És Tupilek szólt: ...míg A Két Testvér gyermekei az élők földjét tapossák, és amíg a Hold istene nem lel megnyugvást, addig fogja árnyékba borítani a Napot mindazok szemében, kik ismerik a történeteteket. Akik tudják, hogy kik vagytok valójában, akik ismerik, miféle átok tapad a kezetekhez. Rájuk sem fog teljesen sütni a Nap. Mert amíg nem vagyok elég erős, amíg nem békítjük meg a Holdat, nem tudok majd átragyogni rajta. Mindig ott lesz előttem. Mindig ott lesz velem, a Ti jeleteket rajzoljuk majd fel az égre, mert bennünk lesztek eggyé és elválaszthatatlanná.
Vérben úszott az éjszaka, de már rideg és hófehér minden test, ami Alignak átkának áldozataként végezte. Megtisztított bőrük, el-elfedett sebeik nem engedik láttatni azt a kegyetlen véget, ami a szeretteket, bajtársakat élte. Az ég felé vonyított gyászének csalja elő a horizontról a Napot, ám valami más, valami történik. Nem ragyog olyan fényesen, mint általában szokott.
Mindazok, akik némán viselik szívükön az Alapítók ittlétét és kilétét, az égre feltekintve a lassan előbukó égitest előtt feketéllő Holdat látják. Aranyló körgyűrű csupán a Nap, és az is marad mindaddig, míg Alignak meg nem békül. Mert meg kell békülnie. Az ősi föld farkasaira felmenőik vétke zuhan, az árulás az ő életüket is beszennyezi, míg azok tisztára nem mossák életük hibáit.
De aki ettől a tudástól tudatlansága okán megfoszttatott, vezesse tekintetét a holtakra. Érzékeit nyissa ki, és tudja meg, visszatér az elbukott lélek, lázasan munkálkodva azon, hogy az elhullt harcos testét újra erővel töltse fel. Ha valaha kétség ülte meg szívedet azért, mert ezt a világtól távol eső helyet választottad otthonodul, most légy hálás azért, mert itt lehetsz. Mert bizonyosságot nyert, hogy a gyász és az őszinte kívánság valahol, odafent meghallgatásra lel. Könnyeid legyenek a hála és az öröm kifejeződései. A lecke legyen a megbecsülés. Intés arra, hogy élj, beszélj, érezz és cselekedj, míg lehetőséged van rá - hiszen egy villanással véget érhet a lét, második esélyre pedig nem mindenki válik érdemessé.
[OFF: fakultatív jelleggel reagolható topik, ha valaki szeretné megélni a "feltámadás" pillanatait. A falka tagjai számára megjegyzés: kérlek benneteket, hogy bármiféle reakció előtt várjatok az Atanerk reagjára, amiben a pontos menetrend és a helyzetleírás kap majd helyet. Az Alapítók munkálkodásainak okán minden elesett Testvér a Viktoriánus Kúriában kerül "elszállásolársa", tehát maga a visszatérés is itt esedékes (legutóbbi információim szerint Kilaun kivételével, ám ő is itt köt ki, szóval All Thirteen). A Protektorátus (szerencsére) nem rendelkezik saját halottakkal - a későbbi reagban azonban kifejtésre kerül, hogy a helyzetre való tekintettel a Falka engedélyt ad a hegyi területen a szabad közlekedésre, amennyiben valaki pihenés helyett részt szeretne venni a búcsúztató ceremónián, és ezáltal szemtanúja lenni a visszatérésnek.
+Adalék: a gyógyulási idők természetesen 20-ától számolandók, tehát mindazok, akiknek rövid a felépülési ideje, már mehetnek IC játékra, ha szeretnének. A hosszú gyógyulási idővel rendelkezőket ebben a topikban lehet a későbbiek során "ápolni és meglátogatni", amennyiben erre valaki igényt tart.]
Mindenki életében (legalább egyszer) eljön az a pont, amikor mindenki azt várná tőle, hogy haját tépve vergődjön a pánik és tehetetlenség nyomása alatt. Igen, azt hiszem, hogy az elmúlt évek alatt ez lenne az a helyzet, amikor teljes joggal megengedhetném magam, hogy valami ilyen abszurdumot produkáljak. Mert nem csak a tehetetlen kétségbeesés ütötte fel a fejét az éjszaka folyamán, hanem a mérhetetlen düh és harag is. A gyűlölet, amit az összes általam ismert és ismeretlen őskövület iránt érzek mind-mind vörösbe fordították parancsoló tekintetem. Ha tehetném, ha nem a halottakkal és a sérültekkel kellene foglalkoznom, hát ez lenne az a pillanat, amikor a teljes Testőrséggel a hátam mögött ellenük vonulnék, és kiparancsolnám őket a városomból, mert mi nem kérünk sem a tanításaikból, sem a védelmükből, sem pedig abból a pusztításból, amit magukkal hoztak ide. Nem a halottak érdekelnek. Tűnjek bármennyire is szívtelennek, értük már sokat nem tehetünk azon kívül, hogy begyűjtjük őket és gondoskodunk arról, hogy megkapják a tisztességes búcsúztatást. De mégis mihez kedjek az élőkkel? Hogyan magyarázzam el a sok zokogó, eszét vesztett és lelkileg halott farkasomnak, hogy egyetlen este alatt ennyi falkatagot elvesztettünk, és én nem tudtam értük semmit sem tenni...?
Persze, első a család, de utolsónak hagyom. Norina rendben van, Duncan épségében csak reménykedhetek, és az, hogy Emma látszólag "könnyű" sérülésekkel élte túl az estét most nem számíthat. Egyszerűen nem foglalkozhatok ezzel, ki van zárva. Mindenki, aki él és mozog, mindenki, aki még lát a gyásztól, feladatot kap. Keressenek, kutassanak, ápolják, akit lehet. És azonnali hatállyal induljanak el a hegyi központ felé, mert úgy vélem, hogy a tetemek mennyisége és látványa nem éppen egy Hotel szűk folyosóira való. Vezetés közben pánikszerűen próbálom elérni a Jégvihart, hiszen válaszokat követelnék tőle itt és most, olyan sebességgel, amilyennel csak ő képes közlekedni, de hiába várok, még csak egy kurva üzenetrögzítője sincs, és akkor még én vagyok a technofób? Hát persze. Kis híja van annak, hogy nem töröm ripityára a készüléket a szélvédőn, de gondolnom kell arra, hogy talán még visszahív, vagy esetleg más keres majd később. Ami a hegyen fogad, arra nincsenek szavak. Rengeteg holttest, több mint amennyi a Hotelbe került. A Protektor együttműködésének hála néhány Őrző is lézeng errefelé, valamint kóborok, akikkel még fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni, de ha lesz még életben maradt, használható Felderítőm, a jelentések alapján megpróbálunk felállítani egy profilt arról, hogy kik lehetnek ők, és esetleg hiányoznának-e valakinek.
Nem bírom hallgatni ezt a zokogást, farkasom idegesen borzolja fekete bundáját a fájdalom energiáira. Fáradt vagyok. Én is nagyon szeretnék leülni egy kavicsra, és zokogni, de nem teszem. Northlake is halott. Talán nem bánja, ha a műhelyéből kölcsönveszünk egy kevés anyagot. Deszkákat hozatok a Farkaslak elé, a rendbe tett holttesteket pedig azokra helyeztetem - a nőstényekre hárul a takarítás, a vér és a halál szagának eltüntetése az otthon falai közül.
Három idegenről tudok, az egyik él. A másik (azt hiszem) az egyetemi nagypofájú irodalomtanár, akiről Lucas ódákat zengett, a harmadik pedig a Ginette nevű gyógyítóhoz állhat roppant közel, legalább is erre enged következtetni mindaz, amit láttam eddig, és amit még mindig próbálok feldolgozni magam is. Épp időben, a telefonom csörgése úgy ráz fel, mint a rossz lelkiismeret. Nem vagyok barátságos, de gondolom ez most téged sem érdekel, Jégvihar. Gyere, nézd meg, kell-e valaki az "étlapról", aztán tűnj el a területemről, mintha sosem jártál volna itt.
A kései testek is megérkeznek, elborzaszt némelyik látványa. És amikor a hajnalhoz közeledve befut a jelentés, miszerint mindenki megvan - élve vagy holtában -, kivétel... Kivétel. Nincs papunk, és nincsenek finn öregjeink. Azt hiszem, hogy ez a pofátlanság netovábbja, amit a falka felé tanúsítanak, de a szankciókkal ráérek majd később foglalkozni. Senki sem kíváncsi arra itt és most, hogy mi van az élőkkel. Mindenki a holtakért van itt.
A madarak első, ébredező csicsergése és néhány szipogó hang töri meg végül a reggeli csendet, amikor mindenkit a ház előtt nyugvó holttestekhez rendeltem. Ha vannak is Őrzők a köreinkben, tőlük is teljes joggal elvárom azt a viselkedést, amit farkasaimtól is megkövetelek. Rendet, fegyelmet és együttérzést. Némaságba burkolózva járom végig a holtak ösvényét, meg-megállva egy elesett teteme felett, felfogva, hogy voltaképpen kit látok, mit jelentett nekem és a falkának. Jobb most tárgyilagosan gondolkozni, ha nem akarom elveszteni a méltóságomat és zokogva összerogyni felettük. Egy tark, egy rendőr, még egy tark, egy felderítő, egy suttogó... Megfeszül a veszteség odabent. Mi vesztettük el őket. A mi hibánk, hogy hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Felelős vagyok azért, ami történt, amiért hagytam magam manipulálni és oktalan kölyökként kezelni az ó-nagyságos Elsőink előtt. - Számtalan harcot és párbajt vívtam meg életem során. Megtanultam, hogy a megadás sosem visz majd előrébb, legyen szó harcról, célról vagy elvről. Megtanultam azt is, hogy mindig olyan farkasokkal vegyem körbe magam, akik hasonlóan tudnak gondolkodni, akik számára nem léteznek félmegoldások és a bukást hozzám hasonlóan elfogadhatatlannak tartják. - kezdek bele a tőlem telhető leghatározottabban - De mihez kezdjünk akkor, ha egy láthatatlan ellenséggel kerülünk szembe? Mit tegyünk akkor, amikor az acélos akarat is összeroppan egy megfoghatatlan létező karmai között? Harcoljunk tovább. Biztos vagyok abban, hogy azok, akiktől most búcsút kell vennünk, pontosan így tettek, mert tudták, hogy én... Hogy mi mindannyian erre számítunk tőlük. Ezt a harcot egyedül kellett megvívniuk. Tisztességgel buktak el benne, de a ránk hagyott üzenetük kézzel fogható. A farkas egyedül halálra van ítélve. Mindannyian halálra vagyunk ítélve, ha azt hisszük, hogy magányosan megválthatjuk a világot. Éppen ezért gondoskodjunk arról, hogy értelmet adjunk távozásuknak. Sem élő, sem holt erő nem lehet elég hatalmas ahhoz, hogy a családunk egységét összeroppantsa! Együtt, egy testként fogjuk hát meggyászolni őket. Együtt, egymásért fogunk talpra állni és még erősebbé válva fogunk megállni a világ előtt. Aki lemarad, nem hagyjuk hátra, magunk után rántjuk - a sietőseket visszatartjuk. Egyként. - mert hiába szerettek valakit kicsit többen, kicsit jobban, egy közös sebből ömlik most a falka vére, és ezt csak együtt leszünk képesek betapasztani - A mai napon kijelentem, hogy a városi Őrzőkkel eddig létesített, szigorúan stratégiai kapcsolatunk határait megnyitom. Elvárom, sőt, kötelezővé teszem a velük való együttműködést, hogy a következő egy év alatt olyan fegyvereket birtokolhassunk, amikkel már nem kell attól tartunk, mit hoz majd számunkra az április. - való igaz, erről elfelejtettem egyeztetni Williammel, de ha kell, egy karton cigarettát fogok ledugni a torkán, hogy meggyőzzem - amennyiben akadékoskodna. - Búcsúzzatok el tisztességgel. Aki úgy gondolja, hogy végzett, jelentkezzen nálam. Aki tudja, hogy az elesettek közül valaki különleges ceremóniát kívánna magának, az is keressen fel. Veletek együtt fogom kiásni a sírokat ott, ahová eddig az őslakos falka saját halottait temette. Az elkövetkező egy hét legyen a gyászé, aztán munkához látunk majd. Aprót biccentek az egybegyűltek felé, hogy mély levegőt véve elforduljak a tetemektől, és némileg odébb sétálva, elmerülve egy percnyi csendben és magányban a felkelő Nap irányába forduljak. Ha a farkasok belehalhatnának egy szívinfarktusba, azt hiszem, hogy engem is temethetnének a többiekkel együtt. De a napfelkelte sem olyan már, mint eddig volt. Sötétebb, gyászosabb és sokkal kevésbé színes. Nagyon kedves, ha az "égiek" így kívánják részvétüket kifejezni, de azt hiszem, hogy ebből most egyikünk sem kér. Hunyorogva, jobb kezem ellenzőként tapasztva a homlokomra próbálnám kivenni, hogy pontosan mi az, ami más, mi az a fekete paca a tűzgolyó közepén, amikor szinte széllökésként vág pofán a megfoghatatlan mágia - ismerős energiák. A szívem kihagy egy ütemet, amikor arra gondolok, hogy még mindig nincs vége. Villámok sebességével fordulok hátra, ketrecbe zárt vadként kapkodva a tekintetem, keresve a jelenség forrását, attól tartva, hogy az állók közül néhányan megint ájultan fognak összeesni, közelebb rohanva mindenkihez azonban értetlen pislogásokkal és tátott szájjal meredet a halottak sorára. A rés, ami a falka közös testében keletkezett, mintha beforrni látszana - erőnk és hatalmunk lassan, de határozottan töltődik fel, akár egy félig üres pohárba egy elzáratlan csapból csöpögő víz. - Azt a büdös kurva élet... Nos, ilyen helyzetekben, mint a falka vezetőjének, illene néhány szót szólnom. De csak suttogok, méghozzá rekedten, kiszáradt szájjal. És még csak nem is illedelmesen. Aki akar, kövezzen meg érte, de aztán takarodjon is a francba, ha a reakcióm jobban érdekli, mint az a tökéletesen felfoghatatlan tény, hogy pillanatok alatt nullára redukálódott a halottaink száma. Mert ezek élnek... Ezek kurvára élnek, és a döbbenettől még levegőt venni is elfelejtek, nem hogy esetleg rácsörögni a Protektorra vagy a Jégviharra, hogy akadt egy elég váratlan fordulat a temetést illetően...
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 374
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Egész nap égnek állt minden létező szőrszálam. A tavalyi hentelésből kiindulva, arra számítottam, hogy idén is valami hasonló fog bekövetkezni, amint felbukkan a vörös hold az égen. Bezárkóztam az Alibi Trick egyik stúdiójába, és ott vártam, hogy történjen velem is valami. Azt gondoltam, hogy ott eléggé el vagyok szeparálva mindenkitől ahhoz, hogy ne tehessek senkiben komolyabb kárt… maximum magamban. Beültem a forgószékbe, két pofára tömtem a csokis pattogatott kukoricát, és Elvis egyik korai albumát hallgattam. Eltelt fél óra… egy óra… másfél óra… és nem történt semmi. Kezdett gyanússá válni, hogy még mindig nem tombolok. Ekkor kezdett el csipogni a csipogóm. Rácsörögtem Flynn-re, létszámellenőrzést tartott, és tőle tudtam meg, hogy mi zajlik a hotelben. Úgy döntöttem, hogy nem ücsörgök tovább a seggemen, bevágódtam a volán mögé, és a Farkaslak felé indultam. Nyomtam a gázt padlóig, az se érdekel, ha bemér a trafi és tetemes büntetést kapok gyorshajtásért.
