- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 24, 2015 12:20 pm-kor.
A délutáni, kora esti edzést követően úgy döntöttem, hogy még dolgozok egy kicsit. Talán egyszerűbb lett volna, ha hazamegyek, ahol bármikor álomra hajthatom a fejemet, ám nekem sokkal jobban tetszett az iroda alternatívája. Oda csak fel kellett mennem a pincéből, és minden adott volt ahhoz, hogy kijavíthassam a tegnapelőtt íratott zárthelyiket. Nem volt nehéz téma, és különben is csak a fél csoport méltóztatott befáradni a megbeszélt időpontban, így aztán szándékomban állt, hogy a másik felének egy csodálatos egyest fogok belevésni a nevéhez, a tanulmányi rendszerben. Alig félórával azt követően, hogy lemostam magamról az izzadtságot, már gőzölgő kávéval ültem az asztalom mögött, és éppen az első dolgozatok egyikét böngésztem, amikor kirázott a hideg. Szokatlan érzés futott végig rajtam, mintha valami baljós dologra akarna figyelmeztetni minden egyes érzékem, ám én mégsem tudtam, hogy mi volna az. Legalábbis addig a pár pillanatig, amíg nem zsibbadtam le teljesen. A kávésbögre megremegett a mindig beton biztos ujjaim között, és én kénytelen voltam lerakni az asztalra, vagy sokkal inkább már csak kicsúszott a kezemből, kilöttyintve néhány értékes fekete cseppecskét a falapra. Egyik pillanatról a másikra sötétült el mindent. Eltűnt a szemeim elől az irodám ismerős berendezése, a kávé élénkítő illata, és már csak a tompa koppanás jelezte a jelenlétemet, ahogyan a fejem találkozott a kemény asztallal. Kicsit az arcom alatt összegyűrődött az iromány, de bosszankodni már nem voltam képes miatta, körülölelt a jótékony tudatlanság.
Furcsa hely az, ahol magamhoz térek. Egy kósza pillanatra ugyan bevillannak a tavalyi hasonló események, ám hamar tovaszáll ez a fajta éber gondolkodásra való képesség, és már csak a körülöttem lévő embereket figyelem. A legtöbbjüket ismerem, tudom, hogy kik ők, ám azt nem teljesen értem, hogy mit keresnek itt. Mielőtt a tudatom végképp semmivé foszlana, még beugrik a vörös hold jelensége, és Alignak halálának újabb évfordulója, de amikor figyelmeztetnék bárki mást, mintha nem hallanának. Mintha nem érzékelnék, nem látnák a jelenlétemet. Ki akarok innen jutni. Mindegy, hogyan. Akárhogyan… Az utolsó gondolatok is szertefoszlanak, már csak az lebeg a szemeim előtt, amit valahogy zsigeri szinten érzek, hogy tennem kell. Feladatom van, amit el kell végezni, márpedig én soha a büdös életben nem hagytam még félbe semmit úgy, hogy ne tettem volna meg mindent érte a legjobb tudásom szerint. A környezetem elhalványul, mintha nem lenne már itt senki, csak én, az asztal, és a túloldalán álló hasonmásom. A fiatalnak tűnő szőkeség úgy tekinthet rám, mintha csak tükörbe nézne. Fejemet oldalra billentem, hátamat egyenesen húzom ki, úgy nézek vele egy ideig farkasszemet. Aztán ajkaim lágy mosolyra húzódnak, miközben elfordulok tőle és fel-alá kezdek járkálni. - Nagojut-Nagojut… - ingatom a fejemet lemondóan. – Mindig is túl gyenge, túl lojális voltál! – állapítom meg nemes egyszerűséggel, majd megállok a mozdulatsor közben, és felé fordítom bájos orcámat. – Nagojut, a Hűséges… - ismételgetem, ízlelgetem tovább a nevét, amit oly jól ismerek. – Mégis, amikor választanod kellett, elárultad a családodat. Ugyan hűséges voltál ahhoz, akire felnéztél, de a Testvéreidet hátba támadtad. Mit gondolsz, hogy nem akarnak megölni? Hogy nem akarnak majd bosszút állni rajtad, ha megtudják? Félsz a haragjuktól… félsz a megvetésüktől… igaz? – újabb mosolyt kap, ahogy megállok vele szemben, és végigsimítok a tőrön. – Tudod, ha akkor a jó oldalt választod, még hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, akkor most éppen olyan elégedetten állhatnál ennél az asztalnál, ahogyan én. Nem lenne bűntudatod, nem félnél attól, hogy az élők, akiket elárultál, majd bosszút esküsznek ellened, és éppen olyan kegyetlenül megölnek, ahogyan Atyánkkal tették! Én jól alszom, Nagojut. És te?! – ahogy eddig lefelé tekintő arcomat felemelem, a szemeimben ijedtség villan, ám hamar átadja helyét egy szolid, alig látható kis mosolynak. Kiegyensúlyozott vagyok, jól érzem magam a bőrömben, és nincs okom félelemre egy pillanatig sem, hiszen nem lebeg a fejem felett az árulás fellege.
Éj, éj, szörnyű éj. Baljós imát hord a szél... Az erdő sötét, riasztóan nesztelen, bár ez nem tűnik fel, mikor útnak indulok farkas képét öltve, falkám körében járva a vadont, mint minden éjjelen. Nyugtalanító érzés ül meg mellkasomnál, ott, ahol a lélek legmélyebb bugyra lakozhat, ez pedig gyorsabb és gyorsabb iramra sarkall a sűrű fák közt, holott vad nincs előttem. Rohanok a semmibe. Sehová. Már csak Pikatti robusztus szürkesége tartja a lépést velem. Ő játéknak veszi, én ismeretlen erőktől menekülnék, kiszaladva ebből a világból is talán, ha elérhetném a szélét. Édesanyám riasztó altatója, mellyel egykor az éjszakai erdőtől kívánt távol tartani, szinte megelevenedik köröttem. Ő jár most a fák között, ki feketébe öltözött... Alig érek el egy soron következő tisztást, hirtelen cövekelek le a szemem elé táruló látványtól. Más talán meseszerűnek, káprázatnak gondolná a friss porhavon lusta kéjjel elnyúló holdfényt, amint az vörösen csillogva hívogat, mintha valami óriás barlangja mélyének drága rubinjait szórta volna szerte. Bennem félelmet szít a kép, hátrálásra késztet, még szűkölök is, mint az anyját veszített gyermek, holott édesanyám itt van... gondolataim közt nem szabadulok hangjától. ... a havat véreddel festené vörösre, Kisfarkas, elragad tőlem az Éj örökre...!
