Long Beach Island (vagy a köznyelvben egyszerűen 'A sziget') a tenger hordalékából kialakult szigetgát, melynek déli részén számos üdülőváros létesült az idők során.
A sziget New Jersey-hez tartozik közigazgatásilag, rajta a helyi farkasfalkának igen nagy a befolyása. Fő bevételi forrása az ingatlanokból, turizmusból, illetve halászatból származik.

Remekül kivitelezett meglepetésként ért és valahol jó érzéssel töltött el Jenny meglepi lánybúcsúja, melyért - csak hogy ki ne maradjanak a jóból - Solomonnak és Raymondnak egyaránt jövök még egy fülhúzkodással. Még hogy dupla műszak estére! Elmennek, ahova gondolom...
A lányoknak, s külön a szervezőnek persze megköszöntem, hogy gondoltak erre és eljöttek, jól éreztem magam, s nem volt ez másként két nap múlva sem a "repetán" Jerseyben, ahol pedig két vérvonal-testvérem örvendeztetett meg kocsma-túra szerű mókával, amolyan "látogassuk végig a falka összes szórakozóhelyét" címszóval. Egy tengerparttal rendelkező nagyvárosban ebből nincs kevés, szóval kellett az a plusz egy pihenőnap, amit beiktattunk Payne-nel (és ha épp úgy hozta úr(nő)i szeszélye, hogy csatlakozott hozzánk, akkor Triával) a nagybetűs előtt.
Jó volt egy kis időt tölteni a kisfarkassal is végre és olyan látszólagos semmiségekről beszélgetni, mint, hogy miért érzem magam kellemetlenül a repülőkön, mi a helyzet vele mostanában, hogy szuperál a születésnapjára kapott verda. Persze, Phil-re is rákérdeztem, hülye lettem volna kihagyni!
Késő délután, épp csak lebukni készült a nap a tenger rajzolta horizonton a távolban, megérkeztek a többiek is. Öcsém, Oliver persze kapásból rázendített a "nem láthatod a vőlegényed az esküvő előtt" dumára és nem is engedett a reptérre a fairbanksi delegáció elé. Ellenben Payne-t hívta magával az istenátka...

[...]
Éjjel van, az órák lassan vánszorognak. Mintha a holnapi nap egy örökkévalóságra lenne tőlem. Mintha sosem akarna eljönni... és mégis riasztó a közelsége.
Míg a vendégek - és ekképpen Darren is - a falkaszállás apartmanjaiban lettek elszállásolva (Apa ragaszkodott hozzá, gondolom, hogy szem előtt legyenek, "mindenkinek ki legyen a vágya-nyűgje elégítve" alapon, hisz akadnak, kik szájukat húzzák az "idegenek" jelenlétére közöttünk is.), addig én a testvéreim által bérelt házban hajtottam álomra fejemet. Azaz csak hajtottam volna, ha képes lettem volna aludni, de végül fél óra forgolódás után feladva a műveletet, felnyaláboltam a takarómat és átcaplattam felkelteni Olivert is. Idővel persze a triumvirátus harmadik tagja is betársult, mondván, képtelen aludni a pusmogásunktól. - Fogalmam sincs, mikor nyomott el bennünket az álom.

[...]
Könnyű anyagú, tört fehér ruhát választottam a mai napra, mely a maga egyszerűsége ellenére (vagy épp ezért) gyönyörű. Pánt nélkülisége végett döntöttem úgy, hogy szőke tincseimet nem rendezem semmiféle kacifántos kontyba, hanem egyszerűen hagyom, hogy a maguk természetes hullámaival borítsák be vállaimat, hátamat. A fátyol-dolgot meg egyszerűen nem éreztem sajátomnak, így gyorsan kiejtettem a lehetséges kiegészítők közül. Ellenben akadt egy régi ezüstnyaklánc, mely még édesanyámé volt és ezidáig nem vettem elő dobozából, égszínkék nefelejcseket is csempészett valaki a csokromba - csak tudnám, honnét szerezte ilyenkor?! - illetve, hogy teljes legyen a kép, kattan a tengerparti nyaraló szobájának zárja, s Olen lép be, kezében ékszeres dobozkával. Szerintem túlzás, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy valami személyes apróságot adjon a mai napon, hát kiegyeztünk egy ezüst karkötőben.
- Hozd a kocsit, lelépünk innét! - Fordulok felé, mire megtorpan, kissé értetlen és talán riadt ábrázattal reagál. Széles mosoly kúszik arcomra, ahogy felé lépek.
- Nyugi csak viccelek, habár szerintem legyalogoltam egy fél maratont itt a szobában, olyan ideges vagyok. Minden rendben odakint? Basszus, neked nincs meleged? Izzadok, mint akit vallatnak... - De ő csak kinevet és nyugtató szavak közepette csatolja csuklómra az ezüsttartalmú ékszert, mely nemcsak gyönyörű, de passzol is a nyaklánchoz stílusában. Tökéletes egyszerűen, s mintha a karkötővel együtt - bár szerintem inkább Olen (látszat?) higgadtsága teszi - helyre kerülne bennem is minden.
