Végig hallgatom Rose mondatát arról, hogy a legtöbb farkas, imádja a versenyeket, és a kihívásokat. Erre, mondjuk eléggé el szégyellem magam, hogy így elvagyok fuserálva. Majd a szabáj szegés is teritékre kerül, mint beszéd téma. Végig hallgatom, hogy többnyire szabáj szegő szokot lenni, de most meg igérte, hogy jó lesz. - De, azért biztos jól esett táncolni, és ki engedni a hangodat. - Jegyzem meg, majd az iránta érzet vágyaimtól, a mozsdóba menekülök, hogy le hűtsem magam, majd vissza térek hozzá. Miután a kérdésére válaszoltam a magam módján, ő is mond valamit. - Köszönöm, hogy meg értesz. - Mondom, majd meg adom neki a számom, amit el is rak, aztán ki issza az italát, és mondani akarna valamit, csak meg előzöm őt egy kérdéssel. Amit mond, azt sajnálattal ugyan, de el fogadom. Nem tudom miért, de az ő kedvé ért talán még egy diszkoba is be tenném a lábam, amit mondjuk valójában, soha a büdös életben nem tennék meg. Így, most csak szomorúan figyelem, ahogy ki sétál, nem csak innen, de az életemből is, mert nem biztos, hogy újra fogom látni őt. Az ajtóból még vissza mosolyog, amit én is viszonzok neki, majd kilép az ajtón. Egy ideig, még a nyőstény hűlt helyét figyelem, majd én is fizetek, és el tünök, mert már nekem sincs túl nagy kedvem itt lenni.
(Én is köszönöm a játékot, és ha szeretnél még játszani, akkor szeretettel várom a pm ed. )
Esik a hó. Nem mintha ez akkora nagy meglepetésre adna okot Alaszka kellős közepén, megszokni is volt már elég időm. Más, nem tősgyökeresek már talán vágynának is egy homokos tengerpartra, vagy vissza a ködös Albionba ennyi idő után... Engem többnyire annyira hidegen hagy, mint az ehhez kellő idő. Az, hogy jelenleg viszont az én pillantásom is elkalandozik a sűrű, már-már nyálasan tökéletesen tömött pelyhekben hulló csapadék felé, az csak a gyönyörű időzítésnek szól. Hiszen, ha nem lenne tisztában vele az alkalmi vendég, aki betéved ide: A legtöbb közösségi helyiség a Klubban hasonlóan jól összeszedett színpalettán vonultatja fel a Karácsonyi dekorációt. A fények kissé letompítva, befröcskölve egy pici narancsvörös tónussal, ami minden szegletben a kandallótűz hamis érzetével járul hozzá a hangulathoz. A szemem sarkából pont látom a panorámaablakok előtt elhelyezett impozáns fát is. Pazar háttere a sötétben zuhogó hó, nem is állítom hogy nem ez a sajátosan beazonosítható kép viszi el néha az én figyelmemet is. Néha. Mert jelenleg ebben az ünnepei jellegben mégis az alig népes bárnál ülök leginkább. A pillantásom, mikor ugyebár nem csábítja el épp a kinti hó, a telefonom kijelzőjén. A karcsú kis készüléken párszor már átszánkázott finommotorikus pontossággal a mutatóm... Nem is tudom melyik üzenetnek örüljek jobban: az apáménak, aki sajnálattal hallja, hogy a munkámra hivatkozva idén megintcsak nem fogom meglátogatni... Vagy Charlie delíriumos jókívánságának az újévre. Az üzenet egész hangulata, a botladozó helyesírás (ami tudom, hogy a legurított tojáslikőrök mellékhatása lehet), a mögötte felsejlő, átgondolatlan naivitása leginkább... ingerel. Valahol hátul, elnyomva a koponyám mélyén... boldogok a lelki szegények. A társaságom jelenleg még egy alacsony pohár, borostyán tartalmával. Szomorú kép is lehetne ha szokásomhoz híven nem vagyok tökéletesen rendezett és kiváltképpen mértéktartó. A kép, amit nyújthatok - hála annak, hogy a mai napon mindent megtettem annak érdekében, hogy ne szagolja ki senki rajtam az extrákat - egy szenteste is elfoglalt üzletember képét sejtethetné. Már, ha valaki megfigyel, és nem hagy meg a szürkeségemben, kis ránccal az orromon emelni a számhoz a poharat.
