Város is még csak nem túl régóta kezdett ébredezni, ahogyan szép lassan egyre több ember elhagyta lakását, hogy a munkahelye vagy éppen az iskola felé vegye az irányt. Lassú léptekkel indultam el a belvárosba, jöhettem volna kocsival is, de jobb szerettem inkább gyalog megtenni ezt a félórás sétát. Legalább addig is felébredek és kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal. Még így is sokszor hamarabb érkeztem, mint az alkalmazottak, de ez nem is volt baj. Legalább a főnököt is látták dolgozni és nem olyan régen még a gyerek sarok is elkészült és ki is száradt a hely. A boltot is sikerült kicsit felújítani, átrendezni, de még mindig volt vele bőven teendő, viszont ezt csöppet se bántam. Szerettem mindig valamit tenni, a gyerekkönyv illusztrátori munka mellé pedig szükségem volt egy újabb kihívással. Egykoron ékszerüzlet tulajdonos voltam, most meg antikváriumé. Imádtam olvasni és hagyni, hogy az oly jól ismert könyvek illata magával rántson. Kíváncsian emeltem fel a fejemet, ahogyan az útközben megszerzett kávéval haladtam volna tovább, amikor is motorzúgásra lettem figyelmes. Könnyedén felismertem az ismerős energiákat, hiszen Eric-el elég régóta ismerjük egymást, vagyis most már Elijah. Néha még emlékeztetnem kell magam, hogy nyilvánosan nehogy rossz nevet mondjak. Pár pillanat erejéig a figyelmemet teljesen elvonta a kibontakozó beszélgetés, illetve elköszönés. Mintha ismerős lett volna a társasága is, legalábbis az energiái, a vonásai, de hirtelen nem voltam ebben biztos, ahogyan arra is rá kellett eszmélnem, hogy pontosan azt teszem, amit nem illik. Nem akartam se kihallgatni őket, se túlzottan figyelni, hiszen semmi közöm hozzá. Barátok vagyunk és ennyi, sietve fordítottam el a fejemet, hogy sietős léptekkel haladjak tovább. A kulcs könnyedén fordult el a zárban, majd pedig sietve toltam be magam mögött az ajtót. Fel se tűnt, hogy a tetteim közben sikerült meglöknöm a táblát és a rendes nyitvatartási idő előtt már kikerült az, hogy nyitva. Sietve raktam le a táskámat, majd bújtam ki a kabátomból, hogy a kávéval a kezemben rendezzem a gondolataimat. Sose volt szokásom másokat kihallgatni, vagy éppen megfigyelni, de most mégis megtettem. Volt múltunk, ahogyan jelenünk is, így talán nem csoda, hogy inkább a féltés vezérelte a tetteimet, mint bárki más. A barátok már csak ilyenek, nem? Aggódnak és védik a másikat, ha tehetik. Mi pedig azok voltunk. Amikor az ajtó kinyílt, akkor először nem is igazán foglalkoztam vele, hiszen azt hittem, hogy csak az egyik alkalmazott jött meg, de aztán ismét hatalmába kerített az az érzés, hogy ismerem a belépőt. Az energiái ismerősek voltak, majd pedig könnyedén csendült egy ismerős dallamon pár szó. Sietve álltam fel a könyvhalmazok közül és sétáltam elő az egyik hátsóhelységből. - Jó napot! – szólaltam meg még anélkül, hogy biztosra vehettem volna azt, hogy egy ismerős áll mellettem, de ahogyan az egyik könyves szekrény mögül kiléptem ajkaim úgy húzódtak mosolyra, amikor megpillantottam Evelynt. - Evelyn? – pislogtam párat meglepetten, miközben tudatosult bennem, hogy már korábban is jól éreztem, hogy Elijah társaságában egy ismerős érkezett a városba a mai napon. Persze lehet, hogy régebb óta itt van, de én csak most először láttam őt, őket együtt. – El se hiszem, hogy erre a fagyos vidékre tévedtél. – majd ha engedte, akkor megöleltem őt, ahogyan két régen nem látott barát tenné. – Semmit se változtál az évek alatt. – persze, ez nem meglepő volt, de mivel pont ekkor lépett be az egyik alkalmazott adta magát a mondat. Sietve köszönt Annie, majd pedig ment is lepakolni, hogy utána szép lassan ő is felébredjen a tényleges nyitásra. – Minek köszönhetően érkeztél a városba? Régóta itt vagy? – faggattam kicsit őt, miután az ölelésnek vége szakadt és beljebb invitáltam őt, hogy ne az ajtóban ácsingózzunk.
Még ha nem is voltam teljesen biztos abban, hogy jól láttam, és éreztem, amit, muszáj volt megbizonyosodnom róla. Egyszerűen hajtott a kíváncsiság, és ha csak egy pár százaléknyi esély is volt arra, hogy ismerem az illetőt, akkor szerettem volna őt üdvözölni. Nem az a típus voltam soha, aki elfordította volna a fejét ilyen esetekben, hogy úgy tegyen, mintha nem látta volna a másikat. Nagyon is láttam, és örültem volna, ha jók a megérzéseim. Általában azért nem csaltak tévútra, ennyi év után már rég nem. Így léptem hát be az üzlethelyiségbe, telve kíváncsisággal, és talán egy egészen kicsit reménnyel is. Ha tényleg ő az, talán nem lesz olyan boldog, hogy láthat, holott nem váltunk el egymástól csúnyán. Sőt, szerintem jó viszonyban voltunk mindig is, amióta megismertük egymást, noha nem volt olyan hosszú ismeretség, mivel egy idő után a távozás mezejére léptem. Akkoriban próbáltam megtalálni a helyemet, aztán esedékes lett a találkozóm a bátyámmal, amit tízévente ismételtünk meg mindig, úgyhogy mennem kellett. Nem szó nélkül tettem, elbúcsúztam tőle, de a kapcsolat megszakadt közöttünk a már akkori modern technika ellenére is. Most talán új esély nyílt egy barátság felélesztésére, szorosabbra fűzésére, ki tudja. De szerettem volna kideríteni, hogy mit tartogathat még a jövő számunkra. - Ó, tényleg jól láttam akkor! – vidultam fel, amikor szembe találtam magam a másik nősténnyel, és megerősített abban, hogy valóban ő az. Sőt, nem egyszerűen ő volt, hanem még emlékezett is rám, és felismert. – Szia, Maëlle! El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az! – örvendeztem vidáman, viszonozva az üdvözlő mosolyát. Nem tudtam, hogyan fog reagálni, de mit sem törődve ezzel a lényegtelen aprósággal, odaléptem hozzá és vigyázva a kávémmal, megöleltem őt. - Hát, még én sem teljesen, bevallom! – nevettem el magam őszintén, miután elhúzódtam tőle, és tekintetem ismét megtalálta a szemeit. – Alig néhány napja érkeztem, még nagyon szokatlan az egész. De nem gondoltam volna, hogy éppen beléd fogok botlani! Vagy igazából bármilyen más ismerősbe, ha már itt tartunk… - tettem hozzá. Ki tudja, hogy kivel fog még összesodorni a fagyos északi szél? Egyelőre még nem mertem ezen gondolkozni sem, majd talán fokozatosan tartogatja nekem a meglepetéseket ez az utazás. - Jól tartom magam? – játszottam rá mókázva, szabad kezemmel meglebbentve sötét tincseimet. – Hát, te sem panaszkodhatsz éppenséggel! – dicsértem. Talán most kicsit hosszabb volt a haja, mint amikor legutóbb találkoztunk, de a vonásai nem változtak meg. Két vén csont voltunk mi, fiatalos köntösbe bújtatva. – Jó reggelt! – üdvözöltem futólag az érkezőt, de különösebb figyelmet nem szenteltem neki, csak egy mosollyal ajándékoztam meg sebtében. – Csak egy kis utazás, semmi több! – legyintettem egyet könnyednek szánt mozdulattal, a kis füllentést gondosan elrejtve a pajzsom mögé. Jobban mondva, nem is volt ez igazi hazugság. Tényleg csak úgy ideutaztam. Ha már el kellett jönnöm, akkor bárhová mehettem volna, de én mégis így döntöttem. - Kellett egy kis kikapcsolódás, és ezen a vidéken még nem jártam. – magyaráztam, miközben bentebb léptem az üzletben. – És te? Ez a hely a tiéd? – kérdeztem kíváncsian, hogy helyesek-e a következtetéseim. – Mert akkor gondolom, te nem most jöttél… - fűztem hozzá roppant elmésen.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Csak nem követtél? – szólaltam meg derűsen és bolondozva, hiszen csöppet se gondoltam komolyan. Én is utána járhattam volna, hogy miért volt oly ismerős Elijah energiái mellett a másiké, a nőé, de még se tettem. Úgy éreztem, hogy már így is többet hallottam és tovább figyeltem őket, mint illene. Sose voltam olyan fajta, aki másokat kihallgatna vagy leskelődne, ez is inkább csak véletlenül történt, amint pedig tudatosul bennem máris inkább az üzletem felé vettem az irány, hogy végül teljesen mással foglaljam el, tereljem el a gondolataimat. – Pedig én volnék az. – tártam szét a karomat kicsit játékosan és megadóan. A név miatt pedig nem javítottam most ki. Bárkinek lehet második neve a mai világban, így ha bárki meghallaná, akkor ki lehetne magyarázni. A Dotty-t úgyis eléggé kevesen ismerik, ahogyan ő se. - Tudod, igyekszik az ember lépést tartani a mai fiatalokkal. Még a végén túl vénként néznék ki. – kuncogtam el magam könnyedén, miközben az ölelését könnyedén viszonoztam. Egyáltalán nem volt bennem harag, vagy bármi hasonló érzés irányába. Régebben is egészen jól kijöttünk, barátok voltunk és vagyunk is remélhetőleg a jelenben. Szólt, hogy mennie kell, az okát pedig nem firtattam, hiszen semmi közöm nem volt hozzá, viszont most csak az számít, hogy újra itt van és talán a régi barátságot újra elő lehet csalogatni. – Szia Annie, Thomas még nincs itt, így nem kell sietni semmivel se. – mosolyodtam el, hiszen amíg nincs itt mindenki, addig nem is fogunk kinyitni. Még akkor se, ha már a tábla azt hirdeti. Persze, ha betévedne egy vevő, akkor kiszolgáljuk, de a pakolást és a leltározást úgy jó csinálni, ha mindenki itt van, hiszen megvan mindenkinek a saját kis feladata ezzel kapcsolatban. A lány könnyedén viszonozta Sophie köszönését, majd bólintott és máris ment tovább a dolgára. – Sok mindenkivel találkoztam már ezen a vidéken, de azok sose voltak kis utazások. Mindenki okkal érkezik valahogy erre a fagyos vidékre, aztán pedig a legtöbben itt is ragadnak, mintha nem engedné el őket... – csúszott ki az ajkaim között az első gondolataim. Nem tudhattam, hogy füllentett-e, vagy nem, hiszen a pajzsa pontosan úgy fel volt húzva, mint az enyém. Másrészt viszont nem is azért mondtam, mert nem hinném el, inkább csak ez volt a szomorú igazság. Még egy apró sóhaj is kiszökött ajkaim között, hiszen sokan nem is sejtik, hogy pár órára innen milyen felfordulás szokott történni. - Remélem meleg cuccokat hoztál, mert ha itt maradsz még télre is, akkor kelleni fog. – nem mintha már elmúlt volna a hideg téli idő, de azért már kellemesebb volt az idő, mint mondjuk januárban. Persze még hó bőven akadt, ahogyan fagyos szellő is, de hát mi mást vár az ember Alaszkában? – Igen, az enyém. Pár hónapja vettem meg. Volt egy kisebb átalakítás azóta, de már kezd minden a helyére kerülni. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, majd a kezemben lévő könyvet felpakoltam a megfelelő polcra, hogy utána a másik kezemben lévő kávéból kortyoljak párat. – Nem régóta élek ebben a városban, de a közelben laktam, így egész jól ismerem már ezt a térséget. És neked hogy tetszik eddig? Van más ismerősöd is? – pillantottam rá barátságosan, hiszen a kérdéseim egészen átlagosak voltak. Nem sejthette azt se, hogy esetleg láttam már valakivel itt.
