- Vigyázz Kyle, mert még a szavadon foglak! – nevettem el magam, főleg a mosoly láttán, amely megjelent a férfi arcán. Jó, lehet, hogy egy egészen kicsit túldramatizáltam a helyzetet, de így karácsony előtt már egyébként sem volt túl sok hangulatom itt lenni, főleg nem a megfelelő munkakörülmények biztosítása nélkül. Senki nem tehetett ugyan a problémáról, de ettől még nem voltam köteles jó pofát vágni hozzá. Sebaj, ha pozitívan akarunk hozzáállni, akkor ma is tanultam valamit; jobb lesz, ha behozok egy elektromos fűtőtestet, és ha majd megismétlődik újra ez a kis incidens, akkor sem fog kihűlni az irodám. Szerintem ez teljes mértékben megoldható és elfogadható megoldás lett volna. Közben tekintetem Kyle-ra kalandozott, és amíg ő beszélt, az én gondolataim már azon jártak, hogy mivel lephetném majd meg Naomit. Igaza volt, mindentől függetlenül is kaphatott tőlem valami apróságot, aminek egészen biztos, hogy nagyon örülne. Akkor is, ha mellélövök a választásommal, bár ennek elég kicsi volt az esélye, tekintve, hogy elég jól ismertem őt és mi ketten hasonlítottunk is egymásra bizonyos tekintetben. Szerintem bárminek örült volna, aminek én is, úgyhogy majd ennek tükrében nézelődök a boltokban, hátha rábukkanok a tökéletes ajándékra. Csak a végén meg ne tartsam magamnak! - Jól van, remélem, azért beleegyezik! Minél többen leszünk, annál jobb! – jelentettem ki félig elégedetten, félig lelkesedve. – Ha esetleg van még más is, akit szívesen meginvitálnál, csak mondd bátran, van elég hely, és úgyis nagyobb adagot főzök! – tettem még hozzá, mert sohasem lehet tudni, hogy kit látna még szívesen. Igaz, hogy az én otthonomról van szó, de most már félig ő is nálam lakott, és amúgy sem lehetne engem vérmes, antiszociális nőszemélynek titulálni, aki nem viseli el a sok ember, vagy az ismeretlenek társaságát. Még szerencse, hogy ha nem dolgozok, akkor elég barátságos és közvetlen tudok lenni az idegenekkel szemben is. - Rendben, majd beírom akkor a szabadságot arra a napra, meg majd megnézem, hogy melyik hétvége az, amikor nem vagyok beosztva. Bár nagy az esély, hogy ha szombaton nem is, de vasárnap be kell majd jönnöm. Vagy, ha nem jövök be, akkor is bármikor riaszthatnak… - elmélkedtem hangosan, leginkább csak magamhoz beszélve. – Két napot viszont csak kibírnak valahogy nélkülem, azért annyira nem magas a bűnözés, hogy megálljon az élet, ha nem vagyok itt! – ezúttal az én mosolyom volt az, ami kiszélesedett, mielőtt kiittam volna a kávém maradékát. Aztán arrébb tettem a poharat, és máris megosztottam a kétségeimet és az aggodalmaimat Kyle-lal, ahogyan tettem volna azt a tényleges párommal is. - Ez igaz… - ismertem be, felpillantva a férfira. – De tényleg nem akarok mindenféle felesleges vackot összevásárolni, bár azt hiszem, hogy egy gyereknek elég kevés az a dolog, ami vacaknak számít – dünnyögtem magam elé, így aztán lehet, hogy mégsem fogok tudni annyira mellélőni, ha túlzásba esnék. – Elhiszem! – ismertem be halkan, bájosan mosolyogva fel rá, miután elhúzódott tőlem a homlok puszit követően. – Hmm… - kellett nagyjából öt másodperc ahhoz, hogy fogjam magam és felálljak a székből. – Azt hiszem, hogy egy ilyen ajánlatra nem lehet nemet mondani, ráadásul az áldozatoknak általában nincs beleszólása abba, hogy elrabolják-e őket, vagy ne! – nevettem fel, miközben belebújtam a kabátomba, és megindultam az ajtó felé, hogy vele együtt hagyjam el az őrsöt.
