Ti... Véreim. Test-véreim. Nektek nem áll rendelkezésetekre az az ész, az az elme, ami nem zuhanna nyílt őrületbe, ha fejetekben hallanátok hangomat. Nem-létetekben veszítenétek el önmagatokat, ha Tupilekre tovább vethetnétek pillantásotokat, mint azt eddig megengedtem. Szűnjek hát meg létezni számotokra, szóljon hozzátok az, ki társatok volt hosszú életeteken át. Az, akinek nem tudtok hazudni, s ha meg is teszitek, a fájdalom, mit ezzel okoztok, méltatlanná tesz benneteket az életre - de talán a békés halálra is. Jelenjen meg előttetek a Szellemfarkas, lelketek egyetlen és igaz fele, aki hű hozzám. Aki belőlem lett, aki testvéremből nyert erőt - halljátok hát az ő hangját. Hatalmas teste álljon meg előttetek. Parancsolom neked, Ember! Hajts fejet farkasod előtt, hallgasd őt térden állva, mert amit rajta keresztül mondok neked, halandó fül még nem hallhatta soha. Térdelj és hódolj be a csodának, fekete-tarka-fehér testvérednek, aki annyi ajándékkal szolgált neked, amennyit talán meg sem érdemelsz. Ajánlja fel neked ő most az utolsó kegyet, amit létezésed hihetetlenségében még meg tudsz tapasztalni. Eszed ne veszítsd, csak nyílj meg, engedd, hogy a saját erőd, ami belőlem ered, azt tegyen veled, amit óhajt. Hiszen ha életedben nem volt számodra nehézség használni a csodát, úgy most a feltétlen megadás sem lehet teljesíthetetlen parancs. Lépjen hozzád, nézz bele a szemébe, és engedd, hogy azok után, hogy mennyiszer verted őt láncra életedben: most ő láncoljon le és viselje nyakában életed és halálod kulcsát.
TE, HIÚZLELKŰ (Lynx), elvették tőled a Harcoshoz méltó halált, fondorlat és csel áldozata lettél, akinek vakon, báb módjára kellett követnie egy arra érdemtelent. Hátra hagytad a társaidat, azokat, akik számítanak rád és akiknek a védelmére felesküdtél. Kit védtél meg? Te békét lelsz a halálban, elfogadással közeledsz hozzá – de képes vagy így hajdani, elhullott társaiddal egyenrangúnak nevezni magad? Ők küzdöttek és meghaltak, téged eszközként felhasználtak. Felelj: valóban így akarsz megtérni testvéreid közé? Megnyugvással lelkedben létezhetsz itt, ám kaphatsz még egy lehetőséget, hogy kivívd a méltó halált. Ha segítesz, híd leszel Napnak és Holdnak, elől járhatsz jó példával, marakodók közé vetve magad talán majd feloldoz a hűség, amit a békét őrzők irányába tanúsítasz. Nehéz lesz és küzdelmes, a dicső halált pedig így sem biztosíthatja számodra sem élő, sem holt, talán hitványabbul hullsz el, mint most. Ám esélyed lesz egy hozzád méltóbbra is, Ezüst Fia. Miként döntesz?
TE, HALÁLRA ÍTÉLT (Henry), bűnös vagy és mocskos. Érzem rajtad az áldozataid szagát. De látom benned az örök gyermeket, aki aranyért adta el az ártatlanságát. Eladod-e másodjára is? Nekem nincs szükségem rád. A Fiamnak van. Nem hagyhatom, hogy a lassan újra megtalált reménységeit most veszítse el, ami benned és a te Teremtő Atyádban öltött testet. Mondd, méltó vagy arra, hogy a Fiamat szolgáld? Hajlandó vagy-e egy téged elsöprő, hatalmas erő érdekében fejet hajtani előttem? Válaszolj! Szenvedd el méltó büntetésed, égessen a Pokol tüze az idők végezetéig, vagy fogadj hűséget nekem, áldozd fel féktelenséged az oltárom előtt és térj vissza a megváltás ösvényére. Ám ha így teszel, azzal csak elodázod mindazt a kínt, amit most érzel, s egy nap újból e helyen találod magad, szenvedések közt vergődve. A halálban sem láthatod viszont sem a Fiamat, sem Teremtő Atyádat.
TE, LELKEK HÍRNÖKE (Lilianne), hol az odaadás, a hűség és a segíteni akarás, ami olyan közel hozott ehhez a világhoz, hogy elmostad határait és önként lépted át az élőket és holtakat elválasztó határt. Valóban tűrésed határához értél? Valóban nincs már semmi, ami az élni akarás parazsát hevesen lobogó tűzzé tehetné? Most minden titkok tudójává válhatsz, de bezárom előtted a kapukat, elszakítlak szeretteidtől. Szükség van rád egy nagyobb csatában, egy harcban, amiben nem ti sírtok és sirattok, hanem diadalmaskodtok a Holdisten felett. Élők és holtak közös erővel. Te vagy a kapocs, aki méltóvá válik majd arra, hogy megbecsülés és értő fülek övezzék társai körében – nem dicsőségért, de támasznyújtásért. Szolgálj, reménybéli Anernerk, kövesd a szellemek hangját és teljesítsd be Tupilek akaratát, hogy halálodban majd megpihenhess. Maradásod esetén nyughatatlanság és elégedetlenség lesz osztályrészed, örökös visszavágyódás, amit soha többé nem kaphatsz meg, ifjak melletti védelmezőként sem szemlélheted a beléd oltott sóvárgás tárgyát. Szolgálsz hát?
TE, SZABAD SZÍVŰ (Darren), állóvizeket kavartál fel, amerre vitt a szél és most, a vég pillanatában megnyugvást oltottál egy zaklatott lélek életébe. Jutalmadból azonban mégis kitéptelek, mert itt rálelhetsz arra, amit az életben nem tudsz és nem is vagy képes megtalálni magad körül. Itt már senkinek sem kell megfelelned, itt a világ idomul hozzád. Béke vár rád, hazatérhetsz lelked elveszett darabjához. Ahhoz, akihez igazán tartozol. Szabadon dönthetsz, hogy hátrahagyod-e az élőket ezért a a nyugalomért, ami három évszázad után téged megillet. Vagy visszatérsz azzal a gondolattal, hogy mindig valami hibás lesz. Elviseled és büszkén állod, hogy még te sem lehetsz képes megváltani a világot, megbántasz és megsértesz olyanokat, akik fontosak neked és elfogadod: ez az élet törvénye. A felelősségvállalás. A teher. A teher, amit itt maradásoddal kölykeid és családod szívére zársz. Mit egykori falkád szívébe ültetsz: te már elvégezted a dolgod. Odavetetted őket egy másiknak, te mindent megtettél, hát boldoguljanak nélküled. Téged csak hagyjanak aludni. De megkeresnek majd, ha eljön az idejük, és meg fogják tudni, hogy volt választásod, és te lemondtál róluk. Mert bár erősnek hittek, felnéztek rád, szerettek téged, te mégis a könnyebb utat választottad. Fékezd a jeges bestiád, és hódolj nekem, Ikkuma! A tüzedet akarom látni, azt a tüzet, amivel feltakarítasz magad után, amit társaid mosolya gyújt a szívedben. Vagy oltsd el örökre és engedd, hogy a teljes szabadság éneke altasson el örökre.
TE, TÁNCOLÓ SZÉL (Sofia), a Nyugati Szél büszke lánya, akinek tőle öröklött ügyességét ártó szándék verte láncra. Büszkeséged oda, elmarta tőled az, aki a halálba kergetett, aljas csapdát állítva a Nyugati Szélnek, s Testvéreinek. Bukásod kín az életben maradottnak is, Apád gyászéneke száll a hollók szárnyán, mert elvesztette egyetlen gyermekét. Nem, te nem volnál képes mindezt így hagyni, igaz? Hisz benned a tettre készség és a törekvés, minden, ami fényes jövőt biztosíthat neked. Mondj le erről. Mondj le önös vágyaidról, hogy a harcolóknak segíts, hogy egyetlen akarat része légy, azé, amely a Holdistent száműzni kívánja mindörökre. Add fel jövőd a nagyobb jóért, s térj vissza közéjük, hogy halálodkor elnyerd majd az igazi halhatatlanságot. Hagyj nyomot a világban könnyű lépteiddel, mert itt a feledés vár, az igazi halál. Tegyél le saját óhajaidról, hogy a közösségért létezhess. Képes vagy erre?
TE, FESTETT HARCOS (Joana), eldobtad magadtól mindazt, ami kedves volt számodra a halállal. Az életet, amit annyira szerettél, a kötelességedet, amire önként vállalkoztál és megtiszteltetéssel léptél a Tarkok közé. S most? Világodról se tudva buktál el dróton rángatott marionettként. Harcoltál vérvonalad feje ellen, hát dacolj az ő Teremtőjével is, de saját elhatározásból, önnön küzdeni akarásodból. Légy mindazok megsegítésére, akik a boldog jövőt áhítják, segítsd a gyengéket, akiknek nem adatott meg a benned zubogó erő, maradj talpon, ahol más összerogy. Harcolj és védelmezz, hogy ha eljő az idő, értük halhass. Csakhogy vakbuzgó rohanás helyett figyelmed még enyém legyen! Ahogy a fény nem létezhet árnyék nélkül, úgy visszatérésed is magával vonja borúra okot adható oldalát. Nem lesz számodra megnyugvás, örök vándorút vár rád a szellemek között, pihenés nem jut osztályrészül, mert mindig akad feladat, amelyet csak te tudsz elvégezni, mindig lesz élő, akinek csak te tudod rögös útját egyengetni. Mely utat választod?
TE, VÉREDET ÁTKOZÓ (Lester), tükrökkel teli szobába zárlak, hol minden képmás másé lesz, sose láthatod önmagad, elveszek azon asszonyok arcának hadában, akiket valaha ismertél, akik elárultak, akiket te árultál el. Az örökkévalóságig fogod cipelni szűklátókörűséged súlyát, hogy elvessz magányos „nem-én”-ek közt. Hibád a gyűlölet, mellyel képességed felé fordulsz, s ezzel farkasod sérted, hibád asszonyaid felé mutatott hűtlenséged. Soha többé nem menekülhetsz e kettősség elől. Szabadulni vágysz? Rémiszt, amit látsz? Elfordítanád tekinteted, önmagad keresnéd bármely tükröződő felületben? Élj és láss, mihaszna, mert haszontalan, ki képtelen önnön képességei csiszolására, előnyei megtalálására. Tanulj és szerezd meg, amit eltékozoltál, s ígérem, ajándékod hasztalanságának látszata sem marad. Ha maradnál szellemek közt, e személyes pokol fogja eszed venni, ha visszatérsz az élők közé, s feleded intésem, reménytelenség vár, bárhová is menj, de halálod után béke vár majd. Halni azonban akkor fogsz, mikor úgy ítélem, minden vétked sokszorosát is elszenvedted már. Válassz!
TE, ÁRNYAK KATONÁJA (Rocky), sose lett volna szabad zsoldosként végezned, távol mindattól, ami lényed igaz valója. Hasznot adtál a világnak, a közösségnek, amelyhez tartozol. Jutalmad meg is kaptad érte, halandót szerettél és szeretsz talán ma is. És mégis, erőszakhoz nyúltál, erőszak által haltál úgy, hogy neved s rangod az Árnyékok közé kötelez. Letértél az utadról, megcsonkítottad a közösségedet, párbajra hívtad a Fiamat. Ha a Holdistent képes voltál szolgálni, és ha ennek mocskos tudatában vágysz még a halandó életre, úgy felelj nekem: józan elmével melyik oldalra állsz? Acsarkodva véded majd, ami a tiéd, vérében fürödve meg annak, aki árt neked és a szeretteidnek? Vagy képes leszel visszatalálni az Árnyak útjára, amire az élet kijelölt téged? S mikor azt mondom Árnyékok közt kell élned, úgy szavaimat úgy is értem. Míg a világ, míg a város ilyen átoktól terhes, nem engedem neked, s farkasodnak, hogy bárkit gyermekeddé fogadj. Nem tudhat rólad a világ, légy az, minek Eska oltalma elrendel. Légy láthatatlan. Középszerű. Hogy aztán Te okozhasd a legnagyobb meglepetést, amikor már mindenki azt gondolta volna, hogy talán ott sem vagy. Felelj hát, katona! Visszatérsz-e, vagy felszabadulsz rejtekedből végleg és megmásíthatatlanul itt,a világ peremén?
