[2015.08.17. éjféltől hajnalig]

Céltalanul jártam a rengeteget emberalakban. Sem éhség, sem fáradság nem gyötört, pedig megvan két napja is, hogy utoljára ettem, s a husszonnegyedik alvás nélkül töltött órát is magam mögött hagytam. A bennem kavargó káosz elérte azon méreteit, amiket már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Napok teltek el azóta, hogy Säde könygött döntésem megmásításáért, hetek, a mindent megváltoztató hajnaltól számítva. A kényszerű kötelesség tonnás súlya ülte meg vállamat, amit már csak dacból sem voltam hajlanó lerázni magamról. Elbírom.
Mégis itt bolyongtam, mint holmi erdei kísértet. Nem leltem a helyem, a város elvesztette varázsát, az otthon fogalma kiüresedett, a Testvéreim többsége hozzám hasonlóan zárkózott el a közösködéstől. Ez is csak sejtés volt.
A vékony, dagadó holdsarlóra emeltem tekintetem, mintha attól várnék iránymutatást, holott már biztosan tudtam, hogy nincs se evilágon, se a Felfoghatatlanban olyan lény, aki segíthetne. Tökéletesen elhagyatottak lettünk, mint egy csapat újszülött Naturalak.
Füst szagot éreztem, energiáim felélénkültek, pajzsomat félig leeresztve engedtem őket hosszabbra nyúlni, lomha eőteljességgel nyújtózkodni, keresve az Idegent vadász módjára. Hol vagy?
Nincs kimondott szó, kérdés, mert nincs mit mondanom számára, vagy kérdeznem tőle, így ha ezen az estén beszélgetőtársra vágyott, csalatkoznia kellett. Megfordultam és elindultam felé, habár egyáltalán nem terveztem meglátogatni, felkeresni. Düh, gyűlölet, keserűség. Ezek kergették egymást bennem, mindet rajta akartam levezetni, ahogy azon a hajnalon is az ő halálával kívántam véget vetni a Vörös Holdnak, Atyám visszatérő látogatásainak.
Lépek, bakancsom talpa alatt ropog a hideg, száraz avar.
Nem sietek, már csak azért sem, mert - ritka alkalmak egyike - bizonytalan vagyok. Talán tartok is tőle némileg a korábbi demonstráció határására, ezt a gondolatot azonban arrogánsan ütöm félre. Dühös vagyok mindhárom titkolózóra, mert akárcsak Nagojut, ők is alapjaiban rengették meg valamiben a hitünket, a bizalmunkat. Lehetett Atyám bármekkora zsarnok, hamis szót egészen eddig nem feltételeztem róla, Fivéréről kiváltképp nem. S íme, a hazugság bizonyítéka feé tartottam éppen, képtelen lévén eldönteni a szándékot, ami cselekedetem mögött munkált.
Hallom, ahogy recseg-szakad a ruha rajtam.
Ki vagy, Idegen? Mi ez a feszítő ismerősség, ami megjelent, pusztán azzal, hogy tudomást szereztem a létezésedről? A történeted? A magányod, ami egy ponton akár sajátom is lehetne? Nem. Elhamarkodott gondolat, hogy mi bármiben is hasonlítunk, vagy valaha is hasonlítottunk. Te, aki kívülálló vagy Körünkből, soha nem leszel hasonlatos nem csak hozzám, de egyik Testvéremhez sem. Téged kivetett a "Tizenhármak" megnevezés, egyedül létezel Tizennegyedikként még most is a világban, mert túlmutatsz rajtunk és ez Teremtőid megbocsáthatatlan bűne. Lehetetlen, hogy közénk tartozz.
Lépek, hatalmas mancsom alatt reccsen az ág.
Elérem a narancsosan lobogó tábortüzet, karmazsinvörös tekintetem a lángok fölött szegeződik a hatalmas indiánra. Egész testemben megfeszülök, éber ragadozóként figyelem őt én, a medveméretű farkas. Őt, aki felbukkant és feldúlta a hajdani otthon amúgy sem nagy nyugalmát.
Fel-alá keudek járkálni, méregetem köztünk a távolságot de sose növelem vagy csökkentem és remélem, hogy végig ülve marad. Hogy nem kelt fel, vagy ha mégis, hát megállta, hogy bármerre is lépjen. Bizalmatlanul méregetem, pillantásom szinte vádolja, amiért a megígértnél előbb jutottam döntésre, holott nem akartam.
Tudod? Érzed? Hallod az el nem hangzott üvöltést, a tompa, egyenletes puffanásokat, amik jeleznék ökleim földbe csapódását újra meg újra? Járkálok előtted, mégis a porban fetrengek, kúszok-mászok épp úgy, ahogyan arra Tipvigutot ítélted.
Azt akarom, hogy mind velem éljenek vagy mind velem haljanak. A Testvéreim, a szívemnek kedves Naturalakjaim. Szeretném összezúzni a láthatatlan testetlent, akinek mindezt köszönhetjük és undorító módon imádkoznék hamis istenekhez, hogy akadályozzák meg mindazt, ami ránk vár.
Egyszer kapok felé, egyszer torzul vicsorgásba pofám és karmolja öblös morgás torkomat, ahogy tűzszínezte agyaraimat felé villantom. Érzem a hőt, a forróságot, ami majdnem megperzseli bundámat, de csekélységnek érzem energiáimhoz, haragomhoz képest, amit fékeznem kell.
Rád fognám, rád kenném az egészet, ha lenne bármi haszna, ha azzal eltörölhetném a saját elhatározásomat, amit mintha izzó vassal égettem volna önnön lelkembe akaratomon kívül. Mégis megtettem, mégis ott volt, mint egy lemoshatatlan eskütétel. A lándzsa, a Sámán és az Idegen lába előtt.
Könyörögnék, a bokáját ölelve kérlelném, hogy forgassa vissza az idő kerekét, tegyen mindent meg nem történtté. Hazudja, hogy nem csak azért térhettem vissza, hogy Utódot és Áldozatot választva a halálba vessem magam! Megtenném. Tényleg megtenném, minden büszkeségemet és méltóságomat félredobva, ha egyszer már nem sétáltam volna ugyanebbe. Elhamarkodott hévvel könyörögtem Atyámnak, hogy válassza ki asszonyomat is, mentse meg az életét annak, aki két erős fiút szült nekem. Megtette - mert már jóval korábban döntött.
Hitemet vesztettem a kérés hasznában, majd abban is később, hogy jó apa tudok lenni. S most... arra készülök, hogy egyik Gyermekem kérését teljesítsem, hogy életemben először jó apa legyek.
Hallasz, Denaali?

