Bérlő: Killian K. Kenway (közreműködik Abigail Cecile Cross & Hope E. Belfort)
Ha közelebbről is megszemléled a faragott fatáblát, ami a bolt cégéreként szolgál, apró, barnára égetett betűkkel a következő kiegészítést olvashatod:
AURORA WHISPERS
- because there's always a story to be told
(a kép erőteljes illusztráció)
A közepes méretű könyvesbolt mindössze egyetlen helyiséget ölel fel. Minden polc természetes faanyagból készült, szemmel láthatóan szellősen vannak még pakolva, hiszen nincs túl sok könyv, amivel meg lehetne tölteni a polcokat. Ha az üzlet beindul, minden bizonnyal az egész atmoszféra hirtelenjében változik majd valamiféle titkos kuckóvá. A pénztár és a pult közvetlenül a bejárattól balra helyezkedik el, és úgy, mint a helyiség többi része, egyedülálló apróságokkal, faragványokkal és játékokkal, dísztárgyakkal van megpakolva. A falak nagy része a lila, a fehér és a zöldalma színeiben pompáznak, egyenletes felületet azonban nehezen találsz: különféle hagyományőrzéssel kapcsolatos motívumok jelennek meg, már csak az oldalfalakat is egy történetté várzsolva. Összesen tizenhárom gyermek, fiúk-lányok vegyesen, ki-ki valami játékot játszik, együtt, egymással, külön-külön. Erőteljesen vannak jelen az állatok, a plafon felé sasok és egyéb madarak repülnek, szarvasok, őzek, kisebb rágcsálók, kölyökfarkasok, medvebocsok leskelődnek vagy éppen ismerkednek a fal szereplőivel. A plafonról mélylila selyemszalagok lógnak alá, hanyagul mintegy sátortetőként borulva az egész helyiségre. A hátsó sarok egy kisebb játszóházként funkcionál: babzsákok, apró asztalka, koros olvasólámpa, egy tipi és megannyi hagyományos játék szanaszét: kisautók, babák, ólomkatonák, állatfigurák. Papír és színesceruzakészlet pihennek egy újabb asztalka tetején arra várva, hogy valaki végre dobálja szét őket.
Szinte észrevétlenül simul bele a közegbe egy ajtó, amin át a személyzeti részleget, az illemhelyet, valamint egy apró főzőfülkét találunk.
A pénztárgép mellett egy nagy kartondoboz pihen. Lezárt, csak egy vékony rés akad a tetején, olyan, akár egy szavazóurna. Oldalán cirádás betűkkel a következő felirat áll:
Mesélj nekem Te is!
Ha valaki megkérdezné, mire jó ez pontosan, a válasz a következőképp hangzana: Minden történet érdekes, és minden történetnek van tanúlsága. Névtelenül lehet bele dobni mindenféle mesét, titkot és kívánságot, és ki tudja, talán egy szép napon a bolt saját kiadatású könyvében fognak visszaköszönni.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 11, 2014 1:34 am-kor.
Régen éreztem ehhez fogható érzést, mint ami most uralkodik bennem. Elmondhatatlan öröm így látni Kilaunt, sikerült valami hatalmas dolgot alkotni. Sokaknak talán nem tűnik túl nagy dolognak a könyvesbolt, számomra mégis az. Megérte belefektetni a sok időt és energiát. Mosolyogva tekintek végig az egybegyűlteken, egy-két személy van csupán, akiket nem ismerek, de mivel Kilaun vérvonalába tartoznak, így talán nem is olyan meglepő, hogy itt vannak. Gondolkodtam rajta, hogy elhívom Annabelle-t, de végül lemondtam róla. Ez a nap Kilauné, nem ez a megfelelő alkalom, hogy bemutassam a Kölykömet, kiről már meséltem neki. Majd máskor. Amikor a tekintetem megállapodik Nicholas-on, egyetlen pillanatra ledermedek. Pár szívdobbanás csupán, ajkaimon máris szélesebb a kedves mosoly, amikor a tekintetünk találkozik, biccentek neki, talán elkapom majd pár szó erejéig a megnyitó után, mi történt vele az elmúlt időszakban, érdekel, hogy minden rendben-e vele. Egészen meglep, hogy ő is az Álmodóhoz tartozik, ám egészen pozitív értelemben. Remény. Küzdelem. Kitartás. Ismerős, minden egyes szó ismerős. Bizonyára mindannyiunk számára. Egész életünkben küzdöttünk, harcoltunk a világgal és önmagunkkal. Olykor Álmokat kergetve, olykor pedig kétségbeesetten zuhanva össze, hogy újra és újra talpra álljunk. Kilaun is ugyanezt tette. Rengeteg dolog történt a fairbanks-i első találkozásunk óta, én pedig elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy eljutottunk idáig. Igen, hosszú idő után most ismét azt érzem, hogy boldog vagyok, a jóleső érzés pedig belülről melegít, szétáradva minden porcikámban. Mindenféle gondolkodás nélkül eresztem lejjebb a pajzsomat és hunyom le a szemeimet.
Minden olyan eszméletlen könnyű, nem érzek semmiféle lelket mardosó fájdalmat, nem érzem a vállamra nehezedő mázsás súlyokat, szinte lebegek, olyan könnyűnek érzem magam. A sötétségből lassan formálódik egy szoba, kanapé, kandallóban ropogó tűz, a levegőben sütemény illata terjeng. A nagyobbik lányom szalad felém, hogy a karjaimba ugorjon, felkapom és megpördítem a levegőben, kacagásunk keveredik és tölti be a házat. A férjem lép mellém, hogy átölelve csókot nyomjon a homlokomra. Aprócska, ijedt kis kiáltást hallok Charlie-tól, majd megszeppenve, szája elé kapva a két kezét, tágra nyílt szemekkel néz a dohányzóasztal felé. Philip máris odalép, majd öblös nevetése oldja a hangulatot, csupán Chloe, a tipegő kislányunk húzta le a terítőt a kicsiny asztalról, leborítva ezzel róla mindent. Mosolyom válik szélesebbé, megsimítom nagyobbik lányom haját, hogy semmi gond nem történt, nem kell félnie. Sokáig nem kell győzködnöm, máris széles mosolyával jutalmaz, majd szalad is tovább, vissza a szobájába. Leülök a kanapéra, Philip mellém telepszik, hozzábújok, érzem az illatát, hallom a szívdobogását, átölel, fejét az enyémre hajtja. Chloe furakszik az ölembe, kettőnk közé, így felemelem a fejem, hogy aprócska kezeinek gyenge szorítását érezzem a nyakam körül. Charlie is hamarosan visszatér, plüssállatok egy egészen szép kis garmadájával, melyet egyből ránk zúdít. Philip gyorsan kap utána, hogy felállva kapja karjai közé a csöpp leányzót, kacagása ezúttal is mosolyt csal az arcomra. Boldog vagyok, szeretem a családomat és ők is szeretnek, ennél többet nem kívánhatok magamnak és nem is szeretnék.
Az emlékkép haloványan úszik tovább, hogy elnyelje a feketeség és ismét ott találjam magam a könyvesboltban. Jó ideig nem nyitom még fel a szemem, érzem, ahogyan egyetlen könnycsepp utat vágott magának arcomon, csillogó csíkot hagyva maga után a fehér bőrön. Nem érzem szomorúságot, vagy bánatot, a szeretteim hiánya tompa, szúró érzésként éled újjá a mellkasomban. Kezem siklik a nyakamban lógó vékony ezüstláncra fűzött karikagyűrűre. Bármennyire is nem szeretnék a múltra gondolni, bármennyire is nem szeretnék az emlékeimben élni, nem tudom teljes mértékben elengedni. Nekem ez ad erőt. Ez hajt előre. Ez ad reményt, hiába csalódtam már annyiszor, tudom, hogy soha nem szabad feladni. Az utolsók között lépek oda Kilaunhoz, hogy puszit nyomva az arcára gratuláljak neki.
Kilaun, az Álmodó meghívta Sangilakot, a Legerősebbet. A szellemek humora minden évszázaddal egyre kétségbeejtőbb és drasztikus romlást mutat, ha már képesek olyan sugallatot küldeni Kilaunnak, hogy engem meginvitáljon egy megnyitóra. Vagy egyáltalán bármire! Mégis ahogy nézegettem a lapot, a kézírását és egyesével el-elmerengtem majdnem minden szón, úgy vált bizonyosabbá az elsőre őrültnek tűnő gondolat: ott leszek. Mindeközben viszont elevenen élt bennem a fiam megidézett alakja, a letépett jobb kar, hogy köztünk nem létezik béke. Megsértett, úgy vélem mélyebben, mint eddig bárki, s mégis ez a gyűlölve szeretés távolról sem tűnik olyan bonyolultnak, ha szem elé helyezem a megmásíthatatlan tényt: ő is a Testvérem. Megmondtam Hollynak is, ennél többre nincs szükségem, amikor arról van szó, hogy ideig-óráig félretegyem a büszkeségem, a sértett haragom. Delíriumos éjszakám, valamint a törődés, amit akkor tanúsított - ezek mutatták meg a velejét nem csak a kettőnk, hanem a többiekkel való viszonyunknak is. Fújhatunk egymásra, acsarkodhatunk, de attól még összeköt minket több mint nyolc évszázad és megannyi azonosság. Pacifista filozófus leszek. Nagojut is hivatalos volt, így együtt mentünk - legutóbb, mikor elköltöztettem az embernőtől, akkor is felfedeztem a félsz nyomait benne, vezetési képességeimet tekintve, amire... volt oka. Nem vezettem olyan katasztrofálisan, mint amitől tartott, de lehet inkább meg kéne kérnem Sakarit, hogy kerítsen nekem egy állandó sofőrt.
Utolsóként érkeztünk, amit egyáltalán nem bántam, a legkevésbé se akartam különösebb feltűnést kelteni, így a többiek mögött álltam, vélhetően ezzel a legtávolabb Kilauntól. A meghívó kézhez kaptakor azt hittem, mi tizenhárman leszünk, így némileg meglepett a vegyes társaság - Hollyt egyből kiszúrtam, ahogy Yee-t is. Körbenéztem a boltban, két méteres magasságommal nem volt nehéz a többiek feje fölött pásztázni a helyiséget. Volt valami... fájón nosztalgikus és ijesztően gyermeki az egészben, valami, amit a Rémálmodó megnyilvánulása után nem hittem, hogy újra látni fogok tőle. A régi Kilaunt, akit megvetettem, mert dajkamesék mondására fecsérelte az idejét, valamint a fiaimét - akit irigyeltem is, mert pont ettől a suta törődéstől és kedvességtől sokkal közelebb éreztem hozzá az utódaimat, mint magamhoz. De az, hogy én mesét mondjak? Hogy így beszéljek, ekkora beleéléssel és ábrándos reményekkel, hálával, szeretettel telve? Ez már-már a lehetetlen határát súrolja, mégsem utasítom el, hogy kicsit átjárjon az, ami Kilaunt. Hazugság lenne azt állítani, hogy fogalmam sincs, miért kell mindez neki, és valahol, a lelkem legmélyén, titokban, hogy senki ne lássa: büszke vagyok. Olyan, mintha visszakaptam volna kicsit az egyik bátyám és ez majdnem annyira valóságosnak tetszett, mint az illúzió a hídon, amikor talán életünkben először öleltük meg egymást. Kell a szelídségük, a nyugalmuk, a gyengeségük, hogy én erős, haragos és hirtelen lehessek mellettük. Halvány mosoly ült az arcomon, nem tudom, mikor került oda, de maradt.
Nem akartam emléket, nem akartam illúziót; makacs dac, engedetlenség, tagadás, ezeket mutattam fel elsőre - hagyjon az Álmokkal, hagyjon a sóvárgással, a bűneim jóvátételének hamis reményével. Hiszen mit képzelhetnék? Amit elvesztettünk, aminek a visszaszerzését remélem, szeretném, amiben elbuktam, ami büntetést kaptam, mondd meg, Kilaun, mit Álmodjak? Halott vagyok. Testetlen árnyék, kósza sugallat, bukott harcos, eltévelyedett Vérvonalfő, erőtlen Legerősebb, haragjától megfosztott vihar. Mar és tép a csalódottság, vasmarokkal tart, én pedig üvöltenék, nem hallva a fejem fölött zajló néma tanakodást. Mihez kezdjenek velem? Az árulóval, a méltatlan apával, az arrogáns Teremtővel? Esély. Ezt súgták jóra siket fülembe és kitaszítottak maguk közül az első hívó szó után, hogy a semmi és a minden határáról felbukkanva megfosszanak nevemtől, s egy, jelentésében hasonlóval ruházzanak fel. Az istenek ereje. Eszköz és szolgaság lapult a név magasztos jelentése mögött, s mégis... hálát éreztem. Köszönöm, hogy tanítottatok, hogy nem hagytatok belefulladni saját keserű dühömbe, hogy gyógyírt kínáltatok fel önnön bűneim okozta sebeimre. A két Naturalakot láttam magam előtt, akiknek hála bebizonyíthattam mind magamnak, mind a szellemeknek, hogy méltó vagyok a nevemre, a titulusomra. Az első lépés volt a Nagy Álomhoz, a Testvéreimhez.
Kinyitottam a szemem, karcsú poharak koccantak egymáshoz, gratulálók léptek Kilaunhoz, míg én a helyemen maradtam. Elég volt egy másodpercnyi szemkontaktus: megemeltem felé a poharam, kurtán biccentettem és ittam egy kortyot. Letettem a legközelebbi vízszintes felületre a maradékot, majd sarkon fordultam, távoztam, Nagojutnak gondolatban üzenve, miszerint a kocsiban megvárom.
A meghívó kézhez kapásától fogva biztos vagyok benne, hogy megyek a megnyitóra. Abban azonban már kevéssé voltam biztos, hogy Sangilak is velem tart majd... merthogy ő is kapott meghívótt. Meglepte? Fogalmam sincs, engem csak megerősített abban, hogy hiába változott a külsőnk, hiába nyomja nyolcszáz év súlya, sorsok, kölykök terhe a vállainkat, attól még mi mi maradtunk. Az első "falka" tagjai, egy tucatnyi farkaskölyök, akik együtt kezdték pályafutásukat. A múltunk, emberi voltunk összeköt mindannyiunkat, akár elfogadjuk ezt, akár nem. Mosollyal fogadtam testvérbátyám - és egyben újdonsült lakótársam - döntését, s habár kétkedve szálltam be mellé a kocsiba, egy darabban érkeztünk meg mind a ketten a könyvesbolthoz.