A város ismét ünnepiruháját felöltötte, megannyi színben pompázó égő díszítette az utcákat, mintha csak ezzel is ünnepihangulat akarna csempészi azok szívébe is, akik ilyenkor is még az utcákat járják az otthon melege helyett. Igazán már azt se tudtam, hogy mit jelenthet az otthon melege, mert régóta elveszítettem és talán igazán már nem is kutattam. Hó dallamosan ropogott a talpam alatt, ahogyan egyre inkább bevetettem magam a város forgatagába, már amennyire ezt annak lehetne nevezni. Nevetés törte meg az utcazaját, mire kíváncsian fordultam abba az irányba. Ablakon át is jól lehetett látni a boldog családot. A gyerekeket, a szülőket és nagyszülőket. Rövid időre még a szememet is lehunytam, ahogyan a múlt emlékei magukkal ragadtak. Még farkas se voltam akkoriban, de boldogok voltunk. A gyerekeink is annyira aprók voltak, majd eszembe jut az a pillanat is, amikor a lányom először találkozott igazán a hóval, mennyire is szerette. Kezemről lassan kerül le a kesztyű, miközben a múltárnyai között barangolok még mindig. Tenyeremet felfordítom, hogy hópiék hulljanak rá egymás után, de szinte azonnal el is olvadnak, mintha ez törné meg a varázs, hogy újra a jelenben legyek. Csak remélni tudom, hogy ők jól vannak és megtalálták az életben a boldogságot. Számomra pedig nem volt újdonság, hogy eme ünnepet egyedül kell eltöltenem, hiszen annyi éven át elviseltem, hogy szinte már az volt fura, amikor társaságom akadt, de be kellett nekem is látnom, hogy ami évtizedekkel korábban elromlott, azt többé már nem lehet helyrehozni. A kesztyű könnyedén került vissza a kezemre, miközben ismét neki vágtam az egyre nagyobb havazással kecsegtető időjárás ellenére is a városnak. Nem tudtam, hogy hova megyek, vagy éppen mit fog tartogatni ez az este. Nem volt cél, nem volt semmi konkrétterv. Csak a szellő ringatása maradt, hogy arra sodorjon a hópelyhek által övezet úton, amerre kedve tartja. Így keveredtem végül abba a klubba is, ahova egy kisebb társaság is tartott. Szinte el is vegyültem a velem egyszerre érkezőkkel. A kabátomtól megváltam, ahogyan illik, hogy aztán az ünnepi fények által megvilágított termeket felfedezzem magam is, amikor is ismerős energiákra lettem figyelmes. Kíváncsian pillantottam körbe többször is, amikor egy ismerős arc „vált ki” a tömegből. Lassú léptekkel indultam el és próbáltam észrevétlen maradni, ha pedig összejött, akkor játékosan aprócska ujjaim szemére siklottak, mint valamiféle „gyermekicsíny”, majd egy kicsit vártam, hogy vajon elkezd-e találgatni, akár igen, akár nem, végül egy „baráti” puszit nyomtam az arcára, hogy utána elvéve a kezemet leüljek mellé. - Szia! – pillantottam rá mosolyogva, még ha nem is volt annyira szikrázó, mint a legtöbbeké ebben a klubban. – Nem mondták még, hogy csak az ökör iszik magába? Csatlakozhatok, vagy túlzottan elmerültél az ital kielemzésében? – direkt nem a gondolatokat mondtam, mert fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mibe is merenghetett el. Ha pedig nem volt kifogása a maradásom mellett, akkor rendeltem magamnak is egy italt és koccintásra emeltem. - Kellemes és boldog ünnepeket még a magunkfajtánknak is. – mondtam tósztot, ha pedig ő is így tett, akkor megvártam, mielőtt belekortyoltam volna az italomba.