Damn who knew all the planes we flew Good things we've been through That I'll be standing right here Talking to you about another path
Nagyjából egy időben azzal léptem be a Farkaslakba, hogy meghallottam Jennifer kiáltását. Rohamléptekkel indultam meg a hang irányába, és csak egy pillanatra lassítottam, amikor tudatosult bennem, hogy Darren lakásának ajtaja tárva, a zokogás pedig onnan szűrődik ki. Másodikként érkeztem meg az Ikumma lakásához. - Jen…!? - A pajzsomat teljesen leeresztettem, nem érzékeltem Darren felől életjeleket. Bassza meg! - Jen… - Lassan léptem oda az élettelen test fölött zokogó nőhöz, aki vértestvérét veszítette el Darren személyében, én pedig a barátomat… a védencemet. Finoman átöleltem a vállát, és a mellkasomhoz húzva magamhoz öleltem őt. Azóta nem ejtettem egy könnyet sem, hogy Nadja meghalt, de ahogy egymás után futottak be a halálhírek, és érkeztek a holttestekkel, az én szemeimet is elhomályosították a könnyek. Sok mindent megéltem már, de ilyet még soha nem tapasztaltam. Az első és a második világháború borzalma emellett eltörpülni látszik. Ott legalább tudtuk, hogy kik miért és hogyan haltak meg. Ők pedig… nincs rá magyarázat. Alignak gondolkodás és válogatás nélkül tizedelte meg sorainkat, mintha véletlenszerűen végezte volna ki társainkat. Segítettem a halottaink felkutatásában, és rendbetételében. Amikor Lynx-t is hozták, önkéntelenül a nemrégiben tartott bulija jutott eszembe. Rohadt életbe! Ez kurvára nem fair!
Az éjszaka túlságosan hosszú volt, mintha sose akart volna véget érni. Amíg a nőstények takarítottak, én végigjártam az elhunytak lakásait. Lynx lakásába belépve Rufussal találtam magam szembe. Elém sétált, és három méterre tőlem leült a padlóra. - Sajnálom pajti. – Csuktam be magam mögött az ajtót, majd leguggoltam a macska elé. Valakinek közölnie kell vele a rossz hírt. - A helyzet az, hogy Lynx többé nem tud gondoskodni rólad. Tudod… nem azért, mert nem akarna… mindig nagyon szeretett téged… csak történtek olyan dolgok, amikre nem tudtunk előre felkészülni. Lehetsz nyugodtan szomorú, és lehetsz nyugodtan depressziós is. Ez ilyenkor teljesen normális. Az viszont tuti, hogy azt akarná, hogy te továbbra is élj. Nekem ott van Cézár… tudod, ismered… de ha hajlandó vagy elfogadni minket, akkor én szívesen magamhoz veszlek, és gondoskodok rólad. Lynx is biztosan azt akarná, hogy közöttünk maradj. – Állatmenhely szóba se jöhet. Ha én feldobnám a talpam, és Cézárt egy menhelyre küldenék, akkor visszajönnék még a halálból is, hogy szétrúgjam a seggüket érte. Ahogy beszélek, egyszer csak felbukkan Gyagyás is. Valószínűleg nem felejtette el, hogy annak idején megkínáltam lasagne-val, mert egyből odajön hozzám, és a kezem alá dugva a fejét hízelegni kezd. - Persze, hogy jöhetsz te is… - Simogatom meg, aztán ismét Rufusra tekintek. - Szóval mi legyen? Hozzánk cuccolsz? – Nem érkezik reakció, csak bámul rám fürkésző tekintetével. Felállok, visszafordulok az ajtó felé. Ahogy kinyitom, Gyagyás kisurran a lábam mellett, aztán megérzem a nadrágszáramnál matató mancsot. Lepillantok, és Rufussal nézek szembe. Lehajolok, felveszem az ölembe, majd megsimogatva a fejét, kilépek vele a lakásból. Gyagyást a saját lakásom ajtajában érem be. Ahogy kinyitom az ajtót, már be is rongyol. Első útja a konyhapultra vezet… kaját keres. Rufust is leteszem, hadd nézzen körbe a lakásban, ami ezentúl az otthona lesz. Cézár a hálóból kerül elő, kérdőn emelve rám féltékeny tekintetét. - Ne balhézz! Gyászolnak, oké!? – Morranok rá, aztán kiveszek a szekrényből két kis tálkát, és leteszem őket Cézár tálkája mellé. Rakok ki kaját mindháromnak, én meg elvonulok átöltözi, hogy a véres cuccokat kivágjam a szemetesbe. Farmert és fekete pulcsit veszek fel. Egy kicsit leülök, hogy pár percet adva magamnak végiggondoljam az éjszaka történéseit.
Amikor az Atanerk összehív minket, Rufussal a kezemben lépek ki. Odaviszem Kistankhoz, hogy végső búcsút vehessen tőle. Végigjárok én is mindenkit, aztán az egybegyűlt falkatagok mellé beállva hallgatom végig az Atanerk beszédjét. Összefonom karjaimat a mellkasom előtt, és a homlokomat ráncolva bámulom Emily háta közepét. A hirtelen, és erőteljes „energialöketet” az elsők között érzékelem. Fürkészként eléggé ki vagyok élezve az ilyenekre. Pillantásomat elszakítom Hart hátáról, és kikukkantva mögüle tekintetem a halottainkra siklik. Nagyokat pislogok, először nem akarok hinni a saját érzékeimnek… de egyre nyilvánvalóbban érzem a jelenlétüket. És nem csak én! Rufus hevesen kezdi nyalni Kistank képét. Ha pofán is vágnak érte, megkönnyebbült nevetésben török ki. Bellshez fordulok, elkapom a nőstényke derekát, és ha tiltakozik is, úgy lesmacizom, hogy abba még a holtukból visszatérő társaink is egész nyugodtan belevörösödhetnek…
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
A látvány ami fogad, nyomokban emlékeztet arra a mészárlásra, amit gyerekkoromban láttam a saját otthonomban. Itt csak annyi a különbség, hogy a testek jobb állapotban vannak. Az alfa koordinálása alapján nézek deszkák után, aztán találok is jó néhányat az egyik melléképület belső falának támasztva. Intek a többieknek is, hogy ezek szerintem jók lesznek. A hideg földre fektetjük őket a farkaslak elé, aztán ráfektetjük hallott társainkat. Darren teste fölött megállok egy percre. Hallottam még a hotelben a híreket, hogy ő se élte túl. A kijáró tiszteletet lerovom az egykori Ikumma előtt, aztán teszem tovább a dolgomat. Fél szememet az Alfán és a Bétán tartom végig, hogyha szükségük lenne valamire, egyből kéznél lehessek. Tetszik vagy sem, nekem az ő igényeik az elsődlegesek. A halottaknak már nem igazán vannak igényeik. Befutnak Edison testével is. Sose bírtam a stílusát. Nemrég kezdett dolgozni az egyetemen, de már az első perctől kezdve irritált. Az ő halálát még csak egy kicsit se tudom sajnálni. Az őrzők jelenléte viszont már kevésbé tetszik. Amennyire módomban áll, el is kerülök őket. Elég a pofájukat bámulni és a szagukat érezni az egyetemen. A beszéd megkezdése előtt a testőrök közé vegyülök, majd egy mozdulattal beletörlöm a nadrágom szárába a kezeimet. Az érzelgős részek fölött könnyedén átsiklok, a lényeget leszűröm a szavaiból. Teljesen egyetértek vele. Már annak idején megtanultam, hogy többségben az erő, és összetartással lehet bármit is elérni. Nem ujjongok örömömben, amikor az Őrzőkkel való együttműködésről is szó esik, bár egyáltalán nem tudattatom a környezetemmel ezt egyetlen fintorral sem. A szokásos fapofát vágom most is. Én nem búcsúzok. Holtaktól értelmetlen, élőktől pedig nem szokásom. Ez egy olyan szükséglet az emberek többségénél, amit saját maguk miatt tesznek meg. Egy olyan illúzió, amivel elhitetik magukkal, hogy volt alkalmuk még egyszer utoljára beszélni a szeretteikkel. Egy darabig figyelem a többieket, aztán a nap felé fordulok, és alig észlelhetően ráncba fut a bőr a homlokomon. Tekintetem az Alfára, az Alfáról pedig a deszkákon fekvő társainkra siklik. - Váratlan fordulat. Jegyzem meg csak úgy magamnak, aztán közelebb sétálok, és a fejemet oldalra döntve pillantok le Edison-ra. Ráfókuszálok az életjeleire, és az energiájára, aztán hallok egy gyenge, de érzékelhető szívdobbanást.
Van valami mérhetetlenül megkapó és magával ragadóan visszataszító a káoszban, kiváltképp, ha tragédia itatja át. A hotel társalgójában üldögélve sokszor forgatott kártyalapok járnak kezeim között, miközben a vöröslő Hold fényénél hallgatom, miképp puffan tompán egy test ájultában a folyosón. Kényelembe helyezem magam, ha bármi történne, ne szalmazsák módjára leljenek rám, ne rontsunk az amúgy is kínos helyzeten. Semmi nem történik, elkerül az átkos hatás - magnifico! Nagy kár azonban az orromat facsaró vér- és halálaromáért: be fogja inni minden szövet, minden kárpit, a szőnyegek és falak, a falka emlékezete. Gyász kísért majd minden lépésnél, jaj szavak, kesergés, gyengeség. Taszít, ám a nagy sürgés-forgás lehetővé teszi, hogy elegánsan távozzak a hotelből. Itt vagyok, természetesen élek és a legcsekélyebb bántódásom sem esett - nem vagyok rest az illetékes tudtára adni. Ugráljatok, rohanjatok, míg én közlöm amico mioval, hogy hegyi levegőre vágyom, hisz ha már ily könnyen megszereztük őket is, valamint bebizonyították nem egyszer, mennyire képtelenek a szervezettség jeleit mutatni bármely téren is, jobb egy pillantást vetni rájuk, mielőtt húszan száz felé szaladnak riadt birkák módjára.
Az Amarok meglepően kompetensnek tűnik, legalábbis vezénylésben mindenképp, bár szem előtt tartva, mennyi katasztrófát hozott saját fejére e társaság, ebben legalább gyakorlatot szereztek. Holtak elhelyezése, siratása, elbúcsúztatása. Bárcsak abban is rutinosabban lennének, hogyan ne jajongják ki a falakat a helyükről. Nem érint meg a halál, sajátom lehetősége a könyves boltban kizökkentett, másoké azonban nem pendíti lelkem húrjait. Felérem a veszteség súlyát, jelentőségét, tisztában vagyok ezen halálok falkára való kihatásával, mégsem érzem át. Sajnálkozva tekintek körbe, együttérzésem azonban tükörsima felszín, pillantásom mélyén részvétlenség lakozik. Rendezni kell majd a sorokat, befoltozni a szakadást méghozzá mielőbb, mert a gyászba való süppedés még több kárt okozhat a jövőben. A Grandmore testvérpár távozik. Se szó, se jelzés, itt hagynak mindent. Tájékoztattam az Alfát: két birka elkóborol épp a nyájtól, én maradok, halálszagban fürödve várom be őt, majd tájékoztatom személyesen. Ő ismer, nincs számára újdonság tárgyilagos hangomban, részvétem hiányában. Talán dühítő, ám miért essek szét, ha mások helyettem is megteszik, többszörösen?
Castor szónoklatát finom érdeklődéssel hallgatom, közben a falka tagjait figyelem. Tartok tőle, hogy akad olyan botor, aki a veszteség elviselésére képtelen farkashoz méltón, s talán az Alfán vezetné le eme feszültségét. Láttam már gyásztól megszédültet - áldást hozott számára a halál. Halk áramlás, gyenge neszezés, majd hirtelen üvöltés. Ilyennek tetszett a vissza szökő élet, ami hihetetlenségével finom felvonásra késztette szemöldököm. Nocsak. Boszorkányság, vagy isteni csoda, szemléletmódja válogatná, ám mindkét esetben ésszel felfoghatatlan. A halott nem marad halott, visszatér az életbe, hivalkodó nyilvánvalósággal, a halál illúzió, bűvésztrükk... miben hihetünk innentől? Milyen kézzel fogható bizonyosságunk marad, ha éjjel sugdosnak nekünk, hogy aztán a reggel első fényeivel megcsaljanak bennünket, arcunkba kacagva az ízetlen tréfát. Az érzelem lopva oson be lelkembe, elsőre szinte észrevétlen, ám minden pillanattal tisztább, világosabb, megléte viszont eddig sem hiányzott, eztán se kérném, s remélem, hogy amily gyorsan érkezett, oly hamar távozóra is fogja majd. Gyűlölet. Gyűlölöm e vidéket, minden furmányos felfoghatatlanságával, kacér játékával. Szitokszó, elképedés, öröm, megkönnyebbülés. Minek örvendtek? Hogy a világ kifordult sarkaiból és minden ép értelem elveszni látszik belőle? Bolondok. Nem mutatok megrökönyödést - mert nincs -, lappangó gyűlöletem szikráit elfojtom, s Castorhoz lépek: rendelkezzen velem, amikor szükségét látja, mert e kábulatból nekem csak az elborzadás jutna, amiről tudom, hogy tapintatlan volna kifejezni. Örvendjetek a káosznak, amiben mind bábok lettünk, mert más dönti már el, ki él, s ki hal. Nekem pedig hadd legyen végső mentsváram a szolgálatteljesítés.
Ugyan órák teltek már el azóta, hogy Darren élettelen testére bukkantam, mégis képtelen voltam feldolgozni és elfogadni azt, ami történt. Ezt egyszerűen képtelenség, ilyet senkinek nem kellene átélnie, ha egy tökéletes világban élnénk. De sajnos nem így van, és az enyém most nem egyszerűen nem volt tökéletes, hanem egyenesen atomjaira hullott. Nem találtam a helyemet, magányosnak éreztem magam még a rengeteg, hozzám közel álló falkatag ellenére is. Hiába vettek mind körül, úgy éreztem, hogy magamra maradtam. Egyiküknek sem jelenthetett annyit Darren, mint nekem, legalábbis most önző módon ez volt a határozott meggyőződésem. Persze a lelkem mélyén nagyon jól tudtam én, hogy nem igaz, de mégis egyszerűbb volt egy kicsit belesüppedni az önsajnálatba, mert addig sem kellett szembenéznem azzal, hogy milyen hónapok várnak még rám. Hajnalra minden halottunkat felhozták a Farkaslak elé, gondosan lefektetve a testeket a kihelyezett deszkákra. Fájt végignézni rajtuk, felismerni az ismerős arcokat még a könnyek függönyén át is, de akármilyen közel is álltak hozzám egy-ketten, a bátyám mellől mégsem voltam képes elmozdulni. Akkor sem, ha emiatt mások megorrolnak rám. Tegyék csak, a világ már úgyis üresebb hely lett, és nem csupán nekem. Mindenkinek, hiszen Darren már nem fog megnevettetni senkit. Nem fog többé felbosszantani, pedig szívem szerint legalább ezerszer tűrném még el, és kiabálnám le a haját is, csak legyen itt velem. Már nem szorultam támogatásra, mire Castor megérkezett, és sorra végigvette az elveszített tagjainkat. Persze egyszer én is végigsétáltam közöttük, illendően intve búcsút a harcosoknak, az egyszerű falkatagoknak. Azoknak, akik múlt évben lettek a falkám tagjai, és azoknak is, akiket már hosszú évek óta ismertem. Tekintetem azonban rendszerint újra és újra visszakalandozott a magas, agyontetovált, piercingekkel tarkított norvégra. Miért? Vajon a Szellemektől miért érdemeltük ki, hogy ilyen veszteséggel sújtsanak bennünket? Miért szórták ránk ennek a hatalmas fájdalomnak az átkát? Értetlenül álltam előtte, érthetetlen volt maga a halál is. Hogyan történhetett ez meg egyáltalán? Van olyan, aki tudja rá a választ? Úgy néztem le Darren hideggé vált arcára, mintha tőle várnám erre a választ, de tudtam, hogy már soha nem fogom megkapni. Miért szakítottak el tőlem, mondd! Már nem zokogtam, azt hiszem, az összes létező könnyemet kisírtam odafent, legalábbis a mai napra egészen biztosan. Inkább már csak csendesen pityeregtem, leülve a földre a teste mellé. Nem engedtem el a kezét még akkor sem, amikor Castor beszédet mondott. Akárcsak a többiek, én is teljes figyelmemmel felé fordultam, némán kivárva a szavak folyásának végét. Mire elmondta, ami kikívánkozott belőle, a nap első sugarai is felütötték sápatag fejüket a horizonton. Csupán egy pillanatnyi elkalandozás részemről, amikor a homlokom ráncba szalad, és igyekszem megfelelő magyarázatot találni a jelensége, amit váratlanul a hatalmas energialöket szakít félbe. Hirtelen levegőt is elfelejtek venni, mintha letaroltak volna egy buldózerrel, és rátelepedett volna a mellkasomra. Szívek dobbannak, alig hallható lélegzetek szöknek ki a félig elnyílt ajkak között. Nem merem elhinni, hogy igaz, ami történt. Nem merek lenézni se a mellettem fekvő hímre, végül mégis alig pár másodperc múlva már oda is kapom a fejemet. - Darren?! – hangom bizonytalan, épphogy csak hallható. – Itt vagyok, hallod?! – suttogom, kézfejét a számhoz emelve. Lehetek ilyen szerencsés? Elhihetem vajon, hogy ekkora kegyet kaptam? – Itt vagyok! – mondom ezúttal jóval határozottabban, mire szemeimből ismét megindulnak a könnyek, ám ezúttal nem a szomorúság fakasztja őket, hanem az öröm. Csoda történt ma, talán hosszú ideig sem megérteni, sem felfogni nem leszek képes, de nem érdekel. Visszakaptam azt, aki nélkül félember vagyok, és ezért soha nem lehetek elég hálás a Szellemeknek, ahogyan a többiek visszatéréséért sem. Darren csuklóján érzem a nagyon gyenge pulzust, miközben arcomhoz szorítom a kezét, tekintetem pedig a többi halott felé kalandozik, akik látszólag hasonló újjáéledésben részesültek.
