Mivel nem zárja be magát, így észrevétlen, finoman kúszom be pajzsának résén, szinte óvón dédelgetve mindazt az információt, amit tőle kaphatok ekképp. Megkóstolom mindazt, amit át akar adni, s azt is, amit nem, hála a vérvonalamnak és az ezzel örökölt képességnek van mit a tejbe aprítanom tehetség terén. A megismerést morgás követi, de nem támadó, sokkal inkább kérdőre vonó, s mire Blake megjelenik szemeim előtt, addigra a farkas már pontosan tudja, hogy kivel is van dolga, s nem szégyelli magát megmutatni sem. A láda koppan a földön, műanyag dörren a betonnal, én pedig ellököm magam a mozdulatlanságból, s egy pillanat alatt ott vagyok, ahol lenni szeretnék, erőszakosan elvéve mindazt, amire emlékszem, beléfojtva a másikba ezzel a szavakat. Nem érdekel sem előre, sem közben az, hogy esetleg felháborodhat vagy megorrol rám esetleg megtorolja a viselkedésemet. Sosem a szavakon nyugodott a viszonyunk, mozdulok hát, hogy ajkaimat tapasszam az övéire, s ha lehet, akkor lendületemmel a szomszédos ház falának szegezzem őt, miközben vadul csókolom bele a pillanatba a viszontlátás színtisztán testiségen és nem érzelmeken alapuló örömét. Ha nem lökött el korábban, akkor pimasz vigyorral lépek tova, amint kifogytam a szuszból, s veszem újra kezembe a ládát, mintha az előbbi, nüansznyi intermezzo meg sem történt volna. - A halottak vajon csinálnak ilyet? Kérdezek vissza dallamos, olaszízű trillákkal, s még fel is nevetek. - Köszönöm a bókot, igyekeztem. Hogy kerülsz ide, mio caro? Egyértelmű, hogyha nem jön utánam a bolt belsejébe, akkor a beszélgetést nem fogjuk folytatni, hiszen én megindulok a dolgomra. Szemtelenül ajaknyalogatva mellé, mert én még mindig ilyesmi vagyok. Vajon lehetett ezt elfelejteni?
Őszinte leszek, az első pillanatban meglepődök. Tény, valami hasonlóra számíthattam volna, talán számítottam is, de nem ilyen gyorsasággal, nem ilyen hevességgel. A meglepetés pillanatának elmúltával azonban viszonzom a csókot, ugyanolyan vehemensséggel, mint ahogy ő adta. A legkevésbé sem zavar, ahogy a hátamat a falnak szegezi, sőt, kifejezetten élvezem a régi tánc feléledését. Kezem reflexszerűen fut végig az oldalán, tapad a hátsójára és így húzom közelebb magamhoz a nőt – olyan közel, hogy még a nadrágomon keresztül is érezze, mennyire örülök is a viszontlátásnak. – Tévében. És ott is lényegesen agresszívabban – felelem. Jó ismét hallani a hangját, főleg úgy, hogy azt hittem, sosem fogom újra. Nem voltam szerelmes a nőbe (ezt bizton állíthatom), de ameddig tartott a mi kapcsolatunk, addig jó volt. Követem a bolt belsejébe. Egy ilyen viszontlátás után ki ne tenné, legyünk őszinték? A vér szaga a legkevésbé sem zavar, a farkasom is csak kíváncsian és várakozva szemléli a helyzetet. Van, ami elvonja a figyelmem. És ezalatt egyszerre értem a nőstény csinos fenekét és a szavait is. – Munka – felelem nemes egyszerűséggel. – Huzamosabb ideig barangoltam, gondoltam, ez ugyanolyan jó hely visszarázódni, mint bármi más. Tévedtem. De azt hiszem, az érdekesebb, hogy te miként kerülsz ide? Elvégre nem én haltam meg elméletileg egy templomtűzben. Bár tény és való, tippelni tudnék. A sors, a szerencse, a véletlen, vagy bármi más erő, ami idehozott, eléggé kegyetlen egy játékot játszik velem. Úgy tűnik minden nőstényt az utamba dob, akikkel valaha valami dolgom volt. Most Leah-t figyelem, ahogy a munkáját végzi, félig a falnak dőlve. Nem tudom, mit kellene lépnem. Az előbbi pillanat folytatásában reménykedem, de közben azt próbálom emészteni, hogy mégiscsak életben van, ráadásul ugyanazt a tiszta hegyi levegőt szívja, amit én is. – Mikor zársz? – kérdezem végül, és a kérdésben ott rejlik egy kimondatlan is. „Akarsz találkozni utána?”
A meglepettsége zene füleimnek, vagyis hogy úgy mondjam, inkább kellemes rezgés az érzékeimnek. A csókba beleviszek mindent, ami a lényemnek sajátja, hogy aztán könnyedén szakadjak el tőle – előbb még kiélvezve azt, hogy nagyon is hatással vagyok rá, viszonozva a fenékre marást-, biztosan tudva, hogy ennek a világon semmi folytatása nem lesz. Viszont nőből vagyok, használom az eszköztáramat, hát hadd higgye, hogy az üzlet belsejébe való lejtésem egyet jelent azzal, hogy keringőre kérjem fel. Tánc. Utálom. Mármint a kötött szalontáncokat nem kedvelem. A lokálokkal úgy-ahogy elvagyok. - Nem nézek televíziót. Jegyzem meg kis pimasz éllel a hangomban. Hogy ezt most fricskának vegye-e, amiért ő igen, vagy csak tényt közöltem? Magam sem skatulyáztam be a mondandót, hát neki sem kellene, ám ettől még nem fogom visszafogni, ha mégis megteszi. - És meddig maradsz? Tényleg, most mi a neved? Teszek fel egy csomó, praktikusnak tűnő, ám felderítő jellegű kérdést. Nem a Falka tagja, ebben szinte biztos vagyok, legalábbis nincsen rajta falkaszag, de mondjuk a fene tudja ezeknél a hegyi népeknél, hogy mikor hová vándorolnak. Bár nálunk is szokása egyeseknek, akármennyire is tartsam orrfintorítónak az ilyet. Amíg magányos voltam, addig se szerettem, ha valaki nem következetes – a seggen való megülés nekem sem kenyerem, mástól sem várom hát el – és a Falka óta pláne nem kedvelem. - Itt élek már évek óta. Chicagoból jöttem át. Válaszolok a kérdésére egyelőre maradva a talányos vonalon. Nem kell minden kártyát az elején kijátszani, a végén még halálra unnánk magunk. A kimosott ládát pofával lefelé száradni támasztom a raktér falának, majd előremegyek a hentesüzlet belsejébe, hogy ott is rákészüljek a zárásra. - Épp azt teszem. Fordulok hátra a vállam fölött sandítva a hímre. Egy kacsintást is megengedek magamnak. A szabályokat ismerem, a Falkáéi mindenek felett, de játszani a tűzzel azért szabad. Massimo – is – kapja be, amondó vagyok! - Miért kérded?
Kezdőlap
//