A hátrálásban egyszer csak összeesek, elájulok, ezzel pedig farkas-alakomtól is megszabadulva, mezítelen valómban fekszem oldalamon a fagyos havon. Farkas vonyít, társait hívja. Idővel beérnek minket, tudom... de nem tehetnek semmit. Semmit, azon kívül, hogy körém gyűlve, hozzám simulva bundájukkal és testük hőjével óvnak a fagyhaláltól, éberen őrizve testemet.
***
Riadt, csapdába esett jószágként eszmélek, izmaim is megfeszülnek a testet-lelket markoló vésztől. Kilaun... Anguta... Sa... Testvéreim! - Kiáltanék, de a semmibe vész az ismerős arcok sora, ahogy észlelem: nem vagyok egyedül. A riadalom helyét pedig a néma rácsodálkozás veszi át kékes tekintetemben, ahogy a járkáló Én-t szemlélem. Mi a...? - Mi vagy te? - Dobom felé a kérdés, mikor a nevemen szólít, mikor úgy ízlelgeti azt, mint kígyó teszi az egérrel. Nem álmodom, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Nem is elmém űz kegyetlen játékot vélem, mégis alig felfogható a helyzet. Pillantásom a kőasztalra és annak tartalmára siklik. Ez... ilyen lenne a Halál? Szavaira úgy meredek a fegyverekre, mint a gyermek, akit rajtakaptak. Nem tekintek rá, kerülöm dacból is a pillantását ennek a... valaminek, aki én vagyok és mégis minden szava méreg, amit felköhög a torkából. De igazak, ó, még mennyire hogy igazak, a rohadt életbe is! - Minden bizonnyal lesznek közöttük olyanok, akik a fejemet kívánják, igen. De a bosszú kicsinyes. Nem lennének különbek semmivel Atyámnál és a történteken se változtatnának vele! - Szorul ökölbe kezem, ahogy záporoznak felé szavaim. A megvetés... na az már más tészta. Nem is szólok rá semmit, amit mondanék, csupán hazugság volna. Önámítás. További szavai haragot szítanak bennem, tehetetlen dühöt... - Elég! - Csattanok fel, tenyereimmel a kőasztalra csapva indulatosan. Még morgás is elhagyja torkomat, ahogy rá tekintek. Itt és most álljon meg, mert én... mert én... - Elég... - Dacos pillantásom bizonytalansággal telítődik meg, izmaim is engednek az iménti feszes indulatból. - Igen, bűntudatom van! Ezt akartad hallani? ... Ma sem tennék másként, tudod?! Joga volt a választáshoz és én megadtam neki ezt a lehetőséget. Ő döntött rosszul, nem én! - Vágom a fejéhez a tükörképnek. - És félek is... valóban. - Nyelek aprót, biccentve. - De ők... ők a Testvéreim a vér és a föld által! A kör által, ami összeköt bennünket! - Emelem fel jobbomat indulatosan, a csuklómon levő fekete kör tetoválást vágva képébe önmagamnak. - Évszázadok teltek el. Megváltoztunk mindannyian... - Úgy önámítok, észre sem veszem. Szeretném elhinni, hogy van békés útja ennek az egésznek, hogy sem Sangilak, sem a többiek nem fordulnak el tőlem olyasvalamiért, amit közel hatszáz éve tettem, holott nálam pontosabban senki sem tudja talán ezen a bolygón, hogy míg a jogban elévülnek, a farkastörvények sziklaszilárdak.
- Én te vagyok, Nagojut! Egy olyan éned, ami képes volt megtenni azt, amiben te elbuktál. Egy olyan éned, aki nyugodtan alszik éjszakánként, mert nem kísértik a múlt hibái – nyugodt a hangszínem, mintha teljesen semleges téma lenne a porondon. Látom rajta, hogy kissé zavart, hogy rám sem képes nézni, amivel sikerül némi elégedettséget kicsalnia belőlem, ám ezt nem mutatom ki egyértelműsítve, hogy mi zajlik bennem. Egyszerűen csak állok tovább, és éppen olyan ártatlan arckifejezést erőltetek magamra, mint amilyen neki szokott lenni a legtöbbször. Az ember nem is feltételezné róla, hogy mennyi tapasztalat, tudás és erő feszül abban a törékeny kis testben, amit most én is birtokolok. - Úgy gondolod, hogy bármelyikük is különb? Hogy mi különbek vagyunk nála? – tettem fel komolyan a kérdést, íriszeimben őszinte érdeklődés csillant, ahogyan a tökéletes másomra néztem kutatóan. – Nem fogják megbocsájtani neked azt, amit tettél, hiába nem tudnak változtatni. A mi fajtánk bosszúszomjas, és bármily kicsinyes is, mégis megteszi, mert ezt kívánja a becsülete. Te elárultad őket! Hátba támadtad mind a tizenkét Testvért, azért, hogy egy zsarnokot védelmezz cserébe, hogy megadd neki a menekülés, vagy a felkészülési időt arra, hogy végezzen mindnyájatokkal! Erre nem is gondoltál? – újra riadtság látszatát keltem, mintha csupán most esne le, hogy ez eszébe sem jutott. – Te jó ég, hiszen veszélybe soroltál mindenkit, köztük magadat is! Azt hiszed, hogy egy elborult elme megkegyelmezett volna neked, ha lehetősége van arra, hogy bosszút álljon rajtad is az összeesküvésért? Hiába árultad el neki a tervet, akkor is ott voltál, amikor megfogant a Legerősebb fejében. Nem vagy különb náluk, ugyanakkor mégis azt hiszed, hogy így van. Mert te vagy a Hűséges… - csalódottan rázom meg a fejemet, szőke loknijaim ide-oda repkednek kissé pirospozsgás, bájos arcom körül. - Te sem bírod hallgatni, szembenézni azzal, hogy micsoda arcátlanságot követtél el, igaz? – a bizonytalan pillantást határozott, magabiztos tekintettel kompenzálom, ahogyan felnézek a szinte teljesen ugyanolyan arcra. – Kezdetnek