Szia! Nem kell beszélj róla, ha nem akarsz, de az üres szobám még mindig a tiéd. Bármikor átjöhetsz (akár ide is költözhetsz), amikor csak úgy érzed: szükséged van rám. Szeretlek! És nekem is szükségem van rád. Willow
Szégyelld magad! Akiébe akarsz, cseppet sem érdekel.
Phonecall to: Darim
- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Ne kommentáld és lépj túl rajta. Te. Vagy. A. Párom. - nem a vörösé, nem az övé, az enyém. Szerencsére tuskó volt, így a "szeretlek"-kel nem égetem magam hirtelen megkönnyebbülési rohamomban. - Mi történt veled? És mi van odaát? Fogalmam sincs mikor mehetünk haza, még mindig nem ébredtek fel. Lélegző hullaház vagyunk, bár ez még mindig klasszisokkal jobb, mint ami volt tavaly. - még ha rohadtul ijesztő is. De ezt persze nem teszem hozzá. - Ki volt? Ismerted? Emlékszel? Melyik oldalon álltál? És ne merd a kérdéseimet eltrollkodni, mert ha hazaérek egyszer úgy nyakon foglak vágni, hogy leesik a fejed!
Idő: 2016. április, Darren és Yetta megmentésére reagálva
Phonecall to: Horatio
- Jelentettem az esetet, köszönöm az értesítést. Nagy gáz lehet, szinte senki sem veszi fel. Nem száguldozz, ha ugyanolyan állapotban vannak, mint az itteniek, akkor nem segít rajtuk a sietség. Csinálok helyet nekik. Szia! - jegyzem, majd bontom vonalat, s újabb telefonhívást eresztek meg a Falka felé. Már tudom kit kell hívjak olyat, aki fel is veszi. Aztán pedig ahogy ígértem, nekilátok fekhelyhelyet túrni a zsúfolásig telt faházban. Holnap át kell strukturáljuk a helyzetet, mert nem jó ez így. De hevenyészett segítségnyújtásnak megteszi.
- Köszi, végülis ez majdnem olyan volt, mintha az időjárásról beszéltél volna! - Azért örültem, hogy nem látott... - Az egyik Testőr, Leah halott - közöltem tényszerűen, mégis volt ebben valami veszteség érzet. Mindig van, ha a falka egyik tagja az, a személyes érzet tökéletesen mindegy. - Van pár sérült, de a többiek élnek és igen, mellettem épp Phil szunyókál, már telefirkáltam az arcát, szóval már nem izgi. Fogalmam sincs, mi ez, de átkozottul furcsa. - Ijesztő. Persze, hogy az, de ki nem mondom. - Őrző volt, elég ficsúros, ha engem kérdezel és nem, még életemben nem láttam, de... mindent tudott rólam, Willow. És a minden alatt tényleg mindent érts. Én magamnál voltam, de elérte, hogy úgy érezzem, nem vagyok. - Szerettem volna eltrollkodni, de nem ment. - Téged is emlegetett. Hogy hazudsz nekem. - A párja vagyok... baromi rossz volt arra gondolni, hogy talán igaza volt, ha abból indulok ki, hogy a múltammal tökéletesen tisztában volt. Nem tűnt fel, hogy elhallgattam és már csak magam kattogtam mindezen.
Felhorkanok, de ahogy tőle azt kértem, hogy ne kommentálja, úgy én sem teszem. Inkább kisétálok a házból, leteszem magamat a teraszlépcsőre, ne hallja boldog-boldogtalan a telefonbeszélgetésemet. - Basszus! - szalad ki a számon a veszteség hallatán. Szürke volt, nem a szívem csücskei, de senkinek a halálát nem kívánom. És szégyellem is magam azért, hogy eszembe jut a "legalább csak ő egyedül" fordulat is. - Hogy mondod? - hökkenek meg hallva, hogy engem emleget. Először elönt a düh, de mégsem fokozom keresetlen szavakkal a visszakérdezésemet. Csendes, szomorkás-keserű kíváncsiság üli meg hangomat. - Mégis miben hazudok? Utálom, hogy egy részem örül. Mert úgy hallom, hogy nem komfortos neki ez a beszélgetés, s ha így van, akkor talán.. talán nem vagyok vak és reménytelenül hülye, maradjunk ennyiben.
