A testsúlyomat könnyedén helyeztem át egyik lábamról a másikra, miközben az ablak előtt álltam, és meredten bámultam kifelé az ablakon. A hegyeket, amelyekre a pillantásom terelődött éppen, már régen megszoktam, de ez nem jelentette azt, hogy nem lehettek újra és újra a gyönyörködésem középpontjában. Ajkaim lágy, halovány mosolyra húzódtak, ahogy az apró hópelyheket figyeltem, hogy miként hullottak gyors egymásutánban. Gondolataim ezerfelé cikáztak, szinte semmi rendszer nem volt bennük, mégis, én valahogy remekül elboldogultam, már ami azt illeti, hogy kiigazodjak rajtuk. Végtére is, az én agyszüleményeim, nem?
Sajnos ez nem ok nélkül következett be, mint ahogyan sohasem történt ilyen korábban sem. A mai kisfiú, akivel összehozott a balsors, éppen olyan hányatott gyerekkortól szenvedett, mint a többi ügyemben szereplő személyek többsége is, de a kicsi Garrett valamiért mégis más volt, mint a többiek. Jobban megérintett, mint ahogyan arra számítottam, vagy amit megengedhettem magamnak. Nem volt egyedülálló eset, máskor is megtörtént már, de ez még sajnos nem zárta ki azt a tényt, hogy mindig váratlanul ért. Szerettem volna felkészültebb lenni, ennyi év után meg főleg, de valahogy akadtak ilyen kivételes napok, amikor talán a lelkiállapotom másabb volt, mint a hét többi napján, vagy hasonlóságot véltem felfedezni a saját életem, és az ügyem között. Egyik sem volt jó, én aztán tudom.
Mint ahogyan máskor is, most is elkezdtem számba venni azokat a bizonyos nagy fordulópontokat, amelyek befolyásolták a létem alakulását, és azt, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Nem mondhatnám, hogy jó élményként könyvelem el ezeket a nehéznek, és olykor ijesztőnek ható pillanatokat, de az biztos, hogy a jelenlegi önmagamra nagyon büszke voltam. Szinte a semmiből értem el azt, aki ma vagyok, és ezt senki nem veheti el tőlem, az fix.

Emlékeim megannyi szála közül, pont az jutott eszembe, mikor az első napomat töltöttem az iskolában. Az már itt, Fairbanks városában volt, ahová nem sokkal korábban tértünk vissza, az anyámmal. Akkor még minden rendben volt, és úgy éreztem, hogy nincs is szükségem másra. Ez volt az első eset, hogy szembesülnöm kellett azzal, hogy miféle hátrányai vannak, az olyan csonka családoknak, mint amilyen a miénk is volt.
Anyám és én, már azóta ketten voltunk, hogy megszülettem. Azelőtt talán csak egyszer kérdeztem meg, hogy miért nincs apukám, de mivel hárította a kérdést, többet nem faggattam róla. Ezt a helyzetet vettem természetesnek, és soha egy percig sem hibáztattam őt, hiszen minden idejét, pénzét és energiáját nekem szentelte. Annak, hogy olyan életet biztosíthasson számomra, amilyet szerinte megérdemeltem. Nem érdekelték sem a ferde pillantások, sem a háta mögött összesugdosott pletykák, mert őt csak az éltette, hogy engem boldognak lásson. Nos, én voltam olyan jó gyerek, hogy igyekeztem eme vágyát beteljesíteni, hiszen a legtöbb esetben boldog mosoly ült az arcomon.
Ám azon a napon minden megváltozott. Tudtam, hogy anya szülővárosában voltunk, és hogy innentől kezdve itt-ott is maradunk, de ez nem jelentette azt, hogy könnyebb lett az életem. Hiába volt jobban fizető állása, a régi barátok, és a jól megszokott környezetem már sehol sem volt. Helyette kaptam új, szurkálódó gyerekeket, akik arról sugdolóztak, hogy csak egy szülőm van. Fájtak a szavak, melyek arról szóltak, hogy biztos túlságosan rossz voltam, vagy egyszerűen csak nem szeretett eléggé az apám ahhoz, hogy velem maradjon. Szomorú beismerni, de abban az időben még az a rengeteg dolog is kevésnek bizonyult, amit az anyám megtett mind a kettőnkért. Nem azért, mert nem tudtam értékelni, hanem azért, mert beleültették a bogarat a fülembe, és magamat kezdtem el vádolni azért, hogy apám elhagyott bennünket, még a születésem előtt.