Más dolga lett volna, hogy körbevezesse az új kollégát, aki már nem is emlékeztem, hogy honnan érkezik, de sajnos beteget jelentett mára. Szívességből kértek csupán arra, hogy segítsem ki az illetőt, úgyhogy végül igent mondtam. Amúgy sem szerettem visszautasítani senkit, vagy csalódást okozni, márpedig nyilván azért kértek éppen engem, mert tudták, hogy úgyis megteszem ezt a szívességet neki. Szomorú, ha ennyire visszaélnek az ember jóindulatával, de hát nem tudtam mit tenni ellene igazából, én már csak ilyen vagyok. A megbeszélt időpontban felálltam hát az asztalom mellől, és elindultam kifelé, hogy megkeressem az úriembert, akinek a nevével már tisztában voltam. Sőt, igazából azt is lekerestem az adatbázisban, hogyan néz ki, még ha a szakmai múltját nem is volt időm átnézni. Súlyos hiányosság, úgyhogy a terveim között szerepelt, hogy ezt minél hamarabb pótoljam. Majd talán akkor, ha már megmutattam neki az őrsöt, és az asztalát, amit kapni fog. Az irodámból könnyed léptekkel sétáltam ki, majd le a lépcsőn, és fordultam el az információs pult irányába. Csakhamar ki is szúrtam az általam keresett személyt. Jóval magasabb volt nálam, mégis határozottan léptem oda hozzá, hogy megszólíthassam. - Cooper? – kérdeztem rá, azért a biztonság kedvéért. – Bishop hadnagy vagyok, üdvözlöm itt nálunk a fagyos Alaszkában! – mosolyodtam el szélesen, miután felé nyújtottam a kezemet. Nem volt nehéz kiszúrnom az energialöketből, hogy farkas az illető. Ez ugyan egy kicsit váratlanul ért, de maradtam a magam természetes bájánál és jókedvénél, hiszen nem akartam felhívni a figyelmét arra, hogy őrző vagyok. Egy kicsit már így is többen tudtak róla, mint szerettem volna, hiszen rengetegszer kellett már kisegítenem a falkát a rendőrségi ügyekben, de igyekeztem mégis vigyázni arra, hogy ne nőjön meg a beavatottak száma túlságosan. - Mit szólna hozzá, ha megmutatnám a mi kis épületünket? – barátságos hangnemben beszéltem, és ha beleegyezett, akkor már invitáltam is magammal. – Odafent lesz az asztala, már felszabadítottak egyet, amennyire tudom. Az igazság az, hogy nem én vezettem volna körbe, de a kollégám beteget jelentett, úgyhogy így járt. Megkapott engem a nyakába, de remélem, nem zavarja! – ujjaimat a hátam mögött kulcsoltam össze, úgy haladtam a lépcső felé. – Nagy baj lenne, ha tegeződnénk? – kérdeztem rá azért udvariasan, bár én annyira közvetlen szoktam lenni, hogy nagy kísértés volt, hogy nem választottam egyből a tegeződést. De hát így illik, még sohasem találkoztunk korábban. - Ó, ha már itt vagyunk, erre van a konyha! – mutattam el a lépcső melletti kisebb folyosó felé. – Kérsz egy kávét? – figyelmes vagyok, ez már csak ilyen. – Nem a legjobb, de nem is ihatatlan. Az automatából sokkal rosszabb, higgy nekem! – adtam máris a tippeket, bár a magam részéről én mindig a Starbucksból szereztem be, és ha kért még valaki, akkor annak is hoztam. – Honnan is jöttél? – érdeklődtem kíváncsian, csak hogy jobban megismerjük egymást.
Jól mondtam. Alighogy hazaértem a Hotelba, már kerestek a rendőrségtől, hogy tegyek egy látogatást, mert eléggé fontos ügyről akarnak beszámolót tenni. Nekem se kellett sok. Megemésztettem nagyjából a hallottakat, melyeket a Teremtőm kiadott magából Ugyan eligazítottak, hogy merre is a legrövidebb az épülethez, szóval az egyik tag kocsijával megindítottam magam a helyre. Nem forgalmas a város szerencsére. Könnyedén és gyorsan eljutok a célállomásra. A parkolás is kitűnő helyre sikerült… lépteim határozottak voltak, a bent grasszáló rendőrök átmotoztak. Igen, volt nálam fegyver, meg a jelvényem is nálam volt. Egy szavuk sem lehetett, de a reptéri dolgot még ők is felemlegették. Az információs pulthoz léptem és várakoztam, hogy a hölgy végre figyelme szenteljen csodás személyemre is a telefon mögül. De a nevem hallom időközben, szóval fel is figyelek rá… - Igen? - kérdezek vissza, miközben a szőke fürtöket figyelem, majd az arc is elém kerül végre. - Rendészeti osztály. Boncmester... - …na de ez lényegtelen infó, a nő a kezét nyújtja, könnyedén ragadom meg óvatosan és fordítok rajta, hogy kézfejét csókkal illessem… illik, nem illik? Úriember vagyok, nem egy görény. - Köszönöm. Farkasomat jelenleg nem kötötte le az itt folyó energia és érdeklődési dolog… elfeküdt és úgy figyelt a neszekre. Valahogy most nyugodt volt. Az Anyjával történtek kissé felkavarták őt is. - Megköszönném. - vigyorodtam el az útbaigazítás terén, mondjuk egyedül is könnyedén felfedezem a helyet. De ha ebben segít egy fiatal hölgy, akkor könnyedebben siklunk át a nehézségeken is. Mellette haladtam tovább, figyeltem szavaira, ittam minden egyes mondatát. - Dehogy zavar. Miért zavarna? - húzódott fel szemöldököm. - Akkor inkább Ön, mint a kedves kolléga… - aki gondolom férfi. Kérdése megmosolyogtatott. - Hatalmas katasztrófa lenne. - hatásszünet. - Természetesen nem zavarna. - úgy könnyedebb a csevej is. - Elfogadom, köszönöm. - a kávé jöhet. Ittam már, de meg se árt, de kit érdekel. Pillantásom a falakon végig futott. Az itt lévőkön is végig pillantottam hamar. - Chicagóból érkeztem. - válaszoltam. - Hova valósi vagy? - érdeklődöm azért finoman a dolgok felé…