Legalább nem fűzi-firtatja tovább, egyszerűbb így mindkettőnknek. Hallom, hogy lép, ajtó csukódik, jók ezek a kis neszek, mintha ott lennék én is. Nem pedig Alélt Uraság mellett. - Ja, basszus... - És nem, ezúttal nem történt csoda hajnalban. Úgy tűnik, egyszeri kegyelem volt. A visszakérdezést reméltem, hogy nem követi újabb, de az nem ő lenne. Szusszanok egyet időhúzás célzattal és a plafont bámulom. Nem akarok válaszolni. - Hogy nem fontos neked Horatio. Mármint úgy... Azt mondta, ostoba vagyok, ha azt hiszem, van bármi esélyem. Hogy sose érek a nyomába. - Mintha minden szót harapófogóval kellett volna kirángatni belőlem, ám kirángatódtak, mert egyébként is megígérem, hogy vagy az éjjeliszekrény fiókja, vagy én adok neki feleletet. - Sose fogok annyit érni, mint ő. - Hangom üres volt, legalábbis igyekezte, hogy minél inkább úgy csengjen. Jaj, Willow... a felét se tudod az egésznek és mégis én "vádollak". - Sajnálom, én csak... - elhallgattam egy nagyobb sóhaj erejéig - szeretlek, Willow. És az a helyzet, hogy ez sajnos se nem olyan szép, se nem olyan jó, mint lennie kéne - nevettem röviden, kissé elkínzottan.
- Csak ő? - a kérdés felesleges, megválaszolta már azzal, hogy nem említett más nevet, mégis inkább ezt teszem fel, semmint a reményvesztett "mennyire halott?"-at. Egy gyógyító ne kérdezzen ilyen baromságokat. aki halott, az halott. A tavaly.. a tavaly nem is volt igaz. Hátamat a lépcsőkorlátnak vetem, így fordulok párhuzamosan a lépcsőre. Ha valaki kilépne a házból, esélyesen hatalmasat esne, keresztül rajtam. Még szerencse (nem az), hogy nincs átjáróforgalom a csendes, moccanatlan faházban. - Hogy volt képe?! - kúszik fel a méltatlankodó felháborodás gerincem mentén, glédába állítva tarkómon a pihéket. Szabad kezem ökölbe szorul, majd elernyed. Egyszerre szeretnék bőgni és üvölteni. Miért kell mindennek, mindig tönkremennie? - Ne akarj hozzá hasonlítani. Én se hasonlítalak hozzá. Mindenkinek van múltja, Darim, s nem fogok hazudni neked, soha nem tettem. Ő a múltam nagyon fontos része és a lelkem mélyén valahol mindig szeretni fogom. De nem úgy, mint régen. Nem úgy, mint valakit, akivel le szeretném élni az életem. - fogalmam sincs hogyan kellene mindezt megfogalmazzam. Anélkül, hogy megbántanám, anélkül, hogy félreértene, anélkül, hogy beleremegne hangom a beszédbe. - Nem is kell a nyomába érned, nem is tudnál. De nem azért, amit hiszel. Azért nem, mert ő a múltam. Te pedig.. - nem láthatja vállvonásomat, amivel úgy próbálok tenni, mintha könnyű lenne ez az egész. - ..szeretném, ha a jövőm lennél, de nem úgy tűnt, mintha te is szeretnél az lenni. Én.. Sose mondtál még ilyen szépet nekem. Szeretném szemtől szemben kimondani. Szeretem. Tudom, hogy így van, érzem, hogy így van. Akkor is szeretem, hogyha azt ígérte, tönkre fog tenni. Nem véletlenül kerestem mindig nála menedéket. De a múlt attól még múlt. Ő már csak tudhatja mennyire kísért. Nem tudom és nem is fogom eltitkolni előle, hogy sosem leszek egész, örökre kettészakadott leszek. De ez nem változtat a tényeken. - Szeretnék ott lenni veled. Hiányzol. Fogalmad sincs róla mennyire! Lehet szép? Lehet jó? Olyan amilyennek lennie kell? Tudod mi kell hozzá.. hm?