Engem a szándékaim és a választásom egyenesen vezettek ide. Ez a hely az egyetlen, amit másra is el tudok képzelni a városban, mint egy középszerű sörözésre. Azért akármennyire is adaptálódtam a "vidéki" léthez, nem marad el az igényem arra, hogy olykor olyan helyre is betegyem a lábam, ahová nem engedik be azt, akin teszemazt kereknyakú póló van... S ahogy szerettem volna, hogy rám is tompa legyen ma mindenki, úgy semmit nem hagytam magamnak az örzős trükkökből, amik egyébként könnyen ivódtak be máskor a mindennapi meditációval töltött, furcsán idegen, de mégis megszokott rutinomba. Biztos, hogy holnap már legszívesebben seggberúgnám érte magam, de a távolról is elkerülni szándékozott szentimentalizmus tehet róla... Hogy legalább ma kicsit meghagyom magam olyannak, amilyen voltam minden előtt: semmi hatodik érzék, ami egy elsuhanó árnyat is a paranoiával fűszerez meg sokszor. A szemek elől persze nem tűnhetek el, nem is ez a szándékom. Nyilván akkor maradtam volna a minimalistára csupaszított lakásom falai között... az végképp vidám lett volna. Persze az istennek nem vitt rá a lélek, még a társas magányt is célravezetőbbnek véltem attól. (Meg a fél gondolattól is, ami megkörnyékezett a minap: hogy talán mégse lenne rossz ötlet egy utolsó gépet elcsípni Miamiba.) Mintha valami erre kiélezett ironikus játék lenne, időzítve a gondolatra - ha akarom, ha nem - csap meg az el nem fedett energia, amit álmomból felkelve is azonosítanék. Egy farkasé. Igyekszem nem a meglepettek hirtelenségével felkapni a fejem - ehhez pedig nagyon értek, a színlelt érdektelenséghez, hanyagnak tűnő méltatáshoz, amihez most kifejezetten hozzájárul az is, hogy tényleg másra fókuszált a figyelmem eddig. Addig viszont nem jutok el, hogy be is azonosítsan, merre járhat amaz... a következőnek tűnő pillanatban ugyanis ugyanezt a szignót érzem a bőrömön is. A szemüvegem futtában a homlokom fölé toltam, hiszen leginkább csak távolra használom, így minden gond nélkül kivitelezhető a klasszikus eltakart szemes játék. Csak annyi hiányzik az egészből, ami belőlem is: az őszinte meglepettség. A nőstény testközeli energiái ismerősen futnak végig a receptoraimon és tudom, hogy nem kellene, de elaltatják az egy pillanattal ezelőtt felkorbácsolt éberségem. - Hideg a kezed... - közlöm a név helyett, egyszínű tárgyilagossággal és nem teszem hozzá, hogy biztos kintről jött. Mert nem szándékozom nyilvánvaló kapitányként tetszelegni... vagy fapados Sherlockként. Akárhogy is, elenged, én pedig összébb szűkített szemekkel nézek utána, ahogy elhelyezkedik mellettem, talán egy vékony mosoly is megjelenik az ajkamon, ahogy figyelem a könnyednek szánt gesztusait. Nem mondom, hogy tegnap láttam utoljára, de így is gyorsan beazonosítom, hogy első blinkre nem sokat változott. - Már csatlakoztál is. - közlöm, ellenérzés nélkül a hangomban, felfelé görbülő ajkakkal támogatva meg szavak nélkül is: tényleg nem is bánom. Csak egy mozdulattal intek a másik jöttére is iderendeződő pultosnak, hogy töltsön rá, legyen mivel rábiccenteni a Taw szépkívánságára. - Azért most sikerült egy darab főnévvel kirekesztened minket a normalitásból. Pedig az is relatív. Mert ki mondja, hogy nem ez a fajta ünneplés teszi mondjuk őket boldoggá ? A vakok. A "kritika" ellenére nem úgy tűnik, hogy komolyan megtagadnám a tósztot, jelképesen emelem a nő pohara felé a sajátom. Egészségünkre. - Nem volt nálatok elég nagy a karácsonyfa? Utalok a helyi gigászra az ablak előtt, mert még véletlen se kívánom egy az egyben megkérdezni, miért nincs jobb dolga ilyenkor, ha már a falka is adottan ott neki... remélem.