Nem siettük el, de azt hiszem, nem is baj. Nagyon jól megvagyok hátul a megtermett hím mellett, még ha valószínűleg feleannyit se látok a sok kis- és nagyestélyitől, mint ő. Süket azért még nem leszek, Kilaun hangja elér és ez az, ami számít. ~ Eskü, csak vicceltem otthon az öltönyös-estélyis bulival... ~ Üzenem a mellettem álló Sangilak felé, s akaratlanul is széles mosoly szökik arcomra, mely szelíddé válik, ahogy Kila magához veszi a szót. Mindenkihez szól és mégis egyesével is megérinti a jelen levőket. Ajkaim széle egy idő után meg-megremeg kissé, hiába ül mosoly sarkaiba. Nemsíroknemsíroknemsírok... - ezt mantrázom csak magamban, de mikor arra kér bennünket, hogy hunyjuk le szemhéjainkat, már tudom, hasztalan. Itt mécses fog törni, szeretet áztatta könnyeket hullatva, a kérdés csupán az, meddig húzom az elkerülhetetlent. Nagy levegőt veszek, mielőtt eleget tennék kérésének. Álmok, vágyak, kívánságok... igazad van Testvérem, mindenkinek vannak. Kinek több, kinek kevesebb. Kié apróbb, teljesíthetőbb, kié nagyobb, küzdelmesebb. Az enyém? Elérhetetlennek tűnik.
Először az érzés jár át csupán: haza értem. Az érzés, amit érezni szerettem volna akkor is, amikor leszálltam a gépről januárban, de csalódnom kellett. Gondolatban azonban valóban haza térek. Oda, ahol elém hordja az otthon meleg tüzének illatát a szél és ez erőt ad… sátrak között gyermekek kergetőznek nevetve, s anyjuk feddőn kiált utánuk. Férfiak beszélgetnek a tűz körül, megannyi harcos. Amott fiatalok harsány nevetése hallik és ebben a kavargó örvényben mégis béke telepszik vállaimra. Itt ismerek mindent, a legapróbb kőtől kezdve a fölébünk magasodó hegyekig. Itt biztonságban vagyok és minden kedves a szívemnek. Ez az igazi otthonom. Ide tartozom.
Forró könnycsepp gördül le arcomon, azt követi egy másik, s csupán Sangilak üzenete az, mi arra késztet, hogy végre kinyissam a szemeimet. Mozdul, én pedig keze után kapok. Tudom, oda kellene mennem Kilaunhoz, gratulálni neki, mert megérdemli... megérdemli és örömmel tölt el, hogy talált egy nőt, aki úgy szereti, ahogy egy tizenkét éves fruska soha nem volt képes. Hogy megnyitotta ezt a boltot. Hogy boldognak látom őt. Minden testvérem megérdemelné, hogy hasonlóképp... ragyogjon, fürödjön a boldogság pillanataiban, mint most a bátyám teszi. Nem engedem el San csuklóját, csak üzenetére válaszolok, hogy megyek vele én is, nem kell várnia rám. Aztán felvéve lépteinek ütemét hagyjuk el a boltot mind a ketten.
Úgy vélem, ha valaki eléri a fél évezredet, letett annyit az asztalra, hogy merő tiszteletlenség volna akárcsak a látszatát is keltenem annak, hogy el tudok bújni előle. Rejtőzködő tudományomnak ez alkalommal vajmi kevés hasznát ha vehettem, így már induláskor kényelmes félárbocra eresztettem mentális védőpajzsomat. Mivel hivatalos falkaügyben jártam el, így maskarával sem vesződtem, bár igen csábító volt a gondolat, hogy a szeretett Madre képében tűnjek fel, akár egy vasorrú bába, ám elálltam eme kósza ötlettől. Helyette alantas munkára vetemedtem, személyi asszisztens módjára gyűjtöttem össze minden szükséges adatot. Könnyű szerrel utasíthattam volna erre bármely piccolót, e téren azonban nem engedhettem meg a fiatalok mihasznaságát. Feláldoztam hát saját kényelmemet.
Zárás előtt pár perccel érkeztem a könyvesbolthoz, magányosan, csupán egy vékony dosszié volt a társaságom. Úgy éreztem, kellőképpen felkészültem minden eshetőségre - a halálomat leszámítva. Roppant kellemetlen volna egy gyermekmeséket rejtő könyvesboltban rohanni a Halál ölelésébe, ráadásul úgy, hogy nem is signorina miatt tévedtem ide. Senki sem tartózkodott már a könyvesboltban, csupán feladatom alanyának jelenlétét érzékeltem - amennyiben nem húzta fel teljes mértékben pajzsát -, s nekem erre volt szükségem. Ezért is választottam ezt az időpontot. Zárás után rátörni valakire az ajtót nem az én stílusom volt, az efféle barbár brutalitást meghagytam másoknak. Reméltem, hogy nem volt szükség hosszas kutatóexpedícióra, hogy a tulajra bukkanjak, ám akárhogy is legyen, szívélyes mosolyra húztam számat, mikor tekintetem rátalált. - Jó estét, Mr. Kenway - köszöntem udvariasan. - Bocsásson meg, hogy zavaron, ám okvetlenül beszélnünk kell. Igazán nem szeretek rossz hírek hozója lenni, csakhogy ön... - kinyitottam a vékony dossziét, előhúztam egy lapot, amin számok (meglehetősen mutatós összegek) szerepeltek, dátumokkal ellátva - 2014. november 11-e óta tekintélyes mennyiségű bérleti díjjal tartozik Castor de Lucának. Amint láthatja, igyekeztünk jutányos kamatot felszámolni. A tartozást rendezheti átutalással, illetve készpénzben is, ahogy a továbbiakban minden hónap 15-éig ezzel az összeggel tenni fogja - mutattam a lap alján szereplő számsorra, miközben továbbra is tartottam a természetesnek ható nyájas mosolyt. Én voltam a pénzbehajtó, aki együtt érez, sajnálkozik, természetesen gyűlöli, hogy tisztes emberektől kényszerül plusz pénzt kiszedni, hisz nem elég, hogy az állam a zsebünkben matat... S mégis oly közömbösen érint, hogy lelkem szinte kong az ürességtől irányába.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az esküvő óta olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Való igaz, hogy remekül éreztem magam, hogy életem nyolc évszázadának újabb ragyogó fénypontjává vált az emlék, de a Fairbanksnek nevezett szülőhelyem mázsás emlékeztetőként borítja rám a megfejthetetlen ittlét feszültségét. Nem sokkal az esküvő után meglátogattam a fiamat, és szokatlan módon érdeklődtem zenei ízlése felől. Azt már eddig is sikerült megtudnom, hogy igazán szívügye a klasszikus muzsika, azonban én magam nem rendelkeztem semmiféle hanglemezzel, ezért megkértem, adjon nekem kölcsön kedve szerint néhányat. A könyvesboltban úgyis van lemezjátszó, és őszintén szólva az egész napos gyermekzene néha már túlontúl unalmassá válik. Éppen ezért a zárás előtti egynéhány órában, amikor egyébként is többségében egyedül vagyok itt bent, néha csalok, és megengedem magamnak, hogy a fiam ízlésvilágával ismerkedve elmerüljek a zene nyugtató hatásában.
Ugyan az apró, kézzel festett nyitvatartás-jelző táblácska már néhány perce azt hirdeti, hogy az üzlet hamarosan zárni készül, én mégis teljes nyugalomban, bármiféle sietség nélkül járom körbe a polcokat, meg-megsimítva a könyvek gerincét. Elhatároztam, hogy minden könyvet el fogok olvasni, amit árulok, és most újabb példányt keresek a munka folytatásához. Ebbe a merengő, válogató gondolkodásba kúszik bele egy számomra idegen farkas közeledése, majd az az összetéveszthetetlen, csilingelő hang, ami az ajtó nyitódását, illetve csukódását hivatott jelezni. Szélcsengő, igazából. Habár nem fémből készült, hanem girbe-gurba fadarabokból, hogy ne zavarja annyira az üzlet meghitt hangulatát. - Egy pillanat türelmet. Duruzsolom ki a polcok mögül, hanghordozásommal nyomatékosan sejtetve, hogy akár türelmes, akár nem - akkor sem szándékozom lóhalálában a kasszához csörtetni. Pajzsom a szokásos mértékben, nagyjából négyszáz éves farkas erejét sugározva hárít mindennemű érdeklődést a másik felől. Nem hozzám tartozik, innentől kezdve pedig végképp nem tisztem alázatosan a szolgálatába állni, bár nem ilyen nyersek a gondolataim. Egészen kellemesen érzem magam. Még egy utolsót koppintok az egyik könyvön, aztán egy sóhajjal kísérve magamhoz veszem, és ahogy a pult mögé sétálok vissza, finoman a bútorra fektetem a kötetet, jobb kezem a borítón pihentetve, miközben vendégem arcvonásait fürkészem. Apró, jelentéktelen és udvariassá mesterkélt mosoly ül a szemem ráncaiba. Pontosan tudom, hogy nem vásárolni jött. - Üdvözlöm. Köszöntöm magam is, amikor jó estét kíván, és meg sem lepődöm azon, hogy tudja a nevemet. Néhány pillanatra felsejlik előttem a néhány hónappal ezelőtti megnyitó, és az a gyanúm, hogy most ért be annak a megruházásnak a gyümölcse, amit Tiguaqnak szántam annak okán, hogy előzetes kérdés nélkül hozta a nyakamra az ifjú Philipet. Hattie-nek sem véletlenül mondtam előre, hogy tartsa a száját, hiszen világosan megmondtam, hogyha bárkit utánam küldenekk a falkából, nem lesz más választásom, mint lecsapni a testem körül idegesítően ólálkodó szúnyogokat. Bosszúságomból azonban egy szikrányit sem mutatok a hím felé, csupán kíváncsi és érdeklődő arccal nézem, ahogy kinyitja a dossziét, elém tesz egy papírlapot, és édesen hízelgő szavakkal próbál roppant együttérzést kelteni. - Megengedi? Pillantok rá, hogy türelmes és ráérős mozdulattal átvegyem a lapot - újabb feleslegesen udvariaskodó kérdés, hiszen mindketten tudjuk, hogy át fogja adni a lapot. Rezzenéstelen arccal futom át a számokat, miközben - mint aki az összeomlás szélén táncol - hátraülök a magasított, támla nélküli pénztári székbe. Gyűrűs kezemmel gondterhelten kezdem dörzsölni a halántékomat, és közben az jár a fejemben, hogy mikor süllyedt odáig utódaink társadalma, hogy uzsorásként tevékenykedjenek a megélhetésért. - Ez rengeteg pénz. - fel sem pillantok a papírlapról még néhány pillanatig - Attól tartok, hogy ezt a kérést ha akarnám, sem tudnám teljesíteni, Mr... - hagyom nyitva a mondatot, és ha bemutatkozott, úgy elismétlem a nevét, ezzel fejezve be a mondatot. A papírlapot finom határozottsággal a pultra fektetem, felszabadult kezeimet pedig finoman az ölembe hullajtom. - Az üzletet is jelzálogkölcsönből volt szerencsém megnyitni, és bár hála a Szellemek kegyének, sikerült némi nyereséget felhalmozni az utóbbi hónapokban, még legalább két-három év, mire valódi profitot fog termelni. - hazudom félig-meddig a legnagyobb természetességgel, mintha valóban aggasztanának az anyagiak - Persze még mindig akadhatnak más alternatívák. - állok fel a székből, hogy némileg közelebb kerülhessek a hímhez, a közénk feszülő pulton keresztül is szinte ránehezedve az energiáira. Nincs bennem támadó szándék, csupán szórakozom, és hálát adok... valakinek odafent, hogy szemmel láthatóan nehezebb ma kihozni a béketűrésemből. Kár lenne ezért a hímért, nem ő tehet róla, hogy fogalma sincs róla, kivel van dolga. Persze én is csinálhattam volna okosabban, én is elmehettem volna felkeresni az Alfát, hogy bejelentkezzek vagy tárgyalásokat folytassak vele, de lássuk be - nem vagyok egy domináns jelenség, mégis kényelmetlenül érint, hogy hívatlan vendégként még nekem, nekünk kell magyarázkodni, hogy miért vagyunk ott, ahol megszülettünk és létrehoztuk a helyi falkát is. Közvetve ugyan, de akkor is. - Művelt úriembernek feltételezem, bizonyára kedveli a szépirodalmat. Minden további nélkül hajlandó vagyok a falka tagjai számára ötven százalékos kedvezményt biztosítani, Mr. de Lucának pedig máris összeállítok egy ajándék könyvcsomagot, ha óhajtja. Mulattat elképzelni a világ bármely Alfáját, amint kézhez kap egy nyolc-tíz kötetből álló mesekönyvcsomagot. Gyanítom, hogy ezt sem de Luca, sem pedig a pribékje itt előttem nem értékelné túlságosan, de azt hiszem, hogy ez az, ami a legkevésbé számít. Illetve nem, ez csupán a második legkevésbé számít. Az első helyen az a borzasztó nagy pénzösszeg szerepel, amit be kívánnak rajtam hajtani.