TE, VÖRÖS HALÁLHOZÓ (Victoria), már rég elvesztettem azt a fiatal nőstényt, aki egykoron voltál. Azt, ki fejetlenül kóstolta meg az életet, mert minden édességét a vér fémjére cserélted. Bűnös vagy, gyilkos vagy és elfeledted, milyen a képzelet szabadsága és a szeretet, amit hajód s tengered iránt valaha tápláltál. Kegyetlen vagy, gyilkos vagy. Ha volt is álmod, már rég eltemetted a vak szolgálat mocsarában. Bűnhődni fogsz érte: ha nem most, hát később. Kihunyt életed lángja, mert most sem számított, milyen vezért szolgálsz valójában. Parancsot teljesítettél, azt, amit a Holdisten füledbe suttogott. Elbuktál. És el fogsz bukni újra és újra mindaddig, amíg ki nem nyitod a szemed, és meg nem látod valójában, hogy kinek fogadsz hűséget, hogy milyen vezért szolgálsz valójában. Számtalan Atanerk küldött már ölni és te kérdés nélkül megtetted, nem kell hozzá Alignak, hogy ezt az életet folytatva ez ismét bekövetkezzen. Ha nem tanulsz. Ha visszatérsz, térj úgy, hogy lásd a világot, érezd a lüktetését. Ne csak ölni legyen bátor a szíved, hanem szeretni is. Találd meg az álmaidat, amikről lemondtál. Repülj újra, mint egykoron, legyél az, aminek születtél: legyél nő, annak minden szükségletével és adományával egyaránt. Elég bátor vagy ahhoz, hogy elgyengülj?
Könnyű és puha minden, jól esik itt lenni, a lelkem felszabadul, miként a rég elveszetteket ölelem, mégis, mintha valami nem lenne teljes, valami hiányzik, valami nem stimmel. Leguggolva szorítom magamhoz csepp gyermekeimet, hintem ezernyi csókkal arcukat, hisz ők nem így haltak, nem lehetnek hát ilyenek a túlvilágban sem. Mégis, mindegyik maga a csoda, mérhetetlenül hiányzott. Anyának lenni, vérből valónak, de hát nélkülük is anya vagyok. Ott van a kicsi Ginette, akire mindig úgy vigyáztam, mintha az én kölyköm volna, s idővel lehettek volna mások is. Nevelgethettem volna farkaskölyköket, ugyanúgy tökéletessé tették volna az életemet. Miért nem mertem megtenni soha? Hiszen a világba vetett hitem mindig erősebb volt, mint a legtöbbeké. Miért vagyok gyáva? Az örökségem lehetőségét fecséreltem el, nincs senki, aki követne, nincs senki, aki átvehetné a szellemek ajándékát tőlem. Hibáztam, és túl későn értettem meg. Nem lett volna szabad feladnom. A nagy kerek szemekbe nézve tudom, hogy ez nem a szellemlét valósága, ez valami más, az, amit az elmém kreált, amit látni akart, amiért megérné maradni. Hogy zavar-e, hogy hagytam magam? Nem, nem zavar, legközelebb sem tennék másként, számomra ez nem arról szólt, hogy nem tudok harcolni, mert tudok, de nem önmagamért. Bárki más lett volna fenyegetve, nem tűröm, nem hagyom, hogy elmetssze a torkomat, még akkor sem, ha most fájdalmasan békés ez az egész. Nem akartam még pihenni, de belenyugodtam, és elfogadtam. Megtettem volna legalábbis, ám most úgy tűnik, nincs erre módom, legalábbis most még nem. Valami hatalmas mozgolódik, holt, testtelen vonalaimra hintve erejét, bizsergeti a bőröm, és én csak mosolygok, nem tudom, miért, nem értem, de úgy érzem, muszáj. - Sziasztok, Drágáim, még találkozunk! Nyúlnak a kezeim a semmi felé, búcsúpillantással illetve az enyéimet, és mosolyogva adom át magam a roppant erőnek, önként, majdhogynem dalolva, hiszen úgy gondolom, itt már semmi olyan nem történhet, ami túlzottan megviselné holt lelkemet, ha pedig mégis, a tévedés jogát fenntartom. Ám hamar rájövök, hogy erről szó sincsen, térdeim hamar a talajt érintik, fejem felemelem, rá sem merek nézni, nincs jogom hozzá, csupán a torkom kínálom fel neki. Érzem, miként barázdálják könnyek az arcomat, hogy ha holt is maradok, hát ezért megérte, találkozhattam vele, még ha csupán egy pillanatra is. Nem tudom, meddig fog tartani, de túlcsordul a szívem csodálattól, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megtörténhetett velem. Tupilek… annyiszor reméltem, hogy egyszer válaszolj, hogy méltó legyek hozzá, de eddig sosem sikerült elérnem, eddig távol voltál. Most… halálomban itt vagy, és csak mosolyogni vagyok képes könnyáztatta arcom ellenére is. Tekintetem nem párbajozik a Tiéddel, eszemben sincs ellenkezni, hatalmadat megkérdőjelezni, a szememben Te vagy a földkerekség legcsodálatosabbja, már azért is hálát adnék a sorsnak, hacsak megérinthetném lábad nyomát. Miattad léptem az utamra, miattad szerettem volna Anernerké válni, utat mutatni, lelkeket begyógyítani. Mindennél jobban akartam, és most… feladtam. Igazad van, megértem, hogy dühös vagy, jogosan. Sajnálom, kérlek, ne haragudj, nem lett volna szabad megtennem. Vedd, amit csak szeretnél, bármit adok, bármit megteszek, hogy kiengeszteljelek, hogy egyszer méltó lehessek arra, hogy megbocsáss. Nem, arra nem, hogy rám emeld csodálatos tekintetedet, arra még nem vagyok elég érett, azt hiszem, most már kénytelen vagyok belátni. Lopva nézek csak Rád, maga vagy a Csoda a szememben, érintenélek szívem szerint, elhiszem, hogy megtehetném, de a döbbenet bilincsbe veri tagjaimat, nem mozdulok, csak lesütöm a szemeimet, mélységes tiszteletem és hódolatom a Tiéd, az volt mindig is. Soha nem fog ez megváltozni. Eltűnik, lehunyom a szemeimet, s csak akkor, mikor kinyitom, veszem észre a többieket, nem tudom, hogy képes lennék-e kommunikálni velük, de talán nem is számít, képtelennek érzem magam a beszédre, csak elmosolyodom, furcsa újra látni őket máris. Máris? Vajon mennyi idő telt el… Darren, Jo, Lynx, Rocky, a többieket nem igazán volt alkalmam megismerni, túlságosan rövid ideig tartott visszatérésem. Szeretnék én menni, ölelni, sírni, nevetni, bármit, amit még tehetnék, mielőtt ennek is vége szakad, de nincs rá lehetőség, valami történik, tudom, érzem. Mind érezzük. Értem, miért nem láthatlak, de szeretnélek, elviselem, esküszöm, csak még egy pillantást… Nem lehet, tudom, de olyan jó volna, csodálatos, magasztos, fenséges. Még mindig könny ül pilláimon, s bucskáznak alá egy-egy rezzenésénél, szempillantásnál. Felsóhajtok, s mire ismét magamhoz térek, már látom magam előtt lelkem másik felét. Minden akadékoskodás, fellobbanó gondolatmorzsa nélkül hajtom meg a fejem. Sajnálom… Testvérem… Barátom… Lelkem örök, s hű Társa, talán Téged hagytalak leginkább cserben, Te biztosan nem akartál meghalni. Ugye? Nagyon elrontottam, mondd? Megölelhetlek? Kinyúlok hát felé, bocsánatáért esdekelve, óriási hibát követtem el, nem értettem semmit, még most sem, de feladni… sosem lehet, nem így, nem ennyire egyszerűen, a saját életünk is értékes, ha nem nekünk, hát másoknak. Mit ér az én nyugalmam, ha odalenn lelkek szakadnak szét? Ha zokogásuk tovaszárnyal szellemfüleinkig? Beszélni kezd, hallgatom, akár egy rossz gyermek, leszegett fejjel, kukoricán térdepelve a sarokban. Hol van? Ott van, ahol eddig volt, emiatt… emiatt döntöttem így, hiszem, hogy ezért volt. Nem, nem akartam feladni, én sosem akartam, de nem ölhetek meg mást, hogy én éljek tovább. Nem így… Tévedtem, tudom, hogy nem így kellett volna, hogy elfelejtettem Őket, ekkora hibát még sosem vétettem, de megölni valakit csak azért, hogy én tovább éljek, nem tűnt fairnak. Én élni akarok, még nem fejeztem be, tudnám folytatni, sosem mondtam, hogy nem, csak… Bizonyára nem érdekelnek a kifogások, de hát ki sem mondom őket, nem vagyok képes beszélni, ám tudom, minden gondolatom a Tiéd is, így van ez már nagyon-nagyon rég. S mégis hagytam, hogy megtörténjen. Istenem, mennyire ostoba vagyok. Sosem kellett dicsőség, csak azt szeretném, hogy boldogok legyenek, vagy legalábbis afelé haladjanak, és segíthessem őket feldolgozni a tragédiájukat. Így kellene lennie, ezt szeretném, igen, még most is. - Szolgállak! Nem sok, egy szó, de ez az, amit hallani akar Ő is, Tupilek is, s én magam is. Nem akarok még holtak közt járni, tudom, hogy van még dolgom odalenn, a most meghasadt lelkeknek is sok segítségre lesz szüksége. Sosem voltam önző, nem lehetett ezzel vádolni, most sem leszek, bár aligha volna önzés az örök nyughatatlanságot választani, annál inkább tökéletes ostobaság, márpedig annak sem vallom magam. Vissza kell mennem a kis bogaramhoz, meg kell ölelnem, és a fülébe suttognom, hogy itt vagyok, nem mentem sehová, csak egy rossz álom volt. Várnom kell a többi visszatérőt, és segíteni őket, hisz az új esély nem azt jelenti, hogy nem haltunk meg. Ott marad a nyoma, örökre, talán nem fogjuk látni, és érezni, de kérlelhetetlenül ott lesz. Meg kell ölelnem Emmettet, megnyugtatni, hogy nem kell haragudnia a világra, miattam legalábbis semmiképpen sem, és talán… elmondani neki mindent, ami bennem lapul kimondatlanul, bármi legyen is a következménye. Amíg nem teszem meg, úgysem leszek képes minden másra maximálisan odafigyelni. Néha még én is kénytelen vagyok kockáztatni. Anernerk, igen, az leszek, nem okozok többé csalódást Nektek, ígérem, hogy nem, nem szolgátatok rá. Megteszek minden tőlem telhetőt, sőt, még azon felül is, hogy gondoskodjam a Falkáról, hogy valóban én lehessek érzelmeik, titkaik, vágyaik, sirámaik feneketlen kútja, hogy én hintsek lelki sebeikre nyugtató, hűs forrásvizet. Mindig is ez volt a célom, eztán sem tágítok mellőle, nem hagyom, hogy saját problémáim felülkerekedjenek ezen, s ígérem, többé nem követek el ekkora hibát. Köszönöm a második esélyt, amennyiben megkapom. - Szolgállak! Erősítem meg önmagam, kinyúlva lelkem szabadabbig, vadabbik feléért, hogy megérinthessem, hogy így közvetítsem mélységes sajnálatomat, hogy elérjem, képes legyen megbocsájtani, és elhinni, a második esélyt bizonyosan nem fogom elkótyavetyélni, hisz harmadik már nem létezhet. Csak remélni merem, hogy senki sem fogja az elmúlást választani, hogy senki sem gondolja könnyebbnek azt az utat, hisz ha az enyém ily keserű volna, másoké sem lehet könnyebb. Nem… Ennek, nekünk még nem jött el az időnk, egyikünk lelkén sem láttam a jelet, hogy közelít érte a halál, pedig mindig érzem, átok talán, de könnyebb nekem, tudom, hogy mire kell felkészülnöm, még ha a pontos idejével nem is lehetek tisztában, megpróbálhatom változásra bírni az illetőt, hisz mindig van remény, hogy egy lélek megmeneküljön. S ha egyszer valóban eltávozom, akkor úgy távozzak, hogy utána is segíthessem a még élőket. Nem bírnám ki, ha nem tehetném. Túl jól látsz idefentről, Nagyságos Tupilek, a legtökéletesebb példa minden Anernerk, ha nem minden farkas előtt. Tényleg megszenvedném ezt a halált, épp ezért nem is mondhatom azt, hogy jobb volna maradni, nem, még ezek nélkül sem fordulnak meg a fejemben. Felállok, felszegem a fejem, büszkén, szívemben frissen sarjadt, őszinte elhatározással. Haza megyek, haza kell mennem, nem azért jöttem vissza, hogy máris eltávozzak, azért jöttem vissza, mert itt van dolgom. Fairbanksben, az enyéim között. Mosolyokért jöttem küzdeni, békéért, örömért és szeretetért, a Halál pihenjen meg, van még ideje bőven. Éppen úgy, miként nekem is.