Akinek nincsenek céljai, azok elvesztek. Sokan így tartják és talán mára nagyon is igaz, elvesztem, mint azon az estén, ami örökre megváltoztatta az életemet. Fura érzés olykor visszagondolni, hogy miként keveredtem távoli vidékre, mit kellett elviselnem tinédzserként, amikor elraboltak, és végül hol kötöttem ki pár éve. Mintha csak egy fura kört zárt volna be a mások által rám kényszerít élet és az általam választott romlásba döntő lépteim. Igaz, ahhoz is volt segítség és lökés, de már régóta nem vádolok senkit se, inkább csak elfogadtam a dolgokat és hálás vagyok azért, hogy páran kitartottak mellettem. Még akkor is, ha vélhetően egy kígyót is, vagy éppen egy tigrist is kellemesebb lett volna elviselni, szeretgetni abban az időben, amikor le kellett tennem a szert. Sok minden történt azóta, tettem olyat, amiről sose hittem, hogy fogok, de megbántam-e? Nem, mert segített ráébredni, hogy olykor el kell engedni a múltat, hogy tovább léphess. Nem kell ragaszkodnod hozzá, mert más akar, hiszen inkább lesz a börtönöd, mintsem a javadra lehetne a dolog. Hallottam az emberek suttogását, az energiájuk is beszédes volt, miközben egy ismerőst kutattam. Egy pillanatra még én is elvesztem a tömegben és kellet rövid idő, mire megleltem őt. Volt egy pillanatnyi habozás, mint a kinti időjárásnak is, mintha csak azt fontolgatná, hogy szelíden essen, hogy még hazajuthassanak a városban kóborló lelkek, vagy inkább megmutassa azt, hogy a vidék mennyi hótakarót képes elviselni és betemesse őket oda, ahol éppen vannak. Végül a lépteim határozottan felé vittek. Kár lenne azt mondani, hogy barátok vagyunk, mert messze nem engedtünk ilyen értelemben közel a másikat, de mégis sokat köszönhetek neki. Többet, mint azt valaha bevallanám, viszont nem is kell. Megértjük olykor egymást, a felszínt karcoljuk, miközben néha napján mégis megkavarjuk mélyebben is az állóvizet, de ez minden. Túl mélyre sose jut egyikünk se, mint egy fura körhinta. A szemüvege feljebb csúszik, ami számomra is árulkodójel a többi mellet, miközben apró ujjaim szemére siklik ennek ellenére is. Mintha csak valamiféle meglepetésnek kellene várnia rá, amikor újra szabaddá válik az út és ismét fürkészheti tovább a pultot, vagy éppen a pohara tartalmát, netán a díszestársaságokat, akik olykor jönnek, majd mennek is. És ilyenkor rájön az ember, hogy ténylegesen alig ragad itt valaki, mert a többség benéz és megy is tovább. - Akár fel is melegíthetnéd… - felelem habozás nélkül, picit talán túl pimaszul is, még ha nem is gondolom teljesen komolyan, de minek ide a nevek, vagy éppen a sablonos köszönések. Megvolt a magunk kis fura kommunikációja régóta. Sose vittük túlzásba, könnyedén megtanultunk mind a ketten a saját magunk által felállított határok pereménél egyensúlyozni, ha összefutottunk. Mosolyát hasonlóképpen viszonzom, hiszen egyetlen egy szavába kerülne, ha zavarnék. Sose voltam olyan, aki rátelepedne a másikra. Főleg nem rá, hiszen szabadság igazán fontos tud lenni és olykor nagyszüksége is van az embernek rá. Túlzottan is, hiszen legtöbbször csak akkor tud igazán szállni és önmagára lelni. - És zavarna az, ha kirekeszteném magunkat onnan? Szeretnél olyan lenni, mint a többség? – pillantok rá érdeklődve, míg az italra várunk. – Relatív, de mégis szeretnek általánosítani az emberek és kár lenne tagadni, hogy nem