Karakter teljes neve: Takashi Hanazawa. Becenév: Shi. Álnév: eddig nem volt rá szükség. Faj: ember (ha méltó szeretne őrző lenni) Falka: - Titulus: - Nem: férfi. Kor: húsz. Születés helye és ideje: Japán, Osaka, 1991.december.1. Foglalkozás: gyakornok. Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van. Mágiahasználat szintje: -
Apa: Nakajima Hanazawa Dr.(38 éves, őrző), virológus. Anya: Natsuko Hanazawa (39 éves, ember), vadászpilóta, jelenleg a Fort Wainwright bázison teljesít szolgálatot. Testvérek: Kanae (11 éves, ember), lázadó éveinek küszöbén álló ifjú hölgy, a húgom. Egyéb hozzátartozók: Itou(70 éves, ember) és Masaya(69 éves, ember) Hanazawa, a tipikus unokakényeztető nagyszülők. Henry Wild (65 éves, ember) és Chiwa Naoe (68 éves, ember), csak a szigor, csak a szigor … Satsuko Naoe (36 éves, őrző), Takashi vérszerinti anyja, a családban, mint nagynéni van jelen. Holléte egy jó ideje ismeretlen, de életben van.
Négyszögletű kerek erdő! Az ellentmondás gondolom igen csak érezhető, de ilyen vagyok. Többnyire mindenkihez van egy jó mosolyom, mert inkább jókedvű, pozitívan gondolkodó egyénnek tartom magam. Bár az a bizonyos mosoly időnként lehet acsargó is. Igyekszem alkalmazkodni, de nem a végtelenségig. Meg van a saját akaratosságom, talán túl jól is érzi magát, ha időnként elkap a lelkesedés. Amit viszont elkezdek, a teljes érdektelenség szintjére süllyedve is befejezem és nem csak úgy összecsapva, hanem törekedve arra, hogy az a lehetőségekhez mérten jó legyen. Nem mindenben vagyok teljesítmény orientált, ahogy kedves tanáraim fogalmaznak, de igazat kell, hogy adjak nekik. Ez azonban valószínűleg rajtam kívül sokakra jellemző. Az viszont már nem biztos, hogy nehezen leehet kihozni a béketűrésből, embertelenül hosszú ideig tudok tűrni, ám ha eljutok odáig, hogy nem csak betelt, de túl is csordult az a bizonyos pohár. Na, akkor van, hogy kivetkőzöm magamból és nem feltétlen emberbarát szeretetről adok tanúbizonyságot. Meg kell jegyeznem, nem csak az ilyen elhúzódó esetekkor tudok kis híján alpári lenni, ezt előhozhatja még a túlzott dajkálás, a hím soviniszta, vagy feminím megnyilvánulások is.
Nem, vagy legalább is nem sokban térek el az átlag ázsiaiaktól. Hosszabbra növesztett, sötétbarna, már majdnem fekete színű a hajam, amihez jól passzol barna -világos kivitelben, szemem, amihez persze sárgás színű, esetemben mondhatjuk egy kicsit világosabb árnyalatú bőrszín. Alkatom szálkás, lehetne mit kezdeni vele, de a ruganyosságot többre tartom, mint a menőnek számító, dudorodó izmokat. Magasságom egészen átlagosnak vehető, nem töpörödöm a fejek alá, de nem is magasodom ki belőlük, vegyülök. Nem is baj, van más, ami felhívja rám a figyelmet. Esetenként egy fehér bot, nagyobb gyakorisággal pedig egy komoly gúnyába bújt, amúgy virgonc kutya.
