A zseni és a káosz esete. Neki úgy van rend, hogy bár vannak polcai, a fél könyvtára a földön van, régi korokat idéző, értékes műtárgyak (egyik sem a sajátja, vette őket), bútorok, fegyverek rozsdás szaga és molyrágta papírlapok aromája lepik be a helyiséget. Ez a terület szent és sérthetetlen, nem szívesen ereszt be senkit, de ha mégis bekerülnél valahogy... Legalább ne kezdj el turkálni a cuccok közt. A helyiség különös szerepére való tekintettel berendezésileg is a saját szájíze szerint formálta, cseppet sem modern, kilóg a ház többi részének gót-modern rendjéből - de ez őt a legkevésbé sem zavarja.
Jó ideje érlelődött már bennem a gondolat, hogy látogatást kellene tennem az unokámnál. Abban egyáltalán nem reménykedtem, hogy esetleg ő keres meg a történtek után, és nem pusztán azért, mert tartana tőlem, egészen egyszerűen nem engedné meg a büszkesége ezt a lépést számára nyilván. Az én büszkeségemmel viszont teljes mértékben összefért ez az előre be nem jelentett betoppanás. Hogy miért pont ma érkezem, annak kilétét egyelőre fedje jótékony homály, de elöljáróban elmondhatom: nem az indíttatott kopogásra az előttem levő ajtón, hogy épp milyen lábbal keltem fel reggel. Történtek dolgok, pontosabban egy, - azok után, hogy farkasaimmal ádáz közelharcot vívott - mely az eddig halogatott látogatást hirtelen aktuálissá tette. Nem volt nehéz a férfiú címére rálelnem, lévén köztiszteletben álló személy a városban; bármely lelkesebb hívő könnyű szerrel útba igazíthatott volna, akárcsak farkasai, kik bizalmatlanul, mégis ismerősként üdvözölnek, ahogy elérem a házat és érdeklődve fordulnak a hónom alatt biztosan fogott kis csomagom irányába. Kicsi is, ismeretlen is számukra. Nem ide való, mégis itt van...
Szóval bekopogok, s ha ajtót nyitnak, enyém a meglepetés, mikor menten értelmet nyer a gyenge kis energiakupac megduplázott érzete. - Ketten vannak! Hát ez... valahol ironikus és számomra egyben ciki is, mert csak egyel számoltam ajándékom terén. Sebaj, osztozni testvéri dolog! - Heló! Ethan ismerőse vagyok, azt mondta, várjam meg nyugodtan. Bemehetek? - Firtatom, noha választ nem nagyon várva már bent is vagyok a küszöbön belül, folytatva a gondolatmenetemet: - Ha jól láttam idefelé jövet, a temetés hamarosan a végére ér, szóval ő is nemsokára itthon lesz. Szerintem jól fog esni egy kis tea neki, remélem tartotok itthon...! - Szélesedik ki mosolyom, s remélem, hogy egyik leányzót sem kell félretennem az útból. Olyan törékenynek tűnik mind a kettő! Na meg az eddig hónom alatt sorsába beletörődött kis vakarcsról nem is szólva! Kényelmetlen lenne, ha lepottyanna holmi ellenkezés miatt... Ha beljebb kerülök a házban, végre a földre teszem a kis bundást vigyázva, nyugtatgatóan simítva végig remegő hátán. Idegen neki a helyzet, a környezet, de főleg a hangok és a szagok... Majd megszokja idővel, ebben biztos vagyok. Felegyenesedve a lábam mellől nem igen tágító kis pocakostól érdeklődve tekintek a lányokra, hol egyiken, hol pedig a másikon pillantva méricskélően kék tekintettel végig. - Nem tudom, apátok mennyit mesélt rólam, noha valami azt súgja, nem sokat. Mallory vagyok és a nagyanyja, azaz nektek a dédnagyanyátok. Már ami a vérvonalat illeti. - Széles mosolyom őszinte ártatlanságról ad tanúbizonyságot, miként energiáim sem ártó szándékúak - ugyanakkor nem is rejtem őket, már messziről lerí azoknak, kiknek van érzékük hozzá, hogy nem csupán két pár hónapos kölyök tartózkodik a falak között. - Jajj igen, ő pedig Nanuq, de adhattok neki más nevet is, ha van, ami jobban tetszik, merthogy a tiétek! - Noszogatom meg kissé csizmámmal a lábaimnál ülőt, hogy menjen csak bátran, fedezze fel az új otthonát, na meg reménybeli gazdáit.
Az halál biztos, hogy én nem nyitok ajtót, mivel nem látom, ki van ott, és nem tudom esetlegesen kupán csapni egy baseball ütővel. Nem mintha lenne itt. Vagy nem mintha az a kis alázatos szentjánosbogár megtenné helyettem, de úgy vagyok vele, hogy bárki is jött, nézzen csak az ő ájtatos képébe, az én rezignált arckifejezésem jobbára nem kedves vendégeknek való. - Heló Ethan ismerőse! Ő nem beszél, szóval ne vedd magadra. Nem vagyok benne biztos, hogy Ethan említette, hogy jössz, de mivel őt nem tudjuk megkérdezni, és már amúgy is bejöttél, igazából… mindegy. Vonom meg a vállam, nem taplóságból, egyszerűen valóban lényegtelen. Immár házon belül van, és nyilván az sem hatná meg túlzottan, ha tudná, hogy ezért mi fogunk kapni a pofánkra. - Tartunk. Elfordítom a fejem drága nővérkém irányába, aki vélhetőleg esni-kelni fog, hogy főzhessen egy teát drága Teremtőnknek, én nem fogom megtenni. Nem azért, mert képtelen lennék rá, hanem mert nem akarom, és mert még mindig sérti a lelkemet, hogy ő itt van, de ha már így van, hát legyen hasznos. Az orrom megrezzen, elkezd bennem mocorogni a kajla bundás, nem csak a kisebb farkast érzi, hanem egy sokkal nagyobbat is, de azt hiszem, ilyen téren pont annyira vakmerő, mint én, s nem fél, vagy lehet inkább hülyének kellene neveznem magunkat, talán találóbb lenne. A nő útjába nem állok, és még az illatát is megjegyzem, fontosnak tűnik. Mintha valamit látni vélnék, biccentem oldalra a fejem, az aurájában ülő érzelmeinek szín kavalkádjában merülve el. Nekem csak ennyi jut, a narancsszemű lát, de miért is ne látna, neki nincs oka vaknak maradni a világra, az ő szíve nyílt és tökéletes, nem forgattak benne megannyi tőrt. Talán felháborodásra adhat okot, hogy a farkas, - a szagából azért már elég egyértelmű Light és Shadow mellett töltve hosszú hónapokat, hogy az, - közelébe csüccsenek le a földre, és nyújtom ki felé a jobb kezem, mintha csak azt szeretném, hogy szaglássza meg, ismerje meg, én nem fogom bántani. - Ez most biztos nem fogja jól kivenni magát, de egy hangot sem hallottam rólad. A nővérem nevében nem tudok nyilatkozni. Én nem mosolygom, és igen, lelkem egy része tudja, hogy legalább meg kellene próbálnom úgy tenni, mintha tudnám, ki ő, de őszintén, eszembe sem jut, hazudni úgyis fölösleges, még Ethannak is, ez a nő viszont mintha erősebbnek tűnne nála, legalábbis kényelmetlenül mered az égnek minden egyes pihés szőrszálam is az energiáitól. A nyelvemen van, hogy megkérdezzem, mi az a vérvonal, de ennyire nem szándékom mélyre ásni Atyámat, de az biztos, hogy tőle meg kell majd kérdeznem. - Szia Nanuq! Mosolyodom el, valószínűleg a leggyengédebb arckifejezést öltve fel, amit tőlem bárki láthatott eddig ebben a házban, és ha a kis farkas megszaglászott, akkor megkísérlem felnyalábolni, és az ölembe húzni. - Jelent valamit a neve? A bánat tudja, miért kérdezem ezt, egyszerűen úgy hiszem, hogy igen, elvégre, az emberek nem véletlenül nevezik el az állataikat úgy, ahogy, de talán tévedek, ám másként nem szeretném hívni, nem látom, de szerintem illik hozzá.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Úgy érzem magam, mintha bejárónő lennék, de nem nagyon zavar. Van fedél a fejem felett, hálás lehetek a sornak, amiért élek és Isten adott nekem egy második esélyt arra, hogy családom legyen. Nem, mintha telve lenne a testvérkapcsolatunk szeretettel, de ettől még szívesen áldozom a szolgálatkészség oltárán. Nyitok. Ajtót. Szájat pedig a húgom nyit helyettem, hát én arrébb is állok, ne legyek senkinek útjában. Elnyomok egy szemforgatást a testvérem modorát hallva. Mi az, hogy Hello Ethan ismerőse? Talán Jó napot kívánok, hölgyem! Vagy valami ilyesmi.. nem tudom, hogy honnan szalajtották a lányt, de imádkozom érte minden éjjel, hogy távozzon lényéből ez a sok harag. Nem lehet jó neki. Bár nekem sem jó.. Ha kimutatom, ha nem, akkor is boldogtalan vagyok itt. Nem azért, mert itt vagyok, hanem azért, mert nem értem miért kell itt lennem. A húgom nem szeret. Élek is meg nem is. Börtönben vagyok, hogyha azt vesszük, de nem hálátlankodom. