A vagon maga egy old típusú vagon, amelyet Sam apja egy Royce-Royc-ért, nagyjából ugyanabból az időből származó kocsiért cserélte el. A felújítás után azonban lakóvagonná tették, területre nagyobb, mint egy garzonlakás, a felépítése miatt azonban hiába otthonos, néha szűkös érzetet ad. A helyi időjáráshoz lett átalakítva, hogy a nagy hidegeket is otthonos meleggel lehessen átvészelni Fairbanksben. Berendezésben a modern és a régi, retro is dívik, tisztelegve a vagon korának és igazodva a stílusához, de egyben kiszolgálva a modern kor igényeit is.
Sose fogom levetkőzni a "minden rendben lesz és könnyen fog menni" utáni hajthatatlan reménykedésemet. Akkor sem, ha az esetek többségében ennek az ellenkezője következik be, mint például most. Az igazat megvallva nem szerettem volna Samnek részletes beszámolót tartani, azon egyszerű és végtelen önző okokból kifolyólag, hogy jobb szerettem volna távol tartani mindettől, emellett én se vágytam arra, hogy lépten-nyomon felidézgessem azt az estét. De megmondtam, megoldom, és ha másképp nem megy, hát ajtóstul rontok a házba, akár a forgószél. Úgyis el fogom venni az emlékeit. Úgyis meghozom a könnyebbülést és eltüntetem azokat a sötét karikákat a szeme alól, az ürességet a tekintetéből. Ha már saját magamnak ez nem megy, legalább vele tegyek jót ezzel. - Elle férje a felettesem - dőltem előre ültömben, hogy a térdemre könyökölhessek, úgy néztem egyenesen Sam szemébe. - Ő adta ki feladatnak, hogy közülünk valaki jöjjön el hozzád és én elvállaltam. Olyasmit kellett átélned, Sam, amit soha nem lett volna szabad, érted? - Nem ostoba, persze, hogy érti. - Egy sötét helyen voltál a hasonmásoddal, aki addig gyötört, amíg végleg fel nem adtad, jól mondom? - Feladtam Őt. - Lelkileg vágott taccsra, ezért vagy ilyen rettenetes állapotban - ahogy én is, mert ugyanaz tükröződik a pillantásomban, mint az övében -, akkor sérültél meg, ugye? Nem keltem fel, pedig szívem szerint még mindig megöleltem volna, hogy elringassam és a fülébe súgva megnyugtassam, akár hazudva is, hogy minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben lesz. - Azért jöttünk, hogy megszabadítsunk ezektől az emlékektől. Pontosabban ezt a részét én fogom csinálni. Nem fog fájni... Annyira szerettem volna azt mondani, hogy nem lennék képes bántani, de a Hiúzról is ezt gondoltam, és tessék. Kómában fekszik. A torkomra forrt ez a fajta megnyugtatás, lassan kezdtem úgy érezni, hogy ezt soha többé, senkinek nem ígérhetem, nem mondhatom, mert fájdalmasan gyorsan válik hazugsággá.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Összevonom a szemöldököm, de még mindig az orrát bámulom. - Engem meg érdekel, hogy vagy. – mert legyek bármilyen, érdekel. Azt meg sosem szerettem, ha én vagyok terítéken. Amit most faggatásnak és letámadásnak veszek, a békés önsajnálatom kellős közepén. - Sam vagyok, nem béna, meg tudok melegíteni egy levest. – mindig is nekem kellett ellátnom magam. – az edényt elmosom és visszaadom. – meglágyul a hangom, elvégre gondoskodott rólam. – És köszönöm, jól esik. Nézek hol Ellere, hol Savara és nagyon nem értem az egészet, de legfőképpen: kezd nagyon gyanússá válni. Biztos megint az ügynök baszakodik a háttérből, de el fogom húzni a nótáját, hogy ennyire aljas húzással jött elő. - Szóval akkor te – nézek Savara – és a férjed… mivel foglalkoznak? – majdnem kibököm, hogy zsaruk, de sosem szabad konkrét kérdést feltenni, mert akkor egérutat adok másfelé. Hát nem. Sava szavaira elsápadok, de egyben megint robbanni készülök. Csendben vagyok, míg az egyik kanapéhoz bicegek és belevágódom. Nem jó érzés, de nem fogom előadni a sérült madárka effektet. Az első reflex, amit szeretnék csinálni, az az, hogy közlöm velük, húzzanak el a picsába. Mert. - Sok mindent átéltem, amit mások sosem. – szinte öntudatlanul húzom össze magamon a felsőmet. Pedig ez csak az egyik átélés volt a sok közül. Nem pillantok fel meglepetten arra, hogy pontosan azt mondja, ami azóta pörög a fejemben, mióta magamhoz tértem. - Na persze, a szivárvány alatt meg koboldok laknak. Motorbalesetem volt. – vállat rántanék, de nem rántok. És nem ettem meszet, hogy mindent bevalljak. Holott belül nagyon is össze vagyok kucorodva és jól esne, ha elmondhatnám valakinek. De megszoktam, hogy hallgatok. - Sok szar emlékem van. Eggyel több vagy kevesebb… nem ti fogjátok megmondani. És ne nézzetek madárnak, emléket nem lehet csak úgy kitörölni, maximum elfelejteni. Ti hülyének néztek? Szórakozzatok mással. - a nem fog fájnira azonban előtör a kép, a jelenet, mindaz, ami azon az estén történt, aztán évekkel később egy másik. Akkor is azt mondták, hogy nem fog fájni… - Kifelé! – ha nem mozdulnak meg, akkor még adok hangerőt, nesze neked férfiasság. – Most! – szinte lehetetlenség szerűen pattanok fel a fotelből, fűt az adrenalin, a régi emlékek, az átélt fájdalmak. Soha többet nem akarom átélni! Soha!