ezt! – bólintottam visszafogottan. – Bár magamtól is jól tudom, hiszen marja az érzékeimet a belőled áradó bűntudat. Le sem tagadhatnád, hogy te vagy a gyengébbik felünk. Az, akit könnyű volt befolyásolni és megvezetni ahelyett, hogy átgondoltad volna, mi a helyes. Kockáztatni tizenkét életet egy ellenében? Hát nem fontosak neked a testvéreink? – a szörnyülködő hitetlenkedés színezi a hangomat. – Te nem tennél másként, én azonban másként tettem. Nem őrlődöm minden egyes napon, már hosszú évszázadok óta, ellenben veled, akinek az álmai sem nyugodtak már. Meddig bírod még ezt a terhet, Nagojut? Én nem cipelek semmit, az én lelkiismeretem patyolat tiszta – közben az asztalhoz lépek, ujjaimmal végigsimítok a fegyvereken, mintha csak válogatnék, melyik a leginkább nekem tetsző. - A félelem gyengévé tesz téged. Nem csoda, hogy ahhoz sem voltál elég erős, hogy kiállj a családod mellett! Jobban féltél Atyánktól, mint azok szeretetének elvesztésétől, akikre igazán számíthattál. És látod, most minden pillanatban retteghetsz akkor, hogy mikor hull le a lepel, felfedve az árulásod előttük! – ciccegő hanggal, lemondó fejrázással kísértem szavaimat. – Hogy tudsz így élni? Hogy bírod így ki a napokat? Állandó félelemben, ilyen terhekkel? – mintha őszintén érdekelt volna, úgy kérdeztem tőle. Mintha aggódnék érte, a lelki épségéért, ráadásul még az arckifejezésem is ezt az érzelmet tükrözte. - Engem is összeköt velük, éppen úgy, ahogyan téged! – mintha lemásolnám a mozdulatát, úgy emeltem fel én is a kezemet, megmutatva a tetoválást. Bizony, nekem is van, hiszen a tökéletes mása vagyok. – Csak az én életemet nem mérgezi a tudat, hogy pontosan ezt az erős kapcsot sodortam veszélybe a túlzott elvakultságom miatt! – leeresztem a kezemet, ujjaim a pisztoly markolatára kulcsolódnak. – És ezt te elhiszed? Egyikük sem változott meg, ahogyan te sem. Talán ma is elárulnád őket, és ők éppen úgy megtorolnák, ha megtudnák a ballépést! Sem akkor, sem most nem fognak neked megbocsátani azért, mert gyenge voltál, Alapítóhoz nem méltóan viselkedtél! Én elég erős vagyok ahhoz, hogy ne okozzak nekik csalódást, míg te… minden nap ezt teszed, amikor a szemükbe hazudsz. Én segíthetek neked megoldani ezt, levenni a terheket a vállaidról. Csak hagynod kell, hogy segítsek… különben Sangilak biztos, hogy meg fogja tudni. Akkor mit teszel majd, hm? Ha nem fogadod el a segítséget, mit teszel?! – a pisztoly könnyedén simult a kezembe, ám még nem fogtam rá, nem léptem fel támadólag. Helyette Sangilak alakja jelent meg mellettem úgy, mint ahogyan most kinéz, tekintete büszke és elégedett. Mellette azonban legelső teste áll, csalódottságtól csillan a sötét szempár, mikor a gyengébb „én”-re néz.
Válaszára, hogy mi is ő... ki is ő pontosan, ajkaim szóra nyílnak. Mégsem szólalok meg végül. Nem lehet valós ezek szerint, hiszen én én vagyok. Elkövettem azt, amivel vádol, és még megannyit. Elárultam, árulót öltem, s mindezt miért?! Hogy aztán önnön elmém játékába keveredjek egy "Mi lett volna, ha...?" társaságában. - Én nem ezt mondt... - Kezdeném bizonytalanul, de úgy fest, esélytelen, hogy végigmondjam, hisz amint megérzi rajtam az ingatagságot másom, újabb verbális "támadást" indít ellenem. Pillantásom dacossá válik. Nem tud ő semmit! És mégis mindennel, de tényleg mindennel tisztában van... - Nem. De én... én nem akartam rosszat, ezt te is tudod! Tudnod kell! - Fakadok ki, szívverésem megugrik egyúttal, mikor a mondandója oda fut ki, hogy tettem meggondolatlan volt és rávilágít, mi történhetett volna, ha Alignak feleannyira elvakult és öntelt, mint amennyire az volt... - Egy percig se gondolom jobbnak magamat bármelyiküknél! - Csattanok fel, határozottságom felvillanó szalmaláng csupán, de ki tudja, mit sodor magával, hisz a legnagyobb tüzek is egy apró szikrával kezdődnek... - Önzőn cselekedtem, ez igaz... meggondolatlanul, ezt is belátom! De akárhogyan is, ő a Beharapóm volt! Oly sokat kaptam tőle és olyan keveset adtam, én... melyikőjük... ha annyira okos vagy, mondd, melyikőjük ne tenne hasonlóan, ha egy számára kedves személy kivégzésére készülne, tudva, hogy a többségnek az úgy jó lesz?! Hogy Atyámnak az őrületben a halál megváltás volt, mégis azt kívánod utána, bárcsak élne még! Nem az Őrült, hanem a Teremtő! - Érzéketlen bólintása dühít, energiáim sérülten lángolnak köröttünk, haraggal terítve be ezt az arcátlan nőszemélyt, aki én vagyok és mégsem igazán. Tekintetem őt követi, ahogy közelebb lép, szavaira, hogy lelkiismeretet és terhet emleget, felmorranok figyelmeztetően. Tudja, hol a határ! Pillantásom óvatlan-önkéntelen követi kezét, ahogy a fegyvereken simít végig. Ezüstök... - Nem félelemből cselekedtem annak idején. Köze se volt hozzá! - Szúrom szavai közé feszülten, hisz valóban a ragaszkodás szülte a végzetesnek tetsző döntést. A félelem már csak folyománya meggondolatlanságomnak. Ez a titkok törvénye nem? Előbb-utóbb belülről zabálják fel az