Puha mosolyt küldök felé a válaszára, a szavak ilyenkor mit sem érnek. Azt hiszem, vagy legalábbis hinni vélem. A papírt átveszem, majd rövid gondolkodás után a mobil után nyúlok és bepötyögöm a számot, majd elmentem és küldök egy SMS-t a számra. - Ez pedig az enyém. Nem céges, csak én veszem fel. Nem szokásom csak úgy számokat osztogatni, de ha adnak, azt örömmel veszem, s adom meg az enyémet. A társaságot igényelem, a magam igénye és kedve szerint, s nem is szokásom más nyakán lógni. - Én sem ott találtam meg az otthonom és akiket szeretek, ahol gondoltam. – bólintok. – Hagyjuk folyni a dolgokat és ez a legjobb, amit tehetünk. – sokfelé nem fordultam volna meg, ha görcsösen ragaszkodom a dolgaimhoz. Felállok, ahogy feláll, és megölelem. Másokhoz érni a legjobb dolog, akkor érzi magát az ember, farkas tökéletesen egységben valakivel. - Találkozni fogunk, nem kételkedem. – ahogy elviharzik a pénztár felé, nem tartom fel tovább, feltételezem, ennyi társaságot viselt el, vagy megy valahová. Letekintek a könyvhalmokra, farkasom még bámul utánuk. - Ilyenkor szeretném, ha legalább adogatnád a könyveket. – nézek rá, majd leguggolok és összerendezem a széttúrt halmot, az eredeti verziójába.
//Köszönöm, szintén élveztem! *.* *.* Benne vagyok! //
Nem halogathattam az örökkévalóságig a dolgot, úgyhogy William-től kértem egy hétvégés kimenőt, így pedig már visszavonhatatlanná vált a dolog. Jó, persze, nyilván mondhattam volna, hogy mégsem megyek, de nem akartam bolondot csinálni magamból. Egyik pillanatban úgy álltam hozzá, hogy menni akartam, találkozni akartam Solomonnal, a másik pillanatban pedig menekültem a gondolattól is. Igazándiból már azzal sem voltam tisztában, miért is félek ennyire ettől az egésztől, hiszen a hím fontos volt nekem, baj csak nem lehet belőle, nem igaz? Legfeljebb akkor, ha fel sem ismer, de azért bíztam benne, hogy ilyen veszély nem áll fent. Autóval jöttem, költségkímélőbb megoldásnak találtam, mint egy repülőjegyet és mivel a ház megvétele elvitte az összes félretett pénzemet, muszáj voltam ott spórolni, ahol csak tudtam. Szállást egyelőre nem is intéztem itt magamnak, hiszen itt maradásom javarészt attól függ, miként alakul a találkozásom a régi kedves ismerőssel, úgyhogy amiatt egyelőre nem aggódtam. A kocsit leraktam a központban, onnan úgysincsen túl messze a Pit, az odáig tartó kényelmes séta alatt pedig még meggondolhatom magam még összeszedhetem a gondolataimat, ráadásul Ginát is fel tudtam hívni, lejelentkezés céljából. Bezártam az autót, összehúztam a kabátomat és megindultam, csakhogy azt nem vettem számításba, hogy az utam pont azon antikvárium mellett fog elvinni, ahol összeismerkedtem Jane-el. Lehet minden gond nélkül tovább is mentem volna, ha tudtam volna róla legalább annyit, hogy jól van, de mivel semmi információm nem volt róla, így felszínre bukott bennem az aggódás; ismét. Megálltam a kirakat előtt, egy ideig csak szemléltem, majd hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy betérek. Kellemes emlékeket felidézni, vásárolni valami apróságot, nem is igazán számított. A csengő halkan jelezte az új vásárló érkeztét, már más eladó volt itt, mint régen, ezen kívül semmi sem változott. Ugyanaz az illat, amiért rajongtam, ugyanaz a régi berendezés, ugyanaz a légkör. Mosoly szaladt ajkaimra, egyből megrohantak a kedves emlékek és egy pillanatra még az is felötlött bennem, hogy tökéletesen jó helyen vagyok. Mintha ez a bolt elzárna a külvilágtól, mintha lerázhattam volna a belépés előtt minden nyűgömet, ami a vállamon ült. Pont erre volt szükségem. Beljebb lépdeltem a köszönést követően, lehúzva a kabátom cipzárját, majd nekiálltam a szemlélődésnek. Túlságosan magával ragadott az érzés, a látnivalók sokasága, éppen ezért észre sem vettem, hogy belesétáltam valakibe. - Ó, egek, annyira sajn... - belém fagyott a folytatás, amikor a nőre pillantottam és szerencse, hogy semmit nem tartottam a kezemben, mert tuti a földön kötött volna ki. Kerekre nyílt szemmel-szájjal bámultam rá, mintha nem akartam volna elhinni, amit látok. Jane... - Huhh, oké - nevettem fel röviden, zavartan végül. - Tuti csak képzelődöm, biztos a hely szelleme, az emlékek, mert ez így túl abszurd lenne - kalimpáltam mindkét kezemmel magam előtt, mintha csak tagadni szeretném a nyilvánvaló valóságot. - Vagy nem képzelődöm? Valóságos vagy? - mázli, hogy hallótávolságon kívül állt a többi vásárló, mert tuti dinkának néztek volna a jelenetet látva. - Tényleg te vagy az? - ráncoltam kissé a homlokom, még mindig hitetlenkedő arcot vágva és még a bátorságot is vettem, hogy mutatóujjammal megbökjem a vállát. Nem foszlott szerte az érintésemtől, szóval ez azt jelenti, hogy tényleg valóságos, hogy tényleg ő az! Vagy csak valaki, aki roppant mód hasonlít rá, ebben az esetben már olyan mindegy, mert így is tökre beégettem magam. - Jane... - suttogtam halkan, a megvilágosodottak megkönnyebbülésével, hangosabban ha akartam sem tudtam volna beszélni, mert mintha gombóc gyűlt volna a torkomban. Egyben volt, élt, ez pedig egyelőre bőven elég okot adott arra, hogy szívem szerint elbőgjem magam mind a megkönnyebbülés, mind a viszontlátás öröme miatt.
Úgy néz ki, lassan kénytelen leszek megszokni, hogy itt ragadtam. Nem mondom, hogy egyszerűbb lett bármivel is, mert ami azt illeti, még mindig pokoli nehéz, főleg, hogy elfoglalni is nehezen tudom magam. A januári fairbanksi utam során eldöntöttem, hogy újra festegetni fogok, de még csak most kezdtem el beszerezni hozzájuk a dolgokat. Régen kis műtermem is volt otthon, jelenleg otthonom sincs, a napjaim felét a kórházban, a másikat a motelben töltöm. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy helyette bérelhetnénk Nigellel egy kis lakást, de még nem vetettem fel neki, ám ami késik, nem múlik. Gyakorlatilag most is olyan mintha együtt élnénk, és nem látom okát, miért ne tehetnénk hivatalosan is. Venni nem volna értelme, mert azt világossá tette számomra William, hogyha végleg maradok, Fairbanksben lesz a székhelyem. Ezzel nincs is semmi bajom, ami azt illeti, talán még jobb is lesz, mint Solomon közelében. Most épp művészettörténet könyveket kutatok, van egy nagyon jó, csak nem jut eszembe a címe… istenem, mostanában annyi mindent elfelejtek, hogy az valami rettenet. Épp pár mások sor felé tendálnék, mert tudom, hogy itt azért sokszor elkallódnak könyvecskék, valaki felveszi őket, aztán máshová teszi le, szóval nem árt jó alaposan körülnézni. Egyelőre nem csalok, varázslat nélkül is meg fogom találni, amit szeretnék, ebben biztos vagyok. Azaz találnék, de úgy tűnik, a sors ezúttal mást szánt nekem, egy belém szaladó kis barna képében. Már épp mondanám, hogy ne is törődjön vele, amikor egész egyszerűen belém fagy a szó, és pillanatokig csak pislogni vagyok képes. Fogalmam sincs, ez miként lehetséges. Miközben zavartan csacsog, megigazítom a kissé meggyűrődött pólómat, tudom, nem valami felnőttes darab, de Alaianak kerestem valami vidámat, és ebbe annyira beleszerettem, hogy muszáj voltam egy szuszra rögtön kettőt venni belőle. Neki is, magamnak is. Úgyhogy vettem, és nagy lelkesen beloholtam vele a kórházban, szerintem megérte, mert a lányom egész jóízűt nevetett, mikor meglátott benne. - Amennyire tudom, még hús és vér ember vagyok, igen. Nevetnem ugyan most sem sikerült, de azért valamivel valódibb mosollyal illettem, mint a világot járók majd egészét jó ideje. - Én, igen, meg is csíphetlek, ha gondolod. Szelíden csengenek a szavaim, elvégre soha nem volt célom bántani, jelenleg sem az, egyszerűen csak jól esik, hogy itt van a közelemben valaki, aki régen annyira fontos volt. Az első, és azóta is egyetlen mentoráltam, s nem azért, mert annyira csődöt mondtam volna vele, hanem azután nem sokkal megszülettek a lányok, hogy teljes értékű őrző vált belőle. A bökésre majdnem kiszaladt belőlem egy röpke nevetés, de valami elfojtotta, nem, nekem nincs jogom és okom vidámnak lenni, míg a lányom haldoklik. - Szia drága Milly! Olvad le a jeges maszk a vonásaimról, előtte nem kell megjátszanom, hogy mennyire erős és sebezhetetlen vagyok, holott ezek egyike sincs köszönőviszonyban sem a valósággal. - Vissza a kezdetekhez? Hogy vagy? Na… nem kell pityeregni, gyere ide… Emeltem fel a karjaimat, hogy ölelésembe vonjam, mert nem biztos, hogy kibírom, hogy még valaki miatt könnyeket kelljen hullajtanom, még akkor sem, ha tulajdonképpen a boldogság szülte őket. Számomra annyira nem volt váratlan a találkozás, maximum annyiban, hogy Fairbanksben kellene lennie Nigel szerint, de tudom én, az a hat óra igazán nem nagy távolság… Abba viszont nem akarok belegondolni, hogy ki miatt jöhetett, mert a jelek szerint a totális döbbenet környékezte a látványomtól.