Türelemből szerencsére nekem sokat osztottak, hogy úgy mondjam, végtelen mennyiséget, amit egy-két perc képtelen lett volna felmorzsolni. Hiába, ennek köszönhettem mind a 212 évemet, amit tovább szándékoztam gyarapítani hasonló módon: érdektelen üldögélés, szinte kelletlen megmozdulások, arcátlanul kényelmesnek tetsző életvitel, miközben apránként egyre feljebb araszolok. Hová rohanjak, vagy siettessek bármit is, mikor így vagy úgy, de megszerzem. A polcok közül felbukkanó hímet egyetlen pillantással mértem fel, mintegy meggyőződés gyanánt, hogy valóban a keresett személy állt előttem, ezen túl viszont érdeklődésem meglehetősen satnyának, visszafogottnak volt mondható. Lássuk be, az én feladatom messze nem az információfelhalmozás volt, s amennyien hemzsegünk a falkában, szükségtelennek éreztem mások munkáját is elvégezni. A hiányosság ismételten nem az én szégyenem, amennyiben a felderítés képtelen bővebb beszámolót nyújtani, úgy alkalmatlan, így ha nekem itt bármi bántódásom esne - mio Dio, szégyen volna minden tekintetben. - Csak tessék - nyújtottam át a lapot, kisugárzásom, arckifejezésem továbbra is kellemesnek volt mondható. Semmi izgágaság, eltúlzott vakbuzgóság, lihegő kötelességtudat, ezekre a legkisebb mértékben sem volt szükségem. - Santoro. Dominic Santoro - mutatkoztam be enyhe főhajtással, régről használt álnevemet felfedve. Falkaügyek esetén nem szoktam eltitkolni, csupán saját szórakozásaim alkalmával, megelőzendő, hogy összekössék velem a falkát. Mindazonáltal türelemmel vártam végig magyarázkodása tengerét, joviális arcom meg se rezdült, végig ugyanaz a megértő kifejezés ült rajta, leheletnyi sajnálkozással fűszerezve. Olykor bólintottam - tökéletesen átérzem helyzetét, s őszintén egyetértek abban, hogy kegyetlen jelzálog-világban élünk. - Érdeklődve hallgatom, Mr. Kenway, hogy mi más alternatívát feltételez ebben a helyzetben - intettem kényelmesen, nagy ívben, mintegy ösztönözve a folytatásra, átadva neki a színpadot, hogy alakítson tetszése szerint, nyűgözzön le, amennyiben képes erre. Tekintetemmel követtem mozdulatait, ahogy felemelkedett a székről, energiái pedig alkalmatlankodva adták tudtam a nyilvánvalóan nagy korkülönbséget. Szemöldököm épphogy rándult, finom érdeklődéssel, némán kérdve, hogy ezzel mégis mit szándékozik kezdeni, azon túl, hogy hatalmát fitogtatja. Szemmel láthatóan nem voltam... vevő rá, hogy a közeghez illően fogalmazzak. Elmosolyodtam az ajánlatra, gesztusom mögött azonban semminemű érzelem nem lakozott. Pusztán azt a gondolatot rajzolta arcom vonásaira, miszerint képtelenségnek tartottam, hogy valóban azt feltételezné, ennyivel kimentheti magát. Sajnálatos módon sok az éhes száj, a fenntartásra váró épületek, a biztonsági rendszer, a bérek és még sorolhatnánk, ám ami ennél is fontosabb: a város a falkáé, s ezt senki sem kérdőjelezheti meg - pontosabban nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. - Igazán nagylelkű ajánlat, ám ha ilyen kedvezményekre telik öntől, úgy vélem akkora problémát mégsem jelenthet ez az összeg. - Nem alkudozni küldtek, ilyesmire úgy vélem egy csinos nőstény alkalmasabb lett volna, némi kereskedői tapasztalattal. A gyűrű az ujjon házasságot, nem hűséget mutat. - Tudja, ez amolyan erősen javallott szolgáltatás igénybevétel. Természetesen nem a semmiért fizetne, biztosra veszem, hogy önnek legalább olyan előnyös lenne ez a szigorúan üzleti alapú kapcsolat, mint nekünk. Háborítatlanság, kellemetlen látogatások alól való mentesülés, gyümölcsöző kapcsolat esetén további juttatásokra igényt tarthatna. Rangom mellé reklámarc minősítésért is jelentkezni fogok úgy vélem. Siker esetén mindenképp, amennyiben pedig áthatolhatatlan falakba ütközöm... nos úgy kénytelen leszek egy bontó társasághoz fordulni.
Feltételezem, hogy de Luca nem a matematikai ismeretei végett, mintsem inkább az idegesítően csiklandozó bája miatt tartja ezt a Dominic nevezetűt a körein belül. Vagy csak nincs tisztában a könyvek értékével. Meglehet, hogy eszmei értékükben messze felülmúlják a papírra gépelt összeget, ettől függetlenül abban a zöld papír formában még csak meg sem közelítik a kedvezmények a "bérleti díjam" összegét. - Azt hiszem, hogy nem értett teljesen tisztán, Mr. Santoro. Nekem egyszerűen nincs ennyi pénzem. Csóválom meg a fejem tehetetlenül. Minden kézzel fogható értékem itt van, ebben az üzlethelyiségben, leszámítva persze azt a néhány ruhadarabot, amit az itt tartózkodásom ideje alatt sikerült felhalmoznom. Lehajtott fejjel hallgatom, hogy mégis mit kapnék cserébe a fizetésért, és legyen bármilyen lágy és selymes előadásmódja, éppen elég tisztán kiértem belőle a fenyegetést, és az esetleges tettlegességgel való visszaélést a balsorsú jövőre pillantva. Aprón felnevetek. - Nekem semmi szükségem sincs juttatásokra, Mr. Santoro. Félreért, ha azt gondolja, hogy a legkisebb mértékben rá vagyok szorulva az ilyesmire. Felemelt tekintettel mosolyodom el szélesebben, mint az este folyám eddig tettem. Apró érzés kezdi kaparni a tudatom alját: bármivé is váljon ez az ügy, elmondhatom magamról, hogy én mindent megpróbáltam, de hasztalan volt a tárgyalási próbálkozás. Hogy nem az én hibám, ha nem számíthatok sem a Miszter, sem pedig a falka jóindulatára. Hiszen én csak egy egyszerű könyvkereskedő vagyok, semmi egyéb, ugyebár. - Hadd találjam ki a továbbiakat! Emelem fel a jobb mutatóujjamat a plafon felé, újfent a papírlapért nyúlok, finom magabiztosságot sugárzó mozdulatokkal megkerülöm a pultot, és mélázva kezdek sétafikálni a hím körül, a polcsorok között, csupán két ujjal tartva magam előtt a papírt, mint holmi fertőzött rongydarabot. - Maga hamarosan távozni óhajt, hanyagul adva tudtomra, hogy nagylelkű figyelmeztetésben részesített. Innentől kezdve két dolgot tudnék elképzelni. Egy! - számolok az ujjamon - Később visszatér néhány partnere társaságában, akik meghajlott koromat kihasználva leterítenek majd, kifosztják a boltomat, és ha csak nem ölnek meg azonnal, hát a város szélére vetve engedik meg, hogy saját magam távozzak a területükről. Kettő! - torpanok meg kiss, arcom határozottan sötét örvénybe borul, ahogy a gondolatot látom magam előtt valósággá elevenedni - Váratlanul romba döntik az üzletemet, hogy tudatosítsák bennem, hogy itt maguk a főnökök, és mindenkivel azt tesznek, amit csak akarnak, és megkérdőjelezhetetlenné teszik, hogy itt Mr. de Luca szava a törvény. Tovább sétálok, szemmel láthatóan gondolkozom, és nem lepődnék meg, ha Dominic esetleg csendben várná ki a folytatást, ám ha a hangjára lel, az sem zavar különösebben. Éppen egy hattyút kezedek hajtogatni a tartozásaimról szóló papírlapból, és amint elkészültem vele, visszamegyek a pulthoz, és Dominic elé teszem az elkészült remekművet. Elégedett vagyok, Angutának biztosan tetszene. - Szeretném, ha átadna egy üzenetet az Atanerkjének. Ez itt - bökök a hattyúra - Ő maga. És maga, Mr. Santoro, és mindenki más, aki kedves a szívének. Finom precizitással nyalom meg a szám szélét, ahogy két kézzel nyúlok a hattyú felé, és roppant színpadias mozdulatokkal egymás után fosztom meg a papírszárnyaitól, aztán Santoro tekintetét elkapva sepregető mozdulatot téve sordrom le a madarat az asztalról, aki lét és szárnyak híján a cipőink közé hullik. Mélyet lélegezve aprón lépek hátra, mintha megijesztene az aláhullt papírlap, aztán szinte habozva emelem meg a jobb lábamat, aztán egészen szomorú arckifejezéssel rátaposok. - Tud követni? Teszem fel a kérdést egészen gálánsan, aztán méginkább ránehezedve a papírra megforgatom rajta a cipőmet. Ahogy a súrlódás hangja felerősödik, Dominic húsa és csontjai recsegve-ropogva törnek-szakadnak milliónyi szilánkra, mégis megtartják a testét - csupán a morzsolódás nedves hangját hallja, és a porrá törő fájdalmat érzékeli. - Ahogy már korábban mondtam: sajnálom, de nincs pénzem. És továbbra sincs szükségem semmiféle juttatásra, sem pedig üzleti kapcsolatra. Ellenben lekötelezne, ha elfogadná az ajándékomat, és kézbesítene egy csomagot Mr. de Lucának a nevemben. Leszállok a hattyúról, hogy szépen és nyugodtan a hátsó irodai helyiségek felé sétáljak, és amint a papírmadárra nehezedő nyomás megszűnik, hogy Mr. Santoro is feloldozást kap a törött szárnyú madár szenvedései alól.
- Tökéletesen értettem, Mr. Kenway. Éppen ezért azt javaslom, mihamarább tegyen szert egy fizetőképes forrásra. - Sajnálatos módon a kifogások a "nem"-ekkel együtt vajmi kevéssé tudtak bennünket érdekelni, a falka eredmény-orientált. Értékeltem, hogy hagyta végigmondanom lehetőségekről tartott rögtönzött és kurta előadásomat, s csupán finoman oldalra döntött fejjel reagáltam le nevetését. Hagytam szóhoz jutni természetesen, az volt a legkevesebb, hogy viszonoztam eddigi némaságát. Egyébként is érdekelt, miket feltételezett rólunk, mindent összevetve pedig meglehetősen pontosak voltak az elképzelései. Az egyetlen tényező, amit mindebből kihagyott, az szerénytelen személyem volt, amiért aligha hibáztathattam, hisz most találkoztunk először, s ahogy elnéztem - nagyon helyesen - semmit sem tudott rólam, módszereimet pedig innentől érthető okból fedte számára homály. Vagy inkább köd. - A finomra hangolt részletektől eltekintve majdnem pontos leírást adott - hagytam rá nagylelkűen a szikkadt vázát a jövőképnek. Járkálása továbbra sem bírt felettem kizökkentő hatással, érdeklődve vártam, mi lesz mindennek a vége. A hajtogatás már így is nyíltan üzente, hogy a legcsekélyebb mértékben sem óhajt engedni - az ötven százalékost kedvezményt némiképp nem érzem engedménynek -, így várakozásom már inkább annak szót, hogy milyen válasz-fenyegetéssel óhajtott illetni. A hajtogatott hattyú szimbolikáját rezzenetlen arccal fogadtam, nem ez volt az első alkalom, hogy az Alfánkat vagy éppenséggel az egész falkát fenyegetés érte. Amatőr, továbbá gyermeteg lett volna részemről, ha hagyom, hogy ez bárminemű hatást gyakoroljon rám a puszta tényeken túl. Fájdalom minden esetre, hogy ilyen méltatlanul bánt azzal a lappal, mintegy képletesen leköpte a munkámat, a belé fektetett energiát. Bánatosnak tetsző arckifejezésem is ennek volt betudható. A taposásával egy időben éktelen fájdalom hasított a testembe, a súrlódó hang fülsértően erős lett, vonásaimat torzulásra kényszerítette a kín, fojtott nyögésnél azonban többet nem engedtem magamból kiszakadni, ám ettől is halvány verejtékréteg ült ki homlokomra. Mikor elfordult, s véget vetett illúziója kényelmetlen hatásainak, fellélegeztem, mint aki most bukott a vízfelszínre. Elmondhatatlan örömmel töltött el, hogy véget ért az erőfitogtatás - egy pillanatra megfordult elmémben a viszonzás gesztusa, ám céltalannak és kölykökre vallónak ítéltem, így elvetettem. - Biztosan ezt akarja, Mr. Kenway? Ki tudja, micsoda békétől fosztja meg magát - mondtam csendes, lágy hangon, mint aki igazán sajnálja az idős hímet. Cipőmmel némileg eltűnődve megbökdöstem a letépett és megtaposott szárnyakat és a hattyút, majd leguggoltam, zsebemből öngyújtót vettem elő és lángra lobbantottam a cafatokat. Az égő papír szaga szinte marta orromat, a padló is megperzselődött, ám a lángok nem terjedtek tovább, miután felemésztették a hím esélyét, a meggyalázott hattyút. - Nézze csak, Mr. Kenway... - súgtam a hamvakra révedve, majd el se véve róluk pillantásomat az elégetett lap édes testvérét vettem elő a dossziéból. - Látja? Ez nem egy szárnya szegett hattyú - mosolyodtam el kifürkészhetetlenül, és a pultra tettem a lapot. Ha nem is ért még vissza, biztos voltam benne, hogy hallotta minden szavam, érezte a füstszagot. Minden esetre mikor előttem állt a csomaggal, felegyenesedtem. - Üzen még egyéb szívhez szólót? - érdeklődtem mit sem veszítve udvariasságomból.