- Nagyszerű! - inkább csak arra bólintottam elégedetten, hogy jó emberhez sikerült idejönnöm. A szakterülete már egyáltalán nem rám tartozott, de egyébként is tisztában voltam vele. Egyből viszont nem akartam udvariatlanul viselkedni, úgyhogy megtartottam magamban, és csak egy mosolyt kapott tőlem rá, semmi többet. Elég barátságos teremtés vagyok, de ezt most tényleg nem tudtam hová tenni. Ahogyan a kézcsókot sem, amivel köszöntött. Zavartan pislogtam rá, és mivel nem jellemző rám a feminista hajlam, így nem rántottam el felháborodottan a kezemet. Egészen egyszerűen csak nem voltam hozzászokva, a rendőrök amúgy sem túlzottan érzékeny lelkületű emberek, ez igaz a nőkre is. Én talán közülük még ki is lógok, mert értékelem az ilyesmit, de ahogy körbenéztem, egyből látszottak a furcsa pillantások. Sebaj. - Ó! - szólaltam meg végül, de zavarba nem jöttem. Inkább azt jegyeztem meg magamban, hogy nem egy friss farkas, erre a nyakamat mertem volna tenni. Hogy minderről biztosan meggyőződjek, segítségül hívtam a Falkaszag varázslatot. Ebből máris megtudtam a lényegi információt, miszerint nagyjából száz év körüli lehet. Hasznos volt, úgyhogy bölcsen elraktároztam magamban, noha tudtam, hogy a jelenlegi hivatalos papírjai jóval kevesebb életkort mutatnak. Csak úgy, mint az enyémek is. - Helyes! - bólintottam elégedetten arra, hogy nem zavarja, hogy én leszek az ügyeletes idegenvezetője itt az őrsön. - Pedig John igazán mókás figura, majd meglátja! - utaltam itt arra, akit helyettesítettem most. Még az is lehet, hogy ő lesz az új társa, bár sohasem lehet tudni. - Rendben, szólíts nyugodtan Mandynek! - ajánlottam fel a becenevemet, mint megszólítási formát. Szerettem ilyen közvetlenül viselkedni a kollégákkal, még ha sokszor csupán a vezetéknevünkön szólítottuk egymást, akkor is. - Nos, így működik a mi kis masinánk! - mutattam meg neki sebtében a kávéfőző működését. Nem volt túlzottan bonyolult, de nem árt, ha valaki elsőre bemutatja szerintem. - Hogyan kéred? - érdeklődtem az ízesítés felől, én egyből meg is jegyezném, ha esetleg legközelebb is úgy alakulna, hogy tőlem kapja. - Ó, a Szeles város! - bólintottam, miközben átnyújtottam neki egy bögrét, tele kávéval. - Még sosem jártam ott eddig... - ezek szerint pedig a falkához tartozik, méghozzá az idetelepült részhez. Furcsa, hogy csak most érkezett onnan utánuk, de az is lehet, hogy az egész csupán egy véletlen. Egy biztos, falkaszaga volt, ezt a varázslat szintén megerősítette. - Én Los Angelesből jöttem. - nem is hazudtam nagyot, mert tényleg ahhoz volt a legközelebb a szülővárosom, és azt úgysem ismerte volna senki. - Nekem azt hiszem, hogy nagyobb váltás ez a hideg a melegebb éghajlat után, de már jól kiismerem itt magam. - magyaráztam neki könnyeden, semmi titkot nem árulva el ezzel magamról. - Ez előtt mondjuk már Portlandben is dolgoztam, úgyhogy ahhoz képest már nem is olyan nagy a különbség. - osztottam meg vele ezt is, hiszen a szakmai önéletrajzomban is megtalálhatóak voltak ezek az infók. - Na, gyere tovább! Majd bemutatlak idelent a srácoknak, van két nagy iroda, tele asztalokkal! - intettem magammal. - És miért választottad éppen Fairbankset? - kérdezősködtem tovább, mint bármelyik másik ismerkedő, barátságos ember tenné.
Mandy. Igazán tetszetős név, szó szerint még csilingel is. Igazán kis helyes, még illik is rá. Közben a kávéfőző ügyködését is megfigyeltem… az enyém pont nem így működik. - Egy cukorral, köszönöm. - se tej, se más. Ha ő is iszik, meglesem miként is issza, jól jön majd még… Főleg az, hogy mennyi időközönként iszik… - Egész klassz hely. Egy része nyugis, a másikon minden napos balhézások mentek…gyilkosság, eltűnések és a hasonló dolgok. Minden csak a pénzről szól. - magyarázom, hogy mik folytak arra nagyjából. Igaz volt. Tényleg voltak hasonló dolgok arra, főleg amikor a kaszinó megnyitott. Elég klasszul működik, nem is kicsiben játszanak és ha azt vesszük, akkor a nagyoké a hely. A Milliárdosoké... Bár melyik kaszinó nem? Los Angelest túlzottan nem ismerem, max térképekről, szóval annyira nem is tudom mi folyik arra fele. - Igaz az, hogy mértek már erre télen -50° is? - érdeklődöm, hiszen ezt nem igen kérdeztem meg senkitől sem, mondjuk nem is érdekelt annyira... de most hogy itt vagyok, kissé meglepett az olvadás és ez a plusz fok is... nyár van ez is igaz... Utána lépdeltem, majd felfigyeltem a kérdésére... - Hát... A haveri köröm erre jött el kirándulni, nyaralni, síelni, aztán itt is maradtak. Szóval jöttem én is... - ha azt vesszük ez nem is hazugság... lényegében átjöttek "nyaralni"... ami épp a falkáról szólt. Igaz azóta sok minden történt, halál esetek, új tagok jönnek és mennek, Corvin Omega lett... nagy bánat ez valakinek... Hát ez már így megy farkaséknak nah... bár az fura hogy nem találkoztam egy őrzővel sem... Vagy csak nem érdekelt a dolog és közben itt lézengenek? A franc se tudja... együtt dolgozunk az a lényeg. - Szerintem jó választás volt ez a hely. - mosolyodtam el, majd a nőre pillantottam. Részben már a nő kisugárzása és segítség készsége is megnyerő, nah meg a társak állandó köszönése az újaknak.