Csak álltam és bámultam, nagy zavaromban pedig csacsogtam össze-vissza, az első válasza nem nyugtatott meg, mert ha képzelődnék, akkor tuti a képzeletemben is megpróbálná elhitetni, hogy valódi. Úristen, miért gondolok ilyenekre? - Csípj, igen - nyújtom felé a karomat, a nagy meglepettségemben pedig még arról is sikerül megfeledkeznem, hogy tulajdonképpen nem szeretem, ha hozzám nyúlnak. Mondjuk Jane esetében más a helyzet, hiszen ő rendkívül fontos volt nekem, ráadásul nyilván nem úgy csípne, hogy fájjon. De Nigel ölelésébe is sikerült beleborzongnom a kellemetlen emlékek miatt, talán ez az oka, hogy nem ugrottam egyből a nyakába. A bökést azért meg megcsinálom, mert habár belém csípett és éreztem is, azért még mindig nem olyan egyszerű elfogadni, hogy egymásba futottunk megint, ráadásul pont itt. - Jane! - ezúttal már sokkal határozottabban sikerül megszólalnom, merthogy a köszöntése után tényleg teljesen egyértelművé válik, hogy ő az és valóban nem a képzeletem játszik velem kegyetlen tréfát. Csak bólogatni tudtam a kérdéseire, megadóan oldódva fel egyetlen pillanatra aztán az ölelésében. Nem tartott sokáig, mert ezúttal is átfutott rajtam valami olyasmi, amit egyáltalán nem szerettem volna, így még azelőtt elléptem tőle, hogy a kellemetlen emlékek túlságosan megrohantak volna és eluralkodott volna rajtam a pánik. Nincs mitől tartanom, tőle nem, tudom jól, de sajnos ez nem ilyen egyszerűen működik. Mély levegőt veszek és visszaűzöm a könnyeket, mosolyt varázsolva az arcomra. - Vissza a kezdetekhez, igen - erősítettem meg az előbbi bólintásomat is. - Bár kicsivel odébb, Fairbanks-ben tanyázok, csak átugrottam a hétvégére - tájékoztattam, mert így nem egészen állt fent a vissza a kezdetekhez kifejezés, hiszen ide nem jöhettem. Talán nem is baj, majd kiderül, jobb lesz-e nekem Fairbanks-ben, vagy sem. - És hogy a „hogy vagy” kérdésre is válaszoljak, azt hiszem jól. Nem tökéletesen, de alakul a helyzet - kunkorodott egy kis zavart mosoly az arcomra, mert ha valaki előtt, hát előtte biztosan nem fogok titkolózni, de mégsem tolhatom egyből a képébe, hogy borzalmas éveken vagyok túl, mert egyrészt ő is élte az életét, másrészt eltűnt az enyémből és nyilván nem csak olyan csippcsupp ügy miatt, mert elkallódott a cím, vagy a küldött levél. - És te? Mit csinálsz errefelé? - kérdezek vissza, szándékosan próbálva úgy forgatni a szavaimat, hogy kétértelmű legyen. Ha szeretne, mesél róla, ha nem, akkor pedig tud arra is válaszolni, hogy miért jött az antikváriumba.
Ha csípni kell, hát csípek, rajtam nem fog múlni. Egészen könnyedén nyúlok a karja felé, hogy finoman ugyan, de belecsípjek, még ha csak ruhán keresztül is. Édes, hogy nem hiszi el, pedig a világ borzasztóan kicsi tud lenni, ha engem kérdezne bárki. Igaz, nekem volt némi előnyöm vele szemben, hisz tudtam róla, bár talán akkor sem lepődtem volna meg ennyire, már csak azért sem, mert az ő viszontlátásában egész egyszerűen nincsen semmi negatív a számomra. Ő az, aki sosem okozott csalódást, ellenben én neki bizonyosan, mikor szó nélkül eltűntem, nem válaszolva többé egyetlen levélre sem, nem adva hírt magamról. Nem volt szép, belátom, és talán másként kellett volna, de akkoriban az ilyesmi nem tűnt hangsúlyosnak, az évek múlásával pedig már nem volt pofám mindenki életét felrúgni azzal, hogy jelentkezem, mert pokolian hiányoznak. Nigel is és ő is. Utólag már bánom, talán könnyebb lett volna, fogalmam sincs, mindenesetre így kellett lennie, mint ahogy most is sorsszerűnek tűnik ez a találkozás, én hiszek az ilyesmiben. Az ölelése nem olyan, amilyenre emlékszem, könnyen kiszúrom, mintha menekülne belőle, hagyom, hagy menjen, nem veszem magamra, ez olyasmi, amit talán észre sem vesz, ösztönös. Korábban nem volt a része. Nem, inkább nem elemzem, ha bármit tudnom kell róla, azt tőle magától tudjam, ne úgy, hogy találgatok. - Régi ismeretségek felelevenítése? Harapom be az ajkaimat futólag, elvégre, az átugrottam a hétvégére biztos nem hivatalos ügy, és hát, én nagyon is jól tudom, kivel volt ő akkoriban nagyon jóban az itteniek közül. Akaratlanul is megfeszülök a gondolatra, mert nem tudom elviselni azt a kettősséget, ami Solomon okán dúl bennem, egyrészt látni sem bírom, másrészt másra sem vágyom. Teljesen őrültnek érzem magam, mióta visszajöttem. - Ez nem túl biztató, mindenesetre azért remélem, hogy leszel majd határozottan jól is. Engedtem meg egy könnyednek ható kacsintást magamnak, nyilván neki is megvannak a maga tragédiái és démonjai, ez pedig olyasmi, amibe nem látom okát, hogy miért kellene belekontárkodnom. Ha úgy alakul, el fogja mondani, tudom jól, de ha nem, akkor nem is szükséges tudnom, bármennyire is szeretném, ha az zavart mosoly inkább ragyogna. - Errefelé, mint Alaszkában, vagy az antikváriumban? Azt hiszem, nem sértelek meg azzal, hogy letolom a torkodon a könyvet keresek szlogent. Röviden és tömören, beteg a lányom, és amilyen szerencsétlenül osztotta a sors a lapokat, itt van a legjobb onkológus. Azt hiszem, nem szép tőlem, hogy ezt ilyen nyíltan az arcába mondom, de tele van már a puttonyom azzal, hogy szinte mindenki előtt csak kerülgetem a forró kását, és senkivel nem beszélhetek róla őszintén Nigelen kívül. Nem mintha ő ne lenne elég nekem, nem erről van szó, csak vannak, akik előtt nem vagyok hajlandó megjátszani magam. Milly is ezen személyek közé tartozik.
Sejtettem, hogy feltűnik majd neki, hogy az ölelésem nem kifejezetten olyan, mint régen volt, de pillanatnyilag örültem neki, hogy nem feszegette a dolgot. Szeretném majd elmondani, szeretném beavatni, de majd akkor, ha sikerül elég bátorságot gyűjtenem hozzá, ráadásul nem is szeretném kapásból az első pillanatban elrontani a hangulatot és mélyebb vizek felé evezni. - Igen - bólintottam kissé bizonytalanul. - Már egy ideje szerettem volna átjönni, de csak most sikerült elég bátorságot gyűjtenem hozzá - vakartam meg a tarkómat, észre sem véve, hogy megint elárultam valami olyasmit magamról, ami nem volt a régi énemre jellemző. Régebben semmitől sem riadtam meg, önként és dalolva ugrottam fejest a legnagyobb kihívásokba is, egy régi ismerőstől pedig a világért sem rettentem volna meg. Most pedig… még mindig szeretem a kihívásokat és a kalandokat, de Solomon más tészta. - Köszönöm - mosolyodtam el őszintén, melegen. - Én is nagyon remélem és azt hiszem, most már nagyon jó úton haladok - főleg mert őt is megtaláltam és tényleg olyan helyen vagyok, ahol biztonságban érzem magam. Sokkal jobb a helyzet, mint mondjuk tíz éve volt, de fogalmam sincsen, hogy mikor érem el azt az állapotot, amikor kimondhatom, hogy határozottan jól vagyok. - Inkább az előbbi - ismerem be egy zavart mosollyal, hiszen ha már kérdezte, akkor felesleges tovább rejtegetnem a kíváncsiságomat. Amit viszont mond, az teljességgel letaglóz, ismét közel kerülök a tátott szájú bámuláshoz, bár ezúttal még idejében észhez kapok. - Annyira hihetetlen, hogy a sors mindig azokkal szúr ki, akik a legkevésbé érdemelnék meg - mormogom mintegy csak magamnak, mert ha valaki, hát Jane egészen biztosan nem érdemelné meg, hogy a sors szerencsétlen lapokat osszon neki. - Mi történt a lányokkal? - puhatolózok finoman, tudja jól, hogy nem erőltetem, ha nem szeretne válaszolni, akkor nem kell, de mivel láttam a piciket a születésük után nem sokkal már, így talán érthető, hogy érdekel, mi történt velük és hajajj, ha tudnám, mibe tenyerelek bele ezzel, lehet máshogyan próbáltam volna megközelíteni a dolgokat… Bár fogalmam sincsen, lehetne-e egyáltalán ezt másképpen, vagy finomabb módon.