Igazság szerint egy pillanatra sem gondoltam, hogy esetleg tévednék a borús jövőt latolgató eszmefuttatásom kapcsán. Ha csak egy kicsit elgondolkodna, talán maga is ráeszmélhetne arra, hogy bölcsebb lenne legalább egyetlen lépést hátrálnia az ügy kapcsán. Hiszen éppen most bizonyítottam be neki, hogy kellő tudásom és tapasztalatom van a falkák működésével kapcsolatban, ismerem a módszereiket, és ennek ellenére még itt vagyok. Élek, és a helyzethez mérten talán túlságosan magabiztosan veszem tudomásul, hogy ha akarnak, árthatnak nekem. Egy percig sem szándékozom titkolni előle, hogy megjárhattam már hasonló poklokat máshol, más falkákkal - és lám, győztesen kerültem ki ebből a mesebelien szorult helyzetből. - Bocsásson meg, ha elhanyagoltnak érzi magát a gondolatmenetemben. - dünnyögöm az orrom alá kissé unottan - De biztosíthatom róla, egyáltalán nem téved. Mert voltaképpen bárhogy is alakuljon, az olyan részletkérdések, mint a megvalósítás íze nem igazán nyomnak túlságosan sokat a latba, amikor a végső cél az én tulajdonom rongálása, eképpen Dominic szerencsétlen helyzete valóban jelentéktelen. Ilyenkor persze a lelkem mélyén valahol sajnálom a rossz hírek hozóját, aki látszólag ártatlanul lakol meg egy felsőbb akarat hajthatatlansága végett, ámbár eddig nem tűnik úgy, hogy teher számára a falka ügyei iránt való elköteleződés. Hogy érzek-e bárminemű elégedettséget, amikor megtölti az orrom a verejték bűze, fülemben pedig légyzümmögésként éled fel a torkából kiszakadó nyögés? Cseppet sem, sőt, ami azt illeti, borzasztóan szánalmasnak találom a helyzetét. Azt viszont még elkeserítőbbnek, hogy szemlátomást nem vesz komolyan. Mert amíg én magam a raktárban keresek egy cipősdoboz méretű kartondobozt, és belefektetem az Atanerknek szánt ajándékomat, hallom, ahogy kattan a gyújtó, a füstszag pedig penészként mászik egyre közelebb hozzám. Arcátlan. A béketűrésem, és a látszólagos nyugalmam egyetlen szempillantás alatt foszlik le rólam, mint egy megtört varázs. Felszegett fejjel, Farkasom által vezetve lépkedek vissza hozzá, a kartondobozt a pultra dobom, és pontosan annak puffanásával egy időben felszabadult kezemmel visszakézből arcon ütöm a hímet. - Ostoba! - rivallok rá felbőszült apa módjára erélyesen, ám koránt sem kiabálva - Ha nem tudná, Mr. Santoro, ez a hely kimondottan tűzveszélyes, ahol nem illik öngyújtóval bohóckodni. Azt hiszem, hogy mindketten pontosan tudjuk, hogy a megszólalásom csupán a helyzet karikírozását szolgálja. Ennek ellenére váltakozva dübörög bennem a fenyegetést el nem tűrő, felsőbbrendű dac és az, hogy pusztán ennyit számít a szava és a jelzése: neveletlen kölyök ostobaságának titulálom szerencsétlen próbálkozását. Ugyanakkor emésztő harag gyullad lilába fordulva ragyogó szemeimben. Dühös vagyok, voltaképpen Nicholasra, mert bár bízom benne annyira, hogy tudjam, nem árult el a falkatársainak, mégsem értem, hogy miért nem ő maga van itt, vagy Hattie, hogy könnyedén elintézhessük az ajándékom átadását anélkül, hogy egy arrogáns, túlbuzgó mitugrásszal kellene foglalkoznom. Ahogy lehetőségem van rá, megragadom Dominic egyik karját, valahol a csuklója tájékán, és meglepően könnyed romantikával emelem a számhoz. Kézcsók helyett pusztán szagmintát veszek, és ha ezen a karján érzem a pattanó szikra és az égett papír intenzív szagát, úgy fogást váltok. Csupán a hüvelyk- és mutatóujjaim bilincsébe zárva tartom, akár egy törékeny üvegcsét, és pontosan olyan könnyedséggel zúzom össze a csontjait, ahogy az üvegcsével tenném. Nem tartom elégnek, a vére szagát akarom, addig préselem a végtagot, amíg ujjaimra nem fakad a szilánkok vájta sebek vére. - Ha az Atanerk megkérdezi, azt fogja felelni, hogy ezt azért kapta, mert képtelen volt még sokadjára is megérteni a beszélgetésem civilizált, és végtelenül egyszerű közlését. Magunk közt szólva pedig azért, mert nem tűröm, hogy a másoknál nagy sikert aratott arroganciáját rajtam alkalmazza. Taszítok rajta egyet, úgy eresztem el, és ha csak nem akar revansot venni rajtam, úgy az ujjamon lassan alvadni kezdő vérét egészen egyszerűen rákenem az Atanerknek szánt kartondoboz tetejére, a maradékot pedig a zsebemből elővett, hófehér kendőbe törlöm. Idegesen és kényesen ciccenek, ahogy szembesülök azzal, hogy a körmöm alól legfeljebb kefével tudom majd kivakarni. - Ha a falka bármely tagja az üzletem közelébe jön, kérdés nélkül fogom lemészárolni. Ha lenne olyan ostoba, hogy kárt tesz a boltomban, úgy szintén kérdés nélkül fogok lemészárolni mindenkit a Holiday Inn Expresszben és a White Mountains területén, és ez a maga hibája lesz, Mr. Santoro. - a kezem törölgetését befejezve a szemeteskosárba dobom a véres rongydarabot, aztán a pultnak dőlve, karba tett kezekkel mélázom el kissé - S lám, így lesz a szívhez szóló üzenetből szívbe markoló. - fogsorvillantással kacagok fel a saját viccemen, még akkor is, ha nem kimondottan humoros - És adja át azt is Mr. de Lucának, hogyha megértette az üzenetet, és az adományt, amit neki küldök, akkor zavarja vissza magát, hogy elnézést kérjen azért, amiért ilyen arcátlan hangot ütött meg velem a saját üzletemben. A karom mellé a lábaimat is keresztbe fonom, aztán lényegében már csak arra várok, hogy legalább meghunyászkodást színlelve fogja a dobozt, és távozzék. Nem zavar, ha nem fél tőlem, nem az volt a célom, hogy ráijesszek. De még így is borzasztóan hálásnak kellene lennie, amiért nem váltottam be a Hattie-nek tett ígéretemet azzal, hogy mindenkit ki fogok iktatni, aki megpróbál a közelembe férkőzni.
Mindenki a saját tapasztalataiból táplálkozik, így számára talán elbizakodottságnak tűnhet az, amit én bizonyosságnak érzek az Alfámmal és a falkámmal kapcsolatban. Nekem ugyanis se gyanúm, se sejtésem valódi létét illetően - mitől is is volna? Találkozhatott már hasonló módszerekkel, hasonló falkával, de nem velünk. Éreztem a haragját látszólagosan a gyújtogatás, valósan a szemtelenségem fölött. A pofon hirtelen és gyorsan ért, esélyt sem hagyott kitérésre, annál viszont jóval több önuralommal rendelkeztem, semmint hogy ilyesmivel meggondolatlan támadásra tudna késztetni - akár tudatosan, akár szándékán kívül. Hátráltam egy lépést, némileg ugyanis elszoktam attól, hogy pofont kapjak. Vagy akár ütést. Érdeklődve simítottam enyhén zsibbadó arcfelemre kezemet, szórakozottan vizsgálgattam a bizsergető fájdalom érzetét, ami olyan céltalan és hasztalan volt. Megszégyenítés? Ugyan, az ilyesmi közönséggel éri csak el megfelelő hatását, bár tippet adni e téren igazán nem szándékoztam. - Valóban? - pislogtam már-már megilletődötten a gyúlékonyság megemlítésére, majd szinte kedvesen mosolyodtam el. - Akkor ön miért bohóckodik a városban a falka területén, az orra előtt, a belváros közepén? Láthatóan ért egyet s mást, így megdöbbent, hogy eddig semminemű lépést nem tett ennek a látogatásnak az elkerülésére. - Már nem mosolyogtam nyájasan, kiveszett minden ál-részvét és barátság tekintetemből, vonásaimból, ahogy engedtem, hogy a maskara helyett némi igazság kússzon a felszínre. Vagy inkább egy másik hazugság, már én se tudtam őket különválasztani, nem is volt rá szükség. További eszmefuttatásra azonban egyelőre nem nyílt lehetőségem, mivel elkapta korábban öngyújtót szorongató kezemet. A reflex rántotta elő a reakciót, se indulat se harag se érzelem nem volt mögötte, pusztán nem tűrhettem, hogy egy kóbor a saját területünkön belül kénye-kedve szerint feddjen és üssön meg. A tovább menetelről nem is beszélve. Az ezüstözött rövid penge egy szempillantás alatt siklott szabad kezembe, ahogy nyitott kabátom alá nyúltam. A mozdulat nem akadt meg, s ha csak nem volt résem, nem tett ellene, akkor kezemre fogó karjába mártottam a pengét, hogy egyetlen határozott, pontos mozdulattal felhasítsam csuklótól könyékig a verőér mentén. - Ha az Alfám megkérdez, azt fogom felelni, hogy a munkámat végeztem - szögeztem le, amennyiben még volt rá lehetőségem. Nem. Legyen bárki, bármily öreg, erős vagy sokat tapasztalt, ő engem addig nem utasíthat semmire sem, míg a falkában nem áll fölöttem. Kevés dolog létezik ezen a világon, amihez a legcsekélyebb mértékben is ragaszkodtam, ez azonban azok közé tartozott. Bármennyire is tűnjön ez számára arrogánsnak, beképzelnek, ostobának. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy pusztán ilyesmire alapozva fejet hajtsak a jött-mentek előtt, akkor sem, ha alapvető természetemet nem lehetett dominánsnak mondani. Ha engedelmeskednék neki, úgy amico mio felé tanúsított lojalitásom és engedelmem nem lenne több puszta légvárnál, valódi helyem pedig valahol az Omega alatt volna. Emlékeztem még a pincében végrehajtott büntetésére - undor fogott el arra gondolva, hogy nála is kevesebbet érjek. Attól függően, hogy melyikünk támadása mennyiben talált be, nyalom le kezemről saját véremet - és talán az övét is. Ha pedig még van érkezésem meghallgatni szavait, úgy mindegyiket elmém falára vésem. Fenyegetés. Nem kívánt elem. Ezzé vált nyíltan is a szememben a falka felé, nekem pedig vágyaim sorát gyarapította, hogy bebizonyítsam neki, mennyire eltévelyedett gondolat, hogy ezt a falkát oly könnyedén elsöpörheti, mint ahogy állítja. Éppen ezért fenyegetését sem viszonoztam, pusztán finom mosolyra húztam a számat. - Amennyiben kapok ilyen parancsot, biztosíthatom, hogy sajátos módon fogok neki eleget tenni. Figyeltem, ahogy véremet a dobozba törölte (ha csak ennyit tett és nem volt kénytelen saját vérzését is elállítani). Legalább így rejt némi értéket a karton. Érték... - Miért jött ide? A városba? - kérdeztem, ha még tudtam. Nem volt titok előtte a falka létezése, a módszereket is felvázolta, talán is arról is lehetett sejtése, hogy a többi kóborral miféle megegyezések születtek, mégis itt volt. Valaminek lennie kellett, ami egyáltalán idehozta, s most marasztalja. Pusztán a felesége? Kiábrándító volna.
- Attól, hogy önhöz nem jut el minden apró hírmorzsa, még nem jelenti azt, hogy nem tettem lépéseket. - oktatom ki felsőbbrendűen, aztán némileg lenézően hozzáteeszem - Maga él falkában, tudnia kellene, hogy bármennyire fájdalmas, maga csak egyetlen, bármikor pótolható fogaskereke a rendszernek, és mindig csak annyit kell tudnia, amennyi a saját működéséhez feltétlenül szükséges. Mivel teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy de Luca tud az ittlétünkről, ennek ellenére kénytelen fenntartani a tudatlanság látszatát, így még csak nem is érzem rosszul magam azért, mert nem tekintem a hímet elégnek ahhoz, hogy ilyen bizalmas információk birtokában lehessen. És egyébként is azt hiszem, hogy ha a saját felmenőjétől tudna egyet s mást a ténykedéseinkről, már jóval korábban felfogta volna, hogy nem biztos, hogy megéri túl sokáig rágódnia a bérleti díjam témáján. A mozdulata gyors és gyakorlott, bár közel sem eléggé ahhoz, hogy ne vegyem észre időben. Csak egyetlen szemvillanással jelzem, hogy igenis látom a mozdulatát, és amint beledöfi a pengét a karomba, halk, fenyegető morgással égetek lyukat a tekintetébe, miközben hagyom, hogy felszántsa a karomat. A vérem mindkettőnk arcát, ruháját, de még a padlót is összefröcsköli, ahogy ideges szívem heves lüktetése sugárban pumpálja ki belőle Tupilek örökségének bíbor folyamát. Csontot zúzó szorításom ennek okán felgyorsult, mivel a sérült idegek végett kevés időm maradt, hogy a magam lassú és preciz módján fejezzem be a rongálást. Büszke és hűségről árulkodó szavait immár fuldokolva köhögheti fel, ahogy elkapom a torkát, és pillanatokon múlik csupán, hogy nem roppantom össze a gégéjét is. Hatalmas, feketében és lilában táncoló fulladással kötök csomót nyelvére, féket nagyszájú fenevada pofájára. Hallgass el! Apró legyek óriási rajának zümmögése tölti el elmém minden szegletét. Érzem megnyúlni tépőfogaimat, elore tolulni homlokcsontom, ahogy a farkasom határozott éleket domborít az arcberendezésemre. Ahogy szorítom, az imént felmetszett karomat Dominic remélhetőleg már javában liluló arca elé emelem. Egyetlen szót sem kell szólnom ahhoz, hogy azt lássa, amit láttatni akarok vele. Az általa szúrt sebnek nyoma sincs. - Azt hiszem, hogy az Alfája már nem fogja megkérdezni semmiről, Mr. Santoro. Recsegem bele az arcába, aztán egész egyszerűen oldalra rántom, hogy a fejét a pultba üthessem, vigyázva arra, hogy eszméleténél maradjon. Ha megpróbálna felkelni, úgy a jobb lábammal tartom féken, pontosan úgy taposván, ahogy a hattyúval is tettem korábban. - Megható a falka iránt tanúsított hűsége. Sajnálatos, hogy az évek és a rutin túlságosan magabiztossá csiszolták ahhoz, hogy ismerje a saját határait. De biztos vagyok benne, hogy szép gyászbeszédet kap majd, és egy különösen drága márvány sírkövet. A karom sebe újra láthatóvá válik, hogy aztán újra eltűnjön, majd megint véremet köhögje fel, feszített ritmusban villogva, akár egy kiégni készülő égő. - Maga szerint megsebzett vagy nem? - érdeklődöm, idült arckifejezéssel, mintha izgatott lennék a válaszától, hogy vajon melyik illúzióm sikerült a legjobban - Borzasztó lehet ilyen kétségek közt létezni, nem irigylem, hogy őszinte legyek. Kissé elmerengek, igyekezvén mozdulatlanul tartani a hímet, amihez úgy vélem, nem is szükséges illúzióhoz folyamodnom, hiszen gyenge, mint a harmat - tűnékeny, mint a téli napsütés. - De van egy jó hírem. Ennek véget is vetek. Őszintén sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezni, Mr. Santoro. De igaza van. Tényleg csak a munkáját végezte. A Rémálmodó érdektelenül felsóhajt. Rettentően untatja a felesleges szócséplés, neki nem kell más, csak nyugalom, gyors és kíméletlen eredményekben formálódott biztonságérzet, saját hatalmának táplálásban érzett jóllakottság. És bármennyire is gyűlölöm táplálni, be kell lássam: túlságosan rég volt már a felszínen, túlságosan rég vált jussává a beteljesülés vérben és halálban mártózó öröme ahhoz, hogy tovább tagadjam tőle. Lassan, már-már szeretetteljesen nyúlok Dominic fejének irányába. Finoman ráteszem a kezem a feje búbjára, hajkoronájának piszkosszőke tincsi közé fúrva az ujjaimat. Csendesen, csupán magamban szólongatom a benne élő Farkast, sajátommal körbeölelve, kísértetiesen helyzetidegen nyugalmat plántálva a szívébe. Nem lesz semmi baj. Feloldozlak. Hamarosan mindennek vége lesz. Simogató, gondoskodó mozdulataim minden fésüléssel egyre erősebbé válnak. Mintha csak masszíroznám a fejbőrét. Amikor a lila örvény mindkettőnket magába szippant, mély, sóvárgó lélegzetvétellel adom meg magam a kísértésnek. Gumilabda, egyszerű sárgadinnye csupán koponyacsontja az ujjaim között. És pontosan úgy is pukkad szét, fröcsög rá minden mocska a bolt berendezésére, mintha csak egy kalapáccsal szétvert gyümölcs maradéka lenne. És úgy is etet. Jól lakat, és tudom, hogy a Rémálmodó egy darabig békén fog hagyni.