Feljebb emelem kicsit ruhám szélét, orra ne bukjak benne, ahogy bátyámba karolva megindulunk kifelé.
Odakint már csak ránk várnak.


Ezer meg egy alkalommal jártam már Beach Haven tengerpartján, hol többed magammal, hol pedig egyedül, most azonban, mintha egy másik világba lépnék ki, átlépve a nyaraló küszöbét. Ha rajtam múlott volna, a tanúkon kívül mást nem hívunk, de ebben a pillanatban egy percig se bánom, hogy engedtem Darrennek. Mégiscsak így az igazi, hogy mindenki itt van, aki igazán számít nekünk...
Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy végigpillantok a jelenlevőkön haladtunkban, elsőre el is siklik tekintetem Darren felett - pedig nem is Eskás, hogy belevesszen ebbe a hatalmas tömegbe - ám mikor meglelem feneketlen, csokoládészín íriszeit, önkéntelenül sütöm le pillantásomat, mint holmi szerelmetes tinilány. Mosolyom is mintha kiszélesedne kissé ajkaim szegletében ülve, s farkasom energiái, mint tavaszi, könnyed szélörvény, szaladnak előre - felé - sietve.
Amikor a falka anernerkje (Alistair egy tagbaszakadt, rövidre nyírt szakállas ír - nem vörös - pasas fájdalmasan kék szemekkel.) elé érünk, megölelem bátyámat, mielőtt még Darren felé fordulva kezeimet az övébe helyezném és megkezdődne a "szertartás".
Szellemek és az ősök áldását kéri ránk, egészen magával ragad a spirituális érzület a kavargó energiák örvényének köszönhetően, bár magamat nem tudom meghazudtolni, ugyanis kis híján majdnem felröhögök, mikor minden Fakírok ősét említi esketőnk.
Megállom, nem tekintek felé, helyette Darren pillantásába "kapaszkodom" egy cinkos mosolyt küldve felé, s ugyanígy hangzik felőlem az elismételt esküszó is:
A párommá lettél. Az emberé, s a farkasé. Közös a vadászat, közös elejtett zsákmány, s egy a lak, hol álomra hajtjuk fejünket...
Akkor akadtak el csupán szavaim, mikor magamtól kellett volna keresetlen közhelyeket vágnom fejéhez. Mert ezek voltak csupán tarsolyomban, s akárhogy próbáltam összeszedni gondolataimat, képtelen voltam formába önteni a leírhatatlant. Sürgető az anernerk pillantása, s kérdő is egyúttal, én magam bocsánatkérőn söprön szőke tincseimet a fülem mögé.
- Darren én... - suta mosollyal igyekszem visszanyerni valahol a küszöbnél elvesztett magabiztosságomat. - Semmi olyat nem tudok mondani, amivel ne lennél már tisztában. Megalkudnék érted, lemondanék és változnék is, még ha te utóbbira talán sose leszel képes teljes mértékben. Mert fontos vagy, a hibáiddal együtt, a számomra. Ha kell, a világ végéig űznélek, harcolnék melletted és érted... Ölnék is. Meghalnék. - A hatásszünet véletlenül sem drámaiság fokozása végett iktatódik be, egyszerűen aprót nyelve keresem a továbbiakat. De nincs tovább. Ebben minden benne van, több is, mint amit rajta kívül más előtt megvallanék.
- Szeretlek, Darren Northlake. Míg a szellemek magukhoz nem szólítanak és talán még az után is így lesz. - Szélesedik mosolyom, s érzem, mellkasomból ki akar törni szívem a bennem túláradó örömérzettől, melyet az ő esküje fokozhat még tovább minden egyes szóval, mit nekem szán. Legszívesebben kiállnék valami magaslatra és onnét kiabálnám a világnak, hogy minden és mindenki bekaphatja, mert enyém a legek legje. A tökéletlenségében is tökéletes.
Esküinket követő csókunk szemérmetlenül könnyed, mint mink magunk, s habár azt nem ígérte senki, hogy szem nem marad szárazon, remélem nem hitték a kedves vendégek, hogy öltözékük megússza tengervíz nélkül a mai napot...

~~~

A nagy nap közeledtével egyre idegesebb és ügyetlenebb lettem, így majdnem minden, amihez hozzáértem, leesett, összetört meg/elégett, pedig már mindkét kezemet rendesen tudtam használni. Végül a közjóra, minden és mindenki épségére való tekintettel lekorlátoztam magam olyan alapműveletekre, mint a kávé bögrében való kevergetése - bár egyszer így is kiesett a kezemből. Csak azért nem én takarítottam össze, mert Payne félt, hogy romba döntöm a lakást. Én csak vigyorogtam. Ezen, minden máson, gondolataim között pedig nyomnyi hely se jutott az Elsőknek, Alignaknak vagy bárminek, ami hozzájuk köthető. Izgatott, ideges ügyetlenségemben voltam boldog.
Énekeltem a zuhany alatt, a folyosón menve, az erdőben sétálgatva, dúdoltam, ha vásároltam, apróságokkal foglalkoztam: ki mit főz épp, mit csinál, mit tervez estére...
Azt hiszem, sikerült az elviselhető keretek közt megmaradnom, legalábbis senki sem csapott le, vgay tett erre kísérletet.