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Nagyot nyelek a kis vakarcs láttán. Valamiféle rokonságérzet fog el vele kapcsolatosan, hajolnék le hozzá, hogy kezemet nyújtsam neki szimatolásra, de nem érzem elérkezettnek az idejét. Egyelőre csak csendben szemlélem a jelenetet, hallgatom a szavakat, melyekre nem akarok felelni még mindig, bár hangom van, ezt tudom. Amit nem tudok az az, hogy jó ötlet volt-e beengedni ezt a nőt. Már sajnálom, hogy félreálltam, de mindegy, kitessékelni nem fogom. Csak megbökdösöm Mira vállát, s a kezemen kezdek számolni, éppen annyi számot mutogatva el, amennyi szabálya van a háznak, majd kiemelem azt a számot, ami a vendégfogadásra vonatkozik. Tekintetem kérdőn villan testvérem felé. Még mindig nagyon furcsa érzés a saját arcomba tekinteni úgy, hogy az nem én vagyok, s nem állok tükör előtt. Mivel úgy tűnik, hogy itt én nem rúgok labdába, ami a szabályosságot illetve a szabályok betartását illeti, inkább elindulok a konyha felé. Tea. Az jó lesz, majd főzök én, addig se kell azon gondolkodjam, hogy miért is van ennyi pillangó a gyomromban. Egyszerre rossz, egyszerre jó. A bennem lakó idegen – aki szintén én vagyok, de mégsem – még mindig a parányi jószággal foglalkozik, s közben messziről próbálja kifürkészni a további titkokat. Olyan, mint én. Behódoló. Arra hajlik, amerre nem keveredik mások útjába. Nem tudok róla, hogy lenne erre jelző, még csak a domináns és szubmisszív szavakat sem ismerem. De ha ismerném, egyértelműen be tudnám sorolni magunk. Megállok haladtamban, el se jutva a teafőzés rituáléjáig. Megfordulok tengelyem körül, hogy ezúttal a nőre tekinthessek. Közben húgom már a kis vakarékkal foglalkozik, s ettől feléled bennem valami halvány féltékenység. Én akartam megsimogatni. Azt szerettem volna, hogyha engem ismer meg előbb! Bocsáss meg Uram ezen önző, bűnben fogant gondolatokért! A nagyanyja? - vonom fel szemöldökömet, majd Mira szavainak végeztével megrázom a fejemet. Semmit sem hallottam róla. Zavar. A tudatlanság keserű kenyerét rágva indulok tovább, hogy feltegyem a vizet forrni a tűzhelyre – nem használok vízforralót, odahaza csak teafőzőben melegítettük a vizet, van ennek valami nosztalgikus aromája bennem – s közben előkészítsek négy bögrét, a cukrot, citromlét. Tejet nem. Számomra a tejes tea ismeretlen fogalom. Köszönjük! - mutatom jelnyelven – Samtől tanultam meg újra ezt a jelet, s most egyszerre elkezd hiányozni nekem. Nem beszéltünk a szerepjátékos bolt óta. Beszéltünk.. írtunk. Mindegy. - a tűzhelynek és a bögréknek, ugyanis arrafelé vagyok fordulva. Kirekesztettnek érzem magam, ami azt illeti, de kezd úgy borulni rám az érzés, mint egy második bőr. Megszokható. Minden megszokható.
Az elemi aggodalom úgy teper maga alá már a ház közelébe érve, mint egy valóságos tornádó. Itt van. Érzem, a lenge szél felém hordja szagnyomát, gúnyos kacajjal susogja fülembe ítéletét. Meg kell torpannom, meginog a nyugodt lépés, nem tűnik már egyenesnek sem a beton, sem pedig a keménygumi cipőtalp. Labda a föld, tetején egyensúlyozó fóka vagyok én magam. Bántottam a tieidet. Eljöttél hát az enyémekért? Te eresztetted sarkamba csaholó népedet, számolhattál volna a következményekkel. Hiszen Te mindent láttál. Te mindent tudsz. És én megvetlek érte. Egy ponton túl azonban ez már nem számít. Csak a két mocsárból megszületett lény számít, gyűlölöm őket is, amiért rabságra kárhoztat puszta létük. Rabláncon tart a kötelék, és én rohannék, hogy lássam, ott vannak még a póráz másik végén, hogy ott lógnak, lebegnek a friss köldökzsinórra tapadva úgy, ahogy korábban magukra hagytam őket. Narancssárga a világ, narancs a ház fala, és a hólepte fű is lávaként gomolyog körülöttem, ahogy megtalálom az egyensúlyt a ladbavilágon, és sebes léptekkel elsőként a padkára, majd a bejárati ajtó lépcsőjére nem lépek. Nem áll szándékomban titkolni sem érkezésem, sem mételyes sötétségben fulladó, kavargó, fetrengő énem tajtékát. Arcom vonásaiban tükröződik vissza a világ minden torz bűne, nincs számomra sem kegyelem, sem pedig feloldozás. Erővel lököm be az ajtót. Visszapattannak a zsanérok, fájdalmas lendületében megugrik az anyag, hatásra ellenhatás: saját erőmtől nyögve csapódik vissza az ajtó oda, ahol pillanatokkal ezelőtt volt. Tea. Tej és fekete tea. Erős, mint a kötelék, mely átkos vérünknél fogva köt össze bennünket. Utálom. Nem óhajtok teát inni, tudja, mire emlékeztet, és hogy miért csak olyankor fogyasztom, amikor az emlékeim maguk alá gyűrnek. Te látsz engem, te érzel engem. Te látod rajtam haragom ráncait, te érzed a bennem szétáradó gőgös haragot. Aztán te ott... Te harmadik. Te többet látsz és többet érzel, mint bárkinek szabad volna az élők sorában. Űzött vadként kapkodom pupilláimat egyikről a másikra, majd a harmadikra, s ha szólnak is, hát süket vagyok a világ minden szavára. Vékony, magas hangú zúgás búgja tele a hallójáratom. S ha csak meg nem akadályoz, úgy második vérem felé veszem az irányt, hisz a konyha közelebb van. A forró párát köhögő víz fém ketrecével együtt hal bele a mosogatóba. Fájdalmasan zörren meg, ahogy erőm és lendületem a teaforralót repíti az apró kádba. Tovább megyek - mennék, ha hagynák, apró korcs, édes, mint az újszülött, és ártatlan és egészen apróra, jelentéktelenre zsugorodik veszett energiáim nyomása alatt. Lehajolok érte, s az eddigiekhez képest jóval finomabb mozdulattal markolom meg marján a nyúlékony bőrt, felemelem. Lógatom, mintha csak anyja szájából tekintene a világra, farka alig éri el nemiszervét, mégis védené, ha tudná. Nem tudom bántani. Fiam látom benne, annak minden elesett bájával együtt, és ezt Mallory May pontosan tudja, tudhatja hát azt is, hogy nem áll szándékomban kárt tenni a jószágban. Narancs tekintetem minden dühe az apró szempárba összpontosul. Mintha tehetne róla. Pedig tudom, hogy ez hazugság. Tűnődésemből fordulnék sarkon élesen, próbálnám, ha a szoba egyetlen nálam hatalmasabb lénye nem akadályozna meg benne. S ha továbbra is kísérleti patkányként szemléli vívódásomat, úgy az ajtó felé döng minden léptem, hogy az utcára hajítsam a szőrcsomót. A lányok majd egyengetik, míg Mallory May össze nem szedi. Túléli. Ha pedig mégsem, úgy méltatlan volt arra, hogy akár ennyit is időzzön az otthonomban. - Az elmém tán nem volt elég tágas neked, hogy az otthonomra is igényt tartasz? Feszítem meg a kérdést energiáim forgatagával ellentétben lágy finomsággal, és éppen csak annyi szúró éllel, hogy az avatott fül hallja ki belőle a fájdalmat, amit okozott nekem. - Sajnálatos módon nem áll jogomban kitessékelni innen, de ehhez már mondhatni hozzászoktam, mindazonáltal azt akarom, hogy tüntesd el azt a kölyköt a birtokomról, ha majd úgy döntesz, távozol. - a kölykeimre pillantok, és erőteljesebb hangot ütök meg - Nem fog itt maradni. Ha majd méltók lesztek rá, azt akarom, hogy a saját társatok találjon rátok. Nem vagyunk rászorulva senki adományaira. - aztán nagyanyám felé fordulok szenvtelen mosollyal az arcomon - Velem nincs miről beszélned. Úgyhogy lefekszem aludni. Miről is beszélhetnénk, amikor már egyetlen szavam sem kell ahhoz, hogy eláruljam magam? Gyűlöllek Bastien. Náladnál sokkalta hatalmasabb béklyót szabadítottál a nyakamba születésed által. Egy részem azonban valami megmagyarázhatatlan okból arra vágyik, hogy csak vele legyen. Hogy megkérdezze, hogy ugye megért, hiszen tud mindent. Ő elfogad. Úgy szeret, ahogy éppen vagyok. Megkérdezném, hogy ő is olyan gyönyörűnek találta-e Ameliát, mint én, és hogy ugye szerinte is a fiam volt a legnagyobb csoda ezen a korhadt földgolyón. Helyette minden mentális ajtómat úgy csapom be, mintha ólomból volnának. Nem én kellek neki, hanem az ikrek. És én nem fogom zavarni abban, hogy átfecsegjék a nap hátralévő részét.