- Hmm, mióta kell neked bármihez is bátorságot gyűjtened? Azt már nem bírom ki, hogy erre ne kérdezzek rá, bármennyire is érezzem úgy, hogy még várni kellene vele. Túlságosan is furcsa nekem ez a megváltozott hozzáállása, ilyesmi nem történik ukkmukkfukk semmiségektől valakivel, s épp ezért aggódom is miatta, mert bármi is volt az, láthatóan még nem tette túl magát rajta. Nem mintha nem érteném meg, hogy vannak dolgok, amiken borzasztóan nehéz, nekem tizenöt éve nem sikerül… Nem lenne okom papolni senkinek sem olyan ostobaságokról, hogy az idő mindent megold. Hát abszolút nem. Ez nem tudom, hogy megnyugtat-e egyáltalán valakit. - Ennek őszintén örülök. Nem akartam megint megérinteni, okulva abból, hogy valósággal kimenekült az ölelésemből, bár mentségére legyen mondva, igyekezett diszkréten megtenni, csakhogy én azért kicsit jobban ismerem a legtöbbeknél. Azaz, jobban ismertem, most már egyáltalán nem vagyok benne biztos. - Azt hiszem, ezzel illett volna várnom még egy keveset, vagy éppenséggel sokat… Húztam el elnézést kérően a számat, mert tényleg nem ezzel kellett volna kezdenem, de most már édes mindegy. Mentségemre legyen mondva, nem állíthatom, hogy olyan nagyon beszámítható lennék az utóbbi időben. Ez van sajnos, kissé kusza az életem, és összecsaptak a fejem fölött a hullámok, idővel talán jobb lehet, de őszintén, kételkedem abban, hogy valaha valóban képes leszek még mosolyogni. Fogalmam sincs, kibírom-e, ha el kell majd temetnem a másik lányomat is. - Valamivel biztos rászolgáltunk… Célzok Alaiara és magamra, és el tudom képzelni, hogy az ütött vissza, ahogy Solomonnal bántam, csakhogy azt sem tudom elképzelni, hogy az az egész ok nélkül történt volna a részemről. Válaszaim azonban nincsenek ezen kérdésekre. - Én… Igazság szerint már csak egy lányom van, Milly. Noëlle kétezerben elhunyt. Remegnek meg az ajkaim, nem biztos, hogy ezt képes lennék tovább ragozni, meg őszintén, fölösleges is lenne, hiszen nem a valóságra emlékszem, így hiába is érzek gyászt a történtek felett, nem az igazságnak szól, csak annak, ami azt hivatott elkendőzni. - Alaia… azaz Rosalie pedig leukémiás, 2013-ban állapították meg. Hajtottam le a fejem, az egyik polcnak dőlve némileg. Istenem, nem kellett volna ezzel így lerohannom, de ha már ő kérdezte, akkor nem akartam valami jellegtelen ostobasággal elütni. Mit mondhattam volna? Semmi különös nem történt? A hazugság ritkán kenyerem. - Ne haragudj, hogy máris felzaklatlak ezzel, tényleg várhattam volna még vele…
- Azóta, mióta… mióta meghoztam életem legrosszabb döntését - zavartan simítottam egy tincset a fülem mögé. - Persze akkor nem gondoltam volna, hogy rossz döntés, de hallgatnom kellett volna a többiekre… Csak évek múltán bukott ki, hogy egy szörnyeteg, akkor pedig már… - emelkedtek meg a vállaim, ráharaptam az alsó ajkamra. Egek, ezt komolyan mind rázúdítottam? Még akkor is, ha elég homályosan beszéltem… - Rosszul házasodtam, ez pedig kihatott az utána való életemre és.. a jelenemre is. Ez ellen küzdök teljes erővel, ezért van szükségem a barátaimra - ezért is jöttem Solomonhoz. Egyrészt. - Szeretnék majd mindent elmondani, csak.. nem most és nem itt - húztam el a számat, mert nem szeretném, hogy úgy érezze, nem szívesen mondom el neki, mert nem így volt, csak lehet nem az első találkozónk alkalmával kellene mindent kiborítanom, bár már így is túl sokat mondtam, mint az egészséges volna elsőre. - Köszönöm, ez igazán kedves tőled és jól esik - őszinte volt a görbület, ami megjelent az arcomon, a lágyabbik fajtából való ráadásul. - Én is rád zúdítottam, szóval… - hagytam nyitva a mondatot, ismét megemelve kissé a vállaimat. - És amúgy is én kérdeztem - nem szerettem volna, hogy emiatt rosszul érezze magát, vagy bármi ilyesmi, ha kibukott, akkor kibukott, én nagyon szívesen meghallgatom. - Rászolgáltatok? - hökkenek meg a fejem rázva, mert el nem tudnám képzelni, hogy Jane bármivel is rászolgált volna az ilyesmire. Véleményem szerint ilyet senki sem érdekel, főleg nem ők. - Hogy.. hogy micsoda? - ismét a meghökkenésé a szerep, bár ez jóval erősebb, mint az előbbi, ez inkább teljes döbbenet és letaglózódás. Noëlle elhunyt? Ó te jóságos ég… - Jane, én annyira nagyon sajnálom - nem csak a hangomban, az arcomra is kiült a szomorúság, mert habár nem ismertem a lányokat, mindössze baba korukban találkoztam velük, akkor is fontosak voltak, mert Jane és Solomon gyermekei és annyira elképzelhetetlen, hogy ez tényleg megtörtént. Kétezer… Egy átkos év lehetett, kettőnkre nézve legalábbis biztosan. Az én lányom ugyan nem halt meg, de aznap örökre elveszítettem. - És lehet tenni valamit? Bármit? Akármit? - kérdezek egyből, teljes eltökéltséggel, hiszen akár köveket is képes volnék megmozdítani, ha azzal segíthetnék. Bár kétlem, ha lenne használható gyógymód, nem lenne ennyire szomorú. Ösztönös a mozdulat, az iránta érzett szeretetem erősebb a félelmemnél, így nyúlok, felkarjára simítva a tenyeremet. Apró gesztus, tőlem mégis hatalmas, itt vagyok, segítek, amiben csak tudok. Már ha egyáltalán lehet. - Nem haragszom, nincsen miért bocsánatot kérned, én kérdeztem, te csak őszinte voltál, amiért rettentő hálás vagyok és.. - nem tudom, mit mondhatnék. Szeretnék a támasza lenni, de hogyan lehetnék úgy, hogy a saját darabjaimat is össze kell szedegetnem? - Mit szólnál, ha inkább kávéznánk egyet? Vagy egy séta? Bár elég hűvös van odakint. Vagy szívesen segítek megkeresni azt a könyvet, amit említettél - vetettem fel az ötletet, hátha sikerül kiszakadnunk ebből a pillanatnyi állapotból, bár félek, ha megindulunk, talán az én múltam „kerül terítékre”, nem sokkal vidámabb, mint Jane-é. Mit tettünk, hogy ilyet érdemeltünk..?
- Azt hiszem, rossz döntésekben mindketten bővelkedünk. S persze, akkor beszélsz róla, amikor készen állsz rá, elhiheted, hogy nem fogok emiatt erőszakoskodni. Pontosan tudom, hogy vannak dolgok, amikről borzasztóan nehéz beszélni. Pontosan azért, mert nekem is megvan ilyen téren a keresztem, ráadásul, mióta visszajöttem, fogalmam sincs róla, mennyire volt rossz döntés kitöröltetni az emlékeimet Solomonról. Ezt azonban optimális esetben soha nem fogom megtudni, mert eszemben sincs megtudakolni senkitől sem, hogy mi volt az, ami ide vezetett. Érzéseim szerint csak még inkább szenvednék tőle. - Bármikor. Igazság szerint azt hiszem, ott kellett volna lennem neki, mert ki tudja, talán pont akkor kezdődtek az ő problémái is, vagy még hamarabb. Némileg marcangol a bűntudat, de ez ellen már nincs mit tenni sajnos, a múltba visszamenni nem lehetséges, pedig holt biztos, hogy megtenném, ha az volna. Megakadályoznám, hogy vérfarkasok megöljék a lányomat. - Igen, talán rá, legalábbis én mindenképpen, engem pedig a gyermekemen keresztül lehet a legjobban megsebezni. Szerintem az összes anyát, akiben cseppnyi jó érzés is van, tudom én, hogy sajnos vannak olyan nők, akikre nem hogy gyereket nem bíznék, de elzárnám őket jó messze a világ zajától. - Sajnos ez az igazság, bár ne így lenne. Sóhajtottam fel, és van még valami, amivel azóta sem tudok elszámolni. Bármi is történt Noëllelel, nekem nincsenek emlékeim a temetéséről sem, márpedig azt biztos nem vetettem volna ki egy az egyben, tehát jó eséllyel nem voltam ott. Ez pedig olyasmi, amit semmilyen szín alatt nem engedhet meg magának egy édesanya. - Van egy utolsó lehetőség, gondolom, nem kell részletezzem, mire gondolhatok a mi világunkban… de attól tartok, nem mondana rá igen, én viszont nem vagyok hajlandó erőszakkal életben tartani. A testvére elvesztése óta csak fél embernek érzi magát, amit tökéletesen meg is értek. Erről még egy kicsit könnyebb beszélnem, de valószínűleg csak addig lesz ez így, amíg életben van Alaia, aztán… fogalmam sincs, mennyi fog belőlem megmaradni, jó eséllyel darabjaimra hullok majd. Jól esik az érintése, kiváltképp úgy, hogy érzéseim szerint nem viszi túlzásba az ilyesmit egy ideje. - Elmehetünk kávézni, persze, a könyv annyira nem fontos. Eldöntöttem, hogy újra festegetni fogok, de megkereshetem bármikor máskor is, nem sürgős. Egyébként sincsenek még eszközeim. Legyintek, idő a beszerzésük, főként azért, mert olyan sok szabadon mozdítható tőkém nincsen. Talán ha sikerül eladni a cartagenai otthonunkat, megváltozik majd a helyzet ilyen téren. Ellenben el is indulok kifelé, elköszönve az eladótól, aztán megindulhatunk az utcán a legközelebb kávézó felé. - Mondanám, hogy menjünk inkább fel hozzám, az mégiscsak diszkrétebb, de a motelben lakom, az pedig minden, csak nem diszkrét… Húzom el a számat, talán lassan ezen is ideje lesz változtatni, de ezt még meg kell beszélnem Nigellel.