- Akkor megtenné, hogy átadja ezt Mr. de Luca számára? Mr. Santoro? Jól van? Ne hozzak esetleg egy pohár vizet? Érdeklődöm kedvesen, kissé aggódva, ahogy a a kezemben tartott papír felett nézem az arcvonásait. Nehéz visszafognom az arckifejezésem árulkodó jeleit, és úgy tennem, mintha ártatlan volnék. Mert bármennyire is tűnt gyomorforgatónak, be kell valljam, hogy alkalmanként valóban... hiányzik, hogy a világon töltsem ki felgyülemlett haragom. Nincs hattyú, nincs égett papír. Csak a dobozért mentem, kihasználva azt az időt, amit az Illúzióban is erre fordítottam. Kevesebb koncentráció, tartósabb eredmény. - Szóval szeretném, ha átadná ezt az Alfájának, és bár valóban nincs készpénzem, mindent el fogok követni, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával elégedettebben távozhasson. Biztos nem vinne ajándékcsomagot? Szívesen adnám.
Pótolhatóságom nem okozott különösebb szívfájdalmat, mivel pontosan tisztában voltam a fontosságommal, ahogy azzal is, hogy ezen elv alapján mindenki mást is lehet pótolni. Mindezen viszont nincs sok időm eltűnődni, kezemet törné, törte, hát visszatámadtam, s ami ezt követte, az semmi korábban tapasztalhatóhoz nem volt fogható. Láttam a tekintetét, a benne villanó könyörtelen játékos pillantását, ami fojtogató sötétségből szőtt hálót egész valóm köré, hogy apró porszemnél is kevesebbnek éreztem tőle magam. Kezem törött, vérem fakadt, az ő karján pedig seb futott végig, hogy neki is vöröslő vére fröccsenjen ránk, a közelünkben lévő tárgyakra, talpunk alatt a padlóra. Villanásnyi idő volt csupán, ám ennyi is elég ahhoz, hogy ösztönöm megsúgja a beálló változást, a fordulópontot, amitől nem vezet tovább út, mert egy feneketlen szakadékba torkollik minden. Elkapta a torkomat. Tehetetlen bábként fuldokolva hörögtem szavaimat. Durva ütés, amit a pulttal karöltve mért fejemre, ám ez még nem volt elegendő eszméletvesztésemhez, inkább gondos jelzés volt: azért maradhattam eszméletemnél, mert így akarta. Nem estem pánikba eddigi tetteitől, azt követő szavaitól, ámbár agyam lázasan kutatott kiút után, hiszen kellett lennie. A bestiálissá torzult arcba néztem, de nem sokáig gyönyörködhettem benne, figyelmemet ugyanis sebzett karjára irányította... amiről eltűnt a penge marta vágás. Valami a gyomromnál fogva rántott meg, húzott lefelé, ahogy saját bizonyosságom masszív burkát repesztette meg, minek után nyugalmam falai megremegtek, büszke pajzsként hordott közömbösségem szél borzolta, ingatag búzamezővé vált. Lehetetlen. Képtelen voltam megszólalni, ékes szó, vádló él, őrült kacagás mind bennem rekedt, az egyetlen, ami ki akart belőlem törni, az lomha farkasom életösztöne volt. Ennek ellenére moccanni sem bírtam, hiszen ő... hatalmasabb nálam. Téboly, érthetetlen, savként maró félelem, ami nem képes könyörgést kicsikarni belőlem, amivel életemért rimánkodhatnék, mégis éreztem a csontjaimban. Tervével szöges ellentétben áll mozdulatának finomsága, gyengédsége, farkasa "ölelése", ami ellen tiltakoznék, ha tudnék, ha adna rá lehetőséget. Üvöltenék tán, csakhogy hangom félúton elhal, szavaim beleforrnak a némaságba simító mozdulatai közepette. Mint a gyermek, aki tudja, hogy a mély víz iszonytató rémeket rejt, mégis beleveti magát, mert más nem tehet, úgy adom magam én is neki. Halk, a világon semmiféle visszhangot nem keltő csobbanással, utoljára nézve a mély lila örvénybe, ami elragad az Élettől, hogy a Halál csókját ossza. Gyere! Cinkosom voltál eddig, most veszejtőm leszel. Éreztem a növekvő nyomást, hallottam az első reccsenést, felfogtam a koponyámba hasító mérhetetlen kínt. Nem lesz szép, nem lesz békés, se csöndes... de mindennél magányosabb, elszigeteltebb. A kötelességemet teljesítettem. Ennyi szépség talán nekem is megadatik majd, ha valaha felemlegetnek.
Értetlenül pislogtam, sűrűn, többször egymás után, és egyedül önuralmamnak volt köszönhető, hogy nem kaptam egyből fejemhez, leellenőrizni, valóban ép, egész még. A visszatérő hímre emeltem pillantásomat. Se vér, se seb, se hamvak. Az öngyújtó érintetlenül lapult kabátom zsebében, jobbom sértetlen, akárcsak a behajtani kívánt pénzösszeget tartalmazó papír. Fejemben hangyabolyként zsizseg számtalan gondolat, tagjaim egy-két illékony másodpercig kábult döbbenet béklyózza. Rövid ideig fel se bírom fogni, hogy valóban élek még, előbbi halálom pedig nem volt több puszta rémálomnál. A valóságon is túlmutató hitelességű rémálomnál. A pult is tiszta, nem szennyezi vér, a padló is eképp makulátlan. Dermedt merengésemből újbóli megszólalása zökkent ki, úgy tekintek rá, mint aki még sose látta, vagy éppen támadást várt. Zsigeri ösztönt csalt elő belőlem, rémisztően igazi választ tőlem valamire, aminek természetesnek kéne lennie. A felém nyújtott dobozra irányítom tekintetemet, majd gépies mozdulattal veszem át. A karton érintése soha nem látott megnyugvással tölt el, érdes felülete jól tapintható, én pedig nem átallok ebben az apró részletben elveszni egy szívdobbanásnyi időre. Valamit kirántott belőlem, megrongált bennem. - Pompásan érzem magam - mondtam könnyedén, habár az előbbi pillanatokat sajnálatos módon nem tudtam törölni, elvenni emlékei közül. - Természetesen átadom a csomagot Mr. de Lucának. Szívből remélem, hogy a fizetségről mindkét fél számára kedvezően tudunk majd megállapodni - szólaltam meg, mikor már biztos voltam hangomban, az "összeg", valamint "pénz" szó helyett inkább mást választottam. Apró visszalépés, a gesztus viszont mögötte rejlik, valami pedig azt súgta, hogy ezzel tisztában van. Pár másodpercig a szemébe néztem, mintha valamit keresnék, válaszok után kutatnék, végül viszont lehunytam rövid időre a szemem és finoman biccentettem. - Legyen szép estéje, Mr. Kenway. Feleslegesnek éreztem tovább nyújtani az ittlétem. Feleslegesnek éreztem valósággá tenni azt, amit illúziója keltett bennem, amitől - bármennyire is gyűlölten bevallani magamnak - felállt a szőr a hátamon és keserű íz ömlött szét számban. A Halál csókja nem édes, csak rothadás létezik benne.
Átadtam a dobozt, benne tartalmával amico mionak, és ha csak nem küldött ki előtte, jelentésemet, beszámolómat az alatt ejtettem meg, amíg ő "ajándéka" tartalmát szemlélte. Valójában valahol tartottam tőle, hogy pokolgépet is rejt a csomag. Akkor sem ágáltam, ha felbontása előtt elbocsátott, ez esetben leváltottam a szobája vagy az irodája előtt strázsáló Testőrt. Eska leplébe burkolóztam, áldásost ködöt vontam magam köré, hogy senki se lásson, senki se sejtsen semmit. Nem inoghattam meg, nem, egyetlen pillanatra sem, mert a pótolhatóság elfogadható, ésszerű tény. A hasznavehetetlenség azonban megbocsáthatatlan bűn.
//Nagyon-nagyon köszönöm a játékot, ez... valami úristenjézusom volt! Imádtam! <33333333 *_*//
Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne mosolyogjak túlságosan szélesen, bár az ajkam szegletében megbúvó cinkosság már így is világgá kürtöli, hogy pontosan tudom, mi jár a fejében. Igen, etetnem kell a ragadozót, de fogalmazzunk úgy, ezzel a trükkel és ennek eredményével amolyan vegetáriánus étrendre ítélem. Még mindig tovább kitart így, mintha koplalnia kellene. Mondanám, hogy ezzel nem ártok senkinek, de ahogy ezt a fiatal farkast elnézem, elég masszív homokvárakat sikerült összetipornom a lelkében. Egy biztos, csakhamar úgy és olyan tónusban beszél velem, ahogyan már akkor elvártam volna, amikor közöltem vele, hogy nem tudok fizetni, de kész voltam más alternatívákat felajánlani a békés együttműködés érdekében. Sosem szerettem az arrogáns teremtéseket, és úgy hiszem, hogy most eggyel kevesebbet kell eltűrnöm – legalább is ami a felém való megnyilvánulásait illeti. A farkas lustán nyújtózik odabent, ahogy mélyen beszívom a levegőt, és csak abban bízom, hogy a leckém nem csak az elkövetkezendő néhány estére változtatott meg valamit a hímben. - Ó, hát én ebben egészen biztos vagyok. – mosolyodom el bizakodóan, amikor a kedvező fizetség kifejezésekkel él - Kedves Öntől, de emiatt igazán ne fájjon a feje, szerintem az Atanerk teljesen elégedett lesz az ajándékommal. Nem érdekel túlzottan, hogyha ez a Santoro van annyira kíváncsi és leleményes, hogy meglesse a doboz tartalmát, mielőtt átadná az olasznak. Neki semmit sem fog jelenteni, legfeljebb csak felkelti majd az érdeklődését, de mielőtt túlságosan sokat gondolkozna rajta, majd eszébe jut, mit élt át a küszöböm előtt. És akkor talán rá fog jönni, hogy nem is akar annyira rajtam gondolkodni. - Viszont kívánom, Mr. Santoro. Nagy volt a kísértés, hogy inkább azzal búcsúzzam, hogy „Szép álmokat kívánok”, de ha ezt egy könyvben olvasnám, valószínűleg kinevetném a szerzőt ezért az átlátszó és erőltetett humorforrásért, így át magamnak sem engedek meg efféle hanyagságot. Ahogy kisétál, felkelek magam is, figyelem a hátát, ameddig lehetséges, és szép lassan fordítom el a nyitvatartást hirdető fatáblát. És mialatt a lámpák szép lassan kihunynak az üzletben, valahol a Holiday Inn Expressben felcsattan az értetlenségtől átitatott döbbenet hangja. Nehéz szívként koppan a felismerés: az Álmodó is a városod utcáit árja, Atanerk. Az Álomfogó, amit ajándékoztam, távol tartja a rossz szellemeket, bízom benne, hogy alaki kifüggeszti majd az ágya fölé. Ha ismeri a hagyományt, ezzel talán tisztában lehet. De ha nem bolond, akkor azzal is, hogy a dolog ott hibádzik, hogy én nem vagyok szellem. Tőlem nem véd meg a szent szimbólum, Atanerk. Ne akard, hogy a Rémálmotok legyek.
//Utólag is, megint nagyon köszönöm, élmény volt <3333//
Szégyen, vagy sem, Killian és Hope halála után hónapokon keresztül teljesen elhanyagoltam a könyvesboltot. Sem erőm, sem időm nem lett volna foglalkozni vele az akkor még egészen csöpp Aida, a saját munkám, és az őrzői feladataim mellett. És amúgy sem bírtam volna elviselni, hogy minden szeglete rá emlékeztet. Megannyi apró emlék… a sok tanácskozás, tervezgetés, barkácsolás, festés, pakolás, rendezgetés, dekorálás, mire az egyszerű, fehér irodahelységet egy ilyen álombeli könyvesbolttá varázsoltuk át a férjem vezetésével. Ahol mennyire szívesen töltötte az idejét, szívét, lelkét beleadva, hogy sikeres legyen. Legalábbis, amíg nem akadtak fontosabb kötelességei… Arra azért még futotta, hogy felvegyek egy eladót az üzletbe, illetve a nagyon-muszáj adminisztratív dolgokat megcsináljam, ha néha meg is csúszva kissé a határidőkkel, de nagyjából ennyi. Egy időben még azon is komolyan elgondolkoztam, hogy talán célszerű lenne eladni a helyet, meg is hirdettem, még érdeklődő is akadt volna, ám amikor alá kellett volna írni a papírokat, mégis képtelen voltam lemondani az aprócska üzletről. Tudom, valahol gyerekes dolog így ragaszkodni valamihez, aki egy szerettünkre emlékeztet, de nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Azóta pedig hányszor, de hányszor bebizonyosodott már, hogy jól döntöttem… elég csak Aida lelkesedéstől ragyogó arcára tekinteni, akárhányszor megfordul erre! Kisebb korában is szívesen játszott, bármikor benéztünk a boltba, mióta pedig iskolás, és olvasni tanul, különösen gyakran tölti itt az idejét. Néhány év távlatából már bennem is lecsitultak az érzések annyira, hogy kellemes érzésekkel, ne pedig szívet marcangoló gyásszal töltsön el a hely, és ha időm épp úgy engedi, igyekszem többet foglalkozni vele. Mint például most. A nyitás óta eltelt már néhány év, és akármennyire is illik hozzá a rusztikus, kopottas báj, van néhány kisebb-nagyobb munka, amit illene elvégezni, hogy újra a régi fényében tündökölhessen. Egyedül viszont félő, hogy jövő ilyenkorra sem végeznék, így körbeérdeklődtem az őrzők között, van-e kedve, ideje valakinek segíteni némi süti és tea mellett? A mai kört kedves kis mentoráltam, Bianca nyerte, így ha nem tudta volna, pontosan merre található a bolt, akkor megadtam neki a címet, s amíg az érkezésére vártam, előkészültem. Több polcnyi könyv nagy, költöztetős kartonokban pihent a fal mellett, én pedig ecseteket, festéket, papírokat és törlőrongyokat kerítettem, hogy újrafesthessük a polcok megkopott díszítéseit. Már korábban kiírtuk az ajtóra, hogy az üzlet a mai napon zárva tart, így ha hallom, hogy nyílik az ajtó, az egyik polc mögül kiintegetve köszöntöm is. - Szervusz, Bia! Erre vagyok, a hátsó polcoknál. - sétálok közelebb, hogy bezárjam az ajtót, mást úgy sem várunk mára – Nyugodtan pakolj le, ahová szeretnék. Hátul van egy kis mosdó és egy konyha is, ha szükséged van rá. Könnyen idetaláltál? Kérsz valamit? - ha igen, akkor már indulok is, hogy intézzem, hogy aztán büszkén körbemutassak, még ha a sok-sok doboz és üres polc miatt nem is tökéletes az összhatás – Ez lenne az a kis mesekönyvesbolt, amiről már annyit meséltem neked, érezd otthon magad!