Lilit pofátlan örömmel hívtam meg, Jamesszel még telefonon keresztül beszélve is olyan volt, mintha két végzős gimis a szalagavatójára készülne. Valahol mindig azok leszünk.
Jenny és Payne - meg még egy-két nőstény - anchorage-i leruccanása elég észrevehető volt, ám csak somolyogtam a bajszom alatt és másnap faggattam egy kicsit Jennyt a történtekről. Aggodalom egy csepp se akadt bennem azt illetően, hogy vajon mik történhettek a leánybúcsún. Az ő dolguk, én tudom a magamét, a lényeg, hogy jól érezték magukat.
A jersey-i kiruccanást már nem fogadtam ilyen sztoikus nyugalommal, mert addigra már nekem is mehetnékem volt. Miért ne? MIÉRT NE? Kissé duzzogva törődtem bele, hogy még várnom kellett, és hiába pár óra ide vagy oda, az igenis kezdett sokká válni. Jenny mellé kuckózva aludtam, miután sokadjára is elregéltem, hogy azért ez az egész, lássuk be, baromi fura. Szegény, biztos unta már ezt a lemezt, de én csak nevettem.

Az utazás egy tortúra volt. Egyfelől a repülőút miatt - továbbra se vált a kedvenc közlekedési formámmá a szálldosás -, másfelől határozottan türelmetlenné váltam, ezért amikor az anchorage-i átszállás és James összeszedése volt terítéken, legurítottam vele pár felest. Egyikünkön sem látszott meg, de enyhe idegnyugtatónak tökéletes volt. Arról a kiscsoportos selfie-ről nem is beszélve, amin Jennyvel és Lilivel feszítettem, hogy aztán elküldjem Lucasnak, jelezve, hogy mind megvagyunk és jól még mindig. Hálám jele vigyorgó hármasunk. Jamest inkább nem reklámoztam és a nőstényke diszkréciójára is mertem apellálni.
Ahol átszállásra kellett várni, lassan elviselhetetlenné váltam, mindezt úgy, hogy olyanok vettek körül, akik messze nem arról híresek, hogy felidegesítenek, vagy ezt tovább szítják bennem, ellenkezőleg. Menni akartam, gyorsabban, még előbb, nem pedig a terminálban csatangolni és pótcselekvésképp mosdóba járni. Meg selfie-ket küldözgetni. Mert az kellett. És már nem csak Lucast, hanem Ginette-et, Huntert, Horatiót és Manech-et is megtaláltam vele. Utóbbit fatális véletlenből, Madisonnak akartam eredetileg küldeni, de a nevük egymás alatt feszített a telefonomban, ezért... Egyedül azt reméltem, hogy nem fogja szopatásnak venni.

Jerseyben reményeim kicsíráztak, hogy aztán elnyíljanak. Örültem én a Payne-Oliver fogadóbizottságnak, ám amikor közölték, hogy nem láthatom a menyasszonyt esküvő előtt... Akkor már ledöntött légváraim romjain álltam lehorgasztott fejjel, beletörődve a vereségbe, megadva magam a terelgetésnek. Mindenesetre az már jó hatással volt, hogy egyáltalán a városba megérkeztünk. Élénken faggattam Olivert a hogylétük felől, majd Payne-t, aki ha így folytatja, bulihercegnő lesz - a jó társaság áldása! Jamesnek, Lilinek és Jennynek felváltva magyaráztam, hogy merre csatangoltam legutóbbi ittjártamkor, mit mennyire találtam vonzónak és hova kell mindenképp benézniük, akár most, akár később, ha erre tévednek.
A szálláson Jamesszel osztoztam, a lányokat meghagytam egymásnak, már csak azért is, mert idejét se tudom, mikor beszéltem Jamesszel utoljára személyesen. Akkor, amikor lelépett. Hosszúnak tűnt a nélküle töltött idő, most mégis úgy pörgött a beszélgetés, mintha tegnap láttam volna utoljára. Ittunk, a nyakunkba vettük a várost, rögtönzött, ki nem mondott legénybúcsút tartva, utólagos Rhea-születés-ünneplést pótolva, meg-nem-történt ivászatok árnyékát kergetve.

~~~

A sós tengerillat előlépett az egyik kedvencemmé. Igaza volt Yettának, amikor ezt az időpontot javasolta, nem sült le rólam a világos zakó és nadrág, aminek egyhangúságát az ezüstszínű nyakkendő törte meg. A fekete szerelést nem mertem bevállalni.
Szívesen megkérdeztem volna a jelenlévőktől, hogy el tudják-e hinni ezt az egészet, mert nekem egyre inkább valószerűtlenebbnek tűnt, azzal együtt is, hogy majd' szétrepedt az arcom, úgy vigyorogtam. Büszke voltam magamra, ami azt illeti: sikerült betörnöm ezt a nőstényt! A teljes, dicső elégedettség viszont abban a pillanatban behúzta a kéziféket, amint a nőstény megjelent, vigyorom pedig odaadó mosollyá szelídült. Én is be lettem törve, nem is akárhogy...