- Rendben, máris! - biccentettem, és a kérésének megfelelően bele is pottyantottam egy cukrot a gőzölgő feketébe. Én mondjuk kettővel ittam, és tejjel hígítottam rajta kicsit, de ettől még nem kellett mindenkinek így tennie ugyebár. - Parancsolj! - nyújtottam felé a bögrét, hogy aztán visszategyem a kannát a kávéfőzőre, figyelmem pedig újra az új kollégáé legyen. Amúgy is érdekelt, hiszen új fiú volt a városban, mindenféle téren. Még szerencse, hogy a véletlen pont nekem osztotta, így legalább Willnek is jelenthettem majd róla. - Igen, szerintem is klassz. Mondjuk úgy, hogy a kisvárosi őrsök előnye ez a családiasság. Bár nagyobb, mint amilyenre én annak idején számítottam, nem tudom, te hogy vagy vele... - csevegtem tovább barátságosan, mert én ilyen típus vagyok. Nem azért voltam vele ilyen, mert kíváncsi voltam arra, hogy milyen is ő, hanem bárkivel így viselkedtem volna valószínűleg. Előítéletes sem voltam a vérfarkasokkal szemben, hiszen akkor elég rossz informátor lennék, az is biztos. - Ja, hogy Chicagóra gondoltál. Bocsi! - nevettem el magam zavartan, amiért egy pillanatra félreértettem a mondandóját. - Szerintem manapság sajnos mindegy, hogy merre jár az ember, minden a pénzről szól. Ez a világ fő mozgatórugója, akárhogy nézzük is! - húztam el a számat, mert ezt a részét például nem kedveltem a fejlődésnek, amik az utóbbi évtizedekben mentek végbe. - Azt rebesgetik, hogy igen. Mióta én itt vagyok, szerencsére annyira még nem hűlt le egyik télen sem a hőmérséklet, de sosem lehet tudni. - rántottam meg könnyedén a vállaimat, vezetve közben az asztalok között. Több kolléga oda is bólintott nekünk, hogy így köszöntsenek bennünket. Azt is, aki velem volt, mert bizonyára látszott rajta, hogy nem egyszerű látogató itt, hanem valamiért körbevezetem. Ennek meg csupán egy oka lehetett, lévén, hogy bilincset nem viselt; új kolléga az illető. - És pusztán ezért jöttél utánuk, és adtad fel az előző életed? - kérdeztem meglepetten, felvonva a szemöldökömet. Oké, annyira nem volt meglepő, hiszen mostanra már tudtam, hogy falkatag. - Ez elég szokatlan dolog, már bocsi! - nevettem el magam, megadóan tartva fel mind a két kezemet. Így előadva bárki ezt gondolta volna, noha én tudtam a valódi okokat. Akár valami hihetőbb hazugsággal is előállhatott volna, de úgy tűnt, ő nem az a típus, aki ezzel vesződik. Különös, ezt meg is jegyeztem magamban. - Igen, én is megkedveltem ezt a vidéket. Én azért költöztem fel, mert a férjem családja idevalósi. Miután Jamie meghalt, én itt ragadtam. - szusszantam szomorúan. Ez nem volt teljesen igaz, viszont annyira mégis, hogy egyetlen farkas se szagolhasson ki hazugságot a szavaimból. Annyi volt a különbség, hogy nem emiatt maradtam itt, viszont először tényleg vele érkeztem Alaszkába. Már szinte idejét sem tudom, hogy mikor volt az. Egyébként azért is fecsegtem ennyit, hogy ne legyen feltűnő a titkolózásom. Olyan voltam, mint bárki más, aki ismerkedik az új kollégával. - Már biztosan kijelöltek egy helyet neked is, meg fogjuk keresni. Az én irodám az elsőn van, ott bármikor megtalálsz majd. Egyébként mindjárt megmutatom azt a részt is, ott van a helyiség végében a lépcső. - és amint átmentünk az irodán, tényleg felfelé vettem az irányt.
