Marhára romantikusnak tűnik a tény, hogy az örök kora nyárban folyt az egész gyerekkorom. Mert a kaliforniai keleti part nem is szólt másról. Tény, hogy sosem volt gondom a nyári munkára, vagy hogy leégjen az orrnyergem, a fél évet tengeri sósra száradva töltöttem a parton, lopott, dobozos doktorpeppert szürcsölve meg a csajokat bámulva.
Minden átlagos gyerek életbe beletartoznak a felhőtlen pillanatok, és pár szerencsétlen balfaszéba minden más is.
Oké, nem panaszkodom, annyira nem volt rossz, mint amennyire lehetett volna, de csak azért. mert azt hiszem a megmagyarázhatatlan szerencsém volt az örök erősségem... Anyámmal San Diego külvárosában éltünk, de a könnyű szerkezetes, rózsaszín flamingós kockaházunkat csak a lélek tartotta össze, főleg a partvonalra jellemző földmozgások után, így én többnyire kerültem is a fedél alatti létet. A másik ok, amiért ezt tettem, és amiért anyámmal sem sikerült tökéletesen egy családként működni, az sokkalinkább a szakmai ártalomként visszajáró kuncsaftköre volt.
Mindig is tudtam, hogy kurválkodik, nem is kellett megnevesíteni - nem is tette, csak ugye a gyerekek, mint a szivacs gyűjtik az információt, meg mellette minden mást is szépen, magukba. Szóval mire oda jutottunk volna, hogy beszéljen a méhecskéről meg a virágról, meg a virágnak pénzzel fizető méhecskékről, már régen képben voltam az egésszel. Remek előnynek mutatkozott ez a suliban is, mert emiatt már előtte megtanultam az első leckét.
Ne félj előre támadni és ne félj önazonosan használni a humort. Én raktam ki először magam a kirakatba; helló, itt a fattyú, aki egy fizetett menetből sikerült, és érdekes módon, amint látták, hogy nem lehet ezzel fogást találni rajtam, mert magam sem veszem komolyan, ennyi is volt.
Nem mondom azt, hogy tökéletesen népszerű voltam, de megvolt a magam köre, a magam bandája, sokszor jártunk ki a partra, sokszor képregényboltba, sokszor játszottunk újra egy-egy Csillagok Háborúja jelenetet, és igen, jó helyem volt, plusz a legjobb hangom ahhoz, hogy tökéletes Vader és Yoda is legyek egyben.
A kis idilli periódusokat, egy-egy nemfizető pasastól elcsattant - és anyám révén nekem továbbadott - pofon keserítette csak meg, míg nem jött Mr. Bishop.
Ha valaki 1080p-n rögzíti kamerára, akkor sem lenne jobb vagy részletesebb, mint az emlékezetemben. Mr. Bishop nem volt túl magas, de legalább alacsony, kopaszodó fazon, olyan ingben, amiket csak az óvárosi fashion street kirakataiban láttam addig. Ma is így néz ki, és ma is marad nekem Mr. Bishop, így, keresztnév nélkül.
Nem tudom, hogyan keveredett el épp anyámhoz, de újra jött, és nem adott pofont senkinek. Egy idő után elmaradozott mindenki más, és mire betöltöttem a tizenötöt, bejelentették, hogy költözünk. Engem is beleértve, aminek a létjogosultságát csak azért nem kérdőjeleztem meg, mert én is vágytam az angyalok városába. Voltak terveim, és eléggé összeszedtem magam, hogy az iskolák is úgy gondolják, nekik is vannak terveik velem.

