Kérdésére először csak felvonom a szemöldökömet, majd lenézően sóhajtok egyet. - Egy próbatétel igen, amin te sikeresen megbuktál. Mondjuk ezen meg se lepődök. Még arra se jöttél rá, hogy ha kicsit kitakarítasz magad után, akkor megtalálod a pénzt a konyhában - vakarom meg a tarkóm némi lemondással a hangomban. Elég vicces, hogy még ezt se vette észre. De valamiért mondjuk meg se lepődök rajta. Engem se vett észre, akkor a pénzt miért érzékelte volna? Nem tetszik ahogy a vércseppek sorjában csöpögnek le a padlóra, de nem állítom meg benne, csak mondom a magamét megállás nélkül, már-már köpve a szavakat olyan hangnemben, amit jobb esetben az ő jelenlétében, vele szemben pedig pláne nem, nem szokásom használni. - És azzal miért segítettem volna? Raboskodás szomjazva és éhezve? Semmi életben maradási ösztön nincs így az emberben de még csak a szörnyetegében se... az nem lett volna elég ahhoz, hogy bizonyíts nekem. Igaz így se sikerült, de legalább olykor olykor jobb nyomon jártál a vártnál. De ne bízd el magad, így is rettenetesen alakítottál - fújom, viszont a felém küldött újabb szó áradata hallatán kis híján még az asztalt is ráborítom. Minden további nélkül emelem fel a hangomat és ordítok rá úgy, hogy visszhangot vetnek a falak. - Shannon! Mi lenne, ha nem a kib*szott múltadban élnél állandóan? Látod? Ez a te rohadt nagy hibád! Nem tudod, hogy szakadj el tőle. A félelmeidből táplálkozol, miközben ugyan olyan gyenge, sebezhető kölyök maradsz, mint amilyen voltál! Nem érdekel, hogy mi volt három éve. Nem érdekel, hogy akkor mit éreztél és az se, hogy most mit érzel miatta! Sőt, tudod mit? Nem is akarok hallani az elmúlt három évről. Most már csak a jelen és a jövő létezik, semmi más! Csak te vagy és én, és a család ami hamarosan szerepet fog játszani az életünkben. Erről pedig nem most fogok vitát indítani! Szóval itt és most hagyj fel a szokásos kis lányos hisztériáddal, a megsebzett, sajnálatra méltó, megkínzott kislányról szóló dajkamesékkel. Mert nem érdekel! Te se szenvedtél jobban nálam, vagy az összes többinél. Arról meg, hogy így fogod fel, egyedül csak te tehetsz - mutatok rá idegesen csikorgatva a fogaimat. Máskor bedőlök a szipákolásának és én magam is betudom ismerni, hogy hibát követtem el, mikor beharaptam. De most nincs itt az ideje a sajnálkozásnak. - Féltél, hogy bajom esett? Ha kicsit is koncentráltál volna rám, akkor nem kellett volna annyira "félned" - ezzel sikerül egyre hatásosabb nyugodtságot erőltetnem magamra és már nem érzem azt a zsivajt, hangzavart, ami eddig majd szét vetette a fejemet. - Nem hagylak itt. Te az én nagy hibám vagy, az én felelősségem és az enyém. Teljesen. Szóval a felelősség az enyém... nem kell másik kölyök, te kellesz - ezzel teszek felé két lépést, hogy közelebb tudhassam magamhoz. - Hagyd abba! - kapom el a kezét jelezvén, hogy ne rángatózzon, majd kezemet lassan a tarkójára simítom és közelebb húzva magamhoz, arcomat a nyakába temetem.