- Milyen egyszerű volna, ha visszamehetnénk az időben egy kicsit - suttogtam halkan, mintegy csak magamnak, keserű mosollyal ajkaimon. Akkor hagynám, hogy lebeszéljenek a házasságról, akkor pedig minden más lenne mostanra. - Köszönöm - emeltem rá a tekintetemet, tényleg hálás voltam neki. Egyrészt azért, mert nem erőlteti, másrészt azért, mert kíváncsi rá, rám, a törődés pedig olyan dolog, amiben Atlanta óta nem volt túl sokszor részem. - Szerintem ez a legtöbb anya esetében így van - keserű mosoly jelent meg az ajkaimon, mert magamat például fogalmam sincsen, hova sorolnám. Lehet gyávaság volt, amiért lemondtam a lányomról, mások szerint bátorság és hatalmas áldozat, de most, közel tizenhét év után már magam sem tudom. És soha nem fogom már többet látni, bármennyire is szeretnék legalább egy pillantást elcsípni. Hiszek benne, hogy neki jobb volt ez így, hogy valahol boldog lehet és olyan életet él, amit én soha nem lettem volna képes biztosítani a számára. - Akkor ezek szerint még nem mondtad el neki? - ha attól tart, nemet mondana rá, akkor nyilván nem biztos még a dolgában. Bár teljes mértékben megértem én is, egy testvér elvesztése borzalmas dolog, én rövid időre veszítettem el a nővéremet és akkor is úgy, hogy tudtam róla, él, csak én nem léteztem számára, de már akkor is borzalmas volt, akkor milyen lehet, ha valaki örökre elveszíti a testvérét? Pláne, ha ikrek, az ő esetükben lehet még erősebb ez a kapcsolat. - Annyira sajnálom… Elképzelni sem tudom, mennyire szörnyű lehet ez nektek - én is átéltem már nem egy szörnyűséget, mégsem tudom elképzelni, neki, nekik milyen lehetett. Minden fájdalom más, egyik sem összehasonlítható és talán üresnek hangzanak a szavaim, de tényleg rettentően sajnálom. Szerintem nem érdemelték meg ezt a fájdalmat. - Nahát, ez nagyszerű! - lelkesülök fel egyből, amikor a festegetést emlegeti. - Az elhatározás a legfontosabb szerintem ilyen helyzetben, az pedig szerintem nagyon jó dolog, hogy elszántad magad ilyesmire - osztottam meg vele a véleményemet egy széles mosoly kíséretében. - Lehet nekem is el kellene látogatnom végre a lovardába, talán a jövő hétvégén sikerül rá sort kerítenem. Csak annyi minden intéznivaló volt a költözködés miatt, meg munkát kellett keresni, elkezdeni aztán dolgozni… - soroltam a dolgokat, tényleg elég sok mindent csináltam az elmúlt időszakban, mióta megérkeztem a városba, ideje végre lazítani is kicsit. A lovakat pedig mindig is nagyon szerettem, megnyugtat a közelségük. Indulok közben én is kifelé, udvariasan elköszönve az eladótól, odakint pedig már séta közben húzom fel a kabátomat, ne szánkázzon be alá a hideg levegő. - Motelben laksz? Akkor ezek szerint még nem tudod, maradsz-e itt? - érdeklődöm kíváncsian, egyáltalán nem tolakodóan, csak a motelből erre tudok következtetni, bár nagyon tudnék neki örülni, ha nem így volna.
- Kicsit? Mondjuk úgy 16 év elég is lenne… Bár suttog, de hallom, és sokszor én is gondolkodtam már rajta, hogy ha megtehetném, visszamennék, és mindenáron megpróbálnám megmenteni a lányomat, legyen bárki, aki elveszi az életét azon az átkos napon… Úgyhogy nagyon is átérzem, hogy a jelek szerint ő is megtenné. - Igen, valóban. Bólintottam rá, elmerengve pár pillanat erejéig a saját anyámon, aki mostanra szerintem bolondabb, mint ami már kezelhető lenne. Ő nemes egyszerűséggel tönkrement abba, hogy meghalt a testvérem, de ez olyasmi, amivel senkit sem szoktam zaklatni. Nigel tudja, meg a mentorom, és persze akik anno kijöttek az esethez, de egyébként nem beszélek róla. Solomonnak elmondtam, noha amennyiben tudom, hogy kicsoda, nem hiszem, hogy megtettem volna. - Nem, nincs még beavatva, ha erre gondolsz, de hamarosan már nem marad más választásom. El fogom neki mondani, és rábízom a döntést. Több emléktörlés biztosan nem lesz, igaz, szerintem Milly sem tud erről, és nem is biztos, hogy szeretném, hogy megtudja, bár ez elég naiv elképzelés, elvégre régen is nagyon jóban voltak Solomonnal. Nyilvánvalóan szóba fog kerülni, legalábbis elég szép esély van rá, és kibújhat a szög a zsákból. Vagy elég lenne csak arra rákérdezni, hogy viseltük… többes számban. Nos, úgy leginkább sehogy, mert én mindent eldobva elmenekültem, még Nigelt is kizártam az életemből évekre. - Valamiért meg kell élnünk ezeket a dolgokat, nem tudom, ki, és miért gondolja, hogy ez jellemépítő, és erősebbek leszünk tőle, de a magam részéről úgy gondolom, hogy már nem sok erőm maradt. Nem könnyű ezt bevallanom, de előtte nem igazán voltak titkaim soha, miként Nigel előtt sem, ő is tudja, hogy ilyen téren a végét járom, és sokszor gondolok arra, hogy az utolsó szalmaszál, ami még életben tart engem is, az maga Alaia. Vajon bele lehet halni a fájdalomba? Fogalmam sincs róla, hogy én egyszer tulajdonképpen már valósággal megtettem, elvégre, eltemettem életem közel felét, azt a nőt, aki boldog volt és szerelmes, aki feleség és anya volt egyszerre, és nem abban a hiszemben élt, hogy spermadonortól fogantak a gyermekei. - Igen, szerintem is segíteni fog valamennyit. Tényleg, és sikerült munkát találnod? Nekem most abszolút nem fér bele, ilyen zaklatott állapotban nincs az a munka, amit el tudnék végezni. Nem hiába nem vagyok épp állományban sem, és amíg nem dőltek el a dolgok a lányommal kapcsolatban, képtelen is leszek tisztességesen összeszedni magamat. Sajnos ez van. - Azt meg csak támogatni tudom, hogy hódolj a hobbidnak, bizonyosan jót fog tenni. Ó, ha tudnám… de sajnos egyikünk sem látja a jövőt. - Nos, nem. Mármint, biztos, hogy a környéken maradok, csak amíg ilyen bizonytalan a helyzet, addig még Anchorageban leszek, aztán valószínűleg, hogyha… nos, akárhogy is legyen, végül Fairbanksben fogok kikötni, amint kész vagyok aktivizálni magam. Sóhajtok fel, beszéltem már erről Willel, és szerintem akkor sem engedélyezné, hogy itt tevékenykedjek, ha lenne éppenséggel hely, ami ugyebár nincsen. S még csak azt sem állíthatom, hogy nem jogos az elgondolása. Egyedül a lányom tart itt, semmi és senki más nem. - Igaz, elkezdtem gondolkodni rajta, hogy talán jobb lenne bérelni egy kis lakást, annak több értelme van, mint motelben gyötrődni…
Csak a keserűségem nő kissé a számot hallva, mert tizenhat év valóban nem kevés. Bár viszonyítás kérdése. Nekem húsz évre volna nagyjából szükségem, hiszen akkortájt ismerkedtem meg John-nal. Ha akkor hallgatok a körülöttem élőkre, akkor most közel sem tartanék ott, ahol most és megannyi kellemetlenségtől kíméltem volna meg magam a múltra és sajnos a közeljövőre való tekintetben is. - Ha szükséged lenne majd támaszra, vagy bárkire, aki fogja közben a kezed - akár szó szerint, akár átvitt értelemben értve -, akkor itt vagyok, illetve leszek is - mosolyogtam biztatóan rá, mert habár tudom, hogy Nigel is ott van neki, szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy mellette állok, legyen szó bármiről. Rengeteget kaptam tőle még fiatalabb koromban, szeretném valahogyan viszonozni. És ennek kapcsán merül fel bennem a gondolat is, hogy el ne felejtsem megadni majd neki a telefonszámomat, most már úgy is tudunk majd értekezni, szükség esetén pedig repülővel fél óra alatt itt vagyok. - És ha esetleg igent mondana, tudod már, hogy kit.. kit kérnél meg? Solomont? - kérdezek rá óvatosan, mert az oké, hogy Alaia valószínűleg nemet mondana, de nyilván Jane-nek is megvan a terve. Persze nem akarok beletrappolni olyanba, amilyenbe nem feltétlenül kellene, de talán már rég megtettem, egyszerűen csak nem szeretnék még több fájdalmat okozni neki, amikor a találkozásunknak az örömről kellene szólnia. - Én sem tudom, mert nem túlzottan értek vele egyet - sóhajtottam szomorúan, egyáltalán nem volt jó így látni Jane-t. Én próbálok feltöltődni, tizenhat éve folyamatosan próbálok, de a férjem és a lányom hiánya olyan mértékben összetört, amin sajnos még mindig nem sikerült teljesen túltennem magam, bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy igen. Mondhatnám azt, hogy majd minden jóra fordul, de egy ilyen helyzetben aligha gondolnám komolyan és szerintem Jane sem az a típus, aki képes volna naiv tévhitekbe ringatni magát. - Sikerült, igen, óvónőként dolgozom a helyi oviban. Keresni sem sokáig kellett, szinte egyből lecsaptak rám - van már néhány évnyi tapasztalatom benne, papírforma szerint ugyan csak öt-hat év, de az is több, mint a semmi. - A helyi uszodából még nem hívtak vissza, de mivel gyermekúszást is oktathatok, így oda is beadtam a jelentkezésemet, hiszen jobb több lábon állni - jót tesz a gyerekek közelsége, legyen ez bármennyire is furcsa a lányom után, egyszerűen csak szükségem van a szeretetükre. - Igen. Jó ideje nem ültem már lóháton, hiányzik is, ami azt illeti - nem véletlenül rajonganak az emberek a hobbikért, ha megtalálják a nekik megfelelőt, mert jót tesz, kikapcsol, eltereli a gondolatokat. - Ezt örömmel hallom. Mármint azt, hogy úgy tervezed, itt maradsz - hiszen bármi közbejöhet még, de bízom benne, hogy a tervből valóság lesz majd. Azt sem bánnám, ha végig Anchorage-ban lenne, ha ez azt jelentené, hogy jól alakultak a dolgok lányával, hiszen még mindig közelebb lenne, mint szinte akárhol máshol. - Az egészen biztos, a motelek nem túl barátságos helyek - szálltam már meg én is motelben, amikor a menekülésem első éveit tapostam, nem volt túl felemelő érzés. Bár akkor szinte teljesen mindegy volt, csak képes legyek nyugodtan aludni pár órácskát. - Mit iszol? - kérdezem már akkor, amikor beértünk a kávézóba és kiválasztottunk egy szimpatikus asztalt magunknak. - Én a magam részéről egy lattét kérnék - fordulok a kiérkező pincérnő felé, aki, ha Jane is leadta a rendelését, máris elviharzik. - Találkoztam Nigel-lel - nem tudom, tud-e róla, bár van egy sejtésem, hogy igen, de mivel fogalmam sincsen, hogy mit kérdezhetnék anélkül, hogy megint fájó pontra tenyerelnék, így inkább megpróbálok olyan beszédtémát feldobni, ami nem jár kellemetlenségekkel.