éppen vagyunk azok, legalábbis én biztosan nem, akikre általánosságban azt mondják, hogy normális. – rántom meg a vállaimat, hogy utána a ruhám pántját megigazítsam, ami lejjebb csúszott a vállamon. Mosolyogva pillantok a pincére, majd újra a mellettem ülő férfira pillantok, hiszen vélhetően ha mi is abban a szűk körbe tartoznánk jelenleg, akkor most nem egy koktélbárban ülnénk. Kortyolok párat az italomból, majd a kérdésén elnevetem magam. - Volt, de talán túl giccsesnek találtam és az egész ünneplést, ami ott ment. Egy napig mindenki felhőtlen és szinte mindenki szeret mindenkit, álszentség. – ejtem ki az utolsószót talán túl könnyedén, hiszen minden csoda egy napig tart és ez is. – Téged meg vonzottak netán a fények, a karácsonyidallam? – sandítok rá, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy otthon feldíszített fa várja, vagy éppen lakás. Nem ismerem, de ha tippelnem kellene, akkor ezt mondanám és nem kizárt, hogy tévednék. – Mi a terved mára? Nosztalgia ital mellett? – kérdések talán pontosan olyan könnyedén hagyják el az ajkaimat, mint nem illene, de mégis valamilyen szinten őszintén érdekelt. Érdekelt, hogy vajon az én megtépázott lelkem volt-e csak képes rövid időre melegséget érezni egy-egy több évtizedes emléknek köszönhetően, ami már rég hamuvá lett, vagy éppen a hó betemetett és nem is akarom kiásni már…
Ha rendeltetésszerűen beszolgáltattam az arcom a másik örömére, leginkább visszaejtem az orrnyergemre a szemüveget. Mégcsak maszatos sem lett, de legalább még egy rétegként szolgál, amivel hétköznapiasan de mégiscsak távolabb rejthetem magam a környezetemtől. Az a megjegyzés viszont, amik a székemet megkerülő Tawny ilyen hanyag természetességgel közöl, megadja az indokot, hogy mégiscsak rendes mimikával vonjam fel hitetlenül a szemöldökömet a keret vonalai fölé. - Előbb talán ülj le. Nem véletlen az elcsíphető irónia, ami tanácsomban bujkál. Lehet nem is kell a segítségem semmilyen melegítéshez, ha eleget iszik hozzá maga is... (vagy legalábbis nem szokásom hirtelenségben viszonozni a kacér megjegyzéseket) Bizony rövid, de mélyebb a korty, amivel lejjebb apasztom én is a pohár tartalmát. A következő mozdulattal pedig már vissza is helyezem nettül magam mellé a pultra. Fölöslegesen lassú, de mégis a helyzetbe illő gesztusvilág, amivel el is foglalom magam, míg a másik kérdésének megválaszolásán gondolkodom. Kérdésén? Kérdésein. Egy egész elméleti konyhafilozófián, amit szépen idetálal elém, saját véleményezésre. Leheletnyi mosolyt rejtek el a mozdulatban, amivel fölöslegesen újra a poharam felé nyúlok, de csak egy negyed fordulattal, szórakozottan figyelve forgatom a "helyére" amit az alátét mintája rajzol elő. - Tawny, te lehetsz kivételes hópehely, ha szeretnél. És itt egy rendes beszélgetőtárs esetében következne egy "de"... A kulcsszó a rendesen van, én azonban rendetlenül elhagyom a folytatást, ne is essék szó saját magamról. Talán az iménti, pimaszkás megjegyzése teszi, hogy kénytelen vagyok egy kicsit másfelé is billenteni a beszélgetés dinamikáját: a szokásos kényelmembe, amiben könnyebb a nő sajátosságait firtatni, mint a sajátjaimat. (Amit most is szeretnék úgy marketingelni, mintha nem is volnának.) A gesztus is pont ehhez illő, amivel pont olyan mérsékelt érdeklődéssel billentem el kicsit az állam, ami nem túl veséig látni