VII. Együttállás [IC, Fakultatív]

VII. Együttállás [IC, Fakultatív] // Szer. Ápr. 29, 2015 2:48 pm

First topic message reminder :

És Tupilek szólt: ...míg A Két Testvér gyermekei az élők földjét tapossák, és amíg a Hold istene nem lel megnyugvást, addig fogja árnyékba borítani a Napot mindazok szemében, kik ismerik a történeteteket. Akik tudják, hogy kik vagytok valójában, akik ismerik, miféle átok tapad a kezetekhez. Rájuk sem fog teljesen sütni a Nap. Mert amíg nem vagyok elég erős, amíg nem békítjük meg a Holdat, nem tudok majd átragyogni rajta. Mindig ott lesz előttem. Mindig ott lesz velem, a Ti jeleteket rajzoljuk majd fel az égre, mert bennünk lesztek eggyé és elválaszthatatlanná.

Vérben úszott az éjszaka, de már rideg és hófehér minden test, ami Alignak átkának áldozataként végezte. Megtisztított bőrük, el-elfedett sebeik nem engedik láttatni azt a kegyetlen véget, ami a szeretteket, bajtársakat élte. Az ég felé vonyított gyászének csalja elő a horizontról a Napot, ám valami más, valami történik. Nem ragyog olyan fényesen, mint általában szokott.

Mindazok, akik némán viselik szívükön az Alapítók ittlétét és kilétét, az égre feltekintve a lassan előbukó égitest előtt feketéllő Holdat látják. Aranyló körgyűrű csupán a Nap, és az is marad mindaddig, míg Alignak meg nem békül. Mert meg kell békülnie. Az ősi föld farkasaira felmenőik vétke zuhan, az árulás az ő életüket is beszennyezi, míg azok tisztára nem mossák életük hibáit.

De aki ettől a tudástól tudatlansága okán megfoszttatott, vezesse tekintetét a holtakra. Érzékeit nyissa ki, és tudja meg, visszatér az elbukott lélek, lázasan munkálkodva azon, hogy az elhullt harcos testét újra erővel töltse fel. Ha valaha kétség ülte meg szívedet azért, mert ezt a világtól távol eső helyet választottad otthonodul, most légy hálás azért, mert itt lehetsz. Mert bizonyosságot nyert, hogy a gyász és az őszinte kívánság valahol, odafent meghallgatásra lel. Könnyeid legyenek a hála és az öröm kifejeződései. A lecke legyen a megbecsülés. Intés arra, hogy élj, beszélj, érezz és cselekedj, míg lehetőséged van rá - hiszen egy villanással véget érhet a lét, második esélyre pedig nem mindenki válik érdemessé.

[OFF: fakultatív jelleggel reagolható topik, ha valaki szeretné megélni a "feltámadás" pillanatait. A falka tagjai számára megjegyzés: kérlek benneteket, hogy bármiféle reakció előtt várjatok az Atanerk reagjára, amiben a pontos menetrend és a helyzetleírás kap majd helyet.
Az Alapítók munkálkodásainak okán minden elesett Testvér a Viktoriánus Kúriában kerül "elszállásolársa", tehát maga a visszatérés is itt esedékes (legutóbbi információim szerint Kilaun kivételével, ám ő is itt köt ki, szóval All Thirteen).
A Protektorátus (szerencsére) nem rendelkezik saját halottakkal - a későbbi reagban azonban kifejtésre kerül, hogy a helyzetre való tekintettel a Falka engedélyt ad a hegyi területen a szabad közlekedésre, amennyiben valaki pihenés helyett részt szeretne venni a búcsúztató ceremónián, és ezáltal szemtanúja lenni a visszatérésnek.

+Adalék: a gyógyulási idők természetesen 20-ától számolandók, tehát mindazok, akiknek rövid a felépülési ideje, már mehetnek IC játékra, ha szeretnének. A hosszú gyógyulási idővel rendelkezőket ebben a topikban lehet a későbbiek során "ápolni és meglátogatni", amennyiben erre valaki igényt tart.]