- Köszönöm! Nem merült fel bennem ilyen téren kétség vele kapcsolatban, mert tudom nagyon jól, hogy megtenné. Egészen biztos vagyok benne. Én is hasonlóképpen vagyok vele kapcsolatban, egyszerű, vannak dolgok, amiket nem képesek elkoptatni az évek, évtizedek, noha mindennek ellenére sem szeretném igazság szerint belekeverni. Épp elegen szenvedünk már ebben a történetben, és neki is megvan a maga baja. - Nem, dehogy, fel sem merült. Sem általam, sem pedig akkor, amikor hármasban beszéltünk. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem tenné meg, illetve, nem lenne jogom erre kérni azok után, hogy gyakorlatilag elmenekültem előle a lányunkkal. Azt nem tudom, mit tett, amivel elérte ezt, de nem is akarom, hogy tudomásomra jusson, biztos vagyok benne, hogy jobb így. - Az utolsó kölyke elméletileg vállalná. Legalábbis Zach szerint, de fogalmam sincs, hogy valóban így van-e, mert nem ismerem azt a Hannaht, azt sem tudom, mióta része Solomon életének. Azt nyilván már azóta sikerült kiderítenem, hogy a kölyke, de ettől nem kerültem közelebb hozzá, noha szükséges lenne, mert csak úgy egy ismeretlenre nem bízhatom a lányom jövőjét, még akkor sem, ha szerintem nemet fog mondani. - Ohh, gratulálok, az szuper lehet. Legalább nem kell hónapokig munkát keresned, a kisváros nagy előnye, vagy van, vagy nincs… Nyilván, ha nem lett volna hely az oviban, a szakmájában nem is tudott volna elhelyezkedni. Sokszor sajnos a több lábon állásra kényszerülünk, hiába van egy imádott szakmánk. Örülök neki, hogy szerencséje volt ilyen téren. - Az biztos, hogy nem árt. Sőt, muszáj… Én még nem tudom, mihez fogok kezdeni, de egyelőre nem is ez az elsődleges, nincs az a munka, amit jelenleg képes lennék elvégezni. Épp ezért nem vagyok jelen úgymond őrzőként sem, mert abszolút esélytelen, hogy helyt tudjak állni, addig semmiképpen sem, míg nem tudom, merre halad a lányom sorsa. - Meg tudlak érteni, nekem is rettenetesen hiányzik a festészet, épp ezért vágok bele újra. Elvégre, nagyon is jó voltam benne, adtam is el képeket, kiállításom is volt, nem panaszkodhattam. Miután Spanyolországban kötöttünk ki, valahogy ezt is magam mögött hagytam, de talán hiba volt. - Ha rajtam múlt volna, nem maradok. Vallom be töredelmesen, mert tény, hogy én nem akartam tovább itt rontani a levegőt, de Nigel döntött a fejem felett. Nem először már, ami azt illeti, és kezd tele lenni vele a puttonyom, pedig istenemre mondom, ő az utolsó, akivel veszekedni vágynék… A motelekkel kapcsolatosan csak egyetérteni tudok, szóval bólintok egyet rá, tényleg nem barátságosak, akár lehangolónak is nevezhetném, egyszerűen van valami fura atmoszférája, amitől kikészül az ember. - Én is a lattét részesítem előnyben. Adom le a rendelésem a pincérnőnek, noha szerintem már rég csak megszokásból kávézom, kifejezett hatása nincsen rám. - Hallottam hírét. Kicsi a világ, mint tudjuk. Mosolyodtam el haloványan, ennél jobban sajnos nem ment. Viszont annak azért tényleg örültem, hogy összefutott olyan ismerőseivel is, akikről pozitív képet őriz. - Jobban akkor sem menne, ha terveznéd, igaz? Nigel, most én, talán még Solomonba is belefuthatsz csak úgy véletlenül ma. Nem szívesen emlegetem a férfit, és talán Milly még nem is tudja, milyen szinten eldurvult a helyzet ezen a vonalon… de ezt aztán tényleg nem akarom felemlegetni, mert magam felé sem szolgálhatok válaszokkal, nem hogy mások számára…
- Elméletileg? Akkor ezek szerint nem ismered? - kérdezek rá óvatosan, mert elég ingoványos talajon járok, nem akarok még jobban beletrappolni valami olyanba, amibe nem volna túl tanácsos. Mondjuk, ha az esetleges beharapó már megvan, akkor lényegében minden a lánykán áll. Egek, pokoli egy helyzet lehet ez… - Köszönöm - szaladt halovány mosoly az arcomra. Valamivel könnyebb volt így mosolyogni, hogy könnyedebb vizekre eveztünk, akkor is, ha csak rövid ideig tartott a dolog. - Igen, bár szerencsére az elmúlt évek alatt sikerült több lábat eresztenem, úgyhogy az elhelyezkedés miatt nem féltem, bár lényegesen könnyebb így, hogy azt csinálhatom, amit szeretek - nagyon sokat tanultam az utóbbi években, lévén mással nem igazán tudtam lefoglalni magam, úgyhogy ezen a téren elég szerencsésnek mondhatom magamat. - Ezt teljesen megértem, ilyen helyzetben talán az lenne a furcsa, ha nem így lenne - érdekesen működő emberek mindig vannak, de mindenki máshogyan vészeli át a nehezebb időszakokat. Van, aki a munkába temetkezik, de van, aki képtelen koncentrálni ilyenkor, szerintem egyik lehetőség sem meglepő, vagy éppen elítélendő. - Jól is teszed, hiszen nagyon tehetséges vagy hozzá szerintem - mindamellett, hogy remélhetőleg jó figyelem elterelő lesz a számára. Mondanám, hogy nyugodtan ugorjon majd át Fairbanks-be, de kétlem, hogy képes volna itt hagyni a lányát akár csak ennyi időre is, úgyhogy majd jövök én, nekem tényleg nem nagy fáradtság. - Mi történt? - kérdezek rá, hiszen ha nem rajta múlt, akkor valaki, vagy valami máson, én pedig sajnos túl kíváncsi természet vagyok ahhoz, hogy először végiggondoljam, lehet nem kellene rákérdeznem és ismét beletrappolnom egy kényes témába. - Ó, valóban? - kérdezek vissza kissé meglepetten arra, hogy hallotta már a hírét, bár igazság szerint, tekintve a kapcsolatukat nem annyira meglepő, hogy Nigel mesélt. Az inkább meglepő, hogy ennek ellenére így futottunk össze. Nem elszomorító, csak meglepő. - Kezd túl sok lenni a véletlen erre a hónapra - apró mosoly szaladt ajkaimra, hát még ha tudtam volna, micsoda véletlen fog még rám várni! - Tényleg, mi a helyzet veletek? - ha már Solomon neve is említésre került, muszáj vagyok faggatózni. És közben persze naivan azt hiszem, valami kellemes beszélgetés vár majd ránk, hogy ez csak nem lehet bajos téma, de úgy tűnik, ma különösen ráéreztem arra, hogyan kell belegázolni egyenest a dolgok fájó sűrűjébe.
- Nem, nem ismerem. Igazság szerint valahogy úgy alakult, hogy csak egy kölykét ismerem, róla sem tudtam a közelmúltig, hogy az ő kölyke, de istenemre mondom, megkímélhetett volna az élet attól az információtól, mert nem létezik, hogy ennyire kicsi legyen a világ. - Az biztos, hogy az alapból sokat javít az ember kedélyállapotán. Elmondani nem tudom, hogy mennyire imádtam delfinekkel dolgozni, és eleinte nagyon sokat segítettek Alaianak is, de sajnos tovább romlott az állapota, és egy ideje már nem mehetett medence közelébe, nem hogy delfinek úsztassák. - A pénztárcám kevésbé érti meg, de lassan időszerű lesz eladnom a cartagenai házunkat, autómat, mindent, ami mozdítható, és talán itt is találok majd valami kellemes kis kuckót. Illetve Fairbanksben, egyelőre itt csak a bérlemény jöhet szóba, mert nyilván nem veszek lakást, ha tudom, hogy bármikor alakulhat úgy, hogy költöznöm kell. Nem épp a világ végére, de fölösleges, és valószínűleg veszteséges macera lenne megvenni egyet, aztán áron alul eladni, mert sürgős… - Köszönöm szépen, bár ki tudja, nem kopott-e meg a tehetségem az elmúlt időszakban. Rajzolgatni már elkezdtem, ki tudja, talán én így dolgozom fel az Alaiaval történteket, fogalmam sincs, egyszerűen csak jól esik olykor órákra belefeledkezni a grafit és a papír táncába. - Nigel a tudtomon kívül idehozatta a lányom, és mivel ő volt a gondviselője, amíg én itt vagyok, ezért meg is tehette. Akkor meg már nem volt visszaút, mikor ezt közölte velem. Ez még most is rettenetesen dühít, de visszacsinálni sajnos már nem áll módomban. Talán nem is kell, mert én is eljutottam arra a pontra, hogy Solomonnak joga van látni a lányát, és nem is tudom, mi végre akarnék neki nemet mondani rá. Csak azt tudom, hogy a lelkem mélyén valahol nem szeretném, viszont akadályokat nem fogok gördíteni elé ez ügyben. - Igen, csak én elég ramatyul voltam, tudod, elszenvedtünk egy autóbalesetet is, kis híján otthagytam a fogam, és hetekig feküdtem, mire képes voltam felállni. Aztán meg minden időmet a lányom mellett töltöttem, hogy bepótoljam valamelyest, ami kimaradt. Úgyhogy nem kerestem, s bár ezt nem fogom elmondani neki, de tulajdonképpen nem is szerettem volna, csak még egy embert traktálok a személyes drámámmal, amiből jobb kimaradni. - Ezzel mélységesen egyet tudok érteni. Bár én nem csak a hónapról beszélek, amióta idejöttem, ez megy. - Velünk? Semmi, mert nincs olyan, hogy velünk. Igencsak régóta… Menekülök is gyorsan a frissen hozott lattémba, aminek persze, hogy egy kiadós nyelvégetés lesz a jussa… Imádni fogom, mikor este sajogni fog az érintett terület.
