevetek a vonalba. Persze, hogyha akar valamit mondani, akkor udvariasan válaszolgatok neki, de ennyi lazaság belefért. - Huh, ezt is túléltük! - vigyorgok Naomira, amint sikerül elérnünk a többi őrzőt, s nem is leszünk utolsók. Örvend a lelkem, hiszen így be sem égünk. Florának jár az ölelés köszönésképpen – úgy tűnik, hogy ő ezt szereti, hát minek tagadjam meg tőle? A nyakába reppenni nem fogok, de ettől még lehetek annyira kedves, hogy kap két puszit üdvözlésképpés egy ölelést. - Szia mindenkinek! - tegezek le mindenkit csípőből, mert elég nehéz lenne kollektíven úgy köszönni, hogy magázok és tegezek is egyszerre. Mire Dimitris befut, már bennem van egy fincsi muffin florától, s az ideg is kimegy belőlem annak okán, hogy még mindig nem tudom mi a szent istent fogok kezdeni magammal az erdőben. Vigyorogva intek mentoromnak. - Timbuktuból jöttél idáig? - csípek oda szemtelenül, célozva ezzel arra, hogy amióta hívott, már onnan is gyalog ideért volna. Persze nem hangosan ingerkedem vele, mégis csak a mentorom és tisztelem meg minden, szóval ezt próbálom ki is mutatni. De ha már úgyis közeljött puszit adni – puszit adni! - köszönésképpen, akkor van alkalmam belesúgni a fülébe. Mondjuk Naomi is jó eséllyel hallja. Nem baj, ő meg ismer annyira, hogy tudja: ez vagyok én. Az udvariassági köröket leróttuk, nem tudom, hogy várunk-e még valakit, de igyekszem nagyon nyitottnak mutatkozni. Lassan kezd szimpatikus is lenni ez az egész kirándulósdi. Csak nem égünk akkorát!
Kezdőlap
/