embert... A kérdéseire nem felelek. Magamnak se tudnám megadni a választ, nemhogy ennek a... képmásnak! Ám amikor kezével a pisztoly felé nyúl, csuklója után kapok, rámarkolva és biztosan tartva a halálosztó fegyver fölött centikkel. Szívverésem heves. Düdübb, düdübb - így kalimpál szakadatlan, betöltve a közöttünk pattanásig feszült néma másodperceket. - Ne azt... Nem méltó egyikünkhöz sem. - Feszül meg állkapcsom, ahogy a szavakat formálom halkan, állva tekintetét tükörképemnek, s karját finoman mégis határozottan viszem tovább. A tőr fölé. Szavaira megfeszülnek izmaim, attól tarthat, mindjárt összeroppantom a törékeny kis csuklót évszázadaim erejével, de még időben elengedem (ami nem jelenti azt, hogy idővel esetleg ne lenne nyoma), hogy mindez ne következzék be. - Igazad van, mindenképp tudomást fog róla szerezni, de nem tőled! Nem vagyok olyan gyenge, ahogy azt állítod! - Fejcsóválok, ellököm magam a kőasztaltól kissé. - Én fogom elmondani neki! - Bököm ki az elhatározást egyúttal Sangilakkal kapcsolatosan. Igen, ezt kell tennem... így levehetem a terhet vállamról. Feloldoztatok, még akkor is, ha bátyám az életemet kéri el cserébe. Azzal már neki kell együtt élnie utána, ha nem különb a Teremtőnknél... Mégis, ahogy a két Sangilak megjelenik, pillantásom megilletődötté, kissé talán riadttá is válik. Habozok, némán. - Aningak*... - suttogom.
- Talán nem akartál rosszat! Te sohasem akarsz rosszat, legalábbis ezzel nyugtatod magad akkor is, amikor a családodat, a tulajdon véreidet árulod el. Vajon ők is elhinnék ezt, ha ezzel az ostoba és átlátszóan gyerekes magyarázattal állnál eléjük? Kétlem! – kis híján elmosolyodtam, hogy megráztam a fejemet, ez pedig valami egészen különös összképet eredményezett, figyelembe véve az amúgy ártatlannak tűnő vonásokat. Hallottam, ahogyan megugrott a szívverése, amitől csak még inkább belelendültem a mondanivalóm tudtára juttatásába. - Valóban? Nem gondolod magad jobbnak? Egyetlen pillanatra sem jutott eszedbe, hogy te voltál az egyetlen, aki olyan irgalmas volt, hogy választási lehetőséget adott egy őrültnek? Egy halálra ítéltnek? – hangzottak az újabb kérdések, jóval határozottabb hangon, mint amilyen az övé volt beszéd közben. Mégis, a hangszín hajszálpontosan ugyanaz volt. – Igazad van! Sokkal inkább vagy ostoba és képmutató! Elhiteted magaddal, hogy jót tettél, pedig rajtad kívül senki nem hozta volna meg ugyanazt a döntést. Elég szomorú, hogy állításod szerint mindent ugyanúgy csinálnál, mert ezek szerint nem tanultál semmit! Nem bántad meg, csupán a félelem és a bűntudat tart téged béklyóban, de ha lehetne, újra elárulnád a testvéreidet valaki olyanért, aki mindnyájukat képes lenne megölni! – dörgöltem ismét az orra alá, igyekezve még mélyebbre taszítani az önvád posványában. - Néha a többség akaratát jobb szem előtt tartani, hiszen a túlélés érdekében tették. Megszabadultak egy zsarnoktól, aki uralkodott felettük és elnyomta őket. Hol lennél most, ha benne maradsz az elnyomásban? Hol lennél most, ha akkor ők nem elég merészek lépni és tenni ellene? Talán már nem is élnél! Talán nem érted volna el, hogy a vérvonalad, a mi vérvonalunk teret nyerjen a világban! Nem tudnál törődni a tieiddel, nem tudnál adni nekik. Atyánknak talán nem adtál vissza eleget, de kiérdemeltük az ajándékot, amit adott nekünk, és tudásunknak megfelelően éltél vele te is. Megbántad? Inkább áldoztad volna rá mindezt? A leszármazottaknak duplán, sőt, triplán adtál, de ha rajtad múlt volna, minderre nem lett volna lehetőséged! – egyre határozottabb lett a hangom, ahogy belelovalltam magam. – Ha az Őrült és a Teremtő egy és ugyanaz, akkor könnyebb a halálával együtt élni, mint vele magával! – ezúttal kissé halkabb lett a hangom, már-már lágy és elgondolkodó. Kedves. - Szerintem pedig csak féltél a megtorlástól, hogyha nem járnak sikerrel a Testvéreink! Elvakultan követtél valakit, aki nem érdemelte azt meg, és nem voltál elég merész ahhoz, hogy kiállj ellene! Inkább hajtottál fejet gyáván, minthogy kihúztad volna magad, és felszegett fejjel harcolsz! – ahogy ezeket kimondtam, pontosan úgy is tettem. Felszegett állal, egyenes háttal néztem farkasszemet a másommal. – Csupán hozzád nem méltó! Nincs merszed, soha nem is lett volna, hogy használd. Sem Alignak ellen, ha akkor van rá lehetőséged, sem más ellen! – egyértelmű volt, hogy az erőm ugyanannyi, mint neki, így képes lettem volna ellenállni a szorításának, ha akarok. Helyette inkább megfordítottam a kézfejemet és ráfogtam az ő vékony kis alkarjára. Épp csak nem roppant meg a csont, ahogy néhány pillanatra komolyan a szemébe néztem. - Látom az elhatározást benned, de ha előtte fogsz állni, vajon akkor is megmarad? Akkor is képes leszel arra, hogy a szemébe nézve bevalld neki, kitéve magad a szégyennek és a megtorlásnak? Mások elítélő, undorodó pillantásának, mielőtt ellened fognak össze úgy, ahogyan Atyánk ellen? – újra csak a kérdések záporoztak. Logikus, mégis