- Igen, senki más - felelek, mert hiába tartja butának a kérdést, ez nem az a pillanat vagy helyzet, amiben meg tudnám róni érte vagy kinevetni. Ilyenkor, azt hiszem, mindenki szeret teljesen biztosra menni, főleg abban, kik élnek és kik halottak, úgyhogy nem tudom hibáztatni. Megmosolyogtat a hangjába tóduló él és felháborodás, de ebben a szájrándulásban semmi vidám vagy örömteli nincs. Méghozzá azért, mert én ott és akkor mindent elhittem. Nem kételkedtem, hogy így van, ezért pedig a rossz hír hozóját akartam elpusztítani. Mert miért ne lehetett volna igaz? Csendben hallgattam Willow-t, miközben azon járt az eszem, milyen nyomorultnak kell lenni, hogy közelebb a négyszázhoz, mint háromszázhoz is még ilyen bizonygatásokra legyen szükségem? Hogy ennyire képtelen legyek hinni önmagamban... Mégsem állítom le, csak hallgatom, egyrészt, mert jól esik hallani a hangját, másrészt, mert tényleg szükségem van arra, hogy értsem őt ezen a téren, hogy esetleg vakon tudjak bízni benne. - Tudom. - Ésszel felérem, ám ez mit sem számít akkor, amikor épp meg akarok ölni valakit az ellenkezője miatt. - Ez nem szép - mondtam halkan ismét, éppcsak suttogva, bármennyire is örüljek, hogy ő annak találja. - Te is hiányzol. Átkozottul furcsa így... Nézd, nem tudom, mi kell ahhoz, hogy jó legyen és szép, de amikor visszajöttök - nincs "ha", abban ezen a téren nem szabad gondolkodnom -, akkor el fogom mondani neked, miért nem tudok örülni ennek az érzésnek. Elmondhatnám így is, de megérdemled, hogy szemtől-szemben tegyem meg és ne ilyen gyáván. Utána pedig eldöntheted, mit tudsz ezzel kezdeni. Ha semmit, vagy inkább sikítva elfutna, azt is képes lennék elfogadni, mert pontosan tudom, mennyire nem ép ez az egész. Aki annak tartja, annál még az enyémnél is nagyobb bajok vannak. Tönkre fogom tenni - ígéret s átok egyszerre, meggyőződés, mert eddig mindig ez történt. - Megpróbálok felelősséget vállalni nem csak a rózsáimért, de a töviseimért is.A gazokról nem is beszélve - tettem hozzá félig nevetős hangon, próbálva némileg oldani legalább a saját feszültségem.