Pillantásom Triára siklott, ám semmit sem üzent tekintetem, apró kitérő volt ez, mielőtt ismét a páromra néztem volna.
Látom, érzem a röhögéskezdeményt, ami bennem is ugyanúgy ott van, de megszorítom kicsit a kezét, nem rovón, sokkal inkább jelezve, hogy pontosan tudom, mi olyan vicces. Én se vagyok ezzel másképp. Akkor szakad meg finoman kedélyes jókedvem, amikor az eskü következik. Ahogy ő mondja, én úgy leszek egyre komolyabb, figyelmesen hallgatom minden szavát, azokat, amiket nekem is el kell mondanom, azokat, amiket magától mond. Akkor rebben a szemem, amikor a halál utánról beszél, ajkaim enyhén elválnak egymástól.
Farkasom méltósággal hajt fejet.
- A tiéd minden, amit csak adni tudok, ami én vagyok. És képes voltál mindent elviselni. - Enyhén zavart mosolyra húztam a szám egy pillanatra. - Az otthon vagy, a megtalált egyensúly, a teljesség, a melengető napfény az örök télben. Nélküled a világom fagyott puszta lenne, min ulvinne. - Annyi mindenné vált olyan rövid idő alatt, törékeny kincs, a legbecsesebb, amim valaha volt, ezért hát... - Szeretlek és Annakpok lássa lelkem, boldoggá teszlek.
Miért nem engedem el? Miért kötöm magamhoz? Ezt kérdezted és a válasz még mindig pofonegyszerű: nem megy; nem akarom. Amíg világ a világ, ez nem fog változni, bármennyire járna vele jobban alkalom adtán vagy én, vagy mindketten. Nem érdekel a "milyen lenne nélküle", már jó ideje felesleges kérdéskör, energiáim helyeslőn csapnak fel a gondolatra, erőteljesen, mámorosan az örömtől.
A futóra vett csókok követően halványan somolyog orrom alatt, mert ilyen szemérmetesek nem tudom, voltunk-e valaha. A végén azt hiszik, aszex pár lettünk.

Az ünnepi vacsorára átvonultunk az erdőbe, tengerparton nehéz lenne tisztes vadászatot csapni. A Hold magasan járt már, amikor belekezdtünk, korábbi türelmetlenségem helyét csendes várakozás vette át. Hol a többieket, hol az erdő mélyét kémleltem, miközben energiáim határozottan, mégis gyengéden kapaszkodtak össze Yettáéivel. Enyhe szél rezgette az ágakat, az ismeretlen rengeteg csalogatott, hívásának pedig minden előzetes jel nélkül engedelmeskedtem a párommal együtt. Egyszerűen csak elindultunk...
Hallottam a hátunk mögötti neszeket, a többi mancs trappolását, a zizegő avart, kisvártatva viszont inkább éreztem, egész lényemmel felfogtam, semmint jól megfoghatóan hallottam. Futottunk, rohantunk, miközben a kísértés alattomosan tekeredett körém, mert tudtam, hogy így, velük, Vele bármeddig eljuthatnánk, bármi a miénk lehetne, nem lenne határ, ami visszatarthatna, semmi sem lenne, csak a bundába tépő szél, a vad félelmének íze, ami a nyelvre tapad, az együtt levés öröme.
Összefolyt az idő, az ösztön diktálta a szarvashajtást, hogy együtt ugorjunk, marjunk, tépjünk, vérrel kenjük pofánkat, vérrel pecsételjük eskünket. A nőstényre néztem - te vagy a vad, akit elejtettem, te vagy a vadász, aki elejtett. Zihálva kapok levegő után, hirtelen harsan a vonyítás, miközben hagyom, hogy tudatom a mélybe szálljon, eltompuljon, mert az ősök ritmusa diktál ereimben zubogó véremnek. Egy falat a közös zsákmányból, a közös életből.
Emberként állok, szemem borostyánsárgán izzik, energiáim őrült táncot járnak körülöttem, ahogy ködös tekintettel a nőstényhez lépek, hogy amint ő is visszaváltozik, számat az övére tapasszam, nem törődve a közönséggel. Szája, álla véres, az enyém nem különb, ám a legkevésbé sem érdekel vagy zavar, hevesen csókolom, vére serken, mert szemfogaim agyarak, s mivel nem finomkodom, felsértem ajkát.
Mordulva válok el, már-már feldúltan, akár haragosnak is tűnhetek, ahogy sietve újfent felöltöm állati alakom, majd éppcsak bevárva párom rohanni kezdek. El, messzire, arrébb, el minden szem elől, magány csókolta helyekre, hogy csak ő legyen társam, csak a miénk a nász. Eddig a vadat űztük, most egymást a beteljesülésbe.

***

Szerettem volna meglepetés gyanánt eltitkolni, hova is megyünk, de ezt eléggé benéztem, mert későn kapcsoltam, Yetta pedig addigra vagy tíz helyen meg tudta nézni a célt a reptéren.