elbizonytalanító kérdések. – Nekem nem kell semmit elmondanom neki, hiszen én nem árultam őt el. Te voltál az! Csupán teret kell engedned nekem, és én leveszem a terhet a válladról! A vége így is-úgyis ugyanaz lesz, ezt mind a ketten tudjuk! Ha elfogadod a segítségem, megszabadítalak ettől, és az életed újra nyugodalmas lesz – ígértem bátorítóan, törődőn. – Csupán kérned kell, és én elveszem a bűntudatod, a terheid. Sangilakot pedig nem kell arra kényszerítened, hogy a bűntudatával éljen, ahogyan te teszed azt most. Hát ezt kívánod neki? Annak, akit úgy szeretünk? Aki olyan fontos nekünk? Neki esne a legrosszabbul az árulásod, és nem lenne kíméletes. Ha most lemondasz erről, és hagyod, hogy megtegyem helyetted azt, amit kell, akkor nem kell elszenvedned a csalódott pillantását, a haragja rád szabadítását. Mert meg fogja tenni, te is tudod! A Szellemek azonban megbocsátóak és várnak téged! – kedvesen mosolyogtam rá, biztatva arra, hogy legyen elég ereje meghozni a döntést. – Legyél ezúttal bátrabb, és tedd meg, amit szükséges! Add a kezembe, mert én biztosan meg tudom tenni neked, te pedig ma éjszaka már nyugodtan alhatsz! Könnyebb lesz, jobb! – a tőr markolatán simítottam végig, gondosan figyelve arra, hogy ha hozzá akarna férni valamelyik fegyverhez, akkor megakadályozhassam benne. Ő választotta az eszközt, én pedig leszek a kéz, ami megteszi. - Hagyd, hogy segítsen, Nagojut! – Sangilak mély, öblös hangja hallatszik a csendben. – Ő képes végigvinni azt, amit te lehet, hogy nem! Könnyebbé teszi ezt! Rá nem fogok haragudni, ő nem árult el! Nem hagyhatnám, hogy ilyen arcátlan árulást megússz, te is tudod! – hol kérlelő, hol vádló a hangja. - Csupán kérned kell, és segítek! – suttogtam biztatóan, közelebb lépve hozzá a tőrrel együtt. - Ez az egyetlen megoldás, az egyetlen járható út, a kiút! - sugalmaztam tovább a megoldást. - Ezt kínálom neked, a kiutat! Most az egyszer légy bátor, és lépj rá az útra! - ujjaim cirógatón simítják végig az arcát, majd a karját. - Tedd meg, Nagojut! Én megteszem érted, magunkért, Sangilakért! A Testvéreinkért és Alignakért is! - kicsi biztató szorítás, nem több, amit érezhet. Semmi fenyegetés, csupa segítő szándék.
I'm scared that you, (Won't be) waiting on the other side...
- Alignak ugyan úgy a családom része volt! Ha úgy választok, ahogy te tetted, akkor meg ez emésztene fel. Nincs jó út… - Fejcsóválok, azt meg már csak magamban teszem hozzá – ki sem kell mondania másik énemnek – hogy bizony én kettő közül a rosszabbat választottam. Gyerekes volnék? Meggondolatlanságomban talán, de nem vagyok ostoba. Más kérdés, hogy a szívem vezeti józan eszemet is sok esetben, de hisz ezt meg ők is tudják! Nem én vagyok az egyetlen, aki így él, megértenék… a testvéreim, muszáj nekik! - Valóban nem. – Biccentek aprót, arcvonásaim szokatlanul fagyossá válnak a további mondandójára ahhoz az ártatlan ábrázathoz képest, amit magaménak tudhatok. – Ez csak rosszabbá tesz náluk. Nevezd mártíromságnak, képmutatásnak, vagy aminek csak akarod, de ez nem tartozik rád! NEM úgy döntöttem, ahogy te! Ahogy talán kellett volna! DE most itt vagyok… visszajöttem a Testvéreimhez, elsők között érkezve a város területére! Semmi, de semmi nem tisztán fekete vagy fehér! Ez… hogy újra itt vagyunk… ez egy lehetőség! Arra, hogy javítsak. – Ragaszkodom a múltamhoz, a múltunkhoz, s egyetlen igaz szerelmemnek ezt a vidéket vallom csupán, a szívemet itt hagytam örökre, miután leléptem én magam is. De ez nem jelenti azt, hogy a múltban is élnék. A jövőben hiszek, a haladásban. Abban, hogy bár a problémákat a gyökerüknél kell kezelni – esetemben a múltbéli tettnél – csak a jelen és az elkövetkezők hozhatnak rá gyógyírt, nem pedig holmi „egyszer így lehetett volna”-k…! - A leszármazottakat ne keverd most ide… - Fejcsóválok dacosan. Szeretettel beszél róluk, szinte már dicsér a képmás, az én szívemben mégis méreg ömlik ki eddig elzárt üvegcséjéből. Minden utód, minden egyes leszármazott tettemnek súlyát hordja magával. Vérükben van, ott ül a hűség mellett, kéz a kézben, talán sokszor még ölelkezve is, csalfa párként – az árulás. Így van ez, tudom jól. Akkor is, ha nem mondom ki, ha nem adok neki hangot az utódok felé. Láttam, tapasztaltam, árult már el kölyköm engem is! – Romlott fa gyümölcsének lenni nem egyszerű, nem is csodálom hát, ha egyik-másik arra vágyik csupán, hogy szeressék. Feltétel nélkül, az ítélkezés terhétől mentesen. - Nem_vagyok_gyáva! – szűröm ki fogaim között, s szinte ugyanúgy mozdulok, mint ő, karjára fogva rá. Ha gyáva lennék, hagynám, hogy elvegye a fegyvert, a könnyű megoldások mesterét. A fehér ember mocskát, ami feldúlta ezt a vidéket is annak idején… - Valóban nem vagyok elég bátor. Félem a Halált, hiába tudom, hogy számunkra nem létezik a végső megnyugvás benne. Félek, mert bármit is meséltek a testvérek, nem tudom, mi vár odaát… Vagy ki. Édesanyám a maga gyógynövényes-kesernyés illatával vagy maga Alignak, vörös