- Azt hittem, hogy képzelődöm. Muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy még mindig teljesen ép az elmém! – kuncogtam vidáman, most már abszolút meggyőződve arról, hogy minden a legnagyobb rendben van velem. – Úgyhogy igen, bevallom töredelmesen, követtelek ide az üzletbe. – vallottam színt, de egy pillanatig sem éreztem magam rosszul emiatt. Nem is volt mit szégyellnem szerintem, hiszen nem ártottam vele senkinek. És különben is, máshogy nem találkozhattunk volna, ha én kint maradok, ő meg itt bent. - Áh, azt nem hiszem! – legyintettem jókedvűen. – Mert akkor az azt jelentené, hogy én is, pedig nem érzem magam annak. – távolról sem voltam vén, ránézésre biztosan nem. Időnként azért már éreztem magamon a megélt évszázadok súlyát, de azt sem éppen úgy, ahogyan valószínűleg az idős emberek szokták megérezni a kort. Inkább egyfajta bölcsességet, vagy más világszemléletet jelentett ez nálam. – De a jó plasztikai sebészek már csodákra képesek! – vigyorodtam el, éppen amikor belépett az alkalmazott leányzó. Így legalább, ha elcsípte a beszélgetésünket, nem értette félre még véletlenül sem. - Komolyan? – kérdeztem vissza őszinte érdeklődéssel. – Nem tudom, hogy akarom-e hagyni, hogy fogságba essek itt. Bár úgy látom, te is így jártál. – arra azonban nem kérdeztem rá, hogy ő miért érkezett, pedig érdekelt volna. Nagyon is, de más dolgába nem szívesen ütöttem volna bele az orromat bármennyire fért volna ez most bele a beszélgetésünkbe, ha már így témánál voltunk. Engem általában mindenféle apróság érdekelt. - Hol van még a tél? – egyelőre emiatt még nem aggódtam. – Bár nekem most is jóval hidegebb van, mint amihez hozzászoktam az utóbbi időben. Egyébként készültem én, de a poggyászom elkeveredett a reptéren, és még mindig nem érkezett meg. Ma, vagy holnap számíthatok már rá, ha minden jól megy. – csevegtem könnyedén, mert ha nem kellett titkolóznom, akkor bizony sokkal egyszerűbb volt nyíltan beszélnem. A jövetelem okáról nem szívesen bájcsevegtem volna, egyelőre legalábbis semmiképpen. Pedig lehet, hogy plusz két segítő mancs jól jönne majd alkalom adtán, hiszen a velem szemben álló nőstény sem volt éppen kispályás. - Tetszik! Szeretem a könyveket! – néztem körül most tüzetesebben, kortyolva egyet óvatosan a kávémból. – Gratulálok hozzá! – mondtam őszintén, visszafordulva hozzá egy mosoly kíséretében. – Csak nem Fairbanksben? – érdeklődtem, egyből a téma közepébe vágva. – Hallottam, hogy él ott egy falka… - fűztem hozzá, mintegy mellékesen. Így, ha beletrafáltam, talán nem találta olyan különösnek a tájékozottságomat. – Eddig még nem igazán jártam a városban, bevallom. Csak néhány boltig jutottam el, miután megérkeztem. A mai napot szemeltem ki arra, hogy körül nézzek. Mit ajánlasz, mit érdemes mindenképpen látnom, és mit az, amit jó, ha tudok? – kíváncsiskodtam, kihasználva az esetleges tippeket. - Csak egy. Most egyelőre nála lakom átmenetileg. – bólintottam az ismerőssel kapcsolatos kérdésre. – És te miért költöztél át ide? – mert azt tudtam, hogy Isaacet kirakták a másik városból, de érdekelt volna, hogy ha ő is onnan jött, akkor mégis miért.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Hmm, vigyáz még a végén teljesülni fog, hogy csak képzelődsz. – kacsintottam rá játékosan, hiszen az illúzió veszélyes dolog is tud lenni, de sose szerettem arra használni, hogy másnak ártsak. Egy barátnak meg miért ártanék? Ő sose támadott még hátba és bíztam benne. Lehet, hogy nem annyira, mint másokban , de egy mélyebb barátsághoz eleve több idő is szükséges szerintem. – Örülök annak, hogy így tettél, mert jó újra látni téged. – a mosolyom őszinte volt, ahogyan a szavaim is. Ő tényleg olyan személy volt az életemben, akinek örültem és bármikor beülnék egy kávéra vele, hogy elmesélje mi történt vele az elmúlt időszakban. - Tudod, azt szokták mondani, hogy a kor csak egy szám és az számít, hogy valójában mennyinek is érzed magad. – a jókedv pedig továbbra se tűnt el a hangomból. Amikor reggel felébredtem, akkor nem gondoltam azt, hogy ma egy régen látott ismerősbe fogok botlani, de az élet mindig is kiszámíthatatlan volt és ez legalább kellemes meglepetés volt. – Ez igaz, de ismersz, hogy mindig is a természetesség híve voltam. – biztos lett volna, aki a helyemben esetleg nagyobb melleket csináltatott volna magának, vagy valamin változtatott volna, de ahogyan a túlzottan a sminkelés se volt rám jellemző, úgy a hasonló dolgok se. Na, meg farkasoknál nem is igazán lehetne, szóval mindegy is, hiszen azt is pontosan tudtam, hogy a közeledő lépteknek szólt inkább a dolog, mintsem nekem. - Igen, én már túl régóta így jártam. Pedig igyekeztem megszökni, de valahogy még se ment. – rántottam meg ismét a vállaimat egy kisebb sóhaj keretében, hiszen hiába mentem egészen Kínáig, mert pár hét után visszajöttem és itt vagyok még azóta is. Pedig, amikor idekeveredtem, akkor még az se volt biztos, hogy pár napnál tovább megyek. Erre itt az üzlet, a másik munkám és a többi dolog. Mintha a szívem egy része jelenleg még mindig túlzottan kötődne Alaszkához, és eme térségben élőkhöz. - Még mindig az van, igaz, ez már a vége. – mosolyodtam el, hiszen annyira még nem volt jó idő. Általában itt májusig is kitart a tél, de ahhoz képest, ami pár hónapja volt már sokkal kellemesebb az időjárás. – Ohh, ez nem jó, de meg se lepődök. Valahogy ilyenek minden egyes nap történik a repülőtéren, ahogyan hallottam, de az a lényeg, hogy meglesz. – gondolom az sokkal rosszabb lenne, ha véglegesen tűnt volna el. Bár azt nem tudhatom, hogy volt-e benne valami értékes, hiszen a ruhákat könnyedén lehet pótolni, míg a számunkra értékes tárgyakat viszont nem. - Én is, de ékszerüzlet után kicsit fura. Mondhatni sokkal csendesebb is. – avattam be ebbe az aprócska dologba, hogy az üzleti élet és a boltvezetés annyira nem is áll távol tőlem. – Köszönöm szépen! Igen, valóban él ott egy és összetartóak is. – pillantottam rá komolyan, hiszen túl sok mindent nem fogok elárulni neki. Attól még, hogy eljöttem onnan, attól még nem lettem spicli se. Az eléggé távol áll tőlem. – Egyébként igen, ott éltem eddig és még van is ott egy üzletem, de már más vezeti. - bár kicsit meglepett arról, hogy még csak most érkezett erre a vidékre és máris hallott róla. – Megkérdezhetem, hogy honnan tudsz róluk? – kíváncsiság pedig könnyedén csillant az íriszeimben, de érezhette, hogy bármit is mond nem fogok erősködni, se semmi hátsószándékom nincs. Pusztán kíváncsiság volt. Vajon Elijah mesélte volna? Nem kizárt, ha ismerik egymást, vagyis a ma reggelből úgy tűnt, hogy nem csak futó az ismeretségük. - Ha gondolod, akkor pár óra múlva elmehetek akár, csak szeretek nyitáskor itt lenni, meg úgy egész nap, de tehetek kivételt. Szívesen bejárom veled a várost. Nem ismerem tökéletesen, de a nagyját már igen. Hmm, attól függ, hogy mi érdekel. Látványosságok, bulizó helyek, vagy csak más? – vontam fel a szemöldökömet, miközben beljebb invitáltam, majd pedig leültem az egyik asztalhoz. Igaz, kint volt a boltban ez az asztal, hiszen valakik szeretnek leülni és itt olvasni, de most még úgyis üres volt a bolt. Másrészt meg nem untatnám a felesleges részletekkel, ezért is kérdeztem, hogy pontosan mi érdekelné. - Az jó, legalább nem egyedül kell felfedezned teljesen ezt a vidéket. – kíváncsi voltam arra, hogy ki lehet ez az ismerős, a megérzéseim jók-e, de egyelőre nem állt szándékomban se faggatózni, se megijeszteni őt. - Úgy éreztem, hogy ideje mennem és először magam mögött hagytam teljesen ezt a vidéket, eléggé messzire mentem, de aztán végül visszatértem és itt ragadtam. Oda már nem mehetnék vissza és talán nem is akarok. Csak nem mindig könnyű, mert egy-két személy nagyon is hiányzik. – pillantottam le a kávémra, majd pedig a kezemen lévő órára, de még volt bőven negyedóra a nyitásig így nem fog senki se zavarni még. Annie amúgy is tuti megint zenét hallgat és olvas. Ennyire már ismertem őt.