Leheveredtem a tűz vele átellenes oldalára, fejemet mellső lábaimra fektettem, s hol a lángokat bámultam, hol szórakozottan kaptam fülemet az erdő egyik-másik nesze felé. Ahogy fogyott a fa, úgy lohadtak figyelmem szikrái is, nehezült el szeméhéjam az álom kísértésében. Mikor úgy éreztem, hogy egy pillanatra elaludtam, megráztam a fejem, kinyújtóztattam tagjaim. Nem fogok az ő társaságában aludni, távolról sem bízom benne ennyire.
Hamvadó parázs, erőtlen füst, csipős hideg. Véget ért az éjszaka. Felálltam, hátat fordítottam és hátsó lábaimmal port és földet kapartam a megmaradt semmi parázsra, nem törődve azzal, hogy esetleg őt rá is jutott ebből.
Éppcsak annyira fordultam vissza, hogy kényelmesen rá tudjak nézni és ne kelljen nyakkitörő mutatványt végrehajtanom. Én nem az eddigi látogatóid vagyok, s kifejezhetném efölötti sajnálatomat, ám az igazság, hogy egyáltalán nem bánom, nincs bennem sajnálkozás.
Döntöttem, de te később kaphatod csak meg a kimondás bizonyosságát, a védelmet félretevő beismerést. Mennyi éjszaka az még? Mennyi utódom felkeresése? Ki tudja? De amíg nem tudlak Testvéreimnek tekinteni, ne várj tőlem ennél többet, Körből Kirekeszett.
Addig csupán az érkezés és a távozás azonossága, a köztük eltelő valószerűtlen órák vannak, amik sűrűségük ellenére is üresen kongnak. Csakhogy nem most zavartam meg utoljára magányodat.