Ismerős táj rajzolódik ki körülöttem. A szigetszerűen tóba nyúló várral, a régi… sima felületű macskakövekkel. Ez lenne az én mennyországom? Mintha orromba kúszna Malcesine ódon épületeinek illata, és a Garda-tó párás, kellemes levegője. A stégen ül anyám, mosolyogva néz rám jól ismert szemeivel. A farkasom és Todd a közelben hűsöl egy citrom fa alatt. Csak négyen vagyunk, zsivajként egyedül a sirályok és a szél nótája szolgál. Bokáig gázolok a kellemes, hűs vízbe, ujjaimmal végigsimítok a felszínén. Forogni kezdek körbe, egyre gyorsabban, kezeimmel felkavarva a habokat, amik összecsapnak a fejem fölött, s csak nevetek. Szivárvány rajzolódik ki a fejem fölött, majd hanyatt dobom magamat, és elmerülök a sekély partszakasz aljáig. Kezeimmel a kavicsokba markolok, aztán nevetve felbukkanok. - Kinek van kedve kacsáztatni!? – Kérdezem, miközben elindulok kifelé a vízből. Valahonnan halk zene szól, ritmusára ösztönösen mozogni kezdek. Ahogy kifelé közelítek, a zene egyre erőteljesebb. Látom, hogy anyám ajkai mozognak, mond valamit, de nem értem… nem tudom leolvasni értelmét ajkai mozgásáról. Farkasom feltápászkodik Todd mellől, megnyalja a képét, és a tó felé indul sietős léptekkel. Ahogy elszalad anyám mellett, látom, hogy anyám kezei futólag végigsimítanak ezüstösen csillogó tömött bundáján, majd a vízbe veti magát. Eltűnik a habok között, és engem is ránt valami lefelé. Mi történik!? Lelkem mennyországának falai kártyavárként omlanak össze. Ösztönösen kapok levegő után – nem mintha már szükségem lenne rá -, amikor a víz alól kiszabadulva egy másik helyre csöppenek. Végigpillantok magamon, semmim se vizes… csupán egy hatalmas vértócsa borítja a mellkasomat. Nem érzek fizikai fájdalmat, hiszen fizikai létemtől már elválasztottak. Ezek csak emlékek, egy foszlány abból, ami valaha burokként szolgálta lényemet. Többeket is felismerek az itt állók közül, de igazán a tekintetemet a robosztus farkas alakja ragadja meg. Soha nem láttam még hozzá hasonlót. Végtelen erő és hatalom sugárzik róla, és olyan aura lengi körbe, amire mi egyszerű farkasok talán még vágyni se mernénk. Mindig is vonzott az erő, ezért is tudom olyan nehezen lesütni a pillantásom, amikor érzem, hogy tanúbizonyságot kell szolgáltatnom hűségemről. Lábaim engedelmesen rogynak meg, testem és tudatom meghajol a hatalmas sámán akarata előtt. Hisz’ ki előtt hajolnék meg, ha pont előtte nem? Már csak egy rég elfeledett tetem lennék a föld alatt, ha teremtőmön keresztül nem kaptam meg volna ezt a kiváltságot… s egyben terhet, ami farkasommal az enyém lett. Megbántam valaha is egy percét, hogy azzá váltam? Nem. Soha nem bántam meg! Mindig is imádtam a farkaslétet, de be kell látnom, hogy megannyiszor helyeztem előtérbe emberi vágyaimat és szükségleteimet, a háttérbe pedig a farkasomét. Tavaly született meg bennem az elhatározás, hogy teret engedek végre az ő akaratának, és vágyainak is. Nekem is hiányoztak a mieink, de neki sokkal inkább… neki, aki türelmesen viselte mindazt a zaklatást, ami emberi ismertségem miatt neki se hagyott nyugvást. Mégis türelmes volt, kivárta, amíg kitombolom magam. Talán túl későn léptem? Talán már hamarabb vissza kellett volna térnem? Az a bő száz év olyan gyorsan reppent el, mintha csak egy évtized lett volna. Alig érzékeltem az idő múlását, annyira belefelejtkeztem a táncba. Amikor ismét feltekintek, saját farkasommal nézek farkasszemet. Zavarba ejtő találkozás ennyire szemtől szemből. - A te ügyességed és kitartásod nélkül nem boldogultam volna. Sajnálom, hogy annyi időn át elnyomtalak. Engednem kellett volna, hogy te is kereshesd a saját céljaidat, és a boldogságodat. Sajnálom, hogy erre nem sokkal csak azelőtt jöttem rá, hogy mindennek vége lett. – Farkasom sokkal önzetlenebb, mint az emberi oldalam, hiszen ő sokkal többet áldozott fel magából, értem… És te… Herol Schomkels, Varen C. Morrison… Chulyin, vagy ahogy épp hívatod magad a nemzedékekkel. Gőgből és dacból fordítottam hátat Neked, kinek akaratán kívül is, de az életemet köszönhetem. Nyitni próbáltál felém a magad nehézkes módján, én pedig tudatlan gyermek lehordtalak, csak mert az igazságot mondtad. Ha jóvá tehetném, ha kaphatnék még egy esélyt, jóvá tenném… Ha én megérdemlek még egy esélyt, akkor te… apám, te mindenképp megérdemelsz! A kölyköm… Vittorio… szüksége van még az útmutatásomra. Ha nem is találkozunk már olyan sűrűn, akkor is szüksége van rám… még nem hagyhatom el. Vissza akarok menni, új esélyt szeretnék kapni, hogy bebizonyíthassam nem csak Neked, nem csak a közösségünknek, hanem magamnak is, hogy többre vagyok ennél képes. Még nem nyugodhatok meg anyám mellett, még nem lógathatom a lábam… még dolgom van az élők között. Segítenünk kell társainkat kart karöltve… nekünk együtt, mert mi még egyek vagyunk… és egyek is akarunk maradni. - Engedek akaratodnak, vágyaidnak és parancsaidnak. A mieink lesznek az elsők, és legfontosabbak! – Hajolok meg büszkeségemet levetkőzve, mégis hozzám méltó büszkeséggel és tudatossággal a farkasom előtt. Mindketten élni akarunk.
Az ébredés pőrén ért egy tisztáson, méterekre vetődve egymástól a másik négy ifjú Holdgyermekkel, társaimmal, újdonsült testvéreimmel. Mint szétszórt kavicsok, úgy hevertünk a fűben, és ahogy eszméletünkre tértünk, közös, egyre hangosodó kacagásunk fáradt hullámai vertek visszhangot a végtelen ég alatt. Megbecsülendő volt a fájdalom, ami testünkből táplálkozott az első vadászat és átalakulás után.
Hiányzik Shesh és hiányzik Teremtőanyám, Powaqa is. Itt, ebben az új életben is Éganya hatalmas kékségeibe bámulok bele, talán még ragyogóbb, mint a régi életem peremvidékén. A puha fű nem nyeli el súlyomat, könnyedén fekszem rajta, miközben a mellkasomra kuporodó hiúzt simítom, játékosan finom mozdulatokkal. Az Ég felé mosolygok, nem tudom, hogy mennyi ideje már - de az idők végezetéig képes lennék elmerülni ebben a meghitt csendben és békében, amelyre utam végén rátaláltam. Bumm! Hirtelen robban a gondtalanságba egy valahavolt szív. Harci dobok szólítanak. Hívnak engem és bajtársaimat. A Hiúz leugrik mellkasomról, magam pedig tettre készen lököm fel magam a mezőről. Bumm... A távolban, a fák koronája felett szürke felleget köp az égő fa, s tudom falum, otthonom pusztul éppen. A gondolatnál is gyorsabban iramodom meg, elszánt futásom egyre közelebb visz. Két lélegzetvétel közt a Fekete Farkas és a Büszke Sas neveit kiáltva hívom, keresem őket, de nem érkezik tőlük felelet. Testvéreim! Ezüst Fiai! Merre vagytok? Miért nem feleltek?! Nem fáj, nem szabadna fájjon és mégis, úgy feszülnek bele tagjaim a rohanásba, hogy csak néhány, erőlködő nyögéssel vagyok képes kitartani, hogy elérjem a rengeteg szélét, a falu határát. Felégett; lángok ették meg azt, amit Ők ketten felépítettek, s mindahányan az Ezüst Fiai közül, akik új otthonunkat előkészítették. Honiakaha és Osha legyőzötten fekszenek, újra holtan, fegyver szántotta sebekből ömlik bíbor vérük és én nem értem, miért. Hogyan lehetséges, hogy máris, még innen is száműztek bennünket? Már csak néhány lépés választ el testük maradékától, amikor hirtelen nem tudok tovább futni. Kezem nyújtom testvéreim felé. Az idő lelassul, ők pedig ott maradnak holtan. Kivérezve. Nélkülem, mert nem voltam képes segíteni rajtuk.
A hatalmas erő, amit egy pillanatra gyűlölni vélek, megfoszt az idilltől és a lángoktól. Üvöltenék, de nem létező torkomra fagy minden szó és könyörgés. Harcolnék, de egyetlen nem-létező tagomat sem vagyok képes megmozdítani, csak hátrafelé zuhanok, felfelé a feketeségbe. Zaklatottan, elégedetlenül és kimerülten érkezem meg oda, ahol úgy határoztak, lennem kell. Értetlenül pislogok körbe, és még csak mozdulni, kiáltani sincs elég erőm s időm. Hiszen Lilianne itt van! Darren? Joana! Rocky...? Mi történik, hogy kerültök ide, az Ezüst Fiainak végső harcmezejére? És akkor már értem. Elképedve, szavak és gondolatok nélkül meredek a fölém tornyosuló fehér óriásra. Ezüst Apja vagy, igaz-e? Éganya nevére, ha tudtam volna... Egyetlen percet sem tétovázva hajlok meg előtte, vetem térdre magam. Örök Feketémet mocskosnak és méltatlannak érzem ahhoz a tisztasághoz, ami az ő egész lényét elönti. Képtelen vagyok ráemelni a tekintetem, csak mancsából görbülő karmait nézem, hideg érintésbe borzongok a nyakam bőrén, ahogy feltétel nélkül megadom magam neki. Nem tudom, miféle égi játékot űz velem, velünk a szellemi akarat. De sosem voltam az a fajta, aki egy percig is dacolt az égiek akarata ellen. Én vagyok, én voltam az, aki ebbe az új, gyors és sokszor érthetetlen világba próbálta még beleszőni az Ő emléküket. Ha tudnám... Ha felérném ép ésszel, hogy nem messze tőlem maga Annakpok is felsorakozik...
Not Gonna Die Tonight
Feladatom van. Nem tudom, miért támad bennem ez a szilárd gondolat, hiszen haragos, ítéletet kíván mondani a fejünk felett. De sem sors, sem hitvallás nem lehet olyan csalárd, hogy minket, katonáit az életnek maga a nagy Tupilek látogasson meg. Oka van annak, hogy itt vagyunk. Fulladásra késztet roppant ereje, pedig én úgy szeretném kihúzni magam és büszkén állni előtte, hogy elmondjam: bármit is kér, feltétel nélkül nekiadom, megteszem. De ahelyett, hogy megszólításával méltatna egyáltalán, csupán az Ezüst igazi Fia jelenik meg velem szemben. Látom a szigort és a haragot aranyló szemei között, fekete bundája szinte beleolvad a bennünket ölelő sötétségbe. Büszke ő helyettem is, ahogy leül, fölém tornyosul és olyan megvető szeretettel pillant rám, amit sem leírni, sem pedig megmagyarázni nem lehet. - Oh niiawenhátie? Halkan, mégis szilárdan suttog elmémben a kérdés. Mi történik? Válaszolsz nekem, Testvérem? Megragadsz és a mélybe rántasz. Fáj megadnom magam neked, hiszen tudod, mennyire máshogy működöm, működtünk együtt, míg velem dobbant a szíved. Nem, nem sírok - az nem méltó hozzám, ám a harcos kitartása és szívóssága a bundádba túr. Elleállok, mintha volna bármi esélyem ellened. De nem adhatom meg magam küzdelem nélkül, tudod. Meg tudsz nekem bocsájtani érte? Nyakad bőrét húznám, de csak gyöngéd kapaszkodó, míg be nem látja elmém, hogy ellened harcolni... Pontosan annyira értelmetlen, mint önmagamat fojtani vízbe. Nem nyerhetek, de legalább újra büszke harcoshoz méltóan vívtam ki haragod, és talán... Az elismerésedet is.