Nem azt mondom, hogy az új házunk a Hollywood tábla alatt csücsült, vagy a Beverly Hillsen, de a diego-i otthonunk papírdoboznak tűnt mellette a méreteivel és a masszívságával. Többszörös négyzetméter, levegő, de amire nem számítottam, hogy ez a tér mennyire össze tud szűkülni egy személy köré. Ez a személy pedig nem volt más, mint Alex, Mr. Bishop lánya.
Alex, aki ki nem állhatta, ha Alexandrának szólítják, a dobozból itta a tejet, és kosaraskártyákat gyűjtött. Eperillatot árasztott a haja, de volt, hogy még ezt is elnyomta a mentolos rágós kondenzcsík, amit maga után húzott. Felelőtlenül szedte el a pólóimat a mosás után, hogy aztán csak azt viselve masírozzon át a nappalin. Esetleg miután mindenki elköszönt, be a szobámba, hogy egy elemlámpával világítva a képembe kérleljen, adjam elő azt az Orson Welles rádiójátékot, amitől minden hallgató "totál begőzölt" mert azt hitték, tényleg megszállták az idegenek a Földet.
Alex tanított meg normálisan zongorázni, mutatta meg, hogy szerinte miért is jó a jazz, és az egész - az én mániám a rádióval, a hangokkal, kiegészülve a nagyzenekar élően recsegős ötvenes évekbeli ízével külön közös világot adott nekünk, amiből a mai napig merítek. Kivételes volt, három évvel fiatalabb nálam, és nem testvérként tekintettünk egymásra, mert voltaképpen nem is voltunk azok.
Amikor a középiskola után elhatároztam, hogy a nagy hollywood-i gyártósor hátterébe akarok bebújni a hangommal és az ötleteimmel, az első volt aki támogatott... és az utolsó is, amikor hosszú, hosszú boldog hónapok után anyámnak és Mr. Bishopnak fel nem tűnt, amit akár a homlokunkra is tetováltathattunk volna mind a ketten...
Nekem kellett mennem, én voltam a nagykorú, és az igazat megvallva, miután nem először, de utoljára megtapasztaltam, anyám mennyire a saját jóléte és nem a saját gyereke pártján áll, azt hiszem nem is bántam annyira... Alexet annál inkább.
A rövid póráz akkor is rövid póráz, ha egy városban él az ember. LA hatalmas hely, nekem meg napolni kellett a főiskolai terveimet, és beállni a szirszar három dollár órabéres krumplisütők olajos sorába. Alex nem keresett, anyám nem keresett, én pedig legalább háromtucatszor osonkodtam váltott műszakban a ház környékén, várva a megfelelő pillanatot, ami nem jött el, mielőtt feladtam volna.
A dohos szagú, papírfalú albérleteket gyerekkori barátként fogadtam, nameg a tényt, hogy most vagy belesüppedek a depresszióba, és belegyaloglok az óceánba, vagy magasról teszek a dologra, és ott lebegtetem a célt, amit valamikor talán beérek. Addig meg szóljon a zene, szaladjon a toll a papíron, és ne legyen semmi görcsös. Az újdonsült haverok meg nem mondták volna, hogy valami gáz van, elővettem a pajzsaimat, meg tovább is fejlesztettem mindent a gondtalanság félig el is hitt álcájával. Viszont attól a gondolattól még így sem tudtam szabadulni, hogy a gyerekkorom hozzávetőleges szerencséje talán végleg elpártolt tőlem.

Az első elhívásomra is tisztán emlékszem (csak egy ideje, hogy emlékezhetek rá). Egy évre rá történt, és aznap épp azon agyaltam, hogy ki tudom-e fizetni az UCLA-t, ha végre felvesznek. Azt hittem, Alexet látom, ahogy befordultam a Boyd és a Harmadik utca sarkán a félhomályban. Még azt a nyomorult eperillatot is érezni véltem... de helyette egy bazi, kétajtós szekrény állt velem szemben, akit többször kiszolgáltam már az asztalánál valamelyik harmadállásomban. Nagyon-nagyon egyszerű lett volna képen röhögni a sztorija után, mégsem tettem. Mert valami helyrekattant. Mondjuk az ok meg az okozat, és a mázli faktorom, annak ellenére, hogy milyen nyomorultul éreztem magam az elmúlt időszakban.
Marhára kézenfekvő lett volna igent mondani, de pont ezért mondtam nemet.
...És ez volt az első és közel sem utolsó igazi gyávaság az életemben, de helyette neki tudtam ugrani a főiskolának, tudat alatt valami bizonyossággal, hogy ezzel jelenleg jobb helyen vagyok.



Két dolgot nem lehet megkérdőjelezni velem kapcsolatban, az őszinteségemet, és a lelkesedésemet - ha felébred. A valóság azonban az, hogy aki ezzel a két paraméterrel egyszerre rendelkezik, az Hollywoodban eléggé szarul tud érvényesülni. A kedves fúrások már az egyetemen megkezdődtek, mert nem mindegy, hogy hanyadrangú stúdióba jutsz be gyakorlat gyanánt, vagy ki vesz a szárnyai alá. Nekem az volt a marha nagy szerencsém, hogy csak minden harmadik ember akart tévés forgatókönyvíró lenni, és abból is csak minden harmadik hülye akart a sitcomok világába bekerülni. Ezzel párhuzamosan, már magam sem tudom hogyan (mázli faktor újra) de sikeresen kiszelektáltak a HB stúdióhoz, hogy különböző animációk alá is nyomhassam a hangomat. Nem mondom, hogy a legfényesebb dolog volt amit valaha csináltam, de én nagyon elvoltam vele. Csak amikor a következő évfolyam új üdvöskéje miatt, mint a töltősceruza vége lökődtem ki a rendszerből, akkor hagytam fel azzal a tévképzettel, hogy egy lábon kell állnom és egy munkahelyen kitartanom évekig.
Az egyetem elvégzése után számba vettem minden lehetőséget, ahol valamilyen módon a hangomat hallathattam. A helyi pletykarádió délutáni sávján sikerült a kisebb és nagyobb sztárocskákkal elbeszélgetni arról, milyen nehéz tartani a répadiétát, este pedig két slam poetry között beszabadultam egy-egy szabad színpadra a saját műsorommal - popdalok jazzesítve. Időről időre bedolgoztam rajzfilmsúdióknak, és gageket írtam jobb sorsra is érdemes komikusoknak. Az egyetlen probléma, hogy kezdett felfordulni a gyomrom az egésztől, és mikor egy érdektelen szőkeség a szilikon völgyből (szerintem valami másodrangú énekesnő lehetett) a körömápolási rutinjára szánt volna értékes perceket a mikrofon előtt, kiborult a bili..
A könnyedén, mosolyogva előadott maró gúnyomat ő nem, de mindenki más észrevette, így rövid úton megváltunk egymással a rádiótól. Ekkor huszonhét vagyok, és fél Hollywood tisztában van vele, hogy jobban jár, ha nem ad nekem teret, nehogy összedöntsem a csak fényből álló üres kis váraikat. Itt jött volna a kutya világ, ha nem lép be valami egészen más is a képbe.