//Végig feltételesezni rossz lett volna, itt-ott jeleztem, persze akadályoztatás esetén a reag többi része sztornó xD//
Mosollyal arcomon tekintek Anicára, s meglepettség költözik tekintetembe, ahogy beljebb lépdelve a házba mástól érkezik válasz. A miérteket is megmagyarázza az ajtót nyitóra megszólalásig hasonlító lány. Te leszel az elsőszülött! - Állapítom meg magamban roppant elmésen, miközben hallgatom a szavakban bővelkedő leszármazottam és közben lepakolom a remegő kis négylábút is a földre. Engem nem zavar Aleesha farkasának érdeklődése, miként az sem, hogy ilyen közvetlenül viszonyul a kis négylábúhoz. A kölyökfarkas nem igazán látott még embert rajtam kívül, így a hozzáértő kezek simogatásán túl mást nem ismer. Érdeklődve szaglászik hát az ismeretlen felé, míg én az Ethan által meg nem említett utód után pillantok. El is kapjuk sikeresen egymás tekintetét, ahogy megtorpanva rám mered. Én pedig elmosolyodom. - Nem csodálkozom rajta, hogy nem említett. Nem túl békésen váltunk el egymástól legutóbb, ami azt illeti, szeretnék ezen tompítani, amennyiben engedi. - Maga vagyok a megingathatatlan nyugalom, ahogy őszinte és nyílt szavaim békésen hagyják el ajkaimat. Az ősi regékről suttogó, félig pajzs mögé szuszakolt, de még így, négyszáznak mutatva magam, is jelentős energiákkal teli farkasom sem mutat ártó szándékot a pár hónapos kis vakarékok - a dédunokái - irányába. Még érdeklődőnek sem kimondottan nevezhető, inkább a belenyugvó tudomásul vevéssel lehetne jellemezni viselkedését, ahogy a szunnyadó kis farkas-energiákat felméri. Előbb amiért idejöttünk, aztán a szórakozást... - Jegesmedvét jelent inuit nyelven. Ha idősebb lesz és elhagyja a kölyökbundát, világos lesz a szőre. Ha szeretnéd, megmutathatom, hogy is néz ki pontosan... - Nézem el a kisfarkassal barátkozót, s közben azért szemem sarkából igyekszem a teafőzéssel ügyködőt is figyelemmel kísérni. - Szívesen! - Rajzolok ujjaimmal szív formát mellkasom bal oldalára. Nem sok mindent ismerek jelnyelven, de az ilyen alap dolgok rám ragadtak az egyetemi évek - és az élet - során, s noha tudom, hogy hall engem, mégis ösztönösen érkezik a válasszal együtt most Anica felé a mozdulat. A kép szinte már idilli, ahogy a tea fől, a kisfarkas békésen igyekszik Aleesha kezét megkóstolni, mert úgy gondolja, ha már az ölébe engedte, akkor az is jár mellé. Én pedig magamban szinte visszaszámolok, mikor is szakad az egész giccsbe hajló kép közepébe az a bizonyos bomba...
A kivágódó ajtó szinte óramű pontossággal hasítja ketté a ház békéjét. Összerezzenek, de nem állok a hím útjába, energiáinak gőgje épp csak meglegyinti farkasom pofátlan nyugalmát, de el nem ér. A zörgésre lehunyom szemhéjaimat, apró, megadó sóhajjal nyugtázva a teafőző megérdemelt - igen, tisztában voltam vele, hogy mire emlékeztetheti az ital majd - halálát. Hangom halkan és mégis figyelmeztetően inti türelemre eztán a hímet. - Ethan... - Ne legyél vak, gyermekem, mint a farkasnőstény, ki mancsaid által vált meg látásától hátralevő életére! Ne zárj el kapásból minden hozzád vezető ajtót és ablakot, mert ha kicsit is belegondolnál tudnád: úgyis lefeszegetem a zsalukat, letépem a zárat, ha úgy tartja kedvem. Nem mozdulok, mikor a kölyköt felemeli, kivárom személyes ítéletét a (különben kislány) bundás felett. Ééés... Rossz válasz. Hirtelen termek mellette, megálljt parancsolva mozdulatának, mikor továbbra sem eresztve a marjánál levegőben lógatottat lépne el Aleeshától. - Tedd le a kölyköt, Ethan O'Neill! - Nem kérek, utasításba adom, - a közelségből fakadóan halk, nyugodt hangszínt ütve meg - s a tény, hogy most használt nevén teszem mindezt, talán ráébreszti, hogy nem kárörvendeni jöttem a házába. Már, ha gondolkozik bármit is egyáltalán. Amennyiben nem, úgy igazán nem lesz nagy kár a szenvedése. Hogy eleget tesz-e a kérésemnek, avagy furcsa Laokoón-csoportként meredünk meg - ő a farkast tartva, én a karjánál fogva kárhoztatva mozdulatlanságra - az csupán rajta áll. Mellette állva elég csak kicsit mozdulnom, felfelé pillantanom, hogy tekintetem arcán időzzön. Hangom az eddigi nyugalomtól eltérően fojtott türelmetlenségről árulkodik immáron. Még hogy adomány... Hagyjuk már! Nem felajánlás volt a kölyök, s ajándéknak is igencsak kétélű, ami azt illeti. - A kölyök nem adomány. Az anyja nagy valószínűséggel nem éli túl a telet neked köszönhetően, szóval itt marad. A testvére a múlt héten pusztult el... Van az életnek egy fura iróniája, nem gondolod? - Sandítok el a lányok felé, s ha továbbra sem engedi el a farkast, úgy én leszek az, aki kiszabadítja ujjainak szorításából, ha kell, finom erőszakot alkalmazva a célért. - Komolyan azt hiszed, hogy egyesével végigjárom az összes frissen beharapott leszármazottamat, csak mert nincs jobb dolgom? - Nevetek fel, kissé fejemet is csóválva az elképzelésre. - Hozzád jöttem, Ethan. Veled szeretnék beszélni, szóval légy oly kedves és hagyd el a felesleges dráma-köröket... Inkább ülj le!