- Féltél, mi, hogy esetleg Szibériába megyünk - cukkoltam kicsit, miközben kézen fogva haladtunk. - Kedves Northlake-Nacrosh - dörmögtem szájába, majd megcsókoltam, mert utána úgyis a becsekkolással és az elhelyezkedéssel kellett foglalkoznunk. - Ha esetleg elájulnék a melegtől, vagy a magas párától - kezdtem, beszéd közben pedig gondosan bekötöttem az övem és már csak azért is dumáltam, hogy ezzel leplezzem, mennyire nem vagyok még mindig, még így sem repüléspárti -, akkor megerőszakolni ér - néztem rá vigyorogva.
Előre láttam, hogy imádni fogom Bora Borát...

~~~

Meglepő, ugyanakkor rettentő jó érzés volt így látni Darrent. Leszámítva persze az ügyetlenkedését és az ebből fakadó baleseteket - meg a plusz takarítani valót -, de mivel tudtam, miért ez a szerencsétlenség, még csak morogni sem tudtam miatta, tejbetök módjára vigyorogtam és néztem, ahogyan ügyetlenkedik. Ennél persze sokkal kellemesebb volt, amikor hallottam énekelni a zuhany alatt, vagy dúdolva jött haza, közlekedett a házban. Amúgy is rettentő izgatott voltam a nagy nap miatt, az ő hangulata pedig tovább fokozta az enyémet, de ez általában így működött nálunk, szóval nem volt olyan meglepő a dolog.
Az anchorage-i kiruccanás szerintem remekül sikerült, megérte a ráfordított idő, Jenny nagyon kitett magáért, ami azt illeti, a szervezés oroszlánrészét ő végezte, az én segítségem igencsak csekélykének bizonyult az ő munkája mellett. De nem is az volt a lényeg, sokkal fontosabb volt az, hogy Yetta jól érezze magát. Na meg az, hogy megölelgethessem, nem csak azért, mert autót kaptam szülinapomra tőle - ami még mindig hű, meg há -, hanem azért, mert rettentően örültem neki, nekik.
Amikor Yetta repetázni hívott buli téren, gondolkodás nélkül mondtam rá igent és hála égnek Darrent sem kellett olyan sokáig győzködni. A fancsali képét látva szélesen, pimaszul vigyorogva jegyeztem meg neki, hogy ne féljen, majd küldök képeket, merre jártunk. És úgy is tettem, amennyiben Yettának nem volt ellenére és mivel tudtam, hogy azért ez elég genyóság tőlem, a végére azért odabiggyesztettem egy "Szeretlek! <3" üzenetet is, nehogy a végén a falhoz vágja a telefonját.
A pihenőnapra valóban szükség volt és nem csak azért, hogy magunkhoz térjünk és kijózanodjunk, hanem azért is, mert végre tölthettem némi időt kettesben Yettával. Ami, meg kell mondjam, rettentő jó dolog volt. Semmi filozofálgatásig merülő beszéljetés, teljesen könnyed volt a hangulat, egyszerűek a témák és éppen ezért volt olyan remek és nyújtott  maradandó élményt azt hiszem mindkettőnknek. Persze nem voltam rest ecsetelni, mennyire királyul szuperál a kapott autó, hogy aztán ugyanolyan lelkesen cseverésszek arról, hogy miket csináltam mostanában és, hogy mi a helyzet velem és Phil-lel.
Izgatottságom estére csak a tetőfokára hágott, amikor Oliver beállított, hogy bizony indul a fairbanksiek elé és vele mehetnék, ezer örömmel csaptam le a kínálkozó lehetőségre. Szegény hímet mondjuk azért sajnáltam kicsit, bár minden elismerésem, hősiesen tűrte a lelkes csacsogásom a reptérig vezető út alatt és még csak a rádiót sem kapcsolta be, hogy inkább maradjak csöndben. Bár, őszintén, az sem zavart volna túlzottan...
Darren nyakába ugrottam, amint megérkeztek, hogy aztán Jennyt és Lilit is köszöntsem, James-nek pedig illendően bemutatkoztam, kifejezve, mennyire örülök, hogy végre megismerhetem őt személyesen is. Volt bőven mesélni valóm a többiek számára, így hát nem meglepő módon az este hátralevő részében is képtelen voltam huzamosabb időre befogni a lepénylesőmet.


Egyetlen egyszer sem jártam még itt és azt is egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor éreztem már a tenger illatát. De nem is ez volt a lényeg, hamar túllendültem azon, hogy milyen meseszép helyre is érkeztünk, mert volt sokkal fontosabb, ami magára vonja a figyelmemet. Úgy ültem és lestem, mint egy tágra nyílt szemű kiskutya, még pislogni is alig mertem, nehogy egyetlen pillanatról is lemaradjak.
A szertartás gyönyörű szép volt, az eskük nem különben, én pedig képtelen voltam megállni egy-két könnycsepp nélkül, a csókjukat követően pedig úgy pattantam fel, mint akinek tüske ment a fenekébe, aztán pedig olyan erősen tapsoltam, hogy a kezem is megsajdult belé. Nem is érdekelt.
Meghatódott mosollyal léptem aztán oda hozzájuk, hogy gratulálhassak nekik, szorosan ölelve meg mindkettőjüket és üdvözölve Yettát a családban - a mostohamami megnevezést pedig inkább jobbnak véltem elhagyni.