Eltelt jó pár nap Rodriguez születésnapja óta, az első napon kaptam néhány érdekes megjegyzést, volt aki csak szélesen vigyorgott rám, de olyan is akadt, aki szúrós szemmel méricskélt. Például Sarah. Mi tagadás, én sem repestem érte, s halvány emlékeim szerint talán még be is szóltam neki valamit, de arra már nem emlékeztem, hogy mit. Csak kósza emlékképeim maradtak az estéről, azt tudtam, hogy Ryan vitt haza, talán még beszéltünk is valamit, de többre nem emlékeztem. Ő meg azt mondta, hogy annyira nem voltam gáz, így feltehetően csak nem csináltam ostobaságot. Mindenesetre a napok teltek, én meg próbáltam összekaparni magam, de őszintén szólva nem ment. Az arcomra volt írva, hogy valami gond van, jó ideje ezt sugalltam, Nancy már meg is jegyezte, hogy szerinte ki kellene vennem néhány szabadnapot. Na igen, rám fért volna, viszont akkor távol kerülnék Ryantől, s még kevesebb eséllyel emlékezne rám. A mai reggelen is úgy keltem fel, mint akit éjjel kínoztak, viszont eszembe jutott Naomi és az előző esti pizzázáskor sugallt ötlete. Egy ideig nagyon agyaltam, hogy valóban megoldás lenne-e, de végül is, meg kell próbálnom, s nem veszíthetek. Éppen ezért ma egy kicsit tovább készülődtem, a tükör előtt állva feldobtam egy kis sminket, még a hajamat is besütöttem, hogy most ne csak egy gumival legyen hátrafogva, s azt a ruhát vettem fel, amiben először mentünk Ryan-el randizni. Megszokásból a bakancsomba ugrottam, de végül azt is lecseréltem, kivételesen egy magassarkúra, hisz ma inkább irodai tevékenységet terveztem, elég sok papírmunkám volt hátra, és nem igazán volt benne a pakliban az, hogy bárhová is menni kelljen. Ha netán előfordulna, akkor azért dobtam be váltóruhát is egy táskába. Beérve láttam, hogy épp eligazítás zajlik a főnök irodájában, ezért szedve a lábaimat, sietős léptekkel estem be az ajtón. Úgy éreztem, hogy egy pillanatra mindenki olyan furán néz, de aztán folytatták, én meg helyet foglaltam, s hallgattam, miről megy a beszélgetés. Jó, egy kicsit kellemetlenül feszengtem ebben a cuccban a kollégák közt, mert ez nem az a kiskosztüm-magassarkú munkahely volt, s legtöbbjük talán most látott először ilyen göncben. - Mi van Madi, divatbemutatóra mész? - Collins be is szólt, mire csak megforgattam a szemeimet. - Át kell mennem a bankba délután, probléma? - füllentettem, hogy legyen valami indok is az öltözékemre, aztán ahogy véget ért a megbeszélés, egymás után vonultunk ki az irodából, és mindenki megrohamozta a kávéskancsót, amit Nancy hozott alig pár perce a konyháról. - Ryan, kérsz? - oldalra pillantottam, talán csak megszokásból, de megkérdeztem, mert épp a kezembe került a kancsó, hogy töltsek magamnak.
Elég korán értem ma be, mert valami fontos(?) eligazítás lesz. Minden napra ezt mondják, de most különösen emlékeztettek, hogy ma nekem itt kell lennem kezdésre, ne mindig Madison képviselje a párosunkat időben. Mármint na, be szoktam én érni kezdésre, de a főnök nem annyira szereti ezt a beesős stílust. Úgyhogy ma mindent megtettem, hogy én jöjjek ki ebből jól most, mert már nem nagyon hat meg senkit, hogy szegény Ryan, beteg, meg nincs emléke, meg ilyen baromságok. Vannak emlékei, csak épp nem teljesek, de mindegy. Szóval ma voltam olyan jó, hogy lefőztem a kávét a többieknek is, vagyis hát, mire általában beérek már ott van és szólnak is, hogy igyak nyugodtan. Sőt, vettem is egy jobbat, mert tudom, hogy szoktak hozni be, így ma én voltam a soros, nem pedig George. Teltek a percek és szállingóztak be az emberek egymás után. Mindenki csodálkozott, hogy mit keresek itt ilyen korán, és már kezdtem unni ezt az ujjal mutogatást. Már az sem elég, ha jól végzem a munkám? De szerencsére eljött az idő és fogtam a noteszemet - én már csak ilyen régimódi vagyok, ragaszkodom ezekhez, nem szeretem pötyögni a dolgokat - és beültem a helyemre. Megérkezett a főnök is, meglapogatta a vállam egy "látod, így is lehet Ryan" megjegyzéssel, a többiek kuncogtak, én csak forgattam a szemeim ezen. Viszont Madi még mindig nem jött meg, remélem, hogy nem késik sokat. Már magamban sóhajtok egyet, hogy most kap szegény egy fejmosást - nem mondta, hogy késne és eszembe sem jutott felhívni -, amikor váratlanul betoppan. - Azta - szalad ki félhangosan, talán meghallották, talán nem. Madisont egyelőre még nem láttam így kirittyentve, a szülinapon csak laza szerkóban volt. gyorsan meg is találják, ő pedig szúrósan csap vissza, mint egy begubózott süni. Azok mondjuk nem csapkodnak, de értse mindenki jól. Hirtelen fájdult bele a fejem a látványba, de tényleg! Viszont már ismerem az érzést és nem csapott meg úgy, mint mondjuk spiccesen a bárban. Egy arcrándulás csupán, ami villanásnyi időszakra megmutatkozott, ahogy az emlék visszatért. Voltam vele ebben a ruhában, valahol ebédeltünk, sőt szerintem még a haja is ilyen volt. Jobban járna, ha mindig így hordaná, jól áll neki. Elkapom a tekintetem, mert úgy érzem, hogy túlságosan is elbambultam. Közben elege lett a kapitánynak és megkezdte a szeánszot. - Jó a rucid - suttogom oda neki, majd még valamit. - Emlékszem rá, valami puccos helyen kajáltunk - mondom neki, de aztán néhány pisszegés is elér, szóval jobb, ha később folytatjuk. Közben gépiesen írom, amit kell és kezd kirajzolódni valami. Itt voltunk, még lehet, hogy valahol kirándultunk volna és... tök jól éreztük magunkat. Ja, este még boroztunk is valahol, aztán meg hazamentünk és... és... vége. Bassza már meg! Tök olyan volt, mint egy randi! Hmm, lehet, hogy tényleg randiztunk? Fura, hogy senki sem említett ilyet, hogy mi egy pár lennénk. Aztán persze lehet, hogy mégsem sikerült úgy, vagy nem tudom. Kár, hogy a vége nincs meg. Közben véget ér az eligazítás, de jó is, mert rohadtul kifogyott a tollam a végére. - Kösz, ma már túl vagyok rajta. Én főztem... ejj, lehet nem kellett volna elárulnom - vigyorgok. - Van egy tollad, sehol sem találok - indulok az asztalom felé, de mivel már több mint fél órája itt vagyok, tudom, hogy ez az egy volt, amit most egy kedvesnek nem mondható mozdulattal bedobok a kukába.