- Megmutatni? Hogyan? Kérdezem rögtön, kissé zavartan, érdekel, hogyne érdekelne, de nem mindegy a módja, Ethan megtanította egészen hamar, hogy ebben a világban bőven számíthat az ember kellemetlen meglepetésekre. Ettől függetlenül, ha elmondja, miről van szó, örömmel fogadom majd a mutatni szánt képeket a kis bundásról, egyébként sem volna esélyem kizárni, még csak meg sem próbálnám, arra sem vagyok képes, hogy mentálisan üzenjek, mint ahogy azzal a másik farkassal tette Ethan a múltkor. Lelki szemeim látják az irigység sárgájába borulni a másikat, azt, aki olyan mint én, vagy én vagyok olyan, mint ő. Nem számít, de elégedettséggel tölt el a tudat, hogy én is zavarom őt, nem csak fordítva igaz ez. Hazugság minden a testvéri szeretetről, én nem akartam őt, most se akarom, megfojtanám egy kiskanál vízben, ha megtehetném. Csupán azért nem ontom vérét, mert túlságosan tartok attól, hogy Atyám haragját nem viselném el utána. A készülődő tea illata bekúszik az orromba, miként bőröm érinti a kis szőrmókot, szívem szokatlan lágysággal felel rá, kedvelem, és szeretném, ha valóban az enyém… mienk lehetne. Most már mindig ez lesz? Mindenen osztoznom kell… vele? Nem akarom, páratlan önzőségem nem szenvedhet ekkora csorbát. Görcsbe rándul a gyomrom, miként érzem tajtékot verő haragját, beleremegek, noha fel nem foghatom, mi oly szörnyűséges ebben, én jól éreztem magam. Szeretnék felé nyúlni, ujjaim tenyerébe fonni, lehúzni magam mellé a földre, csak érezze, simítsa, adjon egy kicsit magából, egy apró szeletet, vagy ha ez nem megy, csak hagyja, hogy én tegyem meg, vigyáznék rá. Összerezzenek, mikor a kanna a mosogatóban landol. A tea nem jó… Mi baj a teával? Egyszer majd megkérdezem, biztosan, vágyom tudni, róla mindent. Ujjaim közt a reszkető kis jószág, próbálom csitítani, elhitetni vele, hogy megvédem, de ostobaság volna, nem vagyok rá képes, kicsi vagyok, gyenge vagyok, pont mint ő, s pont úgy, mint Vukk, a kis róka. Kimarja a kezemből, lelkem máris üresebb, szívem fagyosabb, de őt mi kaptuk, nem te, nem veheted el. Csattannék, de haragja meghunyászkodásra késztet, nem akarom, hogy láthatatlan ostora rajtam csattanjon. Áruló módon megkönnyebbülök, mikor a nőstény arra utasítja Ethant, hogy tegye le a kölyköt. Ő is? Előtte is meghunyászkodik vajon, mint a másik előtt? Neki is engedelmes csaholójává válik? Próbálom összerakni a kirakós darabjait, kitalálni, ez az egész hogyan áll össze, de képtelen vagyok rá, ám megjegyzek mindent, előbb-utóbb tudni fogom, ki-kivel, s hányadán áll, hogy mi húzódik a nyájas, arcba tolt hazugság mögött. Nem áll jogában kitessékelni innen? Miért nem? Ennyit jelent, hogy… a nagyanyja? Ez azért az én elmémnek némileg még bizarr elképzelés, a hangja olyan kis fiatal, mint az enyém, hisz a másik nem beszél. Lehajtom a fejem Ethan felénk csattanó szavaira, ha ő azt mondja nem, akkor nem, bár kék tükreimet szomorúság színezi, párja ott pihen érzelemtengerem felszínén. Kár… Úgy érzem, nem szólhatok, nem mondhatom, látja, nem nekünk van szükségünk a kis bundásra, hanem neki ránk. Meghalt a testvére? A lelkemben éledő átkos, férges gondolat annyira undorító, hogy legszívesebben elhánynám magam. Milyen ember… farkas, lény vagyok én? A halálát kívánom, undorodom magamtól. Nem tudom mi vett rá, de ebben az energiatobzódásban egyre közelebb kerültem Anicához, észre sem vettem, s már majdhogynem közvetlenül mellette álltam. Számító szuka, az vagyok, semmi kétség, mégis, tudom, itt és most mi ketten nem kapaszkodhatunk másba, a túlélés pedig fontos, a legfontosabb.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Elvesztem igen hamar a fonalat. Valahol ott, amikor nem veszem tudomásul, hogy a testvérem vak és én hiába mutogatok neki, akkor sem fogja meglátni a bennem felrémlő szabályokat illető kérdéseket. Lassan kezdem úgy érezni, hogy ebben a házban én vagyok az egyetlen, aki igyekszik is odafigyelni arra, hogy senkinek ne lépjen a tyúkszemére. Főzök, mosok, takarítok és mindent megteszek, de persze nem ettől fognak jobban szeretni, tudom én. Mondhatnám, hogy nem is akarom, hogy szeressenek, de ez nem lenne igaz. Nagyon kívánom, hogy ne csak az legyek, akit elő lehet rángatni, hogyha egy kis szolgákat kell vagy akkor, hogyha valakin nyelvet kell köszörülni. Az akarok lenni, akinek a bajai ugyanúgy fogllakoztatják a másikat, mint amennyire én szeretném bevallani, hogy mennyire fáraszt ez az egész macska-egér játék és mennyire szeretnék megnyílni, újra boldog lenni. Akarok egy vállat, amin sírhatok, akinek elmesélhetem, hogy Henrik odalett, de nincs ilyen váll. Nem is lehet. Mert amit megfogadtam, ahhoz tartanom is kell magam és különben is csak piszok vagyok mások körme alatt. A farkasom is tudja ezt. Azért nyüszít bennem olyan keservesen, hogy néha majd' beleőrülök a sirámaiba. Ő sem szeret, azt hiszem. De baj, ha én szeretem? Néma sikollyal ugrom arrébb az útból, nem akarván teret adni annak, hogy esetleg megpróbálja rajtam is keresztülküldeni a teáskannát. Bocsánatkérő pillantást vetek az atyára, majd hát szép, vagy nem szép, de akkor is Malloryra mutatok, amolyan „ő mondta, hogy főzzek neked teát” tartalommal. Persze ettől sem leszek szélesebb fénykörben, az már biztos. Lám, mindegy, hogy ki parancsol, én mint a birka teljesítem, s ezt az sem teszi szebbé, hogy azért főztem teát, mert a legdrágább felmenőnk úgy fogalmazott: Ethannek jólesne majd a tea. És én azt szeretném – annak ellenére, hogy eltaposott belőlem egy jelentős darabot – hogy neki minden jólessen. Gáz, tudom. A kölyökkel kapcsolatos huzavona csak némileg köt le. Sokkal inkább figyelem azt, hogy miképpen változik a körülöttem levők érzelmi állapota, már amennyire a testbeszédükből olvasni tudok. Egyszerre leszek dühös a dédire vagy kire – ezt nehéz beemeljem úgy, hogy olyannak néz ki, amilyennek – és egyszerre sajnálom vele a farkaskölyköt, az atyát, sőt még a testvéremet is, hogy aztán gombóc gyűljön a torkomba attól a gondolattól, hogy ők hárman megint egy csoportban vannak és ki lóg ki? Na ki? Hát én. Megfogom a mellém álló kezét. Nem tudok mást tenni, ösztönből jön elő, az az énem cselekszi meg, aki vágyik a tetsvérével eggyé olvasni, ikreségükben különleges kapoccsal kiegészíteni lelkeinket. Nem lesz ilyen. Én látom őt, láttam mindig, rajzoltam róla, de vajon ő tudott rólam? Álmaiban talán? Nem hiszem. Hisz én sem voltam képben azt illetőn, hogy vannak-e rokonaim vagy csak élénk a fantáziám. Hiányzik Henrik és hiányzik Simon is. És hogy milyen nevetségesen keserű is az élet azt most megint megtapasztalom. Henrik világában léteztem csak, az ő világában voltam szerelmes és nem ismertem a valóságot. Most Ethan világába vagyok bezárva ahogy magam némaságába is, ha nem is hét, de két lakat alá téve így életem. Vajon lesz olyan, hogy én úgy istenigazából szabad leszek? Nem tudom. Nem hiszem. Csak az Urat hiszem, már semmi más nem maradt nekem, csak ő.