vágyó, tényszerűen, de rajtakaphatóan térve ki a válla ívére visszaigazított pántra is egyben. Mindez furcsán össze is csenghet a másik gondolataival: ritka az, amikor valóban személyes lesz bármi is körülöttünk. A jelzőm amit rásütnék, az az alkalomszerű bizalmasság és ez egészem másból táplálkozik, mint a valódi bizalom, ami ritka és feltétel nélküli. Nüansznyi határok a nüansznyi gesztusaim mögött. - Pont, ahogy mondod, csak egy napig tart. Te legalább megúszhatod ennyivel... egyébként szeretem a karácsonyi swinget. Kicsit ráncolódik a homlokom, ahogy feljebb emelem a pillantásom az arcáról. Egy ideje nem hallani pedig semmi Sinatrásat a hangosításból, a lejátszási lista már túllépett a modern átdolgozásokra, az is csak halkan duruzsol a háttérben. Akárhogy is, egy szusszantással engedem el a gondolatot, és talán megadom az első konkrét választ is a nősténynek, mióta letette magát mellém. - A terv jelenleg az, hogy addig ülök itt, míg nem töltődök túl a karácsony szellemével. Aztán fogok egy taxit, és... hazamegyek. - ámen. Izgalommal és feszültséggel teli az életem... - Remélem nagyon megleptelek vele. Már nem is szeretném rejteni a nyilválvaló öniróniámat.
Szavaira felvonom a szemöldökömet és úgy sandítok rá, kicsit még talán a fejemet is megingatom nemlegesen. Különleges? Eléggé tág foglalom és nem hiszem, hogy valaha még az lehetnék. Sokszor hittem azt, hogy különleges pillanat jött el az életemben, de attól én még nem váltam azzá. Az élettel teli és igazán bátor lány, aki hajdanám kíváncsi volt az egész világra eltűnt abban a pillanatban, amikor tinédzserként elrabolták és egy idegen országban olyan életre ítéltek, amire egyik nő se vágyhat igazán. De erről szinte senki se tud, egyedül két ember talán ezen a vidéken, és nem is kell többnek. A kör bezárult, egykoron mások ítéltek olyan életre, pár éve pedig én saját magamat. - Nos, tudod, egy normális ember most folytatná úgy, hogy de… - pillantok rá sokat mondóan, hiszen az előbb ő jegyezte meg, hogy kizártam magunkat a normális körből, eddig ő se sokkal járult hozzá ahhoz, hogy ne így legyen. – Vélhetően, feleslegesen várnám, mert te nem fogod... – szavaimat inkább szántam költőinek, vagy éppen a minket fürkésző pincérnek, hiszen a betoppanásom módja azt sugallta volna egy idegen számára, hogy egészen jól ismerjük egymást, a percek múlásával pedig mintha ennek az ellentéte kerülne folyamatosan megerősítésre. Nem csodálom, hogy kicsit elveszett képet vágott olykor a kiszolgáló, amikor ránk sandított. Az élet sose volt könnyedén megfejthető, ahogyan a magában hordozó „kapcsolatok” se. A legtöbb találkozás szövevényes „utórezgéseket” hordozz magával. Peter testbeszéde pedig erről árulkodott, hogy most se fogja hagyni azt, hogy tovább karcoljak a felszínes dolgoknál, én pedig ezt igyekeztem elfogadni és nem továbbfaggatni. Szemem sarkából elcsípem azt is, hogy merre kalandozik el egy pillanatra a tekintete is, szóvá nem teszem, csak egy halovány mosoly kúszik arcomra, hogy utána egy újabb kört kérjek magamnak, miután megigazítottam a ruhám pántját. Farkasoknak amúgy is kevésbé árt meg az alkohol, mint nekik, vagy éppen az embereknek. - Swing? Csak hallgatni, vagy netán táncolni is tudsz? – billentem oldalra alig láthatóan a fejemet, miközben a kíváncsiság és az érdeklődés szikrái csillannak az íriszeimben. A