- Oh - meglepett, aprócska reakció arra, hogy nem ismeri Solomon kölykét, mert így azért valószínűleg jóval nehezebb a dolog. - Bár ha Solomon kölyke, akkor csak nem lehet vele olyan nagy gond, nem? - próbálkozom, mert azért mégsem egy vadidegen, ha Solomonhoz tartozik, bár aztán fene tudja, Jane miként vélekedik. Én nyilván a saját gyermekem így sem bíznám rá egy farkasra és szerintem ezzel a legtöbb anya így van. - Igen, határozottan - bólintottam egyetértően, nem véletlenül választottam ezt a szakmát, bármennyire is furcsa mindazok után, amin keresztülmentem. De én ott találtam meg a nyugalmamat, a lelki békém, ha nagyon giccses szavakkal szeretnék dobálózni. - Biztos vagyok benne, manapság már rengeteg a lehetőség, biztos találnál valami kedvedre való kis házikót - az én házam Fairbanks-ben van, az ittenit pedig réges-rég eladtam, amikor elköltöztem, szóval ebben nem tudok segíteni. - Mondjuk ha a motelben vagy jelenleg, akkor a hétvégére szerintem beköltözöm az egyik szomszédos szobába - fűzöm még hozzá, hiszen valóban nem döntöttem még, hol szálljak meg a hétvégére és mivel nincsenek túl nagy igényeim, tökéletes lesz a motel is, amúgy is pénztárcabarát megoldásnak tűnik. - Ha meg is kopott, egy kis gyakorlás biztos segít majd - jegyeztem meg biztatóan, hiszen így véltem, aztán majd úgyis kiderül, mennyire is kopott meg és mennyire is hozható vissza teljes egészében. - Ó, te jó ég - kapok hirtelen a számhoz is, ahogyan kiderül az igazság, miért is nem maradt volna itt, ha rajta múlik. - Ez komoly? - elég csekélynek érzem a tudásomat a dolgot illetően, úgyhogy biztos nem én leszek az, aki határozott véleményt formál, nyilván Nigel-nek jó oka volt rá, hogy megtette ezt. Visszacsinálni azonban már nem lehet, úgyhogy nem lehet mit tenni, mint elfogadni és a lehető legjobbat kihozni a történtekből. Már ha ebből az egészből egyáltalán lehet bármi jót is kihozni. - Balesetet? - nyitottam tágra a szemeimet, valódi riadalom ült meg a barnákban. - De ugye most már jobban vagy? - némi félsz a hangomban is megült, mert habár látszólag jól volt, azért az a kijelentés, hogy majdnem ott hagyta a fogát, nem éppen bíztató. - Persze, ez teljesen érthető és úgy tűnik a sors azért szerette volna, hogy egymásba fussunk - nem fogok azon megsértődni, hogy nem keresett, teljesen érthető okok miatt nem tette, de valóban úgy tűnik, hogy nekünk találkoznunk kellett. Vagy fene tudja, minden esetre itt vagyunk és most, hogy tudok róla végre valamit, azért megkönnyebbülök kissé. - Milyen véletlenekbe botlottál még? - nem éreztem úgy, hogy lenne közöttünk tabu téma, ha nem szeretne beszélni róla, úgyis meg fogja mondani, én pedig nem fogom erőltetni, ez régebben is így ment közöttünk és hiába a sok eltelt év, szerintem ez nem változott. - Hogy.. micsoda? - egyik megdöbbenésből a másikba esek, ez a hír is újfent letaglóz, pláne azért, mert az intervallumot is odabiggyeszti a végére. - Azt hiszem nagyon lemaradtam - zavart mosoly fut át a képemen és inkább én is kortyolok a kávémból. Azért ez ciki, hogy erről sem tudtam, bár ha nem hangoztatták, akkor oké, bár azért elég furcsa érzés, hogy nem tudtam róla. És egyben elkeserítő is, mert.. olyan tökéletesnek tűntek! Fiatal fejjel olyan kapcsolatról álmodtam, mint ami nekik volt, de úgy tűnik egyikünknek sem adatott meg ezek szerint az, amire igazán vágytunk volna. - Szeretnél róla beszélni, vagy inkább ne is kérdezzelek? - nyilván nem fogok ezúttal sem erőltetni semmit, mindössze csak kíváncsi vagyok és borzasztóan lemaradva érzem magam, de talán túlteszem majd magam rajta, ha nem most sikerül felzárkózni e tekintetben.
- Gondolom, nem. Tényleg fogalmam sincs semmiről ezzel kapcsolatosan, de őszintén, felőlem akár a pokol kénköves bugyrából is érkezhetne, ha hajlandó megmenteni a lányomat, a szememben csak szent lehet. Talán túlzás, de egyelőre egyébként is fölösleges még ezen gondolkodnom, mert még mindig egészen biztos vagyok benne, hogy Alaia inkább halna, mintsem vérfarkassá váljon. - Biztosan, de ez még tényleg a jövő zenéje. A szobában meg örömmel látunk, a másik oldalamon nem túl meglepő módon Nigel lakik. Tényleg fel szeretném vetni neki, hogy költözzünk inkább be valami lakásba, úgysem hajlandó mellőlem mozdulni, összeköthetnénk a kellemest a hasznossal. Nem mintha haragudnék rá miatta, csak éppen valahogy mostanában túl sokszor siklik félre a kommunikációnk, szerintem egyikünknek sem tesz jót Anchorage. - Én is ebben bízom, igazság szerint, ebben biztosabb vagy, mint jelenleg bármi másban. De legalább lesz mibe menekülni, ha olyannyira elszakadna a cérnám, talán már most is igencsak nagy szükségem lenne rá, de ami késik, nem múlik, pár nap, és beszerzek mindent, túl sok a feszültség, amit le kellene vezetnem végre valamiképp, különben a végén egyszer csak robbanok, és jaj annak, akinek épp a társaságában vagyok. - Meglehetősen, de mondhatni már veszett fejsze nyele. Nem, ez még mindig nem hagy hidegen, rettentően haragszom Nigelre az egész miatt, de már úgysem tudok mit csinálni, ebből a szempontból haragudnom is fölösleges, de attól még megkerült, nem kérte ki a véleményem egy ennyire fontos dologban, ezen nem tudok csak úgy átlépni. - Igen, most már egész jól vagyok szerencsére, itt-ott még van pár kék-zöld foltom, de már semmi gond úgy egyébként. Egy darabig biztos nem ülök kocsiba. Csóválom is meg a fejem, mert ugyan nem én voltam a hibás, de mégiscsak autóbalesetem volt, ami még sosem fordult elő velem, pedig régóta vezetek, és olyan alkalom is volt, amikor enyhén ugyan, de ittas voltam. Mégsem történt semmi. Most igen… nem egyszerű megemésztenem, kiváltképp azért, mert emiatt sokkal tovább nem láthattam a lányom, mint tervben volt. Kész szerencse, hogy közben nem fordult válságossá az állapota. - Solomon leszármazottjába, Zachbe. Eddig nem is tudtam, hogy a kölyke… Egyszer régen megmentettem az életét, azért buktam el egy vizsgámat. Viszont az nem derült ki, hogy közük van egymáshoz, csak most. Milyen remek is volt az az este, amikor felrántotta a valóságot fedő leplet, amivel kérdések végeláthatatlan sorát idézte meg a fejembe. Igaz, akkor még úgy volt, hogy nem maradok sokáig, mostanra már nyilván egyértelmű, hogy kénytelen vagyok megtenni, addig legalábbis biztosan, míg él a lányom, s ha itt lesz eltemetve, talán utána is… - Igazság szerint, hiába kérdeznél. Szólalok meg kisvártatva, még a visszakérdezésére is csak egy ajaklebiggyesztésre futotta, amolyan igen, sajnos ez van stílusban, bár azt magam sem tudom, hogy sajnálnom kellene-e bármit is, avagy sem. - A jelek szerint töröltettem minden emlékemet Solomonról, a korábbi, együtt töltött időnkről. Fogalmam sincs, miért, nem tudom, mi történt, ami miatt ezt tettem, de nem is akarom megtudni. Ő azt sem szerette volna, ha rájövök, hogy ő volt a férjem… Eredetileg azért jöttem ide, hogy megtaláljam a lányom apját, hátha meg tudják még menteni csontvelő átültetéssel. Nos… sejtheted, hogy ez nem fog megtörténni. Hallgattam el, akármennyire is homályos ez a téma számomra, attól még nem volt könnyű beszélnem róla, soha nem is lesz az.
- Akkor ez megbeszélve! - mosolyodom el haloványan, mégiscsak kellemesebb lesz a közelükben lenni, mint valami teljesen idegen helyen. A motelben lakás pedig nem újdonság számomra, éppen ezért nem is berzenkedem tőle. - Nem is gondoltam volna - mosolyodom el valamivel szélesebben, ahogyan igyekszem némi humort csempészni a beszélgetésünkbe, bár sejtem, hogy vajmi kevés lesz a gyenge kis próbálkozásom. Tényleg nem meglepő egyébként, hogy Nigel a szomszédos szobában lakik, már anno is csodálatra méltó volt a kötelék közöttük, öröm azért látni, hogy még mindig így van ez közöttük. - Majd remélem szólsz, ha elkészül az első képed, szívesen megnézném majd - tényleg kíváncsi vagyok rá, amellett, hogy újabb tökéletes apropó nyílna rá, hogy átruccanjak hozzá kicsit. - Nyilván ő sem azért tette, hogy hátba szúrjon és kicsesszen veled, nem? - jegyzem meg csendesen, bár fordított helyzetben én is rettentő pipa lennék rá, vagy éppen arra, aki eljátszik velem egy ilyesmit. Nigel-ből pedig képtelen volnék kinézni, hogy szándékosan ártana Jane-nek. - Hála az égnek! - könnyebbülök meg teljesen őszintén, hallva, hogy most már jobban van. Meg is tudom érteni, hogy nem kívánkozik egy jó darabig még autóba, a helyében én is hasonlóan állnék a dologhoz. - Értem. Hát, kellemes egy meglepetés lehetett, az biztos - csóválom meg a fejem, ironizálva kissé a szavaimmal, mert fogalmam sincsen, milyen lehetett viszont látni a hímet, akinek megmentette az életét, majd összekapcsolni, hogy bizony Solomonhoz tartozik. A homlokomat ráncolom, amikor meghallom a válaszát és egy ideig nem is igazán értem, hogy mégis miért kérdeznék hiába a történtekről, de hamar megvilágosodom, amikor folytatja a mondandóját. Újabb megdöbbenésbe zuhanok, amikor meghallom, hogy töröltette az emlékeit Solomonról és nem csak azért, mert így sutba úszott a kettejükről a fejemben élő kép, hanem azért is, mert minden bizonnyal rettentő drasztikus dolognak kellett történnie ahhoz, hogy egy ilyen lépést meg tudjon tenni. - Úristen… - ennyi mindössze az első reakcióm és most már teljesen úgy érzem, hogy ehhez képest semmi, amit nekem át kellett élnem az elmúlt időszakban. - Ezt rettentő nehéz elhinni… Mármint, hogy valami ennyire komoly dolog történhetett kettőtök között - alig jutok szóhoz, éppen ezért a suttogásnál többre nem is igazán vagyok képes. Teljesen megdöbbenten kortyolok a kávémba, hátha attól észhez térek, sajnos nem járok túl sok sikerrel. - Ne haragudj, hogy tökéletesen beletrappoltam mindennek a közepébe. Nem szerettem volna, hogy ilyen fájó dolgok felé terelődjön a beszélgetésünk… - emelem rá a tekintetemet, bár ha azt nézzük, hogy kíváncsi voltam, mi történt vele az elmúlt években, elkerülhetetlen lett volna, hogy ilyen irányt vegyen a beszélgetésünk. Nem is igazán merek többet kérdezni, mert teljesen úgy érzem, tökéletesen körbelőttem Jane-t.