Hallgass! Csak hallgass el! Ne vedd a nevedet a szádra, vagy legalább szólíts úgy, ahogy emlékeimben kiáltották a nevemet. Nem akarlak hallani, nem akarlak látni, és a mellkasomban semmi más nem zakatol, csak a végtelen ellenszegülés, a dac, a tiltás ellen való lázadás. Mert ez mindig is a véremben volt, nem veszett hát ki belőlem ma sem. - Nekem köszönhetően... – sziszegem a szavakat, ajkaim lefelé görbülve köpnek felé kimondatlan vádat – Mégis mire számítottál, Mallory? Hogy majd csak úgy hagyom, hogy agárként futtasd utánam a farkasaidat, és úgy tegyek, mintha madzagon rángatott döglött nyúl lennék? Mindent láttál, de még mindig fogalmad sincs semmiről! Reszket meg a szám széle elfojtott indulattal, aztán egy erőteljes mozdulattal lököm kezébe a kölyköt. Dobnám, hajítanám, semmire sem vágyom jobban, mint keblemre ölelni, aztán bezúzni a vékony, koponyának csúfolt csontréteget. Miért bántanám? És te? Te miért bántottál engem? Miért üldöztél el, amikor sajnálnod kellett volna? Részvétet nyilvánítani, zokogni életem mocskain. De te csak prédává tettél, és most azt várod, hogy a te felelőtlenségedért én fizessek? - Ugyan kérlek, ha hozzám jöttél volna, nem itt keresel. Nevetek fel aprón, és keserűen, és már indulnék is, hogy rácsapjam szobám ajtaját a díszes társaságra, azonban a modora és a szóhasználata úgy fagyaszt meg a mozdulatomban, mintha ragasztóba léptem volna. Hogy merészeli... Apró reszketéshullám cikázik végig a gerincemen a dühtől. A haragtól. A fájdalomtól. - A felesleges... - nem, végig sem mondom, nem vagyok hajlandó elismételni és a számra venni azt, ami ő köpött ki magából, mert sért és megsebez – szóval felesleges. Suttogom elhalkulva, sértetten, miközben széttárt karokkal fordulok vissza felé. Most először állok meg, és hagyok magamnak arra, hogy a szemébe nézzek, hogy tekintetét fürkésszem és kapaszkodjak belé. A kék tükrökbe. Megcsaltak, hazudtak, magukhoz édesgettek, hogy aztán egy csapásra borítsanak fel, romboljanak porig mindent, amit kongó mellkasomban bizalomnak lehetne szavazni. Ha engedi, közelebb lépek, magasról, lehajtott fejjel nézve le rá, és bár mozgásom lelassult, jóval kifinomultabb lett, ha kívánja, érezheti a bőrömön pattogó harag szikráit. És még közelebb, zavaró, jellemtelen, gőgös közelségbe, félreérthető távolságba. De nem emelek kezet rá. Hogy is tehetném? Itt ölne meg menten. De nem félek. Nem érted? Még mindig nem félek tőled, Mallory. Hiányzol. A szemkontaktust csak addig szakítom meg, amíg a kölykeimre emelem a tekintetem. Laurát nézem, hiszen ő az én bajtársam, ő látja, kiolvassa szememből azt, hogy valami fáj. És ami fáj... Azt eddig elpusztítottam. De mostantól ami nekem fáj, az a kölykeim lelkét is mardossa. Mert gondoskodom róla, hogy így legyen. - Nekünk nincs miről beszélnünk. – nyomom meg határozottan az utolsó szót, hiszen miért is fecsérelnénk ilyesmire az időnket, amikor a tettei és az emlékeim szólnak hozzá hangok nélkül is – Hacsak nem azért jöttél, hogy elnézést kérj tőlem azért, mert egyetlen éjszaka alatt összetörtél bennem mindent. Csak mondd ki. A bocsánatkérésedet akarom, és esküszöm, elfelejtem. Megpróbálom elfelejteni. Nem engedhetem, hogy ellenem fordítsd, de nem hunyászkodhatok meg. Nem adhatom fel magam, nem a kölykeim előtt. Elég volt. És bár közelebb vitt a céljaimhoz, mint reméltem, mégis majdnem minden odalett. - Mindössze egyetlen mondaton múlt, hogy nem haltam meg akkor éjjel. Csak mondom. Tudj róla, és legalább emiatt szökjön beléd az ijedtség, a féltés, nem úgy gondoltad, nem ezt akartad... Mit akartál? Miért tetted ezt? Ellépek tőle, ha engedi, és a lányaimhoz megyek. Erős bástyaként haladok feléjük, megpróbálva elfeledni a tényt, hogy Mallory egy pillanat alatt elfújhat, mintha csak gyertyaláng lennék. Talán tudják. Talán érzik, hogy csapdában vagyok, de nem kell nyíltan szembesülniük is vele. Eléjük érve visszafordulok Mallory felé, elszeparálva, hárman egy ellen. Egy vér, egy család, külön élet. Amíg helyre nem hozzuk a köztünk lévő fiaskót. Én így döntöttem. És ha valóban nem kíváncsi minden frissen mart utódjára, úgy a helyzet sem lehet túlságosan ellenére. - Essünk túl rajta. Annál hamarabb szabadulok. De ha nem sértelek meg, inkább állnék.
- Meglep, hogy apátok nem említette a farkaslét előnyeinek sokaságát nektek. Idővel talán ti is megtanuljátok a gondolatátvitellel és az emlékkép átvitellel való kommunikációt. Utóbbit kicsit később, de ne aggódjatok... kellő kitartással menni fog.- Szalad kissé fel szemöldököm, lopva a farkaskölyökkel játszódó ikerről testvérére pillantok, aki a teát tisztázza, aztán pedig szelíden simítok Aleesha fejére tenyeremmel, hogy lehunyjam szemhéjaimat és felidézzem Nanuq bundájának színét, esetleg mozgását, ahogy az anyja és testvére után nyargal, majd azt, ahogy most Aleesha ölébe kucorodott, elmémben - ez által közvetítve a kölyök elméjébe is a képet. Aztán érkezik az Ethan nevű tornádó, első ezen a néven, női nevű társait megszégyenítően söpörve végig a lakáson, hogy a kölyök kilakoltatásánál legyen az a pont, ahol megálljt parancsolok neki. Elveszem a vakarcsot, esetlenül lóg karjaimban - futna ahhoz, ki nem nyúzta, ki kedves becéző simítással illette - én pedig engedem, ha menjen, hagy fusson Ethan lábai mögött elhaladva az ikrekhez. Tekintetem csakis a Teremtőjüké ezúttal. - Az. Mert, ha végighallgatnál ahelyett, hogy úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett kölyök, akkor már tudnád, hogy miért kerestelek fel. Tudnád, hogy veled vagyok és nem ellened. Végighallgatnál a gyerekes vádjaid helyett. - Szavaim határozottak, mégsem állom útján, nem teremtem le ennél is jobban, véget vetve parádézásának. Maradj csak vak Ethan, mit bánom én! Maradj vak a lehetőségekre, a segítő szóra, az el nem hangzott bocsánatkérésre... nem fogok könyörögni, az nem az én asztalom. Egyesével keresnék fel mindenkit, aki fontos volt és lesz valaha számodra, mígnem beleroppansz. És utálnám magamat érte. Elmondhatatlanul. De megtenném, ha így akarod ezt lejátszani. Ha továbbra is ellenkezel. Te osztod a lapokat magadnak Kölyök, hát nem látod még mindig? Közelebb lép - hagyom. Teste szikrákat szór a sértett dühtől - az enyém egy anya csalódottságának beletörődő nyugalmát árasztja. Még talán vállaim is megereszkednek kissé, ahogy kitartó daccal emelem meg államat, finoman, hogy felpillantsak a feneketlen szempárba. Gyűlölj, ha úgy teszik, nem érdekel! Nincs már bennem semmi szeretni való, mit ne cáfoltak volna meg az évszázadok. Ez nem rólam szól, Ethan. Láss! Miattad vagyok itt, téged akartalak és akarlak megismerni, te lennél az, aki ismerhetné vérvonalam titkait, ha méltónak mutatkoznál rá idővel. Minden körötted forog most, miként egykoron... Lord voltál, Derby örököse. Herceg lehetsz, vérvonalad minden titkának ismerője. - Nos, ahogy látom, mégis jó egészségnek örvendesz! Ami nem öl meg, az megerősít, ugyebár. - Jegyzem meg csípősen, mikor ellép tőlem. Energiáimban írmagja sincs aggódásnak, tekintetem, önkéntelen mozdulatom ugyanakkor, amivel kicsit előre viszem, előrébb helyezett lábamra teszem a testsúlyomat, arra enged következtetni: nem hagyna hidegen halálhíre. - Sajnálom. - Bököm csak ki ilyen egyszerűen. Nekem nem derogál beismernem, ha úgy fest, hibáztam, noha ez sokkal messzebbre nyúlik vissza most, mint az elmúlt hónapok távlata. - Sajnálom a téged ért veszteségeket, mindazt, amit Bastien miatt ki kellett, hogy állj. De leginkább azt, hogy a tulajdon önzősége és elvakultsága erősebb volt annál, hogy meghallgasson. Hogy egyáltalán egy kicsit is... elgondolkozzon, hogy téged hogyan is érinthet ez az egész. És igen... sajnálom a farkasaimat, de remélem, áldozatuk nem volt hiába való és engeded, hogy miként a fiam nem tette, úgy én meghallgassalak. Vagy talán már nem szeretnéd a hatalmat, amit első találkozásunkkor úgy kívántál? - Firtatom könnyedén. Kegyetlen játékot űzöl Nagojut. - suttogja egy hang mélyen bennem, s én akaratlanul is elmosolyodom. Jobban nem is választhattam volna akkor, nem igaz? Elvégre mit érne a játék olyan játékostárs nélkül, aki visszariad attól, hogy maga is kegyetlen lépésekre szánja el magát... - Ne aggódj, az életed rajtam kívül az én köreimben senkit nem érdekelhet igazán, úgyhogy nem fogom kiadni. Váltottak már? - Érdeklődök, mintegy mellékesen a kölyköket illetően, akik lábainál Nanuq továbbra is nagyobb biztonságban érzi magát, mint bárhol a térben.