Mikor engem szólít, csak akkor emelem fel a fejem - ez jel volt, most már egészen biztosan szabad. Sőt, kell. Szembe kell nézzek mindazzal, ami rám vár, legyen az bármilyen ítélet, amit saját Bestiám fog kimondani felettem. Nem is tudom, hogy a szégyen vagy a harag öntenek-e el elsőként, ahogy szavai egyre nagyobb súllyal tolulnak értelmem középpontja felé. Rárivallnék, hogy fejezze be. Ellenkeznék, amiért becsmérel, de még mielőtt lennék olyan ostoba, hogy mindezt megtegyem, csalódottan veszem tudomásul, hogy igaza van. Senkit sem védtem meg. Nem, halál valóban nem létezik, és ennek most ékes bizonyítéka az, ami velem, ami velünk történik. És mégis, hogy magyarázzam meg bárkinek azt, hogy nem elhagytam őket, nem magukra hagytam őket, csupán... Itt fogom bevárni őket? Elmondhatatlanul hiányoztak öcséim. Azt hittem, hogy az életem beteljesedve ért véget a földi világban, hiszen ha nem így lett volna, egészen biztosan nem ők vártak volna rám ideát. És már tudom, pontosan tudom, hogy azért haltak meg újra előttem, mert ahogy a falkámat sem, úgy őket sem voltam képes megvédeni akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá. Persze csak álom volt, illúzió és mégis. Megint nevetni akarok velük. Egy kicsit nem foglalkozni mindazzal, amire két és fél évszázadon át olyan kínosan odafigyeltem. Hagyjatok, Nagy Szellemek! Csak ölelj át bennünket, Éganya. Hagyd, hogy arcod alatt szabadok lehessünk, legalább itt, a halálban és a megváltásban. Nem akarok visszamenni. Makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy megint azokkal lehessek, akikre kevesebb idő jutott az életemből. Tiltakozás villan lelkemben, ám ahogy egyre erőteljesebben kapaszkodom Osha és Honiakaha jelenlétébe, úgy nem csak az emlékek, de az irántuk, vértestvéreim iránt érzett elégedetlenség is visszaköszönnek a képek sorában.
"Ha az esztendő múlásával a két fülre nem jutott annyi tüske, mint ahány karom görbül két mancsunk végén, a farkas nem méltatott arra, hogy közénk tartozzon. Oshát, a Büszke Sast elvesztettük. Ezüstben született, ezüstben végezte: Misae a Harcosvezér ezüstöt döfött a mellkasába. Osha teste az elmúlásé lett, lelke azonban tovább élt bennünk és él a mai napig. Felfaltuk, bekebeleztük, elnyerve ezzel az erejét és a tudását, emléket állítva ezzel életének, emlékeztetőt építve saját testünkbe, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy aki gyenge, elbukik."
Felfaltam. Életem hajnalán tanultam meg a Büszke Sas halálából azt, hogy nem vagyok gyenge. Nem lehetek az, és nem hódolhatok akaratom szerint saját, önös vágyaimnak akkor, amikor csak kedvem tartja.
"A törzs halandói kisebb táborokban telepedtek le, főként az idősebbek és a gyermekek maradtak hátra, de hogy ne éljenek teljes felügyelet nélkül Powaqa Hold- és Napgyermekei közül valakiket mindig hátrahagyott. Én nem akartam elszakadni tőle, főleg azután nem, hogy Honiakaha, a Fekete Farkas dühében telepes katonákra támadt, és bár büszke harcoshoz méltóan érte a halál, mégis magányosnak éreztem magam nélküle. Hiszen őbenne élt sóvárgásom egyik legfőbb vezérfonala, amit egy napnyugta alatt vett el tőlem és asszonyától egyaránt és ezért roppantul haragudtam rá. Mikor testét faltuk fel, félrelöktem társaimat az útból, hogy nekem juthasson a szíve, ami már nem dobogott senkiért sem."
Az én szívem sem dobog már, mert fejetlenségemben elfeledtem már azt is, hogy valaha volt. Ebben a pillanatban nem tudom már tovább hibáztatni egyiküket sem a döntéseikért, amiket meghoztak. Hiszen én is pontosan így érzek itt, barátom, társam és testvérem aranyszemeinek kereszttüzében. Sajnálom Testvérek. Abooksigun nem fog így megtérni hozzátok. Ki tudja, talán a harci szellem, a győzni akarás, a gőg és az önzés sarkall arra, hogy ha majd egy napon mindannyian egyesülünk az Ezüst Fiainak égi otthonában, úgy ülhessek le tüzetek mellé, hogy én vagyok a legjobb köztetek. A Vadmacska, akit gyermekkorában mindannyian nevetség tárgyává tettetek. - Abooksigun nem hátrál meg. - jelentem ki határozottan, térdelésemből felegyenesedve büszkén tekintek farkasom szemeibe, magamhoz hívom, kérem, tartson velem, ne hagyjon magamra, mert nélküle én magam is semmi vagyok. - Mi nem hátrálunk meg, és nem érjük be kevesebbel. Ugye, Testvér? Pihennél már? Ugye nem...? Én sem. Büszkévé teszem Powaqát. Megmutatjuk Sheshnek, hogy méltóbb a falkáért meghalni, mint annak az élére állva számolni a fehér ember aranyát. És egy napon ki fogom érdemelni Annakpok elismerését, és talán Tupilek megbocsájtását azért, mert szabadságnak hittem a halálba való belenyugvást. Eltökélt vagyok. Már csak a Szellemek, a Sámán és a Fekete áldása kell ahhoz, hogy megragadhassam az előttem álló jövőt. Követni foglak, ahogy mindig is tettem, testvérem. Még meg sem köszöntem, amiért ilyen jól viseled hízelkedő rokonaidat a közelemben...
Ki és miért zargat, miért rángat? Hagyjon béjén, hiszen most jó nekem. Megleltem az áhított békét és nyugalmat, az Egyetlent, nem akarok semmit, ne rángass! Kérlek... csak hagyj...
Nincs fölötte hatalmam, elveszettem, kicsúszott a kezem közül, de nem most, hanem már réges-rég, csak nem vettem észre. És most előttem áll, nekem pedig semmi más kívánságom nincs, minthogy engedjen vissza, oda, ahonnan kiszakított - miért kínoz még itt is? Valahol szánom, hogy számára ez jelentette mindig is a csemegét, hogy egy olyan részem, amelynek titkon, szégyenletes módon mindig szüksége volt rá. De már nem kellesz, hagyj el. Szemem épp csak rebben, amikor beszélni kezd, fejem enyhén oldalra billentem, arcom kifejezéstelen, tekintetem érdektelen. Nem mozgat meg, cukrozott epének hat minden dicsérő szó az ő szájából, akkor is, ha csak közvetítő. Igaza van: itt béke és pihenés jut osztályrészül, semmiért és senkiért nem kell felelnem, nem kell mások életét meghatározó döntéseket hoznom, másokért aggódnom, időről-időre búcsúzkodnom. Miért térnék hát vissza, ha az olthatatlan hiány újból a hatalmába kerítene, ha folytonos hibaérzet környékezne? Semmi értelme. Nem akarok többé azon rágódni, mikor döntöttem jól, mikor cselekedtem úgy, hogy a lehető legtöbbeknek jó legyen. Rágódjon ilyesmin már más, én megtettem a magamét, nem egyszer. Miért kéne újból terhet cipelnem a puszta létezéssel? Miért hagynám itt Őt? Magára hagytam már, tudom, min ment keresztül, elárulta, hogyan fordíthatnék neki ismét hátat?
"De megkeresnek majd, ha eljön az idejük, és meg fogják tudni, hogy volt választásod, és te lemondtál róluk."
Alig észrevehetően rándult az arcom. Gyűlölöm a farkasom - meg se fordul ezek után a fejemben, hogy más szólhat hozzám, annyira rá vall, hogy a leginkább elevenembe vágó pontot támadja. Mindig. Könyörület nélkül, ha el akar érni valamit. Könnyebb út... Felszegem kissé az állam, összeszorítom állkapcsom. Nem szoktam amellett dönteni, s most, hogy végre megpihenhetek, bűnként, könnyebb útként van feltüntetve. A többiekkel zsarol, azokkal, a többivel, akikért az Egyet el kéne hagynom. De én Szabad vagyok, azzá váltam, nem? Én megtehetem, hogy az Egyet választom a Többi helyett, ha a szívem arra húz, ha egész lényem arra vágyik. Tényleg az egész? Egyszer majd visszatérek, ha túl unalmas lenne az életük... Miért csinálják ezt velem? Miért kell megingatni, válaszúthoz toloncolni? Én ezt nem kértem, nem akartam, nem sírtam az élet után, nem rimánkodtam visszatérést követelve, zokogás közepette, mint egy gyerek. Megbékéltem, elfogadtam és beletörődtem, mert így volt jó, így volt szép, még ha mindent és mindenkit hátra is hagytam. Ölelésbe zárva csókolta szívem a halál és én megkönnyebbültem, nem terhelt a felelősség, a szabad döntés súlya. Elvették az életem, de nem bántam, mert szolgaságom felszabadított egy sor teher alól. És most... most a nyakamba kaptam, ami a halál pillanatában elkerült. Most itt a szabad akarat, itt a döntési helyzet, itt a választás kényszere, itt a felelősség. Hátráltam egy lépést, lábam megrogyott, s hogy ne érjen nagyobb szégyen, inkább törökülésben leültem itt a semmi közepén. Üres tekintettel meredtem magam elé, két kezemre, amikkel építettem, romboltam, óvtam és bántottam, amivel önzőn kapaszkodtam. Mind kell. A Több és az Egy is, mert nem vagyok teljes, ha valamelyik is hiányzik. Vállam fölött magam mögé pillantottam, de May nem állt ott. Egyedül voltam a hófehér farkassal, aki csak a válaszomra várt. Egy hűtlen cédáéra, akinek nem alkoholmámorban, hanem józanul, a felelősség és a helyzet teljes tudatában kellett kimondania, hogy erre, vagy arra megy-e tovább.
If I die young
Fél kézzel takarom el a szemem, mintha ezzel vakká válhatnék, de tudom, hogy velem van, hogy továbbra is vár és én nem tudok ez alól kibújni. Dacoskodnék, hogy ha ő ráér, én is, itt maradunk az idők végezetéig ebben a köztes állapotban, mert én nem vagyok hajlandó megint lemondani Róla. Épp csak visszakaptam, miért eresszem el? Nem! És miért ne menjek vissza hozzájuk? A családomhoz, a falkámhoz, a barátaimhoz, életem első igazi menyasszonyához? Nem akarom. Hadd ne én döntsek - elviselem bármelyik is legyen, csak ne nekem kelljen kimondani. Büszkén álljak és viseljem el, hogy én se tudok mindent megváltani? Hogy ott ugyanaz a szélmalomharc vár és a fagyos bestia? Meg mindenki, akiért az életemet adtam volna és tessék... Az én életem befejezetlen. Ribanc módon hagytam el mindenkit és hagyom, hogy akiknek valamit is jelentettem, miattam is sírjanak. Nem készítettem fel Payne-t a nélkülem való életre, nem gratuláltam még személyesen Rhea-hoz, nem láttam még, milyen Teremtő válik Jennyből, milyen farkas Rahimból, nem követeltem ki Ryantől a szavakat, amiket úgyis ismertem, nem bizonyítottam Victornak, nem mondtam Triának, mennyire utálom, amiért tudást adott nekem. És mennyire örülök, hogy anno az ő garázsába rongyoltam be. Itt leszel még, May? Megvársz akkor is, ha újból elhagylak? Bocsáss meg nekem, rettenetesen rosszul jártál velem, akárcsak Yetta, mert úgy tűnik, tényleg képtelen vagyok a változásra. Minden kell, minden után két kézzel kapok és mindig azért, ami épp nincs velem. Ha visszatérek, úgyis Téged foglak hiányolni. Gyere velem. Vigyázz rám, kérlek... Vigyázz erre az ostoba fajankóra, aki képtelen tisztességgel megülni a seggén.
Nem akarok felelős lenni a magányodért, nem akarok felelni a gyávaságomért. Hagyj itt, ne várj választ tőlem, északi farkas. Hisztis picsa - James tuti ezt mondaná. Victor nyakon vágna, amiért képtelen vagyok kiállni és büszkévé tenni. És Te? Látsz most engem? Tudod, mi miatt gubbasztok itt ilyen szánalmasan? Felállok, nem nézek a farkas szemébe, mancsára szegezem jelenleg semmit mondó tekintetem. Gyűlöllek. Annyira gyűlöllek és te is engem. Szinte nevetséges a gondolat, amikor rájövök, hogy valójában ugyanazt akarjuk. Békét - valahol, mélyen mindkettőnk erre vágyik. - Vigyél vissza... Nem mondom a konkrét irányt, úgyis tudja, úgyis ismer és a lelkem mélyén tudom, hogy most zokszó nélkül hallgatni fog rám, félreteszi kelletlenségét, gőgjét. - Vigyél haza. Soha semmi nem elég. Mindig a másik kell.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Tired and lonely still we stand On a road to nowhere Trapped in a world of endless days, My engine's stalling (Road to nowhere) Body and mind are breaking down On a road to nowhere Destiny silent, hear no sound As I wait forever.