Izgatottságom nyugodtabb mederbe terelődött, amikor az erdőbe értünk. Kissé cink helyzet volt, hogy míg mindenki pikk-pakk felöltötte négylábú alakját, addig nekem hosszú percekbe telt a folyamat, de nem foglalkoztam vele különösebben. Mert aztán mentem utánuk, velük együtt rohantam, mancsaink trappolásának üteme ezúttal valami egészen különleges szimfóniát alkotott, más volt, mint amikor a falkával vadásztunk, sokkal különlegesebb és mélyebb.
Egyetlen pillanatra sajdult csak meg bennem, bennünk valami, amikor elérkezett a pillanat, amikor már nem rohantunk utánuk, csak néztük, ahogyan belevesznek a fák sűrűjébe. Én könnyedén elfogadtam, hogy Yetta családtaggá vált, farkasomnak már nehezebben ment a folyamat. Nem féltékeny volt, egyszerűen csak nehezére esett elfogadni azt, hogy mással is "osztoznia" kell a Teremtőjén. Valahol megértettem, mégsem akartam teret engedni a keserűségének, nem most volt itt ennek a helye, ez is feloldódik majd, bíztam benne. Valahol mindketten bíztunk benne, mert mindketten ugyanúgy szerettük őt.


Érezzétek jól magatokat, vigyázzatok egymásra és készítsetek sok képet. Mindössze ennyivel búcsúztam tőlük, ismét szorosan megölelgetve mindkettőjüket, mielőtt a reptér felé vették volna az irányt. Mi is hazaindultunk, én legalábbis nem mehettem egyedül, szóval egy kísérőre mindenképpen szükségem volt, aztán persze örültem volna neki, ha a társaság együtt indul vissza Fairbanks felé.
A repülőn talán mindenki legnagyobb örömére elnyomott a fáradtság, hamar szuszogni kezdtem, hogy arról álmodjak, egyszer nekem is ilyen csodás napban lehet majd részem.

Könnyed igazítás, ami a galléromra esett; mely illeszkedőn, finoman pihent meg vállam mellett, nyakam doboló ere mellett. Még egy apró mozdulat, amivel a szemöldökömön söpörtem át hüvelykujjammal. A tükör vaskos, önarcommal nézett vissza rám.
Mi lesz már?! Nem is én vagyok a leendő, miért izgulok?!
Talán kérdeznem sem kéne, aggódnom meg még kevésbé. "Csak" a húgomat adom át valakinek, akiben teljes mértékben megbízom.
Fáradt hát a sóhajom, izgatott; mégis nyugodtan egyenesedem ki, ahogy élére vasalt nadrágom zsebébe nyúltam.
Apró doboz villant meg ujjaim gördülő mozdulata között, melyet egy újabb sóhaj keretében szorítottam mellkasom, szívem fölé.
- Hagy szóljon. - paskoltam rá kétszer a mosdó pultjára, ahogy végül kifordulva a helységből megindultam Yetta tartózkodási helye felé.
Az ajtóban nem hezitáltam, nem torpantam meg; halk kattanás kíséretében nyitottam be.
- Héj, szöszi. - lopakodott fel arcom gödreibe egy szélesnek ható mosoly, miközben pillantásom már összetalálkozott a testvéremével.
Halkan léptem felé, tenyerem mélyében szorongatva a kis ékszeres dobozt. Talán az izgalmam - mely kevésbé sem tükröződött át pajzsomon -, talán csak az egészséges féltésem volt az, ami tompítani tudta Yetta szavait.
Kellett néhány szívdobbanás, mire megértettem a jelentésüket...
- Micsoda?! - torpantam meg, mint akibe a villám csapott, az ábrázatom pedig magam sem tudnám eldönteni miről árulkodott...
De hamar korrigált, én pedig szélesedő mosolya nyomán ráztam meg a fejemet, viszonozva arcjátékának gesztusát.
- Csss... semmi gond. - kacagtam halkan - Minden rendben van. - hangom nyugtató volt, gyengéd, ahogy a húgom elé lépve, finoman kapcsoltam csuklójára az ezüst karkötőt. Engem kicsit égetett, de jelét nem adtam. Már úgyis rajta díszeleg.
Még két levegővétel, még két összefonódó pillanat, ahogy karomat felé nyújtva indulunk ki... a tömegbe.

Gondoskodó, félszoros ölelés, mellyel végül útjára engedem őt; röpke biccentés Darren felé, ahogy a helyemet megkérve állapodok meg a testvéremtől pár méterre.

A vacsorát még megtiszteltem, noha sokáig már nem volt maradásom. Az óra mutatójával együtt járva cikáztam át a tömegen, kezemet finoman csúsztatva Yetta derekára, mihelyst megleltem őt.
- Megyek. Vigázzatok egymásra. - öleltem meg még egyszer, arca élére lehelve alig érezhető puszit. Aztán csak hátat fordítottam, és valahol eltűntem az ünneplők tábora mögött...