- Emlékkép átvitel? Atya ég, hát az durva, de elég szuper, ha jobban belegondol az ember lánya, nem baj, hogy később, mindenesetre jó tudni, hogy van ilyen. A gondolatátvitelről már tudtam, lebukott előttem, amikor itt volt az az olasz, brrr, még most is kiráz tőle a hideg. Furcsán bizsergeti a lelkemet, ahogy hozzámér, majd az elmémbe sikló képek sokasága arra késztet, hogy eltátsam a számat. Ez valami fantasztikus, bizonyára érzi is rajtam, mennyire izgatott lettem miatta. - Nanuq nagyon szép. Furcsa magamat is látni közben, ahogy egészen óvón simítom a pici farkast, másnak tűnök magamnak, rég nézhettem tükörbe, de azt hiszem, hogy minden lelki keservem ellenére a testem sosem ragyogott pompásabban. Minden kétséget kizárólag majd kicsattanok az egészségtől. Ethan azonban lerombolja a nyugalmas pillanatokat, nem mondom, hogy nem értem meg a dolgot, mármint, persze, hívatlanul jött valaki az otthonába. Ezenkívül azonban szerintem túllihegi némileg a dolgot, de talán csak én érzem így, az ő haragja hamar a lelkembe költözik, és olyan elsöprő, hogy bizonyosan kell rá oka legyen. Nem szólok, fölösleges volna, helyette a kettősük viharától menekülve nyalábolom fel a hozzám szaladó kölyköt, és hintek óvó csókot kis homlokára, adok nyugalmat számára saját, szegényes készletemből, majd indulok el a másik felé, ösztönösen, mintha úgy hinném, ketten bármilyen vihart átvészelhetünk. A dühe olyan orkán erejű kegyetlenség, amit alig bírok, talán ha nem fognám Anica kezét, a benn tobzódó farkasom már a világra szenvedte volna magát. Hallom a szavaikat, de sok mindent nem értek, nem is kell értenem, csak azt tudom, hogy a nőstény elkövetett valamit Ethan sérelmére, és ő ezt láthatóan nem képes sem feldolgozni, sem pedig megemészteni. Elmém vásznára vésem fel a hallottakat, nagy részük bizonyosan értékes információt hordoz, olyasmit, amit most még nem igazán értek, de egyszer majd fogok. Bocsánatot kér, bízom benne, hogy Ethan megenyhül rá, hisz nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni a bőrömön pattogó haragszikrákat, legszívesebben elereszteném a gyeplőt, de itt van a húgom, s itt van a kezeim között Nanuq, nem lehet, még nem, kérlek szépen, drága, maradj benn, elmúlik, mindjárt. Szinte megfojt a torkomban gyúló aprócska gombóc, mintha ott vágyna kinyomakodni, túl sok az érzés, túl sok mindent mozgat meg bennem is, nem szeretném. Erősebben szorítom a kezet, de nem úgy, hogy összeroppantsam vékony csontjait. Hogy meghalt majdnem… a szívembe valós féltés lopja magát, s mikor elénk áll a hátára simítom összekulcsolt kezeink kettősét, tudom, ez most a legjobb lépés talán. Tudd, lásd, érezd, a bajban nincs széthúzás, ezt értem még én is, ha pedig én igen, a szelídebb közülünk mindenképpen. - Igen, többször is. Felelem halkan, mintha minden kimondott szót árulásnak gondolnék, mégis úgy érzem, válaszolnom kell, fogalmam sincs, mi okból. Többször is volt már hozzá szerencsém, első ízben a szemeim tükre bánta, üres, lélektelen gödrök voltak csupán sokáig, mára már rendben vannak, látszólag persze, de látni ugyanúgy képtelen vagyok velük. A szülinapomon is vadként kellett átszelnem az éjszakát, miképpen ott volt ő is már… ám ez a kettő csak csepp a tengerben, Ethan nagyon szereti a hatalmát gyakorolni rajtam ebben a témakörben is.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Elkerekednek szemeim, hallva mindazt, amit Mallory mond. Nem ott akadok le először, hogy gondolatátvitel, hanem ott, hogy „apátok”. Rendben van, Ethan az atya, de azért ebbe így nem gondoltam eddig bele és tulajdonképpen nem is szeretnék. Túl sok apám van már, egy aki nemzett, egy aki felnevelt, s most egy, aki.. akik mit is tett velem? Nem akarok erre gondolni, a gondolatokat mégsem tudom elereszteni. Szerencsémre – vagy éppen szerencsétlenségemre, ezt ennyiből még nem lehet megállapítani – vannak olyan dolgok, amik elvonják a figyelmemet. Vegyük például az egész harcot Ethan és Mallory között. Remeg tőle a gyomrom, pedig az indulataik nem is az enyémek, azok a sajátjaik, semmi közöm hozzájuk, legalábbis szeretném ezt hinni. Hinni. Tényleg ez az egy szó marad lassan nekem azok közül, amelyeket régen szerettem. Azzal viszont továbbra sem értek egyet, hogy hinni a templomban kell, mert lám most sem vagyunk az Úr házában, de mégis a színe előtt állunk ezen a szentségtelen helyen, s én hiszek. Hiszem, hogy meg tudom szokni ezt az őrületet, hogy Ethan atyának nem fog fájni semmi, hogy Mira boldog lehet, hogy Mallory a jóságos tündérkeresztanyánk. Nem, ezt mind talán mégsem gondolom végig, ennyire még én sem vagyok naiv. A farkas bennem nyüszítve vonulna egy csendes kis sarokba, az energiák viharából szakadna ki ekképp, ha tudna, de nem tud. Marad hát neki a lapítás, s nekem az, hogy oltalmazó bástyánk, Atyánk háta mögé kushasva megfogjam a testvérem kezét. Bólintok, bár nem elsőnek, inkább csak amolyan utófutárként Mira után. Felemelem a kezemet, óvatosan mutatnék egy számot, de végül nem teszem. Maradjunk a többszörnél, nem akarok magyarázkodni, főképpen azért, mert ezekre a váltásokra nem akarok emlékezni és amúgy sem beszélek. Ez az én szerencsém a szerencsétlenségemben. Az igazi, nagybetűs hallgató vagyok, s szerintem soha az életben nem áldottam még ennyire ezt a szerepet, mint amennyire most teszem.