Azt mondja, hogy… Mindig is autóversenyző akartam lenni, meg egy kicsit űrhajós is és a kertészetben is nagy lehetőségeket láttam. Talán az ámokfutó családom miatt, de könnyen meglehet, hogy még sem ők a hibásak, csak szerettem volna valami extrémet csinálni. Noha, ha jól megnézzük, egy idegen - vagy elég, ha csak számomra ismeretlen-, helyen átkelni a zebrán is extrém tevékenységnek számít. Na, nem azért, mert megvárom, míg a lámpa pirosra nem vált és akkor, mint a mezei nyúl átfutok a fehér csíkos aszfalton. Vagy éppenséggel mondjuk gördeszkán szlalomozva élvezem a tömeg áramlatát, lekapva a parókákat, bele belecsimpaszkodva egy-két aktatáskába, így borzolva a kedélyeket. Ennek egyszerűbb és sokak számára szánni való dolog az oka, ami szerintem nem olyan nagy dolog, meg hát vannak rosszabbak is, de nem kerülgetem tovább azt a bizonyos kását. Vakon születtem és eddig leélt, szép, kereken húsz évemet így is töltöttem. Nem kell sajnálni! Főzök, mosok, időnként megsétáltat a kutyám, néha én is őt. Gondot viselek a húgomra és olykor a szüleim eszébe juttatom, hogy voltaképpen ők lennének a szülők. Előrerohantam, igaz? Nos hát, mint a látók többségének gondolom feltűnt, ázsiai vonások garmadáival rendelkezem. Ez nem véletlen és nem azért, mert történetes Japánban születtem, hanem leginkább azért, mert a szüleim ősei még a nyugati behatás előtt is ott éltek. Amennyit tapasztaltam belőle, mármint Japánból, az kellemes. De a nagyvárosoktól az istenek mentsenek meg! Jobb vidéken, ahol kevésbé lóg az ember nyelve a talpa alá, mikor munkába, vagy iskolába siet. Bár ezt a nézetet azt hiszem a családomban a nagyszüleimet leszámítva, egyedül én vallom, a többiek mintha elkötelezték volna magukat a nyüzsgő, de azért változatos élet mellett. A nevelőanyám, valószínűleg fiúnak készült és a sors fura fintora miatt lett lány és további fura sorszerű történések során át lett először feleség és pótanya, aztán vérbeli anya. Ráadásul úgy, hogy mindeközben foggal és körömmel ragaszkodott a hivatásához, amibe még cserediák korában szerelmesedett bele, egy távoli országban, amit egy jó ideig a lehetőségek hazájaként emlegettek. Igen, ez volt Amerika. Itt találkozott, elmondásuk alapján a nemző apámmal, édesapának elég nehézen lehetne nevezni, bár megérdemelné. Azt hiszem. Hogy mi is történt? Volt egy fiatalkori botlása, egy előttem meg nem nevezett lánnyal és így lettem én, akit magához és a nevére is vett. Aztán persze, habozás nélkül élt azzal a felajánlással, amit a szülei tettek. Miszerint ők majd gondomat viselik és addig ő végezze el szépen az iskolákat és legyen tisztességes állása, felesége és akkor majd beléphet apaként az életembe. Érdekes felfogás, ezt meg hagyni. De azt hiszem annyira nem bánom, hogy a dolgok így alakultak. Mert alakultak, apám ugyan is szépen, sorra teljesítette a feltételeket, miközben én is belekóstoltam a betonszegélybe, a csalánosba és sok láthatatlan veszélyforrásba és persze mind ezek mellet az iskolai életbe is, mikor már kinőttem magam abba a bizonyos korba. A nagyszüleim sohasem tartottak vissza igazán semmitől, figyeltek rám, nagyon is, de valószínűleg, ha nem engednek el, akkor ma feleennyire, vagy még inkább semennyire sem lennék önálló. Hagyták, hogy kiismerjem a házat, aztán a kertet, persze ez olyan természetes dolog a hagyományos családokban is, főleg a gyermekek csúszómászó időszakában. De hasonló szabadsággal engedtek később az utcára is, aztán néhány kísérgetéssel töltött út után a játszótérre, boltba, később