- Tudom-tudom, bocsánat a késésért- előztem meg a főnököt, mert biztos voltam benne, hogy ez lett volna a következő mondata hozzám, szerencsére még ez előtt beelőztem, ő pedig csak egy morcos pillantással nyugtázta. Nem szerette, ha késünk, ez valahol érthető is volt, hisz nagyon fontos dolgokat beszéltünk át, az ilyen ügyek pedig nem várhattak egy percet sem. Szóval, megértettem, ha a főnököt frusztrálta az, ha időnként valaki késik, bár az is igaz, hogy általában mindig jelen voltam kezdésnél, csak most épp ez nem jött össze. Páran be is szóltak, volt aki mintha füttyögést imitált volna, mire csak egy erőltetett vigyort villantottam. - Vicces vagy Will – szúrtam még oda, nem is értettem a srácokat, hogy miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálniuk. A legtöbbnek volt neje, csaja vagy lánya, azokat is látták már így, akkor miért volt ez annyira nagy szám, hogy egyszer kicsit máshogy öltöztem. Jó, csöppet túlöltöztem, de ahhoz meg közük nem volt, hogy miért csináltam. Naomi azt mondta, hogy viseljek olyan ruhát, ami valami emlékezetes pillanatban történt, én meg így tettem. Mivel hónapok óta Ryan csak apró szilánkokra emlékezett a kapcsolatunkból, úgy éreztem, fel kell gyorsítanom az eseményeket, mielőtt még túl késő lenne. Ezért is vettem fel olyan rucit mára, amiben a legelső randink volt, s ahol a legelső csók el is csattant. Befelé sétálva nem volt szándékomban őt fixírozni, de azért csak ráfutott a pillantásom, ahogy a mellette lévő szék felé lépdeltem. S ahogy közelebb értem, feltűnt, hogy mintha nem lenne túl jól. Valamit még mondott is, de nem hallottam, hogy mit, az arca viszont mintha egy pillanatra eltorzult volna. - Hé, jól vagy Ryan? - néztem rá, s közben helyet foglaltam a mellette lévő széken, a kapitány meg bele is kezdett a mondandójába. Figyelmesen hallgattam a kissé köpcös alkatú férfit, de lopva Ryanre néztem, aki épp akkor súgta, hogy tetszik neki a ruhám. Bevallom, nagyon jól esett az, hogy észrevette, így még egy apró mosoly is az arcomra szökött, arra azonban figyeltem, hogy ne tűnjek túl lelkesnek, mert a végén ez mindenkinek fel fog tűnni. - Tényleg? - kérdeztem vissza halkan, picit mintha hitetlen lennék, de azért mosolyogtam Ryanre, aztán elcsöndesedtem, mert láthatóan zavartuk a társaságot, s a kapitány is szerette, ha csönd van, miközben eligazítást tart. A megbeszélés nagyjából negyed órán keresztül zajlott, viszonylag gyors volt, így mindenki rászabadulhatott a kávéra. Nekem is jól esett volna egy csésze fekete, mert reggel nem volt időm kávézni, emiatt is vettem célba a kancsót, s töltöttem is egy csészével magamnak, ha már Ryan nem kért. - Te főzted? Na erre kíváncsi vagyok – mosolyogtam Ryanre, miközben Collins megint betalálta a férfit. - Mérget kevertél bele Langston? - röfögött, s tolta magába a fánkot, érdekes humora volt a fickónak, nem volt vele különösebb problémám, de annyira azért még sem kedveltem. - Aham, ott kell lennie a fiókomban, múltkor Nancytől kaptam egy köteggel – ezt szó szerint kellett érteni, mert tényleg kaptam egy összegumizott pakkot, amit azonnal a fiókom mélyére bújtattam. A kávéból közben kortyoltam, meglepően jó íze volt, szerintem még az aromája is más volt, mint legutóbb. Will eközben meg feltűnően bámult. - Te Adams, mond már, hogy mióta kell a bankba így kiöltözni? Randid lesz vagy mi van? - hát hihetetlen volt, hogy nem bírtak ezzel leállni, pedig azt hittem, hogy az eligazításon már volt idejük megbarátkozni a gondolattal. - Will, lehet hogy magassarkú van rajtam, de a térdemmel még mindig jól célzok – utaltam ezzel, s egy mosollyal arra, hogy ne csesztessen már ezzel, mert kezdett idegesíteni. - Azt hiszem, eszek egy szendvicset, Nancy azt mondta, hogy maradt a tegnapi rendezvényről és berakták a hűtőbe. Ryan, jössz? - a férfire pillantottam, majd ha jött, ha nem jött, célba vettem a konyhát, s kutakodni kezdtem a hűtőben, hogy lássam, milyen szendvicsek maradtak.