Könnyen szalad szájára a sajnálat, meg sem kell erőltesse magát, én pedig csak állok, egyenes hátam közepén Gyermekeim kezével. Mintha most felcserélődtek volna a szerepek: Mallory a Sárkány, én vagyok a lovag, Hercegnőim sugallnak hátam mögül egy cseppnyi bátorságot. Tartást. Bizonyosságot arról, hogy ők majd akkor is velem lesznek, ha ezt a harcor elbukom. De mit tudják ők! Tejfogú agyuk be nem fogadhatja a tényt, hogy már rég legyőzettem, már rég elbuktam ott, a sárban fetrengve, akár egy állat. Látszatharc ez, titkos, el sem suttogott megállapodás, hogy kaphatok egy utolsó esélyt, amivel ragyogó színben enged tündökölni az Anyasárkány a csöppségek előtt. Legyen hát. Oldalas, a ruhát alig zizegtető mozdulattal bólintok, mosolyom szép, akár egy drága, indiai szőttes, paloták és kastélyok festményeiről loptam a gesztust, még hajdanán. Jóval az elcsent emlékeim négylábú epizódjai előtt. De már meg is bánom az elhamarkodott elhatározást. Nehéz, levegőt bennrekesztő hallgatás ül a vállaimra, ahogy felidézi Bastient. A pillanat, amiben Atyám helyett Anyám kívánna lenni kést forgat a lelkemben. Én vagyok a megtestesült Gonosz? Isten helyett a Sátán négykezű kutyája? És te... Ti, Gyermekeim, valóban azt hiszitek, hogy nekem volt választásom? Már az anyaméh is úgy köpött világra, hogy Sorsom fonalát érkezésem előtt befejezettre szőtték. Nem kérdezték soha, ki vagyok, ki akarok lenni, mi a szívem, lelkem vágya. A szabad választásaimért is csupán halállal fizettem. Sem apám, sem Malcolm, sem Alison, sem Bastien, de még az Úr sem kérdezett soha. Te sem, Mallory. Ti, Gyermekeim pedig hiszitek, hogy öröktől fogva ilyen vagyok. Nem, kedveseim. Ilyennek terveztek. Éhes lelkem megremeg, amiért a hatalommal kecsegtet, elém dobja, mint egy koncot, nem kell! Nem ez kell. Kék és fekete táncomban nincs helye sem névnek, sem rangnak. Meztelen, csupasz és sebezhető testek minden királyságát elhamvasztott vágyai vannak csupán. Szeress. Törődj. Szeress úgy, hogy halj bele, és ha megteszed, meg foglak menteni. Reszkető jobbal nyúlok arcomhoz, megpróbálva semmissé tenni, eltörölni a márványarcot barázdálni készülő könnyeket. A dühöm és a kegyes bocsánatot osztani hajlandó arroganciám Mallory May szavaival együttesen foszlanak le rólam, helyet adva a meggyötört, libát, kecskét, juhot gyilkoló kisfiúnak, aki még szőke volt, aki még nem tudott semmit sem a világról. Csak azt, hogy vele nincs semmi baj. És nem értette, hogy másokkal miért. - Meg szeretnél hallgatni, Mallory May? - teszem fel a kérdést, ezúttal minden dactól mentesen, puszta keserűséggel átitatva - Hát akkor engedd meg, hogy elmondjak neked valamit, amit talán még te sem tudsz. És ti sem! Fordulok a Gyermekek felé, gyors, könnyed mozdulattal simítok az arcukon: egyik bal, másik jobb orcája simul a tenyerembe, de már ott sem vagyok. A mosogatóban pihenő teáskancsót emelem ki, a konyhapultról egy üveg bourbont ragadok meg, aztán ügyetlen, gyakorlatlannak tűnő mozdulatokkal félig töltök három poharat. Közben már megerősítenem sem kell az utolsó kérdését, hiszen Mirabelle kielégítő válasszal szolgál. Helyette az üveg száját tapasztom a számra, aki inni óhajt, talál magának a pulton poharat. Felhördülök: az ital marja a szám, mintegy felkészítve mindazon förtelemre, ami pillanatokkal később kibukik belőlem. - Tudod mi az igazság? Bastien azért dobott el, mert belátta, mekkorát vétett már a megváltásom puszta gondolatával is. Jobban tennéd, ha tanulnál a Fiad hibájából. Neki sem ment, senkinek sem ment, én már azóta halott vagyok, hogy Ő itt hagyott. - úgy tűnhet talán, higy Bastienre célzom, ám csak Mallory May tudja, hogy ki volt az egyetlen, aki élővé tette gazdag nyomoromat - A szülőanyámnak sem kellettem. - újabb testes korty - Ezek a lányok... A Gyermekeim... Ugyan úgy eldobták őket, ahogy engem. A kutyának sem kellettek. De én... Meséld csak el, Anica, hány éven át adtam hajlékot a fejed fölé, etettelek, mosdattalak! Oh, elnézést, te nem beszélsz! Én is pont ilyen hálás voltam a segítségért mindazokkal, akik fel akartak karolni. - nevetem el magam keserűen - Szeretlek, Mallory May. - lassan eltűnik a nedű - Nem tudlak nem szeretni, ahigy a hatalmad után sem tudok nem sóvárogni, való igaz. Ez pedig a te kereszted Aleesha, nem igaz? - szólok ki, felfedve ezzel egy újabb sebet - De nekik új életet adtam, Mallory May. Esélyt. Lehetőséget. Te mit akarsz? Olcsó beszélgetéseket arról, hogy Lord Derbyvel hogy elbánt a csúf élet? Inkább fogadd el a romlottságom, ahogy mindenki másnak el kellet volna. Nem tehetsz értem semmit! Még így is méltóságon aluli volna leborulnom és a földre csuklanom. Elindul a mozdulat, amivel falhoz kívánom hajítani az üveget, de megállok, leeresztem a karom és csak szorítom remegve, reszketve, ezer kés szaggatja a bőrömet. Az őrülettől jó ötletnek tűnne felvonyítani, hátha az kitörölhetne belőlem mindent. Titkon vágyom arra, hogy valaki megérintsen, kell a bőr forrósága, a bizonyosság, hogy élek. Még itt vagyok, és Ameliának még várnia kell rám. - Esni fog. Jegyzem meg ŕéveteg hangon, magam előtt a konyhapult márványerezetét bámulva, életre kelnek a vonalak, zsizsegő hangyarajjá lesz a világ kint és bent is. De esni fog tudom. Mert az eső még jót nem hozott soha.
Mondandóm után nem marad más, csak a kérdő, kék tekintet és a mellé dacosan biggyesztett, kifejezéstelen ajkak penge-vonala, ahogy a hímet fürkészem, látóteremből nem zárva ki a mögötte állókat sem. Nem küzdeni jöttem, mégis mintha eddig karcsattogás töltötte volna be a teret szavaink, energiáink által, melyek most egyszerre fülsértően hallgatnak, akárcsak a harangok húsvét előtt a keresztény vidékeken. Hallgatom szavait, nézem, ahogy a gyöngyöző ital egyre csak fogy az üvegből, s nem tudom eldönteni, harag vagy csalódottság e az, amit érzek mélyen, mellkasomat feszítőn ott belül. Hogy szánalom lenne, az fel se merül bennem. Miért szánnám? Én sem vagyok szent és az elmondottak alapján a lányok sem lehetnek épp patyolatok. Senki sem az, kit anya szült erre a világra. A levegővel szívjuk együtt magunkba a hibázásra való hajlamot. A Fiú továbbra sem ért úgy hiszem. Vagy egészen egyszerűen csak magának forgatja úgy szavaimat, hogy mártírszerepben tetszelegjen, nem tudom. Nem is érdekel igazán... amiért jöttem, az egyetlen dolog: az együttműködés reménye. Ha nem hajlandó ezt megadni, ám legyen. Egy Első semmit nem ajánl kétszer. Ethan leereszti karját, én pedig közelebb lépek, s hacsak meg nem akadályoz benne, úgy finoman elveszem, kicsavarom kezéből az üveget, s valamelyik lánynak nyújtom, miközben - ha kell ellent tartva neki - nemes egyszerűséggel átkarolom Ethant, tenyerem hátára csúszik, s ha az üveget elvették tőlem, úgy másik kezem is betársul. - Alighanem esni... - Adok neki igazat csendes szóval. - De én nem félem a vihart. És most már itt vagyok nektek, ha te is szeretnéd. - Pillantok el válla felett, már amennyire magasságbeli különbözőségünk engedi. - Nem érdekel a múltad nyomora, Ethan... - Azt már ismerem, te kis buta, hát elfelejtetted? - Nem Bastian helyét akarom. Az Övét főleg nem. - Ahogy ő, úgy én sem veszem számra a szőkeség nevét. Nyilván nem tekintene méltónak rá, még akkor se, ha engem ez történetesen nem kellene, hogy érdekeljen. - Ha a múltkori találkozásunkból nem lett volna elég egyértelmű, én nem mások nyomát követem, hanem saját ösvényt taposok magamnak. Én a jelenről beszéltem. És a lehetséges jövőről. Ott kérek helyet magamnak! - Szinte érezni hangomon is azt az árnyalatnyi mosolyt, amit megengedek magamnak utolsó mondatomra, s hacsak a hím máshogy nem határoz, kibontakozom öleléséből. A fenébe, kell az a whiskey, még ha csészéből is! - Egy bűnös egyébként sem válthatja meg a másikat, ha már itt tartunk! - Vált csevegően szórakozottba hangom, ahogy a pulthoz lépve lehúzom a nem kínált poharak egyikének tartalmát. - Ahogy pap se temet ingyen manapság, hogy stílusos legyek, szóval ne mondd nekem, hogy a támogatásomért cserébe olyan nagy ár engedned, hogy megismerjelek. Taníthatnám a lányokat is akár. - Vonok vállat könnyedén, hisz ez most ötlik csak fel bennem csupán, hirtelen gondolat, mely igazából nem elvetendő. Legalábbis szerintem. - Persze, csak ha ők is szeretnék. - Pillantok feléjük. Igen, van beleszólásotok a saját sorsotokba, akármennyire is nem úgy tűnik, drágáim.