- Jaj, nehogy babrálj az agyammal! – kértem komolyan, mert azt nagyon nem szerettem volna. Egyébként tudtam, hogy csupán viccnek szánta, de egy illuzionistánál sohasem lehet tudni. Volt már szerencsém a vérvonalához, de rajtam azért nem nagyon alkalmazták, és nem is most akartam megtapasztalni, hogy milyen az. Kivéve, ha valami pozitív élményt akart adni, de azt nem akartam, hogy az érzékeimmel szórakozzon bárki is. Még egy barát se tegye. – Téged is! Meg is örültem egyből, hogy esetleg te vagy az! – mondtam meg őszintén, ha már ő is kifejezte örömét a viszontlátás ürügyén. - Hát, akkor azt hiszem, hogy külsőre fiatalosabb vagyok, mint amennyinek valójában érzem magam. – nevettem fel, mert hát nálunk ugye ez egy kicsit másképp működött. Nem voltam tényleg megfáradva, de akkor is éreztem a kort, még ha nem is látszott rajtam. Majdnem négy évszázada koptattam már a Föld porát, és talán még fogom egy ideig, amit nem is bántam. Úgy éreztem, hogy van még feladatom, első sorban az, hogy beteljesítsem a bosszút, ami miatt Ruth még nem nyugodhatott békességben. Máskülönben a szelleme nem keresett volna meg. - Ideköt valami? – ez persze érthető volt így. Én sem mentem volna el, ha nem muszáj. Talán évek múlva el kellett volna hagynom a családomat, hiszen mind emberek voltak és feltűnő lenne, hogy nem öregszem. Nem is tudtam, hogy Isaac ezt hogyan tervezte megoldani annak idején, valószínűleg nem gondolkodott ennyire a jövőn. Mindenesetre nekem muszáj volt jönnöm, de szerintem a magunk fajta csak akkor marad huzamosabb ideig egy helyen, ha tényleg erősen ragaszkodik valamihez, vagy esetleg valakihez. Vajon volt jogom rákérdezni ezzel kapcsolatban nála? Talán nem, talán ennyire nem voltunk közeli viszonyban. - Igen, tudom. Bár velem még sohasem fordult elő… - sóhajtottam kissé bosszúsan, amiért elkallódott a poggyászom idefelé jövet. – Már egyszer az úton majdnem lemaradt a gépről, de valahogy mégis sikerült előkeríteniük. Hát, az utolsó átszállásnál már nem volt ilyen szerencsém. De bizakodom! – mert ilyen vagyok. Muszáj pozitívan hozzáállnom, különben nem mennék semmire. Ha folyton borúsan látnám a világot, előbb-utóbb utolérne a balszerencse is, hacsak nem járt máris a nyomomban a nővérem gyilkosával karöltve. De meg fogjuk oldani, mindent meg fogunk oldani, mert így kell lennie. - Tényleg? Volt egy ékszerüzleted? – kérdeztem vissza csodálkozva. Őszintén meglepődtem rajta, de ez biztos látszott az arcomon is. – Nahát, az biztos izgalmas volt! Én még sohasem próbálkoztam üzletvezetéssel. – valahogy engem nem vonzott, pedig biztosan nem lett volna rossz kipróbálni. Valami újdonság, egy kis változatosság sohasem árt. Anyagi hátterem lett volna hozzá, ha éppen úgy döntök, de nem tudtam pontosan, hogy mi tenne boldoggá. Ezért is foglalkoztam mindig inkább mással, utoljára szörfoktató voltam, azt például imádtam. Hiányzott is most ebben a hidegben. - Akihez érkeztem, ő mondta. – tájékoztattam, mivel ez nem volt titok. Bármikor bárki megláthatott Isaac társaságában, hiszen nem rejtőzködött egyikünk sem. – Járt már ott. – tettem hozzá, hogy így már világos legyen a jól informáltságom. – De gondolom amúgy sem titok a dolog, elég lenne átlátogatnom oda, hogy lássam őket. – vontam meg a vállaimat. Annyira egyelőre még nem érdekeltek, és azt is tudtam, hogy kit rejt az a város, aki a mi szempontunkból lényeges. – Tényleg? – elkerekedtek a szemeim a kedves felajánlás hallatán. – Az nagyszerű lenne! Legalább nem egyedül kellene kóborolnom. – egyből fellelkesültem, és kaptam is az alkalmon. - Minden! Mindent meg akarok ismerni, mert nem tudom, hogy meddig maradok itt. – nem tudtam, hogy átutazóban vagyok-e, vagy huzamosabb ideig maradok, de a környezetet nem árt ismerni semelyik esetben sem. Közben én is helyet foglaltam az asztal mellett, a kávém társaságában. Jól esett a kellemes íz, amit a számban hagyott, valahányszor kortyoltam egyet belőle. – Nem tudom, hogy mennyi ideje lesz kísérgetni engem így hétköznap… - mosolyogtam vidáman. – De már amúgy sem vagyok egyedül, nem? – utaltam itt a mellettem ücsörgő nőstényre, tekintetemmel téve egyértelművé a gondolataimat. - Miért nem mehetsz vissza, ha még üzleted is van ott? – mivel érdekelt a téma, így most nem tettem lakatot a számra időben, és kibukott belőlem a kotnyeles kérdés. – Család, vagy barátok? – bár igazából egyre ment. – Nehéz dolog ragaszkodni másokhoz, és kockázatos is. De időnként megéri. – vélekedtem, mindig is így gondoltam. – Nem vagy tőlük olyan messze. – mosolyogtam biztatóan.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Meglepetten pislogtam párat a reakciójának köszönhetően, majd megadóan emeltem meg kicsit a kezeimet, hiszen nem állt szándékomban. Maximum akkor tenném, ha belement, hogy megmutassak neki valamit és nem pedig elmondani akarnám. Vagy pedig nagyon fel kellene húznia ahhoz, hogy kérdés nélkül megtegyem, de erre gondolni se akarok, hiszen legutóbb is egészen kellemes volt hagyni, hogy illúzió vegyen körbe. Albert is pontosan tudta, hogy miként bánjon azzal, amivel megajándékozta őt az élet. - Ezzel szerintem nem vagy egyedül. – mosolyodtam el, hiszen majdnem négyszáz éves vagyok, sok mindent megéltem már vagy éppen hallottam érdekes történeteket, ugyanakkor még ha külsőre sokan harmincnak se mondanák néha úgy érzem magam, mint aki már túl vén ehhez a világhoz. Az évszázadok súlya könnyedén telepedik a vállaimra, a gondolkodásomra, de még mindig ugyanakkor meglelhető bennem a gyermeki kíváncsiság is az új dolgok irányába. Szeretném még látni azt, hogy milyenné fog változni a világ, merre fogunk haladni és még ezernyi dolog vonz, de a jövő úgyis örökre rejtélyes marad számunkra. Reméltem, hogy még sok mindent megélhetek, de azt is tudom, hogy az élet eléggé szeszélyes tud lenni, nemhogy a halál… Aprót bólintottam a kérdésére, majd pár pillanat erejéig elgondolkoztam azon, hogy miként is kellene megfogalmazni a választ a kérdésére, de hiába ennyi évszázad, mert olyan volt, mintha minden egyes szó nem lenne megfelelő. – Tudod, van olyan, amikor mélyen belül úgy érzed, hogy idetartozol. Az az a hely, ahova a szíved húz, amit otthonodnak tudsz hívni, mert ha elmész, akkor is idővel visszavágyódsz. – reménykedtem abban, hogy megérti, hogy mire gondolok. Ez inkább egy érzés volt, ami túl erősen élt bennem, még akkor is, ha tavaly Alignak pillantott vissza az egyik falkatársunk képében. Még ez se volt elég ahhoz, hogy tényleg magam mögött tudjam hagyni a vidéket, idővel talán menni fog, ahogyan mindig, de most még nem jött el az ideje ennek. - Hmm, lehet az bőrönd valami miatt nagyon meg akar szökni. – mosolyodtam el barátságosan ismételten, hiszen képzelem, hogy mennyire tud bosszantó lenni az ilyen, de legalább meglesz és csak ez számít. Ahogyan mondani szokták minden napban van valami jó, még ha olykor nehéz is meglátni azt. A mai napban is volt már, hiszen egy régi barátot sodort felém a fagyos északi szellő. Szerettem inkább a jó dolgokat meglátni, mintsem hagyni, hogy a rosszak kerekedjenek felül. És mostanában sok jó dolog történt velem, például megismertem egy idegent is, még akkor is, ha a lábam kicsit bánta azt a találkozást, de még ez se tudta igazából beárnyékolni azt a találkozást. Azóta szerencsére már helyre jött és nem sántítok, meg semmi se. - Még mindig van, a nevemet is viseli és szemmel láthatóan egészen jól megy. Egyszer talán teljesen átadom a tulajdont annak, akire rábíztam, hogy úgy alakítsa, ahogyan szeretné és viselje az ő nevét, ha gondolja. – merengtem el kicsit, ahogyan Helena arca felvillant, amikor meglátott, hogy ott vagyok. Már megérte azért elmennem azon a napon arra az ünnepségre. – Igen, az volt, de leginkább azt szerettem, ahogyan valósággá változtathattam az emberek álmait és képzeletét. – ebből pedig könnyedén rájöhetett, hogy nem egy egyszerű ékszerüzlet volt az enyém, hanem olyan, ahol szívesen készítettek egyedi ékszereket is az alapján, ami a vásárló kívánsága volt. - Hmm… - gondolkoztam el egy pillanatra, majd a kissé szétvert helységre pillantottam, amiben a könyvespolcok roskadoztak a régi könyvektől, miközben éppen felújítás zajlott. – Esetleg nem egy rendőrségen dolgozó hímről van szó? – nevet direkt nem mondtam, hiszen így is elég sok emberre lehetne gondolni, de én csak egy olyat ismerek ott, aki onnan jött el és reggel is vele láttam együtt. Előbb mindenképpen meg akartam várni a reakcióját, mielőtt esetleg nevet is társítanék hozzá. Én is tévedhetek, de volt egy olyan érzésem, hogy Ericről van szó. – Persze, miért ne? Úgyis csak a felújítás zajlik itt, az pedig mehet magától is. Igaz, a munkásokat még meg kell várni, de utána mehetünk. Remélem eléggé melegen felöltöztél hozzá. – mégis csak február van, az pedig itt még eléggé hideg. Mondhatni ilyenkor kellene bundabugyit viselni, legalábbis nem itt élőknek nem kizárt. - Rendben van, akkor kezdhetjük a belvárossal is, vagy ha gondolod, akkor ki is mehetünk a parthoz, az öbölbe. – gondolkoztam hangosan, hiszen sok szép hely van itt is. Persze egy nap kevés mindenhez, de gondolom nem csak ma fogunk találkozni, hanem még másik napokon is. – Igaz, hiszen szívesen látlak mindig. Ha gondolod, akkor nyugodtan ugorj be, mert legtöbb esetben itt megtalálsz. – az ujjamat pedig könnyedén húztam végig a pohár ajkán, mert ő tényleg bármikor jöhet. Biztos vagyok abban, hogy remekül szórakoznánk később is. - Otthagytam a falkát pár hónapja, mert úgy éreztem, hogy nem akarok többé ott maradni, így emiatt annyira szívesen nem látnának. Meg más oka is van, ott már szinte nincs kóbor, ha a közelben akarsz maradni szabadként, akkor célszerű ezt a várost választani. Meg mint mondtam már nem én viszem az üzletet, itt lesz nekem ez is. – pillantottam rá komolyan, hiszen ez nem olyan nagy titok. Erre első találkozás alkalmával rájönne ő is, ha elkapja őt egy falkatag, hogy marad és csatlakozik, vagy megy inkább. – Igen, ebben igazad van és talán mind a kettő, hiszen olykor szinte túlzottan is vékony az a határ, ami a barát és a család közötti határt jelöli. – Helena barát volt, de ugyanakkor családomhoz tartozott. Megvédeném, ha úgy hozná a helyzet, mert fontos számomra. Ott volt Kristin, Ryder és Balthazar is, meg persze még páran, akik fontosak maradtak továbbra is nekem. – Igen, de még se elég közel. – pillantottam le a kávémra, majd megkerestem íriszeimmel a nőstényt. – Merre lenned először kedved menni? Maradni a városban, esetleg inkább a partok felé venni az irányt?