A hozzászólást Jennifer Wainwright összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 01, 2015 2:26 pm-kor.
Sem tavaly, sem idén nem részesültem a Vörös Hold alatt történő borzalmakból, leszámítva a gyógyítói kötelességeim ellátását. Azok, akik hozzá vannak szokva a halálhoz, mert az orvosi szakmát választották és a mindennapok velejárója lett számukra a távozás, valahogy biztosan nem sínylik meg annyira az ilyesmit. Arra azonban, amilyen pusztítás történt az éjszaka folyamán, még én sem voltam felkészülve. A rengeteg halott látványa szörnyű volt, de már az első riasztást követően elhagytam a kórházat, és egyenesen a Lakba siettem, hogy segítsek azoknak, akiknek lehet. A tehetetlenség érzését valahogy mindig is nehezen viseltem el. Nem akartam elfogadni sokszor, hogy azért tanultam ennyi éven át a gyógyítás, az életmentés művészetét, hogy utána kudarcot valljak, márpedig most nem is egy falkatársam esetében történt meg velem, hiszen már nem lehetett rajtuk segíteni. A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy egyik pillanatról a másikra történt ez. A túl sok vér, amit veszítettek, hirtelen hagyta el a testüket, és már túl késő volt bármit is tenni értük. Próbáltam objektív maradni, ahogyan mindig is tennem kellett profiként. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem ismerném a pácienseimet, mintha egyszerűen csak feladatok lennének, semmi több, de sajnos ennél érzelmesebbre raktak össze az égiek. Mire a harmadik, vagy negyedik test került elém, már nem bírtam visszatartani a kikívánkozó könnyeimet. Nem törtem ki zokogásban, de azért időnként kénytelen voltam megtörölni a szemeimet, hogy a látásom tiszta maradjon. Az is segített valamelyest, hogy néhányszor kimentem egy kicsit levegőzni, hátha kitisztul a fejem. Nem lett sokkal jobb, de az az egy-két fok is jelent valamit ilyenkor, igaz? Az agyam egyébként lázasan dolgozott, minden tőlem telhetőt próbáltam megtenni, és nem arra gondolni, hogy mekkora a veszteségünk. Én itt most orvosként voltam itt, majd később el fog jönni a gyásznak is az ideje. Hiába nem akartam, akkor is így lesz, mert ez a dolgok rendje sajnos. A legjobban Lil halálhíre viselt meg, akkor legalább félórás szünetet kellett tartanom ahhoz, hogy össze tudjam szedni magam. Hiszen csak nemrég találkoztunk újra, hogyan lehet ilyen kegyetlen a sors, hogy az összes régi ismerősömet eltávolítja a közelemből, aki csak felbukkan? Hogy teheti meg, hogy minden barátomat eltünteti a környezetemből, és magányra kárhoztat? Soha senkinek nem ártottam, egyetlen szalmaszálat sem tettem keresztbe ártó szándékkal, és mégis mindig valahogy vonzottam a rossz helyzeteket, mintha ez lenne valamiért a büntetésem. De nem lehetett, ugye? Ha nem történik meg a bűn, akkor a büntetésnek sincs helye. Ó, Drága Lil, csak térnél vissza valahogy! Sokaknak fáj érted a szíve, igazságtalanul hirtelen tűntél el közülünk! – ujjaim búcsúzóul simították végig a kedves, immár nyugodt arcot. Hajnalra a sérülteket elláttuk, akin pedig nem lehetett segíteni, letisztogatásra került, majd a Lak elé a deszkákra. Sokan sírtak, közöttük én is pityeregtem halkan, csendesen. Senkihez nem álltam olyannyira közel, hogy a családtagomnak titulálhassam, mivel még csak nem is élek a falkával egy fedél alatt, ennek ellenére átéreztem a fájdalmukat, a magas fokú empátiának hála, ami bennem munkálkodott.
Míg Castor beszélt, egyre inkább realizálódott bennem a helyzet komolysága, a fájdalom pedig ólomként nehezedett a vállaimra. Lassan Ginette közelébe furakodtam, egyik karommal pedig a vállát karoltam át, hogy biztosítsam támogatásomról. Én legalább még itt voltam, még ha nem is állandó jelleggel, de a városban. Az ajtóm pedig mindig nyitva állt azok előtt, akiknek szüksége volt valamire, mert én egyszerűen ilyen vagyok. Őt is szerettem volna biztosítani arról, hogy minden rendben lesz, hogy túl fogjuk vészelni, de a szavak egyszerűen nem jöttek a számra, mert tudtam, hogy hazugság lenne. Már semmi nem lesz ugyanolyan, mint ez előtt a tragédia előtt, legfeljebb az idő majd enyhíti a fájdalmat, és gyógyítja a sebeket. A nap felkelő sugarai gyéren csillantak meg a hóval borított hegytetőkön, mire tekintetem az ég felé kalandozott. Valami különös volt, de nem tudtam volna megállapítani, hogy mégis mi az. Egyszerűen csak furcsa érzésem támadt, méghozzá nem a legjobb fajtából. Vajon nem fejeződött még be? Most jön a falka életben maradt részének az elpusztítása? Alighogy a gondolat megfogant a fejemben, hatalmas energialöket hullámzott végig közöttünk. Szinte éreztem, ahogyan végigsimította az arcomat, mielőtt megdobbantak volna a szívek. Egyszerre, egyként tértek vissza, első pillanatban pedig azt gondoltam, hogy csupán a képzeletem játszik velem. Ilyen sohasem történt még, nem lehetett valóság! Ám úgy tűnt, hogy nem csupán én érzékeltem a csodát, nem csak én képzeltem azt, hogy a halottakban újra ott pislákol az élet. Örülni akartam, valahol mélyen a lelkemben már ujjongtam is, ám vérbeli orvosként az első reakcióm az volt, hogy a hozzám legközelebbi testhez guggoltam, és ellenőriztem az életjeleit. Voltak. Gyengék és alig érzékelhetőek ugyan, de akkor is élt. Megfordultam, ugyanezt megtettem a másik halottal is, akinél hasonló tüneteket észleltem, mint az előbbinél. Éltek. Mind a ketten éltek, és ha náluk ez megtörtént, akkor valószínűleg a többiek esetében is. Vajon álom lenne mindez? Valakinek az otromba illúziója? Vagy az volt illúzió, hogy mind meghaltak? Magam sem tudtam eldönteni. - Nem hiszem el… - ráztam hitetlenkedve a fejemet még mindig. Az rendben van, hogy a klinikai halálból vissza lehet térni, de ez egyikük esetében sem állt fent. – Vigyük mindnyájukat biztonságos helyre, amilyen gyorsan csak lehet! Sok ápolásra lesz szükségük, és még egyszer meg akarok vizsgálni mindenkit! – szusszantam egyet hosszan, miután elmondtam a kérésemet. Azt hiszem, hogy jelenleg a gyógyítók élveztek elsőbbséget az áldozatok feletti döntésben, mivel a mi felelősségünk lesz a felépülésük is. Civil életben amúgy is a főnök szerepében tetszelgek, így a krízis helyzetekben mindig határozott és higgadt tudtam maradni, alapvetően kedves és időnként kissé bizonytalannak tűnő természetem ellenére is.
Nem sokáig alhattam békétlen álmomban, az egyre hűlő testhez furakodva. Mozgás támad, s farkasom azonnal ébrenlétre ránt. Ordítani tudnék, kapaszkodni akarok belé, de valami azt súgja, hogy úgyis elviszik. Zokogva kuporodom össze az ágyon, magzatpózba gömbölyödve igyekszem megnyugodni, vajmi kevés sikerrel. A fürdőszobába indulok, hogy lemossam magamról az éledő hisztériát, s hideg vízzel szegezzem arcomra a mosolyt, de nem vagyok képes eljutni addig sem, hogy levessem a véres holmikat. Túl nagy a csend, mások szívének dobbanását akarom hallani, de a számomra kedves lelkek némasága megfojt. Az akaratom mindig erős volt, felálltam, akármi is szegezett a padlóra, mert a mosolyomat nem hagytam el semmiért és senkiért. De sosem voltam egyedül, a gondokkal megbirkózni mindig segített valaki. Most ki segít nekem? Senki. Nekem kell segíteni. Rendre mások akarata alá hajtom hát magamat, cipelek én akármit, ellátok akárkit, teszem a dolgomat csendesen, s csak néha állok meg egy pillanatra, hogy lehunyt szemmel ereszkedjenek meg vállaim, s engedjem át magam a hiánynak és a fájdalomnak. Faye mellett állva hallgatom az Alfa szavait. A nőstényhez bújok, ő maradt nekem, neki én maradtam. A szívközeli magból ennyi lett, ketten vagyunk a gyásszal, s szégyellem magam, amiért nem tudok neki az övében segíteni. Semmi nem jut eszembe, ami pozitív lenne. Súgnék én vigaszt, de nem tudom, hogy merre is vannak a szép szavak. Nem merek megszólalni, mert úgyis csak zokogás törne fel a torkomból, arra meg senkinek sincs szüksége. Mintha az én szívem azzal egy időben állna meg, hogy az övék újraindul. Szinte érzem, ahogy körbeölel minket a csoda, de ahelyett, hogy örömujjongásban törnék ki, szinte félősen húzom össze magam. - Ez most.. komoly? Rebegem súgva, biztos vagyok benne, hogy hiába a kifejlett érzékek, Fayen kívül kevesen hallhatják meg a szavamat. Megindulnak lábaim, rohanok, mint aki eszét vesztette, egyenesen Lilianne mellé, hogy életjeleit kívánjam tapasztalni a saját bőrömön. A feltörő könnyek az öröméi egyben, s a féleleméi is. Mert mi van, ha ez csak álom? Ha a tragédia volt a valóság, s én megint nem ébredek fel? - Hadd segítsek.. – torkot köszörülve nézek fel Fayere - Úgy értem, hogy segítek. Bármiben. Fogalmam sincs róla, hogy honnan tudhatnám meg, mi van a Papával. Erre nem lehet csak úgy rákérdezni, elvégre kígyó helyett titkot melengetek a keblemen. Marad hát az, hogy Faye-jel együtt a gyógyításra koncentrálok. Ha már mosolyogni nem megy, legalább űzzem a másik dolgot, amiben jó vagyok.
Halottak, halottak minden felé. Deszkákon feküdve pihentek, amit a műhelyből hoztak ki néhányan. A halál az élet velejárója és Egon egy pillanatra sem érezte át a gyászt, amit a többiek vetítettek magukból. Nem siratott senkit, arcán pusztán az idegesség jelei látszódhattak. Marhára nem volt nyugodt, hogy az alfa idelátogatott, és hogy pont ide kellett hozni mindegyik halottat, akik a pletykák szerint a hold vöröses izzása miatt szenderültek jobblétre. Pajzsát azonban nem zárta be. Amennyi itt a feszültség, értetlenség és bánatos gyász, nem valószínű, hogy az ő kezdődő idegessége tűnne fel bárkinek is. Nem figyelte meg a testek kikhez tartoznak, csak hullaszaguk jutott el hozzá és igyekezett keresztülnézni az arcokon, amikor elhelyezték őket. Joana testéig sikerrel is járt, de a lány szagát még holtában is felismerte. Ránézett és most először fogta el enyhe bánat, de nem foglakozhatott vele, habár fájt neki látni élettelenül a tarkot, de igazságtalan lett volna egyetlen farkast gyászolni, amikor majdnem egy tucatnyian hevernek a sötétben a lak előtt, akik iránt semmit sem érzett. Mondjuk a helyzetét megkönnyítette, hogy nem foglakozott velük, pusztán az elesettek neveit ismerte, de emlékeket Joanán kívül nem kötött senkihez. Talán még Lynxhez, bár vegyes érzelmekkel fogadta az ő halálát. Így lehet visszakaphatja Gyagyást, ha más nem tart rá igényt, bár igazából ez volt a legkisebb dolog, ami miatt jelenleg fájhat a feje. Az alfa szavai megindítóak voltak, és igyekezett a helyzethez mérten komolyan búslakodni, de többnyire nem érzett semmit. Hosszú élete során számos falkatagot vesztett már el, így hozzászokott a halálukhoz és talán más lenne a helyzet, ha nem fél éve csatlakozott volna, ha Joanán kívül máshoz is kötődne szorosabban, de így tapló módon szinte érzéketlenül hallgatta az alfa fennkölt szavait. A hajnal első sugarai kezdték megvilágítani a tájat, és Egon a falkával egyszerre szimatolt a levegőbe, egyszerre hallgatózott feszülten és egyszerre érezte az élet áramlását, ahogy a holttestek megremegtek. Castor szavai ködös fátyolon át értek el hozzá, és úgy érezte teljesen egyetért vele. Keze remegni kezdett, ahogy meghallotta az egyszerre dobbanó szívek ütemes kongását, ahogy halk szuszogás támadt azok felől, akik már kilehelték az utolsókat, ahogy vészterhesen gyenge energiák szabdalták a jelenlévők fenevadjait. Libabőrös lett, és hányni támadt volna kedve. Hasmenéshez jár a hányás is ugyebár. A kettő csak együtt lehet igazán hatékony. A gyomra elé kapott, ahogy próbálta hányingerét visszafojtani. A szag, a halál kesernyésen fanyar szagát orkánként sodorta tova az ősi erő, ami keresztüláramlott mindannyiuk élettelen holttestén, hogy aztán élettel töltse fel őket. Térdre rogyott és a legközelebbi élőholthoz kúszott, akit meglátott. Nem nézte ki az. Kezét a melegedő kézfejre helyezte, és meg akart bizonyosodni róla, hogy nem csak elméje játszik vele bizarr tréfát. Energiáival kinyúlt érte, gondolatai között felvillant a Fájdalom térkép, és elkezdte átvenni a fejsérülést. Vér szaga csapta meg orrát, ahogy az élőholtak szíve újra pumpálni kezdte az éltető folyadékot, ki a nyitott sebeken át. A regeneráció elkezdhette begyógyítani a kritikus sebeket, de lehet szükség van ápolásra. Ettől eltekintve nem gondolt bele mit tesz, amikor kinyúlt elméjével a sebért. Zavart, hitetlenkedő tekintettel meredt a semmibe, miközben fejéből lassan szivárogni kezdett a vér, látása homályosulni kezdett és nem is igazán fogta fel mit tesz, csak amikor az éles hasító fájdalom kizökkentette. Túl sok volt, ezért elengedte. A férfi azonban még közel sem volt eszmélet közeli állapotban, ahogy Egon sem volt eszméletvesztés közelében. Látása csak lassan állt helyre, ahogy Joana felé botladozott. Élt bár állkapcsa… nem baj élt, meggyógyul, csak idő kérdése. Egy pillanatra azt hitte csak álmodik, vagy elment az esze, ahogy a tark testét bámulta. Vére lassan csörgedezett felszakadt sebeiből. Egon nélkül is túlélné, túl kell élnie, de nem bízhatja a véletlenre. Letérdelt hozzá, és érezte, ahogy a gyomra és belei fájdalmas táncot járnak belsejében, ahogy egy keveset átvett tőle. Nem vehet át annyit, hogy saját maga is beájuljon és arcának hiányával sem tud mit kezdeni, de segíthet, amennyit csak bír. Sokan vannak különböző sebekkel, és nem állhat le egyetlen farkasnál, mégis perceket időzött maga elé nézve, ahogy a vörösen izzó nap egyre feljebb jött. Gondolatai egy nagyobb hatalom körül forogtak, ami képes lehetett véghezvinni a feltámadást. Isten létezik, döbbent rá hirtelen, lélegzetét visszafojtva, és ha ő létezik, akkor menny és pokolnak is kell lennie. Egon pedig tudta, hova kerülne halála után. Remegve lépett el Joana testétől, de a többiek talán betudják véráztatta hasának, vagy a feje sérülésének. Legalábbis bízott benne. Visszatekintett kinek a koponyáján sikerült a sebesülést csökkentenie, de szinte meg sem lepődött, hogy Lynx volt az. Baszódjon meg az összes tark, gondolta miközben egy nagydarab fickóhoz lépett, akinek felnyitott torkából vér folydogált. Talán ebből még betud valamennyit vállalni…