- Dióhéjban: az emberek védelmével, a múlt ápolásával és némi diplomációval Fairbanks és Anchorage város békéjének megőrzése érdekében. Nem hazudtam, hiszen Őrzőként ezek talán a legfontosabb feladataink, s ha úgy tetszik, a múlt ápolásába a mágia gyakorlása is belecsempészhető. A diplomácia és a béke pedig... nos, ezek miatt is vagyok itt, bár szívből örültem volna, ha Sam nem esik mindennek áldozatául. És még sok olyasminek, amiről sejtelmem sincs. Ennek köszönhető is, hogy kezdek tragikus irányba tapogatózni még a szóhasználat tekintetében is. Nem is kellene szólnia, akkor is tisztán levehető minden rezdüléséről, hogy sikerült valamibe kegyetlenül beletrappolnom. Elzárkózás, ráutaló magatartás, robbanás a "nem fog fájni"-ra... Valamennyit mégis használtak a hajdani közös küldetések Kyle-lal. Nyugodt maradtam, egy cseppet sem zökkentett ki, ami talán még inkább bosszanthatta, hergelhette. Én is felálltam, jóval kevésbé indulatosan, mint ahogy ő tette. Bennem nem lappangott feszültség, a tekintetemben is csak szomorúság sejlett fel. Odasétáltam hozzá, de hagytam köztünk távolságot és ha arrébb ment, nem mentem utána, ha több térre vágyot, nem erőltettem a közelségem. Ha viszont engedte, egyik kezemet az arcára tettem finom kedvességgel. A mágia a bőröm alatt vibrált, érezhette a melegségét, hogy én ezzel a mágiával soha nem ártanék neki. Sem mással. - Nem tehetem meg, Sam. - És látva, hogy milyen nyomokat hagyott benne az az este, ha tehetném, se hagynám így itt. - Sajnálom... Hogy átélted, hogy belekeveredtél, hogy fájdalmat okozott, hogy megroppantott, hogy hazudnom kell majd neked, ahogy Elle-nek is hallgatnia kell majd. De ha cserébe megint szívből tudsz majd mosolyogni, nekem megéri. A mágia szikrázó, mégis puhának tetsző paplan módjára sűrűsödik össze körülöttem, ahogy hívom, lényem mélyéről szítom fel. Biztosan erősödik tőle a fejfájása, az értetlensége. Ha nem engedett közelebb magához, úgy most már nem hagyok neki egérutat, a feladatra koncentrálok, annak okára, a remélt-áhított végeredményre. Megölelem, ahogy azt tettem volna szinte a belépés pillanatában, egyik kezemet a tarkójára vezetem, magamhoz húzóm óvón, mintha meg tudnám védeni a világ minden ocsmányságával szemben. Bárcsak így lenne. Az elmúlt hetek emlékében kutatok, koncentrálok minden erőmmel, ahogy egyre inkább haladunk vissza a számomra is megrázó este történései felé. Hátborzongató időutazás ez, s közben úgy érzem magam, mint illetéktelen behatoló a legszentebb személyes térben. Tiszteletben tartanám, nem nézném, nem hallanám, ha volna rá mód, de ahhoz, hogy alapos munkát végezzek, kell a tudás. Bocsáss meg nekem érte, Sam. De másnak ezt nem engedtem volna. - Nem tudtál aludni éjjel, nem jött álom a szemedre, ezért motorozni indultál. Friss levegő, egy kis száguldás... Baleseted volt, nem vészes... Senki sem halt bele, csak könnyebb sérülések. Apró figyelmetlenség, minketten hibáztatok az autóssal, de könnyen rendeződött a dolog. Már nem is tudod, ki volt az, de kedves volt veled... Hangosan mondtam mindent, hogy Elle is ismerje a teljes kamut. A szemem végig szorosan lehunyva tartottam, az ölelésem éppcsak erősebb lett a végén, közvetlenül azelőtt, hogy eleresztettem volna a rituálé végeztével. Fárasztó volt egyszerre ennyi energiát felhasználni, így nem ugra-bugráltam egyből. - Legközelebb jobban vigyázz magadra, halálra rémítettél - mosolyogtam rá másabb hangszínt felvéve, mint a törlés-módosítás előtt. Semmit sem hagytam. Sem a Hold vörösét, sem azt a nyomasztó teret, sem a hasonmást... semmit. - De örülök, hogy nem esett nagyobb bajod - simogattam meg a felkarját.