Mivel napok óta magam alatt voltam, és nem is nagyon mutattam hajlandóságot a beszéd iránt, így anyám kénytelen volt leülni velem, és megkérdezni, hogy mi bánt. Eleinte nem szerettem volna beszélni róla, de addig-addig nyúzott, én pedig annyira belelovalltam magam az egész problémába, hogy követeltem tőle a választ, hogy miért csak ő, és én alkotjuk a McAllister családot. Láttam rajta, hogy mennyire fáj neki erről beszélni, nem is akartam őt megbántani a kérdezősködésemmel, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Akkor és ott láttam őt először, és utoljára összeomlani, amikor megnyílt nekem, és könnyekkel itatta be, egyébként szép és bájos arcát.
Megtudtam, hogy nem várt gyerek voltam, hogy apám nevét sem tudja, csak annyit, hogy ízig-vérig amerikai ficsúr volt, aki a gazdag szüleinek hála, néhány napot itt telelt, síeléssel múlatva az időt. Anyám abban az időben az egyik hotelben vállalt diákmunkát a szünidő alatt, és így botlottak egymásba. Nem hibáztatom őt – legalábbis igyekszem nem ezt tenni, mind a mai napig -, de nem is tagadom, hogy mennyire rosszul érintett a dolog. A tudat, hogy az apám talán nem is tudja, hogy a világon vagyok, még elviselhetetlenebb lett, mint gondoltam előtte, de megfogadtam, hogy többet nem hánytorgatom fel a múltat. Azt hittem, hogy jogom van hozzá, de nem volt.

Keserűen mosolyogtam le, a lassan még sötétebbe burkolózó városba, miközben kiráztam néhány leomló tincset az arcomból. Mára már nem volt több munkám, és mivel amúgy is belefeledkeztem az emlékeim felelevenítésébe, így semmivel sem törődve, fél oldalammal nekidőltem a falnak, továbbra is az ablak mellett maradva. Nem fáztam, vagy legalábbis nem éreztem, hiába lett csupa libabőr a karom. Ezeket a dolgokat már réges-régen elfojtottam magamban, nem is értem, hogyan bukkantak elő pont most, pont ma. Nem mondom, hogy nehezebb életem volt, mint másoknak, mert ez nem igaz. Egyszerűen csak sok volt a meghatározó fordulópont, amit szerencsére nem mindenki mondhat el magáról, ahogyan azt sem, hogy tizenegy éves korában megerőszakolják, az iskolából hazafelé menet.
Ez azok közé a dolgok közé tartozott, amikről egyáltalán nem szerettem, és nem is volt szokásom beszélni, csakis olyan személyeknek, akik kiérdemelték előzőleg a bizalmamat. Ez nem olyan volt, amivel dicsekedni szokott az ember, és én sem voltam teljesen biztos abban, hogy mára sikerült száz százalékosan feldolgoznom. Túllépni mindenképpen túlléptem, de elfelejteni valószínűleg sohasem fogom. Az ilyesmit nem felejti el az ember, mindegy, hogy hány évet tudhat maga mögött, vagy min megy még keresztül az élete során. Nekem az volt a szerencsém, hogy nem törtem meg, mint sok más nő, vagy kislány, akiket láttam magukba temetkezni, és abszolút elzárkózni a külvilágtól. Egy percig sem állítanám azt, hogy könnyű volt, mert nem volt az. Piszok nehéz a padlóról újra lábra állni, és élni tovább, mintha minden rendben lenne, de ha ez nem történt volna meg velem, akkor azt hiszem, hogy nem lehetnék az, aki vagyok. Bánom, de a sorsban világéletemben hittem, és ez sem ok nélkül volt. Ezáltal megfogalmazódott bennem, hogy mivel szeretnék foglalkozni, és az elhivatottságommal sincsenek problémák, hiszen annak idején én is voltam azon a bizonyos másik oldalon.