Amikor csatlakoztam az Őrzőkhöz, elképzelésem sem volt, hogy mibe is vágok bele, mire mondtam igent. Persze tájékoztattak, több mint korrekt módon, nem mondhatom, hogy vakon ugrottam a mély vízbe, de más az ha hallod és más megélni. Az első években magam is csetlettem botlottam az új életem útvesztőjében, és már bánom, hogy így volt, de visszacsinálni nem lehet. Mióta egyenesbe hoztam az életem, és kikecmeregtem az önsajnálatból is, nagyon sokat gyakorolok. Nem azért, mert a mentorom rugdos, hanem mert így akarom. Szeretnék hasznos tagja lenni a közösségnek, amennyire csak lehetséges. Így aztán kicsit sem meglepő, hogy amikor Abie megkérdezte, szinte elsőként, önként jelentkeztem, hogy segítsek neki a könyvesboltban. Mesélt róla, elég sokat, de még nem voltam itt. Különös, hogy amennyire szeretem a gyerekeket és a meséket, mégse jártam még ebben az apró üzletben. Talán az emlékek miatt. A húgom is szerette a meséket, mikor kicsi volt, mielőtt még ide költöztem volna a főiskola miatt, gyakran bújt be a takaróm alá, hóna alatt hurcolva egy mesekönyvet, és kérlelt, hogy meséljek neki belőle. Persze már az első lap végénél elnyomta az álom, de olyan kedves emlékek ezek. Túl kedvesek, és ezáltal fájdalmasak is. Gyalog jöttem ide, nincs messze a lakásomtól, és jól is esik egy kis séta. Kitisztítja a fejemet. Túl sokat jár az eszem mostanában a munkán, hogy el kellene utaznom majdnem egy hétre, de épp most nem jönne a legjobbkor. Úgy érzem előrelépés történt, szívesen megmutatnám Abie-nek is, hogy már egyre szebben megy a gyógyítás. A minap találtam egy kismadarat, a rádióból hazafelé menet, és bár nem elsőre, de sikerült javítanom az állapotán, a törött szárnyán. Nem tökéletes és még nem nevezhető gyógyultnak, de minél többet erőlködök, egyre jobban lesz a madárka is. Meg akarom kérdezni azt is, hogy ez helyes-e, jó dolog-e így gyakorolnom. Mindeddig nem volt különösebb áttörés, de amint “tétje lett” a szándékaimnak, máris elkezdett működni a varázs. Ahogy a gondolataimba temetkeztem, gyorsan eltelt az idő, és máris az üzlethez értem. Bár kopogtam, de egyből be is nyitottam, gondoltam biztos van egy kis csengő vagy ilyesmi ami majd jelzi az érkezésemet. - Szia Abie! Nem késtem, ugye? - megyek közelebb apró mosollyal a szám szegletében. Milyen barátságos kis üzlet! Ha gyerek lennék, egész nap csak itt akarnék lenni. - Köszönöm! - egy közeli könyves kupacot szemelek ki, ahol letehetem a táskám és a kabátom. Miközben a sálat tekerem le a nyakamból, még egyszer körbe pillantok - Gyönyörű. Olyan kis… mesekönyvbe illő. Büszke lehetsz rá. - mosolyogva simítok végig egy könyv gerincén - Ezeket a polcokat szeretnéd lefesteni? Előbb egy kicsit megcsiszoljam őket ott ahol megpattant a festék? - ajánlkozok azonnal, nem nézelődni jöttem, illetve nem csak nézelődni. Tényleg segíteni szeretnék, mert úgy hiszem, hogy jó dolog ha az ember szembe néz a múlttal, de nem muszáj egyedül csinálnia. A régi kedves emlékek mellé újakat szerezni, amik nem elhalványítják azokat, hanem egy kedves buborékba zárja őket ahol nem eshet bajuk, de nem is kísértenek minden alkalommal. - Örülök, hogy elhívtál. Hoztam egy kis forró csokit, arra az esetre ha szükségünk lenne egy kis pihenőre, itt van a termoszban, de nem tudom szabad-e itt ilyesmit fogyasztani. - nyilván, egy könyvesboltban nem eszünk és nem iszunk. Élvezzük a könyvek illatát és vigyázunk rá, hogy ne kerüljön rájuk maszat. De talán a mai kivételes alkalom lehet.
- Ugyan, dehogy! Ez most úgy sem olyan hú-de-szigorú „időpont”. - időben érkezett, de ha késett volna egy kicsit, akkor sem lett volna belőle semmi ejnye-bejnye, ami mondjuk egy tanulós vagy vizsgázós időpont esetében illik. - Köszönöm! Igazából az volt férjem érdeme, az ő egyik álma volt ez a könyvesbolt. A tematika, a berendezés, meg úgy az egész… - osztom meg vele. Kár, hogy nem volt alkalmuk találkozni, biztosra veszem, hogy biztosan jól kijöttek volna egymással. - Igen! Nézd csak, messziről talán nem olyan feltűnő, de közelről elég viseltesek már szegények, mégis, lassan tíz évesek lesznek. - lépek közelebb, hogy megmutassak néhány kisebb-nagyobb hibát. Volt, ahol a festék vált le, volt, ahol valami megkarcolta, vagy megnyomta a fát, megrepedt kissé, ahogy száradt… hiába, Killian ragaszkodott a természetes fa bútorokhoz, azok pedig igencsak érzékenyek tudnak lenni sok mindenre – Vagyis, várj csak… a bútorok szerintem már idősebbek, mert idén novemberben maga az üzlet lesz tíz éves! Ez sem hiszem, hogy elszaladt az idő… Viszont lehet, akkor nem ártana ennek tiszteletére kitalálni valamit. Mint ha nem lenne elég dolga az embernek, valami mindig akad pluszban. - sóhajtok, elvégre az elmúlt évek másról sem szóltak, mint váratlan meglepetésekről. De ha már meglepetések, akkor még mindig ezerszer inkább az ilyen kellemesebbnek mondhatók legyenek. Kellenek az apró örömök a nehéz időkben. - Az igazat megvallva, annyira nem vagyok jártas a témában… - felelem bizonytalanul – Szerinted úgy jobb lenne? Nem túl macerás? - igaz, maguk a polcok csak egyszerű lakkal vannak lekenve, a polcok végei vannak mindenféle mintákkal dekorálva, de nem tudom, mennyivel lenne pepecselősebb a csiszolással – vagy épp kevésbé szép anélkül. - Ó, ez nagyszerűen hangzik! Alapból nem lehetne, de gondolom, tudunk kulturált felnőttek módjára enni, inni idebent, és egyik könyvet sem tervezzük nyakon önteni vele. - vonok vállat, elvégre az eredeti csapatból mégis csak egyedül maradtam, én vagyok a főnök, vagy valami olyasmi – te jó ég, de fura így belegondolni! - úgyhogy néhanapján tehetek apró kivételeket. - Tényleg, nem is kérdeztem, van valami érdekes mostanában a rádiónál? Korábban egészen sokat hallgattuk bent a műsoraitokat, de mióta változott a beosztás meg a nyitvatartás, tiszta őrültek háza van fenn a síparadicsomban. - ott található a rendelőm is, mert igen… amikor annak idején idefújt a szél, a háziorvosi praxisom mellé a síparadicsom orvosa is én lettem, úgyhogy nem mondhatnám, hogy sokat szoktam unatkozni. Még úgy sem, hogy a súlyosabb eseteket mentővel átszállíttatjuk a kórházba.
Alaposan körbenézve az üzleten, tényleg nagyon csalogató. Ha kisgyerek lennék, egészen biztosan meglenne a kedvenc sarkom, ahová elbújok, és valami képes mesekönyvet lapozgatnék. Tetszik, hogy még arra is gondoltak, hogy a lurkók kedvükre tudjanak válogatni, hiszen kevés a plafonig érő polc, inkább minden nekik van közelebb. - Akkor csak még jobban sajnálom, hogy nem volt alkalmunk megismerkedni. - bólintok halvány mosollyal. Nem akarom felhozni a dolgot, nem is akartam, mert nekem is megvan a magam vesztesége, és tudom mennyire rossz ha valaki állandóan az orrunkba nyomkodja. De mivel most Abie hozta fel, nem érzem ezt akkora bajnak. Mert legtöbbször én is magamban tartom az emlékeimet, máskor meg órákon át mesélek neki a kishugomról. Ő is biztosan imádta volna ezt a boltot! - Rájuk fér a felfrissítés. - bólintok, ahogy alaposabban is szemügyre veszem a polcokat, majd miközben újra meg újra ámulatba ejt ez az amúgy kis helyiségben megvalósított széles kínálat, bólogatok a mentorom szavaira. - Igen, ezt mindenképp meg kellene ünnepelni. Egy ismerősömnek nemsokára megjelenik az új kötete egy mesekönyv sorozatból amire már most kérni kellett egy második adag nyomtatást mert olyan sokan jegyezték elő… talán az írónő eljönne az ünnepségre felolvasni, dedikálni. - ajánlom fel, hiszen szívesen segítenék ezzel is emelni az esemény fényét. Megkérdezni nem kerül semmibe. A sorozat pedig annak a rajzfilmnek az alapja, amiben én is szerepelek, így természetesen ismerem az írónőt, és valószínűleg szívesen eljönne. Hátha Abie is jó ötletnek tartja. - Nem macerás, ha van egy kis csiszolópapír, szívesen megcsinálom, és úgy még tartósabb lehet az új réteg. - bólintok, és keresem az eszközök közt a csiszolópapírt, de úgy látom akad egy kevés, annyi mindenesetre van, hogy az apró repedéseken átmenjek vele. - Akkor jó. Találtam egy új receptet, kíváncsi vagyok, hogy ízleni fog-e. Ibolyás. - lelkesedek egy kicsit a forró édesség gondolatára. Mióta belevetettem magam a tanulásba, valahogy jött vele, hogy a különböző gyógyhatású növényekkel is aktívabban foglalkozom. Ki gondolta volna, hogy a közönséges fűszerek közt is számos olyan akad, aminek van ilyen vagy olyan hatása az emberekre? Szóval, azóta már ezt is tudatosabban csinálom, az ételeknél is igyekszem a finom íz mellett a kívánt hatásra is fókuszálni. Miért kellene borzalmas ízű gyógyító italokat szürcsölni, amikor lehet, hogy egy finom forrócsokiba is bele lehet tenni ugyanazt? Ez például számos gyógyhatással rendelkezik, segíti a felületi sérülések gyógyulását, erősíti a szívet, enyhíti a megfázás tüneteit, és még az álmatlanság ellen is használ. - Hát, a rádiónál minden rendben. Mostanság kicsit háttérbe szorultak az én kedvenc témáim mióta Kimmie és a testvére beleásták magukat a holisztikus gyógymódokba, de ez még nem a világ vége. Meg az emberek többségét úgyis jobban érdeklik a mindenféle házi gyógymódok mint a lelki béke, szóval… megértem a dolgot. - vonok vállat röviden. Persze, nem esik jól a dolog, de ezt még bőven tudom kezelni. Lesz majd nemsokára egy adás például arról is, hogy egy nagyobb fogyás milyen hatással van az emberek lelki világára, szóval unatkozni nem fogok. - Igazából a munkában nincs semmi különös, inkább a gyakorlással kapcsolatban van előrelépés. - teszem hozzá egy halvány mosollyal. Sokat küszködtem a kezdetekben, így minden pozitív változásnak nagyon tudok örülni, még a legapróbbaknak is. - Találtam egy madárkát még a hét elején, törött volt a szárnya, és gondoltam hátha tudok segíteni rajta. Még nem tökéletes, de szerintem pár nap és szabadon is engedhetem. - mindenki másként tanul. Nekem arra kellett rájönnöm, hogy nem tudok csak úgy a levegőbe koncentrálni, ha van tétje és látom, hogy hol a baj, valahogy ez is jobban megy.
- Igen, az határozottan. Az még oké, ha a dolgoknak van egy kedves, kopott bája, ami azt mutatja, hogy sokat használták, de… ez már kicsit több. - de ha úgy nézzük, egészen jól bírta eddig, tényleg fájuk fér már, hogy újra régi pompájukban tündököljenek. - Igen? Ez nagyszerűen hangzik! Meg tudnád esetleg kérdezni? Vagy az is jó, ha megadod az elérhetőségét, aztán majd megérdeklődöm, mennyire érdekelné egyáltalán. - vagy ráérne-e, az sem elhanyagolható dolog. Bár a november még odébb van, nincsenek kétségeim, biztosan hamar el fog szaladni az idő. Ha pedig Bia ismerőse esetleg nem is érne rá, nos… maga az ötlet sem rossz, akad egy pár író, akiknek legalább egy kötete itt pihen a polcokon. Plusz egy elintézni való dolog, csak ne felejtsem el. - Azt hiszem, hogy van, ott a szerszámos ládában kell még lennie. - mutatok az említett láda felé. Az mondjuk lehetséges, hogy nincs sok, mert nem igazán volt rá szükség mostanában, de valami korábbi kis javítási munka után maradt, és eltettem, mondván, ki tudja, lehet jó lesz még – De ha esetleg nem elég, úgy emlékszem, gyalog pár perc távra van egy barkácsbolt, maximum elugrok venni. - vontam vállat, mert ezen ne múljon. Ha a másik gyógyító szerint így jobb lenne a végeredmény, én nem vitatkozom, szégyen vagy sem, az ilyen barkácsolós dolgokban nincs túl nagy rutinom. Ami bonyolultabb, mint egy kiégett villanykörte kicserélése, annál inkább megkérem valamelyik kollégát vagy őrző társamat, hogy ha ideje engedi, segítsen kicsit. - Ibolyás? Hm, ez izgalmasan hangzik! - csillannak fel a szemeim. Nyílt titok az őrzők körében, hogy mennyire oda meg vissza vagyok a gyógy- és fűszernövényekért, úgyhogy magam is szívesen szoktam a különféle receptekkel kísérletezni, az pedig csak külön öröm a szívemnek, ha más is hasonló kísérletezős típus, vagy osztja a lelkesedésemet. - Igazából nem lenne különösebb probléma azzal sem. A baj inkább az szokott lenni, amikor valaki laikusként próbálja meg alkalmazni úgy, hogy csupán egy apró szeletét ismeri az adott tudásnak. Vagy ők is orvosok? Kimmie és a testvére? - kérdezek vissza, mert lehet, hogy korábban már szóba került, de most így hirtelen nem emlékszem rá – Na látod, pont erről beszélek. A házi gyógymódok, népi praktikák, az megint teljesen más téma… - csóválom a fejem, mert sajnos manapság hajlamosat az összes ilyesmit összemosni, én már csak tudom, egyik végzettségem a természetgyógyászat, sokak szemében az is szimpla kuruzslás, holott attól sokkal több. Csak amit az emberek nem ismernek, ugyebár, arról hajlamosak könnyen véleményt alkotni, egy-két fals információ alapján is. - Igen? Hallgatlak! - fordulok felé kíváncsian, érdeklődve hallgatva minden kis fejleményt. Tudom, a mai rohanó időben ritkán akad idő arra, hogy az ember órákon át, nyugodtan foglalkozzon valamivel, pláne, ha mellette még dolgozik, meg a háztartást is vezet, de pont ezért szoktam bíztatni a többieket, már napi 10 perc, vagy fél óra is sokat tud számítani. Sok kicsi sokra megy, ugyebár. - Kellemeset a hasznossal. Ugye tudod, hogy ezzel pedig nem csak a szárnyát gyógyítod meg, hanem valószínűleg az életét is megmented? - kérdezek vissza, hisz enélkül, a zord téli időben valószínúleg nem sok esélye lenne szerencsétlennek – Nem szép, hogy néha egy-egy apró tettünk milyen nagy hatással van más életére? Emberként is igaz, de őrzőként meg pláne, sokkal szélesebb ez a repertoár, amivel segíteni tudunk. - feleltem elmerengve, ez pedig a nehezebb időkben is olyan sok erőt tudott adni, hogy nem hiába fáradozunk. - Egyébként, ha készen állsz, akkor lassan elkezdhetünk készülni a következő vizsgádra is. Akadnak ott is bőven hasznos varázslatok, egy részüket akár otthon is gond nélkül lehet gyakorolni. Látod? - emelem fel felé a kezem, ízelítőt adva a megtanulásra váró varázslatokból, miközben magamban megidézem az ezüstkarom névre hallgatót, és a kezem néhány pillanaton belül át is változik… a körmeim megnyúlnak, és ezüstös színű vérfarkas karmokká alakulnak. Tisztában vagyok vele, hogy sokunk nem hord magánál állandó jelleggel fegyvert, szóval nem árt, ha az esetlegesen balhés vérfarkasokkal szemben van olyan, ami mindig „kéznél” van. Ha szeretné, hagyom, hogy Bia megnézze, vagy akár megtapogassa az átváltoztatott kezem, majd ha végzett, akkor egyszerűen megszűntetem a varázslatot, pár pillanaton belül pedig ismét a régi a kezem. - Tudom, gyógyítóként nem ez a fő erősségünk, de azért nem árt, ha valamennyire meg tudjuk védeni magunkat. - nem mondom, hogy sokszor van rá szükség, szerencsére, de sosem lehet tudni.