Hirtelen tör rám az emlék, és mit is tagadnám eléggé meg is zavar. De legalább nem hányok be és/vagy nem esek le a földre. Ettől függetlenül valami hiperérzékű lehet Madison, hogy mégis észreveszi a dolgot, vagy mégsem rejtem olyan jól el az érzéseimet még ezzel kapcsolatban. - Nincs semmi, néha kicsit befájok - mutatok a fejemre, de gyorsan még hozzáteszem, hogy ne aggódjon. - Már el is múlt - egy kedvesebb mosolyt kap, szóval minden rendben lesz, még szerintem is. Az emlékkel már kicsit lassabban birkózom meg, mert egészen intenzív napot írnak le az egymás után bekúszó képek. Közben a főnök tartja az eligazítást, szerencsére most minket nem érint, még ha van néhány komolyabb ügy is, ahová esetleg be kell majd segíteni. De úgyis szólnak majd, ha így lesz. Közben Madi is ledöbben, tudom, hogy ő is nagyon várja, hogy mindenre visszaemlékezzek és tudjam mi volt. Én is ezt szeretném, viszont nem hiszem, hogy sok emlék vissza fog már térni. Esetleg évek kellenek majd hozzá, de ha olyan tíz év alatt nem jön vissza minden, akkor én már nem számítok sok mindenre. Nem beszélve arról, hogy arra sem mindig emlékszik az ember, ami a múlt héten történt, nem, hogy három éve. Közben az eligazítás is véget ér, a kávéból pedig már nem kérek, mert ittam. Mármint a kávéból. - Jaja, én. Ünnepnap - viygorgok vissza, miközben Collins próbálkozik ma velünk, de most én vagyok a pengéjén. - Csak a C betűsökre hat - vonok vállat egy mindentudó mosollyal. Nyilván nem veszi fel az ember az ilyen kis szúrkálódásokat és jót tesz a morálnak is, ha nem mufurckodunk be ezek miatt. Viszont kell egy toll, Madinak pedig tuti van, ő nem hagyja szana-szét az őrsön, mint én. Kapok engedélyt is, szóval odamászok az asztalához és kinyitom a fiókot. Először nem látom meg, de csak azért, mert más kelti fel az érdeklődésem. ~ Mi ez a gyűrű? ~ elkerekedett szemmel nézek oda, és forgatom a kezemben. ~ Jó az ízlése a faszinak, én is ilyet vennék neki. Kivéve, ha magának vette, bár ezt kétlem. ~ Madi nem szokott ilyenekre pénzt elverni... vagy igen? Miért gondolom ezt? Olyan könnyen jött a gondolat és igaznak érzem. Na mindegy. Közben Will megtalálja szegényt, mondjuk tény, hogy túl van öltözve szerintem is. De én aztán kurvára nem bánom, baromi jól néz ki, ráadásul olyan mintha... ebben lett volna az emlékben? Hmm. Visszateszem gyorsan a gyűrűt és kiveszek két tollat. - Irigykedsz Will, hogy nem te hívtad el, mi? - szórakozok én is egy kicsit, bár így tény, hogy ez nem sokat segít így Madisonon. Nem lepődik meg, inkább visszavág. - Miért, te voltál? - kérdezi nevetve, én pedig vele nevetek. - Nincs nekem ekkora szerencsém - élcelődök kicsit, meg Madit magasztalom, tényleg eléggé ki van öltözve és jól áll neki. Mindketten nevetgélünk kicsit Madi kárára, de ennyibe hagyjuk. - Persze, kajás vagyok - hazudok egy kicsit, mert annyira nem egyébként, de a gyűrű téma érdekel, na meg így már össze tudom kötni a szép ruhát a gyűrűvel. Kettesben leszünk hamar a konyhában, ő pedig válogat, én pedig elidőzök rajta egy kicsit. Jó formában van, mit ne mondjak. - Bankár az illető? - kérdezem csak úgy mögüle, karba tett kézzel, a pultnak dőlve. Most éppen nem hall minket senki, csak ha arra téved, de talán megússzuk harmadik fél nélkül ezt a kis titkos beszélgetést. - Láttam a gyűrűt. Ezért vagy mufurc mostanság? Megbántott? - érdeklődöm, mert bár nincs közöm hozzá, úgy gondolom, hogy tudtam róla. Olyan ismerős volt a gyűrű, biztos mutatta már, csak nem akarta nagydobra verni. Mondjuk én sem szoktam hangszerekre, haha. Azért nagyon kíváncsi vagyok az egészre, még az emléket is elfelejtettem közben.