A halk sóhaj, ami kiszökött az ajkaimon, alig hallatszott ugyan, de mégis jobban éreztem magam tőle. Nem szerettem megmutatni másoknak a gyengeségeimet, mert úgy éreztem, hogy azzal csak támadási felületet hagynék magamon, arról pedig szó sem lehetett. Szerencsére az irodában, rajtam kívül már senki nem volt itt. Ezt onnan tudtam, hogy az összes körülöttem dolgozót láttam elmenni az ajtóm előtt, míg az nyitva állt az ügyfelek előtt, és amikor a tudomásom szerint legtovább bent dolgozó kollégám is elköszönt, biztos lehettem benne, hogy én zárom az épületet.
Ezen gondolataim elég hamar irányt is váltottak, rögtön abban a pillanatban, amikor eszembe idéződött, a pár perccel ezelőtti eszmefuttatásom. Az a bizonyos este egyébként Vancouverben történt, ahová a több munkalehetőség, és a jobb élet reményében költöztünk el, három évvel azután, hogy visszatértünk Fairbanksbe. Nem azért mászkáltunk ennyit, mert nem találtuk a helyünket, hanem azért, mert abban bíztunk, hogy jobbak lesznek az életkörülményeink.
Anyámmal egyébként remekül megvoltam, és noha tizenegy évesen olyan élményben volt részem, amit senkinek sem kívánok, a férfiak iránti bizalmatlanságom, a gimnáziumi időkre már elcsitulni látszott. Jól, sőt, remekül éreztem magamat. A tanulmányi átlagommal nem volt probléma, a szorgalmammal sem voltak gondok, így szép jövő állt előttem, legalábbis egy bizonyos pontig ez volt a meggyőződésünk. Az újabb törés akkor jött, mikor tizenhét éves koromban megállapították anyámnál a rákot.

Szörnyen ki voltam akadva, amikor behívtak a kórházba, hogy az édesanyám rosszul lett a munkahelyén, és mentőt kellett hívni hozzá. Mint kiderült, ő már tudott a betegségéről, velem azonban elfelejtette közölni. A hír letaglózott, és ismét a padlóra küldött, de ez alkalommal nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elgyengüljek, és sajnáljam magamat. Egészen két napig ugyan elkenődtem, amennyire azt csak el lehet képzelni, de utána fogtam magam, és tettem, amit tennem kellett.
Látni, ahogyan a szeretett személy ereje teljét elveszítve, napról-napra rosszabbul van, és kevesebb lesz a régi önmagából, borzalmas érzés. Egy ideig fontolgattam, hogy kórházban is dolgozhatnék, lehetnék beteglátogató, vagy bármi, csak a hasonló sorsú embereken segíthessek, de végül letettem róla. Nem bírtam volna elviselni ezt a látványt, amit akkor mindennap el kellett. Nem állítom, hogy a bántalmazott gyerekeket könnyebb, de az biztos, hogy mindenképpen másabb. Nekik segíthetek abban, hogy normális életük legyen, mikor az még teljes egészében előttük áll, de a betegeknél az lenne a menetrend, hogy mindegyiküket elveszítem a végén. Nem… tisztelem azokat az embereket, akik ezt teszik, őszintén mondom, de nekem nem ez lett kitalálva, az biztos.
Egy idő után anyám már nem volt képes a kórházi szoba négy fala között maradni, így kérésének eleget téve, visszatértünk Fairbanksbe. Noha a nagyszüleim – akik egyébként kitagadták őt, még akkor, mikor teherbe esett velem – már nem éltek, voltak itt régi barátok, akikre számíthattunk. Az utolsó egy hónap volt a legnehezebb, az érettségivel is csúsztam valamennyit, de végül sikerült letennem, még az előtt, hogy anya meghalt volna.