To Sangilak: It's like a force that's fooling you
Its empty promise hides the truth

Téged sem hívtalak, mégis érzem, már közel jársz. Gyere csak Testvérem, a tűz mellett van elég hely kettőnknek, még akkor is, ha két ilyen óriás kénytelen egymás társaságában időzni. Nem gyújtottam túlságosan rég, talán elég lesz majd hajnalig, míg úgy esik, hogy maradni fogsz.
Meglepetést is készítettem neked, ám nem azért, hogy fenyegessen vagy ártó szándékkal sújtson le Rád. Csupán a tűz narancsa villan meg benne a Hold ezüstös fényével házasságot kötve, s ennek tükrében látom meg elsőként karmazsin tekinteted is.
Lassan forgatom ujjaim közt a Gyilkos tőrt, de a tekintetem már a Tiéd, Legerősebb. Nem, egy percig sem kívánok ártani neked, de állom a hosszúra nyúlt pillantást, amivel megajándékozol, és a Tőr csak forog. Már egyáltalán nem fáj, már egyáltalán nem éget. Tudod, hogy kitől kaptam. Azt is, hogy miért.
És ahogy forog a Tőr, úgy menetelsz te is. Nyughatatlan, bizonytalan vadász lettél, és én nem tehetek mást érted, csak csendben, kifejezéstelenül megajándékozlak hallgatásommal. Jobbra és balra járatom saját fejem, míg te a helyed keresed abban a világban, ahová már nem tartozol.
Tudom.
Hallom.
Érzem.
Nem kértem, hogy alacsonyodj le öcsém, s a Jégvihart sem puszta szórakozásból gáncsoltam el - gáncsoltuk el Együtt. Olyan szívesen mesélnék neked róla. Hogy milyen volt a Te éhségeddel élni, azzal a belülről karcoló elégedetlenséggel, amit életedből haláloddal hátrahagytál. Hogy milyen volt veled együtt üvölteni, elsőként tapasztalni meg más halálát a bőrömön, és tudd meg, fájt minden seb, legjobban a halálos, amit áruló véreid neked okoztak. Hogy mennyire féltem, mikor erőd először, önkéntelenül használtam egy csavargó farkason.
Nem tudhatod, hogy talán a tűz narancsa olvad egybe a sötétbarna íriszeimmel, vagy a farkas borostyánja kel életre bennem, mikor felém kapsz. A haragod gyúl újra a szívemben, ami megkövetelné, hogy addig szorítsam gyilkos állkapcsaidat egymásnak, míg minden agyarad oda nem veszik. Nem a tüzet érzed Testvér, az az erő perzsel, ami bennem él, és aminek te magad - még ha kéretlenül is - része vagy.
Próbálok hazudni. Szeretném elhitetni magammal, hogy nem félek. Hogy nem féltelek, hogy újra ostobaságra vetemedsz majd, és nekem megint meg kell büntetnem téged. De úgy fest, talán meglelted a látszat-békédet ott, a tűz másik oldalán, s míg te magad a porba fekszel, én csupán oldalra nyúlok egy kisebb farönkért, hogy Anguta farkasdémonát próbáljam úgy kifaragni, ahogy arról annak idején Tupilek mesélt.

Az órák gyorsabban szökellnek az éjszakán át, mint az szokásukká vált. Csak ülök Testvér, faragom a démont és azon merengek, melyikünkre hasonlít jobban. Arra, aminek te engem látsz, vagy arra, amelyik Benned él, belőled táplálkozik, s aminek a sápadt arcú a büszkeség nevet adta?
Nehezítse szemhéjad Álom. Tömje be füled a csend, tested legyen gyönge és esendő, amilyennek Atyánk látni kíván. Aludj, Testvér.
Aludj és bocsásd meg, hogy így kell kicsikarnom tőled néhány nyugodt, magányos percet. Felkelek, és odalépek hozzád, hogy melléd térdelhessek a porba. Ne lásd, ne érezd, ahogy reszketeg kezekkel fésülök nyugodttá felborzolt bundád. Érzem az izmaid a bőröd alatt.
- Nincs annál szebb, mint szeretve lenni. Ha szeretnek önmagadért, vagy még inkább... Önmagad ellenére.
A kilencszázas évek elején olvastam ezt az idézetet. Te akkor halott voltál. Már akkor is Te jutottál eszembe róla, és nem tudtam, hogy mikor kell elengedjelek magamból. Vártam. Reméltem, fohászkodtam érted, hogy élj újra, de a nap sosem jött el. Minden más Testvér, szép egymásutánban kelt fel és telt meg élettel, míg te sosem jöttél. És most, hogy itt vagy, máris menned kell.
- Sajnálom, hogy csak ennyink maradt.
A Gyilkos Fegyvert a hatalmas mancsok elé fektetem, és még egyszer utoljára megsimítom a fejét, s anélkül térek vissza ülőhelyemre, hogy akár egy pillanatra is hátat fordítanék neki.
Ébredj, vad.