Re: VII. Együttállás [IC, Fakultatív] // Szomb. Május 02, 2015 10:40 pm

A halottakon már az sem segít, hogy a Szellemek korábban tudtomra adták, hogy bármi is történjék az ájultakkal, csupán asztrális játék, semmi több. És mégis, a befutó megkeresések és riasztások olyan mértékben bonyolítják túl a helyzetet, hogy már magam sem hiszem, hogy csupán egy egyszerű megszállásról lehet szó.
Hála Zeusznak, a saját embereink közül mindenki magához tért idővel. Nem lehetett több negyed óránál, és a beszámolóikat hallgatva szinte biztossá vált, hogy Alignak idén a szó szoros értelmében szellem és lélek harcával örvendeztette meg kiválasztottjait. Nem mondom, hogy sokkal jobb volt úgy végigcsinálni mindezt, hogy én kimaradtam az áldásosztásból, hiszen a feszültség és a sorra befutó veszteségek hírei eléggé kikészítettek.
William igazán jó vezetőhöz méltóan vezényelte az embereket, így rám legfeljebb annyiban lehetett szükség, hogy a varázslatokkal kapcsolatban adtam tippeket a bizonytalanoknak, illetve némi könnyedséget próbálva erőltetni magamra, megpróbáltam a legtöbb optimizmust kisajtolni a helyzetből.
De mit lehet mondani olyankor, amikor a túloldalról nem érkezik válasz, és amikor az ismerőseink sorra ájulnak el, hogy aztán a testükön manifesztálódó, halálos sebeknek hála többé ne térjenek magukhoz? Erős a gyanúm: hiába vetettem volna be magam a Krónikák közé, sehol még csak hasonló feljegyzésre sem bukkantam volna.
Fel és alá járkálásomban, egyik fülemen a telefonnal próbáltam életet és nyugalmat árasztani azokba, akik rászorultak. Megfordult a fejemben, hogy talán illendő volna bevonulnom a szentélyterembe, hogy némi meditálással újabb adag útmutatást kérjek, de két okból nem tettem meg. Az egyik, hogy szarul jött volna ki, ha ebben a pokoljárásban én elvonulok és magamra zárom az ajtót, mondván: meditálok. Másfelől pedig valami azt súgta, hogy az élőknek sokkal többet tudok segíteni a jelenlétemmel és a támogatásommal, mint a holtaknak, akiken úgy festett, hogy már tényleg semmi nem segít.
Csak egy hordágy kellett ahhoz, hogy mindezt megerősítsem magamban. A férfi, akit behoztak, Abigail férje volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy cseppet sem érdekel, hogy éppenséggel ki fia-borja, csupán a minősége okozott hatalmas traumát. Alig egy hónapja még Williammel raboltuk el az újasszonyt az esküvőről, erre tessék.

A hajnal közeledtével, amikor úgy festett, hogy minden zizegés enyhülni látszott, magam mentem be az apró halottasházunkba, mivel ez volt az egyetlen test, ami a birtokunkban maradt. A vakító neonlámpás mennyezet felé nézve próbáltam megszülni valami épkézláb magyarázatot a történtekre, de a csövek csak monoton búgással feleltek minden fejben elhadart kérdésemre.
Hát ezért hagytál itt minket, mi? Nem akartad látni mindezt.
Evára gondoltam és arra, hogy ő vajon mit tenne most vagy éppenséggel milyen tanáccsal, útmutatással próbálna meg ellátni. És ahogy ott ültem az Álmodó hófehér holtteste mellett, ebben a csendes magányban jöttem rá végleg és visszavonhatatlanul, hogy valóban teljesen magamra maradtam.
Még egyszer kinéztem a közös helyiségebe, érdeklődve, hogy szüksége van-e rám valakinek, átvéve ezzel Eva tyúkanyóságát - és ezzel a tyúkapó gondoskodással mentem vissza a holttesthez.
Különös, így morfondíroztam magamban, mialatt az alvadt vértől tisztogattam meg lassú és ráérős mozdulatokkal a farkas egykori porhüvelyét. Különös, hogy lassan másfél évvel ezelőtt magam segédkeztem életre hívni Sangilakot, a Legerősebbet. Felajánlva ezzel Declan testét minden Muszklik atyjának, most pedig azon munkálkodom, hogy méltósággal szenderülhessen végtelen álmára egy újabb testvér. Biztos voltam benne, hogy Abigail hamarosan meg fog érkezni, nem volt szívem hagyni, hogy szó szerint vérbe fagyva kelljen látnia a férfit, mielőtt végső búcsút venne tőle.
Kezem az átszúrt szíve fölé tettem, tenyerem energiái, a belőle áradó mágia forrón telepedett a hideg bőrre, de nem mozgatott meg benne semmit. Élettel hívtam, halállal felelt - és akkor jöttem rá, hogy nem tehetek érte semmit. Sem érte, sem pedig azokért, akik hasonló módon fejezték be az éjszakát.
Még az oldalára is fordítottam, hogy a hátának is nekiállhassak. Kutató analizáló pillantásokkal néztem meg a fekete kört a lapockáján. Vajon mi történne akkor, ha kivágnánk az ősi szertartások szerint, és egy alkalmas testet keresnénk neki?
Hamar elhessegettem a gondolatot, aztán a kívülről jövő beszélgetésfoszlányokra felfigyelve hófehér lepedővel takartam le a testet, hogy magam is kimenjek. Görög vagyok, értek én az alkudozáshoz, hátha Williamnek szüksége van némi támogatásra a témában.
Ám éppen nyúlnék a kilincsért, amikor valamit jeleznek a mágikus radarjaim. Nem tudom, hogy az erejétől vagy a puszta döbbenettől billenek meg, de az biztos, hogy hátratántorodom. Poszeidón háborgó tengereire, mi a fészkes rézfán fütyülő bagolyköpet ez?!
A test felé fordulva van alkalmam kiszúrni, hogy a lepedő alatti test lassan, éppen hogy csak, ám mégis: határozottan lélegzik.
- William! - üvöltöm el magam, miközben nagy sebesen lerántom a lepedőt a halottnak vélt testről. Nem család, nem ámítás. Megjött Sura, az Új Élet, és a testvérébe is új élet költözött. Lehetséges ez?
Felnevetek, és vidám szökellésekkel rongyolok kifelé, végigüvöltve a folyosót.
- Él! Hát él! Feltámadt! - megragadom az első utamba akadót (remélem, nem az Új Élet az, mert akkor helyet cserélhetek a testvérével) és kezeim közé fogva az illető arcát, eufóriámban szájon csókolom - Hát nem nagyszerű?! Tupilek nevére, hát ez él! - kurjongatok tovább, aztán némileg csillapodott kedélyekkel megköszörülöm a torkom, és halk, visszafogott javaslatot teszek, hogy talán fel kellene hívni a falkát, csak hogy megérdeklődjük, náluk is éppen most forgatják-e a The Walking Dead következő évadját.