Belenyugodni a büntetésbe? Méltósággal és felemelt fejjel viselni? Hát persze. Vannak ilyen... mindenféle városi legendák azokról, akik erre valóban képesek. Nem, a világért sem magasztalnám fel a saját kitartásomat, vagy éppen alacsonyítanám le bárki másét. De az a fájdalom, az az égető kín, amit a halál rótt ki rám, azt hiszem, bárki számára elviselhetetlen volna. Azt sem mondanám, hogy sikerült egyáltalán "hozzászoknom" ahhoz, ahogy a lelkem tépik újra és újra. Még mindig üvöltök. Végtelen ordításom egy szűnni nem akaró, lefogás nélkül felejtett gitár húrjaként rezeg körülöttem, én vagyok a hang. Én vagyok a szenvedés. Mégis azon kapom magam, hogy imádkozom. Azt nem tudom, hogy egészen pontosan kiért és mihez, de ettől kevésbé érzem magam egyedül. Burokban vagyok, elzárva minden más szféra világai elöl, mégis olyan érzésem van, mintha valaki szeretne bejönni hozzám, hogy itt van és lát mindent, de a nyomasztó jelenlétén kívül sem szavak, sem faragó kisfiúk meséi nem örvendeztetnek meg itt, a purgatórium holt magányában. Szeretnék összerogyni. Fáradtan megadni magam, de tudom, hogy ha van is valahol vég, az még nagyon távol van tőlem. Ugyanakkor az a kegyetlen és dühös erő, ami testetlen kínzóimon átragyogva vakítja el tudatomat, csak még jobban megijeszt. Mi ez? Hát már vezekelni sem tudok anélkül, hogy húzzam ki valahol valaki gyufáját? Megragad, megránt. Érzem, hogy ez nem a megváltás, hogy nem angyali kórus szabadított fel, és egy pillanatra úgy érzem, inkább visszamennék a vak sötétbe, minthogy egy új, ismeretlen valamivel találjam szemben magam. Talán ez tényleg a Pokol. Újabb és újabb szenvedések sorozata, ha az előzővel már sikerült eléggé megbékélnem.
Meggyötörten, alig pislákolva bármilyen tettre készségtől állok meg a sorban újra. Emlékszem valami hasonlóra nem is olyan régről. Egy kőasztalra, revolverre, ami szétloccsantotta az agyamat. Értetlenül meredek magam elé, még körülnézni is elfelejtek, éppen csak érzem, hogy nem vagyok egyedül. Ám ha alaposabban, félretéve saját önzőségemet körbekémlelnék, láthatnám, hogy voltaképpen majdnem ugyanazokkal vagyok együtt, akikkel korábban, ott, ahol... De hol is? Nincs sem erőm, sem pedig időm egy pillanattal is tovább szövögetni az elhalt gondolatokat és összefüggéseket. Saját tehetetlen dühöm ezerszeresét - kit tudja, talán -, milliószorosát érzem fénytestemnek feszülni, betölti a lét egészét. Rögvest hasra vetem magam előtte, arccal lefelé, és csak fel-fel pillantva merek pillantást csenni a fehér óriásból, akiről érzem, hogy az egész belőle fakad. Mesék, mesék, mesék... távoli emlékmorzsákat próbálok összekaparni életemből, vándorutak tábortüzeinél elregélt legendákat, de hasztalan. Mi a faszom... Ki sem kell mondanom, elég csak gondolnom rá, és máris egy óriási vasmarokban összeroppantva érzem magam. Lényem teljessége a fájdalom, és az újonan éledt rettegés attól, ami rám vár. Patrick? Igen, mintha ez a név fontos lett volna, hiszen a szürke bunda ezt juttatja eszembe, de Holdszemei elárulják: ez nem Patrick Floyd Garrett. Ez az ő fia. Ez a Kölyök. És értem jött.
Igen, bűnös vagyok és mocskos. Mondd, hányszor fogjátok ezt a fejemre olvasni? Ki még? Mennyiszer? Ha nem lennék némaságig megrettenve, talán fennhangon ordítanám, hogy fejezzétek be, hiszen TUDOM! Tudom... Nincs rám szükséged? Remek. Én is azt hittem, hogy nincs rád, de lássuk be - te vagy az oka annak, hogy nem haltam meg már rég, miattad nem akasztottak fel, és miattad éltem túl a századik születésnapomat is. Te akartad, hogy életben maradjak. Én akartam, és te segítettél benne. Milyen Fiadnak? Van neked fiad? Nem értem. Nem értek semmit, hiszen mi vagyunk a fiú, én vagyok a Kölyök, milyen fiúról beszél ez? Csenevész alakot nyomok a téglafalhoz, és hezitálok, hogy agyon lőjem-e. Egyszerűbb volna, hiszen a franc sem akar felelősséget vállalni valaki zabigyereke miatt. Egy olyan farkas kölyke miatt, aki akkora lúzer volt, hogy egy lift leszakította fejét. Jay? Jason...? Ő lenne a te fiad? Úr isten. Az álmom, a szobám falába lőtt A-betű, Jason hazugságai, amik egyszerűen a kezdetektől annyira nevetségesnek tűntek, hogy nem is akartam elhinni őket, de nem volt más választásom. Mi a titkod? Ezt kérdeztem tőle, és nem értette, mire célzok. De, igenis értette. Már tudom, hogy mindent értek, és egy fecskendőt látok, egy mozdulatot, összefüggést a rézbőrű és a konyhapultot alibiből lefejelő Jason között. Te vagy Anguta. Megöltél. Mert én akartalak megölni. Tényleg szükséged van rám? Rendben. Megkapsz mindent, amit akarsz, csak vigyél el innen. Gyere, tépázd meg ezt a hamis testet, odaadom, behódolok neked is, Angutának is, Alignaknak, Tupileknek. Mindegy, melyik Isten nevére teszek esküt, csak könyörgöm, szabadítsatok meg a gonosztól. Saját magamtól, saját bűneimtől és az igazságtól. Én nem akartam bajt, tudhatnád. Már nem, amióta vagy nekem, már nem, csak néha, ritkán, ám bármikor léptem rá a jó útra, mindig elgáncsolt az élet, és kerültem bajba, öltem miatta... Miattad, Pat miatt, a túlélésért, szórakozásból alkalmanként. Tényleg azt mondtad, amit hallani akarok? Hogy van kiút ebből a Pokolból? Gyermeteg reménységgel nézek rád, a hatalmasra, a Teremtő erőre én, a Pusztító. Ha hazugság is, vakon belesétálok, hiszen nincs más esélyem, mint beléd kapaszkodni. Elodázni a rám váró büntetést? Keserűség vagyok. Keserű, beletörődött kacaj vagyok - jaj, te. Holdszemű. Hát nem tudod, hogy minden alkalommal ezt tettem, míg éltem? Elodáztam a büntetésemet, megszöktem előle, kicseleztem a halált és a rám jogosan kimért sorsot. Azt hiszed, hogy kérdés számomra, hogy megteszem-e még egyszer? Kell lennie másik útnak. Mindig volt másik út, logikátlan, tervezetlen ösvény, amivel megúsztam mindent. Ezalkalommal is lesz, lennie kell - valahol még ezt hiszem, de tudom, hogy a farkasomból sugárzó erő és hatalom valójában maga a törvény, és hogy tényleg nem fogok tudni elmenekülni előle, ha majd itt lesz az ideje. De még nincs. Még nem kell itt lennie. - Megteszem. Ott leszek a Fiad mellett, megteszek bármit, csak vigyél ki innen... Vigyél vissza. Kérlek, vigyél vissza! Talán nem elégedett azzal a könnyed, könyörgő akarattal, amivel mancsai után kapok. Ő is úgy húzódik el tőlem, mint Pat akkor, amikor lábai előtt vergődve életemben másodjára alakot váltottam. De ő sem hagyott el, a Holdszemű sem hagy el, egész egyszerűen nem méltat arra, hogy egyáltalán hozzáérjek - mert ez az én döntésem, ne fogdossam, csak éljem túl. Nélküle. - Mehetek? Mehetünk? Velem jössz? Siettetném, hiszen tudom, valahol a hátam mögött már gyűlnek az árnyéklelkek, karmukat élesítve várnak, hogy újra marcangolhassanak. Legyen az egy földi év, vagy egy egész évszázad. De várassuk meg őket. Nyerjünk egérutat, ha a feloldozás már nem is jár nekünk.
Az árnyak birodalmát jelentő alagútba lassan fénypászmák úsznak be. Mint amikor jön a várva várt metró, a föld alatt közlekedők kedvenc járműve. Fogalmam sincs, hogy én hol vagyok most, föld alatt fölött vagy már benne. Azt se tudom, hogy a testem merre kószál, míg én a sötét barlangban keresem a tovább vezető utat. Talán egy sirály csőre játszik kötélhúzást a beleimmel, hogy megkaparintsa finom éteknek őket? Vagy egy ismeretlen helyen az ismeretlen katona temetetlen holtteste marad az enyém egy összevérezett kőasztal mellett? Igazából nem is izgat, mert nem tudok mit tenni ezzel a gondolattal. Megkísértettem egy erős harcost, a villámok legvillámabbikát, Castor ősét és saját testét, emlékeit öltve buktam el. Megrázó élmény volt, velőkig hatoló és szívet tépő. Ezutóbbi szó szerint bekövetkezett. Most pedig csak haladok némán, tűrve sorsomat és átpörgetve fejemen az átélt rövidfilmet. Aztán a fények egyre erősödnek, mindent beborítanak, villámként cikázva állnak össze egyetlen vallatólámpává és érzem a metró erejét is. Eltipor, ledönt a lábamról, de most sem úgy, hogy nincs tovább, soha már, fogadd a vasat és üdvözöld a császárt, halálba menő! Nem. Egy piszkosul erős hatalom ragadja meg grabancomat és a következő pillanatban már sehol nincs az előző kép. Nem vándorlok sötétségben, nem akarom felfedezni a halál utáni ösvényt, ami engem vár. Sorban állok, mint a közértben. Vagy inkább, mint nem is olyan régen a többi katona közt. Abban a tekintélyes csapatban, ahol mindenki egyéni versenyszámban indult és könnyen lehet, hogy hozzám hasonló véget ért. Most viszont nincs módom nézelődni, integetni, mert az entitás megmutatja magát. Mint farkasapa, kinek kölyke akkora kotorékba esett, melyből még nincs ereje kiugrani, úgy ragadott ki a halálból, rámarva a nyakszirtemnél levő bundarészre. Csak érzem, hogy mi történik. Nem az elmém fogja meg a helyzetet. Inkább az érzékszerveim és az részem, ami az energiákat észleli. Kiakadna, ha tudna. Létezhet ennél nagyobb erő? Lehet, de akkor azzal is találkoztam, csak az út másik oldalán állt és onnan vezényelt nekünk, kijelölt katonáknak. Nem vagyok beszari gyerek, de azért most elsőbálozóként rezzenek össze a jelenléttől. Fenyegető és fegyelmező a nézése, a tartása. Követeli a figyelmet és sugározza a megvetést. Mégis van benne valami utalás a folytatásra. Céllal hozott ide, ahogy céllal éri pálca a komisz kisgyerek fenekét is. Nia szokott védőangyalokat emlegetni és noha kiderült, mert elárultam, hogy ezek nagy része én voltam, most megelevenedni látok egyet. Pokolian arrogáns és egyben mennyeien jóindulatú is. Nem, nem akarok sírni még ekkora erő láttán sem. Fogalmam sincs, miért akarok most is erős maradni, mikor nem lehetek az. Ekkora fölénnyel szemben meg se kellene próbálnom. A rendíthetetlenség megszokott álarca. Még most sem vetettem le. Némán viselem, de a szemeim remegése elárulja, mennyire tartok attól, hogy tényleg eljöhet a vég, ha nem teszek kedvére ennek a létezőnek. A létező legnagyobbak egyikének avagy másikának. Mikor az ősi farkas átlényegíti erejét az én legnagyobb formámba, egyszerűen nem tartanak meg a lábaim. A fejem még ellenkezik, az alsó végtagjaim viszont végrehajtják a parancsot. Ők a hű katonák és belátom, követnem kell őket. Ilyesmit élhetett át Tipvigut, mikor megkísértettem a bundás ördög parancsára. Magammal állok szemben, ember a farkasával, aki most nem autók és kirakatok üvegéből tükröződik vissza, hanem itt áll két hihetetlenül stabil mancson. Egy újabb esély. Hát erről van szó? Nem kell átugranom az ismeretlenbe, hanem még feladatom van odalenn, odafenn vagy nem is tudom, hogy mondjam? Ha így, hát el tudom fogadni és főhajtással várom a bestiám szavait. Azt hiszem, ez olyan megtiszteltetés, amire egész életemben büszke leszek és ez remélhetőleg még több évszázadot jelent. A behódolás rituáléja után állom a másik tekintetét. Nem könnyű, de tartom magam, nem pislogok, nem keresek kiutat. Maradjon csak fenn a kontaktus. És hirtelen szózat hallatszik a fejemben. Szinte külső szemlélője vagyok ennek az egésznek, még fel sem ocsúdtam. Csak cselekszem, keresem a lehetőségeimet, ahogy tettem egész életemben rugalmasan, mint az órarugó. A végén mégis elhibáztam és most hallom a bűnhődést. A szívem vitustáncot jár a tudattól, hogy nem örökíthetem át a tudásomat, az erőmet. Egy pillanatra azokra a férfiakra gondolok, akiknek nem lehet gyerekük, pedig szeretnének. A sors elátkozott spermasejtjei. Most már sorstársaim, bár nálam ez nem szervi baj lesz, hanem csak egy tiltás. De milyen tekintélytől eredő tiltás! Hát ezzel bünteti Tipviguthoz illően felöltött, zsoldoskori mentalitásomat a nagy fenevad, mely szöges ellentéte a gondolkodás helyett rohanó vérvonal fejének. Először lázong a lelkem, aztán belátom, amit be kell. Le tudok mondani egy új élet apró rezdüléséről. Mert csak annyinak tűnik most egy Kölyök megteremtése. Esély. Többet ér egy erős utódnál is. A Falkámnak hasznára válhatok sokkalta erősebben, mint eddig és igazából még lázba is hoz, amint elfogadom ezt a jövőképet. Beépülés, informálódás. Az unalom, ami elkapott az elmúlt évtizedekben, meg lesz erőszakolva. Hiába jelentéktelen az emberek és farkasok hétköznapi élete, abból fogok sikert csinálni. Amit kell, visszatartok, amit kell, kicsikarok, amit kell, továbbadok. Én leszek az Árny a szürke falak éjszakai feketeségében és az arany középút képviselője. Aki egyszer kidobja a yahtzee-t, méghozzá hatosból és akkor majd a környezete ráébred, ki járt közöttük. Elismerem, hogy tévedtem és vállalom a helyrehozatal terhét. - Legyen hát! A véredet úgy követem, ahogy annak rendje és módja Színtelenül, szagtalanul fogok járni-kelni, akár a levegő. Amiről alig venni észre, hogy ott van, mégis nélkülözhetetlen. Köszönöm, Őserő! A felajánlkozás végén lehajtom a fejem, mert így illő befejezni. Most úgy érzem, még tartoztam ennyivel. Castor újra hallgathatja majd a beszámolóimat, hogy milyen kóbor információkba futottam bele, mi zajlik a Falkában. A társaim közt fogom alakítani, amit Eska-tól örököltem. A fehérnyakkendős, egyenes nyelvű stílusú téglát, aki csak azért fordul ármányos eszközökhöz, hogy megelőzze a pánikot és így segítsen egyben tartani a Falkát. Na jó, élvezem is, nem csak a céltudat vezérel. Nia-nak nem kell a temetésemen küszködnie a szeméből csorgó könnytengerrel, hanem inkább kettesben megyünk a tengerpartra, amit ő is annyira szeret. Meg fogom keresni ezt a golfos hímet és kíváncsian fogok elé állni. Kivéve, ha úgy járok, mint Odie és a többiek, akiket tavaly megkörnyékezett a nagy megszálló hatalom és utólag semmire nem emlékeztek. Nem tudom, hogy építsem magamba az információkat. Lehet, hogy ez kimarad... Számos beszélgetésnek nézek még elébe, falkatársakkal, helyi Őrzőkkel és megismerésre váró arcokkal, akik itt is megjelentek. Mind fontos elemei a történésnek, hiszek ebben. És abban is, hogy merőben más leszek az elhatározás után. Gondolataim egy olyan üvöltés rázza fel, amely vulkánok erejével tör elő és égtől a tenger mélyéig hatol. Önkéntelenül is a füleimre tapasztom a kezeimet, hunyorítok és...