- Hm, nem is tudom… - mondtam őszintén, elgondolkozva kicsit azon, amit mondott. – Azt hiszem, hogy nekem nincs ilyen hely. – döntöttem el végül. – Túl sok helyen éltem már ahhoz, hogy egyetlen helyhez ragaszkodjak. Azt hiszem, hogy én inkább személyekhez kötődöm. Mármint jelenleg oda vágyom, ahol számomra fontosak vannak, és nem konkrétan egy helyre. – árultam el én is, hogy nekem mi az álláspontom ezzel kapcsolatban. - Biztos csak fázik! – vicceltem el a bőrönd témáját, mert többet hiába idegeskedtem volna miatta, attól bizony cseppet sem lennék előrébb. Ki kellett várnom szépen, aztán megkapom majd minden holmimat. Legalábbis mertem remélni, mert hiába nem vagyok balhézós alkat, ha valami hiányozni fog, akkor biztos, hogy cirkuszt csinálok a repülőtér kellős közepén. Az már több lenne a soknál, az biztos. Először elhagyják, utána meg eltűnnek a cuccaim? Na, nem! Ezt nem lehetett csak úgy eljátszani velem. - Akkor nagyon megbízhatsz az illetőben, ha ráhagytad az üzleted. – ezen egy kicsit meglepődtem, pedig biztosan nekem is lett volna olyan, akire hasonló „terhet” pakolok. – És most mit is csinálsz pontosan? Csak tiéd az üzlet? – érdeklődtem, miközben körülnéztem a félkész helyiségben. Biztosan tényleg izgalmas lehetett ékszereket tervezni. Bizonyára nekem is nagyon tetszett volna a dolog, de én nem igazán voltam az a kézműves művész típus. Elboldogultam mindenfélével, de ékszert szerintem nem tudtam volna tervezni. Az ilyenekre születni kell, azt hiszem. - De, ott dolgozik! – bólintottam határozottan, gyanakodva ráncolva a homlokomat. – Miből gondoltad? – mások is dolgozhattak ott olyanok, akik a mi fajunkhoz tartoztak. De akkor is nagyon furcsa volt, hogy ennyire beletrafált. Nem mintha nem ismerhette volna a bátyámat, mivel annyira azért mégsem nagy ez a város. De ha nem így volt, akkor nagyon különösnek találtam, hogy éppen a rendőrség jutott eszébe, mint lehetséges munkahely, holott nem is voltunk a közelében. Nos, mindjárt úgyis ki fog derülni, hogy mégis honnan jött éppen ez az isteni szikra. - Igen, vettem egy új kabátot. A bőröndömben volt az is. – bosszankodtam egy kicsit ismét. – Egyébként ráérek, enyém a világ minden ideje jelenleg, úgyhogy akkor amíg megérkeznek a munkások, én megiszom a kávémat. Azután pedig a nyakunkba vehetjük a várost, és én követlek oda, ahová csak mondod. – mosolyodtam el lelkesen attól, hogy megismerkedhetek egy kicsit a várossal. – Még kitalálom, hogy melyik legyen. Biztos mind a két helyen vannak olyan dolgok, amik hasznosak lehetnek idővel. – elgondolkozva meredtem a kávéspohárra előttem, aztán ismét felnéztem a nőstényre. - Lehet, hogy tényleg beugrom majd néha. Amúgy is akartam venni néhány könyvet, hogy ne unatkozzak annyira nap közben. Talán munkát is keresek majd, hiába nem tudom, hogy meddig leszek. – gondolkoztam hangosan. Ki tudja, lehet tud valamiféle állásajánlatról, ami jó lehetne nekem. Ám gondolataim elég hamar vissza is kalandoztak a korábbi témához, miszerint miért jött el a városból. Kíváncsi voltam, hogy mi történhetett, éppen ezért figyelmesen hallgattam őt, és kivártam, míg közbe szólhattam. - Nem túl biztató, ha ott hagytad őket. – néztem rá őszinte nyíltsággal. – Rendben, ezt észben tartom majd! – ígértem meg, és még kacsintottam is egyet játékosan. – Igen, ez igaz! A lényeg, hogy fontosak neked, és sokat megtennél értük. Például azt is, hogy nem mentél nagyon messzire tőlük. Gondolom, pár óra alatt oda lehet érni… - csak tippeltem, mivel még nem jártam ott. Egyedül a térképen láttam, és saccoltam meg a távolságot a két város között. – Kimehetünk a külső területekre is! – választottam a számomra jobban tetsző alternatívát. - Már úgyis hiányzik a víz, jó lenne látni, hogy itt milyen. Biztosan vannak még jégtáblák bőven. – megint kortyoltam, aztán gondosan félretettem az utamból a poharat, mielőtt kiborítanám a tartalmát. – És mennyire van messze? Vagy mivel megyünk egyáltalán? Gyalog, vagy taxival? Vagy kocsival jöttél? – reménykedtem, hogy valamiképpen úgyis meg fogjuk oldani az odajutást, még ha nem is tudtam, hogy merre helyezkedik el.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csendesen hallgattam azt, amit mondott, de csak egy apró bólintással feleltem arra, amit mondott. Pontosan tudom, hogy mire gondol, ugyanakkor azt is tudtam, hogy néha nem árt, ha nem csak az egyes helyeken élő személyekhez kötődünk, hanem magához a helyhez is. Olyankor sokkal könnyebb beilleszkedni, megtalálni a helyünket a város forgatagában és így tovább, viszont ezt inkább megtartottam magamnak. Mindenki másabb, így miért pont ebben hasonlítanának az emberek? Könnyedén nevetem el magam azon, amit mondott, de nem is firtattam tovább a bőrönd dolgot, lesz, ami lesz, de azért remélem, hogy előkerül és semmi se fog hiányozni belőle. Nem éppen jó dolog, ha elhagyják valaki cuccát. Na, meg kinézem belőle, hogy azt ős se hagyná szó nélkül, ahogyan a legtöbb ember se tenné. - Jelenleg? Gyerekkönyvekbe készítek illusztrációkat, mellette pedig a karmaim közé kaparintottam ezt az üzletet, amit próbálok kicsit szebbé varázsolni, mellette pedig az egykori üzletem ügyeit intézem néha a háttérből, vagy ha a megbízottnak szükségel enne segítségre, akkor segítek neki, még ha a távolból is. – avattam be abba, hogy pontosan mivel is foglalkozom. Talán túl sok mindennel egyszerre, de valahogy jobban szeretem ezt a pörgést, mint az üres és holtidőszakokat, amikor az ember csak vár. Szeretek tenni, munkálkodni. - Reggel, ahogyan jöttem láttalak szerintem vele. Nem voltam benne, hogy te vagy az, hiszen régóta nem láttuk egymást és nem akartalak megzavarni se titeket, ezért nem mentem oda hozzád. – bármennyire is próbálok óvatosan fogalmazni, szerintem ebből könnyedén rájöhet arra, hogy ismerem a másikat, azt a férfit, akivel reggel érkezett a városba. – Hmm, ha nem tévedek, akkor jelenleg Elijah névre hallgat. – pillantottam rá kérdőn, hiszen még mindig tévedhetek, de ha nem, akkor kicsit a világ, hogy mind a hárman ismerjük a másikat. Egyiküket nagyon is, míg a másikat kicsivel kevésbé, de persze ez részben a múlt volt, amit azért a jelenben se lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. - Vigyázz, hogy mit mondasz, mert talán olyan helyre akarlak csábítani, ahova nem szívesen jönnél. – kacsintottam rá játékosan, hiszen vannak ennek városnak is kevésbé szép és tisztességes embereknek való helyei is. Természetesen sose vinném olyan helyre, amihez nincs kedve, de ő is könnyedén rájöhetett, hogy csak szórakoztam a korábbi kijelentésemmel. – Szerintem akkor még várhatunk. Mostanában nem éppen a pontos kezdésről híresek, de legalább jól dolgoznak. – adtam már előre választ egy esetleges kérdésre, hogy akkor miért őket alkalmazom. Na, meg azt is pontosan tudtam, hogy ennek a vállalkozónak van leginkább szüksége a pénzre, még ha burkoltan is, de legalább segíthetek embereknek. - Ha gondolod és kedved érzel ahhoz, hogy egy ilyen helyen dolgoz, akkor itt is szívesen látlak. Jó társaság, vannak könyvek, amiket akár ingyen is lehet olvasni, ha nem kószál erre senki se. – ez nem volt más, mint egy kósza ötlet, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mivel foglalkozna szívesen, de legalább tudja, hogy itt is szívesen látjuk. Akár hosszabb, akár rövidebb időre, míg el nem dől, hogy mennyi ideig marad vagy éppen mibe vágna. - Elég ideje éltem már ott, hogy úgy érezzem mennem kell. Meg mindenhol vannak változások, amelyeket egyesek könnyebben fogadnak el, míg mások kevésbé. – mosolyodtam el haloványan, hiszen ez volt az igazság. Nah, meg a tőrösség se segített túlzottan azon, ami történt egykoron. Lehet, ha nem lettek volna azok az álmok, akkor másképpen viszonyultam volna ehhez az egészhez. – Igen, autóval olyan 6 óra, ha jól rémlik. – rántottam meg a vállaimat, hiszen pontosan én se tudtam. Attól is függ, hogy mennyire hajt gyorsan az ember. Na, meg legutóbb nem is én vezettem hazafelé hála a balesetnek. Persze, azóta már jártam ott, de ha jól rémlik, akkor ennyi idő alatt tettem meg. - Víz melletti helyen éltél? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen másra nem tudtam gondolni, hogy miért hiányzik neki. – Hmm, mehetünk gyalog is, ha van kedved sétálni, ha nincs, akkor hívunk taxit, mert gyalog jöttem ma munkába. – nekem igazából mindegy, hogy mivel megyünk. Szeretek sétálni, de lehet számára még túl hideg az időjárás és szívesebben menne autóval. Rá bízom igazából. – És mi történt veled az elmúlt időben?