Re: VII. Együttállás [IC, Fakultatív] // Vas. Május 03, 2015 6:21 pm

Mikor úgy festett, a nehezén már túl vagyunk és minden keresettünk megkerült, akkor realizálódott csak bennem igazán: még csak most került elénk igazán a neheze.
Habár őrző részről senkit nem veszítettünk úgy fest, a farkasok között számos ismerős, barát, munkatárs... társ esett el. A lehetőségre, hogy a hegyen csatlakozzunk a falkához, amint végső útjukon búcsúztatják halottjaikat, Savannah felé pillantottam kérdőn, de a szemeiben ülő, majd verbálisan megerősített válasz egyértelmű volt. Ő nem megy. Menjek én helyette...

És én jöttem, Emmettel meg a többi őrzővel, aki szükségét érezte. Most, hogy Flora helyett én lettem a Hotel környékén az ügyeletes informátor, egyébként sem árt, ha hozzászoknak a képem látványához, na de... nem ezért jöttem ide.
Újságíróként, őrzőként láttam már számos szörnyű dolgot, de a Farkaslakban szinte kézzel tapintható gyász és keserű fájdalom még így sem hagyott hidegen. Alkati kérdés is ez nyilván, én meg sosem voltam kősziklából faragva, de... basszusmár! Mégiscsak kilenc halott farkas feküdt egymás mellett sorban, az Alfa szavainak és megannyi fájdalommal teli pillantás kereszttüzében.
Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki aláírna egy petíciót, hogy Alignak mondjon végre le a búsba... már, ha elérnénk ezzel bármit is.
Vállam megemelkedik, majd lassan fújom ki a levegőt, némán hallgatva, figyelve a történéseket. Merthogy valami történik, azon túl is, hogy de Luca befejezi a beszédét. A döbbenet előbb a farkasok arcára ül ki, élesebb érzékeik lévén ők hamarább kapnak hírt a csodáról. Elsőre nem is értem, mi a fene ütött mindenkibe köröttem, de aztán amilyen gyorsan csak tudok, keveredek ki a lak elé, hogy a meglepettség és megkönnyebbülés hangjai ne nyomhassák el zajukkal mindazt, amit a telefonban Savannahval közölni akarok: élnek.
Lynx él.