Watching all the people like the waves along the shore
They hang around he whiskey and every open store
I'm walking on sunset And I'll never reach the end I'm walking on sunset Everything is like a friend
All the pretty women, never seen a better crop
Music all around, the flashing lights will never stop
Standing at the corner watching every kind of car
Friendly people come and say they wanna see your star
The cops were in the car but they never bothered me A new magic world - I never felt so free
Próbáltam sokáig ködbe burkolózva lenni saját vizemnek tébolyult kalóza markolva a semmit, a hanyatló árnyat háttal hajózva a hajló szivárványnak, makacsul szorítva az idő-cserepet, amivé vetélő délibábod repedt. Sosem volt álmodból jajszavára ébredt szívem, mely hordozta hamis reménységed.
Olyan ismerős minden, annyira ismerek minden egyes négyzetcentimétert, mintha egyetlen percre sem hagytam volna magam mögött a vízen sikló hajót. Sós víz illata furakodik az orromba, friss tengeri szellő kap bele vöröslő tincseimbe, miközben ujjaimmal takarom el a napot. Rég nem éreztem már magam ennyire boldognak, ennyire felszabadultnak. Pedig valami nem stimmel, érzem a zsigereimben, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nem rémlik, hogy eddig is itt lettem volna, mégis körülvesznek a jól ismert arcok, akiket hosszú évszázadokkal ezelőtt hagytam magam mögött. Nem neheztelnek látszólag, inkább boldogok. Az én arcomon is megjelenik hát egy mosoly, különösen akkor, amikor a tömegből kiválik egy rég nem látott barát. - Mihail! – távolinak tűnik a saját hangom, mintha a szél messzire vinné tőlem, de nem érdekel. Könnyedén kerülöm ki a kormányt, az utamban lévő matrózokat, és máris vonom ölelő karjaim közé a valamikori Alfámat. – Mit csinálsz itt? – kérdésembe nevetés vegyül, miközben erősen szorítom magamhoz. – Te semmit nem változtál! – azt pedig már csak magamban teszem hozzá, hogy pedig másfél év hosszú idő. Biztosan én is másképp festek most, habár olyan érzésem van, mintha visszautaztam volna az időben, és újra ugyanaz a fiatal, kalandvágyó lány lenni, aki egykor. Akkor miért van meg mégis mind a három és fél évszázadom bölcsessége, fájdalma és súlya a lelkemben? A sejtelmes mosoly, a némaságba burkolózás némi gyanakvást szült bennem, így ki is bontakoztam az ölelésből. Finoman ívelt szemöldököm kérdőn ugrik meg, nem értem a helyzetet teljesen. Azt sem igazán, hogy mégis mit keres ezen a hajón, mikor nem is kéne itt lenni. Nincs keresnivalója ezen a bárkán, hiszen nem kalóz. Ő egy orosz nemes. Kemény ugyan, de akkor sem neki való ez az élet, még ha nem is puhány. Mit keresel hát itt, Mihail?! - Álmodom? – teszem fel a magától értetődő kérdést. Nem ez lenne az első alkalom, hogy beleringatom magam valamiféle kellemes, illúziónak tűnő álomba, de már rég nem gondoltam a hímre. Miért most? Miért jött ide? És miért olyan idilli mindez? - Nem álmodsz, drága Lana! Túl korán kerültél ide, még nem lett volna keresnivalód itt! – gyengéden simítja meg az arcomat, de nem döntöm a fejemet a keze irányába. Balsejtelem üti fel fejét bennem, és valahogy vívódni kezdek a boldog nyugalomba süppedés, és a zavartság, az értetlenség, a gyanakvás között. - Korán? De hiszen eddig is itt voltam! – már nem olyan magabiztos a hangom, kétkedés vegyül bele. Valami rémlik. Valami rossz, valami fájó. Gyengén ugyan, de sajogni kezd a fejem, a mellkasom, mintha erősen löktek volna meg. – Nem! Várj… - a vér fémes illata szökik az orromba, beterít hirtelen mindent, aztán egy csapásra tűnik el, mintha csak rossz emlék lett volna, vagy egyszerű képzelődés. – Meghaltam, igaz? – még mielőtt válaszol, már akkor tudom, hogy mit fogok hallani. Egy pillanatra gondterheltség árnya suhan át az arcomhoz, miközben a korláthoz lépek és rátámaszkodom. Annyi számomra fontos embert hagytam hátra, akiknek még szükségük van rám! Tudom, érzem! - Igen, meg – mind a ketten ösztönösen tudjuk, hogy kár volt kimondani, de így talán jobban tudatosul bennem. Talán könnyebben fogadom el, még ha nem is érzem úgy, hogy itt volna a helyem. - De ha én itt vagyok, akkor… te is? – összeszorul a szívem, ahogy felé fordulok. Nem láttam már hosszú évek óta, és a hírét sem vettem annak, hogy eltávozott a Szellemek közé. Mégis, most a felismerés valahogy éppen olyan rosszul esik, mintha még mindig élnék, és úgy értesültem volna róla. De itt van velem, most már nem megy sehová, ahogyan én sem hagyhatom őt hátra a parancsának engedelmeskedve. - Igen, de én mindig melletted leszek. Sokkal tartozom… - valami megint nem stimmel. Hallom még a hangját, de mintha legalább háromszáz méterről beszélne hozzám. Miért hallom ilyen rosszul? Mi ez a különös érzés?
De most elszakít a szél, a szép, örök vándor halál-szavadtól, ez éji kormorántól. A hajnal szívembe új Nevet éget. Kitárja szárnyait felettem az Élet.
A világ mintha kezdene darabokra hullani körülöttem. Nem értem mi ez. Nem értem, hogy miért van olyan érzésem, mint amikor véget ér egy illúzió. Az elemi, ősinek ható erő kampóként akaszkodik belém, és kezd el kirángatni. Rossz érzés, maradni akarok. Maradni Mihaillal, maradni a hajómon, a matrózaimmal. De nem lehet. Túl erős, túl akaratos, és nekem nincs hatalmam felette. Hagyom hát, hogy kiszakítson ebből a tökéletesség határát súroló álomképből, melyről eddig is tudtam, hogy nem lehet igaz. Annyi szörnyűség után, amiket tettem, nem lehet ilyen nyugodt számomra a túlvilág. Vajon a pokol vár rám ezután? Vajon ez a hatalmas erő, ami ilyen kegyetlenül cibálja meg lelkem maradékát, és ránt meg, akár egy mágnes, most oda repít? Talán ott van a helyem. Talán ott is lesznek ismerős arcok, akikkel szembe találhatom magam. Ez a pár pillanatnak tűnő jobb lét csupán illúzió volt? Mézesmadzag, amit elhúztak az orrom előtt, mielőtt megkapnám az örök kárhozatot? Valószínűleg megérdemlem ezt a kegyetlenséget. Valószínűleg rászolgáltam az elmúlt hosszú-hosszú évek során arra, hogy ilyen legyen az elmúlásom. Mert most ez lesz, igaz? Elfeledik, hogy valaha léteztem, csupán halvány emlék, egy foszlány maradok a legtöbb emberben. Nem tettem elég maradandót? Elég emlékezetest? Vagy épphogy túlságosan azok voltak? Megannyi kérdés zakatol a fejemben, mígnem egy csapásra vége is szakad a végeláthatatlan áradatnak. Már emlékszem arra, hogy mi történt, hiszen egészen hasonló helyzetben találtam magam egyik pillanatról a másikra. Most ugyan se fegyver nincs itt, se a velem szemben álló ellenfél, de mégis a semmi közepén vagyok. Hogyan lehetséges ez? Miként történhet meg ilyesmi? Nem vagyok szkeptikus, és a szellemektől sem zárkóztam el soha, de ez talán még nekem is sok így hirtelen. Kinek ne lenne az? Mintha egy hullámvasútra ültem volna fel, és elfelejtenék leszállni. Újabb és újabb csavarokba botlok, és ezek ismét kifordítják az éppen megnyugvó világomat. Kedvem lenne felkiáltani, hogy elegem volt ebből, de mégsem teszem. A hang bennem reked, és nem marad más, csupán az a hatalmas erő, amit eddig is éreztem. Az, ami kirántott, ami idehozott, most egy helyen összpontosul. Nem is bírom túl sokáig a tekintetemet a hatalmas fehér szörnyetegen tartani, mégis valahogy ösztönösen tudom, hogy ki ő. Lábaim elgyengülnek, testemből kiszáll minden erő, térdeim könnyedén rogynak meg, leborulva a hatalmas erő előtt. Kicsinek és tehetetlennek érzem magam, nagyon régóta először. Ki vagyok én, hogy szembeszálljak vele? Csupán egy porszem a világegyetem homokjában, mely felett ő az őriző. Egészen addig fel sem merek nézni, meg sem bírok mozdulni, amíg a látószögemben meg nem jelennek a vörösesbe hajló hatalmas mancsok. Tökéletesen ismerem őket, ezer közül is felismerném, hiszen lelkem másik feléhez tartoznak. Mikor ijedtséggel vegyes ámulattal felkapom a fejemet, már nem érdekelnek a körülöttem lévők. Nem érdekel, hogy mit tesznek, nem érdekel, hogy kiket ismerek és kiket nem. Csakis az enyémhez oly hasonló acélos szempárba tudok nézni, sehová máshová. Bámulom, mintha most látnám először, ugyanakkor mégsem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsem őt. Ahhoz, hogy tudjam, haragszik. Dühös, mert elárultam őt. Elnyomtam. És most meg is érdemlem a kioktatást, a szemrehányást. Nem szólok közbe egy pillanatra sem, némán, kissé szégyenkezve hallgatom őt végig. Tudom, hogy igaza van. Már nagyon régen nem vagyok olyan, mint amilyen hajdanán voltam. Még ha meg is lehetne magyarázni azzal, hogy mindenki változik, az alapok valahol mélyen legbelül megmaradnak. Vajon bennem is ott van még valahol eltemetve? Egyáltalán nem késő még ahhoz, hogy a felszínre törjön valamelyest? - Tudom, hogy hiba volt… - suttogom kissé megtörten, fejem újra lehorgad, ahogy másik felem előtt térdelek. – Azt hittem, hogy jót teszek. Azt hittem, hogy ez a dolgom, szolgálni azt, akinek esküt tettem! – ujjaim a hatalmas mancsot érintik, fejemet úgy emelem fel, hogy kis híján összeér az orrunk, mintha a tükörképemre néznék rá. – Nyisd hát fel a szemeimet te! Mutass utat, miként találhatok vissza ahhoz, aki régen voltam! Mutasd be a világot, hagyd, hogy együtt érezzem veled, miként lüktet az élet körülöttem! Mutasd meg a színeket, a formákat, adj reményt arra ismét, hogy van minek örülni! – szemeimet lassan csuktam le, hangom suttogássá halkult. – Segíts, hogy tanulhassak, és én követni fogom, amit sugalmazol! Biztosan el fogok még tévelyedni, lesznek még hibáim újra és újra, de bízom benne, benned, hogy majd segítesz újra megtalálni az utamat. Adj elég bátorságot ahhoz, hogy meg tudjam tenni, amit vársz tőlem, és ne féljek kimutatni a gyengeségeimet! – két karomat a robosztus nyak köré fonom, suttogásom közvetlenül a farkas fülében hangzik fel. - Adj esélyt, segíts, és én nem felejtek el élni! Ígérem! – arcomat a selymes bundába fúrom, álmomban sem reménykedek abban, hogy valóban részesülhetek olyan kegyben, hogy bekövetkezik a kívánságom. Mégis, úgy érzem, ki kell mondanom a szavakat, mert megérdemli ennyi elnyomás után, hogy hallja őket. – Vezess hát vissza, hogy azzá váljak, akivé válnom kell! Azzá, akinek látni szeretnél! – lezárás lenne? Vagy éppen új kezdet ígérete? Magam sem tudom pontosan, de egyfajta nyugalom újra szétárad bennem. Már nem érzem úgy, hogy valami hiányzik. Ha ezek után nincs új esély, akkor is megpróbáltam azt, amit talán alapvetően nem tettem volna. Vajon mikor döbbentem volna erre rá? Soha? Nem, valószínűleg csak túl későn. Ahogyan most is. Ugye még sincs még túl késő…?!