A második elhívásom fekve ért. Az albérletem plafonját lestem, elmélkedve azon mennyi új folt jelent meg rajta, mióta itt lakom, közben a szomszédban zajló perpatvart hallgattam, mikor kopogtattak. Gond és moccanás nélkül invitáltam be a kétajtós fazont, aki legutóbb hét éve volt ennyire a közelemben. Előadta a mondókáját, és még csak dejavu-t sem éreztem, viszont most kénytelen voltam képen röhögni. Eltompított a sok hétköznapi szarakodás, meg a média önkényes szabályai, nem hallgattam egy jó ideje a saját érzékeimre akármennyire is vészvillogóztak pár ember és helyzet közelében - legalábbis én ezt gondoltam, hogy ezért tobzódom itt lényegében a semmivel a kezemben. És akkor jön ez a fazon és hadovál mindenféle szarról, amihez tudtommal nincs semmi közöm, meg amúgy is miért is volna jó... de aztán hagytam hagy beszéljen.,. és mutasson, és mielőtt újra felgyújt volna egy lámpás a fejemben, már voltak feltételeim.
Nem, nem leszek informátor, és nem, nem itt, valami kevésbé mű helyen, kevesebb kirakattal és áldologgal.

A new york-i protektorátusban kezdtem el a tanonckodást, és bárkivel kapcsolatba kerültem ott, az száz százalékra vette, hogy tökéletes informátor lennék - mert ennyire nem ismertek. Már az elejétől kezdve leszögeztem, hogy kizárólag mágiát vagyok hajlandó tanulni, mert ha simlizni akarnék, akkor ahhoz nem kell egy természetfölötti rendszerekkel operáló szervezetben basznom el az időmet. (Rendben, talán néha barokkosabban fogalmaztam ennél.)
A saját tempómban haladtam - ennek hála kihasználtam minden előnyét annak, hogy a protektorátus védelme alatt nem lehettem hajléktalan, építgethettem a saját életem, és mellette járkálhattam összevadászni pár tetoválás alapanyagot, meg meditálgatni az edzőterembe. Mert nekem erről szóltak a tanonc-évek: nem siettem, nem akartam sokat, és ha farkassal találkoztam, azt is igyekeztem minimalizálni. Nem voltam épp közönségkedvenc a nagy almában pont emiatt, de ember... Az NBC a Rockefeller centerben a mai napig a legkirályabb munkahely, amit el tudok képzelni.
Az életem legjobb szakasza kezdődött el azzal, hogy felvettek műsorszerkesztőnek és a mikrofon mögé is beülhettem heti egy-két órára. Marhára könnyen elfelejtettem a régi életem, élveztem, hogy vannak normális évszakok, normái ízlésű emberek, az art deco-tól és az ötvenes évek zenéjétől élő város meg kifejezetten a szívembe lopta magát, olyannyira, hogy a logikátlan tömegközlekedést a macska méretű patkányokkal is meg tudtam bocsátani neki.
A tanoncidőszakom épp emiatt is kényelmesen húzódott, míg én csak úgy novellákat és dalszövegeket írtam, eljártam dolgozni, aztán szórakozni egyszer megismert aztán elfelejtett alkalmi partnerekkel. Tökéletesen jó volt sehová nem tartozni és mégis mindenből békésen kanalazni egy kicsit.
De ahogy Alex régi szavajárása tartotta: ami késik, eljön. Nem tudtam elodázni a vizsgámat, és még esszencia is akadt ahhoz, hogy végre teljes értékű Őrzővé váljak... és pont emiatt, és a jellememet ismerve érkezett a javaslatnál erősebb elbeszélgetés, miszerint jobbat tenne nekem, ha nem vonná el a figyelmemet egy ilyen hatalmas város...


Szóval itt állok a repülőtéren, kezemben a jegyem, a felmondásom utáni sablon ajánlólevelem - nem áltattam magam, hogy pótolhatatlan vagyok és megsiratják a munkámat az NBC Radio-ban - és a kijelzőn figyelve az előttem álló átszállásokat Alaszkáig gyászolom az elmúlt kilenc évemet. Valahogy sejtem, hogy nem véd és szórakoztat majd úgy Fairbanks, mint New York, a természet túl közel van, hogy megússzam messziről integetve csak a farkasoknak, egy-két védelem felpakolásával havonta. Mindemelé az ingyen koszt és kvárté sem fog annyira jól esni az örök télben...