Re: VII. Együttállás [IC, Fakultatív] // Vas. Május 03, 2015 7:09 pm

Miután végképp nem bírtam Pandorát telefonon elérni, így végül lemondtam róla, hogy ma már beszélni fogunk, és inkább siettem, hogy a falkatársaimnak segítsek valami úton-módon – ha már neki képtelen voltam… Igaz, arra én sem számítottam, hogy ennyire rossz lesz a helyzet.
Órákon át csak ide-oda rohangáltam, igyekeztem ott segíteni, ahol tudtam… Egy-két vigasztaló szó azoknak, akiket leginkább a maga alá gyűrt a gyász, hírt hoztam-vittem, vagy ha úgy adódott, akkor épp a gyógyítóinknak segítettem be – legyen szó akár a betegek cipeléséről, vagy valami felszerelés szállításáról. Nem akartam megállni… nem akartam leállni, hisz tudom, hogy akkor én sem bírtam volna jobban viselni a helyzetet, mint bárki más, csak bekuporodtam volna valamelyik sarokba könnyezni, hogy nem, ez nem lehet… Ez csak egy rossz álom.
Ám még annál is rosszabb volt…
Lili, Darren, Lynx, Victoria, Joana, Rocky, Henry… Mi lesz velünk, ha a legerősebbjeink, a harcosaink is képtelenek helyt állni a harcban és elbuknak? Nem is tudom, melyik volt a nyomasztóbb, a torokfojtogatóbb… látni őket, egymás mellé fektetve, élettelenül, úgy, hogy nemrégiben még együtt beszélgettünk, bolondoztunk, ugrattuk egymást, vagy az, ahogy a falka fájlalja a hiányukat. A gyász, a szívek mélyéből fel-felszakadó zokogások, a könnyek jellegzetesen sós illata…
Mire az Alfánk belekezd a beszédbe, már valami különös, fájó hiányérzet kerít hatalmába engem is, szinte meg sem hallom a szavait, ahogy beszél – a gondolataim minduntalan el-elkalandoznak, szebb, békésebb időkbe, amikor nem azért gyűlt össze a falka, hogy a sajátjaitól vegyen végső búcsút. Csak az ránt vissza valamennyire a valóságba, amikor egy meleg kéz szorítását éreztem az ujjaimon, én pedig, mint ha valami álomból ébredtem volna, pislogok le a kéz gazdájára.
- Payne… -viszonzom a szorítását, s már épp mondanám, hogy mennyire örülök, hogy nem esett baja… hogy ő még itt van, épen, és sértetlenül, de… ahogy végiggondolom a dolgot, mégis képtelen vagyok megszólalni. Nem esett baja? Ép? Sértetlen? Fizikai állapotát nézve lehet, de a történtek után kötve hiszem, hogy a lelkére akármelyik is igaz lenne… Ettől függetlenül örülök neki, hogy itt van. Hogy számíthatunk egymásra, a bajban…
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom… vagy akár sejtem, mit jelenthet számára a Teremtője elvesztése, annak tudatában, hogy mennyire szerette, tisztelte, odáig volt érte. Nekem is hiányzik Darren, hisz mindig is olyan volt számomra, mint valami báty, akire példaképként felnézhet az ember… Hihetetlen belegondolni, hogy pár héttel ezelőtt még vele, és Lynx-szel együtt iszogattunk önfeledten, most pedig? Örökre elhagytak minket. Nincs több közös ivászat. Nincs több bolondozás… Se szaunában beégetés, se szobában hagyott „meglepetés”…
Amíg tart a beszéd, a tekintetemmel Ginette-et keresem, aggódva… Vajon ő hogy bírja? Tudom, hogy erősebb az a csöpp lány, mint amilyennek elsőre tűnik, mégis, most valahol lelkiismeret-furdalásom van, hogy az éjszaka folyamán csak pár percet sikerült mellette töltenem, hogy kifejezzem a részvétemet Lili iránt. Lili… ó, te másik példaképem! Hát te is itt hagytál bennünket… Pedig megígérted, hogy mesélsz róla, hogyan is tapostad ki az utat, hogy a falka Suttogója legyél… Hogy majd legközelebb elkísérhetlek, segíteni az egyik adomány-gyűjtő rendezvényre… Hogy mesélhetek neked az ikebanákról…
Most te is élettelenül fekszel az elesettjeink között.
Igaz, a többieket nem ismertem annyira, de már sajnálom, hogy korábban nem szántam időt rá, hogy egyáltalán esélyt adjunk annak, hogy megismerhessük egymást – mert így már sosem lesz rá alkalom…
Ahogy a felkelő nap első sugarai beragyogják a környéket, mint holmi reménysugarak, valóban… a remény is feltámad a szívünkben. Ahogy újra megérzem az ismerős energiákat, hirtelen szóhoz sem jutok a döbbenettől – ez… ez nem lehet. Ez… biztos csak valami álom.
És mégsem… Hisz ahogy körbenézek, látom, hogy egyre többen és többen forognak jobbra balra, hitetlenkedő pillantásokat osztva egymással, mint akik nem tudják, hogy mi is történt. Pedig a szívünk… a farkasaink már tudják azt, amit mi még képtelenek vagyunk ésszel felérni néhány pillanat erejéig – hogy élnek. Újra élnek…!
Ész nélkül engedelmeskedve csípek bele finoman Payne kezébe, eleget téve a kérésének, majd egy azon lendülettel a sajátomba is, és valóban – fáj. Ez a valóság. Én pedig mire észbe kapok, már fel is kapom a mellettem lévő leányzót, örömömben megpörgetve egyszer-kétszer a levegőben.
- Élnek! Elhiszed ezt?! Hát mégis élnek…! -felelem nevetve, mielőtt letenném a földre, és elengedném… Hadd rohanjon a Teremtőjéhez, köszöntve, üdvözölve visszatérését az élők között, ott, ahová tartozik. Ellenben mégsem teszi… Értetlenül pislogok felé, majd Darren irányába, akit épp Jenny vett védőszárnyai alá, mire pedig megszólalhatnék, már húz is maga után Payne a tömegen keresztül, Lynx felé.
Igaz, tőlem nem kap puszit, de azért megszorítom a kezét, bíztatóan… még ha esetleg nem is érzékelné, tudja – itt vagyunk, számíthat ránk! Nem hagyjuk cserben…
Viszont… úgy tűnik, hogy idő van, munkára fel! Még mindig ezerszer… sőt, milliószor felemelőbb érzés a sérültjeinket a gyengélkedőre hordani, mint ilyen köves, fagyott talajon sírt ásni ennyi embernek, szóval… munkára fel!
Még megvárom, amíg Payne az egyik őrzőhöz szalad, hogy érdeklődjön, aztán leesik, hogy basszuskulcs, nekem se ártana… így aztán sprintelek is utána, hogy az unokahúgom iránt érdeklődjek, hátha tud róla valamit.
Él… Ő is él… sőt, meg sem halt! Hála az égieknek, Tupileknek, az összes Alapítóknak és… és mindenkinek, akinek köze volt hozzá, hogy nem esett baja! Itt azonban úgy tűnik, egy időre ismét elválnak útjaink az Ezüstlánnyal… ő kihasználja az alkalmat, hogy végre a Teremtője mellett lehessen, én magam pedig Lili és Ginette nyomába eredek, hogy végre én is magamhoz ölelhessem őket, ebben a nagy megkönnyebbülésben. No és persze segédkezzek a pöttöm „ápolónő” mellett.