- Hűha, ez elég sűrűnek hangzik. Elég sokrétű vagy akkor, de nem sok ez egy kicsit így egyszerre? – érdeklődtem kíváncsian. Mondjuk, pont én kérdezek ilyesmiket? Hiszen én is szerettem több lábon állni mindig, legalábbis az utóbbi időben már határozottan ez volt rám jellemző. – Nem is tudtam egyébként, hogy ilyen jól rajzolsz… - böktem meg egy kicsit a vállammal játékosan. Szép szakma volt, amit választott, én meg még mindig el sem tudtam képzelni, hogy mihez kezdjek itt magammal. Bár még arról sem volt fogalmam, hogy meddig leszek egyáltalán a városban, de úgy terveztem, hogy még jó darabig maradok. - Ó, értem! Így már érthető! – bólogattam, mert így nem is tűnt annyira lehetetlennek a dolog, hogy így beletrafált. – Nyugodtan odajöhettél volna köszönni. Azért olyan sokat nem változtam, maximum a hajam! – mintegy mellékesen meg is igazítottam néhány kósza tincset a mondandóm közben. – Igen. – biccentettem kurtán, hogy helyesen tudja a bátyám jelenlegi nevét. – És a megfogalmazásodból merek arra következtetni, hogy régebb óta ismered őt, minthogy ezen a néven él. – tapogatóztam tovább én is óvatosan, mivel nem tudhattam, hogy milyen természetű a kapcsolatuk. - Ugyan már! Engem szinte minden érdekel, és ahogy ismerlek, semmi olyat nem tennél, amiről tudod, hogy nem tetszene nekem! – lehet, hogy tévedtem, de én szerettem volna ebben hinni. Mellékeltem is egy szélesedő mosolyt a szavaim mellé, mert értettem én a viccet, nem is feltételeztem volna rosszat róla soha, hiszen nem ártottam neki. Sem a múltban, sem most. Igazából esélyem sem lett volna rá, hiszen alig pár napja érkeztem, és csak nem sértődött meg, amiért leléptem annak idején, ugye? - Az is valami. Mondanám, hogy szívesen segítek, de hát ezért fizeted őket. – vontam meg a vállaimat, pedig meglepő módon tényleg értettem egy kicsit a kőműves dolgokhoz, meg máshoz is. Igazából rengeteg dologhoz, amiket nem hangoztattam általában, csak ha szükségem volt az adott tudásra. – Hát ez nagyon kedves tőled! – kerekedtek el egy pillanatra a szemeim, mert állásajánlatra azért nem számítottam így kapásból. – És meg is hat, hogy gondoltál rám, de még annyira káosz van a fejemben a jövőmet illetően, hogy nem merem azt mondani, hogy oké. De megfontolom, rendben? Már ha később is áll még az ajánlatod… - fűztem hozzá gyorsan. Nem akartam megbántani, de még tényleg nem tudtam, hogy merre tovább. Így pedig hiba lett volna bármibe is belemenni csak úgy. - Tehát olyan változások történtek, amik nem voltak ínyedre. És erről egyáltalán nem akarsz velem beszélgetni, értem én! – bólogattam mosolyogva, kimondva azt, amit gondoltam. Nyilvánvaló volt, felesleges lett volna tovább körül udvarolnom őt, vagy kerülgetni a forró kását. Nem szándékoztam erőszakosan faggatni arról, hogy mi történt ott, mert már Isaac is mondott pár dolgot, így volt némi fogalmam. Csak az lepett meg, hogy végül ő is itt kötött ki, hátrahagyva az otthonát, amihez nyilvánvalóan ragaszkodott. Máskülönben nem lett volna még mindig kapcsolata az ottaniakkal, és az üzletétől is megvált volna könnyedén. Mindezen megfigyeléseimet azonban megtartottam magamnak. - Az nem olyan vészes, bár nem is túl közeli… - ezek után bizony én is megfontoltam volna, hogy mennyit látogatok fel északra. – Igen, és eléggé hozzászoktam az utóbbi években! – bólogattam mosolyogva. Igyekeztem palástolni a pár pillanatnyi elszontyolodásomat, de lehet, hogy nem voltam elég gyors. Hiányzott a családom, és nem örültem, hogy ott kellett hagynom őket. El sem tudtam képzelni, milyen szörnyű lehetett ez a bátyámnak annak idején. Meg most is. – A klíma is egy kicsit barátságosabb volt. – vigyorodtam el, mert Alaszkánál azért nem olyan nehéz jobb időjárású helyet találni. - Nos, jól van! Ha megittam a kávémat, és teljesen feltöltődök, akkor nincs akadálya egy jó kis sétának. Úgyis a legjobban így lehet felfedezni egy új helyet. – vélekedtem elgondolkozva, kilesve a kirakaton túli világra. – Hát, annyira nem sok minden. Éltem az életem erre-arra, több helyen is. Az utolsón egész sokáig maradtam, de ideje volt lelépnem. Szeretem az új helyeket, de egyébként semmi olyan nem történt velem, amiről hosszasan regélhetnék most neked. Szörnyen unalmasan hangzik, igaz? – nevettem el magam. Inkább csak óvatosságból fogalmaztam ennyire semmitmondóan, mert egyelőre nem voltam teljesen biztos abban, hogy mennyire bízhatok benne, és merjek-e kitárulkozni előtte, felfedve az igazságot. Még csak azt sem tudtam, hogy Isaac meg ő jóban vannak-e egyáltalán. - Te az után már idejöttél, hogy elbúcsúztunk egymástól? – kíváncsiskodtam egy kicsit én is.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Egyáltalán nem, mindig is szerettem elfoglalni magam és ha az ember olyannal foglalkozik, amit szeret, akkor nem is olyan, mintha dolgozna, inkább mintha a hobbijáért élne. – mosolyodtam el könnyedén, hiszen én így láttam a dolgokat, amikor pedig megbökött kicsit, akkor pedig egyszerűen elnevettem magam és megráztam picit játékosan a fejemet. – Gyerekkoromtól kezdve rajzolok, szerettem lerajzolni azt, amit látok vagy éppen érzek, az álmaimat. És ez mostanáig végig kitartott. – rajzok, festmények sok mindent képesek kifejezni. Néha sokkal több mindent, mint egy-egy szó. És a nehezebb időkben is segített talpon maradni, hiszen ez is lehet gyógyító hatású. Bárki bármit is mondjon. Csendesen hallgattam azt, amit mondott. Ahogyan az se kerülte el a figyelmemet, hogy miként babrált egy kósza tinccsel, de hát melyik nő ne tenné? Főleg, ha éppen a hajáról beszél, meg egyébként is. – Igen, volt már hozzá szerencsém korábban, így jól gondolod, de ez hosszú történet és talán máskorra marad, vagy lehet inkább őt kellene kérdezned, mert ki tudja mennyit is mesélne el. – kacsintottam rá játékosan, hiszen a férfiak szeretnek titkolózni és nem akarom azt se, hogy esetleg olyat mondjak el, amit Eric ne akarna. Nekem ő örökre Eric fog maradni, még akkor is, ha nyilvánosan nem igazán mondhatom ki ezt a nevet. Bár azon meglepődtem, hogy van egy testvére, hiszen nem is tudtam róla, de hát én se meséltem az egykori férjemről és még annyi mindenről, vagyis előbbit legutóbb megemlítettem, de az is mikorra volt? Elég sokára, ahhoz képest, hogy mi honnan is ismerjük egymást. - Köszönöm az ajánlatodat, de valóban ezért fizetem őket. Egyébként meg nem is gondoltam volna, hogy értesz hozzá. Milyen rejtett képességeid vannak még? – kérdeztem meg tőle egy kisebb kuncogás közepette, hiszen tudtam jól, hogy akik régóta élnek, azok sok mindenhez értenek, de azért azt nem néztem volna ki belőle, hogy az építőipar érdekelte volna őt, vagy legalábbis a kőművesség. Szavaira először csak egy aprót bólintottam. – Ohh, miért ne állna? Egy barátnak mindig van hely, vagyis gondolom még hívhatlak így. – arcomon pedig egy igazán barátságos mosoly jelent meg, hiszen egykoron barátok voltunk. Még akkor is, ha nem annyira szoros barátság volt közöttünk és idővel egyszerűen csak eltűnt, mintha sose létezett volna. Talán zokon vettem volna, ha már nem éltem volna annyi ideje, de én is tettem már meg hasonlót, hiszen farkasok jönnek és mennek. Néha pedig csak olyanok vagyunk, mintha csak a képzelet szüleményei lennénk. Egyébként is semmi olyat nem tett, ami miatt haragudnom kellene rá. - Biztosan megérted, hogy miért nem tehetem. Néha beszélnénk, de nem tehetjük. – lehet, hogy otthagytam a falkát, de spicli se lett belőlem. És egyébként se akarok senkit se befolyásolni. Ki tudja, lehet ha ő arra téved, akkor neki kedvére való lesz az új légkör, a helyi falka, de számomra nem volt az. Legalábbis jelenleg nem, még akkor se, ha a szívem egyes emberekhez visszahúzott volna, de pontosan tudtam, hogy mivel fog járni az, ha azt mondom, hogy „Köszönöm, de ennyi voltam. Sziasztok!”. Az élet pedig halad tovább a medrében és ennek köszönhetően ismertem meg másokat és ennek köszönhetően ülhetek most itt Evelynnel. - Hátra hagytál olyanokat, akik fontosak neked? – pillantottam rá kérdőn, hiszen szavaiból kicsit ez jött át, de lehet már én képzelődöm és csak a saját érzéseimet gondoltam bele abba, ahogyan beszélt, a hangsúly és a szavak egyvelegébe. Ezt az érzést pedig most én is túlzottan ismertem, ahogyan a múltamban is. Veszítettem már el olyat, akiért talán életemet is adtam volna egykoron, de még se tehettem. – Ennél szerintem már mindenhol az. – nevettem el magam ismételten. Remek érzés volt hagyni azt, hogy a jókedv eluralkodjon rajtunk. Csendesen hallgatom azt, amit mondott és egy aprót bólintott. – Vagy csak számodra tűnik unalmasnak. Biztosan történtek olyan dolgok, amiket mások szívesen hallanának. Minden egyes hely új meglepetésekkel szolgálhat számunkra, ahogyan új ismeretségekkel is. – szólaltam meg végül egy kisebb habozás után, de azt is érezhette, hogy nem fogom faggatni őt. A kérdésére ismételten bólintottam eleinte egyet, miközben kortyoltam egyet óvatosan az italomból. – Igen, bár még előtte kicsit jártam az államokat, de végül itt kötöttem ki és itt is maradtam. Nem is értem, hogy miként voltam képes megszeretni ezt a fagyos és szeszélyes vidéket. Bár rövid időre kicsit magam mögött hagytam, de mint látható ismét itt vagyok. – közben pedig elővettem a reggelinek szánt kis croissanomat. – Kérsz belőle? – pillantottam rá kérdőn, hiszen legtöbb esetben ilyet szoktam elcsipegetni a reggeli kávézgatásom mellé, hiszen reggeli is eléggé fontos dolog.