- Hála.. - nem fejezem be a szokásos frázissal. Aki nem hisz istenben, az ne emlegesse. Bár ez általában nem szokott zavarni, most mégsem tudom kimondani. Talán azért nem, mert azt kértem Horatiotól, hogy imádkozzon, s nem akarom, hogy elrontsam neki. Ha ugyan el lehet rontani. Hitügyben eléggé hadilábon állok a "tényekkel". - Bízol bennem? - fogalmazódik meg bennem a kérdés, melyet muszáj feltennem. Hiszen, ha elhitte a másiknak, ha elhitte a megszállónak, hogy hazudnék neki, akkor valami nagyon nem kerek ebben a történetben. Még annyira sem kerek, amennyire tudjuk, hogy nem az. - De. Szép. Ha fájdalmasan nyakatekert - mint az, hogy egyszerre szeretek két férfit, mert a múlt és a jelen-jövő nem válik el bennem és tudom, hogy soha nem is fog. És aligha hiszem, hogy ezt bármelyikük megértené, ha teljes valójában eléjük tárnám, éppen ezért nem is ragozom. Felesleges. - akkor is az. Felsóhajtok. Fülem mögé tűröm egyik szélcsalta tincsemet, elpillantok a faház bejárata felé, belerévedek a mozdulatlan, süket csendbe. Olyan, mintha kést forgatna meg benne. Egy pillanatra azt hallucinálom, hogy nem kapok levegőt, nagy kortyban szedném, de moderálom magam, s normalizálom légzésemet. Hogy lehet ilyen disznó az élet? Egyik kezével az, a másikkal elvesz. Két ilyen hímet vágott hozzám.. hát remek. Miért nem jár az a rohadt boldogság nekem? Jólesne egy kis egyszerűség végre, de kezdem azt hinni ennyi leélt év tapasztalata alapján, hogy abban nekem nem osztottak lapot. Nem örül. Szeret, de nem örül neki. Legszívesebben dacosan vágnám oda, hogy akkor ne szeressen, de képtelen vagyok szilánkosra törni a pillanatot. - A rózsád nem olyan gyenge, hogy elfújja az első szél. Nem vagyunk egyszerűek. Sosem leszünk. De mi vagyunk. Lehetünk. - ha hagyjuk, hogy megtörténjen, s ha elfogadjuk a másikat. Legalábbis - most - ebben hiszek. - Hagyjalak pihenni, vagy..? - függőben hagyom. Nem szeretném letenni, mindazonáltal menekülési útvonal kínálásában egészen jó vagyok. Próbálkozom, de aztán vissza is csukom a kitárt szabad út ajtaját, mert nem bírom nem feltenni a következő kérdésemet. - Miért hittél neki?
Hála, ja, hála a fene se tudja kinek-minek. Hozzá hasonlóan én se tudtam már, van-e valami nagyobb, amihez lehet fohászkodni, amiben lehet hinni. Valami volt, különben a tavalyi év nem több puszta szemfényvesztésnél, de se részeg, se kipihent, se semmi egyéb nem vagyok eléggé ahhoz, hogy hitvitába kezdjek. Az is egy durva eset lenne mondjuk. - Szeretnék, nagyon. - Szinte gondolkodás nélkül válaszolom és hangomban ott lapul az is, hogy a bizalmatlanság forrása nem ő. Okolhatnám, hibáztathatnám, de elég időm volt megtanulni, hogy ezen a téren csakis magamat okolhattam. - Ne vedd magadra. Szinte senki sincs, aki elmondhatná magáról, hogy bízom benne. Olyan se akad sok, akiknél ezen szeretnék változtatni. Lehet, hogy Bells beadott nekem valamit, vagy folyamatosan adagolja, hogy most könnyebben tudok minderről beszélni. Az is előfordulhat, hogy a telefon az oka, mert így csak hang útján érintkezünk, fene se tudja. Megy. Ennyivel tudok neki szolgálni. Önkéntelenül felnevettem a "nyakatekert"-re. Úr Isten - ha már vallás -, ha csak sejtené, mennyire beletrafált. De nem sejti és ez fog megváltozni. Kicsit tartottam tőle. - Rendben, gondold annak - mondtam beleegyezően, nem próbálva meg továbbra is az