És távozz úgy, hogy lelkedben magaddal viszed az érintésem és a szavaimat, ha már a felajánlásomat nem tudod... vagy egyszerűen csak nem akarod elfogadni.

Dühös voltam és őt okoltam. Őket. Energiáim fékevesztett haraggal dúltak körülöttem, s nem érdekelt a titoktartás, az óvatosság, csak a világ akartam köpni mindent. Elhaltak a hótól roskadozó fák, érintetlen állattetemek tarkították az erdőt, mint a pestis, úgy marta a vidéket erőm. Egy parazita, élősködő. Dúvadként trappoltam a Körön Kívüli felé, amint felsejlett jelenléte, feledve mindent, amit első találkozásunkkor mutatott. Hol érdekelt, hogy mindünk erejét birtokolja? Hogy könnyedén véget vethetett volna az életemnek? Tegye, pusztuljunk egymás után, Atyám pedig irtson ki mindent, az összes farkas, örökségünk írmagját is, vesszenek, nem érdekel! Fagyjon vérbe a szülőföld és ne legyen többé ezüstös derengése a Holdnak, ne ismerjen mást a vörösön kívül!

Remegtem az indulattól, amikor megálltam tőle méterekre. Ugyanazzal a hévvel akartam elátkozni, ahogy annak Ohanzee-val tettem - mégis miféle apa átkozza a saját gyermekét? Anyanyelvem szavait vágytam elé vetni, majd kitépni nyelvét, ha ugyanazon mer szólalni. Ártani akartam neki, mert nem tudok. Mert ő biztosan nem fog belehalni abba, hogy a Legerősebb egyben a legdühösebb is.
Figyelmeztetés nélkül ugrottam neki, bár a puszta jelenlétem, minden élőt felnyársaló energiáim is felértek ezzel. Ez a test nem az enyém. Soha nem kaphatom már vissza azt, soha nem mehetünk vissza oda, de ha a világ ki is fordul sarkaiból, ha soha többé nem láthatom a Húgomat, ha Alignak arat diadalt... akkor is én vagyok Sangilak. Én élek a bőr alatt, ami alól igazi valóm bundája serken, hogy karmokkal és agyarakkal köszöntsem újfent az el nem fogadott testvért, megy gyászolom a halott igazit.
Te miért nem voltál ott?
Te hol voltál, amikor gyászos énekünk siket Apáinkhoz szólt?!
Miért nem hozzátok vissza, hiszen tavaly annyiakkal megtettétek!
Nem fogom fel a sebeket, amiket esetlegesen ejt rajtam, békítő szándék se ér semmit. Akarom, hogy fájjon - neki, s nekem többé ne. Életemben - s halálomban - először kívántam, bár áttestálhatnám más vállára ama súlyt, amely enyémet nyomja.
Odaálltam eléjük, s különbséget tettem köztük.
Odaálltam közéjük és együtt gyászoltam velük.
Mi lesz a következő? Saját kezemmel metszem torkát fiamnak?

Kimerülten hevertem latyakossá vált hóban, csapzott bundával, mint egy sebzett dúvad. Haragom csitult, ám megszűnni sose fog, s mialatt büszkeségemet magam köré gyűjtve felkelek, gondolataim nyers, kéretlen őszinteséggel csapnak felé az első nyelven, melyet születésem után elsajátítottam.
~ El kellett volna jönnöd. ~ Vádlón villant rá a karmazsinszín szempár. ~ Legalább utólag látogasd meg... ~ vetettem még oda, akár egy csalódott öcs. Nevetséges.
Lemondóan fújtam, majd korábbi lendületem árnyékát se közelítve meg indultam el arra, amerről jöttem. Nem feledtem nemzőm tanításait: ölj, hogy élj, pusztíts, hogy teremts. Nem az élelemért öltem, nem menedék felállításáért pusztítottam, s bár sehol a törzs, melyben ezt tanultam, nekem nem szabad felejtenem, különben a Holdisten sorsára jutok.
Méltósággal tüntettem el nyomaimat, amennyire lehetett, mintegy bocsánatkérésképp e vidék felé, amely annyi év után ismét lobbanékonyságomat volt kénytelen elviselni.