- Emilio! Drága kisunokám! Merre jártál? A halálos ágyamon az nyugtatott meg, hogy öreganyád és te velem lesztek itt. Aztán sehol sem találtalak, pedig kereslek már időtlen idők óta - szólal fel a hangjában fáradt, de lelkében még most is erőtől kicsattanó, bajszos öregúr. Gyermekkorom legnagyobb példaképe, aki többet jelentett az izommutogató felvonulásokról a filmvászonra ugró muszklihéroszoknál. Rájuk is akartam hasonlítani, mert tetszett a hírnév és a dicsőség, a hatalom és a megbecsülés, de ami odáig elvezet, az embert próbáló és akaratot megingatni képes kemény munka, az bizony egyetlen személytől ismeretes. Az idős férfitól, aki fiatalokat meghazudtolóan dolgozott, törődött és tanított. Mikor engem megmart az elmebeteg arénagondnok, új erőt kaptam, a Maddock család viszont halálhírt. Ezzel kellett együtt élnie még 16 évig, míg bírta a szíve és teljes mértékben megértem, hogy hiányolt itt. A nagy hazugság lelepleződik a nagy viszontlátáskor. Az én szemeimbe pedig könnyek úszhatnak. Mert most már lehet. Nincs itt a Teremtőm, hogy nyaklevest merjen nagy kanállal, amiért ragaszkodom a "régi" családomhoz és szóba állok velük. Mégsem sírok. Sztoikus békével nézek fel a nagyapámra. Itt már minden mindegy és semminek nincs tétje. Akárcsak a kelet-európai, általam távol-keletinek nevezett költőgéniusz versében:
Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.
A múlté minden, az emlékezet bendőjében emésztődik, amiért eddig küzdöttem. Az utolsó harc se rezzent meg túl mélyen. Gondolok rá, hisz a legfrissebb emlékem, de oly hidegen hagy, mint fagyasztó a csirkezúzát. Nyugalom. Teljes, mindent elborító, elhomályosító békesség. Halálos nyugalom, ez a helytálló szó. - David Papa! Holtversenyben te nyertél, mert én egyszer visszatértem a halálból. Megmarkolta a szívemet, de aztán be lettem bundázva, mint Anya kezei alatt finom hús a sült krumpli mellé. Időnk, mint a tenger avagy egy pillanat itt az öröklét, úgyhogy most én mesélek neked nagy történeteket, amint te oktattál engem esténként a fejedben hordott, komplett könyvtárnyi tudásanyagból. Azon a duhaj estén, melyen Zöld Sárkány győzelmét ünnepelte a legszűkebb bará... A folytatást már csak elképzelni tudja öregapám, mert valami elszakít tőle, mint buszülésen felejtett rajzszög a bermudanadrágot. Megint szállok, mint amikor a tévé elől kiszálltam a fotelből és a Mentalista börtönrácsok mögötti ügyködései helyett egy kőoltár mellett a saját, khmm...elismernivalóan jóképű és izomtömegtől túláradó tükörképemet kellett megtekintenem. És a kezét leharapnom. Pontosan ugyanaz az erő. A semmiből származik, nem szól, csak ránt egyet és már teleportálok is, pedig olyat csak a Star Trekben tudnak. Rémisztő ez a velőben vájkáló hatalom. Úgy űzi el az alig megízlelt végső nyugalmat, mint én a termést dézsmáló madarakat a minneapolis-i Farkaslak földjein kereplőzve, amikor még szófogadó hobbiparasztként ténykedtem. És végre a szellemi erő testet öltve fedi fel magát, hogy megpillanthassam az alakot, aki bábjátékosként mozgat engem. Marionett lettem és kötéltáncot járok a mancsai alatt, ami nem tetszik, de ez olyan hatalom... A Teremtőm, az Alfám és minden hasonerejű farkas is összeállhatna, de csak egy kis alomnyi albínó nyulat jelentenének az óriás mellett, könnyen kiszúrható és agyoncsapható áldozatokat. A szemeimben hosszú idő után ijedtség látszik. Mikor féltem így utoljára? Mikor még tartanom kellett a krimigimiben az utcai verésektől? Vagy a börtönben a nagyobb kutyáktól, amik baszni akartak akár a saját fajtájukkal is? Vagy a fejemben először hallott hangoktól, közvetlenül a beharapás után? Megdöbbentő, hogy nem vagyok képes a szemébe nézni. Túlerőben van egyedül is. A természetem először behúzza a fülét ekkora erő láttán és elismerően csitul. Keresi a kitérést a szemkontaktus elől. A seregszemlén a felvonultak közt látom a lányt a sikátorból, az indiánnak öltözött emberismerő zsenit és még számos alakot. Aztán hamar visszatérek a lényegre és fel akarom deríteni, mivel is állok szemben valójában. Épp felszegném a fejem és nyitnám dicső szóbokrétákat vető számat, de megint belém fojtják a megnyilvánulást. Már megint és nem tudom túlkiabálni a jelenséget. Átlényegülés, az alak formálása olyan szinten, amihez képest az elliptikus tréner vagy a hátgép használata annyit jelent, mint egy keljfeljancsi pöckölgetése. Ezt a farkast már ismerem és ő is engem. Megint ugyanitt tartunk, csak ezüstfényű arzenál és ratyiselyem nélkül? Nem kell kőoltár körül vértáncot járni, hanem a semmi földjén állna ki ellenem újra a Bestiám? Tőle hallok egy üzenetet és ez már sokkal valósabb és földbe döngölőbb, mint amit a végén öltönyös manusszá alakuló hasonmásom szajkózott. Elhúzom a számat, mint kisebbségi zenész a nótát. Megint ki lett rántva a titokfiókom és az arcomba mondták legféltettebb rejtelmes bűneimet. Nem az volt a nagy vétek, hogy eltörtem a drogos hippi karját és majdnem oda küldtem, ahol most én is vagyok. A Földön ezért zártak szörnyű rácsok mögé, de itt kegyetlenebb szankciók dívnak. Az első Farkasok egyike szól hozzám a nagy alakmásoló Bestiámon keresztül. Neki is van ám egója és sérti, hogy nem becsültem meg a képességét. Ahogy a nőstényekét sem. Csak használati tárgyak voltak sokáig, különösebb érzelmi kötődés nélkül. Azért a kivételt is ismerem, mert Donna-val közel 30 évig láncoltuk össze az életünket, míg az idő hidegzuhanya ki nem oltotta benne a lángot. Nekem kellett volna begyújtanom? Mi vagyok én, a lámpaoltogató A kis hercegből? Érzem, tudom, szimatolom, sőt tapintom, hogy itt ez sem elfogadható indok. Ahogy az sem, hogy Imelda-tól a téboly választott el. Nem akartam koloncként egy skizofrén szerelmest, akivel körülbelül annyira lehetnék boldog, mint egérfogóba szorult patkány a szúrt sebével. Egy tükörszoba, amiben a délceg Emilio nemkívánatos személy, ellenben az összes eldobható és eldobott trófeája, fekáliakeverője és közepes futamidejű nőnemű kapcsolati tőkéje a szemeibe röhög? Vagy visszatérés az egyetemi életbe, a fagyott Fairbanks-be. Ahol ha úgy élek, mint eddig, újra rámtör a reménytelenség, mi megvonta tőlem a szavakat a térdreeséskor is, mikor a hasonmásom karcsonkjával végzett béltükrözést rajtam. Ha pedig úgy élek, ahogy mondják... Most érzem a parancsoló erőt és tekintélyt, kétségtelen, hogy bolha menne a harckocsi ellen, ha azt mondanám, hogy inkább kivágom a gégecsövét, szóval hallgatnék rá, de mégis mekkora árat kér? Nincs idő és lehetőség alkudozni, ez nem a városi piac, ahol százé' csokorját, de magának 80-ért odaadom, ha hátat fordít nekem, akkor meg 60-nal csábítom vissza, hogy a végén elfogadjak csupán 50-et. Akkora lehetőség ez, amekkorát kihagyni nagyobb bűn, mint amit felrónak itt nekem, de hosszú távon az én monogámiámra alapozni... Mint aki futóhomokra építi a házát, annyira bölcs döntés bízni abban, hogy beérem eggyel és lemondok az összes többiről. Nem lehet a világ minden jó nőjét megdugni, de arra kell törekedni, tartja a bölcs mondás. A vérvonalam megismerése és megszeretése már kisebb feladat. Haszontalannak láttam, most ő lát engem haszontalannak. Évtizedeknek kell végiggyalogolniuk a farkason, mire mestere lesz örökségének, azt mondják a hatalmasok. Állok elébe. Győzzön meg valaki, hogy van értelme. Látni akarom, de most már tényleg és azonnal és maradandóan! Rendben! De a nők... A reménytelenség megkísértett abban a pillanatban, amikor a torkomat elöntötte a vér és az ezüsttőr már amúgy is messzire űzte az eszemet. Soha nem éltem át ilyet előtte. A rácsok fogsága közepette példaképre találtam. A beharapásom után el tudtam fogadni, hogy nagyobb erőt kapok, ha szorgalmasan tanulok. Elkezdtem átképezni magam és azzal foglalkozni, ami kiskoromtól hajtott. Alkotás és megbecsülés egyszerre, a közönség figyelme és közben az önmegvalósítás porcikáimat átjáró csodája. A szerelmem elvesztése, a halálközeli állapot is csak a dühömet erősítették és tettekre sarkalltak, de akkor, az utolsó lélegzetvételemkor már nem láttam értelmét semminek. Se egy többszörösen összetett mondatnak, se egy kisujjnyi mozdulatnak, hogy harcoljak a végsőkig. Az utolsóelőtti pillanatig kitartott bennem a szufla, de a legutolsó a legalja volt és gyalázatos pillanat az életemben. Egy pillanat, de olyan, hogy inkább ne lett volna. Ha az vár rám megint, inkább beleszögezem magam egyetlen résbe a pajzson. Most ezt mondom és én szoktam állni a szavamat, de az ösztön, az istenadta vagy az isten tudja, ki adta ösztön óriási úr. Rácsapok a combomra olyat, hogy bepirosodik, ahogy a tenyerem is. Teringettét, Emilio Maddock még a halál küszöbéről visszarángatva se menjen át belső párbajtőr meccseket vívó gyenguszpatkányba! Döntök, mint Zsugás Jimmy, mikor felborítja a kártyaasztalt dühében. - Olyan szabályokat diktálsz, amikről te is tudod, hogy gyökerénél fogva forgatják ki a fát a talajból. De én sosem dobtam el a kesztyűt, a legnehezebb ellenféllel szemben sem! Lásd hát, te Beste, ki ad testet mágikus erődnek? Ki fogom kutatni belőled az értékeket, mint szomjas mexikói a szúrós kaktusz édes levét és meglátom az igazi értelmedet, ha véresre kell is merengetni a szemeimet! Megkeresem azt a nőstényt, kinek keblei örök időkig kielégítik matatóizmaimat és kinek megmunkálni való kiskertje egy életre elég lesz az ásómnak. Akkor is, ha a nőideálom odaáll a Szent Grál mellé előtalálhatóság tekintetében. Olyan elhatározást hoztam, ami az eddigi legnagyobb. Ha a felemlegetett hasztalanság utolér, mint sánta kutyát a hazug ember, akkor el fogok süllyedni a letargia mocsarában, ahová még sosem estem be. Csak egyszer, de rögtön bele is