szemeivel és fekete bundájával. Kezemre szorít, állkapcsom még inkább megfeszül. Ellenkezem, de pusztán szavakkal, melyek által elhatározás születik az iménti magból, melyet akkor ültettem el magamban, mikor a javítás lehetőségéről beszéltem. Kérdéseinek áradata, mint megannyi nyílvessző, záporozik felém, egyik a másik után. Esélyem sincs válaszolni rájuk. Talán nem is kell… úgyis ismeri a választ mindre. Tudja, hogy már nem számít. Hogy a rémálmokkal a tehet akkorára nőtt az elmúlt évben, amibe belefáradtam. Vállalnám a megvetést is, ha cserébe végre a titok láncait lerázhatnám magamról – mindegy, mi jön utána. Ám amikor Sangilakhoz ér, ismét sikerül a bizonytalanság keserű piruláit tuszkolnia lelkem torkán lefelé. - Nem… nem ezt kívánom. Én… - Ajkaimat összepréselve bólintok. Legyen hát… legyen így! Ha én nem vagyok, nincs titok se. Nincs teher és csalódás. Félelem és az elárultak bosszúja. Bátyámra vándorol a képmásról pillantásom, s mikor nevemen szólít, érzem, ahogy egyetlen forró könnycsepp szántja arcomat legördülve szemem sarkából sietve. - Sajnálom… mond meg nekik, mindenkinek, én… sajnálom. – Rázkódik meg vállam, ahogy a kőasztal mellett térdre rogyok, megadóan. Az iménti könnycseppet újabbak követik, nedves kis köröket hagyva a fénykör alkotta semmiben, ahol állunk. Érzem, amikor másom mellém lép, nagyot nyelek hát, dacosan, ahogy gyerekként is álltam a nagyobb fiúk pofonjait, mikor belerondítottam a játékukba. Aztán persze ők futottak el, mikor Pikatti megjelent… A tükörkép hozzám ér, arcomról simítja le az odaszáradt könnyet. Sietve törlöm hát le én a többit - ne lássa, ne érhesse! – mielőtt fejemet felé fordítva pillantok fel rá. - Nem leszek egyedül, ugye? Ígérd meg! Nem akarok egyedül lenni… - Rebegem felé elárvultan, mint az a kislány, aki még magányában sem bírta az egyedüllétet, így hát megszelídített egy farkast, társául fogadva. Elég pár perc önmagammal és sokkal inkább vágynék más társaságra, ráadásul… nem akarok többé egyedül, a saját utamat járva harcolni. Sem a szellemek, sem maga Alignak ellen, ha ő várna rám odaát…
A hozzászólást Mallory N. Nash összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 23, 2015 10:42 pm-kor.
- Nincs… - ráztam a fejemet, ezúttal ez volt az egyetértésem jele. – De te a rosszabbat választottad, ezt mind a ketten tudjuk! – igen, muszáj volt kimondanom, az orra alá dörgölni, hogy még egy láthatatlan döfést vigyek be nála. – Hogyne tartozna rám is, Nagojut? Hiszen egyek vagyunk! Ugyanaz a test, ugyanaz a lélek, ugyanazok az emlékek. Majdnem! – tettem hozzá gyorsan, a pontosítás kedvéért. – Csak veled ellentétben én másképp döntöttem, amikor arra volt szükség, és én a kevésbé rossz mellett tettem le a voksomat. Ugyan senkitől nem várok rá dicséretet, mégis nyugodtabb az életem, nincs, ami örök árnyként burkoljon be. Nincs, ami miatt rettegnem kéne, valahányszor találkozok valamelyik Testvérünkkel – már-már sajnáltam szerencsétlent, hiszen őt állandóan kísérthették az emlékek, és retteghetett attól, hogy mi lesz, ha valamelyik az Elsők közül megtudja. - Visszatértél, mert hívtak a Szellemek! Visszatértél, mert nem tehettél mást, de kíváncsi lennék, hogy ha első pillanatban beugrik, hogy mit von ez számodra maga után, akkor is ennyire lélekszakadva sietsz hazáig? Vagy akkor húztad volna az időt, mielőtt eljön az utolsó perc, a szembesítés perce? – újabb kérdésekkel bombáztam, talán már egyfajta szokásommá fog ez válni ez alatt a rövid beszélgetés alatt. – Valóban meggyőzted magad erről? Hogy lehetőség a javításra? – nem nevettem el, inkább sajnálkozó kifejezést öltött az arcom. – A többiek szerintem nem így fogják látni. Nem azt fogják gondolni, hogy erre van bocsánat, hogy valamit, ami olyan régen történt és elromlott, meg lehet javítani. Már nem számít ugyan, de javítani sohasem fogsz tudni rajta! – valószínűleg ő is tudta, hogy nem sok esélye van erre, de azért nem voltam rest hangosan is a tudtára adni. - Miért ne? Hiszen hozzám is tartoznak! – meglepettség árnya suhant át az arcomon, értetlenül pislogtam rá. – Én olyan vezető vagyok számukra, akit nem árulnak el, hiszen nem árulótól származnak. Rám felnéznének és követnének bárhová! Nem támadnának hátha úgy, ahogyan te tetted a Testvéreinkkel. Ahogyan ők is megtették veled később. Hogy is mondják? A történelem ismétli önmagát… hogy bírsz ezzel élni? Hogy nem tartasz attól, hogy még milliószor megismétlődhet ez? – mélyről jövő sóhajt hallattam, ahogy ujjaim a tőr markolatát szorították könnyedén. Annyira illett a tenyerembe, ugyanakkor mégis idegennek tűnt volna, ha magamra pillantok. Nem illett ehhez a testhez, ehhez az ártatlanságot sugárzó archoz. - Talán mind a ketten ott várnak, talán egyikük sem. De ha édesanyánk vár, akkor nem lenne annyival könnyebb és megnyugtatóbb elmerülni az ismerős aromában? Belesüppedni a kedvességbe és az otthonos szeretetbe? – vonásaim ismét teljesen ellágyultak, noha szavaim