Egy viharos téli éjszakán születtem a mai Fairbanks területén. A szüleim az egyik itteni törzs tagjai voltak, és ez mellett Őrzők. Mindennél jobban szerettek engem, és az öcsémet, Haydent, aki mindössze egy nappal fiatalabb nálam. Ezt a nevet valamikor 2000 körül vette fel, így él ő már mindenki emlékében. Megtanultam hamar alkalmazkodni ahhoz, hogy gyakran kell nevet váltania a magunkfajtának, így mindenkire azon a nevén emlékezem vissza,amit a legjobban kedvelt. És akkor sem fog rám szakadni a plafon, ha azt mondom, hogy az eredeti neveinket már rég elfelejtettük.
A gyerekkorom egészen átlagos volt. Tanultam a feltétlenül szükséges dolgokat, játszottam a korombeli gyerekekkel, segítettem anyának. Olyan gyerek voltam, mint minden másik a törzsünkben... Mégis volt valami, amiben különböztem tőlük.
Mindig is vonzott a természet. Órákat tudtam eltölteni az erdőben, egyedül, vagy akár társaságban. Anyáék ezt valami jelnek vélték, fényes jövőt jósoltak nekem. Remélték, hogy egyszer én is őrző leszek, mint ők. De az én sorsom egészen másképp alakult.
Tíz éves lehettem, amikor Haydennel elmentünk sétálni az erdőbe. Ismertük a környéket, mint a tenyerünket, és biztosak voltunk abban, hogy nem fogunk eltévedni. Sosem tévedtünk még el... Aztán az öcsén észrevett valamit. Mire észbe kaptam, már eltűnt a fák között. Egészen sötétedésig kerestem őt, és én magam is eltévedtem. Ennek ellenére mentem tovább. Egyre elkeseredettebben hívtam a testvéremet, de csak a szél susogása válaszolt. Biztos voltam benne, hogy a vadállatok vacsorájaként végzem, amikor valaki kijött a fák közül. Sötét volt, így nem láttam az arcát. De biztos voltam benne, hogy nem ismerem. A hangja sem volt ismerős. Azt mondta, hogy kövessem őt, és elvezet Haydenhez. Nem volt egy igazán bizalomgerjesztő alak, de féltettem a testvéremet, így vele mentem.
A telihold sápadt fénye világított a fejünk fölött, miközben vezetett az erdőn át. Egy tisztásra vezetett, egy faházhoz. A ház előtt egy padon, egy plédbe burkolózva az öcsém ült, és teát kortyolgatott. Egészségesnek, boldognak tűnt, de éreztem, hogy valami nincs rendben. De a naivitás erőt vett rajtam. Futva elindultam Hayden felé... És ekkor követtem el egy hatalmas hibát.
A férfi, aki ide hozott, egy szempillantás alatt lett emberből farkassá. Reméltem, hogy csak képzelődök, de nem így volt. Az öcsémmel egy hatalmas farkas borostyánsárga szemeibe néztünk. Menekülni akartam, de mintha hozzáfagytam volna a földhöz. Aztán minden pillanatok alatt történt... A farkas felém ugrott, és ellökött. A mancsával a földnek szegezett, és méregetett. Nem vicsorgott, nem nézett gyilkos tekintettel.... Egyszerűen csak figyelt. Reméltem, hogy most majd egyszerűen távozik, de tévedtem. A karmai az oldalamba vágtak, majd félrelökött, és az öcsémet támadta meg. Még hallottam, ahogy felvonyít, aztán minden elsötétült.
A szüleim házában tértem magamhoz. Haydennel a szüleim ágyán feküdtünk. Felismertem anya és apa arcát, de rajtuk kívül még egy ismeretlen is volt a szobában: a farkas. Felismertem a szagáról. Mit keres ő itt? Csak később tudtam meg, hogy ki lettem választva. Arra, hogy a helyi falka köreit bővítsem. Anya kicsit csalódott volt, mindig remélte, hogy majd az ő helyét veszem át az Őrzők közt, de idővel beletörődött abba, hogy farkas lettem.
Attól kezdve már nem voltam olyan, mint a többi gyerek. Az öcsémmel együtt Sura-hoz költöztünk, aki a falka tagja volt. Haydent harcolni tanították, míg én az akkori Anernerk mellé kerültem, mint tanítvány. Sura mindig azt mondta, azért lettem kiválasztva, mert a kezdetektől fogva fogékonyabb vagyok a mágiára, és szeretem a természetet. De mindig is biztos voltam abban, hogy van még valami, amiről nem beszélnek nekem. De ezt sosem tudtam meg.