Amikor igazolja értetlen visszakérdezésemet, kínomban felnevetek, és úgy vágom hátra magam a széken, hogy annak acélból készült háttámlája fülsüketítően kongani kezd, amint gerincoszlopom fájdalmasan összetalálkozik a fémlappal. -Mi vagy te, az anyám, hogy már a takarításra is pénzzel akarsz rávenni?! - Törnek elő belőlem átgondolatlanul a szavak. A tény, hogy számra vettem a halott anyámat csak percekkel később fúrja bele magát a tudatomba és a lelkiismeretembe is egyaránt, hogy örök és kínzó nyomot hagyjon maga után a régebbi, megannyi bevarasodott, de be nem forrt hegeim között. Tenyerem újfent az acélon csattan, karmaim pedig fülsüketítő csikorgással hagynak nyomot benne, mintha minden kimondott szavamért ezt a jelentéktelen tárgyat akarnám büntetni, miközben fújtatva és gyilkos pillantással fogva tartom Wade szemeit. -Tudod mit? Talán az lett volna mégis a jó megoldás. Bezársz oda, és hagysz megdögleni! A temetésre se kellett volna túlzottan költened. Elég lett volna, ha elásol a hátsókertben, vagy elviszed a tetememet az állatkertbe, vagy... nem iiis! Mit beszélek én itt félre? Miért vinnéd az állatkertbe, amikor két vérfarkas falka közül is választhatnál? - Őrjöngök, mint valami veszett dög, aki meg akarja úszni az veszettség elleni oltását, hangomba pedig bizonyos szavaknál olyan szintű cinizmus csendül fel, hogy azt még egy elmebeteg is könnyen felismerné. Aztán persze újra vissza kényszerülök a székre. Egyik oka ennek a bilincs, ami visszaránt, a másik pedig Wade, ahogy fenyegetően megindul egyik pillanatról a másikra felém, és nekem alig van időm védekezésre, amikor kis híján rám borítja a megtermett asztalt. -Nem tudok elszakadni a múlttól, attól ami történt! Amit te tettél, és amit én tettem! És különben is, ki a fasz tart vissza az önsanyargatástól? Én is azt teszem! Csak ez az, amivel túl tudom élni, és amitől a lelkiismeretem egy kicsit felenged! - Ezzel számba veszem fekete pulcsim ujját, hogy fogaim segítségével húzhassam fel csuklómról a sötét anyagot, ezzel felmutatva a rajta lévő vágásokat, karcolásokat, amiket olyan kitartóan takargattam eddig, és amik most mégis felszínre kerültek. Villódzó szemekkel, szabálytalanul kapkodom tüdőmbe a levegőt, miközben csuklómat szinte már-már a képébe nyomom. -Kétségbe voltam esve, és nem tudtam rendesen összpontosítani! Én csak... csak az járt a fejemben, hogy nem veszíthetlek el még egyszer! - Fel se tűnt, hogy mikor ment el a hangom, és hogy mikor alakult át reményvesztett suttogássá, ami egyértelműen annak a jele, hogy feladtam. Remegő kezemet lassan visszaengedem a testem mellé, és sűrűn pislogva hallgatom a szavait. Azokat a szavakat, amiket azóta hallani akartam, hogy beharapott és így a szárnyai alá kényszerültem. -Úgy tudlak utálni! - Szinte csak tátogok, amikor megérzem magamon a rántást, és a hajamba futó ujjakat is, majd hevesen verdeső szívverését és lélegzetvételeit a nyakamon. Mindezek olyan régóta várt dolgok, hogy el se akarom hinni, hogy ez velem, velünk történik. Minta haza találtam volna. Talán ez az, ami elég erőt ad ahhoz, hogy akkorát rántsak a bilincsbe vert csuklómon, hogy elszakadjon a lánc, és hogy immáron már két kézzel ölelhessem a nyakát, mindezt olyan ragaszkodással, hogy az már szinte lehetetlen. -Vigyél ki innen! - Sóhajtom végezetül a vállába, és rohadjak meg, ha nem férkőzte be magát egy-két nyamvadék kis könnycsepp a szemeimbe.