- Ebben is van valami! – egyetértően bólintottam is, mert ezzel tényleg kár lett volna vitába szállnom. Én is általában olyasmiből éltem, amit szerettem csinálni, mert a kényszerhelyzetek valahogy nem tartoztak a kedvenceim közé. Ennyi idősen pedig igazán megengedhettem magamnak ezt a fajta luxust, azt hiszem. – És általában megvan, hogy mit akarnak látni, vagy rád bízzák? – érdeklődtem kíváncsian, mert nem nagyon tudtam, hogyan is működik ez az illusztrátori szakma. Ahhoz eddig még nem volt ugyanis szerencsém. - Ó, ha emiatt aggódsz, akkor igazán nem kell! – legyintettem egyet nevetve, amikor szóvá tette, hogy nem tudja mennyit árulna el nekem a szóban forgó hím. – Nyugodtan elmesélhetsz mindent, mert valószínűleg ő is ezt tenné. Általában mindent elmond nekem, lehet már rólad is beszélt. – vigyorodtam el szélesen, és ekkor döntöttem el, hogy nincs értelme tovább titkolózni. Ha ismerte őt még az előtt, hogy Elijah lett belőle, akkor hosszabb távú az ismeretségünk. És a viselkedéséből nem éppen arra következtettem, hogy negatív természetű lenne, bár sohasem lehet tudni ugyebár. - Ő a bátyám! – dobtam le végre a bombát, magamban egészen jól szórakozva a helyzeten. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehetett ő, de egyelőre nem volt még ötletem. Az is lehet, hogy csupán egy futó ismeretségről volt szó, és semmi többről. Azt nem feltétlenül mesélte el nekem, bár szerettem azt gondolni, hogy mindenről tudok, ami csak Isaac életében történt. Lehet, hogy utólag lettem beavatva, de akkor sem voltak titkaink egymás előtt. És én ezért nagyon hálás is voltam a sorsnak, mert a bizalmunk feltétel nélküli volt egymás iránt. - Vannak még azért, amiket begyűjtöttem ennyi év alatt. Szeretem időszakosan felfedni őket. – mosolyogtam szélesen. Tényleg egész sok dologhoz értettem. Jóval többhöz, mint egy átlagos nőtől elvárható lett volna, de hát távolról sem voltam átlagos ugyebár. Így a képességeim is sokkal többrétűek voltak, mint egy emberé. Sok dolog érdekelt, jól bírtam a terhelést, és volt bőven időm arra, hogy mindenfélét elsajátítsak. De hát pont neki kellett volna ecsetelnem, aki látszólag szintén szeretett több lábon állni? - Igen! – bólintottam őszinte lelkesedéssel arra, hogy hívhat még nyugodtan barátnak. – Ha úgy döntök, akkor tudom, hol keresselek majd munka ügyében. – bökdöstem meg a halántékomat, ezzel érzékeltetve, hogy feljegyeztem ám az ajánlatot a láthatatlan noteszomba. A falkával kapcsolatos megjegyzésére csak kurtán bólintottam egyet, és többet nem erőltettem a témát. Láttam rajta, hogy tényleg nem szívesen beszélne erről, kényszeríteni pedig nem állt szándékomban, hiszen semmi érdekem nem fűződött ahhoz, hogy a falkáról megtudjak ezt-azt. Pusztán a kíváncsiság hajtott, de egyelőre nem terveztem átmenni oda, és szimatolni. Vagy netán csatlakozni. Nem, most még nem voltak terveim. - Igen, hátra. De hát sokszor megtesszük ezt, nem? – vontam meg szomorkásan a vállaimat. Konkrétan az egész családomat hátra hagytam, legalábbis azokat, akiket az utóbbi szűk két évtizedben annak tekintettem. Próbáltam is gyorsan elterelni a figyelmemet valami sokkal vidámabb téma felé, mielőtt végképp magamba fordulnék. Még túl friss volt az elválás szörnyű élménye. – Én nem rajongok ezért a nagy hidegért, de gondolom akkor hozzá lehet szokni előbb-utóbb. – elgondolkozva tekintettem ki a kirakat túloldalán rohanó forgalomra. - Nagyon kedves vagy, de az épp csak pár falat így is! – kuncogtam halkan, inkább kortyolva egyet a kávémból. – Majd út közben veszek valamit inkább, de neked jó étvágyat hozzá! – biztattam barátságosan, hogy reggelizzen csak meg nyugodtan, engem egyáltalán nem zavart. – Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen itt… mindig annyi új lehetőség van egy új helyen! – lelkendeztem újult erővel. – Majd mutathatsz egy jó pékséget is út közben, vagy akár egy reggelizőt. Biztos akad ilyesmi erre is… - legalábbis mertem remélni.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Egészen változó. Van olyan, amikor megmondják, hogy nagyjából mit szeretnének, de sokszor rám bízzák a döntést. – avatom be, hiszen ez nem olyan nagy szakmai titok. Sokszor én dönthetek arról, hogy mit is ragadok ki egy-egy meséből, de szerencsére eddig sose volt ebből gond. Egészen jól megtanultam már azt, hogy tudjam mire is vágynak az emberek, vagy mit szeretnének látni, legalábbis ilyen téren biztosan. Csak egy aprót bólintottam arra, amit mondott, de még mindig nem láttam teljesen jó ötletnek azt, hogy én mondjak el mindent. Még akkor se, ha igazán közel állnak egymáshoz, hiszen ez sokkal inkább Eric feladata lenne az, ha bármit is elszeretne mondani, akkor megtegye. Így vélhetően olyan nagymesélés nem lesz, de mielőtt túlzottan elmerülhettem volna a gondolataimba meglepetten pislogtam párat, amikor kiderült, hogy testvérek. Erre aztán végképpen nem számítottam, hogy pont a testvérével sodort össze egykoron az élet, vagy éppen most. Tényleg ennyire kicsi lenne a világ? - Wooow, ezt nem is sejtettem. Mármint oké, vannak kicsit hasonló vonások, de akkor is. – szólaltam meg kicsit még kábán, hiszen mondhatni kicsikét sokkolt ez a hír. Nem rossz értelemben, inkább csak váratlanul ért. – Kicsi a világ, hogy ti ketten testvérek vagytok és mind a kettőtöket ismerlek. Igaz talán egyikötöket kicsit jobban, de akkor is! – ajkaim pedig könnyedén húzódtak mosolyra, hiszen tényleg kicsit hihetetlen volt. Lassan nem kéne már semmin se meglepődnöm. Azok után meg pláne nem, hogy egyszer még Alignak is „meglátogatott”. Csak mosolyogva vettem tudomásul a szavait, hiszen a legtöbb farkas sokkal több mindenhez ért, mint elsőre bárki is kinézné belőle. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha szeretne hasonló helyen dolgozni, akkor úgyis szólni fog. Nem gondoltam azt, hogy még több szót kellene erre fecsérelni, nem mintha nem lenne bőven időnk, de akkor is. Neki kell tudnia, hogy mivel is szeretne foglalkozni, meg az se mindegy, hogy mennyi ideig is tervezi azt, hogy itt maradjon. Falkával kapcsolatban pedig egészen szűkszavú voltam. Nem attól tartottam, hogy felhasználná azt, amit tudok, de mivel nem is rossz viszonyban váltunk el és mégis évtizedekig az ott élők jelentették a családomat, így úgy gondoltam, hogy nem lenne fair, ha beszélnék róluk. Vannak olyan „dolgok”, amiket nem árt néha titokként megőrizni. - Igen, mind megtesszük, de attól még nem lesz könnyebb. – pillantottam rá komolyan, hiszen én így láttam. Most se volt könnyű megtenni, hátra hagyni azokat, akik fontosak számomra; még mindig nagyon hiányoztak, de ez ellen úgyse tudok tenni semmit se. Döntöttem és olykor a döntéseinket csöppet se könnyű meghozni, vagy éppen kitartani mellette, de más választásom úgyse volt. Könnyedén nevetem el magam azon, amit mond. – Igen, meg lehet, amíg pedig túlzottan hidegnek gondolod, addig segíthet sok-sok pulcsi akár. – mosolyodtam el, még szerencse, hogy nem a tél közepén jött, mert akkor még hidegebb lenne ennél. Bár szerintem a legtöbb farkas szereti az itteni időjárást, hiszen mégis csak könnyebb elviselniük a hideget, mind a vastag bundájukkal a túlzottan meleg időjárást. - Hmm, ha gondolod, akkor akár mehetünk is, úgyis itt az egyik beosztottam, a munkások pedig tudják a dolgukat és akkor reggelizhetünk együtt. – mégis csak jobb, mint amikor magában eszik az ember. Főleg olyankor annyira fura, amikor társasága is akad. A lelkesedése pedig igazán magával ragadó volt. – Pontosan úgy, ahogyan mondod. Sok átutazó is akad erre felé, de talán emiatt még érdekesebb ez a hely. Sokszínűség tökéletes jellemző rá, és szerintem megvan a saját varázsa is, ami jóval másabb, mint egy falkás vidéken, de mégis kicsit hasonló talán. – ha pedig benne volt, hogy menjünk, akkor sietve bújtam bele a kabátomba, a péksüteményt meg beraktam a táskámba, hogy utána elköszönjek az alkalmazottamtól is, hogy majd jövök, de ha bármi van, akkor telefonon úgyis elérnek. A modern technika csodája az is.