Megkötöttem az egyezséget, amihez tetszésem szerint tartottam magam, újabb bajt azonban nem okoztam, mintha valóban nem lennék területükön. Eleget tettem a követelésnek, vagy inkább az előírt kötelességnek, s mi tagadás, az is nagyban hozzájárult eljövetelemhez, hogy Nagojut él. Ki tudja, meddig. Egyedül azt remélhetem, hogy mikor eljön az ideje, nem kell újfent gyászolnunk, mert ahogy Alapítókként együtt születhettünk, úgy talán egy lehet halálunk is a végén.
Ez alkalommal viszont nem számonkéréssel, vagy fékevesztett haraggal érkeztem, örökösen nyughatatlan energiáimba nem vegyült ellenséges szándék, indulat, csupán felkutatási szándékom járt át. Mutasd magad, merre vagy ezúttal? Megkíméltem Testvéreimet mindennemű faggatástól arra vonatkozóan, hogy ők milyen sűrűn keresik fel a Magas Hegyet, ha ugyan megteszik. Mellékes volt, mert ahogy hajdan, úgy most is elérkezettnek éreztem az időt valamire.

Karba font kézzel álltam meg előtte, tavalyi kétségbeesésem sehol se. Dac, arrogancia, büszkeség - ahogy a krónikák írják, s ahogy az elvárható az erő vérvonalának fejétől.
- Denaali - biccentettem kurtán, először hívva nevén, s zavartalanul folytattam röpke köszönésem után őseink nyelvén. - A következő teliholdon Testvéreimmel kívánok vadászni. - Hanghordozásom határhúzásként hathat, mintha a sorok közt jelenteném ki: jobban teszi, ha azon az éjjelen biztosra megy távolságtartás terén. Ám nekem nem kenyerem sorok közé rejteni bárminemű mondanivalómat. - Személyes sértésnek fogom venni, ha nem jelensz meg.
Sarkon fordultam, s a magam módján megejtett meghívást követően magára hagytam. Ennyiért jöttem, s mostanra akadt épp elég dolgom, hogy ne tudjak hosszan időzni lábam lógatva. Ugyanakkor... én kijelöltem számára a helyet köztünk, számomra teljesen tiszta, mi ő hozzánk képest. Építhetnék empátiára, zengedezve, mennyire megértem, mily nehéz úgy létezni, hogy senki sem lát, senki sem hall, talán csak egy vagy kettő. Vagy annyi se. Nem szánlak, mert mindünk magán hordozza az átkot és áldást, ami osztályrészül jutott. Ám ez nem jelenti azt, hogy őseink kőbe véstek mindent, hogy még egyszer, talán utoljára, ne lehessen teljes a Kör, s ne rohanhass vele te is, Magas Hegy.

A Magas Hegy testét megannyi tetoválás díszítette, de a minták és alakzatok között egy sem volt olyan mágikus erővel felruházva, mint amilyen a Tizenhármak Köre. Neki nem lángolt a bőre egyetlen, jól behatárolható bőrfelületen, amikor Nagojut újra a Szellemek ösvényére lépett. Miért is lángolt volna? Hiszen ő sosem tartozott közéjük, neki nem tisztje a Testvérek örömében és bánatában azonosként részt venni, ezzel mindig is tisztában volt. Azonban semmi szüksége sem volt egy fájdalmasan égető tetoválásra. Egész testét, sőt, lelkével együtt lényét perzselte kíméletlenül az eltávozás folyamata, hiszen a Hűséges nem csak egy kötelékből kiszakadt darab volt számára. A része volt. Benne élt, és benne él tovább egészen addig, amíg vissza nem hozzák őt. És ahogy ott hasalt a Rejtekében Teremtője megszállása után, ez az utolsó lobbanás napokra álomba ringatta. A kín, a fájdalom és az elhasználtság súlyos béklyói pihentető és áruló sötétségbe temették, ideje sem volt gondolkodni azon, hogy most vajon mit követett el, milyen mértékű károkat okozott.