ellenkezőjéről bizonygatni. Majd megtudja. - Csak ne csalódj túl nagyot. - Bennem. Bár nem tudom, ez hogyan volna lehetséges, amikor tudja jól, hogy egyszer majdnem feltéptem Horatio torkát. Még mindig kiráz a hideg, ha belegondolok, de ezek után remélem semmi könnyűre nem számít. - A rókád lehet félig veszett - mondtam halkan, majd vagy egy percig hallgattam. - Ezért mentem utánad, amikor Vietnamban voltál. - A "mi" miatt, az kísértett meg. Mosolyra húztam a szám - lám, hiába a téma, mégis képes ezt elérni újra és újra - a lehetőségeimet hallva: hagyjon pihenni, vagy miért hittem neki? Édes. Tényleg az. - Mert magamban nem hiszek. Egy öcsém és egy húgom volt, ikrek, mindkettőt többre tartották nálam, hiába voltam jobb és erősebb az öcsémnél, akit ugyanaz harapott be, mint engem. Ez az alapunk, innen csak lejjebb van, Willow. - Nem örülök neki, de egy részem ennyi év elteltével elfogadta. - Folytatás a reklám után, amikor már itt leszel. Addigra én is képes leszek egyébre azon túl, hogy Phil álmát őrzöm. Egyébként igen, ő is beájult. Eszméletlen volt az idei Vörös Hold, mi? - Nem vicces, ez pedig lesír a hangomról is. - Azért, remélem, pihensz te is. Azt, hogy ők ki vannak ütve, nem kell non-stop ébrenléttel kompenzálnod, hidd el.
- Szeretnél, de nem. - sóhajtok fel beletörődötten. Ne vegyem magamra. Nem veszem. Csak tényt közlök, éppen úgy, ahogyan ő. - Félsz bízni vagy egyéb okokat sorakoztatsz fel? - kíváncsiskodom. Igazából ezen a módon elég nyíltan tolom a képébe, hogy fél, s igen, ezt hiszem. Ha kikéri magának, akkor még biztosabb leszek benne. És nem fogom elítélni, egy pillanatra se. - A csalódás az élet része. - hümmentek hallhatólag könnyedén. Egy részem hiszi, hogy nem félek csalódni, egy másik pedig hiszi, hogy nem fogok. Mindkettő hülye, amondó vagyok. - Már akkor is..? - a kérdés befejezetlen. Nem merem kimondani a "szerettél"-t, de odagondolom. Hevesen és rettegve-meglepődött-megilletődötten dobogó szívvel. Nevetséges helyzet ez. - Megöltem a saját lányomat. S most felelősséget vállaltam egy kölyökért, akinek se vérvonala, se semmije. És a második neve ugyanaz, mint az elhalt lányomé. Át akarom harapni. Hát mi ez, ha nem rossz ómen? Hidd el, Darim, lefelé menetben tudunk licitálni egymásra. Kérdés, hogy akarunk-e. - hallgatok el ezen a ponton. Nem akarom, hogy meggondolja magát. szeretném hallani mindazt, amit mondana. Majd. Ha ott leszek. Épp csak semmivel sem könnyebb ennek a súlyával létezni itt. - Mindig is imádtam a morbid humorod. - nevetem el magam halkan, nehogy felverjem álmukból a szunnyadókat. Milyen hülyeség. Hiszen kómában fekszenek, s nem tehetek értük semmit. Mosolyom keserű pirulaként nyelem le szavainak hallatán. - Nem merek. - vallom be a kendőzetlen igazságot. - Félek mit találnék itt, amikor felébredek. Neked viszont biztos pihenned kell. Rémes orvos vagyok, ha ezt nem veszem figyelembe. Vigyázz magadra és.. - szeretlek - ..hívj bármikor, ha kedved szottyan rá. Pihenj bátran. Én nem megyek a vonal túlsó végéről sehová.
Átjössz, vagy átmenjek? Már ha mobilis vagy egyáltalán.. Orvosi kötelességeim rád nézni amúgy is, tudod. Hazatért a házi dokinéni (az egyik a sok közül) ;D
Egyébként meg beszélni akartál úgyis. ~ írnám, de nem. Elég a vicces oldalról megközelíteni a krpitisztikus dolgokat. Könnyebb így, egyelőre biztosan.
Kezdőlap
//