A karácsony közeledtével még az én nyárhoz szokott lelkem is kicsit jobban viselte az egetrengető minuszokat errefelé. Vagy legalábbis volt, mi elterelje figyelmemet róla, a szokásoson túl is. Hirtelen ötlettől vezérelve jöttem be Anchorage városába, olyannyira nem terveztem, hogy már a házak között autózva jutott eszembe, igazán hívhattam volna Payne-t is egy kis karácsony előtti vásárolgatásra. Sebaj, majd legközelebb! Úgyis ígértem neki egy kisebb csajos estét, igaz, az én fejemben akkor még úgy élt a dolog, hogy majd részemről sem kell az érett, felnőtt nőstényt játszanom, mert Darren bejön értünk a városba, de... hála neki, ezt most már nem igazán vettem számításba. Jobb nem húzgálni a farkasbajuszt, mert Solomon sem végletekig békés természet - vagy ha mégis, hát megvannak az emberei, akik nem. Magasszárú csizmát viselek farmerrel és derékban szűkített fekete télikabáttal, melyre aranyló szőkeséggel omlik hajam, ahogy egy rutinos mozdulattal lököm hátra vállaimról a tincseket a kocsiból kiszállva, mikor végre találok egy élhető parkolóhelyet a főutcának valamely kevéssé frekventált pontján. Határozottak lépteim, mikkel beveszem az antikváriumot. Egyszerűbb lenne a netről rendelnem, mégis minduntalan be-betérek ide néhány érdekesség reményében, mikor a városban járok. Eléggé speciális témákban utazok, de nem lehetetlen, hogy befut egy-két odaillő könyv. - Most is ez hoz ide, ám azzal, ami odabent vár, ha akarnék, se tudnék előre számolni, farkas-érzékek ide vagy oda. Belépve a kis csilingelés ahogy elül az ajtó fölé akasztott csengőtől és köszönést váltunk az eladóval, ismerős illat üti meg orromat, érzékeimnek hála égnek merednek a tarkómon a pihék is kellemes borzongással. Hannah...? Gyerekes reakció, de az aprócska bolt három polcsorából juszt se arra indulok meg, amerről az ismerős kisugárzás elér - s mégis bele futok, mert a sor másik végére éppen befordul, alig érek oda. Én meg csak meredek rá megilletődötten - merthogy valóban ő az -, mint valami kríp eszelős, míg ő ráérősen válogat. Ciki.
Mostanában kevesebbet jöttem a nagyiékhoz, így ha már csőtörés vagy mi a manó miatt hamarabb kezdődött el nálunk az iskolaszünet, lévén fűtés se igazán volt az iskolában, így úgy gondoltam, hogy ideje meglátogatnom őket. Szerettem náluk eltölteni az időmet, hiszen részben mellettük cseperedtem fel, sokat köszönhetek nekik is, mint a testvéremnek. Nate is remek ötletnek látta, vagy csak azt gondolta, hogy végre két napig nem Jasonnel fogok lógni, ezért örült annyira, hogy jövök a nagyiékhoz. Nem, még mindig nem igazán jöttem rá, hogy az öröme mekkora is azzal kapcsolatban, hogy van egy barátom, s nem is akármilyen. Én szerencsésnek éreztem magam azért, hogy pont ő figyelt fel rám és a kezdeti nehézségek ellenére is szép lassan végül remek irányt vett a mi kis kapcsolatunk. Ment nagyban már a készülődés karácsonyra, én is besegítettem, hiszen át fognak ők is jönni, mert nem karácsony az a karácsony, ahol ők nincsenek őt. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy Jason is részese lehet a mi kis kalandos, bolondos és jókedvű karácsonyunknak. Ha éppen nem az állatok körül forgott minden percem, akkor imádtam betérni ebbe az üzletbe. Igaz, át lett alakítva, és egy fiatalabb tulaj lett. Valami nő, azt hiszem Symara a neve, de ezt is csak hírből hallottam, mert sokan jártak ide, amióta lett a gyerekeknek rendszeres mesedélután, felolvasás tartva. Szerintem remek ötlet már egészen kicsi kortól megszerettetni a gyerekekkel a könyveket. Újra megszólalt a csengő, ahogyan valaki belépett, de most se fordultam arra, hiszen nem ismerek itt igazán senkit se. Inkább csak továbbra is a könyvek gerincén futtattam végig a pillantásomat, hátha találok a többi könyv mellé még valami érdekeset. Így az se tűnt fel, hogy valaki egészen közel ért már hozzám, helyette csak pipiskedni kezdtem, hogy elérjek egy könyvet, ami majdnem sikerült is volna, ha nem botlok meg, a könyv pedig nem zuhan le, hogy valakire ráessen. - Bocsánat, jól van? – kérdeztem meg sietve, hiába ültem le fenékre a sok könyvkupac közé. Nekem se kellett kettőig számolni, hogy felpattanjak és aggódva nézzek a szőke nőre. Igazán kedves arca volt, de lehet ezek után már nem lesz annyira békés. – Tényleg sajnálom, nem vettem észre, hogy ennyire közel van hozzám valaki. Meg azt hittem elérem a könyvet. – hadartam eléggé gyorsan, mint ami ilyenkor jellemző. – Leülne? Arra van szék is. – pillantottam el a másik irányba, hiszen lehet kicsit szédül. Bár nem volt vaskos könyv, ami ráesett, de attól még eléggé fájhat neki is.
Sok mindenre számítok Hannah-t megpillantva ismeretlen ismerősként, de arra nem kifejezetten, hogy akkorát sikerül "hajítania" azon a könyvön, hogy egészen nálam köt ki - lényegében fejbe kólintva szerénytelen személyemet, mintegy kijózanítóan hatva rám a kába meglepettség közepette. - Aucs. - Kapok fejem után, hagyva a kötetet a földre zuhanni. Apró, fájós fintorral dörgölöm meg a fejem, homlokom jobb oldalát, ahol a sérülés ért, de mint tudjuk, eb csont beforr, hát még a farkasé! Túlélem. Még úgy is, ha az egyúttal felém siető fiatal lány ismerős illatának orromba tódulta okoz némi változást a pulzusszámomban. Elsőre nem is felelek, megint csak meredek rá meglepetten, mint valami eszelős némber. Pedig nem vagyok én néma, komolyan! - Öhm, jól, persze. - Legyintek és mosoly kerül arcomra, ahogy a feltápászkodó szőkeségre tekintek. Míg közelebb ér, lehajolok a könyvért is, meglesve annak címét, mégis mi volt ilyen fontos olvasmány, hogy ennyire nyújtózkodott érte... - Nem történt semmi. Komolyan!... Jól vagyok! - Nevetve ingatom meg fejemet a felajánlására, hogy üljek le. Helyette a könyvet nyújtom felé. - Sajátos választás egy korodbelitől... Sűrűn jársz ide? - Na nem mintha én olyan vénasszonynak festenék, de bőven a dolgozó átlag amerikaiak életkorába vagyok sorolható a fiatal kis szöszkeséghez képest látszatra is.
Nem volt sose szokásom, hogy ártsak másoknak. Tudom, hogy akadnak olyanok, akiknek ez a lételeme, de én inkább segíteni szerettem, de ennek ellenére is olykor sikerült olyan balszerencsésnek lennem, aminek következtében inkább közveszélyessé váltam, mintsem ön. Most is ez bizonyítja, amikor a könyv nem rajtam, hanem egy idegen landol. Nekem se kell több, amit sikerül összeszednem magam, hogy elinduljak az irányába és kicsit ugyan hadarva, de máris szabadkozni kezdjek, vagy éppen afelől érdeklődjek, hogy nem esett-e baja. Szeretnék megnyugodni, hogy akkora kárt azért nem tett a könyv, de amikor a nő csak néz, mint aki kísértetett látott, vagy nem is tudom, hogy mire hasonlít, akkor kicsit megijedek. MI van esetleg süket? Netán néma? Hogy is volt? Egyik nyáron táborban tanultunk jelelni, mert volt egy hallássérült lány is közöttünk és aki akart, annak tanítottak pár dolgot. Gyerünk Hannah, gondolkozz már! Meg is van, majd sietve mutogattam el azt, hogy „Hogy van? Minden rendben?” dolgokat, hátha azt megérti, vagy csak komplett idiótának fog nézni, mit számít már. Aztán szerencsére megszólal, így nem kell aggódnom amiatt, hogy vajon mire is emlékszem abból a pár dologból. – Ennek örülök és köszönöm! Nem szoktam ennyire ügyetlen lenni, mintha néha olykor a szellemek űznének tréfát, hogy két idegen találkozzon. – mosolyodtam el, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy netán ezzel valami rosszat mondok. Nagyi mondta ezt mindig, ha valami megmagyarázhatatlan dolog történt. – Csak akkor, ha nagyiéknál töltök pár napot. Itt az ember mindig talál valami érdekes könyvet. Köszönöm. – veszem el tőle, majd végig simítok a kicsit poros fedőlapon. – Nem, de szeretem a régi könyveket. Sok érdekes történetet lehet olvasni bennük, vagy éppen érdekes képekre lehet bukkanni közöttük. Te gyakran jársz ide? Esetleg új vagy erre felé? – faggatóztam én is kicsit, miközben a könyvet magamhoz öleltem. – Ez a környékről szól, hiedelmekről, történetekről és régi fényképekkel van tarkítva. – avattam be, hogy pontosan mit is tartalmaz. – Olykor érdekes találni olyan fényképet, aki hasonlít valakire, vagy a neve ismerős, aztán rájössz, hogy a leszármazottjai két házzal arrébb laknak. Olyankor a képeket nekik adom. – fecsegek itt össze-vissza, ahogyan szoktam. – Sajnálom, biztosan lenne jobb dolgod, mint az én fecsegésemet hallgatni. – és kicsit még arrébb is léptem, ha szeretne, akkor el tudjon sétálni.