Hálát adtam az égnek - és a Protektornak -, amiért adott nekem valami feladatot. Ha nem futok bele a folyosón, talán egész végig céltalanul bolyongtam volna attól a furcsa „álomtól”, ami az edzőteremben ragadott magával. A motorra pattanva nem csak arra volt lehetőségem, hogy hasznos is legyek kissé és eltereljem a gondolataimat, hanem arra is nagyszerű alkalom volt, hogy kiszellőztessem kicsit a fejemet. Jól is esett egy kis száguldás, remek érzés volt magam mögött hagyni az egyetemet, egyszerűen zavaró volt a légkör, ami ott uralkodott, a pánik, az értetlenség. Nem akartam tudni a történtek okát, talán mindenkinek jobb az édes tudatlanság. Összeszedtem Elanort, motorra pattantam vele és visszavittem az egyetemre. Hála égnek vele sem történt semmi komolyabb, én pedig a visszafelé úton már képes voltam arra is, hogy gondolkodjak. Csak akkor fogtam fel, hogy a Protektor motorján csücsülök. A Protektor motorján! Mögöttem pedig a nője.. Megtisztelve kellene éreznem magam és normális esetben lehet még vigyorogtam is volna, de akkor sem hagy motoszkálni a gondolat, hogy vajon mi lehet Lilivel.. A hívásaimra nem felel, ráadásul már a telefonja sem csörög ki, ami csak még nagyobb aggodalomra ad okot. Az egyetemre visszaérve ráadásul azt is megtudom, hogy Savannah is KO, hála égnek nem olyan vészes a dolog. Távolról szemlélem őt csupán, egyikünknek sem lenne jó, ha közelebb somfordálnék és a hogyléte felől érdeklődnék, véleményem szerint élből küldene el a fenébe, minden bizonnyal az utolsók között vagyok, akit ilyen helyzetben látni szeretne. Pedig szívesen odamennék, érdekelne is, hogy mi van vele, mi történt, hogy van, nem esett-e komolyabb baja, ehelyett azonban csak egy gyógyítót kérdezek meg, hogy mi történt vele, aki készségesen tájékoztat, hogy semmi komoly, csak kisebb sokkhatás érte. Szuper, meg fog maradni. Ahol tudtam, segítettem, amikor azonban úgy tűnt, teendőinknek egy időre vége szakadt, engedélyt kértem Willtől, hogy felmehessek a hegyre. Még mindig semmi információm nem volt a barátomról, ki kellett derítenem, hogy mi történt vele. Tudnom kellett, noha valahol mélyen már régen tisztában voltam vele. Az ilyet valahogyan olykor megérzi az ember, csak szeretné mélyre eltemetni és addig nem is foglakozni vele, amíg biztosat nem tud. Velem is valahogyan így volt. Nem is kellett sokáig várnom, hogy bebizonyosodjon. Már a hegy felé közeledve sokkal erősebbé vált az érzés, odaérve pedig teljes mértékben lefagytam. Nem szeretnék itt lenni. Szeretnék elrohanni valahova messzire, vissza a hajóra, amivel együtt ideérkeztünk és megragadni Lili kezét, megfogni és elrángatni, közölni vele, hogy ez egyáltalán nem jó hely nekünk, még akkor sem, ha itt van a családja, itt van az otthona. Bármire képes volnék, hogy visszakaphassam a barátomat. Bármire.. A háttérbe húzódtam, hiába szerettem volna ott térdelni mellette, hiába szerettem volna szorítani a kezét, hiába simítottam volna végig gyönyörű vonásain.. Nem illettem volna a képbe, a családja zokog mellette, én itt kívülálló vagyok. Így is rosszul vagyok ettől a rengeteg farkastól, energiáik mázsás súlyként telepednek a mellkasomra, szinte megfulladok alatta, viszket a bőröm tőle és szeretnék elszaladni innen, minél messzebb, de nem lehet. Most van, ami itt tartson, most van, ami okot ad arra, hogy mindezt elviseljem. Érdektelenséggel hallgatom az alfa szavait, nem is igazán figyelek oda. Tűnjék bármilyen barbárságnak, egyetlen farkas kivételével abszolúte nem érdekel, hányan haltak meg ma itt és kinek fognak hiányozni. Az én halálom megviselné őket? Minden bizonnyal egy cseppet sem, hát senki ne várja el tőlem, hogy könnyet ejtsek értük. Én nem tartozom közéjük, én csupán Lilianne miatt vagyok itt. Elhal az alfa hangja is, a gyász, a szomorúság hallható jelei maradnak csupán. Keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt, a Nap lassacskán kúszik fel az égre, de nem olyan, mint szokott. Sokkal fakóbb, sokkal élettelenebb, mintha ő is gyászolna. Komolyan, már csak az kellene, hogy elkezdjen esni az eső és akkor már azt is mondhatnánk, hogy az ég picsog. Nagyszerű. Már éppen indulnék, megelégelve ezt az egészet, amikor felduzzadnak az energiák. Ösztönösen perdülök vissza, kis híja csupán, hogy nem rántom elő a tőrömet is, újabb támadástól, vagy akármi szaros dologtól tartva, de a vész helyett sokkal inkább más közeledik. A szívek dobbanását ugyan én nem hallom, azt viszont sokkal inkább látom, hogy egy-két mellkas megemelkedik és ha csak nem valami idióta tréfa, akkor bizony.. akkor bizony a halottak visszatértek. Előrefurakodom, nem érdekel, ha néhány farkast fel is kell löknöm, akkor is látni akarom! Látnom kell, mert addig nem hiszem el, amíg a két szememmel nem bizonyosodom meg róla. Lilianne él. Látom, ahogyan az ő mellkasa is megemelkedik, egyértelműen tudatva, hogy igenis lélegzik. Hogy igenis itt van. Hatalmas megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, tömbnyi sziklák szakadnak le a szívemről, talán még a nagy robajt is hallani.. Lilianne él. Ha kell, segítek a sebesültek beszállításában, bár kétlem, hogy ennyi erős farkas között pont rám lenne szükségük, de én minden tőlem telhetőt megteszek. Ezután már az sem érdekel, ha órákat kell várnom, akkor is megteszem, hogy pár percre kettesben maradhassak vele. Megfogom a kezét és csupán némán figyelem a vonásait. Nem maradok sokat, bár igazándiból fogalmam sincsen, meddig állok ott a kezét szorongatva. Attól kezdve minden nap visszajövök, minden nap meglátogatom, még virágot is hozok neki, pedig tőlem aztán ritkán tapasztalhatott ilyesmit - nem csak ő. Lilianne él.
Fogalmam sincsen, mikor tértem magamhoz, ki rázott fel, mikor váltottam ismét emberi alakra, hogyan sikerült magamra rángatnom egy pólót és egy nadrágot és kinek sikerült egyáltalán Darren mellől elráncigálnia. Nem akartam felfogni, elfogadni, hogy ez megtörtént. Darren, az én apám, a nagy és erős farkas halott. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet, hogy valaki képes volt végezni vele? Nem tudom feldolgozni.. És akkor erre még egy lapáttal jött az, hogy Lynx is meghalt. Csak álltam, megsemmisülten, amikor megtudtam a dolgot, már sírni sem volt erőm és lehet újfent megadtam volna magam a hívogató sötétségnek, ha valaki nem kapja el a karom és nem pofoz fel, hogy igenis térjek magamhoz, Darren, vagy Hunter vajon örülne, ha így látna? Ez az egyetlen kérdés elég volt, hogy valamilyen szinten észhez térjek. Hiszen megígértem neki. Színtisztán emlékszem, hogy megígértem, nem fogok úgy összezuhanni, mint legutóbb, ha történik vele valami. Nem hagyom el úgy magamat, mint Ryan távozása után. Tartozom neki mindenért, hogy újabb esélyt adott, hogy.. nem is tudom felsorolni, egyszerűen mindenért! Legalább annyival had adózzak és „törlesszek”, hogy megtartom az ígéretem. Végig szerettem volna mellette maradni, fogni és szorítani a kezét, némán ücsörögve a teste mellett, kihasználva minden percet, amit még kaphatunk. Ryan fájdalmát látva ismét könnybe lábadnak a szemeim, de nem sírok többet. Inkább kicsit hátrébb is húzódom, teret engedve neki, hiszen mégiscsak a testvére volt, az ő fájdalma hasonló az enyémhez, mégis másmilyen. Csendben hallgatok mindent, még a fejem is lehunyom, én az apámat veszítettem el, ő a testvérét. Felém nyújtja a kezét, megfogom hát, erősen szorítva meg, tudatva vele, hogy itt vagyok, ahogyan én is tudom, hogy ő is itt van. Nem vagyunk egyedül a bánatunkban és a fájdalmunkban, nem kell egyedül cipeljünk mindent. Már odébb állok, amikor az Alfánk belekezd a beszédébe. Tekintetem Darrenen, legszívesebben én is odaültem volna mellé, mint Jenny, ugyanúgy szorítottam volna a kezét, hiszen az Apám volt, neki köszönhetek szinte mindent, ami ma vagyok, ami most vagyok. De végül nem mozdultam, inkább csak közelebb araszoltam Phil-hez és fogalmam sincsen, milyen indíttatásból, de megfogtam a kezét. Szükségem volt rá, valakire, akiről tudom, hogy mellettem áll. Nem akartam belegyalogolni Jenny gyászába, még akkor sem, ha családtagok vagyunk. Hiszen ő is Darren testvére volt, csakúgy, mint Ryan, sokkal régebb óta ismerik, mint én, sokkal több közös emlékük van. Mindenezek ellenére mégsem volnék képes azt mondani, hogy nekik jobban hiányzik, mert én egyenesen megpusztulok és csak azért nem bömbölök újfent, mint egy kisgyerek, mert folyamatosan az ígéretemet mantrázom magban. Csendben figyelek, Phil kezét szorongatva - ha nem húzta el a sajátját -, remélem nem gyűröm tropára a mancsát, de jelen pillanatban szinte semmire sem vagyok képes koncentrálni. Tekintetem hol Darrenen, hol Lynx-en pihen, van, hogy egy egész kört is megyek, mindenkit megszemlélve. Hiányozni fognak, mindannyian. Lehajtom a fejem, nem akarok belegondolni, milyen lesz kiásni a sírokat, milyen lesz, amikor a szeretteinket kell eltemetnünk.. A felszínre kúszó napkorong ragadja meg következőleg a figyelmem, elűzve egy kicsiny időre a gyászos gondolatokat, de azzal sincsen időm foglalkozni, miért is olyan fakó, mert meghallok valamit. Először azt hiszem képzelődöm és csupán azt hallom, amit szeretnék, de amikor megismétlődik.. Ráadásul ezzel egy időben furakszik közelebb az a bizonyos energia, amit millió közül is felismernék. Farkasom már rohan, ő tudja, mit én még képtelen voltam felfogni, örömittasan vetődik Teremtőjére, nem foglalkozva annak esetleges hűvösségével, nem számít, semmi sem számít, csak az, hogy él és hogy újra itt van. Én magam tátott szájjal állok, csak habogok, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ez valóban megtörténhetett. Igaz ez? - Csípj meg, kérlek… - suttogom Phil-nek, bízva abban, hogy megteszi, ha nem, akkor majd én, egy a biztos; fáj. És ha fáj, akkor ez a valóság. És ha ez a valóság, akkor nem képzelődöm. És ha nem képzelődöm, akkor ők élnek. Élnek! Mindannyian élnek! Ezúttal is ismét rohannék, de Jenny már ott van vele és hiába lökném legszívesebben félre a nőstényt, hogy most kaptam vissza az apámat, adjon nekem is egy kis teret, mégsem teszem. Ő az idősebb és pontosan ugyanannyi joga van Darren kezét szorongatni és az arcát simogatni, mint nekem. Csendben várakozom hát, a biztonság kedvéért Lynx-hez is közelebb araszolva, húzva magammal Phil-t is - merthogy a kezét még mindig nem eresztettem el. Ő is él. Letérdelek hát mellé, puszit nyomva az arcára, sós könnyeimmel maszatolva össze kicsit. Kit érdekel, majd megszárad és most csak az a lényeg, hogy ő is él! Amikor elkezdjük behordani a sérülteket, egy pillanatot kérek Phil-től, valahogyan el is kavarodunk aztán, de ekkor van egy pillanatnyi kis időm, hogy az itt megjelent morcos képű Őrzőt észrevéve egyetlen kérdés erejéig őt is megzaklassam. Tud valamit Naomiról? Még körül is írom, hogyan néz ki, mert úgy tűnik, ő sincsen éppen a helyzet magaslatán, de azt mondja, él, egyetlen Őrző sem veszítette életét a mai estén. Megkönnyebbülök, ha a félsz nem is múlik el teljesen, hiszen akkor is meghúztam azt a bizonyos ravaszt. Beszélnem kell majd vele. Darrenhez furakodom, amikor végre ágyba kerül, nem érdekel, kit kell kitúrnom, ott akarok lenni mellette, legfeljebb a tarkómra csapnak, hogy igenis tanuljam meg, hol a helyem. Most egyáltalán nem foglalkozom ilyesmivel. A mellkasára hajtom a fejem, megszorítom a kezét, ismét könnyek csíkozzák arcom. - Tudtam én, hogy nem fogsz ilyen hamar magamra hagyni…