Re: VII. Együttállás [IC, Fakultatív] // Vas. Május 03, 2015 9:27 pm

Sürgés-forgás, jövés-menés, mindebből viszont alig érzékeltem valamit. Kyle itt volt, vele beszéltem, elküldtem azzal, hogy keresse meg nekem a hiúzt - csak rá bízhattam, s amikor távozott, olyan volt, mintha leoltották volna a villanyt. Szinte semmit sem fogtam fel abból, ami körülöttem zajlott, úgy éreztem magam, mint abban a megfoghatatlan térben: körülöttem meg volt világítva némi hely, de a fénykörön túl semmi sem létezett.
Elvesztettem az időérzékemet, így azt se tudtam megmondani, hogy Kyle mikor tért vissza, hogy meddig maradtam szinte teljes mozdulatlanságban, kába zsibbadással a lelkemben. Kongó ürességgel. Az ő felbukkanását viszont egyből érzékeltem, felfogtam, ahogy a látóterembe került, már emeltem is fel a fejem, hogy szemébe nézhessek, arcát kutathassam, mert bár nem akartam tudni, mégis... mégis kérlelőn pillantottam rá.
Gőzölgő kávé, együtt érző kifejezés. Ha is volt is még bármi reményem, az tovaszállt mindezzel, gyomrom apró ponttá zsugorodott, és a fekete nedű, amit annyira szerettem és bármikor képes voltam inni, taszított. Halott. Tarkólövés. Képtelen voltam bármit is reagálni, felfogtam minden egyes szót, de se szó, se könnyek - azt hiszem, tényleg sokkot kaphattam. Talán túlzásnak tartotta, hisz szűk fél éve, hogy egyáltalán személyesen is ismerem, de ez nem ilyen egyszerű egy-összetevős eset. Én öltem meg.
Elfog a késztetés, hogy kiöntsem a kávét, fröccsenjen szét, mint Lynx vére, de a legkisebb mozdulatot sem teszem. Egy évet kért az életemből, ennek még a felénél se tartottunk, ez így nem volt fair, nem tisztességes, hogy kiveszi a választás lehetőségét a kezemből és itt hagy, mielőtt bármit is mondhatnék.
Emmett felől kérdezek - ő legalább jól van, és a viszonyunk ellenére is enyhe vigaszt nyújt, hogy neki semmi bántódása nem esett.