zene már másabb dallamokra váltott, de egy aprócska gondolatfoszlány egyre inkább kezdett körvonalazódni, az pedig egy újabb rejtély lesz, hogy vajon mennyi is fog megvalósulni belőle. - Teljesen letaglóztál, hogy ennyire nagyratörő terveid vannak mára. Egy Grincs, aki keresi a karácsonyszellemét. Netán Cindy is rejtőzik valamerre, hogy segítsen ebben? – első feléből azért érezhető volt egy kisebb irónia is, az utóbbi részét pedig csak akkor fogja érteni, ha ismeri a filmet, vagy legalábbis hallott róla. Annyira nem vén, hogy ne ismerhesse ezt a klasszikust. Az ujjamat végighúzom a pohárajkán, miközben végig pillantok a helyen, hogy utána előbb a pincérfiún, majd a mellettem ülő férfin állapodjon meg végül. – Ha ennyire keresed a karácsonyszellemét, akkor megmutathatnád a swing tudásodat, szerintem még zenét is kapnál hozzá. – ajkaim enyhén pimasz mosolyra húzódnak, de ha már sokat nem adakozik, csak éppen hogy elárul valamit magáról, akkor abból kell gazdálkodni és kihozni a lehető legjobbat belőle. Az pedig nem volt kérdés, hogy olykor egy mosoly, vagy pillarebegtetés csodákra képes, így könnyedén elintézném neki a zenét.
- Meglehet, hogy egyszerűen útközben eluntam a mondatot, és megkíméltelek a végével, nem? Irónia, ez a neve az elterelő hadműveletnek, amit alkalmazok, hangsúlytalan kérdéssel. Kicsit még forgatgatok a kristálypohárban csücsülő italom maradékán, s egy mosolyt is megengedek, hogy eluralkodjon az ajkam mentén. Aztán emelem csak egy újabb - és talán befejező kortyért. A normalitás és az elvárt sztenderdek vonalán mindig nehéz volt megfogni, és most sem kívánom egyszerűen adni a másik kezébe ezt. Nincs egyébiránt semmi illúzióm, senem a közös, elmúlt munkához szükséges információkon túl bármilyen más mélyreható ismeretem a másikról. A farkasoknál ez amúgy is túlságosan érzékeny és macerás téma: a személyes aspektusán túl, persze, mert az nem mindig van ott a krónikák lapjain sem. Egy-egy kétszáz pluszos példány már azt is megengedheti magának, hogy legalább két különböző jellemmel két különböző életet éljen le ugyanabban a testben. Az előítéletem nem most fogom elővenni - nincs is sok - de kétségtelen hogy ez is könnyen róható fel a kiszámíthatatlanságuk számlájára. A zenét illető kérdésére talán csak a rend kedvéért most nem felejtek el egy kicsit, nevetősen felszusszanni. - Talán ahhoz a műfajhoz kicsit versenytáncra termettebbnek kellene lennem, de rejtélyes okokból, tanítottak társastáncra. Annyira nem rejtélyes, és ezelőtt legalább tíz évvel ezelőtti a történet. De, hogy tudok-e ma is, az nagyon jó felmerülő kérdés is lehetne... Persze, csak míg preventálva el nem ütöm egy halk, de szépen fogalmazott (ennek ellenére nyilvánvalóan pofátlan) fél-megjegyzéssel, amit a kis öltönyösen érdektelen álcám alatt tökéletesen megúszhatónak vélek: - Bár azt hiszem, kettőnk közül nem nekem van nagyobb gyakorlatom a műfajban. Igazán szépen illik a téma mellé a kép, hogy én volnék a Grincs... némi tánctudással. Szkeptikusan emelem meg a szemöldökömet a kelki szemeim elé összehozott képre. Egyébként nyilván nem ismeretlen számomra Dr. Seuss legpopulárisabb alkotása - mégha a filmváltozat annyira az én demográfiám, mint a igazságügy a nagycsoportosoké... - Nem szoktam a közönséget. Első körös, tűnődő válaszom talán ez lenne. Bármennyire is pang a hely.