Már nyolc éve voltam farkas, amikor apa felkeresett, és közölte velem, hogy anya meghalt. Már hosszú ideje betegeskedett, de egyikünk sem számított rá, hogy ilyen hamar eltávozik közülünk. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem is búcsúzhattam el tőle. Az ő elvesztésével valami kiveszett a világomból. Attól a naptól kezdve sokkal szorgalmasabban vettem bele magam a tanulásba, csakúgy, mint Hayden. Egyre komolyabban vettük a ránk kirótt feladatokat. Azt akartuk, hogy apa, Sura, a falka, és főként anya büszkék legyenek ránk.
Minél régebb óta voltam farkas, annál jobban kezdtem megérteni az engem körülvevő világot. Egyre jobban élveztem a hajamba kapó szelet, a farkasok vonyítását, a hóesést. Megtanultam együtt élni a természettel, olvasni a jelekből. Az akkori szellemi vezető egyre elégedettebb volt az eredményeimmel. Én pedig büszke voltam arra, mennyit fejlődtem ez idő alatt.
De a sorscsapások nem kerültek el. öt évvel anya halála után apa is távozott az élők sorából. Ugyanaz a betegség végzett vele, ami anyával. Az ő elvesztése olyan volt, mintha valaki ezüstkést döfött volna a szívembe; rájöttem, hogy az öcsémen kívül már nem maradt senkim ezen a világon. De ez már nem is volt lényeges. Az utam ott volt előttem, kijelölve, csupán rá kellett lépnem, és nem letérni róla. Elvégre is ezért lettem kiemelve a préda közül: hogy ha egyszer eljön az idő, átvegyem a szellemi vezető helyét a falkában.
A következő évszázadok egészen nyugalmasan teltek. Falkatagok jöttek-mentek, voltak hóviharok, volt szép idő, éltük az életünket. Aztán jött Elbridge Truman Barnette, és megalapította Fairbanks városát. Az egykori törzseket, magányosan élő családokat összegyűjtötte a városban, mindenki munkát kapott. Egyre többen jöttek, és telepedtek le Fairbanks-ben. Főleg azután, hogy a hegyekben valaki aranyra lelt. Jöttek kincskeresők, mindenkin eluralkodott az aranyláz. A falka is kezdett terjeszkedni a városban: először az aranybánya, majd a hajózási társaság...
Persze én megmaradtam valahol külső szemlélőként. Ha nem volt rám feltétlenül szükség, nem avatkoztam bele a dolgokba. Minden energiámat a tanulásra fordítottam. Reméltem, hogy most már minden rendben lesz... És ekkor Sura tűnt el az életemből. Senki nem tudta, mi lett vele. Egy éjszaka elhagyta a várost, és nyomtalanul eltűnt. Igaz, az ő hiánya már nem viselt meg annyira, mint a szüleimé. Igaz, ő volt az egyetlen olyan személy, aki még közel állt hozzám (nem számítva Haydent), így a távozása után valami maró űr maradt. Elvesztettem mindenkit, aki valaha számított... Az öcsémmel is eltávolodtunk egymástól. Egy falkában voltunk, mégis úgy viselkedtünk egymással, mint az idegenek. Próbáltam javítani a kapcsolatunkon, de ezzel semmire sem mentem. Látni sem akart... És ez volt az, ami a legjobban fájt.
A többi falkataggal igyekeztem jó kapcsolatban lenni, és ez félig-meddig sikerült is. Ez is olyan dolog, amin dolgoznom kell még...
A háromszázadik születésnapom reggele volt, amikor az Anernerk megjelent a szobámban. Ennyi idő után a farkas már nem emlékszik az ilyen alkalmakra, mint születésnap, névnap, vagy bármilyen egyéb ünnep. De ő emlékezett rá. Az én születésnapomra. Azt mondta, különleges ajándékot készített elő nekem. A legjobb ruhámat kereste elő erre az alkalomra. Aznap lettem a falka szellemi vezetője. A szertartást végző mágustól tudtam meg, hogy a védőszellem nem csupán áldás, de egyben felelősség is. De reméltem, hogy megfelelek majd a feladatra, amire szántak.
De nem lehet minden szép és jó. Életem háromszáztizenhat hosszú éve alatt már hozzászoktam, hogy az élet nem csak móka és kacagás, mégis, ami történt, még engem is megdöbbentett. Igaz, hogy a biznisz virágzott, de a falkatagok extrém sportok utáni hajszája már ártatlan életekbe is került. Ekkor az Őrzők, az ártatlan emberek és a falka javát nézve idehívtak egy másik falkát.
Úgy illik, hogy üdvözöljük a vendégeket, nem igaz? Így hát várok a megfelelő alkalomra, hogy megismerjem őket...