pusztultam. Ez elegendő lecke volt. A halálom előtti pillanatra fogok gondolni, mikor az lesz a tét, hogy egy végtelenségig éljek elkeseredettségben vagy szögezzem magam oda egyetlen nőstényhez. Lehet, hogy lesz olyan, aki megérdemli! Öröm az ürömben, hogy újra láthatom azokat, akikről a fenenagy halotti apátiában lemondtam. A családomat jelentő bundásközösség Minneapolis-ban, akiket meg is kell látogatnom. Újra hallani fogom a híreket a még élő Maddockokról, akiket a fizetésemből titkos mecénásként támogatok a farkastársaim segítségével. Donna-val csacsoghatok és az is lehet, hogy egész más fülekkel hallgatom majd a szerelmetes áradozásait. Avagy másét. A szomszédasszonyom már nagyon közel került hozzám, mint a lakása is az enyémhez. Meglátjuk, mennyire. Ha nem ő lesz, kire rátapadhatok, mint bogáncs a bokorjáró ölebre, akkor lesz másik kedvemre való falat. A megismert, élénk szellemű helyiek és még a zsebemben bicskát nyitó, Bestiámat ingerlő egyetemi tojásfejűek viszontlátása is vonz most, akár hűtőmágnes a bevásárlólistát. Igen, igen, igen! Éreztem, hogy nincs vége az utamnak, csak a testemet dobtam le és batyu nélkül mentem tovább. Most viszont felveszem a batyut újra, kicsomagolom és kihajítom belőle a madárlátta kenyeret, a megcsócsált életet és az eddigi tetterőre és vasakaratra még rápakolok egy púpozott lapátnyi kitartást. Túl voltam a csúcson, mint Sly és most visszaereszkedem nyüzsgő hangyabolyba, hogy uraljam a területemet erős kézzel és erős szívvel, olyan erősen, mint még soha! Harcosként emelem a magasba öklömet és eltökélten állok a csaták elé, melyekbe a Nagy Bestia kürtje szólítja az itt megjelent sereget.
Here our soldiers stand from all around the world, waiting in a line to hear the battle cry. all are gathered here, victory is near,
The Sound will fill the hall, bringing Power to us all, we alone are fighting for Battle that is true, we own the right to live the fight, we're here for all of you,
Now swear the blood upon your steel will never dry, stand and fight together beneath the battle-sky !
Brothers everywhere raise your hands into the air we're warriors, warriors of the World
Like thunder from the sky sworn to fight and die we're warriors, warriors of the World!
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Melegség járja át a testem, tölti ki minden apró porcikámat, befurakszik a bőröm alá, megtelepszik a gyomromban. Olyan tökéletes minden, tudom, hogy jó lesz nekem itt, hiszen csupa olyan személy vesz körül, akiket szeretek, akik fontosak nekem. Rég-, és közelmúlt, kedves pillanatok emlékének könnyedsége, öröme és boldogsága, a Családom. Felemelő az érzés, ami átjár, belesüppedek, hagyom, hogy magával ragadjon, hogy teljesen körbefonjon, feloldódom benne, átadom magam neki. Mégis elég azonban egyetlen arc, egyetlen elsuttogott szó, egy könnyed érintés és valami egészen furcsa gondolat üti fel bennem a fejét. Hiába jó itt lenni, hiába vágyom rá, valami még sincsen rendjén. Valami hiányzik még. Hiába próbálok gondolkodni, lassan forognak a kerekek, mintha valami ragacsos kulimász telepedett volna elmémre és akármennyire jó érzés, szabadulni szeretnék tőle, megfejteni a problémát, rájönni, mi az, ami libabőrt fakaszt a bőrömön. - Lynn Vane! - halkan szól a hang, mégis összerezzenek az Erejétől, mert még csak látnom sem kell az arcot, egyből tudom, ki szól hozzám. Oszlik a köd és megpillantom az arcát.. Szeretnék odarohanni hozzá, lábaim ösztönösen mozdulnak, ám még mielőtt Teremtőm nyakába vethetném magam, egyetlen kézfeltartással megállít. És én nem ellenkezem, megállok előtte. - Olyan büszke voltam rád, miért csináltad hát ezt? Miért jöttél ide? - ráncolja a homlokát, én pedig szóra nyitnám az ajkam, de képtelen vagyok megszólalni, helyette inkább lehajtom a fejemet is. - Nézz rám, ha hozzád beszélek, Lynn! - az állam alá nyúl, hogy egyetlen határozott mozdulattal emelje fel a fejem, ezzel kényszerítve arra, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. Kényszerítened sem kellett volna, megtettem volna magamtól is… - Tényleg büszke voltál rám? - buknak ki ajkaim közül a szavak, mindig is ezért küzdöttem, mindig is szerettem volna, ha sikerül olyat tennem, amiről ha tudna, visszafogadna. Nem számít, hogy képtelen lettem volna visszamenni hozzá, hátam mögött hagyni a Családomat, csak a tudat, hogy megtette volna, hogy kijavíthattam volna a hibámat. Hogy ismét sikerülne elnyernem a bizalmát… - Hallottad, mit mondtam az előbb, nem igaz? - teszi fel a kérdést, én pedig csak bólintani tudok. Elraktározom a pillanatot, a szavait, hiszen büszke volt rám, én pedig mégis, újra csalódást okoztam. De ő, mintha csak olvasna a gondolataimban, közelebb lép, két tenyere közé fogja az arcomat és ismét megszólal. - Tedd jóvá. Élj az újabb lehetőséggel, Lynn Vane. Megteszed? Képes leszel rá? - ismét csak bólintani tudok - Légy Erős! - csókot hint a homlokomra, lehunyom a szemem, látnom sem kell, tudom, hogy eltűnt. Valami kitépte belőlem az érzést, megszűnik a melegség, a csontjaimban megtelepedett kellemes érzés. Én pedig zuhanni kezdek…
Gyorsan oszlik a sötétség, egyetlen pillanatnyi időt engedélyezek magamnak, hogy körbenézzek. Hát itt vagytok? Mi történik? Miért vagyunk itt? Alighogy megfogalmazódik bennem a gondolat, meglátom. Hatalmas és erős, parányi kis pontnak érzem magam hozzá képest. Duzzad a keblemben a harag, mégsem a sajátom, tudom, hogy az övé, hogy hozzá tartozik. Szeretném összehúzni magam, eltűnni, semmivé válni, mert csalódást okoztam neki, mert elbuktam, mert megadtam magam és képtelen voltam harcolni. Mégis kihúzom magam, felszegett fejjel, szabaddá téve így a nyakam, a torkom, rendelkezzen velem úgy, ahogyan szeretne. Átadom neki magam, tessék, itt vagyok. Én így tisztelgek előtted, hatalmas személyed előtt. Lehunyom a szemem, várok pár pillanatot, hogy miután lehajtom a fejem és kinyitom a szemeimet, Vele álljak szemközt. Vérvörös karmazsinok fonódnak eggyé az én tekintetemmel, megbabonázva bámulom, ajkaim résnyire elnyílnak. Olyan hatalmas, olyan Erős.. Kezem nyúlna, hogy megérintsem, hogy ujjaimat a fekete bundába fúrjam, szeretném beletemetni az arcom, hozzábújni, szorosan ölelni. Ő hozzám tartozik és én őhozzá, mi egyek vagyunk. Nincs olyan, hogy ő és én, csak mi. És én mégis képes lettem volna eldobni őt magamtól.. Nem mozdulok, térdeim mégis megroggyannak, a földre zuhanok, letérdelek előtte, tekintetemet továbbra sem tudom elszakítani róla. Meg tudsz nekem bocsátani? Minden egyes szava belém mar, kínzóbb minden fájdalomnál, perszelőbb minden kínnál. Harcolni fogok. Harcolni akarok. Menjünk! Legyünk ismét egyek, küzdjünk együtt, hiszen nélküled én semmi vagyok. Segíteni akarok, segíteni a gyengéket, talpon maradni, harcolni és védelmezni, hiszen erre születtem. Erre tettem esküt. Tark vagyok. Rohannék, máris állnék fel és futnék, vele együtt, ám még maradásra kényszerít. Nem számít, mivel jár a visszatérésem, nem számít, milyen nehézségekkel kell számolnom, nekem akkor sem itt van a helyem. - Csak vigyél vissza, kérlek - pillantok ismét a karmazsinokba. Vigyen magával, menjünk haza, a Családunkhoz, küzdjünk ismét együtt, ahogyan eddig tettük, hiszen mi összetartozunk. Én nem létezhetek nélküle és ő sem létezhet nélkülem. Mi egyek vagyunk.
Kezdőlap
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] I_vote_lcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_lcap.png){kind=small}
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] I_voting_bar](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_voting_bar.png){kind=small}
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] I_vote_rcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_rcap.png){kind=small}
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] 2wq5ouh](https://2img.net/h/oi57.tinypic.com/2wq5ouh.jpg)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] 2jb181u](https://2img.net/h/oi68.tinypic.com/2jb181u.jpg)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] Tumblr_norrhkLlU21t046cio1_400](https://2img.net/h/68.media.tumblr.com/16c61ea3b8ed64ed42e86a94d33adece/tumblr_norrhkLlU21t046cio1_400.gif)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] Cwvam61lhomr6dpggpwe](https://2img.net/h/kepkezelo.com/images/cwvam61lhomr6dpggpwe.jpg)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] Tumblr_o4ca7eSi6J1uuir2po9_r1_250](https://66.media.tumblr.com/c7f0e88374463e14c53de7c6a8e3a5a3/tumblr_o4ca7eSi6J1uuir2po9_r1_250.jpg)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] C6f7e3fb7dd5899b4f21c975f90fa8ddf7e4b52b](https://64.media.tumblr.com/6a761d182a8b024692ec93d66315be87/7a6729e5f1b2a224-39/s400x600/c6f7e3fb7dd5899b4f21c975f90fa8ddf7e4b52b.gif)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] 24wr02t](https://2img.net/h/oi61.tinypic.com/24wr02t.jpg)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] Giphy](https://media.giphy.com/media/QZeEucgiXvfSU/giphy.gif)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] Tumblr_o8fn2njyQh1qaje5vo9_250](https://2img.net/h/66.media.tumblr.com/07f759c4f607a5c5c521ab7e238a9250/tumblr_o8fn2njyQh1qaje5vo9_250.gif)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] 6edceb](https://2img.net/h/oi67.tinypic.com/6edceb.jpg)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] Tumblr_o4ca7eSi6J1uuir2po5_r1_250](https://67.media.tumblr.com/2005105213d1c4f95febec34c875710c/tumblr_o4ca7eSi6J1uuir2po5_r1_250.jpg)
![V. Elfeledett Isten [IC, vérfarkasok számára] Tumblr_o3n2ns48RQ1qgannno2_250](https://2img.net/h/49.media.tumblr.com/b479bad3b97de9009f5c5c06cc6c284e/tumblr_o3n2ns48RQ1qgannno2_250.gif)