- Igazság szerint legszívesebben a pokol bugyraiba száműztem volna, mikor megérkezett, de azóta azért kicsit megenyhültem. Még mindig nem tökéletes a helyzet, és talán soha nem is lesz az igazán, legalábbis, mostanában valahogy úgy érzem, hogy valami nagyon nem kerek kettőnk között, de remélem, csak a helyzet súlya okozza, nem valami visszafordíthatatlan folyamat. Ötven év barátságért szörnyen kár lenne. - Persze, bár az szerintem még úgyis hónapok kérdése. Nem mintha ez részemről akkora probléma lenne, régen sem két perc alatt készültek el a műveim, bár mikor megrendelésre dolgoztam, azért voltak határidők, de egyelőre ez a kötöttség nem része az életemnek, s ne is legyen, mert úgysem bírnám. Idővel úgyis kénytelen leszek munka terén visszatérni az életbe, de most még képtelen vagyok bármi hasonlóra koncentrálni. - Egyértelműen nem azért, igaz, azzal biztosan tisztában volt, mennyire nem fogom értékelni. A maga módján jót akar, csak akkor válik a helyzet igencsak súlyossá, mikor ezt nem egyezteti velem. Egy kis fintor megjelent ajkaimon, mert nem igazán dolgoztam még fel, nem borítottam rá a vizes lepedőt, mikor megjött, és azóta sem igazán. Nem is szeretném megtenni, csak így valahogy most szörnyen nehéz. - Nos, ha eleinte még kellemes is volt, a végén határozottan kellemetlenné vált. Nos, abba egyelőre nem avattam be, hogy ő árult el bizonyos dolgokat, de mikor végül megkérdezi mi van velünk, már eleve kibukik az emléktörlés ténye, és talán ezt is hozzácsaphatom majd hamarosan. Csak egy sóhaj szökik ki az ajkaimból az úristenre. Hát igen, ez történt, feketén-fehéren, jó ideig csak sejtettem, hogy valami nem kerek, aztán az emléktörlésben biztos lettem, Anchorage pedig választ adott arra, hogy ki is hiányzik a fejemből, de arra nem, hogy miért tettem, viszont nem is szeretném megtudni, nem véletlenül töröltettem ki. - Ha nehéz, ha nem, megtörtént, nekem sem könnyű feldolgozni. Egyébként pont Zach közbenjárásával derült ki a dolog. Szép ki este volt, mondhatom. Nem szívesen emlékszem vissza arra a feszültségre, és nem is nagyon szeretnék a jövőben sem túl sokszor gondolni rá. - Ugyan, ez óhatatlan akkor, ha valakik nagyon jól ismerik egymást, márpedig mi így vagyunk vele. Sajnálatos módon jó hírem egyébként sincsenek, mostanában mintha valami átok súlytana. Állapítom meg csendesen, harag nincs benne, mély fájdalom igen, de azt meg nem ragoznám, sírdogáltam már eleget ma mindenféléről, igaz, könnyek legalább nem jöttek. - Azt hiszem, ezek után már mindegy is, miről beszélünk, több szívet tévő hírem nem akad… bár, ha már úgyis ilyen vidám a téma, akkor te is előállhatsz a te keresztjeiddel, ha ugyan vannak. Senkinek sem tökéletes az élete, ha valamiben, ebben biztos vagyok, bár az már nem igaz, hogy mindenki ennyire megszívja.
- Az csak jó, mert ha már kicsit megenyhültél, akkor jó úton haladsz, hogy megbocsáss neki. Tudod, egy kedves ismerősöm azt mondta nem is olyan régen - történetesen pont maga Nigel -, hogy haragot tartani olyan felesleges luxus, amit senki nem igazán engedhet meg magának. Tönkretesz mindent, ami szép lehetne és felesleges lélekrongálást okoz - próbáltam minél pontosabban felidézni a hallottakat, mert ezzel egyetértettem. És bár nem tudom, mennyire erős ez az érzés Jane-ben, de legfeljebb csak eldurrantottam egy bölcsességet. - Nem baj, én türelmes vagyok. Van, amire amúgy is megéri várni - várok én szívesen, amennyit csak kell, hiszen ha egy kép elkészül, az szerintem csakis jót jelenthet majd. - Valószínűleg nemet mondtál volna, ha egyezteti veled, igaz? - akkor most sem a kislány, sem Jane, sem Nigel nem lenne itt és én képtelen lennék eldönteni, melyik az előnyösebb helyzet számukra. - Óh, egek, egy véletlen is bőven elég, hát még ha feltorlódnak! - csóváltam meg a fejem némi aggodalommal a vonásaimon. - Jobb, hogy kiderült az igazság, vagy jobban örültél volna neki, ha minden marad a „normális”? - macskakörmözök a levegőben, mert nem tudom, mennyire lehetett volna az ez előtti állapotot normálisnak nevezni az évekkel ezelőtt történtek fényében. - Minden rosszat valami jónak kell követnie, hogy helyreálljon az egyensúly, rád pedig igencsak rád fér, hogy végre kicsit a másik irányba is elbillenjen az a bizonyos mérleg - ismét csak újabb okosságot csattogtatok, de nem csak azért, mert megtanultam a suliban, hanem azért, mert hiszek ebben és kívánom neki, hogy így legyen. - Sajnos vannak, több is, mint amit képes volnék elviselni - tűrtem kissé zavartan egyik tincsemet a fülem mögé. Nem tartottam magam gyengének, de lehetnék sokkal erősebb is. - A rövid és tömör sztorit szeretnéd hallani, vagy inkább a részletesebbet? - felesleges kérdés, a célja is inkább az, hogy húzzam az időt. Nem azért, mert félnék attól, hogy elmondjam mindezt neki, hiszen maximálisan bízom benne és szeretem ahhoz, hogy rá merjem bízni a titkaimat. Egész egyszerűen csak túl nehéz a téma és még soha, senkinek sem meséltem róla. Lucas tudja, de ő sem azért, mert túlságosan beavattam volna, szimplán csak összerakosgatta a kockákat. Végül sóhajtottam egyet és belekezdtem, egy kellemesen közepes utat választva. - Miután innen elmentem, Atlantába vezetett az utam, a nővérem után. Ott megismerkedtem életem szerelmével, legalábbis akkor azt hittem, hogy az, de mint pár hónappal az esküvőnk után kiderült, igencsak félreismertem. Szívtam a fogamat, hogy nem hallgattam a többiekre, de nem volt mit tenni, nem beszélhettem senkinek, a tökéletesség látszatát kellett keltenünk, amikor odahaza minden romokban állt. Én is, a kapcsolatunk is - ujjaim között kezdtem el forgatni a csészémet, tekintetem pedig hol a kávéra, hol Jane-re siklott. - Nem egyszer járt el a keze, eleinte csak pofonok, aztán durvábbá vált a helyzet. Próbáltam megszökni, de hiába, túl sok csatlósa volt. Azt hittem a kislányunk megszületésével helyrebillen benne valami, de ismét csak naiv voltam. Nem bírtam kivárni, hogy vele is ugyanazt tegye, mint velem. Elszöktem, ezúttal segítséget is kérve hozzá. A kislányomat egy falkatagra bíztam, hogy rejtse el úgy, hogy én se tudjam, hol van, aztán eltűntem a férjem és a kislányom életéből is - ekkor már csak a bögrémet fixíroztam, egyszerűbb volt így. Felrémlett előttem a kép, ahogyan a vonat ablakából nézem Lucast a kislányommal. Ha a hím nem lett volna, minden bizonnyal én sem lennék most itt. - És most.. itt vagyok. A lányom nélkül, nem szűnő hiányérzettel és bűntudattal, ráadásul még mindig tartok attól, hogy a férjem egyszer csak felbukkan, hiába nem láttam már vagy tizenöt éve - helyezem el végül időben is a történetet, ami így egyszerre minden bizonnyal igencsak sok lesz neki, nekem is az. De inkább így, mint apró részletekben adagolva, szerintem mindkettőnknek egyszerűbb. Mély levegőt véve pislogok párat, hogy a megülepedni készülő könnyeket eltűntessem a szememből. Inkább a kávémért nyúlok, ha iszom, kevésbé akar előtörni belőlem a sírás.