- Nem, hál'istennek nem. De ha egyszer netán tényleg eltűnök úgy, hogy nem is térek vissza, akkor hagyod, hogy megegyen a kosz? - értetlenkedek - nem mellesleg a pénz ott volt a mikró melletti köcsögben, ahova amúgy mindig szoktam tenni neked egy keveset. Igaz ezt már bele se tudtam tuszkolni, mivel úgy benne hagytad az összes kis "adományomat" mint a sicc... - most vagy teljesen bolond, és nem vette észre eddig, hogy pénzt rejt a vörös bödön, vagy csak nem mert hozzá érni. Mondjuk pont ő ne merne? Nem arról híres. Őrjöngésénél csak a szavai esnek rosszabbul. Kétségbeesetten, már-már szégyentől fűtött pillantással meredek rá, majd veszem alaposabban szemügyre a padlót, mintha az olyan érdekes lenne. Hihetetlen... a saját teremtőjét szégyeníti meg. Ilyen rossz lennék? Ilyennek néz? Azt hiszi, képes lennék megölni, éheztetni, aztán elásni vagy odadobni két falkának? Nagyot nyelve inkább nem nézek fel rá, csak figyelem tovább a padló leszegecselését. Ha valamitől, akkor ezektől a vádaktól tudok igazán kínlódni. De végül ismét kitör belőlem a dühödt fenevad és már szórom is magamból a szitkoknak nevezett megjegyzéseket. - Épp ez a baj, bakker! Hogy állandóan csak sajnáltatod magad és ez nem hagy előre lépni. Nem mész vele sokra, te szerencsétlen! Mit segít szerinted? Semmit! Nem fog megoldódni tőle semmiféle gondod, elhiszed nekem? És felenged a lelkiismereted? A mid? Neked nincs lelkiismereted Shannon! Nem mellesleg pont ettől? Ez inkább szégyen, nem vetted még észre? - ingatom a fejem undorodó tekintettel. Nem a lánnyal, hanem a nézeteivel van bajom. Hülyeséget hülyeségre halmoz és úgy érzem belefulladok... nyugdíjaztatni fogom magam. - Ha nem adsz rá okot, nem fogsz elveszíteni. De jól vésd az eszedbe. Én csak segíteni próbálok és a javadat szolgálom. Nem rosszból vagyok melletted, nem önszántamból változtattalak át, még ha nem is hiszed ezt el. Elszúrtam igen. Aláírom. De melletted vagyok, hogy ha jóvátenni már nem is tudom, de megkönnyítsem a dolgod. Tudod, hogy hány kölyköt hagynak magára? Hogy hányan élnek egyedül és rettegnek attól, hogy meghalnak? Rengetegen. Te azon szerencsések közé tartozol, akik ha családot nem is, de minimum egy embert tudhatnak maguk mellett. Nem vagyok abban a korban, hogy mentor lehessek, vagy kifejezetten erős kölyköket neveljek. Nem vagyok még olyan erős, amilyen lenni szeretnék, vagy amilyen lehetnék... és ez dühít. De mindenek előtt melletted vagyok, hogy neked jobb legyen. Csak sajnos... ezt nem tudod értékelni, sőt, számításba se veszed az igyekezetemet. Ez pedig már nem az én hibám - hangom rettentő halk, és jó hallásának köszönheti csak, hogy hallja, mit is mondok. - Tudom - motyogom ahogy magamhoz húzom, hogy aztán a nyakába temethessem az arcomat. Nekem se jó érzés állandóan kiabálni és veszekedni vele, de nem tudok mit tenni, ha egyszer nyilvánvaló okot ad rá. - Kiviszlek - tolom el magamtól, s ahogy megpillantom a rég nem látott könnycseppeket a szemében, rögtön le is törlöm azokat hüvelyk ujjaimmal - de ígérd meg nekem. Nem csinálsz többet ilyet! Nem fogsz lopáshoz folyamodni, ha már nem lesz pénzed. És azt is ígérd meg, hogy innentől kezdve igyekezni fogsz - nézek bele a szemeibe, mintha manipulálni akarnám.