- Egy idegen el is hinné ezt, de én nem vagyok az. – emeltem rá őzikékre emlékeztető pillantásomat. Fejemet alig láthatóan csóváltam meg, majd a vállaimat is kicsit megrántottam, hogy inkább hagyjuk. Nem fogom faggatni olyanról, amiről nem akar mesélni, de mindig is jó hallgatónak tartottam magam. Viszont azt is tudtam, hogy a viszonyunk csöppet se olyan, mert ha az egyikünk közelebb is próbálna jutni, akkor a másik könnyedén húzna fel pillanatok alatt dupla falat is, hogy kívül tartsa a másikat. A beszéd pedig olykor túlzottan is veszélyes tud lenni, mert netán olyat szól el az ember, amit sose akarna. Mi pedig ezt sose vittük túlzásba, a formaiság megvolt, a munka olykor összekötött minket, de inkább mi másabb beszédet űztünk néhanapján. Szégyellenem kellene talán magam, amiért egykoron úgy kavarodtam össze vele, hogy éppen helyre akartuk hozni a dolgokat az egykori férjemmel, de mégse tudtam. Inkább hálás voltam a sorsnak, mert így még időben sikerült felébrednem abból az álomból és kisétálnom abból a mókuskerékből, amibe keveredtem majdnem. Hallom a nevetős szusszanását, de hirtelen még magam sem tudnám eldönteni, hogy őszinte e ez a tette, vagy csak ez is a hétköznapi színjátékhoz tartozik, ami annyira uralja talán már minden egyes léptét és levegővételét. - Ezek szerint mégse áll olyan távol tőled a tánc. Szeretted? – kíváncsiskodom tovább, hiszen olyan könnyedén nem áll szándékomban most kivételesen ereszteni a témát. Még akkor se, ha nem fog itt azonnal táncra perdülni. Számomra a tánc mindig is menekvés volt, legalábbis idővel biztosan. Igaz, a belettől egészen messzire sodródtam és sok fajta táncba belekóstoltam. A kisebb megjegyzésén elnevetem magam alig hallhatóan és megrázom a fejemet. - Pontosan tudod, hogy táncoltam és mit az utóbbi időben, de nem bántam meg és nem is szégyellem, vagy téged zavar ez? – ha pedig rám nézett, akkor álltam a pillantását. Láthatta, hogy őszintén gondolom és nem érzem magam azért kevesebbnek, mert egykoron olyan bárokban léptem fel. Felvonom a szemöldökömet, amikor újra megszólal és kíváncsian pillantok körbe a bárban, hiszen nem sokan lézengenek erre felé. Mindenki el van a saját kis dolgával, utána pedig újra a férfin állapodik meg. - Nem tűntél eddig szégyenlősnek, vagy inkább csak nyuszi vagy? Egyébként is egyszer mindent el kell kezdeni. – cukkolom őt direkt, majd a poharamat ajkamhoz emelve iszom ki az utolsó kortyokat is belőle. – Ha megteszed cserébe kérhetsz valami. Egyébként is karácsony van... – ajánlom fel az alkut, de azt is tudom, hogy bármit még én se tennék meg. Inkább csak hajt a kíváncsiság, hogy vajon így belemenne e, vagy inkább hamarosan kisétál azon az ajtón, amin nem rég tértem be és amin túl a hatalmas fehérségbe, karácsonyi dalokkal, fényekkel elárasztott város várja őt.
Kezdőlap
)