//Emléktörlés: 50-20 pont.//
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Már majdnem mondanám, hogy tudhattam, zsaruk, de ahogy tovább halad, egyre inkább érthetetlenül nézek rájuk. Nem tudok válaszolni sem, mert egyszerűen nem tudom hova tenni. Bár nem remegek, nem toporzékolok, amit nem is tudnék, a tartásom nem a büszkeségről vall. Hol Ellere, hol Savannahra nézek. Menjenek el, és soha nem akarom őket látni!.... De… szeretném, csak nem most és nem így, hát nem értik! Szaporábban veszem a levegőt, de nem mondom ismét, hogy menjenek. Tudom, hogy elég volt egyszer is elmondanom. Közelebb jön, s csak egyet tudok hátralépni. Nyelek egyet, leszegem a fejem, mint amikor egy sarokba szorított állat szokott nézni. Nem szólok semmit, már nem vagyok ott, hogy válaszolni tudjak. Ha nem tudok menekülni, akkor támadok. De most nem ez történik. A régi emlékek adnak beidegződést, így csak figyelem a szemeit, s érzem, ahogy egyre jobban fáj a fejem, majd az érintéssel minden megváltozik. A fejfájás marad, ám jön más is. A meleg, bizsergető érzés azokat a ritka pillanatokat adja, amikor testvéreimmel voltam s éppen jól voltak. Ahogy átölelem, már nem őt ölelem vissza, azonban ahogy kutakodni kezd, bennem és előttem is felmerülnek az emlékek, érzelmek. Ösztönösen állok ellen, minduntalan falat emelve elé. Az én vagyok, azt senki sem veheti el tőlem! Becsukom a szemem, a fejem kegyetlenül fájni kezd, még jobban, mint előtte. Nyúlok valami után, amit elvesznek tőlem, s helyébe kapok mást s nem csak új emlékeket. Táncolni, vibrálni kezd előttem a tér, mint valami szálak sokasága, amelyek a semmibe vezetnek, s a semmiből jönnek, mégis a mindet jelentik. Mintha bura mögül érkezne hozzám egy ismerős hang, új, idegen képekkel, mégis úgy érzem, hogy már láttam ezeket. Ellöktem, majd visszavettem, s mielőtt a helyére tettem volna, alaposan átnéztem. Beleillik a teljes képbe, hát beteszem. Aztán nincs más, mint a fény, s utána nincs más, mint a sötétség. Elmém elfogadta, befogadta a törlést, lelkemnek azonban pihenésre van szüksége, hogy az új világ, ami elé minduntalan a kezemet raktam, újból elé tehessem majd, megóvva ezzel önmagam. Ölelő karom elernyed, a mankó eldől, ahogy nem vagyok képes megtartani. Nem érzékelem a külvilágot, mély álomba zuhantam.
//Nagyon köszönöm a játékot és nagyon élveztem, amennyiben nincs más *.* //
Hazudok masszívan, mézet csepegtetek a méregre, elhitetem, hogy nincs baj, hogy nem is volt, miközben látom, amit nem lenne szabad. Én látom, ő megélte, egyiknek sem kellett volna megtörténnie, mégis bekövetkeztek és amennyire elszorul tőle a torkom, annyira mérges is vagyok. Ne bántsák. Senki se. Ölel, de kétlem, hogy valóban engem, ennek ellenére nem zavar, kapaszkodjon, leszek a fizikai fogódzkodója, s miközben előadom a mesét, csak egyetlen mantra jár benne kör-körös táncot. Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj... Úgy szeretném, ha tényleg így lenne, ha nem csak kívánság és vágyálom volna. Küzdene, az emlékek után kapna, de esélye sincs, orvul zsákmányolom el azt, ami az övé, bűntudatom éppcsak szikrányi. Ez a kötelességem, és neki is így lesz jobb. Érzem, ahogy elernyed a teste, elvész az erő szorításából és átadja magát az öntudatlanságnak. Ijesztően könnyű, mégis sután tudnám csak a kanapéhoz vonszolni, ezért megkérem Elle-t, hogy segítsen kicsit és ha jön, ketten fektetjük le. Nem a hálószobában, elég személyes helyre trappoltam ma már be kéretlenül, nem akartam ezt még eggyel megnövelni. Legyen egy zug, amit nem járt be mágiával átitatott valóm. Betakartuk, akár pléddal, akár az egyik kabátjával, félretűrtem pár tincset az arcából, majd sarkon fordultam és szinte menekülésszerűen mentem ki a házból. Ha Elle még maradt kicsit, megvártam, de szükségem volt friss levegőre. Egy részem, amelyik mindig minden rossz elől menekült és csak ezt a problémamegoldási módszert ismerte, el akart rohanni. Messze innen, messze a megszerzett tudástól, önző módon ragaszkodva ahhoz, hogy a saját szerencsétlenségeink mellé nem kell még másé is. Nagyobb részemet viszont ólómsúllyal kötötte ide egyre több minden, futás helyett pedig csak a ház falának vetettem a hátam és sietős mozdulattal letöröltem az egy cseppet az arcomról. Minden rendben lesz, Sam. Minden rendben lesz...
Kezdőlap