- Mintha csak Nigelt hallanám. Jegyzem meg, és bár szerintem is az, de jelenleg nagyon is haragszom a világra üzemmódban működöm, így hát fogalmam sincs róla, hogyan érezzek másként. Talán idővel ez is változni fog, jelenleg azonban nekem köszönöm, de nagyon is jó így, legalábbis eszemben sincs változtatni. - Egyértelműen. Ha nem így volna, nem haragudnék rá. Eszemben sem volt idehozni Alaiat, egy pillanatig sem gondoltam úgy, hogy ez lenne a végleges megoldás, erre most itt van, és én úgy érzem, hogy megfulladok. Nem szeretek itt lenni, nem szeretem a várost, és nem biztos, hogy elbírom a múltam terhét. - Sejtettem, hogy valami nem stimmel velem. Nehezen jegyzek meg dolgokat, feledékenyebb lettem, és emiatt gyanítottam, hogy belenyúlt valaki a fejembe, de sosem gondoltam, hogy ilyen súlyos mértékben. Mindegy már, ezt visszacsinálni úgyis képtelenség, azt meg tényleg nem akarom tudni, miért tettem, hisz akkor semmi értelme nem volt eldobni a szép emlékeimet is… - Az valóban jó lenne, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy erre mostanság van esélyem. Húzom el a számat, a pozitív életszemlélet nem kifejezetten jellemző rá mostanság. - Természetesen részletesebben. Ugyanakkor nem muszáj most azonnal, eszemben sincs ilyen szinten kikészíteni, de ha elkezd beszélni, megakadályozni sem fogom, túlságosan régen nem tudok semmit róla ahhoz, hogy ne érdekeljen, mi történt vele, és talán legalább kicsit feledteti a saját tragédiámat, ha más problémáin merenghetek el. Az ellaposodott, problémákkal tűzdelt kapcsolat alapvetően sokaknak nem újdonság sajnos, de úgy sejtem, Milly esetében azért ennél jóval többről van szó, figyelmesen hallgattam hát, ő azért közel sem a túldramatizálás koronázatlan királynője, ha azt mondja, sok terhet rótt rá az élet, úgy is van. Meglehetősen komor színezetet öltenek vonásaim, amikor a verésről beszél, össze is szorul az egyik kezem, sok megkérdőjelezhető tettet képesek elkövetni az emberek, de az, hogy megüssük a saját párunkat, akit szeretnünk kéne… mélységes felháborodással tölt el. Valósággal lesápadok a gyermek hallatán, de meg is könnyebbülök, mikor kiderül, hogy őt legalább nem bántotta, vagy legalábbis nem volt rá ideje. - El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett elengedni a kislányodat. Illetve… el tudom, mert én képtelen vagyok rá, igaz azért egész más egy új, biztonságosabb élet reményébe engedni, mint a halálba. Nem érzi jobban magát egyik esetben sem az anya, mert kiszakad belőle valami. - Az biztos, hogy félelemben élni szörnyű lehet. Nagyon sajnálom, hogy ilyeneket kellett megélned. Nem tudom, mit kívánjak, hogy legyen esélyed egyszer megismerni a lányodat, vagy azt, hogy maradjon tőled távol, biztonságban. Nyúlok előre, hogy rátegyem kezem az övére, kissé megszorítva, jelezve, itt vagyok, és úgy néz ki, itt is maradok, s ha módomban áll, segítek bármiben. Ha csupán hallgatni kell, megteszem, s ha esetleg meg akarná keresni… nos, akkor is a rendelkezésére állok. Jó darabig ültünk még a kávézóban, gyakorlatilag egykori, sokkal szebbnek tűnő életünk romjain csücsülve, abban a biztos tényben, hogy az elmúlt 15 év egyikünk számára sem volt leányálom…
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! A VH miatt zárom, de szerintem egyébként is megbeszéltük a lényeget. <333//
- Micsoda véletlen - mormogtam magamban arra a megjegyzésére, hogy mintha csak Nigelt hallaná. Történetesen tőle hallottam, szóval nem meglepő, hogy olyan, mintha ő beszélne. Csak aprót bólintottam, való igaz, buta kérdés volt, tényleg nem volna helyénvaló a haragvása, hogyha simán beleegyezett volna a kérdésbe. Nem is feszegetem tovább a témát, van még bőven olyan, ami kellemetlenséget von majd maga után. Szívesen rákérdeznék arra, milyen érzés, de valahogy illetlennek vélném a kérdést. Éppen elég a tudat, hogy életének nagy részére nem emlékszik, legalábbis nem úgy, ahogyan történt, nem akarnám megbántani azzal, hogy képtelen vagyok a kíváncsiságomat visszafogni. Nekem még soha nem volt részem emléktörlésben, így viszonyítani sem nagyon tudom semmihez, csak hallottam dolgokat azoktól, akiknek esetleg már volt, de nyilván más az ilyenről hallani, mint átélni. Így is épp elég nehéz lehet Jane-nek, nem akarok én is rádobni még egy lapáttal. - Én mindenesetre azért szurkolok neked, érted - mosolyodtam el biztatóan, ahogyan kinyúlva megszorítottam kicsit az asztalon pihenő kezét. Nem mondanám magamat túl naiv teremtésnek, a velem történtek után legalábbis semmiképpen sem, de vannak dolgok amikben hiszek, vagy inkább szeretném, ha úgy történne. Mert Jane pont az a valaki, aki egyáltalán nem érdemelné meg, hogy ilyen sok szenvedésben és fájdalomban legyen része. Bólintottam és akkor a részletesebb verziót tártam elé. Én ráértem, nem jelentkeztem be Solomonhoz, nem is tudja, hogy jövök, pár órácska ide, vagy oda már szinte teljesen mindegy. Úgyhogy meséltem neki, az apróbb részletekről is. Látom az ökölbe szoruló kezét, lazán fogok rá és próbálom ellazítani az izmokat. Már felesleges emiatt dühöngeni, ami történt, megtörtént, bármennyire is bosszantó az a tény, hogy a tulajdon férjem képes volt kezet emelni rám, nem is egyszer. - Életem legnehezebb döntése volt és minden egyes nap a saját bűntudatommal küzdök - ismerem be, cseppet sem szégyellve az érzéseimet. Jane előtt soha nem titkolóztam, nem most fogom elkezdeni. És valószínűleg nem nehéz rájönnie, miféle érzéseket válthatott ki belőlem a dolog. Az azóta bennem keletkezett űrt semmivel sem tudtam betölteni, de ez minden bizonnyal nem ismeretlen dolog Jane-nek. - Magam sem tudom, mi lenne a jobb neki - nekem egészen biztosan az, hogy magamhoz veszem, de ahogyan annyi évvel ezelőtt, úgy most sem a saját vágyaimat fogom előtérbe helyezni. Jól esik az érintése és a tudat, hogy itt van velem, hogy ezentúl bármikor támaszkodhatok rá. Legalábbis egy ideig biztosan. Az viszont tuti, hogy nem fogom a kelleténél jobban terhelni, hiszen neki is van éppen elég problémája. Nem tudom, meddig ücsörögtünk ott, mikor döntöttünk úgy, hogy ideje távozni, de az biztos, hogy a búcsúzásnál megígértettem vele, hogy felhív majd, ha bármi probléma van, ha tudok valamiben segíteni és ez fordítva ugyanígy igaz rám is.
Alig pár nap telt el azóta, hogy megérkeztem. Szinte még fel sem fogtam, hogy tényleg itt vagyok, és végre Isaac mellett lehetek. Igyekeztem minden pillanatot kihasználni, ami így hirtelen ránk szakadt a másfél évtizedes nélkülözés után. Nagyon hiányzott már, szóval talán érthető, hogy igyekeztem minél többet a nyakán lógni. Ám a hétvégét követően neki ugyanúgy be kellett mennie dolgozni, nekem meg talán nem ártott volna felfedezni egy kicsit a várost, ha már huzamosabb ideig itt fogom tengetni a napjaimat. Először is, talán valami lakást kellett volna keresnem, hogy ne élősködjek a bátyám nyakán. Aztán ott volt még a munka kérdése, de talán mindezzel még ráértem pár hétig, amíg belerázódom az itteni dolgokba. Mindig jól tudtam alkalmazkodni az új helyekhez, de azért ez most teljesen más volt. Nem teljesen szabad akaratomból döntöttem úgy, hogy Alaszkába jövök, hanem mert ez volt az egyetlen ésszerű alternatíva, amit felsorolhattam magam előtt. Jöhettem volna akár látogatóba is csupán, talán úgy is lesz, de még nem voltam benne teljesen biztos. Úgyhogy a mai napot a felfedezésnek szenteltem. Megkértem Isaac-et, hogy munkába menet dobjon el a Starbucksig, onnan meg majd megindulok a magam útján arra, amerre éppen kedvem tartja. Legalább megspóroltam a taxit, és olyan szempontból sokkal hasznosabbnak bizonyult a motor, hogy nem kellett egy dugóban vesztegelnem a város közepén. Könnyedén elcikáztunk az autók mellett, és meg sem álltunk az általam megnevezett kávézóig. Ott lendületesen leszálltam mögüle, aztán lehúztam a fejemről a bukósisakot. - Köszönöm! Édes vagy, hogy elhoztál! – miután a sajátomat levettem, felhúztam az övét is, hogy nyomhassak egy búcsúpuszit az arcára. – Majd odamegyek a munkahelyedre, mire végzel. Ne aggódj miattam, boldogulni fogok! – mosolyogtam rá szélesen, hogy aztán egy integetés kíséretében eresszem útjára. A kávézóban viszonylag gyorsan sorra kerültem a reggeli csúcsforgalom ellenére is, és immár a gőzölgő latte-m társaságában sétáltam lefelé az utcán, amíg meg nem láttam a közeli üzletbe besuhanni egy kísértetiesen ismerős hajzuhatagot, amihez nem utolsó sorban régen érzett energiák is társultak. Egy pillanatra megtorpantam, és kissé értetlenül néztem a jelenség után, mintha nem hinném el, hogy amit láttam, az valóban ott volt. Mostanában megesett ez néhányszor, mióta Ruth feltűnt bizonyos időközönként körülöttem. Nem zavart különösebben, de hajlamos voltam szellemnek hinni azokat, akiket rég nem láttam. Ki a fene számított volna arra, hogy más ismerősbe is belefut ezen az isten háta mögötti helyen azon kívül, akihez érkezett? Éppen ezért, hogy a végére járhassak a dolognak, megindultam az antikvárium irányába. Óvatosan nyitottam be az üzletbe, és némi csilingeléssel kísérve be is léptem oda. A könyvek jellegzetes illata egyből az orromba kúszott, de csak enyhén grimaszoltam egyet, és már nézelődtem is tovább, keresve az energia forrását, aki valahol talán a polcok túloldalán lehetett. - Jó reggelt! – szólaltam meg végül hangosan, hogy felhívjam magam a figyelmet. Ha esetleg rosszul láttam, akkor ezek után egy ember is felfigyelt volna az új vásárlóra. Ha pedig nem tévedtem, akkor már úgyis tudta, hogy nincs egyedül. A kérdés csupán az volt, hogy a fogadtatás milyen lesz.
Kezdőlap
//