Újra felüti bennem rusnya fejét az egyértelmű harag, ahogy szembesülök a tényekkel, miszerint a pénz is végig ott volt az orrom előtt, csak egy kicsit jobban ki kellett volna nyitnom a szememet, és nem állandóan csak azzal foglalkoznom, hogy vajon hol lehet Wade, mit csinálhat, és hogy egyáltalán mi a p*áért nincs mellettem, ahol lennie kéne?! Most azonban nem rá haragszom, hanem sokkal inkább saját magamra. Ennek a haragnak köszönhetően vájom bele még erősebben és mélyebbre a farkas karmaimat a tenyerembe, amitől a vérem is intenzívebben megindul, én pedig az égető, maró fájdalom mellett megérzem azt a megkönnyebbülést, ami a célom volt ezzel az öncsonkítási módszerrel. -Talán, ha hagytál volna valami üzenetet, hogy hol keressem...! Különben is, talán a homlokomra van írva, egy "mindegy, hogy hova dugod el, ha lóvé úgyis kiszagolom a helyét!" felírat? - Faggatózom gúnyosan, és mivel ez csak egy újabb idióta költői kérdés volt részemről, így abszolút semmi választ nem várok rá. Ésszerűt és kézzelfoghatót legalábbis tutira nem! A helyzet akkor kezd igazán elfajulni, amikor teljesen kikelve magamból, azt kezdem el szépen sorjában a fejéhez vágni, hogy akár ki is nyírhat, ha tényleg akkora kolonc vagyok a nyakán, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. Egy bizonyos idő után már nem válogatom meg a szavaimat, nem figyelem, hogy mi az, ami megengedett, hogy elhagyja a számat. Egyszerűen csak köpöm őket megállás nélkül, egy levegővel, míg nem teljesen kifogyok a szavakból és már csak a megvagdosott csuklóm az, ami tovább beszél helyettem is. Arcvonásaim akkor kezdenek el a dühödtből átrendeződni valami egészen másmilyenbe, amikor Wade valami olyat mond, amit eddig még egyszer sem vettem számba, mint lehetőséget. Erőtlenül hull vissza kezem magam elé, és elgondolkodva hallgatom csak a továbbiakat, és ezennel nem azért nem tudom felfogni, amit mond, mert nem figyelek rá, hanem mert egyszerűen az agyam képtelen megfelelően működni jelenleg! Csak pörögnek a fogaskerekek, de valami egészen máson, valami olyanon, ami nem éppen ideillik most, és én nem tudom őket leállítani. Végül aztán annyira összeszedem magam, hogy egy gyors orrnyereg masszírozás után legalább azokra választ adjak, amiket még félfüllel elcsíptem. -Egy borzasztó, reménytelen hisztis picsa vagyok, aki nincs tisztában a tisztelet szó fogalmával, és akinek rengeteg tanulnivalója van még az illem és az önmegtartóztatás meg még sok minden más terén is, de ha téged az boldoggá tesz, akkor... megpróbálok ezeken változtatni, és elfogadom a falkát is. - Na, hol marad a győzedelmi indulom? Nehéz volt alávetnem magam az akaratának, hiszen éveken keresztül keményen álltam a sarat és védtem a magam igazát, de ennek változnia kell. Nem kockáztathatom meg, hogy végleg elveszítem! -Ajj... ne már! És még bőgök is, mint valami óvodás! Bassza meg... - Motyogom két szánalomra méltó szipogás között, és amikor érzem, hogy arcomhoz nyúl, csak egy röpke másodpercre engedek, de semmi több. Hüvelykujját máris átveszi az én egész tenyerem és olyan erővel dörzsölöm ki a könnyeket a szememből, mintha le akarnám marni a bőrt a képemről. -Jóóó jóó megígérem, és... - Kezdek bele tipikus "fűt-fát megígérő, de az ígéretét be nem tartó" tini módjára, de a befejezésre már nincs időm. A közeledő zsaru jelenléte bezavar a képbe, én pedig csak kétségbeesetten kezdem el jártatni tekintetemet az elszakadt bilincs és Wade között, miközben némileg kiszabadított kezemet buzgón dugdosni kezdem a hátam mögé.