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Nem gondoltam volna, hogy valami hasznomat lehet majd venni az éjszaka folyamán. Vonyításom órákon keresztül zengte be az erdőt, víve szomorú hírét a tragédiának. Nem érdekelt, ki hallhatja meg, idegesít-e valakit, vagy éppen jeges félelmet kelt benne a szívből jövő szomorúság. Pontosan az volt a célom, hogy felhívjam a történtekre a figyelmet. Ne legyen élő, ki ne tudja: vért ontottak az éjjel, több, mint egy tucat élet szakadt meg percek alatt. Megannyi szép reményű élet, tervek, kilátások, örömök... ez mind a semmibe veszett a Vörös Hold fősége alatt. Én pedig csak ültem az erdőben, arcomat az ég felé emelve és gyászoltam az elesetteket. Másra nem voltam alkalmas. Szánalmas. Egyre csak vonyítottam, töltve meg a levegőt szomorú hangommal, mint ha elérhetnék vele valamit. Pedig a szomorú igazság az, hogy alig ért valamit. A hangom nem fogja feltámasztani őket. Nem fog új életet lehelni a tagjaikba, beforrasztva sebeiket. Nem... csak szerettem volna, hogy én ilyen hatalommal bírjak. De félek, erre még Sura képessége se lenne elég, az enyémről már nem is beszélve. Nem tehettem mást hát ebben az esetben, mint emlékezni. Emlékezni a testvéreinkre, kiket elszólított ez a véres éjszaka... kikkel létrehoztuk egykoron a vérvonalakat és megadtuk a lehetőséget az embereknek, hogy felsőbbrendűvé váljanak másokhoz képest... emlékezni azokra a farkasokra, akik áldozatul estek atyám tombolásának... akiket ugyan nem ismertem, de mióta a városban voltam, figyeltem őket, hallgattam őket, hogyan élik életüket. Ők nem tudták ki vagyok, én se ismertem őket maradéktalanul... de figyeltem az életük haladását... és most halottak... köztük az egyetlen leszármazottam is, ki nem agyaraim által lett nemzve. Azt hittem, számomra erre az éjjelre mást nem osztottak ki odafent. De tévedtem... s nem ez volt az utolsó alkalom egyelőre. Két óra elteltével tértem vissza a motelba. Már éppen dűlőre jutottam volna vele, hogy mihez kezdjek Annakpok porhüvelyével, amikor láttam, hogy hívtak. Nem ismert szám volt... de mivel azon a telefonon volt a, amelyet jóval kevesebben ismernek, azonnal visszahívtam. Anguta volt. Így történt az, hogy miután összeszedtem magam, dacára annak, hogy a sérülések még mindig ott virítottak rajtam, Annakpokot kivittem az autómhoz és elszállítottam a kúriába. Az éjszaka maradék részét pedig ott töltöttem. Mondanom se kell, hogy az egész épületet milyen komorság lengte be. Ez ráadásul egyre nagyobb lett, amint újabb és újabb holtesteket helyeztünk el a már meglevők mellé. A gondolataim pedig körülöttük forgott egész végig, még akkor is, mikor igyekeztem hasznossá tenni magamat. Telefonáltam több helyre is, próbálva megtudni, hol lehetnek a hiányzó testvéreink maradványai... vagy éppen kiültem a kertbe és figyeltem a várost, igyekezve ott elcsípni valamit a fejleményekből. Talán mondhatjuk, hogy produktív voltam, de hazudnék vele. Hiába nem összezuhanva voltam az erdőben, hanem viszonylag aktív cselekvő, messze nem voltam rendben. Lehetséges lenne egyáltalán most annak lenni. Az agyam egy pontja állandóan a történteken kattogott, meg se adva számomra az esélyt, hogy akár csak kicsit is mentesülni tudjak. Még úgy se, hogy voltak olyanok a városban, kik fontosak nekem és életben maradtak. Időről időre erőt vett rajtam a gyász, marta a lelkemet, kapaszkodott belém, mint gyermek az anyjába... ez pedig nagyon is rendben volt így. Magamat tagadtam volna meg vele, ha most kiölöm magamból ezt. Talán az örökké nyugodtan tűnő kisugárzásom azt fejezhette ki sokak számára, hogy érzéketlen vagyok a világ dolgaira. Ám ez csak a felszín. Olyan képesség birtokában, mint az enyém, sosem leszek képes rá. Ám nem engedhettem volna meg magamnak minden egyes rázósabb esetben ilyen viselkedést magamnak, különben sosem tudtam volna ellátni a feladatomat. Most viszont különleges eset volt. Most ha akartam volna se fogom vissza magam. Még az se zavart, hogy a gyászos hangulatom még a képességeim rovására is megy. Valószínűleg ezért telt két órába, mire Angutának szólni tudtam, hol keresse Nagojut-ot. Ám ezt követően úgy éreztem, számomra egyelőre elég volt a külvilágból, így is elér majd, csak nem tudatosan. Meg amúgy is, már tudjuk, hol keressük a még hiányzókat. Bementem hát a helységbe, ahol az elesetteket helyeztük el ideiglenesen, majd letelepedtem Eska mellé. Nem én voltam az egyetlen eleven akkor a kúriában, de beszédes egyáltalán nem voltam. Némaságba burkolóztam a továbbiakban, fejemet előre lógattam, lehunytam szemeimet. Gondolataim pedig elkalandoztak. Heten estek el... heten a testvéreim közül. Elméletileg mi vagyunk a legerősebb lények ezen a világon. Erőnk messze meghaladja a most erejük teljében levő vérfarkasok hatalmát, nincsenek még csak hozzánk fogható lények se. Mint valami félistenek élünk itt leszármazottjaink között, tanítva őket, terelve őket, vagy ha kell, ítélkezve felettük. Míg mások a korral lassan, de biztosan gyengülnek és épülnek le, mi csak tovább erősödünk, ki tudja, hol van a tetőpont. Hol van határa a hatalmunknak. Félek, most már tudnám rá a választ, ha eddig nem. Hisz több, mint az alapítók fel esett áldozatul Alignak ámokfutásának, az életben maradtak pedig tehetetlenek, hogy visszahozzák elesett testvéreiket, vagy akár az ártatlanokat, akiket atyám ellenünk használt. S vajon... vajon mégse lennénk annyira hatalmasak? Vajon mi is gyengék vagyunk, gyengébbek, mint valaha sejtettem? Bár... most lehet csak az a bizonyos beszél belőlem. Lassan emeltem fel a fejem, ki tudja mennyi időt követően, majd lenéztem Eska hamuszürke arcára. "Remélem megleled a békédet a Szellemvilágban" - szólítottam meg őt gondolatban. - "Tudod, én már nem félek a haláltól. Mióta meghaltam, rájöttem, hogy inkább lehetőség, mint átok. Lehetőség rá, hogy rájöjjünk, hol ment félre az életünk... s mégis, ahogyan most rád nézek, egyszeriben mégis átoknak látom. Bárcsak szólnál most, mondva, mi vitt téged erre az útra, mi változtatott meg... s bárcsak hallgathatnálak és ha kéred, akkor segítsek neked. De félek, erre most jó darabig nem lesz lehetőség." Számunkra a halál nem a végső állomás. Lebegünk a semmiben, elfogadva a sokak által elfogadhatatlant, mígnem újra lehívnak minket, mert még nem járt le a feladatunk. Amíg a leszármazottjaink léteznek, sosem lesz végső nyugtunk. Sóhajtottam egyet. - Bárcsak... S akkor torkomra forrt a szó. A változás úgy söpört végig a kúrián, mint a Nyugati Szél. A lélegzetem elállt, szemeim kitágultak. Számat többször nyitott hitetlenkedő szólásra, de mégse jött ki még egy nyögés se. Nem... nemnemnemnem, ez egyszerűen felülmúl mindent, amit eddig tudtam. Nem akartam hinni annak, amit éreztem a szobában levőkből. Hitetlen voltam, újra kételkedtem abban, amit éreztem. Teljesen felesleges volt, elvégre tisztán éreztem így is... de mégis előre hajoltam, fülemet Eska mellkasára tapasztva és figyeltem. Szabad fülemet még be is fogtam, hogy minél tisztában hallhassam, mi folyik odabent. Hosszú másodpercek teltek el, mire elfogadtam, amit amúgy el akartam, de az éjszaka történései után túlságosan is szépnek tűnt: tüdüm-tüdüm-tüdüm... ver a szíve. Gyenge életjelek... de él. Eeyeekalduk úgyszintén, akit ezt követően vizsgáltam meg. A többiekhez viszont már nem mentem oda. Most már elhittem, amit az érzékeim mutattak számomra, amit az újból megjelenő energiáig közvetítettek. A testvéreink... feltámadtak. Nem száz vagy ki tudja hány év múlva... hanem most. Újra közöttünk voltak. S miközben végignéztem a többi jelenlevőn, kik túlélték az éjszakát, egy gondolat fogant meg a fejemben. Kiviharzottam a szóbából, vissza a kertbe. Figyelmemet nem kerülte el a nem mindennapi égi jelenség, ahogy az éppen felfelé igyekvő Nap mint ha veszített volna fényéből, de most más miatt jöttem ki. Lehunytam a szememet és hagytam, hogy újra belecsöppenjek Fairbanks "forgatagába". Korábban hallottam, hogy a Farkaslakba vitték az áldozatokat és éreztem is a szokottnál nagyobb sürgés-forgást a hegyen. Most oda fordítottam éles érzékeimet, háttérbe szorítva minden mást. Éreztem a farkasok döbbenetét... meglepődöttségét... hitetlenségét... majd az őszinte örömöt, egyesekben a megkönnyebbülést... és éreztem... éreztem ugyanazokat a gyenge életjeleket, mint amik a kúriában mutatkoztak. Leszármazottjaink, kik ártatlan áldozatok voltak abban a sakkjátékban, melyet fél évezrede kezdtünk el Alignakkal, újra éltek... mind, kiknek a halálhíre eljutott hozzám. Az élet megkönyörült rajtuk, hiszen csupán ártatlanok voltak, kik belekeveredtek ebbe az egészbe. "Gyermekem..." Éreztem Sofia életjeleit, még ha gyengén is. Fejemet lehorgasztottam ezt követően, ahogyan visszahúzódtak érzékeim csápjai a testembe. Lassan sétáltam vissza a többiekhez, nézve végig az arcokon. Láttunk már valaha ilyen csodát, testvéreim? Láttunk már akárcsak hasonlót is? Nem... félek nem... s látjátok, még messze nem tapasztaltunk meg eleget az életből. - Élnek - tájékoztattam őket a hegyen történtekről. - Feltámadtak ők is... S talán nem feltétlenül helyes... de arcomra mégis az utóbbi évszázadaim egyik legőszintébb mosolya költözött a részemről... s kivételesen, most még nem érdekelt a miért...
- Oké. Tudod, egyszer a zenetáborban... Felkacagok, aztán némi bizonytalan ööö-zés és fejvakargatás után mesélek Nonónak valami eget rengető marhaságot, amit éppen most sikerült kitalálnom. Tudom, talán illene sokkal komolyabban vennem azt a vöröslő pacát az égen, és az ő félelmét is, de valamiért próbálom inkább humorral elodázni a dolgot. Ó bár... Bárcsak elég lenne, hogy végignevetgélhessük a ma éjszakát, és ne történjen semmi olyan, ami árthat neki vagy bárki másnak. De nincs így. És erre hamarabb rá kell ébrednem, mint azt szerettem volna. - Nonó? NAOMI! - kiabálok bele a telefonba kétségbe esve, még az ágyról is azonnal felpattanok - Ne, ne, Naomi! Én is szeretlek! Hallod?! A kurva életbe! A vonal némán sistereg, semmi sem zavarja fel, nem szól bele, és már a gondolat sem fordul meg a fejemben, hogy esetleg viccel. Sosem tenne ilyet. Sosem ijesztene halálra ezzel, ilyenkor. Érzem lüktetni a halántékomat, ahogy fel-alá járkálok a szobámban. A józan eszem arra sarkall, hogy azon nyomban induljak el és keressem meg Naomit, de tudom, hogy nem szabad. Nem lehet, és csak imádkozhatok azért, hogy valaki rátaláljon, hogy jó kezekben legyen. Ahogy a pulzusszámom egyre növekszik, a világ, a szobám bútorai egyre élesebben és ragyogóbban rajzolódnak ki, én pedig egy hirtelen és agresszív mozdulattal ragadom meg az éjjeliszekrényen lévő lámpát, és egy eltorzult üvöltéssel egybekötve vágom falhoz. Eteti a lelkem, ahogy megsemmisül. A csontjaimba beeszi magát a fájdalom, és az el-eltünedező tudatom elmebeteg módon huzigálja a vészcsengőt. Pillanatokkal később már Zöldike erejével vágom ki a szobám ajtaját, legurulok a lépcsőn, de ez sem vesz vissza abból a lendületből, amivel az utcára vetem magam. A rohadt életbe már! A félelem, a rettegés és a tehetetlen harag fűszerezte veszélyérzet egyre csak erősödik, és amíg orra nem bucskázom az átváltozás intenzív görcsétől, addig lélekszakadva rohanok el, messze, ki a lakóházak közül. Az esés arc- és tenyérhorzsoló fájdalma némileg észre térít, és amíg hason kúszva próbálok eltűnni a fák közt, észreveszem, hogy bőgök. Nagyon. Ha valami történik Naomival, azt egészen biztosan nem élném túl. Faye nincs itthon, dolgozik a kórházban. Mamus? Az ő gondolatára újabb, torokszaggatóan keserves üvöltés szakad fel belőlem. A kölyök az anyja biztonságára vágyik, és a gondolat, hogy esetleg őt is elveszítheti, elemi erővel támogatja meg a farkast, hogy testet öltsön. És mindeközben előre haladva, esve, kúszva és bucskázva kaparom magam a földbe kapaszkodva, míg sajgó végtagokkal és tökéletesen kavargó gondolatokkal percek alatt teljesen átváltozva próbálok szaladni, rohanni az erdő fái közt. Fogalmam sincs hova, fogalmam sincs merre. Vékony, fiatal, ám annál kétségbe esettebb és szaggatottabb vonyításokkal hívom Anyám. Vagy bárkit, bárki mást, aki segíteni tud rajtam. Aki tudja, mi ez az egész és aki majd elmondja, hogy a családom biztonságban van.
Ügyetlenül bukdácsol át a fekete bundás kölyök a növényzeten, látszólag irány nélkül - hol erre, hol arra szökellve, meg-megugorva. A pofám az ég felé emelve szaglászok, keresek egy szagot, valami nyomot, amit követhetnék, de minden olyan zavaros, a világ úgy vibrál, ahogy a félelmem, és nem találok semmiféle kapaszkodót ebben a helyzetben. ~ Segítség... Valaki segítsen...~ Már feladtam a vonyítást, csupán elhaló szűkölések és vinnyogások riasztják el mellőlem azokat a vadakat, amiket a Hold vörös fénye még nem ijesztett meg kellőképpen. Vissza kellene találnom a falkához. Fel kellene mennem a hegyre, a többiekhez. Talán Faye is ott van, talán Mamus is ott van, és lesz valaki, aki meg tudja mondani, mi van Naomival. Az elhatározás balga reménnyel tölti meg a lelkemet, és sietősebbre véve a tempót, egy ideig határozottan kocogok a helyesnek vélt irányba. Hiszen a pánik még azt is elfeledtette velem, hogy merre van az előre, így nem tehetek mást, minthogy az ösztöneimre hagyatkozva megyek, amerre a mancsaim visznek. De az erdő egyre sűrűbb, egyre sötétebb - a hatalmas csúcsragadozó kölyke a saját árnyékától is riadtan ugrik meg. Elvesztem, elkeveredtem, és a saját, kétségbeesett vinnyogásomon kívül semmit sem hallok. Már biztosan keres valaki. Ezzel próbálom nyugtatni magam, de egy részem tudja, hogy most biztosan senki sem kíváncsi rám, hogy egy ilyen éjszakán utolsó vagyok a sorban, és ki tudja - talán napok is eltelnek majd, mire egyáltalán eszébe jutok valakinek.
Már nem sietek. Nincs kihez - és nincs hova. Egyébként is eltévedtem. És ha tudnám is a városba vezető utat, oda akkor sem mehetnék, bármennyire hajt a vágy, hogy bevessem magam az egyetem környékére, hogy legalább Naomiról tudjak valamit. De jellemző. Megint elszúrtam, és megint gondot fogok okozni az eltűnésemmel. Pedig.... Én nem akartam bajt csinálni, csak eljönni a házból, mert éreztem, hogy nem fogom kibírni, erre tessék. Talán haza sem megyek. A gyerekes önvádat egy erősödő szagfolt zavarja meg, tesz rá féket: hogy pillanatokkal később már vakkantva ugathassam át a sötét csendet, hiszen Jyotsana illatát ezer közül is felismerném. Hívom, szólongatom, ám mancsaim trappolása szinte bánatosan hal el, amikor a sziklás platóhoz érve nem találok semmit, csak... Csak a semmit. És a vörösben villogó Holdat, ahogy kárörvendve bámul rám. Lesunyt fejjel, szinte talajseprő farokmozgással közeledek ahhoz a ponthoz, ahol a legintenzívebben érzem Mamus illatát. Meg-megkapargatom a talajt, beledugom hosszú orrom hegyét, aztán lefekszem. Meghemperedek Jyotsana illatában, mintha ezzel közelebb hozhatnám magamhoz. Mintha itt lenne... De nincs. Már nincs, és fogalmam sincs, hogy hova tűnt pontosan. Az éjszakai szél összekócolja a bundám, ahogy várok. Rá, Faye-re, bárkire, aki idejön, és azt mondja majd, hogy nincs semmi baj, hogy mindennek vége van, és senkinek sem esett bántódása.