Tippem sincs, mikor kelt útra ismét Kyle, hogy meddig ült ott velem és őrzött türelemmel. Éltem a gyanúval, hogy valahol tartott tőle: amint lelép, valami butaságot csinálok. Nem álltam túl messze tőle, de még mindig voltak visszatartó erők.
Felmegyek-e búcsút venni. Nem. Menjen helyettem, én elköszöntem, amikor legutóbb kiléptem a lakása ajtaján, az szebb búcsú volt, mint amilyen ez lenne. Nem akarom, ne is kényszerítsen ilyesmire senki.
Kihűlt a kávé, amiből egy kortyot se ittam, nem tudom mennyi idő elteltével tettem le egy alacsony asztalra. Kyle nem tudom, mióta ment el, tényleg csak annyi kezdett feltűnni, hogy az ő felbukkanásához, eltűnéséhez ütemeztem valamilyen szinten magam. Mint egy elárvult kisállat. Tanácstalan érdektelenséggel néztem körbe, elgondolkodtam, hogy körbe kéne mennem, megnézni, mi lehet a többiekkel, de nem volt meg bennem az igazi késztetés.
Csörgött a telefonom.
Volt némi háttérzaj, de nem túl harsány, így mindent tökéletesen értettem, amit a melák mondott és mégsem.
- Tessék? - pislogtam párat és vártam, hogy megismételje, amit az előbb közölt. - Most... most ugye nem ugratsz? Mert ez nagyon rossz vicc lenne, komolyan mondom, Kyle, ha átversz...
Nem hazudik.
Egy pillanat alatt megugrott a pulzusom, a szívem vadul kalapált és az eddig tétlenségre kárhoztató bénultság helyét sietős mozdulatok vették át. Csizma, kabát, kocsikulcs, ki az egyetemről, be az autóba, indítás. Majdnem eszelősnek volt mondható az a vezetési stílus, amit bemutattam, de senki nem járt az utakon, így szemernyi bűntudatom sem volt miatta, ha gyorshajtásért büntetést kapok, ezért a sietségért örömmel kifizetem.

Elég volt egy futó pillantás, az energiák kuszasága, amiben valahol ott volt az övé is. Éreztem, tudtam és amennyire ijesztő volt, hogy a holtak újra élnek, önző módon annyira hálás is voltam ezért. Fogalmam sincs, hogyan vált ez lehetségessé, hogy mivel fognak, vagy fogunk ezért fizetni, most csak boldog voltam és kezemet a szám elé téve hagytam, hogy megkönnyebbült örömkönnyek áztassák az arcom. Él, tényleg él, nekem pedig elég ennyi.
Nem furakszom oda hozzá, távolabbról figyelem, csupán a magam módján tudatom vele - akár érzékelheti, akár nem -, hogy itt vagyok. Könnyű, játékos szél túr bele a sötét tincsekbe, finoman cirógató, fürgén tova szálló - remélem, hogy mielőbb követni tudja, vele rohan majd.