- Ugyan, néhány óra és jobb lesz mint újkorában. - biztatom egy kicsit. Valóban ráfér egy alapos festés és lakkozás, de ez még nem a világ vége. Látszik, hogy egy kicsit el volt hanyagolva, de sosem késő helyre pofozni, különösen ha Abienek sokat jelent. Igazából nem csak azért kedvelem mert a mentorom, hanem amúgy is ő volt az első akivel megtaláltam a hangot. Vagy még inkább Aidával, pontosabban kettejükkel. Kár is lenne tagadni, hogy a kislány törte meg a jeget és “hozott vissza” a depresszióból. Még a Miss Tapsi mesekönyvet is Abie és a lánya miatt ismertem meg, így voltam lépés előnyben a meghallgatáson. - Nemsokára egyeztetjük a második évad hangfelvételét, ott majd megemlítem neki a dolgot, és utána már könnyebb lesz nektek beszélgetni. - osztom meg vele az ötletemet. Az írónő választott engem a főhőse hangjának, és a közös munka miatt meg is kedveltük egymást. Jobb esélyekkel indulunk, ha előbb bedobom neki a témát. Utána már biztos, hogy Abie is meg tudja győzni. Aztán inkább a polcok felé fordítom a figyelmem, és már keresem is a csiszolót a szerszámos ládában. - Megvan. - jelentem mosolyogva - Szerintem elég lesz, végül is csak itt-ott kell átsimítani. - már kezdem is, főleg az éleknél, elvégre a könyvek mozgatásától ott kopott meg leginkább. Egyébként megnyugtató néha egy kicsit barkácsolni, megbütykölni ezt-azt. Mivel a nagynéném férje hamar lelépett otthonról, ezt tanultam tőle: nem cseréli ki magát a villanykörte, és a csap csöpögését sem lehetetlenség megszüntetni még akkor sem ha lány vagy. - Remélem finom lett. A múltkor kicsit túlzásba vittem a kombinálást, tea helyett olyan lett mint valami zöldfűszer főzelék. - kuncogom el magam, mert hát nem szégyen azt bevallani, ha valami nem jön össze. Fő, hogy próbálkozok, igyekszem tanulni, beépíteni a mindennapokba is az apró praktikákat, hogy ha szükség lenne rá, ne kelljen gondolkodnom hanem ösztönösen jöjjenek a dolgok. Legalábbis ez a terv. Gyógyító szeretnék lenni, ez a feladat áll hozzám legközelebb, de nem tagadom, hogy könnyebb dolgom lenne ha orvos lennék és nem pszichológus. Nem mintha pályát akarnék módosítani, de az utóbbi időben többet foglalkozom a fizikai sebek orvoslásával mint a lelki sebekkel. - Dehogy orvosok. - emelem a tekintetem az égnek. - Kimmie tesója elvégzett valami online kurzust azóta azt hiszi ő lett a bájitalok nagymestere. Alig győzöm kordában tartani őket. - megcsóválom a fejem, majd elkomolyodva hallgatom Abiet.- Tiszta kuruzslás az egész, nem igazán tudom hogyan mondjam el nekik, hogy ez szinte már tarthatatlan. Próbálom a vendégekkel ellensúlyozni, hogy ne mondhasson senki túl nagy butaságot, de benne van, hogy egyszer nem sikerül féket kötni a nyelvükre. - jó nagyot sóhajtok. A munkahelyi gondokon igyekszem nem túl sokat rágódni, de néha utolérnek. Az valóban probléma, ha olyasmiket mondanak élő adásban ami nem, hogy nem használ de allergiát okozhat vagy rosszabb. Inkább elmesélem, hogy egy madárkán gyakoroltam, és bár nem tökéletes még a szárnya, de van rá remény, hogy hamarosan újra repüljön. - Ugyan, én csak haza vittem… néha elbizonytalanodok, hogy nem kellett volna inkább megmutatni egy állatorvosnak? De már az első alkalommal volt egy kis javulás, gondoltam… - vállat vonok zavaromban. Nem akarok én rosszat annak a kisállatnak. Úgy éreztem hamarabb meggyógyul a mágiától mint ha egy orvos venné kezelésbe. A heteket-hónapokat szerettem volna lerövidíteni, és most, hogy nagyjából egy hete van nálam, sokkal jobb színben van, még pár nap és szabadon engedem. - Ez igaz, de… igazad van. - mosolyodok el halványan - Nem gondoltam még erre úgy, hogy hatással lenne mások életére. Pedig igaz. - bólintok egy aprót. Sokmindent lehet rám mondani, de azt nem nagyon, hogy nagyképű lennék. Bele sem gondoltam eddig, hogy mennyire hasznos az amit csinálunk, még ha nem is olyan menő mint harcolni vagy információkat szerezni. - Nahát! Ezt hogy csináltad? Láttam már ilyet, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan meg lehet csinálni.- kerekednek el a szemeim, majd óvatosan a keze felé nyúlok. Elképesztő! És én még azt hittem, hogy a legvagányabb dolog amit csinálhatok az valami megfázás elleni szupertea. Hát menten elájulok az izgalomtól! - Naná, hogy meg szeretném tanulni! Azt mondod otthon is gyakorolhatom? - rég lelkesedtem ennyire valami új dologért. - Belevághatunk, bár a vizsgát még nem siettetném. Tényleg jó lenne, ha jobban meg tudnám védeni magam. - bólintok egyetértően. Aztán kicsit elgondolkodok, hogy tulajdonképpen nem teljesen véletlen, hogy a gyógyítás vonzott leginkább. Nem vagyok valami agresszív típus, és az igazat megvallva sosem akartam ártani senkinek. De be kell látnom, hogy különösen most meg kell tanulnom megvédeni magamat még akkor is, ha nem tetszik a dolog. Butaság lenne megöletni magam csak azért mert valami távol áll tőlem. Ahogy egyre többet vagyok a csoportommal, kezdem érteni, hogy egymástól függünk. Hiába leszek jó gyógyító, ha könnyebb eltenni láb alól mint egy muslicát. Akkor nincsenek velem előrébb. - Kicsit zavar, hogy bár az alapokat megtanultam az önvédelemből, de nem ment túl jól. Jó lenne ha más is lenne a kezemben, akkor talán magabiztosabb lennék. - minek szépítsem, a lábam miatt gyakrabban vesztem el az egyensúlyomat mint egy átlag ember. Próbálom ellensúlyozni, például egészen tűrhetően célzok, ha már a közelharcban hátránnyal indulok. Lehet, hogy az őrző társaim meg tudnának gyógyítani, de erre kicsi az esély. Már így születtem, és ők sem mindenhatók. Szerintem ha lenne rá módszer, Abie már felvetette volna. Az is zavar, hogy talán túlságosan is magamnak való vagyok. A mi fajtánk nem magányosan járja az útját, és bár nem falkában gondolkodunk, de a túlélést nagyban segíti ha ismerjük egymást és megtanulunk össze dolgozni.
- Ó, lesz második évad? Aida oda meg vissza lesz, ha meghallja! - mosolyodok el, sőt, ami azt illeti, én is örülök a hírnek. Nem mint ha ne kedvelném az emlegetett nyuszit, de néha átkattan valami a gyerekben, és olyankor képes órák hosszat, vagy napokon át rongyosra nézni ugyanazt a mesét. Nem mondom, hogy olyan jól ismerem már a szövegeket, mint Bia, de… majdnem, szóval jó lesz némi változatosság az új részekkel. - Jól van. Előkeresem a festéshez a többi cuccot, aztán nekiállok én is csiszolni. - nagyjából már össze vannak készítve, jártam bent a héten párszor munka után, de inkább most derüljön ki, ha valami mégis hiányzik. Festékek, ecsetek, lakk, rongyok, tálak… - Azzal sincs baj, jó dolog néha kísérletezni, én is szeretek. Aztán vagy valami tök jó sikeredik belőle, vagy marad arc- vagy hajpakolásnak… ha annak se jó, akkor meg megy a komposztba. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, nem csinálok titkot belőle, hogy nekem sem mindig jönnek össze a dolgok, emberek vagyunk, hibázunk… de a tanulásban pont ez a szép, ezekből is sokat lehet tanulni, ha valaki meglátja a lehetőséget benne. - Ó… a „legjobb”. Szeretem, amikor valaki egy pár órás kurzus után szakértőnek hiszi magát. - sóhajtok fáradtan, gondolom be se kell mutatni Biának, mennyi veszélyt rejt az ilyesmi. Én éveken át ezt tanultam az egyetemen, utána mint őrző is, és még mindig temérdek dolog van, amit nem tudok, pedig ha úgy nézzük, ez az egyik fő szakterületem. - Nos, ha a szép szó nem használ, keressetek valaki olyat, aki tényleg ért a témához. Hátha akkor ő is ráébred, hogy attól, hogy épp, hogy belekóstolt valamibe, hiába a lelekesedés, még nem lesz szakértő. - adok egy ötletet, persze szó sincs róla, hogy én magam szeretnék bekerülni a műsorba, anélkül is bőven van elég tennivalóm… de akadnak mások is a környéken, akik talán jó potenciális jelöltek lehetnek, ha vevők az ötletre. - Az attól függ. Egy szimpla törés miatt én se feltétlenül szaladnék vele, ha amúgy semmi baja, a gyógyítás varázslatunkkal többre megy szegény kismadár, mint ha sínbe rakják, és várjon, hogy magától forrjanak össze a csontjai. Ha valami fertőzésről lett volna szó, vagy egyéb betegség… a madarak terén nem igazán vagyok otthon ilyen témában, úgyhogy valószínűleg akkor én is állatorvoshoz fordultam volna. Vagy vannak ezek a madárvédő egyesületek, ott a nemzeti park, lehet, hogy sokszor többre megy velük az ember. - arról nem is beszélve, hogy nekik is megvannak a maguk szakemberei, bár tény, valami szimpla tucatmadárral lehet ők sem sokat bajlódnának, mert akkor a veszélyeztetett fajokra kevesebb kapacitásuk jutna. Egy próbát mindenesetre megér. - Ugye? Néha a legkisebb tettekkel is hatalmas változásokat érhetünk el, úgy, hogy nem is gondoljuk. Tipikus, hétköznapibb példa, mire képes sokszor egy-egy mosoly, mennyivel jobbá tudja tenni más napját, vagy bármi apró kedvesség, nem várt segítség… - ráadásul semmibe sem kerülnek. Aztán néha ha megszakadunk, vagy a fejünk tetejére állunk is képtelenek vagyunk segíteni, vagy egyről a kettőre jutni, de sajnos ilyen az élet, attól még lehet próbálkozni. - Sok gyakorlás. Egy a sok varázslat közül, amik a következő vizsgádhoz szükség lehet. - mosolyodok el, miután a kezemet átváltoztattam, majd Bia keze felé nyúlok, hagyom, hadd vegye szemügyre, tapogassa meg azokat a bizonyos ezüst karmokat, ameddig szeretné. Csak ha már végzett, változtatom vissza a kezem, mert na, annyira nem praktikus így csiszolni azért a polcokat. - Persze! Elég energiaigényes varázslat, szóval valószínű, hogy napi 1-2-szer többször nem fogod tudni megcsinálni, de igazából ezt egyedül is gond nélkül lehet gyakorolni. Akadnak bőven olyanok is, amihez nem árt egy segítő, vagy akár egy vérfarkas, esetleg ki kell menni a terepre hozzá. - ellenben ha nincs is az embernél fegyver, ez bármikor kapóra jöhet. Nem vagyunk harcosok, a farkasok többsége ellen nekem sem sok esélyem lenne, de időhúzásnak tökéletes, sokszor pedig már az is életet menthet. Szerencsére nem volt sok összetűzésem vérfarkasokkal, mióta itt élek, de azért akadt néhány alkalom… sosem lehet tudni. - Nem is kell, majd jelzed, ha úgy érzed, készen áll. Nincsen semmi kőbe vésett határidő, mindenkinek más, más élethelyzetekkel. - van aki teljesen a mágia megszállottja, és félelmetesen gyorsan elsajátított mindent a következő vizsgájához, akadnak olyanok is, akik egészen kényelmesre veszik a formát… ráadásul gyógyítóként nem csak a varázslatokkal kell tisztában lenni, ott van mellette az elméleti tudás is… anatómia, a különféle főzetek elkészítése, gyógynövénytan, szóval nem unatkozunk mi sem, attól, hogy nem a planket meg a felüléseket nyomjuk az edzőteremben. - Nézd, Bia, ha úgy érzed, ebből van hiányosságod, azon könnyen lehet segíteni, már pozitívum az, ha felismered, hol van szükséged erősítésre. - csiszolgatom tovább a polcot, miközben adok néhány további javaslatot – Igazából nyugodtan csatlakozhatsz a harcosokhoz is edzésre, vagy megkérheted valamelyiküket, tudna-e segíteni néhány egyszerű fogással. - tisztában vagyok a bicegésével, de tekintve, milyen tapasztalt harcosaink vannak, biztosra veszem, hogy tudnak olyan javaslattal előállni neki, amivel megvédheti magát, de nem annyira hátrány benne – Ha jól tudom, Kyle például egészen ügyesen bánik a lőfegyverekkel. Az se rossz megoldás. Attól, hogy őrzők vagyunk, evilágibb módon is megvédhetjük magunkat, nem csak ezüst tőrökkel meg varázslatokkal. - gondolkozok hangosan. Nem tagadom, az én fejemben is megfordult, hogy nem ártana valami ismétlés önvédelem téren, csak valahogy sosincs időm rá. Hála az égnek, varázslatok terén már van annyi tapasztalatom, hogy egész hatékonyan tudom menteni a bőröm.