Egy pénteki napon helyeztük őt végső nyugalomra, egy gyönyörűen zöldellő fenyő alatt. Vigasztalhatatlanul sírtam, annyira, hogy azóta sem volt hasonlóra példa, de aztán bekövetkezett egy újabb fordulópont, amellyel egyúttal esélyt is kaptam egy új, rendes életre.

Az Őrzők anyám halála után nem sokkal kerestek fel. Mikor ajtót nyitottam kisírt szemekkel, és megtörten, valószínűleg biztosan tudták, hogy igent mondok majd. Nem azért tettem, mert annyira érdekelt, hogy mit mondanak, és mi lesz velem a későbbiekben, hanem sokkal inkább azért, mert már semmi nem volt, ami visszatartott volna a döntés meghozatalában. Ezt láttam az utolsó mentsvárnak, a kiút, ami biztosítva volt nekem arra, hogy összeszedhessem magamat.
Innentől kezdve lekötötték minden szabad percemet, a tanulással töltött órák. Iskolába jártam, valamint az Őrzők is oktatni kezdtek az alapokra. Hamar rájöttünk, hogy nagyon emberséges vagyok, és hamar kiismerek másokat ahhoz, hogy láthassam az ígéretesnek tűnő fiatalokat. Ha volt is némi affinitásom a gyámügyi előadó szerepére, akkor biztossá vált, mikor közösen úgy döntöttünk, hogy ez lesz a nekem való munka. Ezáltal segíthetek a közösségnek abban, hogy újabb tagokkal gyarapodhassunk, majd ha eljön a megfelelő idő, hiszen én úgyis nyomon követem azoknak a fiataloknak a sorsát, akiknek valaha köze volt hozzám.
Három év kemény oktatást követően sikerült letennem a vizsgámat, amivel megkaptam az első szintet, és ugyanebben az időben, az iskolát is már majdnem befejeztem, ami annyit jelentett, hogy állást fogok kapni. Szerencsére voltak „kedves” ismerősök a városvezetésben, akiknek a segítségével fiatal korom ellenére is hamar munkát kaphattam, a rendszer rögös útvesztőiben. Nem mondom, hogy könnyű volt összeegyeztetni a két életemet, hogy úgy mondjam, de nem lehetetlen, az is biztos.
A tanulásom időszaka korántsem ért még véget, újabb évek következtek, amelyeknek hála, mostanra olyan szintre sikerült elérnem a tudásomat illetően, hogy a következő vizsga lehetősége is felmerült az oktatóimban. Jelenleg nagyon vágyom arra, hogy sikerüljön mindent úgy csinálnom, ahogyan elvárják tőlem, és ahogyan én is elvárom magamtól, de a gondok egyre sűrűsödnek mostanában, nekem pedig ki kell tartanom, még úgy is, hogy szörnyűbbnél-szörnyűbb gyereksorsokat látok, a hét minden egyes napján. Szeretem időnként azt gondolni, hogy én számukra egyfajta védőangyal vagyok, de az igazság az, hogy nekem is segít abban, hogy úgy érezhessem, átlagos életem van, még akkor is, ha cseppet sem átlagos.

Mintha csak valaki meghallotta volna, hogy furcsa irányba kalandoztak el a gondolataim, váratlanul megcsörrent a telefon. Ijedten ugrottam egyet, de amint egy másodpercen belül összeszedtem magamat, és a szívem is normális ütemben dobogott ismét, elegáns mozdulattal emeltem fel a kagylót, és szóltam bele.
- Tessék! – rekedtségemet igyekeztem megszüntetni egy egyszerű torokköszörüléssel, míg lejegyeztem egy nevet, és egy címet. Nem szerettem az efféle találkozókat, de első a kötelesség, igaz? Én pedig nagyon kötelességtudó kiskatona vagyok, már ha mondhatok ilyet!