Most, hogy az Igazságra - azaz az Ő létére - fény derült, és azóta, hogy a Tizenhármak a maguk módja szerint részesítették őt kedvességben vagy gorombaságban... Egyáltalán, bármiféle bánásmódban, számára is kedvezőtlen fordulatot vett a Lét. Ha számított volna a véleménye, s ha nem kötötte volna eskü Tupilekhez, talán hangot is adott volna nemtetszésének, így azonban nem tett mást, csak megpróbálta megtalálni önmagát. Fogalma sem volt, éppen kinek a dühét, szomorúságát vagy kilátástalanságát érzi, és már lassan kezdte volna azt hinni, hogy a tomboló harag a sajátja, mikor rá kellett döbbenjen, csupán a Legerősebb közeledtével sodródtak szíve peremére az elsöprő érzések. És mint mindig, úgy ez alkalommal is a pártatlan, a részvéttelen és a próféta bizonyosságával ölelte magához a Legerősebb gyászát anélkül, hogy bármiféle ítéletet mondott volna a hím viselkedése felett. Tett azonban egy szívességet, melyet ki nem mondott volna, és szándékosan sosem éreztette volna Sangilakkal. Hagyta, hogy a fenevad nekiessen. Hagyta, hogy céltáblája legyen az őserőnek, és nem alázta meg Őt, hogy még esélyt sem annak, hogy a Harcos megvívja a már előre eldöntött csatát, és csak akkor vetett véget a küzdelemnek, amikor úgy érezte, épp elég teret adott a másiknak arra, hogy kitombolja magát.

És amikor újra magához engedte Őt, még mindig azzal a némasággal és rezzenéstelen arckifejezéssel fogadta, amivel legutóbb útjára engedte. Vonásai közt nem bújt meg sem ellenségeskedés, sem szívélyesség: csak a lehetőség, hogy Sangilak saját elhatározása szerint folytassa a történetüket, és ő aképp fog reagálni, és cselekedni, ahogy a Legerősebb megadja számára az alaphangot.
Aztán nem cselekedett sehogy sem, csak bólintott a meghívásra. Egy szikrányit sem engedett láttatni abból az áramló hálából, ami kitöltötte a szívét. Évszázadok várakozásának vágyálma fog beteljesülni hamarosan. Hónapok múltán végre visszatalált önmagához, már tudta, ki ő ebben az óriási halmazban, és ez olyan megnyugvással töltötte el, mint az a nap, amikor erdei sétája közben megrogytak térdei, és ő a földre vetette magát. Ami korábban forró volt, az azokban a percekben hűsítő gőz volt csupán. Úgy érezte, egy láthatatlan kötéllel húzzák ki a tüdejét mellkasa mögül, de nem állt ellen. Boldogan eresztette, amibe a Mágusok vasmarokkal kapaszkodtak, hogy a Hűséges visszatérhessen.

Csodák ideje volt, efelől nem volt kétsége. Magának is be kellett lássa, hogy már ő sem ismeri teljesen a játékszabályokat, hiszen nem volt még példa arra, hogy ilyen gyorsan, ilyen sebesen térjen vissza bármelyik Alapító az Atyák oldaláról. És a csodák ideje volt azért is, mert a Legerősebb, a bukott Atanerk, kimondatlan vezére a Tizenhármaknak úgy döntött, hogy Testvérévé fogadja.
- Ott voltam.
Ennyit szólt utána csendesen, amikor a Legerősebb sarkon fordult, és visszaindult a sajátjai felé. Emlékei közt ködösen rémlettek fel Nagojut temetésének távoli képei. Fáradt volt. Borzasztóan kimerült volt még akkor is. De tisztes távolból figyelte, hallgatta a búcsúztatást, pont úgy, ahogyan régen. Biztonságban, csendben lopta ki a Testvérek legtitkosabb emlékeit, bokrok közül, fák törzsének döntve vállát. Csak akkor merészkedett elő és ült le beszélni a Hűségessel, amikor órákkal később már megbizonyosodhatott arról, hogy senki sem fogja megtudni, hogy valaha is ott járt.
Nem akarta megosztani Sangilakkal az emlékeket, így hát, nem is tette. De bízott abban, hogy ma már Ő is másképpen látja. Talán nincs tisztában azzal a vággyal, ami a Magas Hegy szívét hajtotta évszázadokon át, hogy az összetartozás élményéből részesülhessen. Azt viszont tudhatja, hogy mindig is láthatatlan szomszédja volt az egykori törzsnek, és ha akkor képes volt észrevétlen maradni, úgy most is alkalmas rá.

Sarkon fordult, és maga is az útjára indult. Persze ez alkalommal némileg más volt. Aznap nem a védekező dac emelte magasra az állát, hanem az öröm azért, mert ha mostantól bárki is fáradozna azzal, hogy megkérdezze, van-e családja, kimondhatná: Vannak testvéreim.