Amikor heves kézjelezésbe kezd a lány, el kell mosolyodjak kissé. Vajon egy tízes skálán mennyire nézhet idiótának, hogy így bámulok? - Szavam meglelve a gesztusa láttán felelek inkább; minden rendben, ne aggódjon értem. - Te hiszel az ilyesmiben? - Kérdeztem, mire már régóta tudtam erdei csatangolásainkról a válaszát, mégis más volt, újszerű, hogy hangomat hallathattam. Önkéntelen bukott ki belőlem hát a kérdés, s közben a könyvet is visszajuttatom a fiatal kis kezekbe. - Ugye? Én is ezért járok ide, elég jó a kínálatuk és sokszor cserélődik. Yetta vagyok egyébként, igazán örvendek. - Nyújtom szelíd mosoly keretében 'mancsomat' a lány felé. Arra a kérdésére, hogy új lennék-e errefelé, fejemet ingatom. - Néhány éve bent laktam a városban, most már kint az erdőszélen van egy kis házunk. Amikor bejövök a városba, mindig benézek ide, hátha akad valami újdonság. Ez nekem már megvan, egész jó olvasmány, bár azért a hitelességét osztani kell kettővel... - Magyarázom lelkesen, mintha magam is tizennyolc lennék, s nem szászszorta annyi. Szavaim közepette kezeimmel is gesztikulálok, kósza mozdulattal még arra is van érkezésem, hogy a szőke tincseket hátraparancsoljam a vállaimról. S figyelmem kékje mindeközben a lányé nyílt őszinteséggel. Na jó, fél-őszinteséggel, de addig jó neki, míg nincs köze a természetfelettihez nálamnál jobban de jó is lesz Jasonnel találkozni, sejj. - Komolyan nekik adod? - Döbbentem le kissé, ajkaim szegletében apró mosoly játszott. Ez annyira... Hannah, basszus! - És hogyan szokták fogadni? Nem hajtanak el a fenébe? - Firtatom, majd szabadkozására felemelt kezeimet ingatom megadóan. - Jajj, dehogy, nem tartasz fel! Az ebédhez valók megvárnak a boltban, de ahogy te is mondtad, okkal löknek egymás mellé két embert ily véletlenül a szellemek. Nem sietek. - Vonok vállat kissé, majd hozzáteszem: - De azért, ha megsúgod, melyik részen találtad ezt a könyvet, azért nem leszek hálátlan! - Ott kell akkor lennie többnek is a témában.
- Igen. – ejtem ki könnyedén ezt az egy szót, mert tényleg hittem sok mindenben, de mégse mindent hittem el, hogy igaz lehet. – Szerintem minden történetben van egy kis igazság, de nem sok. Csak olykor meglelni azt, hogy melyik is lehet igaz. – rántom meg a vállaimat, mert szerintem sok esetben a fantázia kevés tudna lenni, hogy olyan kacifántos történeteket találjanak ki az emberek állandóan. Főleg a múltról. Csak az igazságot szerették elrejteni jól, így emiatt olykor inkább csak maradt az ábrándozás. - Hannah vagyok, örülök a találkozásnak. – mosolyom még szélesebb lesz, ahogyan a kezemet nyújtom felé, hogy megfogjam, ahogyan illik bemutatkozáskor. Közben pedig a másik kezemmel magamhoz ölelem továbbra is a könyvet, amit találtam. Lassan szerintem újabb könyvespolcot kell szerezni otthonra is. Mosolyogva fürkészem a nőt, azt, ahogyan magyaráz, mesél, és mellé még kicsit hadonászik is. Egészen magamra emlékeztető. Vajon én is ilyen leszek, ha idősebb leszek? Én is kiköltözöm a városból, nem mintha most annyira a város szívében élnénk a bátyámmal, de mindig is az erdő vonzott inkább, mintsem a város zaja. – Köszönöm a tippet, esetleg akkor te már meg is fejtetted, hogy mi lehet igaz ebből a történetből? – csillan kíváncsiság az íriszeimben, hiszen mindig érdekes akár arról is beszélgetni, hogy ki mit gondol igaznak és miért. – Ezek szerint akkor van családod. Az erdőt én is nagyon szeretem, jó olyannal találkozni, aki szintén. – csúszik ki ajkaim között, legalábbis a szavaiból erre tudtam következtetni. - Ha már sikerült kideríteni, hogy kiket ábrázol a kép és kit illetve meg, akkor miért ne? Legalább addig se az erdőt járom, amiért a bátyám vélhetően mérhetetlenül hálás olyankor a sorsnak, hogy inkább mással foglalom le magam. – kisebb sóhajjal fűszerezve hagyják el ajkaimat a szavakat. Tudom, hogy Nate csak félt, ahogyan olykor Jason is, de eddig se történt semmi komolyabb dolog a lavinán kívül. Tudom, hogy ez nem lehet mindig így, de azért nem is vagyok újonc a környéken. – Először meglepődnek, nem értik a dolgot, aztán néha csak elveszik a képet, mások azt mondják, hogy biztosan keverem másokkal, de látszik rajtuk, hogy inkább másról lehet szó. Ugyanakkor akadnak olyanok is, akik kíváncsiak arra, hogy mit találtam netán a képen szereplőről. – sose kellett félteni, ha beszélni kellett. - Abból a sorból való. – fordultam kicsit hátra, hogy az egyik sorra bökjek. – És csak ebben a városban szoktál megfordulni? Fairbanksben nem? Ha netán mégis arra járnál, akkor szólj és szívesen összefutnék veled. – bukik ajkaim között. Talán ez a baj, hogy túl könnyedén kezdek el barátkozni, túl nyitott vagyok, de annyira kedvesnek tűnik ez a nő, lány. Nem hiszem, hogy harmincnál több lenne, de ki tudja. A gének sok mindenre képesek. – Van kedvenc helyed a városban ezen kívül?
- Olvasni a sorok között, aha. - Biccentettem egyetértő, kedves mosollyal a válaszát hallva, mely maradandó görbületté válik képemen a bemutatkozását hallva. Heló Hannah... - Üzenném felé gondolatban, megkísért a lehetősége a dolognak, de akármennyire is nevezzenek felelőtlennek, nem egy kósza vágy fog lebuktatni előtte engem és az egész természetfeletti hóbelebancot. Ettől jobban féltem. Nem cseszhetem el, őt nem. - Igen, meg. De nem árulom el, ne aggódj! Ha... ha megfejted te is, akkor tudod mit? Hagyj itt egy üzenetet róla nekem és megbeszéletjük majd, mit szólsz? - Mást nem az üzletvezetőt használva postának levelezgetünk el, én azt sem bánom különösebben a hirtelen ötlettől és fellelkesüléstől teli pillanatban. - A párommal meg a fogadott lányával élek, igen. - Biccentek aprót a család kapcsán, nem is hazudva különösebben, legfeljebb annyiban, hogy Payne a húgunknak előbb nézhető átlag szemmel, semmint Darren lányának. De kicsire nem adunk, talán sose fog velük találkozni. Pedig szívesen bemutatnám nekik, biztosan ők is kedvelnék, farkaslétük ellenére is az emberlányt. A továbbiak kapcsán kissé feljebb szalad hitetlenkedőn szemöldököm, mert ilyenről nem hallottam még, hogy valaki azért keresne fel idegen embereket, hogy visszajutasson néhány feltételezett képet. Veszélyesen szeret élni ez a fura kis szőkeség, azt nem vitatom el tőle, na de... apró mosoly ül meg szavait hallgatva ajkaim szegletében, fel sem tűnik talán. Pillantásom rajta időzik érdeklődőn figyelve szavára, miként teszem azt farkasként is sokszor az erdőt járva mellette. - Mindenki máshogy viszonyul a múltjához. Van, aki könnyen nyit, másnak egészen egyszerűen... idő kell. Vagy jobb nem piszkálni az esetleges sebeket. - Vonok vállat apró mosollyal. - De még mielőtt valami mentális gurunak nézel, elárulom, pultosként dolgoztam sokáig, felszolgáló voltam egy kocsmában, azért ez a coelhoi mélységű bölcselkedés! - Emelem fel kezeimet finom megadással, hangomba pedig nevetős él tódul mellé. - Nem, sajnos arrafelé nem igazán visz az utam. - Ingatom meg finom sajnálkozással fejemet, szőke fürtjeim alig győzik követni a mozdulatsort, ahogy vállaim is megereszkednek kissé, apró sóhajjal vegyítve a gesztust, miközben a mutatott polc felé lépek. Onnét tekintek vissza a kérdést hallva. - Hát a... - Majdnem kibököm, hogy a PIT, de talán nem kellene olyan helyeket felemlegetnem, amik, ha úgy veszem, nem kifejezetten neki valóak. Még huszonegy sincs! Meg úgy egyáltalán! - A kerékpárút végig a part mentén. Főleg napfelkeltekor gyönyörű arrafelé kocogni vagy akár csak sétálni is. Te fairbanksi vagy ezek szerint. Gyakran jársz át ide egyébként?
Kezdőlap