Living, loving Weeping and mourning Finally the circle's closing in
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az éjszaka ilyen mozgalmas lesz… Még mindig sajgott-égett a vállamon lévő tetoválás a testvéreim eleste miatt, ám ahogy az erdőből hazafelé tartva megéreztem Tipvigut energiáit, valahol mégis hatalmas kő gördült le a szívemről – hiába tudtam, hogy ő még él… ~ Várj, Testvérem! ~ -üzentem neki, majd sietve felé vettem az irányt, hogy félúton találkozhassunk… igaz, ahogy közeledtünk és az övé mellett egy másik testvérem vérének illata is az orromba kúszott, ismét összeszorult a szívem a fájdalomtól. - Ezek szerint Yee-t már megtaláltad… Jó… -sóhajtottam, fáradtan beletúrva a hajamba, miközben az élettelen testet figyeltem. Milyen védtelen… milyen békésnek tűnik. - Az… az előbb hívott Anguta telefonon. A többiekkel együtt ők is az elesettjeink holttestei után kutatnak, megérdemlik, hogy tisztességesen elbúcsúztassuk őket. Neked nem gond, ha a Kúriában gyülekezünk? Csak mert az egész jól megközelíthető, és kellően nagy… -vázoltam fel a helyzetet, majd ha nem volt ellenvetése, vagy további kérése, kérdése, akkor… akkor én már siettem is tovább, hisz annyi elintézni való várt még ránk! Már nyúltam is a telefonomért, hogy megérdeklődjem a Protektortól, ők találtak-e valamit… valakit? Közülünk? Kilaunt… Miért nem lepődtem meg rajta, hogy pont ő az, aki végül az őrzők főhadiszállásán kötött ki? Annak fényében, hogy a felesége őrző, nem annyira meglepő, azonban ha azt nézzük, hogy még egy hónapja sincs, hogy együtt ünnepeltük a házasságkötésüket… kegyetlen bosszúja az életnek. Igaz, hogy telefonon csak néhány szót váltottunk Williammel, mielőtt közöltem volna, hogy személyesen is beszélni szeretnék vele, igényünket a holttestre, aztán már ki is nyomtam a telefont, hogy esélye se legyen visszakozni. Addig meg, amíg megérkezek, készüljön lelkiekben… Hát, mit ne mondjak, kedves Testvérem, nem könnyíted meg az életemet még így halálodban sem. Fogalmam sincs, végül meddig győzködtem a Protektort, hogy de márpedig minket, a testvéreit illet a holttest, hogy ne aggódjanak, gondoskodunk a méltó búcsúztatásról, hogy nem kísérleti célok végett van szükségem rá, hogy csak szeretnénk együtt tudni az elesettjeinket, ahogy fordított esetben ő is szeretné az egyetemen tudni az elhunyt őrzőkét… Szóltam Angutáéknak, hogy türelem rózsát terem, előbb-utóbb mi is érkezünk, ígértem én füvet-fát-tücsköt-bogarat, csak had menjünk már végre, persze, visszahozzuk (egy láttamozásra), ha az kell, persze, üdvözöljük a sógornőt is, kitartást neki, meg minden… mire nagy nehezen végül rábólintott. Csak gyorsan, mielőtt Abigaillel végeznének az orvosiban, mert ha meglátja, abból nagy cirkusz lesz… Arra azonban egyikünk sem számított, hogy amikor kilakoltattuk a hűtőkamrájából a halott testvéremet, ő már nem is annyira volt halott… - Ez… Ez hihetetlen. -motyogtam megdöbbenten, ahogy újra és újra, többször is leellenőriztem a pulzusát, kétkedve Williamre nézve - Biztos, hogy egyáltalán halott volt? Nem csak Önök tévedtek ezzel kapcsolatban? -fordultam feléjük, bár magam is tudtam, hogy kizárt – halott volt… Halott, hisz éreztem, jelzett a tetoválás! - Na jó… gyere szépen. Megyünk haza. -nyaláboltam fel végül a testet, majd köszönetet mondva az őrzőknek, gyorsan ki is surrantam az egyetemről, vissza, a kúriába… Én idióta! Az azonban csak most jutott eszembe, hogy Naomi felől érdeklődjek… Vagy ha már itt tartunk, Connorról se tudok szinte semmit, de feltételezem, hogy az előbbi életben van, hisz nem említette William, hogy veszítettek volna embert, ahogy azt is gondolom, hogy említette volna, ha a kölyköm náluk lófrál. A szellemek áldjanak meg, Connor, mondd, hogy Faye közelében vagy valahol! - Képzeljétek, mégis él! -kiáltottam vidáman a Kúriába lépve, talán túlságosan is vidáman az ideiglenes halottasházzá nyilvánításához képest, ám alig néhány lépés után megéreztem a többi halottnak hitt testvérem energiáját is, én pedig kis híján elejtettem Kilaunt nagy meglepettségemben. - Ó… Látom, már a többiek is. Tudtok valamit? Hogy mi történt? Vagy hogyan történt? -faggatom a többieket, miközben az Álmodót is lefektetem a többiek mellé, majd munkához is látok, magamhoz intve a többieket. - Szükségünk lesz némi orvosi felszerelésre… kötszerre, gyógynövényekre, ezüstözött eszközökre… infúzióra… Először is, tudja valaki, hogy van-e egyáltalán valami elsősegély-doboz a házban? -néztem körbe a többieken - Mert akkor munkához is látok… Ki az, aki tud maradni és segíteni nekem? Vagy be tuja szerezni a többi szükséges holmit? -vettem át az ideiglenes irányítást, legalábbis ami a gyógyítói feladatokat illeti. Először is egy elsősegélyre volt szükségem… majd a házunkból az orvosi táskámra… amit igaz, elég rég használtam, de azért még magammal hurcoltam, hisz sosem lehet tudni, ritka, de előfordul az olyan is, amikor kénytelen vagyok használni, mert az erőm semmit sem ér – például az ezüsttel szemben. Illetve gyógynövények… Tekintve, hogy még elég hideg volt az idő, elég szűkösek voltak a lehetőségek, de még mindig jobb, mint a semmi – arról nem is beszélve, hogy boltból is sok mindent be lehet már szerezni. Ha akadtak jelentkezők, akkor nekik részletesebben elmagyaráztam, hogy pontosan mire van szükség, még emlékképeket is mutattam az említett tárgyakról, növényekről, amennyiben nem annyira járatos a témában, hogy könnyebben felismerje, megtalálja… - Chulyin? -intettem végül oda a fivéremet is, hogy aztán egy sokkalta személyesebb kéréssel forduljak felé ~ Szükségem van a tudásodra… A… a kölykömről lenne szó. Már próbáltam telefonon elérni, de nem veszi fel, a lakótársa pedig nem látta… Ha… ha esetleg a nyomára bukkannál vagy megtalálnád… Ide tudnád hozni őt is hozzám? ~ –kérdeztem némi aggodalommal a hangomban, majd ha kellett, a férfinak is mutattam néhány emlékképet a fiúról, minden alakjáról… bár sejtettem, hogy valószínűleg a négylábú bundás alakjában lehet, tekintettel a teliholdra. Azzal, ha a „beszerzők” útnak indultak, én neki is láttam a feltámadtaink – sérültjeink ellátásához… Hiszen csúnya lenne, ha egy ilyen csoda után, hogy néhány óra elteltével tértek vissza hozzánk az életbe, ismét elveszítenénk őket, csak mert nem segítünk rajtuk és elvéreznek, vagy hasonló banális hiba miatt... Sebek kötözése, vérzések elállítása, majd ha bővebb készletekkel rendelkeztünk, akkor gyógyító krémek készítése és felvitele, majd infúzió, vagy épp kinek mire volt szüksége – ha pedig akadt olyan aki hajlandó volt segíteni, akkor nem voltam rest őket sem irányítani, utasítani, amennyiben szükségük volt rá, az egészségügyi jártasságuk hiánya miatt… Biztos ami biztos, amíg nem lesznek olyan állapotban, hogy nyugodt szívvel engedjem útnak őket, addig egyik "sérült" sem fogja elhagyni a házat.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ahogy meghallom Sura hangját elmémben, irányt változtatok és arrafelé haladok tovább, amerre az energiáit érzem. Akármennyire is tudtam a tetoválásunknak köszönhetően, hogy él, ebben a pillanatban hihetetlenül megkönnyebbültem, érzem és látom hús-vér valójában. Yee élettelen testét gyengéden és biztosan tartom a karjaimban és Sura szavait csak egy fő bólintással konstatálom. Megtaláltam őt. - Sangilakot is innen északra, úgy 2 mérföldnyire a leszármazottai körében, akik biztosan nem véletlenül jártak ma arra, ahol ő fekszik. Azt hiszem a fivérünk őket akarta, hogy gondoskodjanak a testéről... - hiszen semmilyen más okom nincs arra, hogy miért nem hoztam magammal őt is. Tiszteletben tartom fivérem akaratát, de Yeeről én akartam és én is fogok gondoskodni. Tartozom neki minimum ennyivel. - A legkevésbé sem, persze, vigyük oda őket, hogy mindenkinek megadhassuk a végtisztességet és hálás lennék, ha ezt elmondanád Angutának is, az én telefonom a műhelyben maradt. - a megfelelő irányba fordulok, amerre a kúria van és amíg Sura a Protektorral beszél, addig én némán folytatom utamat mellette, amíg szét nem válunk, hogy nővérem elmenjen Kilaun testéért. A kúriába érve kényelmesen fektetem el Yee testét - tudom, hogy halott és így már nem számít, de nekem fontos, hogy most is tisztelettel bánjak vele -, megsimogatom a haját, majd felállok mellőle és vissza indulok a műhelybe. Figyelek arra, hogy ne vegyen észre senki, de az én gyorsaságom egyébként sem követhető emberi szemekkel, így egyáltalán nem célom most a halandó léptéket megtartva közlekedni. A műhelyben a telefonom jelzi, hogy egy idegen számról - feltehetően Anguta volt - és Castortól is van nem fogadott hívásom. Kerítek magamra ruhát - a kúriában ez valahogy eszembe sem jutott, de jobb későn, mint soha - és visszahívom Castort, mert abban egészen biztos vagyok, hogy Sura jelzett neki felőlem, Yeevel és Sangilakkal kapcsolatban is, annak pedig nem vagyok híve, hogy felesleges köröket fussak le bárkivel, átvitt értelemben sem. Utódomtól megtudom, hogy van két kóbor a területükön, akiket nem ismernek, így ígéretet teszek arra, hogy hamarosan ott leszek. Nem vagyok én sem barátságosabb, mint ő. Amint kinyomom a készüléket, indulok is, és szavamat megtartva, alig néhány bő perc elteltével befutok a falka területére. Pajzsom teljesen zár, nem akarom, hogy bárki megérezze a jelenlétemet, csendben, feltűnés nélkül óhajtom megtalálni akármelyik testvéremet, amennyiben itt van. Biisha-t meg is lelem és elhozom a testét innen, mint aki itt sem járt, természetesen Castor tudtával. Van neki most elég gondja és ami azt illeti nekem is, visszatérek hát a kúriába. Szépen lassan egyre többen kerülnek ide és bár tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ki esett el és ki nem, a látvány több, mint sokkoló. Némán emlékszem meg mindenkiről, ahogy lassan haladok el mellettük és Eeyeekalduk teste mellé teszem le öccse földi maradványát, majd amikor Anguta befut Sangilakkal, akkor megkérem fivéremet, hogy a testvéreket egymás mellé fektessük, így tűnik helyesnek. Az éjszaka további része eltelik, próbálunk úgy megbirkózni a gyásszal és veszteséggel, ahogyan tudunk. Csendes gondolataimból az ránt ki, amikor halványan, de megérzem előbb Yee és majd mindenki más energiáit. Ez mégis, hogyan lehetséges? Még számomra is, aki megtapasztalta a halált majd visszatért, megdöbbentő fordulat. - Yee?! - kapom fel a fejem és árgus szemekkel figyelem, ahogy mellkasa aprót, de megmozdul. Lélegzik. Látom a szemem sarkából Chulyint, amint megvizsgálja Eska testét majd Yee-ét is, körül nézek és érzékelem minden jelenlévő elesett testvérem energiáit, hallom nehéz légzésüket. Élnek. Mindannyian élnek. Döbbenetes. Fivéremre pillantok, egyikünk sem érti mi történik és lassan befut Sura is. - Nem csak ő, mindenki! - reflektálok nővérem lelkes felkiáltására. - Csak annyit, hogy az egyik percben még holtak voltak és most élnek. - hangomban van némi hitetlenség, de úgy éljek és haljak meg itt helyben, ha ez nem igaz. Felállok és Surához lépek, mert biztos vagyok abban, hogy hamarosan elmondja mire lesz még szükség, hiszen így azért változott a helyzet és akkor még finoman fogalmaztam. - Leggyorsabbként vállalom, hogy elmegyek bármi szükséges felszerelésért. - egyáltalán nem kérdés, hogy ezt vállalom magamra, azt hiszem én ezzel tudok a legtöbbet tenni a többiekért. - És Sura, a ház elég nagy, akit el lehet mozdítani, átvihetitek a szobákba, hogy kényelmesebben legyenek. - bár lehet, hogy egy ideig még senki nem mozoghat sehová, de a lényeg az, hogy nővérem gondoskodhat arról, hogy ágyakba kerüljenek a testvéreink, ha úgy ítéli jónak. Ezt követően pedig útnak indulok, hogy villám sebességgel hozzak el bárminemű kötszert, amit Sura kért a testvéreink ellátásához.
A halottakon már az sem segít, hogy a Szellemek korábban tudtomra adták, hogy bármi is történjék az ájultakkal, csupán asztrális játék, semmi több. És mégis, a befutó megkeresések és riasztások olyan mértékben bonyolítják túl a helyzetet, hogy már magam sem hiszem, hogy csupán egy egyszerű megszállásról lehet szó. Hála Zeusznak, a saját embereink közül mindenki magához tért idővel. Nem lehetett több negyed óránál, és a beszámolóikat hallgatva szinte biztossá vált, hogy Alignak idén a szó szoros értelmében szellem és lélek harcával örvendeztette meg kiválasztottjait. Nem mondom, hogy sokkal jobb volt úgy végigcsinálni mindezt, hogy én kimaradtam az áldásosztásból, hiszen a feszültség és a sorra befutó veszteségek hírei eléggé kikészítettek. William igazán jó vezetőhöz méltóan vezényelte az embereket, így rám legfeljebb annyiban lehetett szükség, hogy a varázslatokkal kapcsolatban adtam tippeket a bizonytalanoknak, illetve némi könnyedséget próbálva erőltetni magamra, megpróbáltam a legtöbb optimizmust kisajtolni a helyzetből. De mit lehet mondani olyankor, amikor a túloldalról nem érkezik válasz, és amikor az ismerőseink sorra ájulnak el, hogy aztán a testükön manifesztálódó, halálos sebeknek hála többé ne térjenek magukhoz? Erős a gyanúm: hiába vetettem volna be magam a Krónikák közé, sehol még csak hasonló feljegyzésre sem bukkantam volna. Fel és alá járkálásomban, egyik fülemen a telefonnal próbáltam életet és nyugalmat árasztani azokba, akik rászorultak. Megfordult a fejemben, hogy talán illendő volna bevonulnom a szentélyterembe, hogy némi meditálással újabb adag útmutatást kérjek, de két okból nem tettem meg. Az egyik, hogy szarul jött volna ki, ha ebben a pokoljárásban én elvonulok és magamra zárom az ajtót, mondván: meditálok. Másfelől pedig valami azt súgta, hogy az élőknek sokkal többet tudok segíteni a jelenlétemmel és a támogatásommal, mint a holtaknak, akiken úgy festett, hogy már tényleg semmi nem segít. Csak egy hordágy kellett ahhoz, hogy mindezt megerősítsem magamban. A férfi, akit behoztak, Abigail férje volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy cseppet sem érdekel, hogy éppenséggel ki fia-borja, csupán a minősége okozott hatalmas traumát. Alig egy hónapja még Williammel raboltuk el az újasszonyt az esküvőről, erre tessék.