Nem akartam zavarni. Elmentem velük, de aztán "unalmasak vagytok" felszólalással hagytam, hogy a nőstények kettesben időzzenek. Én a magam részéről ketrecbe zárt vadállatként róttam idegenben az utcákat, majd kikötöttem egy bárban és olyat csináltam, ami okán magamra kellett volna hívjam a mentőket és egy egész traumatológus csoportot. Ásványvizet rendeltem. Unottan pöckölgettem kifelé belőle az uborkákat, amit ki tudja milyen szeszélynek hála a szervírozó beledobált, s közben smsekkel bombáztam a él világot. Kapott Darren egy lényegtelen "Remélem ideges vagy már"-t, Lucas egy "Nem tűnök el örökre, ne reméld"-et, Yetta egy "Szólj, ha kellően kifostátok a szót, s visszamehetek"-et, valamint Sangilak - hadd örüljön - egy "Utálom az öcsédet, sejehaj!"-t. Tipinek és Eskának egy-egy jóképű fotót posztoltam az itallapról, hadd érezzék a törődést, ez az én hiányoztok-om, de nem fogom fárasztani magam azzal, hogy olyan szekér után fussak, ami nem vesz fel. Leszarom, de tényleg. (Nem.) Most ünnepelünk!
Mivel sosem jártam még esküvőn, bajban voltam a ruházkodással. Utálom a göncöt, amit sikerült találjak, annyira konszolidált, hogy az már nem is én vagyok. Szóval hagytam a francba a rozsdásító ivászatot és elindultam, hogy amíg a nőstények cseverésznek, vegyek magamnak egy másik őrületet.
Talpig - na jó, épp csak fenék alattig - vörösben feszítek, a hát nélküli, testre feszülő mini elölről egész decens, nincs dekoltázsa, egyenes vonalat húz vállaim között, jól elrejti Ekoni medálját, vagyis annak a remakejét.
Darrennel még a nagy pillanat előtt egy hátának simult, fenekébe csípett suttogó találkozást beiktatok, még arra is vetemedem, hogy megharapjam a fülcimpáját, összerúzsozva ekképp. Míg a vörös ajakírt törlöm le cimpájáról, megkínálom az "örülök ám nektek" véleményemmel, ami nem hangzik máshogy, mint:
- Élj helyettem is és ne rontsd el, mert utálnálak kibelezni. Menj, kösd le magad, te, Fakírok szégyene!
Nem érdekel engem, hogy ki látja a jelenetet, elég nekem, hogy ő tudja mit miért cselekszem úgy, ahogy. Ha tetszik, ha nem, pofátlanul legelöl óhajtok helyet foglalni, elvégre mégis én vagyok itt mindenek az anya, jó vicc. Kedvemre van, ahogy méregetnek, mert nem értik. Nem is kell. Elég, hogyha a pár tudja mit, miért.
Amikor rám pillantanak, akárhogysor teszik, mindannyiszot egy-egy fintort kapnak, de közben ott hullámzik a mosoly is ajkaimon. Mit tagadjam? Egyszerre gyűlölöm ezt az egész bolhacirkuszt és szeretem is. Mert béklyó, de a legédesebben kivitelezett, amit valaha csak láttam.
Nem érdekel, hogy kit szedek össze az este folyamán. Az biztos, hogy engem nem lehet majd azzal megbélyegezni, hogy nem buliztam eléggé. Lesz olyan, akinek ajkain - is - ott ég vörös rúzsom nyoma, az őrült, kétszázas szőkét játszom, Yetta barátnőjét, közös eszehagyott jó ismerősüket, hogy aztán a hajnal első sugarai kicsalogassanak a felszedett karjai közül, s elillanjak innen új tapasztalattal gazdagodva. Nem tudom, hogy mit gondoljak. Még szerencse, hogy amúgy sem szokásom a gondolkozás.

Már akkor sem volt kétségem afelől, hogy megéri-e megrendezni Yettának a lánybúcsút, amikor kitaláltam. Azt ugyan nem mondanám, hogy teljesen biztos voltam a sikerben, de nagyon bíztam benne, hogy minden rendben lesz és úgy sikerül, ahogyan én kitaláltam magamban. És természetesen nem lesz nagyon csalódott, amiért engem lát ott, meg rászabadítok egy csapat nőstényt. A bulizást amúgy is mindenki szereti, vagy nem?
Az a kis izgalmam is feleslegesnek bizonyult végül, amit talán legbelül éreztem a nagy napon. Minden remekül sikerült, pont olyan hangulat volt, amilyet megálmodtam, és a kedves ara látszólag nagyszerűen érezte magát. Milyen kár, hogy nincs több esküvő a falkában, pedig igazán nagyszerű mulatság lenne, ha mondjuk minden második héten beiktatnánk valami ilyesfajta programot. Nem mintha sima bulizást nem lehetett volna, de a dolgos mindennapokban ez már korántsem olyan egyszerű, mint egy ilyen jeles alkalomkor.
Darren természetesen másnap igyekezett faggatni a történtekről, de eszem ágában sem volt elmesélni neki. Azt mondtam, hogy ez női ügy, és ne üsse bele az orrát, amin nevetett ugyan, de egy kicsit biztosan bosszantotta. Legalábbis reméltem. Annyit azonban mégiscsak elárultam, hogy mennyire örültem Payne segítségének, és milyen jó, hogy látszólag rendeződik a viszonyunk. Szerettem volna magam körül végre békességet és harmóniát, más vágyam jelenleg nem akadt. Talán ez is túlzás volt részemről, de a remény hal meg utoljára ugyebár.