Nem tetszik ez az egész, felbolygatja nem létező lelkem hamvait, fájdalommal tölt meg, és tudom, hogy az övé sokkal jobban fáj. Nem tudok segíteni, és furcsa mód olyan érzés ez, mintha elbuktam volna, mintha itt és most egyszerűen semmi lennék. Egy gyenge láncszem, statiszta. Nem kellek ide, miképp nem kell húgom sem, ki valójában a nővérem. A könnyed, gyors simítás kell, kicsit csitulok, de fogalmam sincs, mennyit bírok még el, hogy mekkora érzelem löket kell a bundásnak, hogy lehámozza magáról az emberi külsőt. Erősen dolgozik bennem az, hogy nem akarok csalódást okozni fejem elvesztésével, nem szavad, valamiért úgy érzem, most különösképpen nem. Alkoholhoz én jelenleg biztosan nem nyúlok, és ha tippelnem kéne, úgy arról is meg vagyok győződve, hogy Anica sem vágyik rá. Csak az illatát érzem meg, de már attól is bukfencet hány gyomrom tartalma. Hallom, miként beszél Ethan, és sok mindent nem értek, de az Ő ebben a mondatban egyszerűen túlságosan hangsúlyos, szeretném tudni, kérdezni, bizonyságért kiáltani, de nem szólok közbe, annak itt most nincs helye. Okosan kell csinálnom, ha bármit is meg szeretnék tudni, s közben nem elmarni magamtól Ethan jóindulatát. Khm. Látszólagos jóindulatát. A farkasom forrong kétségeim okán, nem tehetek róla, vannak. Nem bízom benne, én senkiben sem bízom. Ebben talán sosem fogunk egyetérteni. Sóvárgás a hatalom után? A sóvárgás mindenképpen igaz, a hatalom pedig csak azért kell, mert úgy hiszem, más már nekem rég nem jár. Boldog sosem lehetek, az a vonat már elment, bármely keserűen hangozzon is egy alig húsz éves gondolatai közt makacsul gyökeret verve. Az egyetlen, számomra is kézzel fogható információ az, hogy őt is eldobta az anyja. Beharapom ajkaimat, olyan erősen szorítom, hogy vérem kiserken, a fájdalmat észre sem veszem, csak az íze árulja el, hogy a feszültség ily módon szökik ki belőlem. Mozdulnék, hogy ne fájjon, se neki, se nekem, de hiába indul meg léptem, megelőznek, Ethan keze helyett egy üveg nyaka simul a kezembe, ezt most ne… Botorkálva jutok el az asztalig, minden vörös, minden, de minden, nem bírom. Térde esek, épp hogy nem csapódik a bourbon öltönye a sarkának, végül sikeresen landol rajta, ujjaim, mit ujjaim, karmaim az asztal szélét szorítják, nem akarok átváltozni, nem, most nem, túl fontos. Miért fáj ennyire? Utálom… nem, nem a farkas, ő fáj. Basszameg. Mindig fáj. Menj a pokolba, Ethan, gyűlöllek, amiért ezt tetted velem. Könnyeim végigszántják márvány arcom simaságát, nyelek egy nagyot, és mikor könnyektől fátyolos tekintetem kinyitom, benne égnek a narancsok, vadul táncolva, küzdve a maradásért. Csendes harc, köztem és közte, nem érti, miért nem jöhet, ha Teremtőjének rossz, képtelen vagyok elmagyarázni neki, hogy rajta ez nem segít, hogy most még csak ártanánk vele. Karmaim követik a barázdákat, minden egyes pillanatért megszenvedek, amit józan eszem birtokában töltök, tudom, most nem segíthet senki, hisz más a fontos, és talán nem is kell. Vannak dolgok, amiket egyedül kell, hogy megtanuljak. Miért ilyen nehéz? Ki az az Ő? Fel akarok csattanni, de csak morogni vagyok képes. Önmérséklet, gyerünk már, kérlek, ne, csak most ne. Tanítani, igen… jó lenne. Amint eltűnik tükreim elől a vörös köd, amint nyugszik, amint nem akarja rojtosra szaggatni a bőrömet. Sikítani tudnék az őrjítő, testet-lelket tépő kíntól, de csak az asztalt teszem tönkre egyszer inkább. Válaszolni nem vagyok képes, senkinek, semmire, épp hogy jelen vagyok, nem hallok már szinte semmit, csak az általam asztalba faragott göcsörtök vannak, azokba még tudok kapaszkodni, az legalább nem kínoz…
Nem adnám. Kapaszkodok bele, mintha az Úr bokája volna, de simulékony, puha és hideg az üveg - Mallory May erejének megadva magát, s magam, kicsúszik a fogásomból, hogy pillanatokkal később Elsőszülöttem aggodalmas, ideges fogásában keressen új otthont magának. Számomra pedig az új otthon, még ha csak egy pillanatra is - az apró, vékony faágkarok közt tűnik megteremtődni. Ijedtem rándul össze minden tagom, sikolt a hús és a csont az érintése nyomán. Túl élénken él még emlékeimben az ereje lenyomata, a máskor sóvárgást nemző hatalma, és hogy milyen fájdalmas, kegyetlen tetteket képes karmesteri intéssel véghezvinni. És ez a kortalan test most úgy dönt, hogy eltakar a világ elől, még akkor is, ha testi adottságaiban jócskán kevesebb, mint én magam. Lassan olvadok fel, napon felejtett vajkockaként rogyok bele végül a rokon ismeretlen ismerősségébe, hallgatom a szavait, érzem a kínt és a fájdalmat, amit a gyógyító szándékával hasít a mellkasomba. Éget a Gyermekeim nyugtalansága. - Nyugtasd meg. Én nem tudom. Kérem halkan Mallory Mayt, és kieresztem magam a fogásából, hogy útjára engedjem, hogy az én Mirám legyen most az áhított jelen-jövőjének központjában. Tétlenül állok, belső szemekkel mélázva el a hallott gondolatokon. Basienen. Amelián. Anyámon. Nem bírom soká a magányt, hát másodszülöttem oltalmát keresem, azt a megnyugvást, amit ő képes adni zaklatott lelkemnek úgy, hogy minden bizonnyal nem is tud róla. Egyszerűen magamhoz húzom, fejét szomorúan lüktető szívem ketrecéhez nyomom, és egészen addig maradok vele mozdulatlan, amíg a légzésünk eggyé nem válik ebben a fergetegben. A távolban már mennydörög, halkan morog az égi háború, az apró esőcseppek szitálva verdesik az ablaküvegeket. Odakintről hallom Shadow örömtáncának hangjait, ő szereti, ha esik. - Maradj, amíg eláll. Anica készít majd egy teát. Eleresztem, és nem vagyok hajlandó ennél nyomatékosabban közölni a megadásomat. Sőt, voltaképpen a beszéd is kellemetlen, nehéz, mint a fojtott légzés, de a fekete hangulat most teáért könyörög, ékes koronájaként kívánja kezében kuporgatni a teli csészét, amit korábban olyan nagy ellenállással utasított el. A nappali szoba távolabb eső ablakához sétálva meredek saját sötét fantom-hasonmásom vonásaira. A "családom" összképe aprón tükröződik vissza, látom hátam mögött tett mozdulataikat, ha akarom. De csak saját arccsontom árnyákos oldalára meredek, és figyelem, ahogy a szomszédos ház tetejéről mellécsurog az északi eső. Pöttyözi, maszatolja az üvegemet. Ha ez a kvartett most hirtelen felbomlana Mallory May távozásával, nem bírnám elviselni a hátramaradt magányt. Lábaimnál halk neszezésre leszek figyelmes. Undorodó arckifejezéssel kívánnám oldalba rúgni a kölyökfarkast. Így voltunk aztán mindig négyen, akárhova szakajtott, rántott az élet, és szerettem volna megölni őket újra, idegesített lappangó érdeklődésük, ne nézzen, ne lásson, ne sunnyogjon, menjen el - de amint szorítottam bundás torkukat, elfogott a pánik, mintha újra és újra megölném a fiamat. Ez majd mindig emlékeztetni fog, hogy nem csak te vagy ezen a világon, szerette ezt mondani. Erélyesen emelem fel a jószágot, hóna alatt eltartva magamtól. Halk szűkölése gyilkolja és tépi lelkem poshadt húrjait. Tudom, hogy képtelen lennék véget vetni látszólag felesleges életének. Pofáját fürkészve végül mellkasom mellé, karjaimra fektetem, úgy fordulok vissza az ablaküveg felé, fantom-hasonmásom ölében immáron ő is megjelenik, ahogy réveteg arccal, szinte monoton törődéssel simítok végig az apró állat testén. Sajnálom, hogy megöltem az anyádat, fattyú. De kaptál helyette másikat, két másikat. Sorstársak vagyunk, én is új szülővel gazdagabban térhetek majd álomtalan álomra, de azt még egyikünk sem tudhatja igazán, hogy mi lesz eme különös szövetség sorsa akkor, ha legalább egy percre eláll az eső, ha majd felragyog a nap, és a fényében mindannyian tisztán láthatjuk egymás igaz, valódi, nyers vonásait.
Kezdőlap