Értetlenül, sőt! Döbbenten állok Shannonnal szemben. - Ó, persze és akkor hívtalak is volna fel, hogy nézd te lüke, itt vagyok! Shan, abban mi lett volna a pláne? Magadnak kellett volna rájönnöd. Ha odafigyelsz, kiszimatolod a pénzt. Vagy, h azt nem, engem minimum. Tudtommal teljesen rám vagy hangolódva. Legalábbis te ezt mondtad! Megismered az energiámat olyan messziről, amennyire csak lehet, valamint érzed az illatomat. Nem változtattam semmit, nem álltam le dagonyázni egy disznóval, nem zártam el magam. Nem értem akkor, hogy miért nem vettél észre. Nagyon rosszul esik, hogy mind ezt a fejemhez vágja. Én tényleg igyekszek! Próbálok minél jobban teljesíteni, próbálok a lehető legjobb teremtője lenni, ha már elvétettem azt a hibát, hogy megharaptam. De vállalom ért a felelősséget és nem azzal vagyok elfoglalva, hogy én is sajnáltassam magam, hogy szegény kicsike én, nem tudok szórakozni eleget a farkas társaimmal, csak mert egy idegesítő nőszemély, egy szeretethiányos, akaratos farkaskölyök nem hagy élni. Nyugodtan megtehetném, de nem fogom első sorban azért, mert a kötelességem vele maradni. Nem akarom elszúrni. Valamint azért, mert kötődök hozzá, fontos nekem... nem hagynám, hogy eltávolodjunk egymástól annyira, hogy az már menthetetlen legyen. - És most se hazudtoltad meg önmagad - ingatom a fejem ide oda, miközben erőtlenül sóhajtok egyet. Legszívesebben ismét felemelném a hangom, hogy térjen már észhez. Hol sajnáltatja magát, hol lehordja minden szemétnek. Már én magam se tudok kiigazodni ezen a nőszemélyen és bár lehet jobb lenne meg se próbálni de lévén, hogy a teremtője vagyok, muszáj. - Állj le! - szólok rá határozottan jelezve, hogy nem vagyok oda a kis különszámáért, amit most itt lerendezett, milyen is ő valójában. Nincs rá szükségem és szerintem neki se, szóval ennyivel le is zárom részemről a témát. - Hagyd már abba - korholom, mikor elkezdi dörzsölni a szemét, én pedig határozottan elkapom mindkét csuklóját. Utálom mikor fájdalmat akar okozni magának, és ezt tudhatná. Már épp megszólalnék én is, mikor elkezdi magyarázni, hogy megígéri, mikor is megjelenik a zsaru, aki eleinte meglepetten figyeli a lányt, hogy az miként téphette el a bilincset, ami a kezére volt rakva. Összevont szemöldökkel méreget minket, aztán csak megvonja a vállát, odalép Shannon mellé és kinyitja a bilincs zárát jelezve, hogy már szabad. - Aztán csak ésszel kislány! - jegyzi meg halvány mosollyal, de a szemében mégis megvillan valami, ami nincs ínyemre. Türtőztetnem kell magam, nehogy megjegyezzem, de tisztában vagyok vele, hogy jobban járok nem magamra haragítani a zsarukat. - Köszönöm biztosúr a türelmüket - szólok a nagydarab pasihoz és már kézen is fogom Shannont, hogy elvigyem innen.
Kezdőlap