ugyanúgy hasították a lelkét, akár a penge tenné a bőrrel. Féltő szeretettel lépek oda a földre boruló szőkeséghez, ujjaim lágyan simítják végig könnyáztatta arcát. Látom, hogy kissé dacosan csak azért is letörli saját maga, de már úgyis mindegy. Láttam, hogy szavaim célba találtak, hogy a döntés megszületett a fejében. Így kell lennie! Én is, és ő is tisztában vagyunk ezzel, csak immár maga előtt sem tagadja. - Megmondom! – jött Sangilak lényegre törő válasza, aztán hamarosan a homályba veszett mind a két megjelenésének alakja. Csak mi maradtunk ketten néhány pillanatig. Leguggoltam másom elé, térdem a kemény padlót érte, de nem fájt. Egyik kezemben még mindig ott volt a tőr, míg a másikkal a karját fogtam. - Nem leszel egyedül! Megígérem! – suttogtam fülébe azt, amit hallani akart. – Látod? Ők már várnak rád! – nem néztem ugyan hátra, de nem messze tőlünk megjelentek azoknak a farkasoknak az alakjai, akik mellette voltak, de időről-időre elhagyták őt az öregedés, vagy a halál miatt, hogy aztán új egyedeknek adják át a helyüket. – Többé sohasem leszel egyedül! A Testvéreink sohasem fognak megvetéssel nézni rád, magadra hagyva örökre! – ahogy búcsúzásképpen magamhoz öleltem, a tőr hegye a mellkasának nyomult. Ha semmit nem tett, amivel megakadályozott volna, úgy a penge könnyedén siklott át a bőrön, be az izmok, az inak közé, elcsusszanva a bordáknál, egyenesen a szíve irányába. Megtehettem volna, hogy elvágom a torkát és hagyom, hogy elvérezzen, de így kíméletesebb volt. Maga egyezett bele, vállalva a halált, hát megadtam neki a szó szerinti kegyelemdöfést. – Nem vagy többé egyedül! – susogtam megnyugtatóan a fülébe ismét.[/color][/color]
Igen, persze, fogtam... ő jól döntött. Jobban, mint én. De ő csak egy fantazma, egy másik én, aki lehettem volna, ha másképpen választok annak idején. Semmi több. Ő csak itt létezik, eme határmezsgyén, élnem nekem kell. Együtt, ezzel a súllyal, melynek neheze csak nőtt és nőtt az évszázadokkal együtt, miket hátam mögött tudhatok. - Igen. Jöttem volna... Lehet, hogy gyáva vagyok a szemedben, amiért nem álltam kapásból a testvéreim elé a történtekkel. Lehet, hogy haboztam volna, ha eszembe jut mindez, persze! De abban egy percig se, hogy jövök-e. Itt kezdődött... ide tartozunk és történt akármi is - ne, ne hozd fel, hogy mi lett volna ha! - szóval, akárhogyan is történt, ők a családom, ahogy mondtad. Érdekelt, mi lett velük, merre vitte őket a sorsuk. Mert _ EZ_ vagyok én! - Indulatosan csapok a kőasztalra, nem tetszik a selyempárnáknak a mozdulat. - Nagojut, a Hűséges. Alignak kölyke, az Idomárok vérvonalának feje. Teremtő! Tanító! Törvény... igen törvény is olykor. - Hetyke kacajjal tárom szét karjaimat kissé. - Nem Atyámhoz voltam hű, s a testvéreimet sem helyeztem mögé! Az elveimet követtem mindig is, megőrizve mindazt a tudást és érzést, amit az itt eltöltött évekkel szívtam egykoron magamba és igyekezve továbbadni mindent az utódoknak belőle. Ezt jelenti a Hűséges! Ezt jelenti Nagojutnak lenni... - Észre sem veszem, de torkom szinte kiszárad a kiabálássá fajuló hangnemből, amivel tükörképemre rivallok. Testem remeg a fojtott idegességtől. Ne... ne szólj többet, képmás. Elfáradtam. És tudod, igazad is van. Ezek az elvek nem feltétlenül voltak mindig jók, okozhatták volna - és okozták is - sokak vesztét az életben, ezért a rémálmaim. Ezért a nyugtalan nappalok és éjszakák sora, mely felzabál napról napra... Vége lehet. Egyetlen szavamba kerül és vége. Pihenhetek, rémalakok nélküli végtelen álmot remélve. Azzal a tudattal, hogy nem a bátyám karmait szennyezi vérem, hogy testvéreim közül egyik sem válik gyilkossá újfent. Hogy Ethannek sem kell attól félnie, kiadom lelkének ezer lakat alá zárt titkait. Szerintem még meg is köszönné a hálátlan kékvérű, ha tudná. - Fanyar mosolyt csal képemre a gondolat, ahogy sietősen törlöm le képemről a könnyeket. Megerősítő szavait követően aprót biccentettem csupán, s tekintetemben az elhatározás büszke dacával szegtem fel fejemet, államat, miként a farkas nyújtja nyakát megadóan, behódolva... Méltósággal.
Közelebb von magához másom, megölel, én pedig hagyom. Ismerős-idegen a szorítása, talán bele is feledkeznék, ha a tőr ezüst pengéje nem szaladna testembe oly könnyedén a következő pillanatban. Izmaim megfeszülnek, szívem sürgetőn veri hattyú-dalának taktusait, mielőtt az ezüst maró kínnal zabálná fel, ahogy a képmás fordít a testembe vájt tőrön egyet. Köszönöm. - Mondanám, de már hang nem hagyja el a lágy ajkakat. Csak vér van, tulajdon vérem fémes-kulcsos illata, ahogy torkomból iszamos, sötét folyamkén köhögöm fel. - Másom ruhájára, vállára is jut belőle. Baromi nehéz lesz kimosni onnét... Látod? Még most is ilyen apróságok foglalkoztatnak, ahelyett, hogy a nagy egészet nézném. De már nem számít. Semmi sem számít, hisz semmibe mered a világos tekintet, s a testem ernyedten nehezedik bele az ölelésbe. Ezúttal jól döntöttem, testvéreim!
Egy...