A hajnal közeledtével, amikor úgy festett, hogy minden zizegés enyhülni látszott, magam mentem be az apró halottasházunkba, mivel ez volt az egyetlen test, ami a birtokunkban maradt. A vakító neonlámpás mennyezet felé nézve próbáltam megszülni valami épkézláb magyarázatot a történtekre, de a csövek csak monoton búgással feleltek minden fejben elhadart kérdésemre. Hát ezért hagytál itt minket, mi? Nem akartad látni mindezt. Evára gondoltam és arra, hogy ő vajon mit tenne most vagy éppenséggel milyen tanáccsal, útmutatással próbálna meg ellátni. És ahogy ott ültem az Álmodó hófehér holtteste mellett, ebben a csendes magányban jöttem rá végleg és visszavonhatatlanul, hogy valóban teljesen magamra maradtam. Még egyszer kinéztem a közös helyiségebe, érdeklődve, hogy szüksége van-e rám valakinek, átvéve ezzel Eva tyúkanyóságát - és ezzel a tyúkapó gondoskodással mentem vissza a holttesthez. Különös, így morfondíroztam magamban, mialatt az alvadt vértől tisztogattam meg lassú és ráérős mozdulatokkal a farkas egykori porhüvelyét. Különös, hogy lassan másfél évvel ezelőtt magam segédkeztem életre hívni Sangilakot, a Legerősebbet. Felajánlva ezzel Declan testét minden Muszklik atyjának, most pedig azon munkálkodom, hogy méltósággal szenderülhessen végtelen álmára egy újabb testvér. Biztos voltam benne, hogy Abigail hamarosan meg fog érkezni, nem volt szívem hagyni, hogy szó szerint vérbe fagyva kelljen látnia a férfit, mielőtt végső búcsút venne tőle. Kezem az átszúrt szíve fölé tettem, tenyerem energiái, a belőle áradó mágia forrón telepedett a hideg bőrre, de nem mozgatott meg benne semmit. Élettel hívtam, halállal felelt - és akkor jöttem rá, hogy nem tehetek érte semmit. Sem érte, sem pedig azokért, akik hasonló módon fejezték be az éjszakát. Még az oldalára is fordítottam, hogy a hátának is nekiállhassak. Kutató analizáló pillantásokkal néztem meg a fekete kört a lapockáján. Vajon mi történne akkor, ha kivágnánk az ősi szertartások szerint, és egy alkalmas testet keresnénk neki? Hamar elhessegettem a gondolatot, aztán a kívülről jövő beszélgetésfoszlányokra felfigyelve hófehér lepedővel takartam le a testet, hogy magam is kimenjek. Görög vagyok, értek én az alkudozáshoz, hátha Williamnek szüksége van némi támogatásra a témában. Ám éppen nyúlnék a kilincsért, amikor valamit jeleznek a mágikus radarjaim. Nem tudom, hogy az erejétől vagy a puszta döbbenettől billenek meg, de az biztos, hogy hátratántorodom. Poszeidón háborgó tengereire, mi a fészkes rézfán fütyülő bagolyköpet ez?! A test felé fordulva van alkalmam kiszúrni, hogy a lepedő alatti test lassan, éppen hogy csak, ám mégis: határozottan lélegzik. - William! - üvöltöm el magam, miközben nagy sebesen lerántom a lepedőt a halottnak vélt testről. Nem család, nem ámítás. Megjött Sura, az Új Élet, és a testvérébe is új élet költözött. Lehetséges ez? Felnevetek, és vidám szökellésekkel rongyolok kifelé, végigüvöltve a folyosót. - Él! Hát él! Feltámadt! - megragadom az első utamba akadót (remélem, nem az Új Élet az, mert akkor helyet cserélhetek a testvérével) és kezeim közé fogva az illető arcát, eufóriámban szájon csókolom - Hát nem nagyszerű?! Tupilek nevére, hát ez él! - kurjongatok tovább, aztán némileg csillapodott kedélyekkel megköszörülöm a torkom, és halk, visszafogott javaslatot teszek, hogy talán fel kellene hívni a falkát, csak hogy megérdeklődjük, náluk is éppen most forgatják-e a The Walking Dead következő évadját.
Mikor úgy festett, a nehezén már túl vagyunk és minden keresettünk megkerült, akkor realizálódott csak bennem igazán: még csak most került elénk igazán a neheze. Habár őrző részről senkit nem veszítettünk úgy fest, a farkasok között számos ismerős, barát, munkatárs... társ esett el. A lehetőségre, hogy a hegyen csatlakozzunk a falkához, amint végső útjukon búcsúztatják halottjaikat, Savannah felé pillantottam kérdőn, de a szemeiben ülő, majd verbálisan megerősített válasz egyértelmű volt. Ő nem megy. Menjek én helyette...
És én jöttem, Emmettel meg a többi őrzővel, aki szükségét érezte. Most, hogy Flora helyett én lettem a Hotel környékén az ügyeletes informátor, egyébként sem árt, ha hozzászoknak a képem látványához, na de... nem ezért jöttem ide. Újságíróként, őrzőként láttam már számos szörnyű dolgot, de a Farkaslakban szinte kézzel tapintható gyász és keserű fájdalom még így sem hagyott hidegen. Alkati kérdés is ez nyilván, én meg sosem voltam kősziklából faragva, de... basszusmár! Mégiscsak kilenc halott farkas feküdt egymás mellett sorban, az Alfa szavainak és megannyi fájdalommal teli pillantás kereszttüzében. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki aláírna egy petíciót, hogy Alignak mondjon végre le a búsba... már, ha elérnénk ezzel bármit is. Vállam megemelkedik, majd lassan fújom ki a levegőt, némán hallgatva, figyelve a történéseket. Merthogy valami történik, azon túl is, hogy de Luca befejezi a beszédét. A döbbenet előbb a farkasok arcára ül ki, élesebb érzékeik lévén ők hamarább kapnak hírt a csodáról. Elsőre nem is értem, mi a fene ütött mindenkibe köröttem, de aztán amilyen gyorsan csak tudok, keveredek ki a lak elé, hogy a meglepettség és megkönnyebbülés hangjai ne nyomhassák el zajukkal mindazt, amit a telefonban Savannahval közölni akarok: élnek. Lynx él.
Miután végképp nem bírtam Pandorát telefonon elérni, így végül lemondtam róla, hogy ma már beszélni fogunk, és inkább siettem, hogy a falkatársaimnak segítsek valami úton-módon – ha már neki képtelen voltam… Igaz, arra én sem számítottam, hogy ennyire rossz lesz a helyzet. Órákon át csak ide-oda rohangáltam, igyekeztem ott segíteni, ahol tudtam… Egy-két vigasztaló szó azoknak, akiket leginkább a maga alá gyűrt a gyász, hírt hoztam-vittem, vagy ha úgy adódott, akkor épp a gyógyítóinknak segítettem be – legyen szó akár a betegek cipeléséről, vagy valami felszerelés szállításáról. Nem akartam megállni… nem akartam leállni, hisz tudom, hogy akkor én sem bírtam volna jobban viselni a helyzetet, mint bárki más, csak bekuporodtam volna valamelyik sarokba könnyezni, hogy nem, ez nem lehet… Ez csak egy rossz álom. Ám még annál is rosszabb volt… Lili, Darren, Lynx, Victoria, Joana, Rocky, Henry… Mi lesz velünk, ha a legerősebbjeink, a harcosaink is képtelenek helyt állni a harcban és elbuknak? Nem is tudom, melyik volt a nyomasztóbb, a torokfojtogatóbb… látni őket, egymás mellé fektetve, élettelenül, úgy, hogy nemrégiben még együtt beszélgettünk, bolondoztunk, ugrattuk egymást, vagy az, ahogy a falka fájlalja a hiányukat. A gyász, a szívek mélyéből fel-felszakadó zokogások, a könnyek jellegzetesen sós illata… Mire az Alfánk belekezd a beszédbe, már valami különös, fájó hiányérzet kerít hatalmába engem is, szinte meg sem hallom a szavait, ahogy beszél – a gondolataim minduntalan el-elkalandoznak, szebb, békésebb időkbe, amikor nem azért gyűlt össze a falka, hogy a sajátjaitól vegyen végső búcsút. Csak az ránt vissza valamennyire a valóságba, amikor egy meleg kéz szorítását éreztem az ujjaimon, én pedig, mint ha valami álomból ébredtem volna, pislogok le a kéz gazdájára. - Payne… -viszonzom a szorítását, s már épp mondanám, hogy mennyire örülök, hogy nem esett baja… hogy ő még itt van, épen, és sértetlenül, de… ahogy végiggondolom a dolgot, mégis képtelen vagyok megszólalni. Nem esett baja? Ép? Sértetlen? Fizikai állapotát nézve lehet, de a történtek után kötve hiszem, hogy a lelkére akármelyik is igaz lenne… Ettől függetlenül örülök neki, hogy itt van. Hogy számíthatunk egymásra, a bajban… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom… vagy akár sejtem, mit jelenthet számára a Teremtője elvesztése, annak tudatában, hogy mennyire szerette, tisztelte, odáig volt érte. Nekem is hiányzik Darren, hisz mindig is olyan volt számomra, mint valami báty, akire példaképként felnézhet az ember… Hihetetlen belegondolni, hogy pár héttel ezelőtt még vele, és Lynx-szel együtt iszogattunk önfeledten, most pedig? Örökre elhagytak minket. Nincs több közös ivászat. Nincs több bolondozás… Se szaunában beégetés, se szobában hagyott „meglepetés”… Amíg tart a beszéd, a tekintetemmel Ginette-et keresem, aggódva… Vajon ő hogy bírja? Tudom, hogy erősebb az a csöpp lány, mint amilyennek elsőre tűnik, mégis, most valahol lelkiismeret-furdalásom van, hogy az éjszaka folyamán csak pár percet sikerült mellette töltenem, hogy kifejezzem a részvétemet Lili iránt. Lili… ó, te másik példaképem! Hát te is itt hagytál bennünket… Pedig megígérted, hogy mesélsz róla, hogyan is tapostad ki az utat, hogy a falka Suttogója legyél… Hogy majd legközelebb elkísérhetlek, segíteni az egyik adomány-gyűjtő rendezvényre… Hogy mesélhetek neked az ikebanákról… Most te is élettelenül fekszel az elesettjeink között. Igaz, a többieket nem ismertem annyira, de már sajnálom, hogy korábban nem szántam időt rá, hogy egyáltalán esélyt adjunk annak, hogy megismerhessük egymást – mert így már sosem lesz rá alkalom… Ahogy a felkelő nap első sugarai beragyogják a környéket, mint holmi reménysugarak, valóban… a remény is feltámad a szívünkben. Ahogy újra megérzem az ismerős energiákat, hirtelen szóhoz sem jutok a döbbenettől – ez… ez nem lehet. Ez… biztos csak valami álom. És mégsem… Hisz ahogy körbenézek, látom, hogy egyre többen és többen forognak jobbra balra, hitetlenkedő pillantásokat osztva egymással, mint akik nem tudják, hogy mi is történt. Pedig a szívünk… a farkasaink már tudják azt, amit mi még képtelenek vagyunk ésszel felérni néhány pillanat erejéig – hogy élnek. Újra élnek…! Ész nélkül engedelmeskedve csípek bele finoman Payne kezébe, eleget téve a kérésének, majd egy azon lendülettel a sajátomba is, és valóban – fáj. Ez a valóság. Én pedig mire észbe kapok, már fel is kapom a mellettem lévő leányzót, örömömben megpörgetve egyszer-kétszer a levegőben. - Élnek! Elhiszed ezt?! Hát mégis élnek…! -felelem nevetve, mielőtt letenném a földre, és elengedném… Hadd rohanjon a Teremtőjéhez, köszöntve, üdvözölve visszatérését az élők között, ott, ahová tartozik. Ellenben mégsem teszi… Értetlenül pislogok felé, majd Darren irányába, akit épp Jenny vett védőszárnyai alá, mire pedig megszólalhatnék, már húz is maga után Payne a tömegen keresztül, Lynx felé. Igaz, tőlem nem kap puszit, de azért megszorítom a kezét, bíztatóan… még ha esetleg nem is érzékelné, tudja – itt vagyunk, számíthat ránk! Nem hagyjuk cserben… Viszont… úgy tűnik, hogy idő van, munkára fel! Még mindig ezerszer… sőt, milliószor felemelőbb érzés a sérültjeinket a gyengélkedőre hordani, mint ilyen köves, fagyott talajon sírt ásni ennyi embernek, szóval… munkára fel! Még megvárom, amíg Payne az egyik őrzőhöz szalad, hogy érdeklődjön, aztán leesik, hogy basszuskulcs, nekem se ártana… így aztán sprintelek is utána, hogy az unokahúgom iránt érdeklődjek, hátha tud róla valamit. Él… Ő is él… sőt, meg sem halt! Hála az égieknek, Tupileknek, az összes Alapítóknak és… és mindenkinek, akinek köze volt hozzá, hogy nem esett baja! Itt azonban úgy tűnik, egy időre ismét elválnak útjaink az Ezüstlánnyal… ő kihasználja az alkalmat, hogy végre a Teremtője mellett lehessen, én magam pedig Lili és Ginette nyomába eredek, hogy végre én is magamhoz ölelhessem őket, ebben a nagy megkönnyebbülésben. No és persze segédkezzek a pöttöm „ápolónő” mellett.
Sürgés-forgás, jövés-menés, mindebből viszont alig érzékeltem valamit. Kyle itt volt, vele beszéltem, elküldtem azzal, hogy keresse meg nekem a hiúzt - csak rá bízhattam, s amikor távozott, olyan volt, mintha leoltották volna a villanyt. Szinte semmit sem fogtam fel abból, ami körülöttem zajlott, úgy éreztem magam, mint abban a megfoghatatlan térben: körülöttem meg volt világítva némi hely, de a fénykörön túl semmi sem létezett. Elvesztettem az időérzékemet, így azt se tudtam megmondani, hogy Kyle mikor tért vissza, hogy meddig maradtam szinte teljes mozdulatlanságban, kába zsibbadással a lelkemben. Kongó ürességgel. Az ő felbukkanását viszont egyből érzékeltem, felfogtam, ahogy a látóterembe került, már emeltem is fel a fejem, hogy szemébe nézhessek, arcát kutathassam, mert bár nem akartam tudni, mégis... mégis kérlelőn pillantottam rá. Gőzölgő kávé, együtt érző kifejezés. Ha is volt is még bármi reményem, az tovaszállt mindezzel, gyomrom apró ponttá zsugorodott, és a fekete nedű, amit annyira szerettem és bármikor képes voltam inni, taszított. Halott. Tarkólövés. Képtelen voltam bármit is reagálni, felfogtam minden egyes szót, de se szó, se könnyek - azt hiszem, tényleg sokkot kaphattam. Talán túlzásnak tartotta, hisz szűk fél éve, hogy egyáltalán személyesen is ismerem, de ez nem ilyen egyszerű egy-összetevős eset. Én öltem meg. Elfog a késztetés, hogy kiöntsem a kávét, fröccsenjen szét, mint Lynx vére, de a legkisebb mozdulatot sem teszem. Egy évet kért az életemből, ennek még a felénél se tartottunk, ez így nem volt fair, nem tisztességes, hogy kiveszi a választás lehetőségét a kezemből és itt hagy, mielőtt bármit is mondhatnék. Emmett felől kérdezek - ő legalább jól van, és a viszonyunk ellenére is enyhe vigaszt nyújt, hogy neki semmi bántódása nem esett.
Tippem sincs, mikor kelt útra ismét Kyle, hogy meddig ült ott velem és őrzött türelemmel. Éltem a gyanúval, hogy valahol tartott tőle: amint lelép, valami butaságot csinálok. Nem álltam túl messze tőle, de még mindig voltak visszatartó erők. Felmegyek-e búcsút venni. Nem. Menjen helyettem, én elköszöntem, amikor legutóbb kiléptem a lakása ajtaján, az szebb búcsú volt, mint amilyen ez lenne. Nem akarom, ne is kényszerítsen ilyesmire senki. Kihűlt a kávé, amiből egy kortyot se ittam, nem tudom mennyi idő elteltével tettem le egy alacsony asztalra. Kyle nem tudom, mióta ment el, tényleg csak annyi kezdett feltűnni, hogy az ő felbukkanásához, eltűnéséhez ütemeztem valamilyen szinten magam. Mint egy elárvult kisállat. Tanácstalan érdektelenséggel néztem körbe, elgondolkodtam, hogy körbe kéne mennem, megnézni, mi lehet a többiekkel, de nem volt meg bennem az igazi késztetés. Csörgött a telefonom. Volt némi háttérzaj, de nem túl harsány, így mindent tökéletesen értettem, amit a melák mondott és mégsem. - Tessék? - pislogtam párat és vártam, hogy megismételje, amit az előbb közölt. - Most... most ugye nem ugratsz? Mert ez nagyon rossz vicc lenne, komolyan mondom, Kyle, ha átversz... Nem hazudik. Egy pillanat alatt megugrott a pulzusom, a szívem vadul kalapált és az eddig tétlenségre kárhoztató bénultság helyét sietős mozdulatok vették át. Csizma, kabát, kocsikulcs, ki az egyetemről, be az autóba, indítás. Majdnem eszelősnek volt mondható az a vezetési stílus, amit bemutattam, de senki nem járt az utakon, így szemernyi bűntudatom sem volt miatta, ha gyorshajtásért büntetést kapok, ezért a sietségért örömmel kifizetem.