Pár nappal később természetesen engem is izgalommal töltött el az indulás és az utazás ténye, de igyekeztem jobban uralkodni magamon, mint ahogyan Darren tette. Legalább azért, hogy egyfajta biztos pont legyek neki, főleg akkor, amikor a mellettem alvás mellett döntött. Örültem neki, mert hiányzott, és kívántam, hogy legyen boldog, de kezdett megőrjíteni, bármennyire szeretem is. Már én is csak menni akartam, és amikor végre elérkezett az idő, örömmel csücsültem le a gépre, a selfie készítésekor pedig olyan vidám mosoly pihent az arcomon, amilyennek lennie kell egy ilyen esemény előtti napon. Az én éretlen bátyám megnősül!
Amikor végre leszálltunk az utolsó reptéren, amit látnunk kellett a hosszú utazás után, örömmel fogadtam mind Paynet, mind Yetta öccsét. Még sohasem találkoztam vele, csak hallottam róla, így természetesen, hogy boldog voltam a megismerkedés lehetősége miatt. Próbáltam Darrent is megnyugtatni, hogy már kibírja azt a pár órát és nem hal bele, ha velünk tölti utolsó facér éjszakáját, de úgy tűnt, hogy nem sikerült a kívánt hatást elérnem. Mindegy, én megpróbáltam, és nem is adtam fel azt, hogy elvonjam kicsit a figyelmét.
Azért a szépítő alvás fontosságára még így is felhívtam a figyelmét, és mindenkit eltereltem aludni, amikor elérkezettnek láttam rá az időt. Már minden készen állt az esküvőre, a ruhám ott függött a vállfán, várva a nagy fellépést.

A szertartás csodálatos volt, nagyon jól éreztem magam. Azt hiszem, hogy kicsit túlcsordultak bennem az érzelmek, emiatt sajnos tekintetem időnként Oli felé kalandozott, ám rendre visszatért az ifjú párra. Olyan szépek voltak együtt, és én annyira boldog voltam, hogy végre révbe értek. Sokat szenvedtek, sokszor Yettára is mérges voltam, amiért fájdalmat okozott, Darrennek, máskor meg éppen fordítva, amikor egy-egy megcsalásnak hírét vettem. Különös, hogy ennyi viszontagság után is így egymásra találtak, és ez talán egyszer némi reménnyel fog eltölteni. Ahhoz azonban még túl sok időnek kellett eltelnie, de nem sajnáltam a boldogágságot két számomra fontos embertől.
Bármennyire szerettem volna erős maradni, azért az eskük után az én szemeim is könnybe lábadtak egy egészen kicsit. Azt hiszem, hogy ez így természetes, egy ilyen volumenű eseményen. Egész életükre kihat majd, és talán bizonyos tekintetben az enyémre is. Milyen remek lenne, ha egyszer majd ők állhatnának így mögöttem, túlcsordulva mindentől, ami kedves és szép, de a valóság az, hogy nem láttam erre sok esélyt, ezért inkább meghagytam nekik a pillanat varázsát.
A csókot követően örömmel tapsoltam, táskámat a hónom alá szorítva. Kell ennél szebb egy tavaszi napra? Azt hiszem, hogy nem, ezeket a perceket most egész évre elraktároztam magamban, mint pozitív emlékeket.

A gratulációk után idővel én is csatlakoztam a násznéphez, az erdő mélyére. Könnyedén változtam át, és együtt maradtam az enyéimmel, ugyanakkor azt sem bántam, hogy a másik falka tagjai is körülöttünk voltak. Most már bizonyos tekintetben egy család lettünk, még ha nagyon távol is fogunk élni egymástól.
A vadászat kicsit emlékeztetett arra, hogy milyen volt annak idején a közös teliholdak alkalmával. Farkasom szabadon száguldott végig az éledő erdőn, mancsai minduntalan a puha földbe süppedtek, hogy aztán túllendülve vesse magát a zsákmány után. Én is a többiekkel együtt lakmároztam, és amíg eltartott az effajta ünneplés, addig eszem ágában sem volt visszavonulni. Csak akkor, amikor hosszú órák után oszlani kezdett a tömeg, a kellemesen fülledt estét pedig felváltotta a hűvösebb, friss hajnali levegő.

Az indulásuk előtt Payne kíséretében búcsúztam el Darrenéktől, és jó utat, valamint jó szórakozást kívántam nekik. Kicsit irigyeltem, hogy ilyen csodálatos helyre utazhatnak – mert én tudtam a célt -, de talán hamarosan én is beiktatok egy kellemesebb vakációt.
Amikor ők távoztak, én is a saját jegyemet kezdtem tanulmányozni, hogy Payne-nel karöltve hazafelé vegyük az irányt. Én mindenképpen vele tartottam, a többiek pedig kedvük szerint csatlakozhattak hozzánk. Csodálatos hétvége volt összességében, és szívből reméltem, hogy az életük legalább ilyen páratlan lesz majd együtt.