Re: VII. Együttállás [IC, Fakultatív] // Vas. Május 03, 2015 9:48 pm

Nuestros familiares
Tanto que han sufrido
Su dolor
Es incomparable

Familia
Yo se que aqui toditos
Identifican
Con la insanidad

Sufrir
Nadie quiere más
Lo que aquí queremos
Es recuperar

Y ahora
Se ha iluminado mi vida
Porque me han dado
Otra oportunidad

Yo
Estoy aprendiendo
Como vivir
Un día a la vez

Ezt az éjszakát nem az alvásra találták ki. Jobban mondva Alignak nem hagyott nagyon nyugtot Fairbanks farkasainak, se Őrzőinek. Duane is nyakába vette a várost, hogy segítsen felkutatni azokat, akik nem adtak hírt magukról, mikor a Protektor körbetelefonálta a népet. Sajnos sokan voltak, a kelleténél mindenképp többen. A kubai is megjárta Alignak poklát, saját mélységéből rántották ki a leggyötrőbb kételyeit és a bűntudata testet öltött. A saját testében, egy másik és egyben majdnem ugyanolyan Duane Alvarez-ként kísértette meg, mint Évát a kígyó. Mikor szabad pillanatai voltak, ezen az éjszakán csak kevésszer, a kubainak mindig az járt a fejében, hogy amikor otthon lesz egyedül és végre nem kell sehova rohanni, senkit kiásni, elpakolni, támogatni erővel vagy szóval, akkor kell majd tartania egy nagy önvizsgálatot. Teljes, átfogó kivizsgálást, amiben a miérteket is összegziés előhoz mindent, ami előkerült odaát a kőoltár mellett. Egyáltalán hol volt az? Talán sose fog kiderülni.
Míg viszont cselekedni kellett, addig nem volt rest. A sérülése hagyta, hamar eltűnt egy kis gyógyító varázslatnak hála, így járta a várost, amíg csak szükség volt erre. Nem akarta a saját megpróbáltatása miatt magukra hagyni az elesetteket, akik talán pont rá vártak. Emlékezett, mennyire örült annak a házaspárnak, amely rátalált az erdőben, mikor vérző kezekkel, legyengülve, erdei koszttól csonttá soványodva menekült a szökés után. Jókor voltak jó helyen és sajnos többet nem látta őket, pedig szívesen meghálálná a tettüket. Ha máshogy nem, a sorsnak megteszi azzal, hogy megismétli, amit ők tettek. A Vörös Hold idején erre mindig nagy szükség van, idén fokozottan.
A feladatok végeztével még mindig görcsölő gyomorral lépte át az egyetem pincéjének küszöbét. A halál szerencsére csak megsuhintotta néhány társát, nem ragadta el kegyetlen saskeselyűként egyik Őrzőt sem. Duane és barátnője, Judy itt akartak maradni ezen az éjszakán akkor is, mikor már nélkülük is ment volna minden a maga útján. A felelősségtudat, hogy jót tehetnek, pártfogolhatják a sérülteket vagy a gyászolókat, itt tartotta őket. A kubai fülében csengett, hogy mindez értelmetlen, mert őt csak eldobják utána. Ezt vágta hozzá a hasonmása a harc előtt. Mélyre ment, tüskét hagyott, de nem hozott pálfordulást. A társalgóba kellett mennie, hogy mindenkit, akit itt felügyeltek, lásson. Nem vágyott a Falka gyászszertartására és nem is lett odarendelve, mert erre nem volt szükség. Alig ismert valakit a Falkából annyira mélyen és bensőségesen, hogy az ő feladata legyen ma éjjel aggódni érte. Az egyetlen ottani barátja, Cassie jól volt, vele sikerült beszélnie telefonon még az autóút során, amíg Duane bejött az egyetemre. Akinek a halála megérintette, az Sofia volt. Csak egyszer találkoztak, de egy nagyon pozitív és szakmailag, művészileg igencsak profi vérfarkast ismert meg benne, aki teljesen normálisan viselkedett vele. Duane magában elmondott egy imát a nőért, de így sem kívánt elmenni a szertartásra. Az a tömény, szinte tapintható halál ezen az éjszakán sok lenne neki. Persze ha elfajulnának a dolgok, ő lesz első Harcos, akit mozgósítani lehet. Az teljesen más, céllal menni nem annyira megterhelő, mint befogadóként, gyászolóként. Akkor nem érintené meg olyan mélyen a halál nyirkos keze, mint ha látogatóba menne.
Addig inkább tartotta a lelket a megterheltekben. Többet tudott adni az élőknek itt, mint a holtaknak ott. Alice-nek még könnyes volt a szeme és megrendítő volt látni, hogy az emlékezet fátyla fedte be a kínt, amit át kellett élnie. Őt különösen szerették Judy-val. Amióta a tragédia érte, azóta igyekeztek mindig mellé állni és Duane most is próbált hozzá intézni pár jó szót, elmesélve a saját tapasztalatát:
- Alice, bárhogy is történt, ügyes vagy, hogy nem lett bajod, gondolj erre! - fejezte be, mikor Judy is akart még beszélni a lánnyal.
Sokan bőszen telefonálgattak, szédülve vagy kis sebekkel elterülve hívogatták rokonaikat, szeretteiket vagy farkasismerőseiket a feleszmélés után. Duane ezen már túl volt és szerencséjére alig vesztett valakit, de aki ezzel foglalatoskodott, azt hagyta. Nem volt kényszer, sem erőszak a törődés és a pár jó szó, ami a tarsolyában lapult. Benézett inkább Abigailhez, hogy megölelje. Megint. Az esküvőn ölelte meg egyszer, a nő életének talán legboldogabb pillanatában és most azzal kellett szembesülnie, hogy elvették tőle a legfontosabbat. Még annyira friss és új volt ez az egész, a mézeshetek alatt így beleköpni az életükbe... A nő sérülései eltörpültek a veszteség mellett, Duane így érezte. Kopogtatott és ha befogadást nyert, nem húzta az időt:
- Abi, nagyon sajnálom... Veled vagyok és ha bármit tehetek érted, tudod, hol keress! Annak viszont örülök, hogy te élsz, mert túl nagy veszteség lett volna tőled is megválni.