Elég volt egy futó pillantás, az energiák kuszasága, amiben valahol ott volt az övé is. Éreztem, tudtam és amennyire ijesztő volt, hogy a holtak újra élnek, önző módon annyira hálás is voltam ezért. Fogalmam sincs, hogyan vált ez lehetségessé, hogy mivel fognak, vagy fogunk ezért fizetni, most csak boldog voltam és kezemet a szám elé téve hagytam, hogy megkönnyebbült örömkönnyek áztassák az arcom. Él, tényleg él, nekem pedig elég ennyi. Nem furakszom oda hozzá, távolabbról figyelem, csupán a magam módján tudatom vele - akár érzékelheti, akár nem -, hogy itt vagyok. Könnyű, játékos szél túr bele a sötét tincsekbe, finoman cirógató, fürgén tova szálló - remélem, hogy mielőbb követni tudja, vele rohan majd.
Nuestros familiares Tanto que han sufrido Su dolor Es incomparable
Familia Yo se que aqui toditos Identifican Con la insanidad
Sufrir Nadie quiere más Lo que aquí queremos Es recuperar
Y ahora Se ha iluminado mi vida Porque me han dado Otra oportunidad
Yo Estoy aprendiendo Como vivir Un día a la vez
Ezt az éjszakát nem az alvásra találták ki. Jobban mondva Alignak nem hagyott nagyon nyugtot Fairbanks farkasainak, se Őrzőinek. Duane is nyakába vette a várost, hogy segítsen felkutatni azokat, akik nem adtak hírt magukról, mikor a Protektor körbetelefonálta a népet. Sajnos sokan voltak, a kelleténél mindenképp többen. A kubai is megjárta Alignak poklát, saját mélységéből rántották ki a leggyötrőbb kételyeit és a bűntudata testet öltött. A saját testében, egy másik és egyben majdnem ugyanolyan Duane Alvarez-ként kísértette meg, mint Évát a kígyó. Mikor szabad pillanatai voltak, ezen az éjszakán csak kevésszer, a kubainak mindig az járt a fejében, hogy amikor otthon lesz egyedül és végre nem kell sehova rohanni, senkit kiásni, elpakolni, támogatni erővel vagy szóval, akkor kell majd tartania egy nagy önvizsgálatot. Teljes, átfogó kivizsgálást, amiben a miérteket is összegziés előhoz mindent, ami előkerült odaát a kőoltár mellett. Egyáltalán hol volt az? Talán sose fog kiderülni. Míg viszont cselekedni kellett, addig nem volt rest. A sérülése hagyta, hamar eltűnt egy kis gyógyító varázslatnak hála, így járta a várost, amíg csak szükség volt erre. Nem akarta a saját megpróbáltatása miatt magukra hagyni az elesetteket, akik talán pont rá vártak. Emlékezett, mennyire örült annak a házaspárnak, amely rátalált az erdőben, mikor vérző kezekkel, legyengülve, erdei koszttól csonttá soványodva menekült a szökés után. Jókor voltak jó helyen és sajnos többet nem látta őket, pedig szívesen meghálálná a tettüket. Ha máshogy nem, a sorsnak megteszi azzal, hogy megismétli, amit ők tettek. A Vörös Hold idején erre mindig nagy szükség van, idén fokozottan. A feladatok végeztével még mindig görcsölő gyomorral lépte át az egyetem pincéjének küszöbét. A halál szerencsére csak megsuhintotta néhány társát, nem ragadta el kegyetlen saskeselyűként egyik Őrzőt sem. Duane és barátnője, Judy itt akartak maradni ezen az éjszakán akkor is, mikor már nélkülük is ment volna minden a maga útján. A felelősségtudat, hogy jót tehetnek, pártfogolhatják a sérülteket vagy a gyászolókat, itt tartotta őket. A kubai fülében csengett, hogy mindez értelmetlen, mert őt csak eldobják utána. Ezt vágta hozzá a hasonmása a harc előtt. Mélyre ment, tüskét hagyott, de nem hozott pálfordulást. A társalgóba kellett mennie, hogy mindenkit, akit itt felügyeltek, lásson. Nem vágyott a Falka gyászszertartására és nem is lett odarendelve, mert erre nem volt szükség. Alig ismert valakit a Falkából annyira mélyen és bensőségesen, hogy az ő feladata legyen ma éjjel aggódni érte. Az egyetlen ottani barátja, Cassie jól volt, vele sikerült beszélnie telefonon még az autóút során, amíg Duane bejött az egyetemre. Akinek a halála megérintette, az Sofia volt. Csak egyszer találkoztak, de egy nagyon pozitív és szakmailag, művészileg igencsak profi vérfarkast ismert meg benne, aki teljesen normálisan viselkedett vele. Duane magában elmondott egy imát a nőért, de így sem kívánt elmenni a szertartásra. Az a tömény, szinte tapintható halál ezen az éjszakán sok lenne neki. Persze ha elfajulnának a dolgok, ő lesz első Harcos, akit mozgósítani lehet. Az teljesen más, céllal menni nem annyira megterhelő, mint befogadóként, gyászolóként. Akkor nem érintené meg olyan mélyen a halál nyirkos keze, mint ha látogatóba menne. Addig inkább tartotta a lelket a megterheltekben. Többet tudott adni az élőknek itt, mint a holtaknak ott. Alice-nek még könnyes volt a szeme és megrendítő volt látni, hogy az emlékezet fátyla fedte be a kínt, amit át kellett élnie. Őt különösen szerették Judy-val. Amióta a tragédia érte, azóta igyekeztek mindig mellé állni és Duane most is próbált hozzá intézni pár jó szót, elmesélve a saját tapasztalatát: - Alice, bárhogy is történt, ügyes vagy, hogy nem lett bajod, gondolj erre! - fejezte be, mikor Judy is akart még beszélni a lánnyal. Sokan bőszen telefonálgattak, szédülve vagy kis sebekkel elterülve hívogatták rokonaikat, szeretteiket vagy farkasismerőseiket a feleszmélés után. Duane ezen már túl volt és szerencséjére alig vesztett valakit, de aki ezzel foglalatoskodott, azt hagyta. Nem volt kényszer, sem erőszak a törődés és a pár jó szó, ami a tarsolyában lapult. Benézett inkább Abigailhez, hogy megölelje. Megint. Az esküvőn ölelte meg egyszer, a nő életének talán legboldogabb pillanatában és most azzal kellett szembesülnie, hogy elvették tőle a legfontosabbat. Még annyira friss és új volt ez az egész, a mézeshetek alatt így beleköpni az életükbe... A nő sérülései eltörpültek a veszteség mellett, Duane így érezte. Kopogtatott és ha befogadást nyert, nem húzta az időt: - Abi, nagyon sajnálom... Veled vagyok és ha bármit tehetek érted, tudod, hol keress! Annak viszont örülök, hogy te élsz, mert túl nagy veszteség lett volna tőled is megválni. Megölelte a nőt és valószínűleg mindketten összekönnyezték egymás vállát, ahogy elszabadultak a gyász érzései és keveredtek azzal, amit ma éjjel átélt Abi és Duane is. Alignak kegyetlensége, hogy a nőnek saját férjével kellett szembenéznie és ez így túl durva volt. Duane elképzelte, mi lett volna, ha Judy-t látja úgy, ahogy a nő Killiant. Botrány és tengernyi könny. Még egy erőt sugárzó mosolyt megeresztett és távozott, hogy ne fontoskodjon túl sokat. Ha Gina-val sikerült összefutnia, az a kubainak biztos sokat jelentett. Szemében a nő maga volt a rendíthetetlen ólomkatona, akinek még ez az éjszaka is kevés kellett, hogy legyen a megroppanáshoz. Duane már kereste korábban, mikor a próbateremből megérkezett és mielőtt csatlakozott Kyle-hoz, de akkor a harcosnő már úton volt egy másik csapattal, úgyhogy a kubai sejtette, nincs nagy gond. Megpróbálta megosztani vele, amit látott és érdeklődött, hogy élte meg Gina az egészet. Tőle talán kevesen kérdeznek ilyet, mert félnek a választól, pontosabban a stílustól, amivel tálalja, de a kubait ez nem zavarta. Tartottak már közös edzést is és meg tudta látni a nőben azt, ami miatt el tudta fogadni. Ma este kifejezetten vágyott a társaságára és erőt tudott meríteni a stílusából, ha nem zavarta el a tapasztalt hölgyemény... Amíg lehetett, itt lebzseltek Judy-val. Igyekeztek mindenkire időt szakítani, olyanokra is, akikkel talán még soha nem váltottak két köszönésnél több szót. Duane lassan kezdte úgy érezni, megtelik erővel. Másoknak adott, figyelmet, néhány bátorító és együttérző szót, de saját maga is felvidult. Nem mondta senkinek, de borzasztóan örült, hogy amit hajtogatott a kísértője, annak pont az ellenkezőjét látta. A megkönnyebbülő szemeket, a bánattól meggörbült hátak kiegyenesedését és a hálát azoknak az arcán, akikhez odament. Nem tudta elképzelni, hogy ez értelmetlen. Lehet, hogy egyszer elfelejtik és nem eszerint bánnak majd a kubaival, de ez a pillanat élt. Lélegzett. És egy nagy levegőt adott Duane-nek is, hogy erős jelenléttel emelje fel a többiek fejét, azokét, akiknek maguktól sokkal nehezebben megy. Talán fura lehetett az ő kasztjától ilyet látni, de a Harcosok sajátja az erő, nem? Épp ezt akarta átadni másnak is, mert ahogy megmondta a túlvilági összecsapáskor is az alteregónak: azzal neki nem lesz kevesebb, ha ad a szeretetből. A támogatást mindenki megérdemelte, aki felesküdött a béke védelmére. Például Naomi is, egy fiatal Őrző, aki emberként is még épphogy csak maga mögött hagyta a tizenéves kort. Amikor már sikerült magához térnie és nem zsongtak körülötte a gyógyítók, akkor is lerítt róla, hogy teljesen kész. Vadul telefonált, ideges mozdulatokkal várta valakitől, hogy felvegye a telót. Duane csak akkor ment oda hozzá, mikor már viszonylag lecsendesedve találta. Nem akarta megzavarni abban, amihez joga volt és ami kellett a megnyugváshoz. Nyilván olyat hívott eddig, aki fontos volt neki és abba nem is szabad beleszólni. A kubai leült a lány ágyának szélére és a vállára tette a kezét. Mosolygott egyet: - Szia, nagylány! Nem igazán beszéltünk még, de biztos ismersz látásból. Duane vagyok. Én is átéltem ma, amit te és büszke lehetsz magadra, hogy itt vagy épségben, mert ez azt jelenti, hogy se ésszel, se erővel nem győztek le téged! - mondta a kubai a legfélreérthetetlenebb elismeréssel. A hangsúly és a mosoly együtt kellett, hogy hasson Naomira. Duane már kezdte érezni, hogy jócskán belemennek az éjszakába, de még mindig fáradhatatlanul osztogatta a pozitív energiákat és magában egy imát is elmondott az orisha-khoz az itteniek testi-lelki gyógyulásáért. Sőt még a farkasokért is. Amíg érezte, hogy van válasz és érdeklődés, addig segített a lánynak az esetleges kérdéseire válaszolt, amennyire tudott és mindvégig bátorította. Lehet, hogy a jövő egyik legmegbízhatóbb téglája lesz ő az Őrzőkből álló nagy végvárban. Sosem lehet tudni és mindenkivel úgy kell bánni, hogy ez megtörténhessen egy napon. A kubai és barátnője is többször ránéztek már Savannah-ra, de nála nagyon makacs mód tartotta magát az ájulás. Valószínűleg hosszabban vívta a csatát másoknál, erre tudtak gondolni. Épp kimentek egy kicsit a folyosóra megkönnyebbülni, mikor végül elviharzott mellettük a nő. Úgy futott, mint akinek az élete múlik rajta. Vagy akinek a szerettei élete van veszélyben... - Sava, de jó látni! Vigyázz magadra! - kiabált utána a kubai, de a nő nagyon hamar eltűnt, a felét se hallhatta. Duane szurkolt magában, hogy ne a gyász tetőzze be a kínokat, amiket a szőke Őrző nyilván átélt odaát. Az isteneihez fohászkodott, hogy őrizzék a léptét és a kocsija kerekeinek gurulását. Ismerte annyira, hogy ha valamit a fejébe vesz, attól nem tágít és Duane-nél tekintélyesebb társai se képesek lebeszélni. Ha már nagyon nem kellett senkihez menni, akkor a párocska, Duane és Judy egymással folytatta a társalgást. Hazamenni eszükben sem volt. Majd hajnalban, mikor muszáj felkészülni a napi teendőkre és bepótolni a lefekvés előtt zuhanyzást és fogmosást pizsamában...
Kezdőlap
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] I_vote_lcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_lcap.png){kind=small}
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] I_voting_bar](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_voting_bar.png){kind=small}
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] I_vote_rcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_rcap.png){kind=small}
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 28txe1z](https://2img.net/h/oi58.tinypic.com/28txe1z.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 52054-robert-downey-jr-gif-siRf](https://2img.net/h/img.pandawhale.com/52054-robert-downey-jr-gif-siRf.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Ks_www.kepfeltoltes.hu_](https://2img.net/h/kepfeltoltes.hu/150413/ks_www.kepfeltoltes.hu_.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 24wr02t](https://2img.net/h/oi61.tinypic.com/24wr02t.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_oinqvyqs5v1uuir2po8_r1_250](https://68.media.tumblr.com/d914fb9baa8f70b472e210e9c52fcab0/tumblr_oinqvyqs5v1uuir2po8_r1_250.png)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] RDulK](https://2img.net/h/uploads.ru/i/r/D/u/rDulK.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Dyodgn](https://2img.net/h/oi49.tinypic.com/dyodgn.png)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_n5nj30zp6p1sgv18jo2_250](https://2img.net/h/37.media.tumblr.com/9574acebd6a038fb7586c339b5d467c4/tumblr_n5nj30zp6p1sgv18jo2_250.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_](https://2img.net/h/kepfeltoltes.hu/141211/tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Fdc5tz](https://2img.net/h/oi57.tinypic.com/fdc5tz.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_o1u3jhFpgw1trbn0jo1_250](https://2img.net/h/68.media.tumblr.com/3fabe5796efb110c69a65923ace40dc8/tumblr_o1u3jhFpgw1trbn0jo1_250.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Mb05ue](https://2img.net/h/oi39.tinypic.com/mb05ue.png)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_oinqvyqs5v1uuir2po4_r2_250](https://68.media.tumblr.com/90f0a175b52be7d30ddf2ad95d8b48bd/tumblr_oinqvyqs5v1uuir2po4_r2_250.png)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 2cqcza0](https://2img.net/h/oi57.tinypic.com/2cqcza0.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_mn9zh7jICb1s1052do1_500](https://2img.net/h/33.media.tumblr.com/3a5432e206203254b4f3f85046dbbf36/tumblr_mn9zh7jICb1s1052do1_500.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] C8gl53oy3ktwets8gb5a](https://2img.net/h/kepkezelo.com/images/c8gl53oy3ktwets8gb5a.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 67856195ac32bd820f2b7d0c6528406642088fee](https://64.media.tumblr.com/6d0db18f601552ae0c8006caba8225d2/2c38278ba91c28c9-60/s400x600/67856195ac32bd820f2b7d0c6528406642088fee.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 25p5tur](https://2img.net/h/oi62.tinypic.com/25p5tur.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_nve53yB0JW1tznrduo8_250](https://2img.net/h/31.media.tumblr.com/1af8d62c0e192cf2dd9fe572028c3cc3/tumblr_nve53yB0JW1tznrduo8_250.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_mqt68h0T1A1rqda9no2_250](https://2img.net/h/media.tumblr.com/e4adc48dd593d3ebd8daa83bda2d929d/tumblr_mqt68h0T1A1rqda9no2_250.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 6edceb](https://2img.net/h/oi67.tinypic.com/6edceb.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 24wemg2](https://2img.net/h/oi62.tinypic.com/24wemg2.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Dgp3lk](https://2img.net/h/oi62.tinypic.com/dgp3lk.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_n3t1wi7DtC1qg8dzlo8_r1_250](https://2img.net/h/31.media.tumblr.com/4a1018abcd6802ab00f4b3523cedda63/tumblr_n3t1wi7DtC1qg8dzlo8_r1_250.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] 2wq5ouh](https://2img.net/h/oi57.tinypic.com/2wq5ouh.jpg)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Tumblr_nuov0c08Bu1t0u8w9o1_250](https://2img.net/h/49.media.tumblr.com/678bfa6ba963df80f4a74201ed92c481/tumblr_nuov0c08Bu1t0u8w9o1_250.gif)
![VII. Együttállás [IC, Fakultatív] Bongo-Player](https://2img.net/h/www.kenziescafe.com/img/Bongo-Player.jpg)