pedig a szomszéd városban lévő iskolába. Nem mondom, hogy sosem tévedtem el, de egy kezemen meg tudom számolni azokat az eseteket, amikor e miatt kétségbe is estem. Elveszni azért, mint látszik, nem sikerült. Ez a méltán csendes és nyugodt élet akkor kezdett el felborulni, mikor apa havi látogatásaiból hetiek lettek. Ami ezzel kapcsolatosan igazán zavart, hogy a nagyékkal való beszélgetésből rendszerint kihagyott. Meglehet nem érettem volna meg mindent kristály tisztán, de egy hétévesnek már sok mindent el lehet magyarázni. Meg az is igen frusztráló volt, hogy életében először apa és nem barát akart lenni, igaz, a különbséget is így, érettebb gondolkodással érzem igazán. Aztán jött a hideg zuhany, a sok susmus lényege, külföldre megy és engem is vinni akar. Nem csak akart, vitt is. Sosem voltam egy hisztis, mindenért nyafogós gyerek, de ez akkor gyökeres kezdett megváltozni. Talán mert pocsékul beszéltem az angolt és khm., nem is igen akartam egyetlen egy emberrel sem szóba állni. És, hogy az apám is jól érezze magát, ha már én felhőtlen örömmel élvezem az új környezetet, hát olykor előadtam hasonló zebrás manővereket, mint amiket már említettem korábban. Az iskolában sem voltam a készségesség mintapéldánya és az eddig jó jegyeim is igen csak süllyedő tendenciára léptek. Örök igazság: ha az ember akar, egész könnyedén megbukik úgy, nagyjából minden tantárgyból. És nagyon akartam, nem csoda, hogy sikerült is. A nyári iskolát nem csak hírből ismertem, de most egy egészen más milyet tapasztalhattam meg, amit valószínűleg hasonló eredménnyel zártam volna, mint a rendeset, ha nagyiék közbe nem avatkoznak. A fordított pszichológia nálam is működött, még ha elég gyerekesen is adták elő. Ezzel viszont a nyár végére visszahozták a dacban alul maradt, de most új erőre kapó jól nevelt énemet. Az új tanév mindjárt kellemesebben indult, számomra és a tanáraim számára is, meg vegyük bele a megkönnyebbülő szülőt is. Ezek után némileg már zökkenő mentesebben fogadtam a hírt, hogy lesz egy anyukám. Sokat játszottam a gondolattal, hogy akkor most el kell e viselnem az esti mesét és a hasonló, mások elmondása alapján, anyás kényszer tevékenységeket. De a meglepetés taroló hatású volt, egy vérbeli pilóta, nem kevés őrmesteri beütéssel, hát a legvadabb elképzeléseimben sem ilyen párt gondoltam volna el apámnak. Számomra is egészen furcsa, joggal tartottam egy ilyen erős jellemű nőtől, de kellemes csalódás volt és kész öröm, hogy viszonylag hamar megkedveltük egymást és nem volt, egyikünk részéről sem a másik háta mögött való, alattomos áskálódás. Nem sokkal ez után báty lettem! Pozitívan álltam a dologhoz, pedig a mai helyzetet ismerve, kis húgocskámat rá kellet volna sóznom az első szembejövő emberre. Persze csak viccelek, szeretem a húgom, mert él bennem róla az a temérdek kiskori emlék róla és olykor szemezgetek is belőle, ha túl bátran nyílik nagyra a szája. Végül is. Egyszerűen imádtam a nevetését, a teli pelust és az üvöltést, amit más sírásnak becézet már kevésbé, de totyogós évei még ezért is kárpótoltak. A családi rend változása azonban olyan szép fokozatosan ment végbe, hogy felocsúdni sem igen volt időm. Natsuko néhány évnyi gyermeknevelés után újra állományba vetette magát, apa belebonyolódott a kísérleteibe és egyre többször vállalt külföldi megbízatásokat. Mondhatni, ő szépen illant el az életünkből, míg mi néha egy adott hónapban három különböző városba költöztünk Natsuko áthelyezései miatt. Ezt a részét a mai napig ki nem állhatom! Új