Valahol az erdőben vér színezi vörösre a friss porhót az éjszakában. A törékeny, mezítelen női testet farkasok hője őrzi továbbra is, szakadatlanul. Gyászénekük messze hallik a vészterhes éjszakában, tudtára adva a világnak veszteségük fájdalmát. Ugyan itt két farkas most útra kel. Az egyik sebes, mint a szél, lába alatt csak úgy ropog a hó, ahogy dacolva a sűrű erdő ágaival a város felé iramodik elkeseredetten, segítségért. - Eközben a másik a szellemek ösvényén jár. Fáradtak léptei, mégis, ez az a boldog fajta fáradtság: nincsen egyedül.
Hosszú út van mögöttünk. Már látom a sátrak ormát, elém hordja az otthon meleg tüzének illatát a szél és ez erőt ad… Még két szökellés és hazaérek. Mindannyian hazaérünk! Itt ismerek mindent, a legapróbb kőtől kezdve a fölébünk magasodó hegyekig. Itt biztonságban vagyok és minden kedves a szívemnek. Ismerem a történeteket, az embereket és a farkasokat, akik elébem érkeznek, jöttemet kedves szóval illetik.
Run, run, run away, Meet me in our hiding place. Find me where we'll make our ESCAPE...
// Hogyan öljünk meg egy alapvetően vidámnak szánt számot. De akkor is minden benne van. Köszönöm. //
- Nekem felesleges bemutatnod magad, Nagojut! Én te vagyok, te pedig én. Egyek vagyunk mi ketten! Egy egész két különböző fele ugyan, de akkor is ugyanoda, ugyanahhoz tartozunk – emlékeztettem a képmást nyugodtan, noha valahol szórakoztatónak találtam azt, hogy végre láttam némi indulatot a szemében. Egészen eddig olyan nyugodtan, időnként kissé riadtan kezelte ezt az egész helyzetet, de most végre valami parányi kis szikra fellobbant benne, még ha nem is lett hosszú életű tűz belőle. Igazán kár, azt azért megnéztem volna, hogyan jön ki végleg a béketűrésben és folyamodik erőszakhoz, de szinte minimálisnál is kevesebb volt erre az esély. - Talán azok az elvek, amelyekhez olyannyira ragaszkodtál, időnként tévútra csalnak! – finoman közöltem vele csupán, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mit jelent Nagojutnak lenni. Enyémek voltak az emlékei, a vágyai, és a félelmei is. Mindent tudtam róla, amit kellett, át is éreztem őket, hiszen így az igazi. Én is Nagojut vagyok, a jobbik fele. – Elfáradtál igaz? – kérdeztem gondoskodón, ahogy láttam a teste remegését, hallottam az egyre erősödő hangját. – Látom rajtad, kár is tagadnod. Az elmúlt évszázadok mázsás súlya, amelyet cipeltél magaddal, megviselt. Engedd hát el, add át végre valaki másnak a terhet, amiről azt gondolod, hogy csakis te viheted! Elkerülhető, csupán hagynod kell, csupán rá kell bólintanod és ennyi az egész! – már szükségtelen volt győzködnöm, hiszen egyértelmű volt, hogy rég meghozta a döntést. Afelől sem volt kétségem, hogy melyik irányba dőlt a mérleg ebben a kérdésben. Vagy kérdés volt egyáltalán? Nem tiltakozott, egyszerűen beletörődött a sorsába, én pedig örömmel tettem meg azt az apróságot, hogy enyhítésként nem a torkát vágom el, hosszasan hagyva szenvedni, hanem a gyors halállal könnyítem mind a kettőnk dolgát. Ölelésem szoros volt, már-már bensőséges, ahogyan a penge olyan könnyedén csúszott át a bőrén és alatta húzódó idegeken, izmokon, és csontok között, mintha csak a vajat szeltem volna a késsel. Hallgattam, ahogyan a szívverése lassacskán gyengülni látszik, és az sem zökkentett ki, amikor a vöröslő, fémes szagot árasztó vére a ruhámat terítette meg. Csupán fogtam őt, ahogyan egy anya fogná a gyermekét, ha beteg és szeretne segíteni rajta.
6.
Zavaros, őrült álom. Ez az első dolog, ami az asztalra borulva eszembe jut. Fáj a nyakam is a kicsavarodott testhelyzet miatt, ujjaim pedig még félig langyos kávét érintenek a fa felületen. Nem is tudom hirtelen, hogy mi történt. Elaludtam volna? Sohasem szoktam csak úgy elaludni, még akkor sem megy, amikor kellene. Valami baj van. Valami baj történt megint, ez elég gyorsan nyilvánvalóvá válik számomra. Ködösen még rémlik, hogy babráltak a fejemmel megint, ami kísértetiesen emlékezetet engem arra, ami tavaly történt a vörös hold alkalmával, de felidézni pontosan egyetlen részletet sem tudnék. Csupán vér melege dereng bennem, és egy tőr markolatának a hideg érintése, ahogyan belesimul a tenyerembe. Álom volt csupán? Körülnézve ugyanis nem látom mészárlás jeleit, és rajtam sincsenek sérülések, ahogyan tavaly voltak. Az érzés egyébként hasonló, mint akit fejbe vertek, mint akinek elvették az emlékeit tíz percre, ezért az a sejtésem támad, hogy Alignak állhat a háttérben. Bizonytalan mozdulatokkal tápászkodok fel az asztal mellől, hátrahagyva mindent; kiömlött kávét, félbehagyott dolgozatokat, az irodámat. Nehézkesen botorkálok csupán ki a folyosóra, ujjaim a hideg falat érintik, ahogy haladok a pincelejáró irányába. Muszáj valakit értesítenem, méghozzá a lehető leghamarabb. Muszáj szólnom, hogy valami nem oké, és mindenki vigyázzon magára. Halványlila gőzöm sincs arról, hogy a városban már rég végigjárt a halál fekete ördöge, és elvette rengeteg ártatlan életét, puszta szórakozásból. Kicsinyes bosszúból. Ahogy arról sincs, hogy én is eszközként szolgáltam ehhez. Megint. Szomorú nap…
// Úgy sajnálom!!! de én is köszönöm, nagyon jó és izgalmas játék volt! //