- Majd szólok, ha érkezik valamelyik tévé csatornára, vagy esetleg streamingre. - mosolyodok el, mert ilyesmiről is szó van. Nem mintha lenézném a YouTube-ot, de igaz ami igaz, a kis nyuszi kinőtte magát, és már nem csak a hagyományosnak mondható mesecsatornán van iránta kereslet, hanem az online szolgáltatóknál is. Igazából szeretek is ezen a projekten dolgozni, de még mindig kis hal vagyok a szakmában, messze van az a szint amikor az “Álomgyár” egyik kasszasiker produkciójában szerepelhetek. Mindenesetre, ha ez is megtörténne, remélem Aida még szeretni fogja a meséket. - Rendben, én ezzel elleszek itt egy ideig. - óvatosan állok neki a csiszolásnak, nem akarom, hogy a végeredmény csúnya legyen, hiszen látszik ezeken a polcokon, hogy csak egy kis törődésre van szükség, nem pedig vandál módon nekiesni. - Jó is, hogy mondod a komposztot. Most, hogy bent kezd összeállni a lakás, arra gondoltam, hogy tavasszal kicsinosítanám azt a pici kertet is, de azt se tudom hogyan kellene nekiállnom. Mármint ismerem a növényeket, elméletben, de… a komposztra például nem is gondoltam, pedig igazán hasznosnak tűnik. - majdnem el is pirulok, hogy mennyire tapasztalatlanul vágtam bele ebbe az egész kisház projektbe, a pici kertjével. Nem mintha egész nap zöldellne itt minden, de még egy fűnyíróm sincs, pedig az például biztos, hogy kelleni fog. - Hát ő pont olyan. - bólogatok csalódottan. Nem azt mondom, hogy rosszindulatú lenne, vagy buta. Ilyesmiről szó sincs, sajnos. Épp ellenkezőleg, annyira buzog benne, hogy átadja azt a csekély kis tudását, hogy ha valamit mégsem tud biztosra, inkább mellé költ valamit, és vagy bejön vagy nem. Márpedig ez szó szerint életveszélyes ha a gyógyításról van szó. Ismét bólogatok. Igen, erre már én is gondoltam, de ez pont olyan terület, ahol könnyebb bakot lőni, mint valaki épkézlábat találni. - Az a baj, hogy ez sokkal… nem is tudom. Bizalmi téma, nem olyan mint mondjuk egy sebész vagy diabetológus, hogy telefonálok valamelyik kórházba és küldenek egy orvost aki érti a dolgát. Itt vagy bejön, vagy nem, és nem szeretnék hibázni, hogy esetleg két ámokfutó kukukktojással üljek szemközt. - sóhajtok egy rövidet, és szinte bocsánatkérőn nézek rá. - Nem azért nem hívtalak, mert nem bízom benned. Pont ellenkezőleg, még véletlen sem szeretném a kelleténél jobban felhívni rád és Aidára a figyelmet, nem szeretném a legkisebb bajt sem okozni. De ha tudnál ajánlani valakit, azért igazán hálás lennék. - nyilván Abbie meg tudja védeni magát, jobban is mint én. De minek kockáztatni? Van egy kislánya, akire vigyáznia kell, és ezt tiszteletben tartom, nem én fogok bajt hozni a fejükre. - Én sem értek sokat a madarakhoz, de nem tűnt túl különlegesnek. Rákerestem a neten, egy amerikai pettyeslile, ami igazán szép és aranyos, de nem veszélyeztetett, szóval - vállat vonok röviden - gondoltam miért ne. A kis barátai rendszeresen járnak a madáretetőhöz, talán ő is visszajön majd néha látogatóba miután szabadon engedhetem. - kedves kis jószág egyébként, az állatkereskedésben vettem neki vitamint, meg eledelt is, és egy viszonylag tágas kalitkát amiben lábadozhat. Jó ötlet volt egy picit kibővíteni a nappalit mielőtt beköltöztem volna a télikerttel, mert így se túl meleg, se túl hideg helyen gyógyulhat. Nem lenne szívem betegen kizárni a hóba, de sejtem, hogy a lakás sem lenne számára ideális, ha szabadjára szeretném engedni minél előbb. Még a végén megfázna tőle, bár nem tudom a madarakkal hogy van ez. Csak próbálom életben tartani és meggyógyítani anélkül, hogy önerőből kinyírnám. A következő szavaira csak mosolyogva bólogatok, majd elgondolkodva csiszolom a szekrény egy sérültebb pontját. Néha el is felejtem, hogy Abie nem az a fiatal nő mint akinek tűnik, a belőle áradó bölcsesség néha azért úgymond elárulja a korát. Nem is tudnám elképzelni, hogy valakinek ártani akarjon, mármint úgy igazán, talán ezért is bíztam meg benne magamhoz képest viszonylag korán. Próbálok én is inkább jót tenni a világgal, ezekkel az apróságokkal, de van amikor úgy érzem, hogy túl kevesen vagyunk ilyenek. És a végén többnyire még mi fázunk rá. - Már elkezdtem kicsit olvasni arról, hogy miket kell még megtanulnom a következő vizsgáig. - nem mintha stréber lennék, csak szeretek felkészülni, és nem ott helyben pislogni bután. - Amit lehet, szerintem fogok is gyakorolni otthon. Például ezt is. - mosolyodok el halványan. A kezdeti nehézségek óta igyekszem összeszedni magam, és többet barátkozni, de nem megy olyan gyorsan, mint szeretném. Magamnak való vagyok, azt hiszem. Mármint tudok beszélgetni meg viccelődni is néha, de az más, mint amire szükségem lenne a csoportban. Nehezen alakítok ki kötődést, barátságokat, pedig ez nem épp ideális ha az ember Őrzőnek állna. - Azért remélem erre most kevesebb idő is elég lesz. - na nem süt belőlem a magabiztosság, de már tudom, hogy mit szeretnék, és ahhoz bizony tanulni, gyakorolni kell, és normális időben letenni a vizsgát is. Aztán majd jöhet a következő, szép megfontolt lépésekkel. Inkább olvassak el valamit kétszer mint egyszer sem, ez nem csak a vizsgáról szól számomra, hanem arról is, hogy amikor szükség lesz rá, tényleg tudjam használni a megszerzett tudást. - De… butaság. - csóválom meg a fejem kínomban újra csak mosolyogva. Valamiért az volt a fejemben, hogy most minden erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy a következő vizsgára mindent megtanuljak, a gyógyításra, elméletre, gyógyfüvekre meg a többire. Azt gondoltam nem lenne helyes másra használni az energiát, pláne, ha nem harcosnak készülök hanem gyógyítónak. Igaz, hogy meg kell tudnom védeni magam, de eddig még nem volt hozzá bátorságom, hogy belevágjak. - Ez jó ötlet, kösz! Ha legközelebb találkozok vele, biztos rákérdezek. - a célzással eddig nem volt gondom, de mindig van mit tanulni, pláne gyakorolni. Meg aztán, az edzés sem árthat meg, ha mást nem, legalább könnyebben bírom majd tavasszal a kerti munkát is. - Szerintem ez a kettő már készen áll a festésre. - lépek kicsit hátrébb a polcoktól. Egy rövidebb falon vannak, ez a kettő épp egyforma méretre és formára is. - Vagy csiszoljuk meg egyből azokat is? - mutatok a másik polcra, innen pár lépésnyire, amiről szintén le vannak pakolva a könyvek. Nem tudom Abie meddig szeretne ma eljutni, vagy épp van-e más programja ahová időre kellene mennie, így ebből a szempontból rábízom magam, én csak segíteni jöttem.
Hálásan bólintok a felajánlására, Aida biztosan idáig lesz, ha új részekkel bővül a kedvenc sorozata! Meg én is, mert szerintem lassan olyan jól fogom tudni fejből az egész szövegkönyvet, mint Bia meg a többi szinkronszínész, annyiszor hallottam már az összes részt. Közben teszek egy gyors kört a helységben, meg hátul a raktár részen is, hogy megnézzem, minden eszköz megvan-e a festéshez, de úgy tűnik, igen. Annyira nem sok a felszerelés, úgyhogy előre is hozom, kéznél legyen, ha végzünk, utána pedig egy csiszolópapírral a kezemben én is nekilátok az egyik polcnak, hogy előkészítsem. - Jó ötlet! El sem hiszed, mennyit képes dobni rajta akár néhány virág, vagy cserje is. És ne aggódj, ha elkezdesz foglalkozni vele, biztosra veszem, hogy még egy csomó hasznos, praktikus ötlet eszedbe jut majd hozzá. Madáretető, itató, kerti fények, vagy bármi hasonló. - egyik sem egy drága, bonyolult, vagy különösebb szakértelmet igénylő valami, mégis rengeteg pluszt tudnak adni egy apró kis kertben is! Vagy elég csak nyitott szemmel járni, és például reggelenként, munkába menet is rengeteg ötletet „lophat” az ember más kertekből, ha nem csak magába fordulva bandukol a munkahelyére. - Igazad van. Eggyel még tényleg könnyebb boldogulni, de kettővel, pláne, ha egyiknek papírja is van róla… - értek egyet vele, mert akkor már tényleg megállíthatatlanok lennének, ha úgy nézzük. Amikor azonban meghallom a szavait, akaratlanul is hálás mosollyan köszönöm meg a válaszát – Ez igazán figyelmes tőled. Ha már természetgyógyászat, az egyik őrző gyógyítónak, Maloney-nak is ez az egyik szakterülete, esetleg egy kérdést megér nála. Vagy ha szeretnéd, összeírom néhány más szakmabelinek a nevét, akikről tudok a városban, meg ismerem a munkásságukat. - mert ha sajnos orvosok között is akadnak akik kevésbé értenek a szakmájukhoz, mint illene, és ha már az előbb pont erről beszélgettünk, véletlenül sem szeretnék olyasvalakit ajánlani Biának, akivel később még gondja akadna, vagy én magam sem mennék hozzá kezelésre, mert nem bízok benne. - Hm, ha nem védett, akkor nem valószínű, hogy a madárvédők kijönnének érte. Maximum valami amatőr madárbolond, vagy kutató, akinek ennek kötelezte el magát… - találgatok, de az se biztos, hogy utóbbi akad a környéken. Egy próbát talán megér, de ha annyira nem vészes a helyzet, akkor valószínűleg tényleg megbirkózik vele a fiatal őrző is. Egyszerűbb etetni és gondozni egy felnőtt madarat, mint a fészekből kiesett fiókákat, ők azért kicsit más történet. - Majd mesélj, hogy mire jutottál vele! Kíváncsi vagyok, de ha eddig is minden rendben volt, akkor nem hiszem, hogy nagy gond lenne a későbbiekben. - bíztattam, miközben tovább csiszolgattam a választott polcon egy mélyebb karcolást. A kisebbeket tényleg egész egyszerűen el lehetett tüntetni, ez most egy kicsit nehezebb diónak bizonyult, de nem adom fel! - Jól van, a gyakorlás sosem árt. Tudod, erre szokták mondani, ha minden nap csak 10 percet tanulsz… egy év alatt összeadódva az is rengeteg, no meg addig is előre felé haladsz, nem egy helyben stagnálsz. Ha pedig bármilyen segítségre van szükséged, nyugodtan szólj, bármikor! - bár Bia már nem volt többé tanonc, de talán mondani sem kell, hogy a gyógyítóimnak bármikor állok rendelkezésére, ha tanulni szeretnének, vagy bármi gondjuk akad. Mondjuk a többiekére is, de vezető gyógyítóként velük mégis csak kicsit szorosabb a kapcsolatunk, kötelékünk, mint mondjuk az informátorokkal, vagy mágusokkal. - Ne rágódj az idő miatt, felesleges. De tényleg. - legyintek a szavaira, mert ha valami, akkor ez tényleg olyan feleslegesen generált probléma, feszültség, ami teljesen értelmetlen – Mindenki a maga tempójában halad. Van, aki hamarabb ért végig a vizsgákon, mint te, van, aki ugyanannyi idő alatt még a felénél sem tart. Még szerencse, hogy nem verseny. Meg amúgy is, a tudás egy dolog, de nekünk, őrzőknek, a tapasztalat sem elhanyagolható. - hisz hiába tanul meg valaki minden varázslatot, idő kell, amíg a kellően kiforrjon, és tapasztalt, erős őrző legyen belőle. Arra, hogy majd beszél valamelyik harcossal az edzések kapcsán, csak szótlanul bólintok, amikor pedig a festére kérdez rá, körbejáratom a tekintetem a polcokon. - Hmm… szerintem egyszerűbb, ha előbb lecsiszoljuk azt a maradék kettőt, aztán utána festünk, legalább nem száll bele a por a festékbe. Meg annyira úgy sem nagy mennyiség. - állapítom meg, és talán egyszerűbb is így, egyben letudni, mint ha nagyon felapróznánk a dolgot – Mást nem, festés előtt tarthatunk egy kis forrócsoki-szünetet meg pihenőt, nem tudom, te hogy vagy vele, de azért fárasztó ez a monoton csiszolás is így, hogy nem vagyok hozzászokva. - vallottam be nevetve, az ujjaim már egészen kezdtek elgémberedni, ahogy a csiszolópapírt a fához szorítom, így egy kis pihi tényleg nem árt. No meg kíváncsi vagyok az ibolyás receptjére is, hogyan sikerült, ha már így felcsigázott vele az érkezésekor!
Kezdőlap
*_*//
//