hely, ismeretlen emberek, egy már kiforrott közösség, amiben helyt kéne állni, ráadásul azzal a tudattal, hogy lehet néhány nap, hét múlva már egy újabb város kerül terítékre és az itt szövődő kapcsolatok szépen eltűnnek. De jelentem, eddig több-kevesebb sikerrel vettem az akadályokat! Igaz, a legnagyobb megmérettetés még csak most áll előttem, mert ha merésznek is hangzik - nem az, egészségügyi pályára készülök. Nem leszek neves orvos, de mint szakképzet gyógytornász még segíthetek mások felépülésében. Földhöz ragadtabb vágy ez, de megvalósíthatónak érzem, a többi elmebetegnek tűnő ötletem között. Meglátjuk mi sül ki belől. Meg hát, közben még túl kellene élnem a kamaszodó húgomat is. Azt hiszem ez lesz a dolgok nehezebbik része, mert én elvagyok, mint a befőtt, de ő igényli a plázákat, a legutóbb otthagyott lakhelyünkön megszerzett barátait, az édesanyját, aki ritkán van otthon, az édesapját, akit fél éve nem látott. És mindez nálam csapódik le, kész öröm nagy testvérnek lenni. De még mindig jobb, mint lepasszolva lenni a család másik felénél. Róluk nem ejtettem még szót, talán nem véletlenül. A nekem új nagyszülők túl vadak számomra, sosem barátkoztak meg a gondolattal, hogy vak vagyok, még egy műtétre is beprotezsáltak, de a várva várt eredmény elmaradt. Részemről örülök, míg csak telefonon keresztül találkozom velük.
Amiket szeret: zenehallgatás, egy jó könyv, hosszú séták, futás (leginkább Smattal kettesben) , süti(k, csokis az igazi!), hasznos dolgot csinálni.
Amiket ki nem állhat: babusgatás, kivételezés, begyöpösödöttség, rekkenő hőség, Chiwa nagyi, a húgom aktuális udvarlója (bá ebben akadhat kivétel).
Rövidtávú célok: megismerni a várost és eljutni a főbb helyekre, akár Smart segítsége nélkül is.
Középtávú célok: befejezni végre az iskolát, sikeresen megszerezni a gyakorlatot is és munkába állni.
Hosszútávú célok: jó kérdés? Függetlenedni a családtól és megtalálni a helyemet nagy világban, megpróbálni egyedül élni, boldogulni. Saját otthont és ha eljön az ideje, azt hiszem családot is szeretnék.
A célokról: Sosem szerettem kiszolgálva ücsörögni. Tenni-venni, mások hasznára, segítségére lenni valakinek, ez a nekem való. Ebben nem is igen érdekel, hogy vannak korlátozó tényezőim, ismerem a korlátaim és, ha egy kicsit másképpen is mint mások, de elboldogulok. Tudom, hogy sosem műthetek meg majd senkit, de segíthetek másképpen, az eztán következőkben, mint a legfontosabb momentum a felépülés rögös útján. Újra járni és beszélni tanítani, visszaadni a megtört büszkeséget, önbizalmat csepegtetni a remény vesztett lelkekbe. Persze a nemesebb dolgok mellet megbújnak az önzőek is, mint elválni a szülőktől, kiszakadva ezzel óvó kezeik közül. Szeretném megtudni, egyedül is meg tudok e állni a lábamon. És vallom, jobb most, mint akkor, mikor nem lesz választás, mert már nem lesz kihez segítségért fordulni. Oh, ezt pedig csak nagyon halkan említem meg. Szeretnék autót, meg motort is vezetni, talán ennek is eljön valamikor az ideje, vagy akad egy vállalkozó szellemű egyén, aki át meri adni a volánt.
A hozzászólást Takashi Hanazawa összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 03, 2012 5:23 pm-kor.
Hello! Nagyon jól fogalmazol, és jó az ET, de látszik rajta, hogy sok szakaszban, néha feltehetőleg zaklatott körülmények között írtad. Néha nem úgy fejeződik be a mondat, ahogy elkezdődött. Azt javaslom, olvasd át még egyszer, közben majd feltűnik a többi admin is, de nem hiszem, hogy valami gond lenne majd az elfogadással.