Ma a srácok valamiért a szokásosnál is elviselhetetlenebbül viselkedtek, főleg Collins. Tudtuk róla azt, hogy csípős a nyelve és szeret beszólogatni, néha még vicces is volt, csak akkor nem, ha átlépte a határvonalat. Nos, ma ő és Will se tudták tartani a mértéket, s bár próbáltam egy mosollyal elütni a hozzám címzett beszólásokat, azért kezdett egy kicsit frusztrálni a dolog. Lopva Ryan-re pillantottam, hogy de úgy tűnt, hogy Ő egész jól kezeli a szitut, s nem kapta fel a vizet, nagyon helyes. Mikor annak idején válófélben volt a nejétől, akkor bizony voltak feszkós napjai, s előfordult az, hogy jobban összefeszült a kollégákkal, nehezen kezelte az indulatait. Azóta ez elmúlt, részben annak köszönhetően, hogy lehiggadt és túlélte azt, amit a válás hozott. Mellettem kezdett újra önmagára találni, sőt, szerintem éppen, hogy megtalálta azt a Ryant, aki mindig is akart lenni, a sors viszont közbelépett és eltörölt mindent. A kávéba kortyolva próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, ma amúgy is az volt a cél, hogy jókedvű legyek, megmutassam Ryannek milyen is voltam, hátha talán visszatér valami emléke. Nem is figyeltem azt, hogy mit ügyködik az asztalomnál, inkább csak egy fintorral próbáltam lereagálni, ahogy a srácok már megint rajtam élcelődtek. - Na jó, tovább léphetnénk a baromságokon? - szúrtam oda a srácoknak, akik érezhették a hangomból, hogy mára éppen elég volt a hülyülésből. Inkább elmásztam a hűtőig, hogy vegyek abból a finom szendvicsből, s épp annak a mélyén kotorásztam, így csak félig-meddig lógtam ki a frigóból, s leginkább csak a hátamat láthatta Ryan. - Van szalámis, sonkás és tojáskrémes is, melyikből kérsz? - tettem fel a kérdést, aztán kissé értetlen fejjel bambultam fel rá a hűtőből kifordulva, kezemben a két szendviccsel, mikor előhozakodott a gyűrűvel. Lesokkolt. Talán még az arcom is elfehéredett egy pillanatra, de egész biztos, hogy látta, amint a mosolyom elhalványul. - A..gyűrűt? - persze, még ismételjem is meg, most mégis mit kellene mondanom neki? A gondolatok ide-oda kavarogtak, a szívem is kezdett hevesebben verni, de valakitől azt tanultam, hogy ilyenkor nem jó azonnal megszólalni. Így is tettem, inkább összepréseltem az ajkaimat, s elkerülve a pillantását, hátam mögött betoltam a hűtő ajtaját, addig is összekapva magam, hogy újra Ryan szemeibe pillanthassak. - Nem, nem bankár, és nem szeretem , ha kutatnak a cuccaim közt – vágtam oda, ez is mufurc mód sikerült. - Igen, nem, is. - sóhajtottam egy nagyot, miközben a mellkasom is megemelkedett, közben balommal a tarkómat masszíroztam, jobbommal meg a szendvicseket toltam Ryan kezébe. - Azt mondta, időre van szüksége. De ez már túl régóta tart, és szerintem vége – zártam le egy kis hazugsággal, mely félig-meddig igaz is volt, csak hát még se mondhattam neki, hogy Ő az, aki vette, hisz mi változott volna? Elfordultam tőle, automatikusan nyúltam a szekrényhez, előhalásztam egy poharat, hogy egy nagy pohár vizet engedjek magamnak. Jól esett most a víz, kortyoltam is nagyokat, s közben nem is néztem rá, inkább próbáltam elfordulni tőle. Pocsék érzés volt az, hogy még erre sem emlékezett. Tőle kaptam azt a rohadt gyűrűt, és még azt se ismerte fel. Hát megőrülök. Elment minden kedvem.
A mai nap elég jól indult, Madison pedig furán kitett magáért. Szerintem is kamuzott egyébként, hogy a "banka megy", inkább tűnt randicuccnak, mint komoly helyre menőnek. Na, de ez női dolog, nem tudhatok mindent. Az viszont biztos, hogy beugrott egy nap, amikor ebben volt, és ez tök jó! Megint vannak új emlékeim, és nem csak villanások. Azok szinte minden nap vannak, csak azt nem tudom, hogy az elmúlt három évben történtek-e, vagy korábban. Ez a dolog viszont biztos, mivel előtte nem ismertem Madit, szóval... ez csak az elmúlt három évben történhetett. A fiúk még mindig szórakoznak Madin, de ez csak amolyan csipkelődés ez látszik, még engem is betalálnak, de könnyedén hárítok. Én próbálnám könnyedebben venni a helyzetet, de nem vagyok ő. Viszont egy szendvics jó lenne, főleg mivel "találok" egy gyűrűt Madison fiókjában tollkeresés közben. - A sonkás jó lesz, köszi - válaszolok a kérdésre, majd én következem. Muszáj vagyok megkérdezni, mert a mosolygós Madison sokkal jobb, mint ez a búval... ellátott. Tényleg jó fej egyébként, amikor olyanja van, és tudom, hogy zavarja, hogy nem emlékszem rá rendesen. Engem is zavar. - Jó bocs, tollat kerestem, te engedted meg - tartom fel a két kezem, nem kutakodtam, csak ott volt. Most mit csinálhattam volna? Mondjuk ha kussban maradok az akár egy jó pont is lehetne, de nem az a típus vagyok. A fura válaszra, miután megkérdezem, hogy ez-e a baj mostanság még nem szólok semmit. Szinte látom, ahogy kattog az agya, hogy mit mondjon, átveszem a szendvicset, de még nem harapok bele. Hátha lesz más magyarázata is, mint a semmi. Legalábbis nekem ez semmi. - Ó baszki, sajnálom - mondom a magyarázatra. Gőzöm sincs, hogy mit kéne mondanom, vélhetően ismertem a fickót, mert a gyűrű ismerős volt. - Amúgy, tutira emlékszem a gyűrűre, biztos, hogy láttam már - morgolódok az orrom alatt, miközben ő iszogatja a vizét. Eszek is a szendvicsből egy darabot a szendvicsből, addig sem kell megszólalnom, nem tudom tovább vinni jófelé a beszélgetést hirtelen. A vállára teszem a kezem és elmosolyodom, ha megfordul. - Akkor még mindig nem értem, hogy miért vagy ebben a szexi ruhában, Madi. Még a végén elcsábulok - ugratom, pedig ha visszagondolok, hogy a múltkor még le akart fektetni az otthonában, még félre is értheti. - Mindenesetre jó hülye a fickó, ha végzett veled. Szerintem jó fej vagy, meg minden, de nem akarok tolakodó lenni - harapok újra a szendvicsbe és ha még nem táncolt ki belőle, leveszem róla a kezem.
Kezdőlap
//