Megölelte a nőt és valószínűleg mindketten összekönnyezték egymás vállát, ahogy elszabadultak a gyász érzései és keveredtek azzal, amit ma éjjel átélt Abi és Duane is. Alignak kegyetlensége, hogy a nőnek saját férjével kellett szembenéznie és ez így túl durva volt. Duane elképzelte, mi lett volna, ha Judy-t látja úgy, ahogy a nő Killiant. Botrány és tengernyi könny. Még egy erőt sugárzó mosolyt megeresztett és távozott, hogy ne fontoskodjon túl sokat.
Ha Gina-val sikerült összefutnia, az a kubainak biztos sokat jelentett. Szemében a nő maga volt a rendíthetetlen ólomkatona, akinek még ez az éjszaka is kevés kellett, hogy legyen a megroppanáshoz. Duane már kereste korábban, mikor a próbateremből megérkezett és mielőtt csatlakozott Kyle-hoz, de akkor a harcosnő már úton volt egy másik csapattal, úgyhogy a kubai sejtette, nincs nagy gond. Megpróbálta megosztani vele, amit látott és érdeklődött, hogy élte meg Gina az egészet. Tőle talán kevesen kérdeznek ilyet, mert félnek a választól, pontosabban a stílustól, amivel tálalja, de a kubait ez nem zavarta. Tartottak már közös edzést is és meg tudta látni a nőben azt, ami miatt el tudta fogadni. Ma este kifejezetten vágyott a társaságára és erőt tudott meríteni a stílusából, ha nem zavarta el a tapasztalt hölgyemény...
Amíg lehetett, itt lebzseltek Judy-val. Igyekeztek mindenkire időt szakítani, olyanokra is, akikkel talán még soha nem váltottak két köszönésnél több szót. Duane lassan kezdte úgy érezni, megtelik erővel. Másoknak adott, figyelmet, néhány bátorító és együttérző szót, de saját maga is felvidult. Nem mondta senkinek, de borzasztóan örült, hogy amit hajtogatott a kísértője, annak pont az ellenkezőjét látta. A megkönnyebbülő szemeket, a bánattól meggörbült hátak kiegyenesedését és a hálát azoknak az arcán, akikhez odament. Nem tudta elképzelni, hogy ez értelmetlen. Lehet, hogy egyszer elfelejtik és nem eszerint bánnak majd a kubaival, de ez a pillanat élt. Lélegzett. És egy nagy levegőt adott Duane-nek is, hogy erős jelenléttel emelje fel a többiek fejét, azokét, akiknek maguktól sokkal nehezebben megy. Talán fura lehetett az ő kasztjától ilyet látni, de a Harcosok sajátja az erő, nem? Épp ezt akarta átadni másnak is, mert ahogy megmondta a túlvilági összecsapáskor is az alteregónak: azzal neki nem lesz kevesebb, ha ad a szeretetből. A támogatást mindenki megérdemelte, aki felesküdött a béke védelmére.
Például Naomi is, egy fiatal Őrző, aki emberként is még épphogy csak maga mögött hagyta a tizenéves kort. Amikor már sikerült magához térnie és nem zsongtak körülötte a gyógyítók, akkor is lerítt róla, hogy teljesen kész. Vadul telefonált, ideges mozdulatokkal várta valakitől, hogy felvegye a telót. Duane csak akkor ment oda hozzá, mikor már viszonylag lecsendesedve találta. Nem akarta megzavarni abban, amihez joga volt és ami kellett a megnyugváshoz. Nyilván olyat hívott eddig, aki fontos volt neki és abba nem is szabad beleszólni. A kubai leült a lány ágyának szélére és a vállára tette a kezét. Mosolygott egyet:
- Szia, nagylány! Nem igazán beszéltünk még, de biztos ismersz látásból. Duane vagyok. Én is átéltem ma, amit te és büszke lehetsz magadra, hogy itt vagy épségben, mert ez azt jelenti, hogy se ésszel, se erővel nem győztek le téged! - mondta a kubai a legfélreérthetetlenebb elismeréssel.
A hangsúly és a mosoly együtt kellett, hogy hasson Naomira. Duane már kezdte érezni, hogy jócskán belemennek az éjszakába, de még mindig fáradhatatlanul osztogatta a pozitív energiákat és magában egy imát is elmondott az orisha-khoz az itteniek testi-lelki gyógyulásáért. Sőt még a farkasokért is. Amíg érezte, hogy van válasz és érdeklődés, addig segített a lánynak az esetleges kérdéseire válaszolt, amennyire tudott és mindvégig bátorította. Lehet, hogy a jövő egyik legmegbízhatóbb téglája lesz ő az Őrzőkből álló nagy végvárban. Sosem lehet tudni és mindenkivel úgy kell bánni, hogy ez megtörténhessen egy napon.
A kubai és barátnője is többször ránéztek már Savannah-ra, de nála nagyon makacs mód tartotta magát az ájulás. Valószínűleg hosszabban vívta a csatát másoknál, erre tudtak gondolni. Épp kimentek egy kicsit a folyosóra megkönnyebbülni, mikor végül elviharzott mellettük a nő. Úgy futott, mint akinek az élete múlik rajta. Vagy akinek a szerettei élete van veszélyben...
- Sava, de jó látni! Vigyázz magadra! - kiabált utána a kubai, de a nő nagyon hamar eltűnt, a felét se hallhatta.
Duane szurkolt magában, hogy ne a gyász tetőzze be a kínokat, amiket a szőke Őrző nyilván átélt odaát. Az isteneihez fohászkodott, hogy őrizzék a léptét és a kocsija kerekeinek gurulását. Ismerte annyira, hogy ha valamit a fejébe vesz, attól nem tágít és Duane-nél tekintélyesebb társai se képesek lebeszélni.
Ha már nagyon nem kellett senkihez menni, akkor a párocska, Duane és Judy egymással folytatta a társalgást. Hazamenni eszükben sem volt. Majd hajnalban, mikor muszáj felkészülni a napi teendőkre és bepótolni a lefekvés előtt zuhanyzást és fogmosást pizsamában...